TIZENNYOLCADIK FEJEZET

(1)

Pár héttel Billy próbára bocsátása előtt Kathy visszaköltözött a lancasteri családi otthonba és visszament régi munkahelyére az Anchor Hockingba. Csak egyvalami tette elviselhetővé számára az állást: újdonsült barátnője, Bev Thomas. Együtt dolgoztak a szortírozó-csomagoló részlegben, a futószalagon lévő üvegneműt vizsgálva, az üvegfúvó lángok és ventilátorok moraján át beszélgetve. A két lány azután is ápolta a barátságot, hogy Kathy kilépett az Anchor Hockingból és megkezdte tanulmányait az athensi egyetemen.

Bev egy vonzó, fiatal elvált nő volt, olyan Billy korabeli, barnásszőke hajjal és zöld szemekkel. Kathynek tetszett Bev függetlensége, toleranciája és becsületesen nyers őszintesége. Bevet a pszichológia érdekelte; elmondta, hogy a kicsinyességet és annak az emberek múltjában rejlő gyökereit, indítékait kutatja.

Kathy elmesélte neki, hogy a családja – különösen Billy – mennyit szenvedett Chalmer durvaságától. Meghívta magukhoz, megmutatta neki Billy festményeit és elmondta, milyen bűncselekmények miatt került a bátyja börtönbe. Bev szeretett volna Billyvel találkozni.

Kathy megszervezett egy közös autókirándulást nem sokkal Billy szabadulása után. Késő délutáni Bev megállt fehér Mercury Montegójával a Spring Street-i ház előtt és Kathy szólt Billynek, aki épp a VW-jét lötykölte. Bemutatta őket egymásnak, de Billy csak bólintott, aztán visszatért a munkájához.

– Jaj, Billy! – mondta Kathy. – De hát megígérted, hogy eljössz velünk autózni.

A fiú előbb Bevre, majd a VW-re nézett és megrázta fejét. – Hogy egész őszinte legyek, nem érzem magam annyira biztos kezűnek, hogy volánhoz üljek. Még nem.

Kathy elnevette magát. – Brit hangulatában van – mondta Bevnek. – Komolyan mondom.

A fiú ellenségesen, fölényes tekintettel bámult a két lányra, és Kathyt bosszantani kezdte a dolog. Nem akarta, hogy Bev link alaknak higgye a bátyját.

– Ugyan kérlek – szólt rá Kathy. – Nem bújhatsz ki a bohóckodással az ígéreted alól. Két év szünet nem olyan nagy idő. Majd megint belejössz. Ha félsz vezetni, én vezetek.

– Az én kocsimon is mehetünk – vélekedett Bev.

– Én akarok vezetni – mondta a fiú végül és átmenve a VW jobb oldalára, kinyitotta előttük az ajtót, és tartotta.

– Legalább a jó modorról nem feledkeztél meg a börtönben – mondta Kathy.

Kathy hátraült, Bev pedig előre. Billy átment a másik oldalra, becsúszott a volán mögé és indított. Túl gyorsan engedte fel a kuplungot; a WV előrelódult, és a szembejövő sávban kötött ki.

– Inkább én vezetek – mondta Kathy.

Bátyja nem szólt, csak rágörnyedt a volánra, visszatért a menetirány szerinti sávba és nagyon lassan hajtott. Pár percnyi csendes vezetés után egy benzinkút elé húzott.

– Úgy vélem, szükségem van némi benzinre – mondta a benzinkutasnak.

– Jól van? – suttogta Bev.

– Mindjárt jól lesz – mondta Kathy. – Néha ilyenné válik. Majd kialussza.

Látták, hogy ajkai némán mozognak. Aztán maga köré pillantott, gyorsan felmérve környezetét. Meglátva Kathyt a VW hátuljában bólintott és elmosolyodott.

– Szia – mondta. – Szép napunk van az autózásra.

– Hová megyünk? – kérdezte Kathy, miután bátyja elindult és szép simán, hirtelen magabiztossággal vezetett tovább.

– Meg akarom nézni a Clear-szurdokot – mondta. – Olyan sokszor álmodtam róla az elmúlt két év alatt… a… a…

– Bev tudja – mondta Kathy. – Mindent elmondtam neki.

A fiú eltöprengőn nézett Bevre. – Nem túl sokan autózgatnának egy frissen szabadult volt elítélttel.

Kathy látta, hogy Bev egyenest a szeme közé néz. – Én nem török pálcát mások fölött, mint ahogy azt sem szeretném, ha énfölöttem pálcát törnének.

A visszapillantó tükörben Kathy látta, hogy Billy összevonja szemöldökét és az ajkát biggyeszti. Tudta, hogy Bev szavai lenyűgözték bátyját.

A Clear-szurdokhoz érve, ahová hajdanán oly gyakran járt kempingezni, úgy bámult a tájra, mintha először látná életében. Kathy elnézte a napfényben a fákon keresztül csillámló vizet és megértette, miért szereti bátyja ezt a helyet.

– Ismét meg kell ezt festenem – mondta a fiú. – Csak most másképp. Vissza akarok menni az összes helyre, amit ismerek, hogy újra lefessem őket.

– Azok nem változtak – mondta Bev.

– De én igen.

Két órán át kocsikáztak a vidéken, azután Bev meghívta őket lakókocsiotthonába vacsorára aznap estére. Visszamentek a Spring Streetre Bev autójáért, aki elmagyarázta nekik az utat a Morrison Lakókocsitáborhoz.

Kathy örült, hogy Billy az új halszálkás öltönyét vette fel a vacsorához. Öltönyben, bajusz nélkül és hátrafésült hajjal kifejezetten csinos és jó megjelenésű volt. A lakókocsiban Bev bemutatta Billyt gyermekeinek, az ötéves Briannak és a hatéves Michelle-nek, aki attól kezdve csak azokkal foglalkozott, a térdén lovagoltatta őket és tréfálkozott velük, szinte maga is kisgyermekké változva.

Miután megetette és lefektette a gyerekeket, Bev azt mondta neki: – Te aztán értesz a gyerekek nyelvén. Michelle és Brian egyből megkedveltek.

– Szeretem a gyerekeket – mondta a fiú. – A tieid pedig különösen aranyosak.

Kathy elmosolyodott, örült, hogy Billyt ilyen elragadónak látja.

– Egy barátomat is meghívtam vacsorára – mondta Bev. – Steve Love is itt a táborban lakik, ő külön él a feleségétől. Nagyon jó haverom, gondoltam, talán szívesen megismernétek. Pár évvel fiatalabb Billynél, félig cherokee indián és nagyon helyes srác.

Amikor Steve Love nem sokkal később belépett, Kathyt lenyűgözte szép, sötét arcszíne, sűrű fekete haja és bajusza és mély sötétkék szeme, amelyhez foghatót még nem látott. A fiú magasabb volt Billynél.

A vacsora alatt Kathy úgy érezte, Billy kedveli Bevet és Steve-et. Amikor Bev Lebanonról kérdezte, beszélt nekik dr. Steinbergről és Mr. Reinertről, elmondta, hogyan harcolta ki magának, hogy festhessen, ami végül elviselhetővé tette számára a börtönéletet. Vacsora után elmesélte néhány tettét, amelyek bajba juttatták, miközben Kathy úgy érezte, szinte dicsekszik velük. Billy egyszer csak felugrott és azt mondta: – Furikázzunk egyet!

– Ilyenkor? – hüledezett Kathy. – Éjfél elmúlt.

– Szerintem jó ötlet – vélekedett Steve.

– Áthívom a szomszédom unokahúgát vigyázni a gyerekekre – mondta Bev. – Mindig meg szokta tenni.

– De hová megyünk? – kérdezte Kathy.

– Keressünk egy játszóteret – javasolta Billy. – Hintázni van kedvem.

Amikor a szomszéd lány átjött, bezsúfolták magukat a VW-be, Kathy Steve Love mellé ült hátra, Bev az utasülésre.

Egy kis iskolai játszótérhez hajtottak. Éjjel kettőkor fogócskáztak és hintáztak. Kathy örült, hogy Billy ilyen jól érzi magát. Új barátokat kell szereznie, nehogy megint olyan társaságba keveredjen, mint a börtönbe zárása előtt. A pártfogó felügyelője is ezt igyekezett, többek között, jól megértetni a családdal.

Hajnali névkor, miután kitették Bevet és Steve-et a lakókocsitáborban, Kathy megkérdezte Billyt, hogy érezte magát.

– Irtó jó fejek – mondta Billy. – Úgy érzem, jó barátok leszünk.

Kathy megszorongatta a karját.

– És azok a gyerekek – folytatta Billy. – Annyira szeretem a gyerekeket.

– Belőled jó apa lesz egyszer, Billy.

A fiú megrázta fejét. – Az fizikailag lehetetlen.

 

 

Marlene úgy érezte, Billy megváltozott. Más, mint volt, gondolta, megkeményedett. Mintha már nem ragaszkodott volna annyira hozzá, s szinte kerülni látszott őt. Ez annál is inkább fájt neki, mert míg Billy Lebanonban volt, ő soha sehová nem ment senkivel, s egyedül csak őérte élt.

Egy este, egy héttel szabadulása után, Billy megvárta munka után. Ismét önmagának látszott, halk szavú és udvarias volt – amilyennek szerette –, s a lány boldog volt. Kihajtottak a Clear-szurdokhoz, aztán visszamentek a Spring Streetre. Dorothy és Del nem voltak otthon, s ők Billy szobájába mentek. Először voltak úgy kettesben Billy hazatérése óta, hogy nem veszekedtek, s először volt alkalmuk átölelni egymást. Oly rég tették ezt utoljára, hogy Marlene-t félelem fogta el.

Billy megérezhette, mert elhúzódott tőle.

– Mi van veled, Billy?

– Inkább teveled mi van?

– Félek – mondta Marlene. – Ez minden.

– De mitől?

– Több mint két éve nem voltunk együtt.

A fiú kiszállt az ágyból és felöltözött. – Hát – dörmögte –, rendesen elvetted a kedvem.

 

 

A szakítás hirtelen jött.

Billy meglepte Marlene-t, amikor egy délután odament az üzlethez és arra kérte, menjen át vele Athensbe, aludjanak ott és másnap Kathyvel együtt – az órái után – visszajönnek Lancasterbe.

Marlene azt mondta, neki nincs hozzá kedve.

– Később felhívlak – mondta Billy –, ha mégis meggondolnád magad.

De nem telefonált. Pár napra rá a lány megtudta, hogy Bev Thomas ment el vele.

Marlene dühösen félhívta és közölte vele, ő nem kér ebből tovább. – Felejtsük el – mondta. – Ennek így nincs értelme.

A liú egyetértett vele. – Történhet valami, és félek, hogy megbántódsz. Nem akarlak többé megbántani.

Marlene tudta, hogy komolyan beszél és rettenetesen fájt neki a szakítás azzal az emberrel, akire több mint két évet várt.

– Rendben van – mondta. – Fejezzük be.

 

 

Del Moore-t a legjobban a hazudozása idegesítette Billyben. A fiú ostoba és esztelen dolgokat művelt, aztán hazugságokkal próbálta kivágni magát. Dr. Steinberg a lelkére kötötte, legyen rajta, hogy Billy ne ússzon meg több hazugságot szárazon.

– Nem olyan buta, amilyennek tetteti magát – mondta Del Dorothynak. – Sokkal több esze van, semhogy ilyen hülyeségeket csináljon.

De Dorothytól ezúttal is ugyanazt a választ kapta: – Ez nem az én Billem. Ez a másik Bill.

Del úgy látta, Billynek semmihez sincs tehetsége és kedve, csak a festéshez. És soha nem hallgatott senkire és nem engedelmeskedett senkinek. Mondta is Del: – Billy előbb hallgatna egy vadidegenre, mint azokra, akik igazán a javát akarják.

Amikor Del megkérdezte, kik azok, akik felvilágosítást vagy tanácsot adnak neki, Billy mindig azt felelte: – Egy ismerős srác. – Soha egy ellen név vagy magyarázat a kilétükre vonatkozóan, vagy hogy hol találkozott „velük”.

Az is ingerelte Delt, fogy Billy gyakran egy egyszerű kérdést sem méltatott válaszra, inkább csendben elhagyta a szobát, vagy hátat fordított. Delt Billy félelmei és fóbiái is feldühítették. Tudta például, hogy Billy retteg a puskáktól – bár az égwilágon semmit sem tudott róluk. Ami Delt illette, Billy semmiről sem tudott semmit.

De egyvalamit Billyben soha nem volt képes megmagyarázni. Del tudta magáról, hogy sokkal erősebb Billynél; néha, ha szkandereztek, meg sem fordult a fejében, hogy Billy ellenfél lehet neki. Ám egy este, amikor kihívta egy szkanderezésre, legnagyobb meglepetésére, Billy leszorította.

– Próbáljuk még egyszer – erősködött Del. – De most jobb kézzel.

Billy megint leszorította a karját egyetlen szó nélkül, aztán felállt és már ment is vissza.

– Egy ilyen nagydarab, erős fiúnak, mint te, dolgoznia kéne – mondta neki Del. – Mikor nézel már magadnak állást?

Billy értetlenül nézett rá – de hiszen ő keresett állást, mondta.

– Hazudsz! – förmedt rá Del. – Ha komolyan kerestél volna, akkor találtál is volna!

Vagy egy órán keresztül veszekedtek. Végül Billy összekapkodta a ruháit, majdnem minden holmiját és kiviharzott a házból.

(2)

Bev Thomas most Steve Love-val lakott, akit kitúrtak a lakókocsijából. Amikor Bev megtudta, milyen zűrje volt Billynek odahaza, felajánlotta, hogy költözzön hozzájuk. Billy megkérdezte a pártfogó felügyelőjét, akinek nem volt kifogása ellene.

Bev szívesen lakott a két fiúval. Senki nem hitte volna el, hogy semmi sincs köztük, csupáncsak jó barátok, akik mindenhová együtt járnak, mindent együtt csinálnak és Bev jobban érezte magát velük, mint életében valaha.

Billy imádta Briant és Michelle-t. Mindig elvitte őket úszni vagy az állatkertbe, és fagylaltot hozott nekik. Úgy szerette őket, mint a saját gyermekeit. Bevre mély benyomást tett, hogy mire hazatért a munkából, Billy az egész lakást kitakarította, csak az edényeket nem mosta el. Soha nem mosogatott.

Néha olyan nőiesen viselkedett, hogy Bev és Steve már arra gondoltak, talán meleg. Bev és Billy gyakran aludtak egy ágyban, de Billy soha nem ért hozzá. Amikor Bev egyszer rákérdezett, azt felelte neki, hogy impotens.

De Bev nem törődött ezzel. Szerette Billyt. És szeretett mindent, amit együtt csináltak: a háromnapos kirándulásokat, a szabad ég alatti kempingezéseket és az ötven dollárért bevásárolt vacak ételeket. Szeretett a Clear-szurdok körüli erdőben éjnek évadján barangolni, mialatt Billy az egyetlen elemlámpát tartva, James Bondot játszott, titkos marihuána-rejtekhely után kutatva. Muris volt, ahogy brit akcentussal beszélt és ahogy az összes növénynek elsorolta a latin nevét. Csupa bolondságot műveltek együtt, de Bev rég nem érezte magát olyan szabadnak és boldognak, mint ezzel a két fantasztikus sráccal.

 

 

Egy napon Bev arra ment haza, hogy Billy átfestette feketére a zöld VW-jét és bolondos ezüst mintákat pingált rá.

– Nincs még egy VW a világon, amelyik olyan lenne, mint ez – jelentette ki.

– De miért, Billy? – kérdezte Bev és Steve egyszerre.

– Ha már a seriff hivatala amúgy is megfigyelés alatt tart, gondoltam, megkönnyítem a dolgukat.

De azt elhallgatta előlük, hogy Allennek már az idegeire ment, hogy égre-földre keresse a kocsiját, mert sosem emlékezett, hogy hol parkolta le. A feltűnő, fekete alapon ezüst mintás autót már könnyebb lesz megtalálnia.

De néhány nap múlva Billy megismerte Steve fivérét, Bill Love-ot, akinek a kombija megtetszett neki és elcserélte vele a VW-t. A kombit továbbcserélte Steve egyik barátjával egy nem működő motorbiciklire, de Steve, akinek magának is volt motorja és motorszerelő volt, működőképes állapotba hozta.

Steven észrevette, hogy Billy időnként bravúrosan vezeti a motort, máskor viszont még ráülni is fel. Egy délután, amikor motorozni mentek a környékre, egy meredek agyagpala- és sziklaemelkedéít ejtettek títha. Steve elhajtott mellette, de egyszer csak motorzúgást halott a feje fölül. Felnézett és Billyt pillantotta meg a szirt tetején.

– Hogy kerültél föl oda? – kiabálta Steve.

– Felhajtottam! – kiabálta vissza Billy.

– Az lehetetlen! – kiabálta megint Steve.

Pár pillanat múlva észrevette, hogy Billy megváltozott és úgy próbál lejönni, mint aki még életében nem ült motoron. Összevissza kacsázott, látszott, nem ura a járműnek. Steve végül lent hagyta a motorját, felkapaszkodott a meredek domboldalon és segített Billynek letolni a motort.

– Még mindig nem tudom elhinni, hogy oda felhajtottál – mondta Steve hátrapillantva –, pedig nincs más út, amin fölmehettél volna.

Billy úgy nézett rá, mint akinek fogalma sincs, miről beszél. Egy más alkalommal Steve az erdőbe ment Billyvel. Kétórás hegymászás után még mindig volt előttük egy csúcs. Steve tudta magáról, hogy erősebb és edzettebb Billynél, de ez még neki is sok volt.

– Soha nem érünk fel, Billy. Inkább pihenjünk egyet és menjünk vissza.

De amikor kimerülten nekidőlt egy fának, látta, hogy Billy hirtelen új erőre kapva teljes sebességgel nekivágott a lejtőnek. Steve, nem akarva, hogy lefőzzék, utána kaptatott. De Billy már fönt is volt és szétterjesztett karjait rázva mutogatott lefelé az alant elterülő tájra. Valamilyen furcsa nyelven mondogatott valamit, amit Steve nem értett.

Amikor felért mellé a tetőre, Billy megfordult és úgy nézve rá, mint egy idegenre, elindult futva lefelé, a hegy lábánál lévő vízmedencéhez.

– Jézusom, Billy! – kiáltotta Steve. – Honnét veszed ezt az energiát?

De Billy csak futott, egy idegen nyelven kiabálva valamit. Úgy, ahogy volt, ruhástól a vízbe ugrott, és átúszta a vízmedencét.

Mire Steve utolérte Billyt, az már egy kövön ült a túlparton és úgy rázogatta fejét, mintha a vizet akarná a füléből kirázni.

Felpillantott a feléje tartó Steve-re és vádlón kérdezte: – Miért dobtál a vízbe?

Steve rámeredt: – Mit beszélsz?

Billy a csuromvizes ruhájára nézett. – Azért nem kellett volna belelöknöd.

Steve fejcsóválva bámult rá. Nem volt energiája vitába szállni vele.

Amikor visszamentek a motorjaikhoz és Billy olyan ügyetlenül vezetett, mint egy kezdő, Steve úgy érezte, rajta kell tartania a szemét, mert biztosra vette, hogy a fiú bolond.

– Tudod, mit szeretnék egyszer csinálni? – kérdezte Billy a vízmedence és a hegyoldal közti útra érve. – Kifeszíteni egy vásznat két szilfa közé az út fölé, olyan magasan, hogy az autók elférjenek alatta. A vászonra egy bokrokkal és fákkal borított hegyet festenék, egy alagúttal a közepében.

– Fura ötleteid vannak neked, Billy.

– Tudom – mondta Billy –, de akkor is szeretném megcsinálni.

 

 

Bev arra eszmélt, hogy minden pénze élelemre meg a motorok és autók javítására megy el. (Billy vásárolt egy öreg Ford Galaxyt.) Célozgatni kezdett Steve-nek és Billynek, hogy nem ártana valami munka után nézniük. Miután több, Lancaster környéli gyárnál is megpróbálkoztak, május harmadik hetében Billynek sikerült magát Steve-vel együtt rátukmálnia a Reichold Chemicalre.

Nehéz munka volt. A kádból kijövő, majd széles kötélfonatokba sodrott üveggyapotot kellett elvagdosniuk, miután a göngyöleg egy bizonyos méretet elért. Aztán fölemelték a mintegy negyvenöt kilós göngyöleget, a kocsira helyezték és újabb göngyöleget kezdtek.

Este, útban hazafelé Billy felvett egy autóstoppost, akinek polaroid fényképezőgép lógott a nyakában.

A városhoz közeledve Billy három szem LSD-t ajánlott a fiatalembernek a gépért. Azzal már nyúlt is a zsebébe és előkotort belőle egy műanyag tasakot három pirulával.

– Nem élek vele – mondta a stoppos.

– Akkor eladhatja darabját nyolc dolcsiért. Gyors haszon.

Az autóstoppos gyors fejszámolás után elcserélte vele a fényképezőgépet a műanyag tasakért. Amikor a férfi kiszállt Lancasterben, Steve Billyhez fordult: – Nem is tudtam, hogy narkózol.

– Én ugyan nem.

– Honnét szedted az LSD-t?

Billy elnevette magát. – Azok aszpirinek voltak.

– Jesszusom! – csapott a combjára Steve. – Életemben nem láttam még ilyen csodabogarat, mint te!

– Egyszer egy egész bőröndre való hamis pirulát adtam el – mondta Billy. – Szerintem ideje megint megtenni. Kotyvasszunk egy kis itatós savat.

Megállt egy patikánál és zselatint és még néhány összetevőt vásárolt. A lakókocsiban Bev egyik serpenyőjében másfél milliméter vastagságú pasztává olvasztotta a zselatint. Amikor megkeményedett és kiszáradt, hatvan milliméteres kockákra vágta, amelyeket ragasztószalagra nyomkodott.

– Az itatós savnak pár dolcsiért fog elkelni darabja.

– És mit csinál? – kérdezte Steve.

– Felspannol. Hallucinációkat idéz elő. De az a szép benne, hogy ha megbuksz a forgalmazásával, nincs köze a kábszerhez. És mit csinálhat a szegény balek, aki megveszi? A zsarukhoz megy?

Billy másnap elment Columbusba. Amikor visszajött, a bőrönd üres volt. Eladott egy csomó aszpirint és itatós savat, és egy köteg pénzt villogtatott. De Steve észrevette rajta, hogy fél.

A rákövetkező napon, amikor Billy és Steve a lakókocsi mellett Billy motorján dolgozott, az egyik szomszédasszony, Mary Slater rájuk kiabált, hogy hagyják már abba azt a zajongást. Billy a fémhez vágta a csavarhúzóját, ami akkorát szólt, akár egy puskalövés. Mary Slater kihívta a rendőrséget, és Billyt bevitték birtokháborításért. Delnek óvadékot kellett letennie. Bár a vádat elejtették, a pártfogó felügyelő azt mondta Billenek, hogy költözzön ossza a szülői házba.

– Hiányozni lógtok, srácok – mondta csomagolás közben. – És hiányozni foginak a gyerekek.

– Azt hiszem, már mi sem sokáig fogunk itttnaradni – mondta Steve. – Állítólag az igazgató ki akar lakoltatni mindünket.

– És akkor mit csináltok? – kérdezte Billy.

– Keresünk egy lakást a városban – mondta Bev –, és eladjuk a lakókocsit. Te is velünk jöhetnél.

Billy megrázta fejét. – Nincs rám szükségetek a háznál.

– Ez nem igaz, Billy – mondta a lány. – Te is tudod, hogy mi hárman összetartozunk.

– Majd meglátjuk. De most haza kell költöznöm.

Amikor elment, Bev gyerekei sírtak utána.

(3)

Allen unta a munkát a Reichold Chemicalnél, főleg most, hogy Steve Love kilépett. Unta a művezetőt, aki folyton azon panaszkodott, hogy egyik nap jól elvégzi a munkáját, a másikon viszont teljesen képtelen elvégezni. Arthur Allent okolta, hogy megint egy esztelen, méltóságukon aluli kulimunkát vállaltak.

Június derekán kártérítési igényt jelentett be és otthagyta a munkahelyét.

 

 

Del megérezte, hogy Billy elvesztette állását a Reichold Chemicalben, és betelefonált a vállalathoz, hogy megérdeklődje, mi a helyzet. Tartva magát dr. Steinberg tanácsához, hogy szembesítse Billyt a hazugságaival, Del megkérdezte tőle: – Elvesztetted az állásodat, igaz?

– Azt hiszem, az csak énrám tartozik – mondta Tommy.

– Énrám is tartozik, amíg az én fedelem alatt laksz és én gürizek a lóvéért! Neked a pénz a fán terem! De egyetlen istenverte munkahelyen sem vagy képes megmaradni! És még hazudsz is! El akarod titkolni előttünk! Semmit sem tudsz tisztességesen csinálni!

Vagy egy órán át tartott a purparlé. Tommy csak hallgatta Delt, aki ugyanazokat az elcsépelt frázisokat pufogtatta, mint Chalmer annak idején. Várta, hátha Billy mamája a védelmére kel, de az egy szót sem szólt. Tommy tudta, hogy nem bírna többé velük élni.

Bement a szobájába, összecsomagolta a holmiját és kivitte a kocsijába. Aztán beült a Fordba és várta, hogy jöjjön valaki és elvigye erről az istenverte helyről. Végül Allen jött, és látva, milyen zaklatott Tommy, rájött, hogy mi történt.

– Semmi baj – mondta Allen elindulva. – Ideje, hogy itthagyjuk Lancastert.

Egy héten keresztül ide-oda karikáztak Ohio államban munkát keresve, esténként pedig lehúztak az útról és az erdőben töltötték az éjszakát. Ragen ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy pisztoly az ülés alatt, egy pedig a kesztyűtartóban, védekezés céljából.

Egy este Arthur azt javasolta, hogy Allen próbáljon meg karbantartóként elhelyezkedni. Az egy olyan munkakör – javítás, villamos szerelvények, gépi berendezések, fűtőegységek és vízvezeték-szerelés –, amit Tommy könnyűszerrel el tudna látni. Arthur tudomása szerint ezzel az állással teljesen rezsimentes szolgálati lakás járt. Azt javasolta Allennek, hogy keresse fel egy volt rabtársát, akin egyszer segített Lebanonban, s aki jelenleg karbantartóként dolgozott Columbus Little Turtle nevű külvárosában.

– Talán tud egy üres állást – vélekedett Arthur. – Hívd fel. Mondd neki, hogy épp a városban vagy és szeretnél beugrani hozzá.

Allen morgolódott, de szót fogadott Arthurnak.

Ned Berger örült a jelentkezésének és mindjárt meg is hívta magához. Tudomása szerint, mondta, Little Turtle-ben jelenleg nincs betöltetlen állás, de szívesen látja Billy Milligant néhány napra az otthonában. Allen elment hozzá és elbeszélgettek, felidézve történeteket a börtönben töltött időkből.

A harmadik nap reggelén Berger azzal, jött haza, hogy a Channingway Apartments épp meg készül hirdetni egy külső karbantartói állást az újságban. – Hívd föl őket – mondta Berger –, de ne mondd meg nekik, hogy kitől tudsz róla.

Billy Milligan imponált John Wymernek, a Kelly és Lemmon Gazdálkodási Vállalat fiatal személyzeti igazgatójának. Az álláshirdetésre eddig jelentkezettek közül Milligant találta a legképzettebbnek és legmegnyerőbbnek. Az 1977. augusztus 15-i első beszélgetésük során Milligan azt mondta neki, ő ért a földeléshez, el tudja végezni az asztalosmunkát, villamos karbantartást és vízszerelési munkálatokat. – Ami villannyal vagy üzemanyaggal működik, azt meg tudom javítani – mondta Wymernek. – Még ha nem ismerem is a rendszert, rájövök a működésére.

Wymer azt mondta neki, majd jelentkezik, miután a többi pályázóval is elbeszélgetett.

Wymer még aznap nekilátott leellenőrizni Milligan referenciáit és felhívta a Milligan kérvényén legutolsó munkáltatójaként feltüntetett Del Moore-t. Moore dicshimnuszokat zengett Billyről, kitűnő munkaerő és megbízható fiatalember, mondta. Azért lépett ki őtőle, magyarázta, mert a húsdarabolás nem kifejezetten vág a szakmájába. De biztosította Wymert, hogy Billy remekül beválik majd karbantartónak.

Wymer nem tudott érdeklődni a két ajánló ismerősnél – dr. Steinbergnél és Mr. Reinertnél –, mert a címüket már nem adta meg Milligan, így ejtette a dolgot. Mivel az állás úgyis külső munkára korlátozódott, Wymer beérte a legutolsó munkáltatótól kapott kitűnő referenciával is. De kiadta a titkárnőjének, hogy nézzen utána a rendőrségnél, ahogyan azt minden új alkalmazottnál szokták.

A második találkozásukkor Milligannel, Wymer első benyomásai megerősítést nyertek. Őt vette fel külső karbantartónak a Channingway Apartmentsszel szomszédos Williamsburg Square Apartmentshez, melyek közül mindkettő Kelly és Lemmon igazgatása alá tartozott. Azonnal kezdhetett.

Milligan távozása után Wymer átadta titkárnőjének a kérvényt és W-2 űrlapot iktatásra. Nem vette észre, hogy Milligan mind a kettőre csak egy évet és a napot 1977. 15. és 1977. 18. írta rá és az „augusztus”-t elhagyta.

 

 

Milligant John Wymer vette fel, de Sharon Roth – egy halvány arcbőrű és hosszú fekete hajú fiatal nő – felügyelete alá tartozott.

Sharon intelligens és jóképű fickónak találta az új alkalmazottat. Bemutatta a többi „bérletis lánynak” és elmagyarázta neki a dolgok menetét. Minden nap bejön a Williamsburg Square-i irodába a munkamegrendelő lapokért, amelyeket ő, Sharon, Carol vagy Cathy tölt ki a számára. A munka elvégeztével aláírja a lapot és visszaadja Sharonnak.

Milligan az első héten jól dolgozott, ablakredőnyt szerelt, kerítést és járdát javított és parkosítási munkát végzett. Mindenki elismerte, hogy szorgalmasan és lelkiismeretesen dolgozik. Ned Adkins, egy másik fiatal karbantartó munkás Williamsburg Square-i lakásában szállásolták el.

A belépését követő második hét egyik reggelén Milligan azzal ment be a személyzeti irodába John Wymerhez, hogy lakást szeretne bérelni. Wymer gondolkodott a dolgon, és emlékezve a Milligan által elmondottakra, miszerint jó gyakorlattal és minősítésekkel rendelkezik a villamosság, vízvezeték-szerelés és szerelvények javítása terén, úgy döntött, belső karbantartóként, huszonnégy órás szolgálatban is kipróbálja. Ehhez a helyszínen kellett laknia, hogy éjszaka és sürgős esetekben is elérhessék. A munkával ingyenes szolgálati lakás járt.

– Felvehet egy főkulcsgarnitúrát Sharonnél vagy Carolnál – mondta neki Wymer.

 

 

Az új lakása szép volt. Volt benne egy kandalló a nappaliban, egy hálószoba, egy étkező és egy konyha, és egy padóra nézett. Tommy az egyik faliszekrény-fülkében helyezte el az elektronikus felszerelést és kulcsra zárta, nehogy a gyerekek hozzáférhessenek. Allen a kis étkezőben, a beugróval szemközt rendezte be műtermét. Adalana takarított és főzött. Ragen lejárt kocogni, hogy megőrizze erőnlétét. Az otthoni és a munkahelyi élet egyaránt jól meg volt szervezve.

Arthur meg volt elégedve a helyzettel, örült, hogy végre megállapodhattak. Most már az orvosi könyveire és kutatásaira fordíthatta figyelmét.

Valakinek a mulasztása miatt Billy Milligant nem ellenőrizték le a rendőrségnél.

(4)

Két héttel a Channingwaybe történt beköltözés után Ragen a szomszédos szegény kerületben kocogott, amikor két mezítlábas fekete lurkót pillantott meg játszani a járdán. Közben az egyik házból egy csicsásan öltözött fehér férfi lépett ki és egy fehér Cadillac felé vette útját. Ragen látta rajta, hogy csak selyemfiú lehet.

A férfi mellett termett és a kocsinak lökte.

– Mit akar? Megőrült?

Ragen előhúzta a derékszíjából pisztolyát. – Ide a brifkót!

A férfi átadta neki a levéltárcáját. Ragen kiürítette, aztán visszadobta neki. – Na tűnés.

Amikor a férfi elhajtott, Ragen odaadott a fekete gyerekeknek több mint kétszáz dollárt. – Tessék. Vetyetek cipő meg ennivaló a családnak.

Elmosolyodva figyelte, ahogy a gyerekek elszaladtak a pénzzel.

Később Arthur helytelenítette Ragen aznapi viselkedését. – Nem vagy te Columbus Robin Hoodja, hogy lopjál a gazdagoktól és odaadd a szegény gyerekeknek.

– Esz örömöt okosz.

– De nagyon jól tudod, hogy a fegyverviseléssel megszeged a próbára bocsátás feltételeit.

Ragen vállat vont. – Itt kinn se sokkal jobb, mint odabent a börtönben.

– Ostobaság ilyet mondani. Itt szabadok vagyunk.

– És mit keszdjünk vele?

Arthur gyanítani kezdte, hogy Allen sejtése helyes volt. Ragen minden olyan környezetben – még a börtönben is – jól érezte magát, ahol ő uralhatta a foltot.

Minél többször megfordult Ragen Columbus keleti részének munkásnegyedében, annál jobban dühítette, hogy így kelljen küszködniük embereknek a fennmaradásért a gazdag vállalatok üvegacél irodaépületeinek árnyékában.

Egy délután, egy megvetemedett tornácú, lepusztult ház mellett elhaladva egy szép szőke hajú gyermeket pillantott meg, aki tágra nyílt szemekkel nézett rá egy ruháskosárban, lábai ernyedten, természetellenes szögben elhajolva. Amikor az idős hölgy, aki addig az ajtóban állt, kilépett a tornácra, Ragen megkérdezte tőle: – Miért nincs esz a gyerek járógépe vaty tolószéke?

Az öreg hölgy rámeredt: – Van fogalma, miszter, mibe kerül az olyasmi? Már két éve könyörgök a jólétieknek, de képtelen vagyok kiharcolni egyet Nancynek.

Ragen folytatta útját, mélyen eltöprengve.

Aznap este szólt Arthurnak, hogy tudja meg neki, melyik gyógyászati segédeszközök raktárában tartanak gyerektolószékeket és járógépeket. Arthur nem örült neki, hogy megzavarják az olvasásban és bosszantotta Ragen követelőző hangneme, de eleget tett a kívánságának és felhívott néhány gyógyászatisegédeszköz-lerakatot. Talált egy vállalatot Kentuckyben, amelyiknek volt a Ragen által megadott méretből. Amikor közölte Ragennel a modellszámokat és a raktár címét, megkérdezte tőle: – Miért érdekel ez téged?

Ragen válaszra sem méltatta.

Este berakta a szerszámait egy nejlonkötéllel együtt az autóba és elindult délnek, Louisville-be. Megtalálta a gyógyászatisegédeszköz-raktárat, és megvárta, míg mindenki eltávozott belőle. Nem kunszt betörni; még Tommy segítségére sem lesz szüksége. Magára erősítette a szerszámokat, átmászott a drótkerítésen, végigosont az épület utca felől eltakart oldala mellett és megvizsgálta a téglafalazatot a vízlevezető csőnél.

A tévéfilmekben a besurranó tolvajok mindig akaszkodókampóval kapaszkodtak fel a tetőre, de Ragen lenézte az efféle eszközöket. Előhalászott egy acél cipőkanalat a táskájából és kihúzta a fűzőt a bal cipőjéből. A fűzőt a cipőkanálra kötötte, egy kapaszkodásra szolgáló hurkot formálva. Felmászott a tetőre, vágott egy lyukat a tetőablakba, benyúlt és kinyitotta. Azután a nejlonkötelet egy gyámpárkányhoz kötötte és leeresztette a raktárba. Azok a sok évvel ezelőtti idők jutottak eszébe, amikor hegyet mászni járt Jimmel.

Vagy egy órán át keresgélt a raktárban, míg végül, az Arthurtól kapott modellszámok alapján, megtalálta, amit keresett: egy négyéves gyermeknek való járógépet és egy kis összecsukható tolószéket. Kinyitott egy ablakot, leengedte rajta a járógépet és a tolószéket a földre, azután maga is kimászott, berakta szerzeményeit a kocsiba és visszament Columbusba.

Reggel volt, mire Nancyék házához ért, és bekopogott az ajtón. – Hoztam valamit a kis Nancynek – mondta az ablakon kibámuló öreg hölgynek. Fölvitte a tolószéket az autóból, szétnyitotta és megmutatta, hogyan működik. Azután megmutatta Nancynek, hogyan kell felvenni a lábmerevítőket.

– Kis időbe telik, míg megtanulod használni őket – mondta –, de fontos járnod.

Az öreg hölgy elsírta magát. – Sose lesz annyi pénzem, hogy kifizethessem magának.

– Eszért nem kell fiszetni. Ety gaszdag gyógyászatisegédeszköz-vállalat adománya ety rászoruló gyermeknek.

– Megkínálhatom reggelivel?

– Kávét kérnék.

– Mi a neve a bácsinak? – kérdezte Nancy, amikor nagyanyja kiment a konyhába.

– Hívjál csak Ragen bácsinak – mondta.

A kislány megölelte. Az öreg hölgy már hozta is a kávét és hozzá olyan finom pitét, amilyet Ragen még életében nem evett. Be is falta az egészet.

 

 

Este Ragen felült az ágyban és ismeretlen hangokat hallott – az egyik brooklyni akcentussal beszélt, a másik pedig egyszerűen csak ordenáré volt. Valami bankrablásból származó pénz elosztásáról beszéltek. Kicsusszant az ágyból, kapta a pisztolyát és minden ajtó mögé és faliszekrénybe benézett a lakásban. Fülét a falakhoz tapasztotta, de a vitatkozás a lakáson belülről hallatszott. Megpördült és azt mondta: – Ne moszduljatok, mert megöllek!

A hangok elnémultak.

Akkor Ragen hallotta, amint egy hang a fejében azt mondta: – Hát te meg ki a franc vagy, hogy leugassál engemet?

– Ha nem jössz elő, lövök.

– Ugyan mire?

– Hol vaty?

– Úgyse hiszed el, ha megmondom.

– Hogy érted eszt?

– Én nem láthatom, hogy hol vagyok. Gőzöm sincs, hogy hol vagyok.

– Kivel dumáltad?

– Kevinnel veszekedtem.

– Ki asz a Kevin?

– Hát az, akivel ordibáltam.

Ragen gondolkodóba esett egy pillanatra. – Mondd el, millyen dolgok vannak körülötted. Mit látsz?

– Egy sárga lámpát… a piros fotelt az ajtónál. Egy bekapcsolt tévékészüléket.

– Milyen a tévé? És mi mety benne?

– Fehér a doboza. Nagy színes RCA. A „Mindenki a családban” megy.

Ragen a tévéjére nézett és tudta, hogy az idegenek itt vannak a szobában – láthatatlanul. Újból átkutatta a lakást. – Mindenhol megnésztelek. Hol vaty?

– Itt, teveled – mondta Philip.

– Mit mondasz?

– Mindig is itt voltam, világéletemben.

Ragen megrázta a fejét. – Jól van. Elég a beszéd. – Beleült a hintaszékbe és egész éjszaka ide-oda ringatva magát törte a fejét a dolgon, nem térve magához az ámulattól, hogy mások is vannak, akiket nem ismert.

Másnap Arthur beszélt neki Kevinről és Philipről. – Szerintem ők a te agyad szüleményei – mondta.

– Esz meg hoty érted?

– Nézzük először a logikai oldalát – mondta Arthur. – Mint a gyűlölet hordozója, tudatában vagy, hogy micsoda pusztító erővel bírsz. Bár a gyűlölet sok mindent ki képes harcolni az erőszak útján, zabolázhatatlan. No mármost, ha az ember meg akarja őrizni a gyűlölet fizikai erejét, de annak rossz oldalától letisztítva, a gyűlöletnek akkor is megmarad néhány gonosz vonása. Elménk ellenőrzés alatt akarta tartani a durvaságot, hogy szelektíven kezelhesse és kordában tarthassa a haragot. Az, hogy úgy szabadultál meg a gonoszságtól, hogy düh nélkül is erős maradhass, a gonoszság egy részének lefaragásához, s ezáltal Philip és Kevin megteremtéséhez vezetett.

– Ők ugyanazok, mint én?

– Ők bűnözők. Amíg náluk vannak a pisztolyaid, habozás nélkül meg fognak félemlíteni másokat a céljaik elérése érdekében. De csak fegyverekkel. A hatalomérzetüket a fegyverek adják. Ez, úgy érzik, veled egy szintre emeli őket. Nagyon bosszúállóak, és persze tulajdon elleni bűncselekményeket követnek el. Nemkívánatosnak nyilvánítottam őket Zanesville után, mert szükségtelenül bűnöztek. De tudod, mi a helyzet az időzavarok… Ragen, bár jóságról tettél tanúságot, még mindig van egy gonosz arculata a természetednek. Lehetetlen teljesen megszabadulni a gyűlölettől. Ez az ára az erőnk és agresszivitásunk megőrzésének.

– Nem lennének időzavarok – mondta Ragen –, ha te rendesen ellenőriznéd a foltot. Jobb volt a börtönben.

– A börtönben, a te uralmad alatt is voltak időzavarok, bár te sokszor csak utána értesültél róla. Philip, Kevin és még néhány nemkívánatos lopott időt a börtönben. Most az a legfontosabb, hogy ne lépjenek kapcsolatba az egykori, columbusi vagy lancasteri bűnöző barátaikkal. Megszegnék a próbára bocsátás feltételeit.

– Igaszad van.

– Új barátokat kell szereznünk, új életet kezdenünk. És ez a mostani munkahelyünk kitűnő lehetőség rá. Bele kell illeszkednünk a társadalomba. – Arthur maga köré pillantott. – Először is, szépen meg kell csinálnunk a lakást.

Szeptemberben bútort vásárolt. A számla 1562,21 dollárra rúgott, s az első részlet fizetése a következő hónapra volt esedékes.

 

 

Eleinte minden rendben látszott menni, csak Allennek voltak problémái Sharon Rothszal. Maga sem tudta, miért, a nő idegesítette. Nagyon hasonlított Marlene-re, és ugyanolyan uralkodó és okoskodó is volt. Érezte, hogy a nő sem kedveli őt.

Szeptember közepére az időzavar súlyosabb méreteket öltött, mint valaha, mindenkit megkavart. Allen bement az irodába a munkalapért, kihajtott a munkaterületre és várt a lakásban, hogy megérkezzen Tommy elvégezni a munkát. De Tommy egyre gyakrabban elmulasztott megjelenni. Senki sem volt képes elérni és senki más nem tudta elvégezni a munkát. Allennek fogalma sem volt, hogy kell vízvezetéket szerelni vagy radiátort javítani. És hozzá nem nyúlt volna semmilyen villamos készülékhez, annyira félt az áramütéstől.

Allen sokáig várakozott Tommyra, de az nem jött. Akkor fogta magát, ráírta a munkalapra, hogy „elvégezve” vagy „a lakásajtó be volt reteszelve”, ami azt jelentette, hogy nem tudott bejutni. De egyes bérlők három-négy ízben is betelefonáltak méltatlankodva, hogy a munka a lakásukban nem lett elvégezve. Egyszer, négy ilyen visszajelrés után, Sharon kocsiba ültette Billyt és kiment vele együtt a lakásba megnézni, hogy mi a probléma.

– A Jóisten áldja meg magát, Bill – mondta a nő a mosogatógépre bámulva, amelyik nem akart tölteni. – Hiszen ezt még én is meg tudnám csinálni. Maga állítólag karbantartó. Értenie kell a háztartási gépekhez.

– Én ezt megjavítottam. Megjavítottam az elvezető rendszert.

– Hát akkor valószínűleg nem azzal van a baj.

Amikor kitette a nőt az irodánál, tudta, hogy az dühös rá. És azt is gyanította, hogy meneszteni fogja.

 

 

Allen azt mondta Tommynak, feltétlenül ki kell találnia valamit, amivel elállíthatja John Wymert és Sharon Rotht azon szándékuktól, hogy kirúgják őt.

Tommy első ötlete az volt, hogy beépít egy telefon-telepszerkezetet John Wymer autójába és poloskát helyez el benne.

– Pofonegyszerű a bevezetése – mondta Allen Wymernek. – És lesz egy autótelefonja, amit úgy használhat, hogy a telefontársaság soha nem szerezhet tudomást róla.

– Az nem illegális? – kérdezte Wymer.

– Dehogyis. Az éter hullámai ingyenesek.

– Igazán meg tudná csinálni?

– Azt csak úgy bizonyíthatom be, ha ad pénzt a hozzávaló anyagokra é s a többit rám bízza.

Wymer jobban kikérdezte és elámult Milligan elektronikai ismeretein. – Szeretném még átgondolni – mondta Wymer. – De érdekesnek hangzik.

Pár nappal később, amikor Tommy anyagokat vásárolt a saját telepszerkezetéhez egy elektronikai kellékeket árusító üzletben, felfedezett egy olyan, magnóra felvevő telefonpoloskát, amely csengésre lépett működésbe. Így csak fel kell tárcsáznia a bérleti vagy a személyzeti irodát, azután úgy téve, mintha téves számot hívott volna, letenni a kagylót és a felvétel elindul. Felveszi Wymer és Roth telefonbeszélgetéseit, hátha kiderül belőlük, hogy valami illegális ügyletet folytatnak, amivel sakkban tarthatná őket, ha netán ki akarnák rúgni.

Tommy a villamossági alkatrészekkel együtt az elektronikus poloskákat is a Kelly és Lemmon számlájára terhelte.

Aznap éjszaka beosont a bérleti irodába és belehelyezte a magnópoloskát Roth telefonjába. Ugyanezt tette Wymer irodájában is. Azután Allen lépett a foltra és átnézett néhány iratszekrényt, hátha azokban is akad valami hasznos információ. Egy dosszié szemet szúrt neki – az ügyfélszolgalati részleg által „nagyban játszó befektetők”-nek nevezeti, channingwayi és Williamsburg Square-i részvénytulajdonosok névsorát tartalmazta, amelyet általában titkosként kezeltek. Ezek az emberek bízták meg a Kelly és Lemmont a bérházkomplexumok kezelésével. Allen másolatokat készített a nevekről.

A poloskákkal a telefonokban és a listával a zsebében úgy érezte, bármi történjék is, a munkája biztosítva van.

 

 

Harry Coder először akkor találkozott Billy Milligannel, amikor az néhány törött ablaktáblát jött kicserélni hozzá.

– Elkelne itt egy új vízmelegítő – mondta neki Milligan. – Én tudnék egyet hozni.

– És mennyibe kerülne? – kérdezte Coder.

– Semennyibe. Észre se vennék a cégnél a hiányát.

Coder csodálkozva bámult rá, hogy ilyesmit javasol neki, holott tudja, hogy ő rendőr és félállásban a Channingway biztonsági embere.

– Még meggondolom – mondta Coder.

– Csak szóljon bármikor. Igazán szívesen beszerelem ingyen.

Milligan távozása után Coder elhatározta, hogy rajta tartja a szemét. Nagymértékben megszaporodtak a betörések a channingwayi és Williamsburg Square-i lakásokban, és minden jel arra utalt, hogy az elkövetőjüknek főkulcs volt a birtokában.

 

 

John Wymert felhívta az egyik karbantartója, akit körülbelül egyidőben vett fel Milligannel. A férfi azt mondta, fontos mondanivalója van Milliganről, mire Wymer az irodájába kérette.

– Nehezemre esik ezt tenni – kezdte a férfi –, de az a srác nem normális.

– Hogy érti ezt?

– Lepoloskázta a lányokat a bérleti irodában.

– Úgy érti, molesztálja őket vagy…

– Én elektronikus poloskázásról beszélek.

– Ugyan kérem!

– Komolyan mondom.

– Van bizonyítéka?

A férfi idegesen pillantott maga köré az irodában. – Maga Milligan mondta nekem. Azután, jóformán szóról szóra elismételt nekem egy beszélgetést, amit Carollal és Sharonnal folytattunk a bérleti irodában. Arról beszélgettünk hármasban, hogy a középiskolában majdnem mindenki kábszerezett, meg ilyesmikről. Azt is mondta, hogy a lányok maguk között olyan közönségesen beszélnek, hogy egy kocsis is elpirulna tőle.

Wymer eltöprengve dobolt ujjaival az íróasztalon. – Miért csinálna Billy ilyesmit?

– Azt mondta, eleget tud Sharonról és Carolról, hogy ha kirúgják, őket is magával rántsa. Ha ő bukik, akkor mindenki – beleértve Kellyt és Lemmont is – vele együtt bukik.

– Ez hülyeség. Ugyan mivel tudná ezt elérni?

– Azt mondta nekem, felajánlotta magának, hogy készít egy telepszerkezetet a kocsijába, ingyen.

– Ez igaz, de nekem nem kellett.

– Elmondta nekem, hogy a kocsitelefonjába is poloskát akart szerelni, hogy magát is lehallgathassa.

A férfi távozása után Wymer áthívta Sharont. – Azt hiszem, igaza volt Milligannel kapcsolatban – mondta. – Jobb lenne, ha menesztené.

Aznap délután Sharon behívatta Billyt a bérleti irodába és közölte vele, hogy el van bocsátva.

– Ha én megyek, akkor maga is megy – mondta Milligan. – Nem sakkal tovább fog itt dolgozni.

Aznap délután, amikor Sharon a csengetésre kinyitotta a lakása ajtaját, meglepetésére Milligannel találta magát szemben, aki háromrészes kék öltönyében úgy nézett ki, mint egy ügyvezető igazgató.

– Csak azt jöttem közölni, hogy jelenjen meg holnap egy órakor a kerületi ügyész hivatalában – mondta. – Még John Wymerhez is el kell menjek ezt tudatni. Ha önként nem jön, kocsit küldenek magáért. – Azzal sarkon fordult és elment.

A nő abszurdnak találta a dolgot, mégis megijedt. Fogalma sem volt, miről beszélt Milligan, vagy hogy miért akar vele a kerületi ügyész beszélni. És mi köze ehhez Milligannek? Ki ő és mit akar? Egyvalamiben biztos volt: Milligan nem egyszerű karbantartó munkás.

 

 

Tommy egyenest a bezárt karbantartási irodába ment fél hatkor, bement a kulcsával és kivette a poloskát a telefonból. Távozás előtt hagyni akart egy levélkét Carolnak. Az információ alapján, amit Wymernek fog adni, tudta, hogy Carol is ki lesz rúgva. A két nő közös íróasztalán álló naptárat átfordította a következő munkanapra, 1977. szeptemher 26-a hétfőre és a dátum alá nagybetűkkel odárta:

 

„ÚJ NAP!

Élvezze, amíg még MEGTEHETI!”

 

Azután visszafordította a lapot péntekre.

Miután John Wymer elhagyta az irodáját aznap. Tommy besurrant és kivette a poloskát az ő telefonjából is. Kifelé menet beleszaladt Terry Turnockba, a Kelly és Lemmon kerületi felügyelőjébe.

– Mit keres maga itt, Milligan? – kérdezte Turnock. – Tudtommal elbocsátották.

– John Wymerrel akartam beszélni. Néhány olyan dolog folyik ennél a vállalatnál, amiket nyilvánosságra akarok hozni. Lehetőséget akarok adni Johnnak, hogy foglalkozzon velük, mielőtt tudomására hoznám a hatóságoknak és a befektetőknek.

– Miről beszél?

– Nos, mint John felügyelőjének, úgy vélem, magának kéne hallania róluk elsőként.

Röviddel azután, hogy John Wymer hazaért az irodájából és kényelembe helyezte magát, Terry Turnock telefonált és kérte, azonnal jöjjön vissza az irodába. – Valami nem stimmel. Itt van Milligan és azt hiszem, nem ártana magának is idejönnie, és meghallgatnia, amit közölni akar.

Amikor Wymer megérkezett, Turnock azzal fogadta, hogy Milligan hazaugrott a lakásába, de pár perc múlva visszajön és mindkettőjüknek elmondja, amit akar.

– De mi az? – kérdezte Wymer.

– Bizonyos vádaskodások. De jobb, ha tőle magától hallja meg.

– Fura érzésem van ezzel a fiúval kapcsolatban – mondta Wymer kinyitva az íróasztala fiókját. – Felveszem magnóra a beszélgetést.

Új kazettát tett a kis magnetofonba, és résnyire nyitva hagyta a fiókot. Amikor Milligan belépett az ajtón, Wymer elcsodálkozva bámult rá. Eddig csak munkaruhában látta, de most előkelő megjelenésű volt háromrészes öltönyében, nyakkendőben és méltóságteljes testtartásával.

Milligan leült és beakasztotta hüvelykujjait a mellényébe. – Folyik egy-két dolog itt a vállalatnál, amikről nem ártana tudniuk.

– Mint például? – kérdezte Turnock.

– Egy sor törvénytelenség. Alkalmat akarok adni maguknak, hogy megoldják ezeket a problémákat, mielőtt a kerületi ügyészhez mennék.

Az azután következő fél órában Allen elmondta, hogyan manipulálják a nyilvántartásokat a bérleti irodában és csapják be a Channingvvay és Williamsburg Square befektetőit. Üresen állónak jelentett egységeket valójában bizonyos alkalmazottak barátai foglaltak el, akik beszedték és bezsebelték a bérleti díjakat. Bizonyítani tudja továbbá, mondta, hogy a Kelly és Lemmon illegálisan „megcsapolja” a villanyvezetékeket és becsapja az elektromosokat.

Biztosította őket, ő nem hiszi, hogy Wymernek is köze van ehhez a csaláshoz és sikkasztáshoz, csak azt, hogy majdnem mindenki más a vállalatnál benne van – legfőképp egy bizonyos bérleti irodai felügyelőnő, aki a barátait engedte beköltözni ezekbe a lakásokba.

– Időt akarok adni magának, hogy lenyomozza ezeket a vádakat, John, és a bűnösöket az igazságszolgáltatás kezére juttassa. De ha nem tudja vagy netn akarja megtenni, akkor én hozatom nyilvánosságra a dolgot a Columbus Dispatchban.

Wymer nyugtalan volt. Előfordulhat, hogy tisztességtelen alkalmazottak botrányt kavaró dolgokat műveltek. Milligan elmondásából kiviláglott, hogy őszerinte Sharon Roth a főkolompos az egészben.

Wymer előrehajolt. – Árulja el, ki maga, Bill.

– Egy érdekelt fél.

– Magándetektív? – kérdezte Turnock.

– Egyelőre még nem látom értelmét felfedni magam teljesen. Mondjuk csak úgy, hogy bizonyos nagybani befektetők érdekében dolgozom.

– Mindig is éreztem, hogy maga nem karbantartó munkás – mondta Wymer. – Kezdettől láttam, hogy túl értelmes ehhez. Tehát a befektetőknek dolgozik. Megtudhatnánk, melyiknek?

Milligan az ajkát biggyesztette és felszegte fejét. – Én nem azt mondtam, hogy a befektetőknek dolgozom.

– Ha nem – mondta Turnock –, akkor nyilván valamelyik konkurens igazgatási vállalat küldte, hogy tegye tönkre a Kelly és Lemmon jó hírnevét.

– Ó – mondta Milligan egymáshoz koppintgatva ujjhegyeit. – Miből gondolja ezt?

– Megmondaná nekünk, hogy kinek dolgozik? – kérdezte Wymer.

– Most csak annyit mondhatok, hogy jobb lenne, ha idehívná Sharon Rotht, és feltenne neki néhány kérdést azokkal kapcsolatban, amiket elmondtam.

– Utána is fogok nézni az állításainak, Bill, és örülök, hogy először nekem szólt róla. Biztosra veheti, hogy akit becstelenségen kapok ennél a vállalatnál, az megnézheti magát.

Milligan kiterjesztette a bal karját és megmutatta Wymernek és Turnocknak a zakója ujjába rejtett kis mikrofont. – Meg kell mondanom, hogy a beszélgetést felvettem. Ez a vevő és a másik része, amelyik nem itt van, mindent felvett.

– Jól tette! – kacagott fel Wymer és a nyitott íróasztal fiókjára mutatott. – Ugyanis én is felveszem az egészet.

Milligan elnevette magát. – Helyes, John. Három napja van hétfőtől számítva, hogy tisztázza a helyzetet és kirúgja a bűnösöket. Különben nyilvánosságra hozom, amit tudok.

Nem sokkal Milligan távozása után Wymer felhívta Sharon Rotht a lakásán, és elmondta neki, mikkel vádolják. A nő tiltakozott, hogy az egész hazugság, és megesküdött, hogy a bérletiből senki sem sikkasztott.

Sharont nyugtalanság fogta el, hogy Mlilligan esetleg poloskát helyezett el nála, és vasárnap bement átkutatni az irodáját. Semmit sem talált. Vagy besurrant közben és eltávolította, vagy az egész csak blöff volt. Az asztali naptárára pillantott és gépiesen a következő hétre lapozta. Akkor meglátta a nagybetűs beírást:

 

„ÚJ NAP!

Élvezze, amíg még MEGTEHETI!”

 

Jézusom!, gondolta, képes és megöl, amiért kirúgtam.

Rémületében felhívta Terry Turnockot és elvitte megmutatni neki a levelet. Összehasonlították más, Milligan kezétől származó írásokkal. Megegyezett.

Hétfőn délután fél háromkor Milligan felhívta Sharont és közölte vele, hogy legyen a Franklin megyei kerületi ügyész hivatalában csütörtökön fél kettőkor. Ha nem jelenik meg, mondta, akkor kénytelen lesz rendőrökkel érte jönni. Az pedig, mutatott rá, nem venné jól ki magát.

Aznap este Harry Coder felhívta Milligant a lakásán és felszólította, hogy hagyja abba a „bérletis” lányok zaklatását.

– Miféle zaklatást? Én nem csinálok semmit.

– Nézze, Bill – mondta Coder –, ha a kerületi ügyész valóban beszélni akarna a lányokkal, akkor írásban idézné őket.

– Maga meg mit avatkozik bele? – kérdezte Milligan.

– A lányok tudják, hogy rendőr vagyok és megkértek, nézzek utána a dolgoknak.

– Félnek, Harry?

– Nem, Bill. Nem félnek. Csak nem szeretik, ha molesztálják őket.

 

 

Allen úgy döntött, egyelőre ejti az ügyet, de előbb vagy utóbb úgyis kirúgatja Sharon Rotht. Addig is, bár még megmaradt a lakása, másik állás után kellett néznie.

Allen két héten át szaladgált állás után, de semmi normálisat nem talált. Egyszer csak semmi dolga nem volt és senkije, akivel beszélgethetett volna. Mind több időt veszített és egyre búskomorabb lett.

1977. október 13-án megkapta John Wymer kilakoltató felszólítását. Ide-oda rohangászott a lakásban. Hová fog menni? Mit fog csinálni?

Ahogy a padlót rótta, egyszer csak észrevette, hogy Ragen kint hagyta a 9 milliméteres Smith and Wessonját a kandallópárkányon. Miért van elöl a pisztoly? Mi az ördög van vele? Az meg a 25 milliméteres olasz pisztoly a faliszekrényben visszajuttathatják őt a börtönbe a próbára bocsátás feltételeinek megszegése miatt.

Allen abbahagyta a fel-alá járkálást és mély lélegzetet vett. Lehet, hogy ezt akarta Ragen tudat alatt elmélyíteni – a visszavágyást a börtönbe, a veszélyes helyre. Hogy uralhassa a foltot!

– Én már nem tudok ezzel megbirkózni, Arthur – mondta Allen fennhangon. – Nekem ez már túl sok.

Lehunyta a szemét és elment…

Ragen felkapta a fejét és fürgén maga köré pillantott, hogy megbizonyosodjék, egyedül van-e. Meglátta a számlákat az asztalon és rádöbbent, milyen nehéz helyzetbe kerülhetnek most, hogy nincs, aki pénzt keressen.

– Sebaj – mondta fennhangon. – Jön a tél, a fiataloknak ruha és ennivaló kell. Rabolni fogok.

Október 14-én pénteken a kora reggeli órákban Ragen becsúsztatta a Smith and Wessonját egy vállpisztolytáskába, magas nyakú barna garbót, futócipőt, barna kocogófelsőt, farmert és széldzsekit vett. Bevett három szem Biphetamin 20-ast, némi vodkát ivott rá, és még pirkadat előtt elhagyva a lakást, elindult kocogva nyugatnak, az Ohiói Állami Egyetem egyetemi városa felé.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

(1)

Ragen tizenegy mérföldet kocogott Columbus városán keresztül és hét óra harminckor megérkezett az Ohio Egyetem East Belmont parkolóterébe. Nem volt terve; csak egyetlen gondolata volt: találni valakit, akit kirabolhat. Az orvosi fakultás és a parkolótér közti járdáról egy fiatal nőt pillantott meg, aki épp leparkolt egy aranyszínű Toyotával. A nő kiszállt a kocsiból – nyitott szarvasbőr kabátja alatt rozsdaszínű nadrágkosztüm volt rajta. Ragen elfordult valaki mást keresni; nőt nem akart kirabolni.

De Adalana, aki mindvégig figyelt, tudta, miért van ott Ragen. Tudta, hogy kifáradt a hosszú futásban és egyre jobban az amfetaminok és a vodka hatása alá került. Lekívánta Ragent a foltról…

Adalana akkor közeledett a fiatal nőhöz, amikor az a kocsiba hajolva néhány könyvet és papírt vett ki az utasülésről. Kihúzta Ragen pisztolyát a tokjából és a nő karjának nyomta.

A nő meg sem fordulva felnevetett: – Na jó, elég a hülyülésből.

– Legyen szíves visszaülni a kocsiba – utasította Adalana. – Elmegyünk egyet autózni.

 

 

Carrie Dryer megfordult és látta, hogy nem az egyik barátja, hanem egy idegen az. Megpillantva a pisztolyt a kesztyűs kézben rádöbbent, hogy ez az alak nem tréfál. A férfi egy intéssel beparancsolta az utasülésre, s a lány bemászott a sebváltón keresztül. A férfi elvette tőle a kocsikulcsokat és beült a volánhoz. Először nem tudta kiengedni a kéziféket, de végül kihajtott a parkolótérből.

Carrie Dryer tüzesen szemügyre vette a vörösesbarna hajú, ápolt bajszú férfit, akinek a jobb arcán egy anyajegy volt. Csinos arcú és jó felépítésű fiatalember volt, úgy nyolcvanöt kiló és öt láb és tíz hüvelyk magas lehetett.

– Hová megyünk? – kérdezte.

– Egyet autózni – felelte a férfi lágyan. – Nemigen vagyok ismerős Columbusban.

– Nézze – mondta Carrie –, én nem tudom, mit akar tőlem, de nekem ma vizsgám van optometriából.

A férfi behajtott egy gyár parkolójába és megállította a kocsit. Carrie észrevette, hogy a szemei egyik oldalról a másikra sodródnak, mintha szemteke-rezgése volna. Ezt az eszébe véste, hogy majd elmondhassa a rendőrségen.

A férfi átkutatta a retiküljét, kivette a jogosítványát és egyéb igazolványait és hangja durvává vált: – Ha elmegy a zsarukhoz, a családja issza meg a levét. – Előhúzott egy pár kézibilincset és odabilincselte a lány jobb kezét a Toyota ajtó kilincséhez. – Azt mondta, vizsgája lesz – motyogta. Nyugodtan tanulhat rá, miközben vezetek.

Észak felé távolodtak az egyetemi várostól. Egy idő múlva a férfi megállt egy vasúti átjáróban. Egy vonat közeledett lassan a síneken. A férfi kiugrott a kocsiból és hátrament a csomagtartóhoz. Carrie-t vakrémület fogta el: képes és itt hagyja őt megbilincselve a síneken! Nem lehet épelméjű, gondolta.

Kevin, aki hallva, hogy a kerekek tompán a síneknek puffannak, elvette Adalanától a foltot, megnézte a gumikat, és látta, hogy rendben vannak. Ha valamelyik defektet kapott volna, elszalad, de mivel ez nem következett be, visszaszállt és továbbhajtott.

– Le a nadrággal! – parancsolt a lányra.

– Mi?

– Vedd már le azt a tetves nadrágodat! – ordította.

A lány engedelmeskedett, megijedve a hirtelen hangulatváltozástól. Tudta, a férfi így akarja megakadályozni abban, hogy elmeneküljön. És jól számított. Carrie, még ha nem lett volna megbilincselve, sem futott volna el ruhátlanul.

Menet közben a lány igyekezett az optometriakönyvre szegezve tartani a szemét, nehogy felizgassa a férfit. De észrevette, hogy a King Avenue-a nyugat felé hajtott, aztán letért az Olentangy River Roadra és északnak folytatta útját. Ahogy kifelé vitte Carrie-t a városból, időnként magában beszélt: – Egyszerűen megszökött ma reggel… összeverte egy baseballütővel…

Maguk mögött hagytak egy búzaföldet, azután egy barikádhoz értek az úton. A férfi kikerülte és behajtott egy emlős területre, autóroncsok mellett elhaladva egy mezőn.

Carrie-nek eszébe jutott a hegyes olló, amit az ülés és a sebváltó között tartott, és arra gondolt, kikapja onnét és leszúrja vele a férfit. De amint lepillantott az ollóra, elrablója rászólt: – Ne próbáljon meg okoskodni – és előhúzott egy rugós kést. Megállította az autót, lekapcsolta a bilincseket az ajtóról, de továbbra is a lány jobb csuklóján hagyta és leterítette a szarvasbőr kabátját a sáros földre.

– Húzza le a bugyiját – suttogta –, és feküdjön le.

Carrie Dryer látta, hogy szemei egyik oldalról a másik oldalra sodródnak…

Adalana lefeküdt hanyatt a nő mellé, felnézve a fákra. Nem értette, miért veszítette el folyton a foltot Philip és Kevin javára. Két ízben is felülkerekedtek, mialatt ő a volánnál ült, és újra meg újra le kellett őket kívánnia a foltról. Minden össze volt zavarodva.

– Tudod te, milyen magányosnak lenni? – kérdezte a mellette fekvő nőtől. – Amikor az embert már régóta senki nem ölelte magához? Amikor az ember nem tudja, mi a szerelem?

Carrie Dryer nem felelt, mire Adalana átölelte, ugyanúgy, mint annak idején Marlene-t.

De ez a fiatal nő nagyon kicsi volt, és valami amúgy sem stimmelt vele. Akárhogyan próbálkozott is Adalana, valahányszor beléje akart hatolni, Carrie Dryer izmai görcsbe rándultak és visszaszorította – kilökte őt. Ez különös és ijesztő volt. Adalana, összezavarodva, elvesztette a foltot…

Carrie könnyek között elmagyarázta, hogy fizikai problémája van, amivel nőgyógyászhoz jár. Valahányszor le próbál feküdni valakivel, ilyen görcsöket kap. Azután megint észrevette a szemtekergetést, s a férfi egyszer csak dühös és közönséges lett.

– Annyi istenverte csaj van Columbusban – vicsorogta –, de nekem pont egy olyat kellett kifognom, amelyikkel semmire se megyek!

Hagyta, hogy a lány felvegye a nadrágját és felszólította, hogy üljön vissza a kocsiba. Carrie ismét megváltozottnak látta. A férfi egy papír zsebkendőt nyújtott feléje. – Tessék – mondta lágyan –, fújja ki az orrát.

Adalana most ideges volt. Eszébe jutott Ragen kiruccanásának eredeti célja – és rádöbbent, Ragen gyanút foghat, ha üres kézzel tér vissza.

Carrie észrevette támadója gondterhelt, őszinte aggodalmat tükröző arckifejezését. Szinte megsajnálta, mialatt azon töprengett, vajon mi baja lehet.

– Kell szereznem némi pénzt – mondta a lánynak –, ha nem akarok magamra haragítani valakit.

– Nálam semmi pénz nincsen – mondta Carrie, ismét sírva fakadva.

– Ne vegye annyira a szívére. – Odanyújtott neki még egy papír zsebkendőt. – Nem fogom bántani, ha azt teszi, amit mondok.

– Csináljon velem, amit akar – mondta a lány –, csak a családomat ne bántsa. Vegye el az összes pénzemet, de őket hagyja békén.

A férfi megállította a kocsit és újból átkutatta a retiküljét, míg megtalálta a csekk-könyvét. A mérleg négyszázhatvan dollárt mutatott. – Maga szerint mennyiből tud megélni egy hétig? – kérdezte.

– Úgy ötven-hatvan dollárhól – hüppögte Carrie.

– Rendben van – mondta a férfi. – Akkor hagyjon meg magának hatvan dollárt és állítson ki egy csekket négyszázra.

Carrie meglepődött és örült, bár tudta, hogy nem fogja tudni pótolni a pénzt, amelyet könyvekre és tandíjra spórolt össze.

– Kirabolunk egy bankot – mondta hirtelen a férfi. – Maga is velem jön.

– Azt már nem! – tiltakozott energikusan a lány. – Akármit csinál is velem, bankrablásban nem fogok segédkezni!

– Bemegyünk egy bankba és beváltjuk a csekkjét – mondta a férfi, de aztán láthatólag meggondolta magát. – Nem, mert még elkezd sírni és rájönnek, hogy valami nem stimmel. Ilyen feldúlt lelkiállapotban nem válthat be csekket. Elpuskázná a dolgot.

– Szerintem simán menne – mondta Carrie még mindig sírva. – Azt hiszem, elég jól tartom magam ahhoz képest, hogy egyfolytában egy pisztollyal tart sakkban.

A férfi csak dörmögött.

A nyugati Broad Street 770. alatt találtak egy Ohio National Bank ügyfélszolgálati ablakot. A férfi maguk közé rejtve tartotta a pisztolyt, de Carrie hátába nyomta, miközben az elővette az igazolványát. Amikor megfordította a csekket, hogy aláírja, Carrie arra gondolt, azt írja rá: „Segítség!”, de a férfi mintha csak olvasott volna a gondolataiban, figyelmeztette: – Nehogy valami mást próbáljon ráírni.

Átadta a csekket és Carrie igazolványát a pénztárosnak, aki beváltotta. – Jelentse be a rendőrségen, hogy kirabolták, aztán állítassa le a kifizetést a csekkre – mondta a férfi továbbhajtva. – Mondja azt nekik, hogy kényszerítenék a beváltásra. Így a bank lesz lenyúlva.

A belvárosba érve, a Broad és High Streetnél óriási dugóba kerültek. – Vegye át a vezetést – mondta a férfi. – Ha a rendőrségre megy, ne adjon személyleírást rólam. Ha bármit is meglátok az újságban, nem én fogok jönni, hanem valaki más intézi majd el magát vagy a családját.

Azzal kinyitotta az ajtót, kiugrott és egy szempillantás alatt beleveszett a tömegbe.

Ragen körbepillantott, arra számínit, hogy az Ohiói Állami Egyetem parkolójában találja magát, ehelyett viszont a Lazarus Áruház előtt sétált a délután kellős közepén. Hová ment el az idő? Belenyúlt a zsebébe és kitapintott egy köteg pénzt. Ezek szerint megtehette. Nyilván kirabolt valakit, csak nem emlékszik rá.

Felszállt egy kelet felé, Reynoldsburgba tartó buszra.

A channingwayi lakásba érve betette a pénzt és a Master Charge kártyát a faliszekrénybe egy polcra és lefeküdt aludni.

 

 

Félóra múlva Arthur felfrissülten ébredt és elcsodálkozott, hogyan alhatott ilyen későig. Letusolt és amikor tiszta fehérneműt vett, megpillantotta a pénzt a faliszekrényben. Honnét a csudából került ez ide? Valaki dolgozott. Mindenesetre, amíg még itt van, vehet belőle magának egy kis zöldséget és kifizethet néhány számlát. A kocsirészlet a legfontosabb.

Arthur félretolta a szolgálati lakást felmondó értesítést. Most, hogy a fiúkat kirúgták, John Wymer lakbért követelt. Nos, a lakbér várhat. Már tudta, milyen politikát fog folytatni Kelly és Lemmon urakkal. Őtőle aztán küldözgethetik a felszólításaikat. Ha pedig bíróság elé citáltatják, Allen majd kitálalja a bírónak, hogy ezek az emberek menesztették őt – beköltöztették a munkaköréhez járó szolgálati lakásba, hagyták, hogy berendezze vadonatúj, hitelre vásárolt bútorokkal, aztán kirúgták az állásából és az utcára akarták tenni.

Tudta, hogy a bíró kilencven napot ad majd neki a kiköltözésre. Az elég lesz Allennek, hogy új állást szerezzen, megtakarítson pár dollárt és másik lakást találjon.

Azon az estén Adalana leborotválta a bajuszát. Mindig is gyűlölte a szőrt az arcán.

 

 

Tommy megígérte Billy húgának, hogy a szombatot, a Fairfield megyei vásár utolsó napját vele tölti Lancasterben. Dorothy és Del egy éttermet vezettek gebinben és lehet, hogy segítségre lesz szükségük a végleges zárásnál. Fogta a pénzt az öltözőasztalról – nem sok volt –, és Lancasterbe vitette magát Allennel. Csodálatos napot töltött Kathyvel a vásárban, lovagoltak, mindenfele játékokat játszottak, hot dogot ettek és üdítőt ittak. Felidézték a régi időket, találgatták, vajon hogy lehet Jim a Légierőknél. Kathy azt mondta neki, örül, hogy leborotválta a bajuszát.

Amikor visszamentek a büfébe, ahol Dorothy a grillsütőnél dolgozott, Tommy mögéje osont és odabilincselte a csőhöz. – Aki egy forró sütőnél robotol egész nap – mondta –, az éppenséggel hozzá is lehet láncolva. – Az asszony nevetett.

Zárásig a vásárban maradt Kathyvel, aztán Allen visszavitte Channingwaybe.

Arthur nyugalmasan, orvosi könyvei olvasásával töltötte a vasárnapot és hétfőn reggel Allen elindult új állást keresni. Telefonálgatott és kérvényeket töltögetett ki a hét hátralévő részében, de sehol sem volt felvétel.

(2)

Pénteken éjjel Ragen azzal a tudattal ugrott ki az ágyból, hogy nemrég aludt el. Az öltözőasztalkához ment. A pénz – a pénz, amelynek az ellopására egyáltalán nem emlékezett – eltűnt. A faliszekrényhez szaladt, kikapott egy 25-ös automatát és átkutatta a lakást, kirugdosva az ajtókat kereste a betörőt, aki behatolt, míg ő aludt. De a lakás üres volt. Megpróbálta elérni Arthurt. Amikor nem kapott választ, dühében feltört egy malacperselyt, kivett belőle tizenkét dollárt és elment egy üveg vodkáért. Visszajött, ivott és elszívott egy marihuánás cigarettát. Addig izgatta magát a bankjegyek miatt, míg végül úgy döntött, akárhogyan is szerezte meg azt a pénzt, még egyszer meg kell tennie.

Bekapott néhány amfetamint, magára szíjazta a pisztolyát, belebújt a kocogófelsőjébe és széldzsekit vett rá. Ismét nyugatnak kocogott, Columbusba, és reggel hét óra harminc körül megérkezett az Ohiói Állami Egyetem Wiseman parkolójába. A messzeségben kivette a Buckeye-ok patkó alakú futballstadionját. Maga mögött megpillantotta a parkolóval szemközti modern beton-üveg épület neonfeliratát – UPHAM HALL.

Egy alacsony, molett ápolónő lépett ki a főbejáraton. Olajbarna arcbőre volt, magas járomcsontjai és hosszú, fekete haját hátul lófarokba fonva viselte. Miközben egy fehér Datsun felé tartott, Ragennek hirtelen furamód ismerősnek tűnt. Valamelyik – Allen, gondolta – találkozott vele egyszer régen egy Kastély nevű diáktanyán.

Ragen elfordult, de mielőtt még távozhatott volna, Adalana lekívánta a foltról…

 

 

Donna Westet kimerítette az éjszakás műszak az egyetem pszichiátriai kórházában. Megígérte vőlegényének, hogy felhívja a kórházból és együtt reggelizik vele, de rémes éjszakája volt, s még reggel is tovább maradt bent és alig várta, hogy hazaérjen. Majd felhívja Sidneyt otthonról. A parkolótér felé tartva egy barátja köszcint oda neki integetve. A kocsijához ért, amelyet mindig gondosan az első sorba parkolt le, az Upham Hall-lal szemben.

– Helló! Várjon egy pillanatra! – kiáltotta valaki.

Donna felpillantott és látta, hogy egy farmeros-széldzsekis fiatalember integet neki a parkoló túloldaláról. Egész jóképű, gondolta. Egy színészre emlékeztette, akinek a neve nem jutott az eszébe. A férfi, aki barna üvegű napszemüveget viselt, odament hozzá és érdeklődött, hogyan juthat a központi parkolóba.

– Elég nehéz elmagyarázni – mondta neki Donna. – De én is arra megyek, ha akarja, átviszem.

A férfi beült melléje. Miközben Donna kifelé farolt a kocsival, utasa egy pisztolyt húzott elő a dzsekije alól.

– Vezessen csak – mondta a lánynak. – Egy kis kisegítésre van szükségem. – Pár pillanat múlva hozzátette: – Ha engedelmeskedik, nem esik bántódása, viszont ölni is képes vagyok.

Ez az, gondolta Donna. Meg fogok halni. Érezte, ahogy arca ég, véredényei összehúzódnak, gyomra felkavarodik! Édes Istenem, miért is nem hívta föl Sidneyt lelépés előtt? De legalább megígérte neki, hogy felhívja. Talán értesíti a rendőrséget.

A nőrabló az ülés mögé nyúlt, a lány retiküljéért. Kivette a levéltárcáját és megnézte a jogosítványát. – Hát akkor, Donna, hajtson az Interstate 71-re északnak.

Kivette a tíz dollárt a levéltárcából. Szinte produkálva magát, tüntetőleg összehajtotta a bankjegyeket és a zsebébe csúsztatta őket. Azután kivett egy cigarettát a retikülben lévő csomagból és a lány ajkai felé tolta. – Biztos elszívna egyet – mondta és meggyújtotta a szivargyújtóval. Donna észrevette, hogy a kezeit és a körmeit foltok borítják – nem piszok vagy olaj, hanem valami más. Tüntetőleg letörölte ujjlenyomatait a gyújtóról. Ez megrémítette Donnát – azt jelentette, hogy a férfi már régi ismerőse lehet a rendőrségnek. „Utasa” észrevette a meghökkenését.

– Egy csoport tagja vagyok – mondta. – Bizonyos politikai tevékenységeket végzünk.

A lány először azt hitte, a Weathermenre céloz, bár valójában nem említett nevet. Mivel a férfi a 71-és úton északnak vitette magát vele, feltételezte, hogy Clevelandbe tartva menekül. Városi gerilla, állapította meg magában.

Meglepődött, amikor Delaware megyénél a férfi utasította, hogy térjen le a sztrádáról, és egy bekötőúton hajtatott tovább vele. Észrevette, hogy lazít, mintha ismerné a környéket, s mikor már az összes kocsi eltűnt szem elől, a férfi megállíttatta vele az autót.

Donna West, látva, milyen elhagyatott a hely, rájött, hogy elrablásának semmi köze a politikához. Megerőszakolják vagy agyonlövik, vagy mind a kettő. A férfi hátradőlt az ülésen, s a lány valami nagyon rosszat sejtett.

– Pár perc nyugalomra van szükségem, hogy összeszedjem a gondolataimat – mondta a férfi.

Donna kezeivel a volánon maga elé meredt, és Sidneyre és az életére gondolva azon töprengett, vajon mi vár rá. A könnyek lefelé kezdtek folyni arcán.

– Mi a baj? – mondta a férfi. – Fél, hogy megerőszakolom?

A szavak és a szarkasztikus hangnem beléje hasítottak, s a férfira nézett. – Igen – mondta. – Félek.

– Micsoda egy ostoba liba maga! – mondta a férfi. – A seggéért aggódik, ahelyett, hogy az életéért aggódna.

Ez olyan kijózanító erővel hatott, hogy Donna azonnal abbahagyta a sírást. – Tulajdonképpen igaza van – ismerte el. – Az életemért aggódom.

Nemigen látta a férfi szemét a napszemüvegen keresztül, de a hangja meglágyult: – Engedje ki a haját.

Donna a kormánykereket markolta. – Azt mondtam, engedje ki a haját.

A lány felnyúlt és kihúzott egy csatot. A férfi ekkor kibontotta a fonatot és megsimogatva a haját, azt mondta: – Milyen szép.

Utána ismét megváltozott, hangoskodó és közönséges lett: – De egy ostoba liba maga! – mondta. – Saját maga hozta magát ebbe a helyzetbe.

– Hogy érti ezt?

– Nézzen a ruhájára! Nézzen a hajára! Tudhatta volna, hogy felhívhatja magára egy magamfajta figyelmét. Mit keresett a parkolóban reggel fél nyolckor? Ostoba liba!

Donna úgy érezte, bizonyos értelemben igaza van. Úgy érezte, ő hívta ki maga ellen a sorsot. Aztán erőt vett magán és ráébredt, hogy a férfi beléje akarja oltani a bűntudatot. Hallott már erőszaktevőkről, akik ugyanezt tették, és elhatározta, hogy nem dől be neki. Hát ez az, ha az ember tehetetlen és halálra rémült, könnyű egy fickónak egy jókora pisztolyt rászegezve bűntudatot kelteni benne.

Belenyugodott az elkerülhetetlenbe. Az villant át elméjén, hogy nem az erőszak a legborzalmasabb, ami az emberrel történhet.

– Apropó – szólalt meg a férfi, kizökkentve őt gondolataiból –, én Phil vagyok.

A lány egyenest előrebámult, nem nézett rá.

A férfi ráordított: – Aszontam, Phil vagyok!

Donna megrázta a fejét. – Vajmi kevéssé érdekel, hogy híják. Talán jobb volna nem tudnom.

A férfi kiszállitotta a kocsiból. Aztán, átkutatva a zsebeit, azt mondta: – Maga, mint ápolónő, fogadok, annyi stimulálószert tudna szerezni, mint a szemét.

A lány nem válaszolt.

– Szálljon be a hátsó ülésre – parancsolt rá.

Donna elkezdett mellébeszélni, miközben beszállt, reménykedve, hátha sikerül elterelnie a figyelmét. – Szereti a művészetet? – kérdezte. – Én nagyon szeretem a művészetet. Kerámiázok is. Agyaggal dolgozom. – Megállás nélkül, szinte hisztérikusan beszélt, de a férfi mintha nem is hallotta volna, amiket mondott.

Miután lehúzatta vele fehér harisnyanadrágját, a lány szinte hálás volt, hogy nem alázza meg még jobban és vetkőzteti le teljesen.

– Nekem nincs betegségem – közölte a férfi lehúzva a slicce cipzárját.

Kijelentése meghökkentette Donnát. Szerette volna a képébe üvölteni: „De nekem van! Nekem egy csomó betegségem van!” De most már biztosra vette, hogy a férfi elmebeteg, és félt még jobban felizgatni. És különben is, a betegségek érdekelték most a legkevésbé. Csak túl akart lenni ezen az egészen.

Meglepte és megkönnyebbült, hogy a férfi pár pillanat alatt végzett vele.

– Maga fantasztikus – mondta. – Felizgatott. – Kiszállt a kocsiból, körülnézett, majd szólt neki, hogy üljön vissza a volánhoz. – Először történt, hogy megerőszakoltam valakit. Most már nem csak gerilla vagyok. Erőszaktevő is vagyok.

Kisvártatva Donna megkérdezte: – Kiszállhatok? Vizelnem kell.

A férfi bólintott.

– Nem tudok úgy, ha néznek – mondta a lány. – Odébb menne?

A férfi eleget tett kérésének, s a lány visszatérve észrevette, hogy viselkedése megváltozott. Könnyed, tréfálkozó volt. De aztán hirtelen ismét visszaváltozott, ugyanazt a parancsoló hangnemet és viselkedést öltötte, mint az erőszak előtt, és ijesztően durva és közönséges szavakat használt.

– Na, beszállni! – vakkantotta. – Tűzzön vissza a sztrádára és poroljon északnak! Bevált nekem néhány csekket, pénzre van szükségem.

A lánynak, aki kétségbeesetten vissza akart kerülni az emberek közé, hirtelen ötlete támadt és azt mondta: – Akkor vissza kell mennünk Columbusba. Szombaton egyetlen csekkbeváltó sem működik az utakon.

A férfi reakciójára várva arra gondolt, ha a férfi ennek ellenére is északnak akar a 71-esen továbbmenni, akkor Cleveland az úticélja. És akkor és ott elhatározta, hogy összetöri a kocsit és megöli mindkettőjüket. Gyűlölte azt, amit a férfi vele tett, és gondoskodni akart róla, hogy ne legyen többé szüksége az ő pénzére.

– Jól van – mondta az. – Akkor hajtson délnek.

A lány remélte, hogy a férfi nem veszi észre megkönnyebbülését és úgy döntött, tovább kísérti a szerencséjét. – Miért nem inkább a 23-as úton megyünk? Ott sok bank van, és talán még odaérünk valamelyikhez a déli zárás előtt!

A férfi ebbe is belement, s bár Donna még mindig veszélyben érezte az életét, remélte, ha sikerül szóval tartania és elterelnie a figyelmét egyéb dolgokról, akkor megúszhatja élve.

– Férjnél van? – kérdezte az hirtelen.

Donna bólintott, mert fontosnak érezte azt hitetni vele, hogy vár rá valaki, aki kerestetni foka, ha eltűnik. – A férjem orvos.

– Milyen?

– Bentlakó.

– Nem úgy értettem.

– Hát hogy?

– Úgy, hogy milyen?

A lány már-már leírta neki Sidneyt, de hirtelen kapcsolt: a férfi arra kíváncsi, hogy szexuálisan jó-e a férje.

– Maga sokkal jobb nála – felelte, mert úgy érezte, ha bókol neki, a férfi talán rendes lesz vele. – Tudja, a férjemnek valami problémája lehet. Folyton egy örökkévalóságig tart nála a dolog. Maga viszont klassz gyors.

Donna látta, hogy ez tényleg nagyot lendített a javára és most már egész biztos volt benne, hogy a fiatalember skizofrén, akinek semmi kapcsolata a valósággal. Ha továbbra is a kedvében jár, talán kimászik a slamasztikából.

A férfi újból átnézte a retiküljét és kivette a Master Cardját, az egyetemi klinikai igazolványit és a csekk-könyvét. – Kétszáz dollárt kell szereznem – mondta. – Valakinek szüksége van a pénzre. Állítson ki egy készpénzfizetési csekket és elmegyünk a bankjába, Westerville-be. Együtt megyünk be, én maga mögött fogok állni a pisztolyommal, és ha csak egyetlen gyamís mozdulatot is tesz, vagy bármi mással megpróbálkozik, lövök.

A bankba lépve Donna egész testében remegett. Alig tudta elhinni, hogy a pénztárosok, akik mellett elhaladt, nem fogtak gyanút, miközben grimaszolt és eszelősen forgatva szemeit igyekezett felhívni magára a figyelmet. De senki nem vett észre semmit. Donna a Master Charge kártyájára kivett kétszázötven dollárt, míg a gépi nyugta jelezte, hogy elérte a limitet.

Ahogy tovahajtottak, a férfi gondosan összetépte a banknyugtákat és kidobta a fecniket az ablakod. Donna belenézett a visszapillantó tükörbe és elakadt a lélegzete – egy westerville-i rendőrautó jött közvetlenül mögöttük. „Jesszusom”, gondolta, ökölbe szorítva kezét a halántékánál, „még megállítanak szemetelésért!”

Észrevéve izgatottságát a férfi is megfordult és meglátta a járőrkocsit. – A rosseb egye meg! Gyertek csak, nyavalyás disznók, hadd lőjelek szitává! Elég baj, hogy magának látnia kell, de ez van. Kinyírom őket, de ha bármit megpróbál, maga lesz a következő.

Gondolatban a lány keresztbe tette ujjait, remélve, hogy a rendőrök nem látták az ablakon kiszórt papírdarabokat. Biztosra vette, hogy elrablója tűzpárbajba keveredne velük.

A rendőrjárőr ügyet sem vetett rájuk, s a lány remegne hanyatlott hátra.

– Keressünk egy másik bankot – mondta a férfi.

Több bankban, majd a Kroger és a Big Bear áruházban is megpróbálkoztak, de mindhiába. Donna észrevette, hogy a férfi mindig izgatott és agresszív lett, mielőtt beléptek valamelyikbe, de amint bent voltak, olyan könnyeden viselkedett, mintha az egész csak játék volna. A Raintree Centerben a Kroger áruházban átkarolva derekát a férjét játszotta. – Komolyan szükségünk van a pénzre – mondta a tisztviselőnek. – Elhagyjuk a várost.

Donnának végül sikerült beváltania száz dollárt egy csekkbeváltó automatánál.

– Kíváncsi vagyok – mondta a férfi –, vajon az összes komputer egymáshoz van-e kapcsolva.

Amikor a lány megjegyezte, hogy milyen jól ismeri a bankok és a banki automaták mechanizmusát, azt mondta: – Muszáj, mert ezek mind hasznos információk, amelyekkel a csoportomnak rendelkeznie kell. Mi megosztjuk egymással az információkat. A csoport minden tagja hozzájárul a magáéval.

A lány ezúttal is azt hitte, hogy a Weathermenre vagy valamelyik másik radikális szervezetre céloz, és elhatározva, hogy politikára és hétköznapi témákra tereli a beszélgetést. Amikor a férfi a padlóról felvett Time-ot lapozgatta, Donna megkérdezte, mi a véleménye a szavazásról a Panama-csatorna-egyezményre. A férfi látható zavarából és idegességéből pillanatokon belül rájött, hogy fogalma sincs az újságok és a tévéhíradó szalagcímeiben szereplő eseményekről. Nem volt az a politikai aktivista, aminek feltüntette magát. A lány megállapította, hogy alig tud valamit arról, ami a világban történik.

– Nehogy elmondja ezt a rendőrségnek – mondta egyszer csak a férfi –, mert vagy én, vagy valaki más figyelni fogjuk és úgyis megtudjuk. Én valószínűleg Algériában leszek, de valaki más figyelni fogja. Mi így dolgozunk. Mindegyikünk odafigyel a másikra. A testvériség, amelyikhez tartozom, elkapja magát.

Bár a lány orra törekedett, hogy beszéltesse és tartósan elterelje a figyelmét, de elhatározta, hogy kerülni fogja a politikát. – Hisz Istenben? – kérdezte, gondolva, ez egy olyan téma, amiről bárki órákig is képes beszélni.

– Szóval azt hiszi, van Isten? – ordította a férfi, egyenest az arcára szegezve a pisztolyt. – Most tán segíti magát?

– Nem – hápogta a lány. – Magának van igaza. Isten tényleg nem segít engem most.

A férfi hirtelen megnyugodott és kibámult az ablakon. – Azt hiszem, tulajdonképpen össze vagyok zavarodva a vallást illetően. Nem fogja elhinni, de én zsidó vagyok.

– Jé – bukott ki a lányból ösztönösen –, hát nem néztem volna annak!

– Az apám zsidó volt.

A férfi tovább hablatyolt, s már nem látszott annyira felkavartnak, de végül azt mondta: – Minden vallás egy kalap szar.

Donna csendben maradt. A vallás sem volt szerencsés beszédtéma.

– Tudja, Donna – mondta a férfi lágyan –, én tényleg kedvelem magát. Nagy kár, hogy ilyen körülmények között kellett találkoznunk.

Donna most már tudta, hogy nem akarja megölni őt, s már arra gondolt, segíteni fog a rendőrségnek, hogy elkapják.

– Csodálatos lenne – mondta –, ha ismét találkozhatnánk. Hívjon fel… írjon levelet… küldjön egy lapot. Ha nem akarja a saját nevét aláírni, akkor írjon csak „G”-t, mint Gerilla.

– És a férje?

„Ráharapott”, gondolta Donna. „Addig manipuláltam, míg bekapta a horgot.” – A férjem miatt nem kell aggódnia – mondta. – Ezt a részét majd én elintézem. Írjon nekem. Szeretnék ismét hallani magáról.

A férfi rámutatott, hogy fogytán az üzemanyaga és javasolta, álljanak meg egy benzinkútnál tankolni.

– Nem szükséges. Elegendő van még. – Donna abban reménykedett, ha kifogy a benzinje, a férfi kénytelen lesz elhagyni a kocsit.

– Mennyire vagyunk onnét, ahol felszedtem reggel?

– Nem messze.

– Tudja, mit? Vigyen oda vissza.

A lány bólintott, arra gondolva, milyen találó, hogy oda mennek vissza, ahol a dolog kezdődött. A Fogorvosi Fakultáshoz érve a férfi szólt neki, hogy álljon meg. Erőszakkal hagyni akart neki öt dollárt benzinre, s amikor Donna nem vette el tőle, a napellenző alá csúsztatta. Aztán gyengéden a lányra nézett. – Sajnálom, hogy így kellett találkoznunk – suttogta ismét. – Én igazán szeretem.

Magához ölelte a lányt, aztán kiugrott a kocsiból.

 

 

Ragen szombaton délután egy órakor ért vissza a Channingway Apartmentsba, ezúttal sem emlékezett semmire a rablásból. A pénzt a párnája alá, a pisztolyt maga mellé, az éjjeliszekrényre tette. – Esz a pénz velem marad – mondta és álomba merült.

Allen későn ébredt aznap este, talált kétszáz dollárt a párnája alatt és el sem tudta képzelni, honnét a csudából kerülhetett oda. De amikor meglátta Ragen pisztolyát, rájött.

– Hát akkor – mondta –, akár el is mehetek egyet szórakozni.

Letusolt, leborotválta arcáról a háromnapos borostát, felöltözött és elment vacsorázni.

(3)

Ragen kedden este felébredve úgy érezte, nem aludt többet néhány óránál. Gyorsan a párnája alá nyúlt, hanem a pénz megint csak eltűnt. Eltűnt. Pedig még ki se fizette a számlákat és semmit sem vett magának. Ismét kérdezősködni kezdett odabent és ezúttal sikerült elérnie Allent és Tommyt.

– Igen – mondta Allen –, láttam ott valamennyi pénzt, de nem gondoltam, hogy nem szabad elköltenem.

– Vettem némi festéket – mondta Tommy. – Kellett az anyag.

– Hülye alakok! – ordította Ragen. – Én asz arra loptam, hoty kifiszessek a számlák! Hoty ennivaló vetyek! Autó fiszessek.

– Akkor Arthurt vedd elő – mondta Allen. – Az ő feladata lett volna szólni nekünk.

– Képtelen vatyok megtalálni Arthur. Ő a tudós könyvei bújik valahol, ahelyett, hoty ellenőriszné a folt. Énnekem kell a pénsz megszereszni a számlák kifiszetésére.

– Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Tommy.

– Még egyszer rabolom. De utoljára. És senkinek se szabad a pénzhez nyúlni.

– Istenem – mondta Allen –, de gyűlölöm ezeket az időzavarokat.

 

 

Október 26-án, szerdán korán reggel Ragen felvette a bőrdzsekijét és harmadszor is elindult Columbuson át az Ohiói Állami Egyetem felé. Muszáj volt pénzhez jutnia. Ki kellett valakit rabolnia. Akárkit. Körülbelül hét óra harminckor megállt egy útkereszteződésben, ahol egy járőrautó is éppen állt. Ragen megmarkolta a pisztolyt. A biztos uraknál kell lennie némi zsozsónak. De ahogy elindult feléjük, a lámpa zöldre váltott és a rendőrök továbbhajtottak.

Az East Woodruff Avenue-n egy vonzó szőke nőt pillantott meg, aki egy kék Corvette-tel éppen felhajtott egy téglaház kocsifelhajtójára. A ház falán GEMINI felirat állt. Ragen követte a kocsit a hátsó parkolóba, biztosra véve, hogy a nő nem látta őt. Soha nem gondolt volna arra, hogy kiraboljon egy nőt, de most kétségbe volt esve. Most a gyermekekről volt szó.

– Üljön be a kocsiba!

A nő döbbenten fordult hátra. – Micsoda?

– Pisztolyom van. Muszáj elvityen valahová.

A nő ijedten engedelmeskedett. Ragen beszállt melléje és előhúzott két pisztolyt. Abban a pillanatban Adalana harmadszorra is lekívánta a foltról…

 

 

Adalana aggódni kezdett, hogy Arthur rájöhet, hogy ő lopja Ragentől az időt. De aztán arra a megállapításra jutott, ha Ragent elkapnák, úgyis ő fog felelni az egészért. Ő jött ki pisztolyokkal, nyilván azért, hogy kiraboljon valakit, így mindenki azt fogja hinni, hogy mindvégig ő tartózkodott a folton. És ha nem emlékszik majd vissza, mi történt, az egészet a vodkára lehet kenni.

Adalana csodálta Ragent, úgy az agresszivitásáért, mint a Christene iránti gyengédségéért. Volt Ragennek néhány tulajdonsága, amelyekkel ő is boldogan rendelkezett volna. Miközben a fiatal nő vezetett, Adalana Ragent játszotta.

– Álljon meg annál az irodaépületnél – utasította. – Egy limuzinhoz megyek, a hátsó parkolóba.

Amikor megtalálták a limuzint, Adalana felvette az egyik pisztolyt és a kocsira fogta. – Ki fogom nyírni a tulajdonosát. Ha most itt volna, hulla lenne. Kokainkereskedő és tudomásomra jutott, hogy megölt egy kislányt azzal, hogy kokaint adott neki. Beeteti a gyerekeket. És ezért kicsinálom.

Adalana kitapintott valamit a dzsekije zsebében. Kivette Tommy kézibilincsét és letette a kocsi padlójára.

– Mi a neve? – kérdezte Adalana.

– Polly Newton.

– Nos, Polly, úgy látom, fogytán a benzinje. Álljon meg annál a benzinkútnál.

Adalana vett öt gallon benzint, majd utasította Pollyt, hogy térjen rá az I-71-esre, és hajtson északnak. Az ohiói Worthingtonba érve megállította a kocsit a Friendly fagylaltozónál, mert kólát akart inni.

Továbbhajtva Adalana megpillantott jobboldalt egy folyót, amely fölött néhány régi egypályás híd ívelt. Tudta, hogy Polly Newton tüzetesen szemügyre vette arcát, nyilván, hogy majd azonosíthassa a rendőrségnek, Adalanából szünet nélkül dőlt a szó, Ragen szerepét játszva különféle történeteket talált ki. Ezzel majd összezavarja Arthurt és a többieket, és hamis nyomra tereli őket. Senki sem fog rájönni, hogy ő volt a folton.

– Megöltem három embert, de sokkal többet öltem meg a háború alatt. A Weathermen terroristacsoport tagja vagyok és tegnap éjjel dobtak le Columbusban egy küldetés végrehajtására. Egy pasast kellett eltennem láb alól, aki tanúskodni akart ellenünk a bíróságon. És a feladatot végre is hajtottam.

Polly Newton csendben bólogatva hallgatta.

– Egy másik személyazonosságom is van – dicsekedett Adalana –, amikor üzletembernek öltözve egy Maseratit vezetek.

Egy elhagyott vidéki útra érve Adalana keresztülhajtatott Pollyval egy mély árkon és egy magas gyommal sűrűn benőtt szántóföldön egy kis vízmedencéhez. Kiszállt a kocsiból, a lányt is kiszállítva, szemügyre vette a vizet és a környező vidéket, majd visszament a kocsihoz és ráült a motorháztetőre. – Még körülbelül húsz perc és kitehet.

Polly szemlátomást megkönnyebbült.

Azután Adalana hozzátette: – De szeretkezni akarok magával.

Polly sírva fakadt.

– Nem fogom bántani. Nekem nem szokásom verni meg taszigálni a nőket. Hallani sem bírom, hogy valaki egy nőt bántalmazzon.

Polly még jobban rázendített.

– Csak ne visongjon és kapálózzon közben, mert attól kijövök a sodromból és durva leszek. Legjobb, ha szépen hanyatt fekszik és hagyja magát, akkor nem esik bántódása. Meghatnak a könnyei – mondta Adalana –, de akkor sincs választása. Nem kerülheti el.

Kivett az autóból két fürdőlepedőt és leterítette a földre a dzsekije mellé. – Feküdjön rá, tegye le a kezet maga mellé, nézze az égboltot és próbálja meg elengedni magát.

Polly engedelmeskedett. Adalana lefeküdt mellé, kigombolta a blúzát és a melltartóját és megcsókolta. Nem kell félnie, hogy terhes lesz vagy ilyesmi – mondta. – Huntington vitustáncom van és elkötötték az ondóvezetékemet. Nézze.

Adalana térdig letolta a tréningnadrágját és egy sebhelyet mutatott Dollynak az alhasán, közvetlenül a pénisze fölött. Az nem egy vazektómiaműtéti forradás, hanem maga az alhas diagonális vonala, egy sérvheg volt.

Amikor Adalana ráfeküdt. Dolly kiabálni kezdett: – Kérem, ne erőszakoljon meg! – A lány által kiáltott „erőszak” szó mélyre vájt Adalana elméjébe. Emlékeztette dolgokra, amelyek Daviddel, Daniellel és Billyvel történtek. Úristen, de borzalmas is az erőszak…

Adalana megtorpant, legurult a lányról és hanyatt fekve, könnyekkel szemében az égre nézett. – Bill – mondta fennhangon –, mi van veled? Szedd össze magad.

Felkelt és visszarakta a törülközőket az autóba. Azután kiemelte a nagyobbik pisztolyt az első ülésről és egy sörösdobozt dobott a vízmedencébe, de a pisztoly csak másodjára sült el, kétszer is egymás után, mind a kétszer célt tévesztett. Bizony ő nem volt mesterlövész, mint Ragen.

– Menjünk inkább – mondta Adalana.

Tovamenet Adalana letekerte az ablakot és kétszer rálőtt egy távírópóznára. Azután a fiatal nő retiküljéért nyúlt és átkutatta. – Egy kis pénzt kell szereznem valakinek – mondta. Körülbelül kétszáz dollárt. – Feltartotta a csekk-kártyát. Bemegyünk a Krogerhez és beváltunk egy csekket.

A Kroger-irodában Polly be tudott váltani egy százötven dolláros csekket. Azután elmentek az északi High Streeten lévő State Savings Bankbe, amely nem volt hajlandó beváltani a nő csekkjeit. Végül több hiábavaló próbálkozás után különböző autós beváltó ablakoknál, Adalana azt javasolta, használják az apja Union Company kártyáját csekkbeváltásra fedezetnek. A Graceland Bevásárlóközpontban lévő Union áruházban sikerült Pollynak beváltania egy ötvendolláros csekket. – Váltsunk be még egy csekket – indítványozta Adalana – és tartsa meg a pénzt magának.

Egy hirtelen hangulatváltozásában Adalana letépett egy csekket a tömbről és írt rá Pollynak egy verset, de aztán mégsem adta neki oda. – Nem adhatom magának, mert még összehasonlítja a rendőrsé g a kézírásomat. – Széttépte a csekket, azután kitépett egy lapot Polly noteszéből.

– Ezt megtartom – mondta. – Ha netán feljelentene a rendőrségen, vagy pontos személyleírást ad rólam, elküldöm ezt a lapot a Weathermen-csoportnak, amely eljön majd Columbusba és megöli a családját.

Abban a pillanatban Adalana egy rendőrkocsit pillantott meg baloldalt elhaladni maguk mellett. Megszeppent és elosont…

Philip azon kapta magát, hogy egy mozgásban lévő autó ablakán néz kifelé. Megfordult és egy idegen fiatal szőke nőt látott a volánnál.

– Mi a francot csinálok én itt? – kérdezte fennhangon. – Hun vagy, Phil?

– Billnek hívják?

– Ö-ö. Philnek. – Maga köré pillantott. – Mi a bánat ez itt? Jesszumpepi, hisz pár perce még…

A következő pillanatban már Tommy ült ott és bámult csodálkozva a nőre. Ez meg ki lehet? Nyilván valaki a többiek közül randizott éppen vele. Az órájára pillantott. Már majdnem dél volt.

– Éhes? – kérdezte Tommy.

A nő bólintott.

– Ott egy Wendy’s. Menjünk, vegyünk hamburgert meg egy kis sült krumplit.

Polly rendelt és Tommy fizetett. A lány magáról beszélt evés közben, de ő alig figyelt rá. Ez nem az ő csaja volt. Ki kell bekkelnie, míg visszajön, akivel randizott, aztán menjenek, ahová akarnak.

– Van valami elképzelése, hogy hol akar kiszállni? – kérdezte a nő.

A férfi ránézett. – Az egyetemi város megfelel?

Akárkinek is volt a csaja, izgatta őt. A kocsihoz visszamenve lehunyta szemét…,

Allen gyors pillantást vetett az autót vezető fiatal nőre és érezte a pisztolyt és a pénzköteget a zsebében. Jézus Mária, csak nem…

– Nézze – mondta a nőnek. – Akármit is tettem, sajnálom. Igazán sajnálom. Remélem, nem bántottam? Ne adjon személyleírást rólam a rendőrségnek.

A nő rámeredt. Allen tudta, hogy össze kell zavarnia a dolgokat arra az esetre, ha a nő a rendőrségre menne.

– Mondja a rendőrségnek, hogy Carlos vagyok, a venezuelai Sakál.

– Ki az a Carlos, a Sakál?

– Carlos, a Sakál holott, de a rendőrség még nem tudja. Mondja nekik, hogy Carlos vagyok és biztosan hinni fognak magának.

Kiugrott a kocsiból és tovasietett…

 

 

Hazaérve Ragen megolvasta a pénzt és mindenkivel közölte: – Ne merjetek hozzányúlni. Aszért raboltam, hoty ki tudjak fiszetni a számlák.

– Egy pillanat – mondta Arthur. – Én már kifizettem a számlákat abból a pénzből, amit a toalettasztalon taláttam.

– Micsoda? És miért nem mondtad? Én meg metyek kirabolni emberek?

– Azt hittem, rájössz, ha észreveszed, hogy a pénz eltűnt.

– Úgy? És asz a pész, ami másodszor raboltam? Asz is eltűnt, de nem a számlákra.

– A fiúk már megmagyarázták.

Ragen úgy érezte, lóvá tették és dühödten rohangászott fel s alá a lakásban. Követelte, hogy mondják meg, ki lopta el az idejét.

Arthur elérte Tommyt, Kevnt és Philipet, de mind a hárman tagadták, hogy időt loptak volna Ragentől. Philip leírta a kocsiban látott szőke lányt. Az a szurkolókórus-vezető típus volt.

– Neked nem lett volna szabad elfoglalni a foltot – mondta Arthurt.

– Fújd föl, nem is akartam. De eccer csak ott találtam magam a mellett a liba mellett abba’ a szar tragacsba’, gőzöm sincs, hogy miért. És elmentem, mikor rágyöttem, mi az ábra.

Tommy elmondta, hogy ő meg ugyanannak a lánynak hamburgert vett Wendy’snél, mert valamelyikük barátnőjének hitte. – De legfeljebb ha húsz percet töltöttem vele. És a pénz már a zsebemben volt.

– Mindenki maradjon otthon néhány napig rendelkezett Arthur. – Rá kell jönnünk, mi a helyzet. Senki sem hagyhatja el a lakást, míg ki nem nyomozzuk, hogy ki lopta az időt Ragentől.

– Na hiszen – mondta Tommy –, holnap van Dorothy és Del negyedik házassági évfordulója. Kathy direkt felhívott, hogy emlékeztessen rá. Megígértem, hogy találkozom vele Lancasterben, hogy segítsen nekem ajándékot venni.

Arthur bólintott. – Jól van. Hívd fel és beszéld meg vele a találkozót, de ne vigyél túl sok pénzt magaddal. Csak amennyi szükséges. És igyekezz vissza.

Másnap Tommy találkozott Kathyvel Lancasterben és vásároltak egy szép zsenília díszítésű ágytakarót. Kathy megegyezte, pont ma tizennégy éve, hogy az anyjuk Mrs. Chalmer Milligan lett.

 

 

A vacsora nyugalmasan és kellemesen telt Dorothyval, Dellel és Kathyvel. Utána Tommy beült a kocsiba, és megvárta Allent, aki vitte őt Channingwaybe.

 

 

Allen a lakásba érve belehuppant az ágyba…

És David felébredt. Nem értette, miért olyan rossz a közérzete. Valami nem stimmelt, de nem tudta, hogy mi az. Összevissza bolyongott a lakásban, próbálva elérni Arthurt, Allent vagy Ragent, de egyik sem jelentkezett. Mindenki haragudott a másikra. Akkor felfedezte Ragen töltényeit a műanyag tasakban a pamlag alatt és a pisztolyt a piros fotel alatt, s tudta, ez rossz jel, ugyanis Ragen mindig elzárva tartotta a pisztolyait.

Fülébe csengtek Arthur szavai: „Ha valami baj van, vagy valaki valami rosszat csinál, és senkit sem tudsz elérni, hogy segítsen, hívd a rendőrséget.” Arthur még a telefonszámukat is leírta egy papírra és a készülék mellett hagyta. David felemelte a kagylót és tárcsázott. Amikor a vonal végén egy férfi jelentkezett, David azt mondta: – Valaki rosszaságokat művel itt. Valami nem stimmel. Minden rossz.

– Honnét beszél?

– Old Livingstone Avenue, Channingway Apartments. Valami szörnyen nem stimmel. De ne mondja el senkinek, hogy felhívtam. – Azzal letette. Kinézett az ablakon és látta, milyen kísérteties köd van.

Kis idő múlva elhagyta a foltot. Danny jött ki és festeni kezdett, bár későre járt. Azután leült a nappaliban tévét nézni.

Meglepődve hallotta, hogy kopognak az ajtón. A kémlelőlyukon át látta, hogy egy férfi áll ott, kezében egy Domino pizzás doboz. Kinyitotta az ajtót és azt mondta: – Én nem rendeltem pizzát.

Miközben Danny segíteni próbált a Billyt kereső férfinak, az nekivágta őt a falnak, és pisztolyt szegezett a fejének. Pisztolyos rendőrök nyomultak be a lakásba, majd egy csinos hölgy közölte, hogy joga van a vallomástételt megtagadni, s ő úgy is tett. Azután két férfi beszállította egy kocsiba és a sűrű ködben szinte araszolva a rendőrségre hajtottak.

Dannynak fogalma sem volt, hogy miért vették őrizetbe, vagy hogy egyáltalán mi történik. Csak ült a cellájában, amíg jött David és figyelni kezdte a padlón körözgető svábbogarakat. Hamarosan megjön Arthur vagy Ragen vagy Allen, és kiviszi őt innét. David tudta, hogy ő nem volt rossz. Ő semmi de semmi rosszat nem csinált.

HARMADIK KÖNYV
Túl az őrültségen

HUSZADIK FEJEZET

(1)

1979 első heteiben az író gyakran meglátogatta Billy Milligant az Athensi Mentálhigiéniai Központban. Miközben a Tanító a múltról beszélt, és elmesélte, miket láttak, gondoltak és csináltak a többiek a kezdet kezdetétől, mindnyájan – Shawn kivételével, aki süket volt – hallgatták és megismerték a saját történetüket.

Most, hogy a Billy névre hallgatott, a Tanító egyre bizalmaskodóbbá vált. Bár még mindig átváltozott időről időre, ha nem az íróval beszélt, Billy úgy érezte, hogy minél hosszabb ideig tud egybeolvadva, ellenségességtől és időzavarokhoz vezető félelemtől mentes maradni, annál hamarabb lesz képes összetartani magát és új életet kezdeni. A festményei eladásából származó pénz elég lesz ahhoz, hogy megéljen belőle, ha már meggyógyították.

Billy olvasott, orvosi könyveket tanulmányozott, tornászott, kocogott az épület körül és festett. Lerajzolta Arthurt, lefestette Dannyt, Shawnt, Adalanát és Aprilt. Molekulamodelleket vásárolt az egyetemi könyvesboltban, és autodidakta módon kémiát, fizikát és biológiát tanult. Vásárolt egy CB-rádiót és sugározni kezdett éjszakánként a kórházi szobájából – a gyermekekkel elkövetett visszaélések elleni harcra buzdított más CB-seket.

Amikor olvasta a helyi újságban, hogy a My Sisters Place – az athensi nővédelmező szervezet – olyan rossz anyagi helyzetbe került, hogy nem tudja kifizetni a számlákat, s talán még meg is kell szűnnie, feladott nekik száz dollárt. De amikor azok rájöttek, hogy kitől származik az adomány, visszautasították.

Január 10-én, alig több mint egy hónappal az Athensbe történt átszállítása után, Billy bankszámlát nyitott a Gyermekvédelmi Alapítvány javára és ezer dollárt letétbe helyezett. Ez a pénz annak az öt számjegyű összegnek egy része volt, amelyet egy Columbusban művészeti galériát nyitni szándékozó hölgy fizetett neki, midőn felkereste őt az Athensi Mentálhigiéniai Központban és megvásárolta tőle a kottás hölgyet ábrázoló, Kathleen hercegné őkegyelmessége című festményt.

Azután Billy öntapadós matricákat csináltatott, amelyeken sárga mezőben fekete betűkkel ez a szöveg állt:

 

MA ÖLELD MAGADHOZ A GYERMEKEDET

„AZ FÁJDALOMMENTES”

KÉRLEK, SEGÍTS A GYERMEKEK BÁNTALMAZÁSÁNAK MEGAKADÁLYOZÁSÁBAN

 

Billy gyakran beszélgetett a fiatal nőbetegekkel. Az ápolónők és ápolók tudták, hogy a fiatal nők mindenáron imponálni akarnak neki és versengenek egymással a figyelméért. Pat Perry nővér észrevette, hogy Mary, egy volt antropológiai hallgató, megfeledkezett a búskomorságáról, ha Billy beszélgetett vele. Billy csodálta Mary intelligenciáját, gyakran kikérte a tanácsát, és az is az övét. Hiányzott neki a lány, amikor hazaengedték januárban, de Mary megígérte, hogy bejön majd hozzá látogatóba.

Ha nem beszélgetett Maryvel, dr. Caullal vagy az íróval, a Tanító unatkozott, ingerültté vált az elzártságtól és leesett Danny, David vagy a nem egybeolvadt Billy szintjére. Úgy könnyebb volt beilleszkednie a többi páciens közé. A stáb néhány tagja – akik közel kerültek Billyhez – észrevette, hogy Dannyként vagy Davidként különösen ráérzett betegtársaira. Meglátta rajtuk, ha felzaklatta vagy bántotta őket valami, vagy féltek. Ha valamelyik fiatal nő rémülten vagy hisztérikusan elhagyta a nyitott osztályt, Billy gyakran meg tudta mondani a stábnak, hol találhatják meg őket.

– David és Danny az empátiával rendelkező részeim – magyarázta a Tanár az írónak. – Ők megérzik az ártó szándékot. Ha valaki feldúltan távozott, az olyan, mint egy jelzőtűz ott, ahol éppen vannak, és Danny vagy David csak a helyes irányba fog mutatni.

Egy este vacsora után David a nappaliban üldögélve, hirtelen látta lelki szemeivel az egyik nőbeteget, ahogy kirohan az osztályról, neki a lépcsőkorlátnak – le akart ugrani a harmadik emeletről. Ragen, aki hitt David hátborzongató megérzéseinek, tudta, hogy a dolog meg is fog történni. Elfoglalta a foltot, végigrohant az átjárófolyosón, föl a lépesőkön és felrántva az ajtót kirohant az előcsarnokba.

Katherine Gillott ápolónő, aki a kijárat melletti irodában üldögélt, felugrott asztalától és a fiú után iramodott. Épp akkor ért az átjárófolyosóra, amikor az ápolt elkapta a lányt, aki már átmászott a korláton. A fiatalember visszahúzta. Amikor Gillott bevitte magával a lányt, Ragen elosont…

David érezte a fájdalmat karjaiban…

 

 

A kezdettől előírt általános terápián kívül, amely arra szolgált, hogy Billy megszilárdítsa az ellenőrzést a tudata fölött, dr. Caul hipnózist is alkalmazott, és különféle önszuggesztiós technikákra tanította páciensét, amelyek segítségével enyhíthette a feszültséget bensejében. A még két másik megsokszorozódott személyiség részvételével tartott heti csoportos terápiás foglalkozások révén Billy jobban megértette az állapotát, mert másokon is láthatta annak megnyilvánulásait. Átváltásai egyre ritkábbá váltak és dr. Caul határozott javulást észlelt nála.

Amikor Billy, a Tanító zúgolódni kezdett a megkötések ellen, dr. Caul módszeresen bővítette a kiváltságai körét, és nagyobb szabadságot biztosított számára. Először az épület elhagyását engedélyezte neki egy ápoló kíséretében, majd azt, hogy a többi ápolthoz hasonlóan ő is kiszignálja magát rövid sétákra – de csak a kórház területén. Billy ezt az időt arra használta, hogy megvizsgálta a légszennyeződés mértékét a Hocking folyó partjának különböző pontjain. Tervbe vette, hogy beiratkozik az Ohiói Egyetemre 1979 tavaszán és fizikát, biológiát és művészeteket fog tanulni. Fejlapot kezdett vezetni a hangulatváltozásairól.

Január közepén Billy újabb kiváltságot akart magának megszerezni dr. Caultól: hogy őt is engedje be a városba, mint a többi ápoltat. Muszáj hajat vágatnia, bemennie a bankba, felkeresnie az ügyvédjét, festészeti kellékeket és könyveket vásárolnia.

Az első alkalommal csak két kórházi alkalmazott kíséretében hagyhatta el a kórház területét. Minden rendben ment és Caul hamarosan már csak egy ápolót adott mellé a kimenőre. Láthatólag nem volt probléma. Néhány egyetemi hallgató felismerte az újságokban és a tévéképernyőn megjelent képei alapján és integettek neki. Ettől jóleső érzés fogta el. Talán mégsem gyűlöli őt mindenki a tettéért. Lehet, hogy a társadalom mégsincs teljesen őellene.

Végül Billy azt kérte, lépjenek tovább a terápiájában. Ő igazán jó páciens, érvelt. Megtanult bízni másokban maga körül. Most az orvosán a sor, hogy megmutassa, ő is megbízik benne. Más betegek, akik közül soknak komolyabb elmebetegsége volt, mint az övé, bemehettek a városba ápoló nélkül. Ő ugyanezt a kiváltságot akarta megkapni.

Caul is úgy látta, hogy Billy fel van készülve.

A félreértések elkerülésé végett Caul megbeszélte a dolgot Sue Foster főfelügyelővel és az illetékes hatósági tisztviselőkkel. Megállapították a feltételeket: a kórház köteles értesíteni az athensi rendőrséget és a lancasteri Felnőtteket Próbára Bocsátó Hatóságot, valahányszor Milligan kíséret nélkül hagyja el a kórház területét és a kórházba visszatérte után. Billy megígérte, hogy betartja a szabályokat.

– Előrelátónak kell lennünk, Billy – mondta Caul. – Számításba kell vennünk bizonyos dolgokat, amelyekkel odakint az utcán szembe találhatja magát.

– Mit ért ezalatt?

– Bizonyos dolgokat, amelyek előadódhatnak és azt, ahogyan reagálhat rájuk. Tegyük fel, hogy amikor végigmegy a Court Streeten, egy nő felismeri, és se szó se beszéd magának esve lekever jó pár pofont. Mert ez előfordulhat, nem igaz? Az emberek tudják magáról, kicsoda. Ez esetben mit tenne?

Billy az arcára tette kezét. – Odébb mennék és otthagynám.

– Jó. Akkor tételezzük fel, hogy egy férfi lép oda magához, elmondja mindenféle alávaló szatírnak, majd ott, a nyílt utcán úgy behúz magának, hogy elterül. Nos?

– Doktor úr – mondta Billy –, inkább a földön fekve maradnék, semmint visszakerüljek a börtönbe. Addig feküdnék ott, míg elmegy és nyugodtan felkelhetek.

Caul elmosolyodott. – Talán mégis tanult valamit. Azt hiszem, meg kell adnunk magának a lehetőséget, hogy bizonyíthasson.

Amikor Billy először ment be a városba egyedül, egyfajta félelemmel elegy mámor fogta el. Elővigyázatosan, mindig a sarkon ment át az úttesten, nehogy felírja a rendőr szabálytalankodásért! Imádkozott, hogy egyetlen mellette elhaladó járókelő se lépjen oda hozzá és támadjon rá. De ha meg is tenné valaki, ő nem reagálna rá. Pontosan azt tenné, amit dr. Caulnak mondott.

Megvette a festéshez szükséges kellékeket, aztán bement az „Árpád Bajusza” nevű férfifodrászhoz. Norma Dishong előzetesen bejelentette őt telefonon, figyelmeztetve a vezetőt, hogy Billy Milligan jön hozzájuk hajat vágatni. Az emberek „Helló, Billy”-vel, „Hogy s mint, Billy?”-vel és „Remek színben van, Billy”-vel köszöntötték.

Bobbie, a fiatal nő, aki levágta és beszárította a haját, barátságosan elbeszélgetett vele és nem fogadott el tőle pénzt. Jöjjön csak bármikor, nem kell előre bejelentkeznie, mondta, és ingyen levágja a haját.

Az utcán néhány egyetemista ráismert és mosolyogva integettek neki. Egy sem történt meg azokból a borzalmas dolgokból, amelyeknek az eshetőségére dr. Caul felkészítette. Minden rendben lesz.

 

 

Február 19-én Dorothy egyedül látogatta meg fiát. Billy magnetofonra vette a beszélgetésüket. Többet meg akart tudni a gyermekkoráról, hogy megértse, miért követett el az apja, Johnny Morrison öngyilkosságot.

– Te kialakítottál magadnak egy képet az apádról – mondta Dorothy. – Amikor kérdezgettél róla, én mindig a legjobb tudásom szerint válaszoltam neked, de az igazi arcáról sosem beszéltem. Sok szomorú dolgot nem mondtam el. Miért okoztam volna fájdalmat nektek? Miért törtem volna össze a képet, amelyet féltettetek magatoknak az apátokról?

– Mesélj róla megint – mondta Billy. – A floridai időszakról, amikor az utolsó centedet is odaadtad neki, hogy folytathassa a turnét és semmi sem volt otthon, csak egy tonhalkonzerv meg egy doboz makaróni. Hazajött a pénzzel?

– Nem. A borscs-hálózatban folytatta. Nem tudom, hogy ott mi történt. Amikor visszajött…

– A borscs-hálózat? Az egy műsor?

– Nem. Odafönt van a hegyekben, a Catskills zsidónegyedbeli szállodái. Oda ment föl dolgozni a show-jával. Akkor kaptam egy levelet az ügynöktől, amelyben az állt: „Soha nem hittem volna, hogy ezt megteszed, Johnny.” Nem tudom, mi történt ott. De mikor visszajött, olyan levert volt, mint még soha, és ez így ment tovább.

– Olvastad a búcsúlevelét? Gary Schweickarttól hallottam, hogy leírta benne mindazoknak a nevét, akik…

– Csak néhány emberét, akiknek tartozott. Az uzsorások közül senkiét; azokat nem nevezte meg. De tudtam, hogy voltak, mert elkísértem – az autóban vártam rá, míg bement kifizetni őket –, és minden alkalommal más-más helyre mentünk. Kártyaadósságokat kellett kifizetnie. Először azt hittem, felelősségre vonhatnak a kártyaadósságokért, elhatároztam, nem fizetem ki őket. Nem én csináltam azokat az átkozott adósságokat. Én kisegítettem, amennyire tudtam, de nem vehettem el a falatot a gyerekeim szájából.

– De hát – kuncogta Billy –, volt egy tonhalkonzervünk meg egy doboz makarónink.

– Visszamentem dolgozni – folytatta Dorothy –, és valamivel többünk lett. Akkor már én vásároltam az élelmiszert és tovább dolgoztam és tartottam a családot. És akkor kezdtem nem odaadni neki többé a fizetésem. Odaadtam neki a pénzt a kölcsönzési díjra, mire elment és csak a felét fizette ki.

– A másik felét eljátszotta?

– Vagy el, vagy az uzsorásokat fizette ki belőle. Nem tudom, mit csinált vele. És ha kérdőre vontam, soha nem mondta meg egyenesen és őszintén az igazat. Egy napon a kölcsönző el akarta vinni a bútorokat. „Vigyék csak”, mondtam, de a pasas nem tudta megtenni, mert sírtam és állapotos voltam Kathyval.

– Ez tényleg nem volt szép Johnnytól.

– Hát nem! – hagyta helyben Dorothy.

 

 

Amikor már két és fél hónapja volt az Athensi Mentálhigiéniai Központban és egyre kevesebb időt veszített, Billy azzal állt elő dr. Caulnak, hogy még eggyel lépjen tovább a kezelésében és adjon neki eltávozást. Más ápoltak – akiknél sokkal kevesebb javulás volt tapasztalható, mint őnála – a hétvégéket odahaza, a családjukkal tölthették. Dr. Caul elismerte, hogy a viselkedése, belátása és hosszú stabil időszaka arra mutatott, hogy fel van készülve. Billy ezután minden hétvégéjét Kathy Athenstől huszonöt mérföldre északnyugatra lévő logani otthonában töltötte. Kimondhatatlanul boldog volt.

Egy hétvégén Billy unszolni kezdte Kathyt, hogy mutassa meg neki Johnny Morrison öngyilkos búcsúlevelének másolatát, amelyet, tudta, húga megkapott a kirendelt védői hivataltól. Kathy mindeddig nem akarta megmutatni neki, nehogy felkavarja vele, de amikor Billy beszélt neki Dorothy szenvedéseiről és arról, hogy micsoda egy rohadt apa volt Johnny Morrison, a lányt elöntötte a méreg. Kathy egész életében imádta Johnny emlékét. Ideje, hogy megtudja végre Billy az igazságot.

– Tessék – mondta a dohányzóasztalra dobva egy vastag borítékot és magára hagyta bátyját.

A borítékban egy-egy Gary Schweickartnak szóló levél volt a floridai Dade megye tisztiorvosi hivatalából és még néhány más okirat: négy, különböző személyeknek szóló utasításokat tartalmazó levél, egy nyolcoldalas, Mr. Herb Raunak, a Miami News riporterének címzett levél és egy kétoldalas levél, amelyet széttépve találtak meg, de a rendőrség összeragasztotta. Ez látszólag egy második levél akart lenni Raunak, de nem lett befejezve.

Az utasítások kint lévő kölcsönök és adósságok visszafizetésére vonatkoztak, amelyek közül a legkisebb összegű huszonhét, a legnagyobb száznyolcvan dollár volt. Egy „Louise”-hoz intézett levél egy „utolsó vicc”-cel fejeződött be: „Kisfiú: Anyu, mi az a farkasember, Anya: Maradj csendben és fésüld meg szépen az arcodat.”

A „Miss Dorothy Vincent”-nek szóló levelét Johnny azzal az utasítással kezdte, hogy fizesse ki adósságait a biztosítási pénzéből és így fejezte be: „Az a végakaratom, hogy hamvasztass el – nem bírnám elviselni, ha táncolnál a síromon.”

A Mr. Herb Raunak, a Miami News újságírójának címzett levél fénymásolatán helyenként olvashatatlan szavak csillagokkal voltak megjelölve:

 

Mr. Herb Rau

Miami News

 

Tisztelt Uram!

Nem könnyű ezt a levelet megírnom. Gyáva megfutamodásnak tűnhet, de minden összeomlott körülöttem, és más választásom nem maradt. Az egyedüli remény az, hogy három gyermekemet, Jamest, Williamet és Kathy Jót időlegesen biztonságban tudhassam, abból a csekély biztosításomból. Ha lehetséges, kérem, intézze el, hogy az anyjuk, Dorothy Vincent, ne tehesse rá a kezét! A brancsa, amelyik ott lebzsel, ahol ő dolgozik, a Miami Beach-i Place Pigalle-ban, boldogan megosztaná vele! Kerítők, uzsorások stb. Azokért az emberekért rúgta fel a családját, pedig én, higgye el nekem, mindent megtettem, amit csak emberileg lehetett, hogy összetartsam azt.

A történet elég mocskos. – Teljes szívemből szeretem a gyermekeimet, s ő azt a tényt, hogy házasságon kívül születtek, akarja ravaszul reklámfogásnak felhasználni a karrierje elősegítésére! A következőképpen: az első gyermekünk megszületése után többször is megpróbáltam a lelkére beszélni, hogy jöjjön hozzám feleségül (miután azzal vádolt, hogy már az első találkozásunkkor teherbe ejtettem), de mindig talált valami kibúvót előle. (Ezt és az alább következőket a miami ügyvéd, M. H. Rosenhaus is megerősítheti.) A családomnak úgy mutattam be, mint feleségemet, így, amikor megszületett a kicsi, arra gondoltam, elviszem egy kisvárosba, feleségül veszem és törvényesítem a gyermeket. Akkorra már teljesen beleszerettem a kisfiúba.

Egyik kibúvót a másik után találta. – „Valaki imerős még elolvashatja a házassági rovatban” stb. – Nos, végül megjött a második fiunk is, aki két héten keresztül élet és halál között lebegett, de Isten velünk volt, s ő most egy mokány és egészséges kis srác. – Mintha az egy figyelmeztetés lett volna; ismét felvetettem, hogy házasodjunk össze. De addigra más ürügyeket talált és egyre jobban megváltozott. Eltünedezett a klubból, folyton ivott, s amikor ittas állapotban volt, a gyerekek nem voltak biztonságban vele. Több ízben is visszakézből megütötte a gyerekeket. Kénytelen voltam veréssel megfélemlíteni, hogy ne merjen többet ilyet csinálni. Higgye el, pokollá vált az életem. Ez a munkámban is megbosszulta magát, gyorsan csúsztam lefélé, s tudtam, ha ez így megy tovább, egyszer még megölöm. *** akartam, de könyörgött, hogy legyek türelmes. Betettük a gyerekeket egy csodálatos gyermekotthonba a floridai Tanyában, és turnéra mentünk, s ő ismét velem dolgozhatott rendes night clubokban és színházakban. Azután útban volt a kislányunk.

Visszajöttünk Miamibe, s amikor a harmadik gyermek is megszületett, felfogadott egy asszonyt a gyerekek mellé és megesküdött, hogy nem bratyizik többé a vendégekkel. Visszaengedtem a Place Pigalle-ba énekelni. De hamarosan ismét ment minden a régiben – ivott, perlekedett és állandóan rosszullétek jöttek rá, míg egy napon összeesett és kórházba került a hepatitis első stádiumában. Majdnem ráment, de néhány hetes gondos kezelés után végül elhagyhatta a kórházat. Hazatérve azt mondta, hogy az orvosa, dr. Saphire azt javasolta, jobb, ha visszamegy dolgozni, hogy kevesebb fejtörést okozzanak neki a megnövekedett kiadások, és megengedte, hogy hébe-hóba megigyon egy koktélt! Bár elleneztem, engem megkerülve ismét leszerződött a Pigalle-ba. Közben megcsappant a munka a szállodákban. Meghánytuk-vetettük a dolgot, s úgy döntöttem, néhány hétre felmegyek a Hegyekbe (N. Y.) dolgozni! Sosem éltünk külön azelőtt és persze én akkoriban még nem tudtam, hogy miféle embereket – selyemfiúkat, leszbikusokat, uzsorásokat stb. – frekventál. Ezek váltak számára a „modern” életmód szimbólumává. Amikor hazajöttem és láttam, miféle göncöket vesz magára – férfias ingeket, puritán öltönyöket és olyan torreádornadrágokat, amik egyfajta jeladásra szolgálnak az olyan nők körében –, kikészültem. És attól kezdve elszabadult a pokol…

Az állandó ivászat ismét kórházba juttatta, aranyérrel kellett volna műteni, de nem lehetett, mert a mája már olyan rossz állapotban volt. Három hétig volt bent, s én 150 mérföldet vezettem éjszaka, hogy napközben vele lehessek a látogatási időben, kifestettem a lakást stb. Még bennünket is ott akart hagyni, hogy a maga új életét élhesse. Az operációja utáni napon, amikor kezdett magához térni, de még mindig az altatás hatása alatt volt, összetévesztett valaki mással. Beismerései undorítóak voltak, akár egy ismeretlen osztály degenerációja. Próbáltam leállítani, de hiába mondogattam neki, hogy ki vagyok (egy kórteremben volt), nem jutott el a tudatáig, és eldicsekedett vele, hogyan vett engem „palira” már évek óta. Én sosem említettem ezt neki a gyerekek miatt, csak kértem a***

Nos, amikor javulni kezdett, ismét megpedzettem a házasság témát, mire azt mondta, beszélt egy pappal, aki állítólag megnyugtatta, hogy ne aggódjon emiatt, mert „ők Isten gyermekei”. Számomra ez nem tűnik valószínűnek, inkább, mint már említettem, valami rossz reklámfogásnak szánta. Odáig ment, hogy válókeresetet adott be ellenem, hogy bekerülhessen az újságokba és alattomos módon kicsikart egy végzést a békebírótól, hogy karácsony napján ne lehessek a gyerekekkel, szilvesztereste, amikor a kislányom második születésnapját ünnepelték, is megtagadta tőlem a láthatást, de aztán felhívott telefonon, hogy elmondja nekem, milyen istenien érezték magukat a zsúron…

Mr. Rau, M. B. művész berkeiben is bebizonyíthatják, hogy milyen őszinte és hűséges voltam ehhez a nőhöz, de ez már több, mint amit a vállamra bírok venni. Tudja, a night club-ipar idelenn a nők világa, s nagyrészt neki köszönhetően két állást is elvesztettem. Sejtheti hogyan: állandóan azzal hetvenkedett, ha harcolok a gyerekekért, kiutasíttathat Miamiból. Volt, amikor 3 napra is eltűnt – arra a pontra jutottam, hogy nem akarok élni és végignézni, hogy mi vár a gyerekeimre. Már azelőtt is megpróbálkoztam egyszer öngyilkossággal, de kudarcot vallottam, ezúttal remélem, sikerülni fog. A gyerekek megvédésének érdekében el kellene viselnem őt, de inkább felelek a bűnömért a Mindenható előtt, mintsem vele maradjak. Utolsó kérésként azt kérem, szóljon az ügynökségeknek, akik megvédhetik a gyermekeimet.

Az Isten legyen könyörületes a Lelkemhez.

 

Johnny Morrison”

 

Billyt mélységesen megdöbbentette apja búcsúlevele. Újra és újra elolvasta, még mindig nem akarta elhinni, de minél töhhször olvasta el, annál több kérdés merült fel benne. Később elmondta az írónak, hogy még leellenőrizni is megpróbálta.

Amíg még a húgánál volt Loganben, felhívta a floridai Ügyvédi Kamarát, hogy megérdeklődje, ki volt Johnny Morrison ügyvédje, de kiderült, hogy az már meghalt. Felhívta a levéltárat, de ott nem volt nyoma Johnny Morrison vagy Johnny Sohraner névre kiadott házassági engedélynek.

Addig telefonálgatott, míg végre megtalálta a hajdani tulajdonosát annak a night clubnak, amelyikben Johnny valamikor dolgozott. A férfi már nyugdíjba ment, de volt egy hajója Key Biscayne-ban és most tengeri halat szállított a klubnak. Azt mondta, tudta, hogy egy napon jelentkezni fog nála Johnny valamelyik gyermeke. Elmondta, hogy kirúgta Billy anyját a klubból, a miatt a népség miatt, amelyet odaszoktatott. Johnny próbálta távol tartani az asszonyt a rossz társaságtól, de eredménytelenül. A volt tulajdonos azt mondta, életében nem látta még, hogy egy nő egy férfit így az ujja köré csavart volna.

Billy azután még valakit talált – egy férfit, aki annak idején a Midget Hotelben dolgozott –, aki emlékezett az apjára. A férfi visszaemlékezett, hogy abban a bizonyos karácsonyi időszakban néhány telefonhívás után milyen búskomorrá vált Johnny. Ez egybevágni látszott Johnny levelének azon állításával, miszerint Dorothy felhívogatta és gúnyolódva cukkolta.

 

 

Visszatérve a kórházba, ismét időt kezdett veszíteni. Hétfőn reggel felhívta az írót és kérte, halasszók a találkozójukat későbbre.

Amikor az író megérkezett szerdán, azonnal rájött, hogy a Tanító elment. A széthullott Billy volt előtte. Beszélgettek egy darabig, s az író, remélve, hátha sikerül ismét felkeltenie a Tanító érdeklődését, megkérte Billyt, hogy magyarázza el neki a rádiótelefont, amelyen éppen dolgozik. Miközben Billy a szavakat keresgélte, hangja lassan, szinte észrevehetetlenül felerősödött, kiejtése artikuláltabbá, kifejezésmódja szabatosabbá vált. A Tanító visszajött.

– Miért annyira zaklatott és lehangolt? – kérdezte az író.

– Fáradt vagyak. Szemhunyásnyit sem alszom.

Az író a Cody Elektronika és Rádió Iskola könyveire biccentett. – Ki dolgozik azon a berendezésen?

– Azért lett ez a dolog összeállitva, mert Tommy volt itt majdnem egész nap. Dr. Caul beszélgetett vele.

– Ki maga most éppen?

– A Tanító, de deprimált állapotban.

– Miért ment el? És miért Tommy jött?

– Az anyukám meg a férje miatt. Meg a múltja miatt. Azon a ponton vagyok, hogy már semmi sem érdekel. Olyan feszült vagyok. Tegnap bevettem egy váliumot és átaludtam a napot. Utána meg egész éjszaka fönt voltam, reggel hatig. El akartam menekülni… Fel voltam kavarna a próbára bocsátó bizottság miatt. Vissza akarnak küldeni Lebanonba. Néha úgy érzem, jobb is, ha visszavisznek, csak már legyek túl rajta. Csak már békén hagynának.

– De nem a széthullás a válasz, Billy.

– Tudom. Láttam magamat nap mint nap küszködni, megpróbálva a tőlem telhető legtöbbet megtenni. Igyekszem mindazt megcsinálni, amit a különböző személyiségeim csinálnak és ez iszonyúan fárasztó. Például festek egy képet, s amint befejeztem és megmostam a kezem, előveszek egy könyvet, megfordítom a karosszékemet és jegyzetelgetek, órákig olvasok. Azután abbahagyom, felállok és ezen a rádiótelefonom kezdek dolgozni.

– Túl keményen hajtja magát. Nem kell az egészet egyszerre véghezvinni.

– De ha egyszer olyan ösztönzés van bennem rá. Oly sok évet kell bepótolnom oly kevés idő alatt. Úgy érzem, muszáj hajtanom magam.

Felállt és kinézett az ablakon. – És még valami: előbb vagy utóbb elébe kell állnom az anyámnak ezzel. Nem tudom, mit fogok neki mondani. Nem tehetek ugyanúgy, mint azelőtt. Most minden más. A próbára bocsátó bizottság, a küszöbönálló tárgyalásom és az apám búcsúlevele… így nagyon nehéz egy személyben maradnom. Ez széjjelhasított.

 

 

Február 28-án Billy felhívta az ügyvédjét és közölte vele, nem akarja, hogy anyja jelen legyen a másnap reggeli újrafelvételi tárgyalásán.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

(1)

Az 1979. március 1-jén megtartott újrafelvételi tárgyalást követően Billy Milligant visszautalták az Athensi Mentálhigiéniai Központba még hat hónapra. Azok, akik vele foglalkoztak, mind tisztában voltak fenyegetett helyzetével. Tudta, hogy amint meggyógyítják és elengedik, őrizetbe veszi őt a Fairfield Megyei Felnőtteket Próbára Bocsátó Hatóság a próbára bocsátás feltételeinek megszegéséért és visszaküldik a börtönbe, hogy letöltse az öt évéből hátralévő három évet az út menti vécékben elkövetett rablótámadásokért.

Az athensi ügyvédei, L. Alan Goldsberry és Steve Thompson indítványt nyújtottak be a Fairfield megyei bírósághoz a vádak elejtésére. Azzal érveltek, hogy mivel 1975-ben a bíróság számára még nem volt ismeretes Milligan megsokszorozódott személyiségének ténye, s védencük, beszámíthatatlan lévén, képtelen volt akkor a védekezésre, „nyilvánvaló igazságtalanság” történt.

Goldsberry és Thompson abban reménykedtek, hogy ha a lancasteri bíró hatálytalanítja a bűnösség megállapítását, akkor Billy a gyógyulása után szabad emberként távozhatna. Őt ez a remény éltette.

Körülbelül ezzel egyidejűleg nagy örömmel vette hírét, hogy Kathy és régi szerelme, Rob Baumgardt úgy döntöttek, ősszel egybekelnek. Billy kedvelte Robot és tervezgetni kezdett az esküvőre.

Amikor a kórház parkjában sétálgatva felfedezte a tavasz első jeleit, kezdte úgy érezni, hogy a rossz idők elmúltak. Jobban kezdett lenni. A hétvégi kimenőn Kathynél egy freskót kezdett el festeni a falra.

Dorothy Moore tagadta a búcsúlevélben szereplő állításokat és beleegyezett a leközlésébe. Johnny Morrison elmebeteg volt a halála előtt, mondta. Viszonya volt egy másik nővel – egy sztriptíztáncosnővel –, és feltehetőleg azzal keverve őt össze hozta összefüggésbe a levélben emlegetett alvilági alakokkal.

Billy megbékélt anyjával.

 

 

Március 30-án, pénteken délután az osztályra visszatérve Billy észrevette, hogy furcsán néznek rá, sutyorogva beszélnek és általános feszengő légkör alakul ki körülötte.

– Látta a délutáni lapot? – kérdezte az ewik nőbeteg, átnyújtva neki az újságot. – Már megint szerepd a hírekben.

Milligan a Columbus Dispatch első oldalán legfölül álló, nagybetűkkel szedett szalagcímre meredt:

 

AZ ORVOS AZT MONDJA, A SZATÍRNAK KI SZABAD JÁRKÁLNIA A KÓRHÁZBÓL

 

Írta: John Switzer

 

„William Milligan, a megsokszorozódott személyiségű szatír, akit december óta az Athensi Mentálhigiéniai Központ ápoltja, szabadon és felügyelet nélkül járkálhat ki naponta a városba. A Dispatch úgy értesült… Milligan kezelőorvosától, dr. David Caultól, hogy Milligan elhagyhatja a kórház területét és bemehet Athensbe, sőt hétvégére még haza is mehet.” Idézte Ted Jonest, Athens rendőrfőnökét, aki azt nyilatkozta, hogy a városiak közül nagyon sokan aggodalmuknak adtak kifejezést, és „nyugtalanítja, hogy az elmekórház ápoltja szabadon kószál az egyetemi város körül”. A riporter a Milligant nem bűnösnek találó Flowers bírót is idézte, aki azt mondta, ő sem támogatja, hogy Milligan szabadon kószáljon a városban, amerre kedve tartja. A cikk befejezésül arra hivatkozott, hogy „ez a férfi rettegéslben tartotta a nőket az egyetemi városban 1977 végén”.

 

A Columbus Dispatch szinte naponta cikkezett a témáról, minden alkalommal kifejezve, sajnálatosnak találja. hogy Milligant csak így engedik „szabadon koszálni”. Egy április 5-i vezércikk az alábbi szalagcímmel utalt Milliganre:

 

A TÖRVÉNYKEZÉSNEK MEG KELL VÉDENIE A TÁRSADALMAT

 

A cikk megjelenését követően rémült columbusiak és aggódó szülők, akiknek gyermekei az athensi egyetemen tanultak, kezdték telefonhívásokkal bombázni Charles Pinget, az egyetem rektorát, aki végül felhívta a kórházat és magyarázatot kért a dologra.

Két szövetségi állami törvényhozó, az athensi Claire „Morgolódó” Ball Jr. és a columbusi Mike Stinziano bírálták a kórházat és dr. Cault, és tárgyalásokat sürgettek Milligant legelőször Athensbe utaló státus felülvizsgálatára, és egyúttal követelték a beszámíthatatlanság miatt törvény előtti felelősségre vonhatatlanságáról rendelkező törvény megváltoztatását.

Egyes, Billy iránt ellenséges érzelmeket tápláló kórházi alkalmazottak, akiket felháborított, hogy ápoltjuk pénzt csinál a festményei eladásából, olyan sztorikat szivárogtattak ki a Columbus Dispatchnak, a Columbus Citizen Journalnak és a Dayton Daily Newsnak, hogy toronyban áll a pénz a letétjében. Amikor a Cathleen hercegné őkegyelmességéért kapott pénzből vásárolt egy kis Mazdát a festményei szállítására, szalagcím lett belőle.

Stinziano és Ball képviselők nyomozás elrendelését követelték az athensi kórházban. A lap szinte napról napra keményebben támadó és bíráló szalagcímek alatt leközölt cikkei eredményeképp dr. Caul és Sue Foster főfelügyelő végül kénytelenek voltak megkérni Milligant, hogy mondjon le a kimenőiről és a kórház elhagyásáról, amíg a kedélyek lecsillapodnak.

Billy nem számított erre. Ő betartotta a kórház szabályait, állta a szavát és nem követett el törvénysértést, amióta a betegségét diagnosztizálták és kezelték. Most mégis megvonták tőle a kiváltságait.

A Tanító elszomorodva feladta és elhagyta a foltot.

 

 

Amikor Mike Rupe bement dolgozni tizenegy órakor, Milligan egy barna műbőr karosszékben kuporgott és úgy tördelte kezeit, mintha félne valamitől. Mike nem tudta, odamenjen-e hozzá. Figyelmeztették rá, hogy Milligan fél a férfiaktól, tudott Ragenről, és látta dr. Caul megsokszorozódott személyiségekről készített terápiafelvételeit. Eddig még semmi dolga nem volt a pácienssel. Mike Rupe a stáb sok más tagjával ellentétben nem tartotta Milligant komédiásnak és elhitte a diagnózisát. A kórtörténetét és a róla vezetett nővérnaplót elolvasva egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy ennyi tapasztalt pszichológust és pszichiátert lóvá tehessen egy még középiskolai végzettséggel sem rendelkező fiatalember.

Milligant rendszerint stabilnak látta, s őt igazán csak ez érdekelte. De az elmúlt hét során, a Dispatch-szalagcímek óta az ápolt egyre deprimáltabbá vált. Rupe-ot kellemetlenül érintették azok a rosszindulatú szalagcímek, s a tény, hogy Milligan a politikusok figyelmének középpontjába került.

Rupe kijött a pult mögül és leült egy székre a rémült fiú mellé. Nem tudta, hogyan fog Milligan reagálni, így maximálisan természetesnek és körmönfontnak kellett vele lennie.

– Hogy van? – kérdezte. – Segíthetek valamiben?

Milligan riadt tekintettel nézett rá.

– Látom, hogy feldúlt. Akarja, hogy beszélgessünk egy kicsit?

– Félek.

– Látom. De elmondaná az okát?

– A fiatalabbakról van szó. Ők nem tudják, mi történik. Ők is félnek.

– Megtudhatnám a nevét? – kérdezte Rupe.

– Danny.

– Ismer engem?

Danny megrázta a fejét.

– Mike Rupe vagyok. Az éjszakás szakápoló. Azért vagyok itt, hogy segítsek, ha szükségen.

Danny tovább tördelve kezeit pillantgatott maga köré. Azután abbahagyta, egy belső hangot hallgatott és bólintott. – Arthur azt mondja, megbízhatunk magában.

– Már hallottam Arthurról – mondta Rupe. – Mondja meg neki, hogy köszönöm. Biztosra veheti, hogy semmi olyat nem tennék, amivel ártanék magának.

Danny elmondta neki, úgy érzi, Ragent nagyon feldühítették az újságcikkek rneg minden, és öngyilkos akar lenni, hogy véget vessen ennek az egésznek. Ez megrémítette a kisebbeket. Rupe látta a rebbenő szemhéjakból és az ide-oda sodródó üveges szemekből, hogy Milligan ismét átkapcsol, s máris egy kisfiú nyöszörgött és sírt mellette, mint akinek fáj valamije.

Az oda-vissza kapcsolgatás folytatódott és hajnali kettőig beszélgettek, majd Rupe visszakísérte Dannyt a szobájába. Attól kezdve Rupe úgy érezte, Milligan több személyiségével is sikerült kapcsolatot teremtenie. Bár az ápoló igen szigorúan betartotta a takarodót (amely hétköznap tizenegy harminckor, hétvégén éjjel két órakor volt), tudta, hogy Milligan nagyon keveset alszik és hosszú órákig beszélgetett éjszaka vele. Örült neki, hogy Danny és a széthullott Billy szívesen elbeszélget vele, és már kezdte érteni, miért olyan nehéz megtalálni a hangot Billyvel. Rájött, hogy Billy úgy érzi, megint őt büntették meg más bűneiért.

 

 

Április 5-én, csütörtökön délután három óra harminckor Danny arra eszmélt, hogy a kórház parkjában sétálgat. Maga köré pillantott és megpróbált rájönni, hogy hol lehet és miért van ott. Megfordult és meglátta a régi viktoriánus stílusú vörös tégla udvarházat fehér oszlopaival, a folyóval és a várossal szemben. A pázsiton andalogva eszébe jutott, hogy Rosalie Drake segítsége nélkül a Harding Kórházban nem tudott kijutni a szabadba úgy – félelem nélkül.

Hirtelen szép kis fehér virágokat pillantott meg. Szedett pár szálat, de akkor észrevette, hogy magasabban fekvő területeken több virág van. Elindult a virágok felé a domboldalon, és a kapun túl egy kis temetőnél találta magát. A fejfákon nem voltak nevek – csak számok –, ami gondolkodóba ejtette. Eszébe jutott, amikor kilencéves korában élve eltemették, mire remegés fogta el és elhátrált. Neki nemhogy egy név, de még egy szám sem jelezte volna a sírját.

Danny látta, hogy a dombtetőn nagyobb virágok nyílnak és addig kapaszkodott fölfelé, míg elérte a meredek szirtet. Kiment a pereméig és egy fának szorítva hátát lenézett az útra, a folyóra és a házakra alant.

Hirtelen kerékcsikorgást hallott és fényeket látott villózni odalent a kanyargós úton. Ahogy lenézett, szédülés fogta el. Nagyon szédült. Már dőlni kezdett volna előre, amikor mögötte egy hang azt mondta: – Billy, jöjjön le.

Maga köré nézett. Miért veszi ennyi ember körül őt? Miért nincs Arthur vagy Ragen, hogy megvédjék? Lába megcsúszott és talpa alól kavicsok bucskáztak lefelé a szirtfalon. Akkor egy férfi feléje nyújtotta a kezét. Danny meglógta és szorosan tartotta, hagyva, hogy a férfi visszahúzza a biztonságba. A kedves férfi visszakísérte a nagy, oszlopos épülethez.

– Le akart ugrani, Billy? – kérdezte valaki tőle. Felpillantott és egy idegen hölgyet látott. Arthur a lelkére kötötte, hogy ne álljon szóba idegenekkel. De látva, mekkora az izgalom az osztályon, miközben mindenki őrá néz és róla beszél, úgy döntött, elmegy aludni, és másnak engedi át a foltot…

 

 

Allen aznap este az osztályra belépve azon töprengett, vajon mi történhetett. A kvarcórája tíz óra negyvenötöt mutatott. Nem sokáig volt kint; elégedetten hallgatta a többiekkel együtt a Tanítót, aki elmesélte az életük történetét. Olyan volt, mintha mindegyikük csupán néhány darabkát birtokolt volna a tudat óriási rejtélyében, de most, hogy a Tanító az összeillesztésükön keresztül igyekezett világos képet nyújtani az írónak, mindnyájan megismerhették eddigi életüket. De voltak még hézagok, mert a Tanító nem mondott el mindent, csak azokat az emlékeket, amelyekkel kapcsolatosan az író kérdéseket tett fel.

Most viszont a Tanító elment, s a kommunikációs vonalak a Tanító és az író és jómaga és a többiek között megszakadtak. Allen zavartnak és magányosnak érezte magát.

– Mi a baj, Billy? – kérdezte tőle az egyik nőbeteg.

Ő ránézett. – Úgy kóválygok. Lehet, hogy túl sok gyógyszert vettem be – mondta. – Azt hiszem, korán lefekszem aludni.

Pár perccel később Danny arra ébredt, hogy többen berontanak a szobájába és kihúzzák az ágyából.

– Mit csináltam? – kérdezte könyörgő hangon.

Valaki feltartott egy üvegcsét, s ő látta, hogy néhány tabletta ki volt szóródva belőle a padlóra.

– Én egyet sem vettem be – mondta Danny.

– Át kell vinni a kórházba! – hallotta, s valaki máris tolóágyért kiáltott. Danny elment és David jött a helyére…

Amikor Mike Rupe hozzálépett, Ragen azt hitte, hogy bántani akarja Davidet és elfoglalta a foltot. Amint Rupe lábra akarta segíteni, Ragen ellenállt, s magával rántotta az ápolót az ágyra.

– Kitörök a nyaka! bömbölte Ragen.

– Dehogy töri – mondta Rupe.

Egymás karjába kapaszkodtak és a földre zuhantak.

– Rajta! Összetörök a csontjai!

– Hát akkor aztán pláne nem engedem el.

– Megsebesítem, ha nem ereszti engem!

– Amíg ilyen szarságokat dumál, nem eresztem el – mondta Rupe.

Hemperegve birkóztak, egyikük sem bírva felülkerekedni a másikon. Végül Rupe azt mondta: – Eleresztem, ha maga is elereszt és megígéri, hogy nem töri össze a csontjaimat.

Látva, hogy patthelyzet állt elő, Ragen beleegyezett: – Én eleresztek, ha maga is elereszti engem és odébb mety.

– Eresszük el egymást egyszerre – mondta Rupe –, és szent a béke.

Farkasszemet néztek, azután ki-ki elengedte a másikat, és odébb lépett.

Dr. Caul, aki közben megjelent ar ajtónyílásban, utasította a többi ápolót, hogy gurítsák be a tolóágyat.

– Nincs szükségem rá – mondta Ragen. – Senki se vett be túladag.

– Az majd a kórházban kiderül – mondta dr. Caul. – Csak ott tudják megállapítani, hogy mennyit tett félre Billy az eltávozásokra kapott gyógyszerekből. Valaki olyasmit mondott, hogy túl sok gyógyszert vett be. Le kell ellenőriznünk.

Caul addig beszélt Ragenhez, míg az végül elosont. Danny térdei ekkor megroggyantak és szemei fennakadtak, s Rupe kapta el és segítette rá a hordágyra.

Kimentek a már várakozó mentőautóhoz. Rupe elkísérte Milligant, az O’Bleness Memorial Kórházba.

Rupe érezte, hogy az intenzív osztály orvosának nem nagyon tetszett, hogy őhozzá hozták Billy Milligant kezelésre. Az ápoló igyekezett megértetni az orvossal, hogy óvatosan kell Milligannel bánni: – Ha olyan szláv akcentussal kezd beszélni, legjobb nem közelíteni hozzá, s egy ápolónőre bízni.

Az orvos rá se hederítve figyelte, ahogy Danny szemei visszafordultak. Rupe látta, hogy Davidről Dannyre wíltott. – Szimulál – mondta az orvos.

– Csak átkapcsol, és…

– Na, Milligan, akkor most kimosom a gyomrát. Ledugok egy csövet a torkán és kimosom a gyomrát.

– Ne – nyöszörögte Danny. – Csövet ne… slagot ne!

Rupe tudta, mire gondol Danny. A fiú elmesélte neki, hogy egyszer egy öntözőslagot dugtak a végbelébe.

– Dehogynem – mondta az orvos. – Azt nem maga fogja eldönteni.

Rupe látta az átváltozást.

Ragen hirtelen, teljesen éberen felült. – Na ide fityeljen – énrajtam ety ilyen kontár nem fogja kísérleteszni!

Az orvos hátralépett elsápadva, aztán sarkon fordult és kifelé indult. – Csesszék meg! – füstölögte. – Tőlem aztán ez a gazember föl is fordulhat!

Rupe pár perc múlva hallotta, hogy felhívta dr. Cault, és elmesélte neki, mi történt. Amikor az orvos visszajött hozzájuk, már nem volt olyan nagy hangja, hanem hozatott az egyik ápolónővel egy dupla adag ipekakuánát, hogy meghányattassa Milligant. Ragen elment és ismét Danny jött a helyére.

Amikor Danny hányt, az orvos megvizsgálta a hányadékát. Semmi gyógyszert nem talált benne.

Rupe visszavitte Dannyt a mentővel. Éjjel két óra volt, s Danny csendes és zavart volt. Csak egyet akart: aludni.

Másnap a foglalkozás vezetői közölték Billyvel: úgy döntöttek, hogy átviszik az 5-ös osztályra – a férfi zárt osztályra. Billy nem értette, miért. Semmire sem emlékezett az éjszakai incidensről és a kórházba szállításról. Amikor idegen ápolók léptek be a szobájába, Ragen felugrott az ágyra, nekivágott egy ivópoharat a falnak és feltartotta a szilánkosra tört felét. – Ne közelítsenek! – fenyegette meg őket.

Norma Dishong a telefonhoz szaladt és segítséget hívott. Pár másodperc múlva már a „Zöld Kód” szavait harsogta a hangosbeszélő.

Dr. Caul lépett be az ajtón és Ragen feszült arckifejezését látta, dühös hangját hallotta: – Már régen nem törtem össze valakinek a csontja! Jöjjön csak, dr. Caul! Hadd török össze a magáé!

– Miért csinálja ezt, Ragen?

– Maga elárulta Billy! Mind elárulták Billy!

– Ez nem igaz. Maga is tudja, hogy ezek a problémák a Dispatch-cikkeknek köszönhetők.

– Én nem metyek az ötös osztályba.

– Pedig mennie kell, Ragen. Ebbe nekem már nincs beleszólásom. Ez most biztonsági kérdés. – Sajnálkozva rázta meg fejét és elment.

Három őr, egy matracot tartva maga előtt, Ragenre rontott, és a falhoz nyomták. Három másik hasra szorította az ágyon, kezét-lábát lefogva. Arthur feltartóztatta Ragent. Pat Perry nővér hallotta Danny visítását: – Ne erőszakoljon meg!

Arthur észrevett egy másik nővért egy injekcióstűvel és hallotta, ahogy azt mondja: – Egy kis Thorazine lecsillapítja.

– Thorazine-t ne! – ordította Arthur, de már késő volt. Emlékezett, hogy dr. Wilbur annak idején azt mondta, az antipszichotikus gyógyszerek nem javallottak megsokszorozódott személyiségűeknek, mert még nagyobb széthullási okoznak. Megpróbálta lelassítani a véráramlatát, hogy a Thorazine ne jusson el az agyába. Azután érezte, hogy hat pár kéz felemeli, kivonszolja a szobából a liftbe és meg sem áll vele a második emeleti 5-ös osztályig. Kíváncsi arcokat látott az arcába bámulni. Valaki nyelvet öltön. Valaki a falnak beszélt. Valaki a padlóra vizelt. A hányadék és ürülék szaga elviselhetetlen volt.

Belökték egy kis üres szobába, amiben egy műanyag huzatú matrac volt, és rázárták az ajtót. Ragen az ajtócsapódás hangjára felkelt, hogy betörje, de Arthur megtorpantotta. Samuel foglalta el a foltot és térdre rogyva jajveszékelt: – Ajvé! Istenem, miért hagytál engem cserben? – Philip káromkodott és a földre vetette magát: David a fájdalmat érezte. Christene a matracon fekve sírt: Adalana érezte, hogy könnytócsában ázik az arca. Christopher felült és a cipőivel játszogatott. Tommy az ajtót kezdte vizsgálni, hogy megállapítsa, ki tudja-e nyitni, de Arthur lerántotta a foltról. Allen az ügyvédjét követelte. April bosszúvágytól fűtve, lángokban állni látta a helyet. Kevin káromkodott. Steve kifigurázta. Lee nevetett. Bobby úgy képzelte, ő ki tud repülni az ablakon. Jason dührohamot kapott, Mark, Walter, Martin és Timothy tomboltak dühükben, hogy bezárták őket. Shawn zümmögő hangot hallatott. Arthur már nem ellenőrizte a nemkívánatosakat.

A kémlelőablakon át az 5-ös osztály fiatal ápolói figyelték Milligant, aki a falnak rohant, forgott a saját tengelye körül, különböző hangokon és kiejtésekkel hablatyolt összevissza, nevetett, sírt, a földre rogyott, majd ismét felállt. Tudták, hogy egy dühöngő őrülttel van dolguk.

Dr. Caul bement másnap Milliganhez és beadott neki egy Amytal injekciót – egyedül az a gyógyszer, amely nyugtató és erősítő hatással volt rá. Billy érezte, hogy részleges összeolvadás megy végbe benne, de valami hiányzott: Arthur és Ragen nélkül, akik ugyanúgy külön vonultak, mint a tárgyalás előtt, ő a széthullott, üres, rémült és elveszett Billy volt.

– Hadd menjek vissza föl a FIK-re, dr. Caul – rimánkodott.

– A nyitott osztály stábja már fél magától, Billy.

– Senkit sem fogok bántani.

– Ragen majdnem megtette. Egy letört szélű pohárral fenyegette meg a biztonsági őröket. Nekem a csontjaimat akarta összetörni. A kórház személyzete sztrájkkal fenyegetőzött, ha magát nyitott osztályra helyezzük. Azt fontolgatják, hogy elküldik magát Athensből.

– Hová?

– Limába.

Billyt rémület fogta el a névre. A börtönben hallott egypár történetet arról a helyről. Emlékezett, hogyan küzdött Schweickart és Stevenson, hogy megmentsék attól a pokol tornácától.

– Ne küldjön el, dr. Caul. Jó leszek. Mindenben engedelmeskedem.

Caul töprengve bólintott. – Meglátom, mit tehetek.

(2)

Az Athensi Mentálhigiéniai Központ valamelyik dolgozójának jóvoltából folyamatosan kiszivárgott információk forrón tartották a szalagcímeket. Április 7-én a Columbus Dispatch világgá kürtölte: MILLIGAN A ZÁRT OSZTÁLYON: A GYÓGYSZERTÚLADAGOLÁS VAKLÁRMA VOLT.

A Dispatch most már nemcsak Milligan, hanem az Athensi Mentálhigiéniai Központ és dr. Caul ellen is támadásokat intézett. Caul becsmérlő telefonhívásokat és fenyegetéseket kapott. Az egyik telefonáló azt ordította neki: – Hogy tudsz egy ilyen szatírt a védelmedbe venni, te rohadt, narkós csirkefogó? Én foglak kinyírni! – Attól kezdve dr. Caul mindig óvatosan körülnézett, mielőtt beszállt volna kocsijába és éjszaka töltött revolvert tartott az ágya mellett.

A rákövetkező héten a Dispatch arról számolt be, hogy Stinziano tiltakozik az Athensi Mentálhigiéniai Központ és Sue Foster főfelügyelő azon igyekezete ellen, hogy Milligant más kórházba helyezzék át.

 

STINZIANO SZERINT NINCS ÉRTELME MILLIGANT ÚJABB KÓRHÁZBA SZÁLLÍTANI

 

Mike Stinziano columbusi képviselő nem hiszi, hogy érdemes még egy erőfeszítést tennie az Athensi Mentálhigiéniai Központ tisztviselőinek és William S. Milligant egy másik intézménybe áthelyezni.

A columbusi demokratának meggyőződése, hogy a múlt hét elején megjelent újságcikkek akadályozták meg az állami tisztviselőket az elmebeteg erőszaktevő és útonálló csendes átszállításában.

„Őszintén szólva, a nyilvánosság nélkül (Milligant) minden bizonnyal kivitték volna az államból vagy Limába (Állami Kórház) szállították volna”, mondta Stinziano…

A szerdán Athensben tartott sajtókonferencián Mrs. Foster azt nyilatkozta: „Billy Milligan kezelését kompromittálta a sajtó, s az a reakció, amelyet belőle ez kiváltott.”

A felügyelő azokra a beszámolókra utalt, amelyek a Dispatch felfedezését követték, miszerint Milligant felügyelet nélkül beengedik a városba az Athensi Kórházból.

Mrs. Foster kommentárja kemény elutasításra talált Stinziano részéről. „Felelőtlenség a sajtót hibáztatni, amiért beszámolt a tényekről”, mondta…

 

Amikor Stinziano és Ball azt követelték, hogy az Ohiói Mentálhigiéniai Osztály vonjon be külső szakértőket Milligan kezelésének kiértékelésére, dr. Cornelia Wilbur hajlandó volt Athensbe utazni. Jelentésében dicsérte dr. Caul kezelési programját. Efféle visszaesések, magyarázta a doktornő, gyakorta előfordulnak a megsokszorozódott személyiségű pácienseknél.

A Columbus Dispatchban az alábbi cikk jelent meg 1979. április 28-án:

 

SYBIL PSZICHIÁTERE HELYESLI A KIMENŐK ADÁSÁT MILLIGAN TERÁPIÁJÁBAN

 

Írta: Melissa Widner

 

Az Ohiói Mentálhigiéniai Osztály részéről konzultációra felkért pszichiáter… úgy vélekedett, semmi szükség lényeges módosításokat eszközölni William Milligan elmegyógyászati ápolt kezelésében.

Pénteken nyilvánosságra hozott jelentésében dr. Cornelia Wilbur támogatja Milligan terápiáját, amely nemrégiben még gyakori kimenőket foglalt magában az Athensi Mentálhigiéniai Központból, ahol kezelés alatt tartják… Dr. Wilbur szerint Milligan, akit az elmúlt 13 hónap során különböző állami és magánintézményekben kezeltek, már nem közveszélyes. Azt javasolta, hogy kezelését az athensi kórházban folytassák. Véleménye szerint a kísérő nélküli eltávozások engedélyezése terápiai szempontból helyes lépés volt, de a nyilvánosság, amelyet kapott, negatív hatást eredményezett…

 

A Columbus Citizen Journalban az alábbi cikk jelent meg 1979. május 3-án:

 

MILLIGAN ORVOSÁNAK TÁRGYILAGOSSÁGA KÉRDÉSESSÉ VÁLHAT

 

Mike Stinziano columbusi képviselő megkérdőjelezi egy pszichiáter tárgyilagosságát, aki kezeléseket javasolt William Milligan számára… Egy, Myers Kurtzhoz (sic), az Ohiói Mentálhigiéniai és Értelmi Fogyatékosok Ügyeivel Foglalkozó Osztály helyettes igazgatójához intézett levelében Stinziano azt írta, hogy dr. Cornelia Wilbur nem szerepelhet tanácsadóként a Milligan-ügyben, „mivel ő volt az, aki William Milligant Athensbe juttatta”. Stinziano azt mondta, hegy dr. Wilbur külső orvosszakértőkénti kirendelésének „körülbelül annyi értelme van, mint Miss Lilliantől kérdezni, hogy milyen munkát végez Jimmy Carter a Fehér Házban”.

 

Május 11-én az Országos főszövetség columbusi szervezete egy háromoldalas levelet írt dr. Caulnak, amelynek másolatát Meyers Kurtznak, Mike Stinzianónak, Phil Donahue-nak, Dinah Shore-nak, Johnny Carconnak, dr. Cornelia Wilburnek és a Columbus Dispatchnak is megküldte. A levél ekképpen kezdődik:

 

„Doktor Úr!

Az Ön által William Milligan számára előírt kezelési program, amely az újságokban megjelent beszámolók szerint felügyelet nélküli kimenőket, egy gépkocsi korlátlan használatát és szerzői és megfilmesítési joggal kapcsolatos pénzügyi elrendezésekhez nyújtott segítséget is magában foglal, szándékos és felháborító semmibevétele a környező közösségekben élő női lakosságnak. Ezt mi egyszerűen tűrhetetlennek tartjuk…”

 

A levél azzal folytatódott, hogy dr. Cau1 kezelési programja nemhogy azt nem tanította meg Milligannek, hogy az erőszak és a durvaság lelkiismeretlen dolgok, hanem még pozitív megerősítést is ad neki „elítélendő cselekedeteihez”. Azzal vádolt, hogy dr. Caullal összepaktálva Milligan megtanulta a kultúra tudatküszöb alatti, de valóságos üzenetét – hogy a nők sérelmére elkövetett nemi erőszak egy elfogadott esemény (sic), egy reklámozott és erotizált árucikk…

A továbbiakban azzal érvelt, hogy dr. Caul „klinikai meglátásának hiánya olyan nőgyűlölő, amennyire az előre megmondható. Azon állítása, miszerint az erőszaktevő személyisége egy leszbikusé volt, a patriarchális kultúra mentségére felhozott átlátszó fortély… A kitalált leszbikus karakter egy megfelelő, de félrevezető, sztereotip bűnbak, akit Milligan megtorló erőszakos, agresszív (sic!) szexualitásáért okolni lehet. Ezúttal is a férfit mentik fel a cselekedeteiért való felelősség alól és a nő az áldozat”.

Dr. Wilbur javaslatának eredményeként úgy döntöttek, hogy Billyt Athensben tartják.

A Felvételi és Intenzív Kezelési Osztály stábja felbolydultan a nyilvánosságtól és a reakciótól, amelyet az Billyből kiváltott, azzal fenyegetőzött, ha nem történik változtatás a kezelési programban, sztrájkba lép. Mivel némelyikük úgy érezte, dr. Caul túl sok időt tölt Billyvel, követelték, hogy ruházza át az illetékességét a Milligannel foglalkozó csapatra, amely naponta kijelöl egy esetfelelőst a tagjai közül, és korlátozza beleszólását az orvosi és kezelési ügyekbe. Dr. Caul, hogy megmentse Billyt a Limába küldéstől, kelletlenül beleegyezett.

Donna Hudnell szociális munkás megfogalmazott egy „szerződést”, amelyben Billy megfogadja egy sor korlátozás tiszteletben tartását, köztük, és legelső helyen, megígéri, hogy nem fog „elidegenedéssel, sem jellemromlással fenyegetőzni és engedelmeskedik a stáb minden tagjának”. A záradék első megszegéséért az író látogatásainak korlátozása lesz a büntetés.

Tilos volt üvegből készült és éles tárgyakat tartania a szobájában. Még általános kiváltságai sem lehettek a reggeli kezelő csapat előzetes beleegyezése nélkül. Nem fogadhatott telefonhívásokat. Hetente egyszer telefonálhatott az ügyvédjének és kétszer az anyjának vagy a húgának. Kizárólag csak az anyja, a húga, annak vőlegénye, az ügyvédje és az író látogathatta. Tilos volt „bármely természetű, legyen az orvosi, társadalmi, jogi, gazdasági vagy pszichológiai, tanácsot adnia a FIK-en kezelt többi páciensnek”. Minden héten csupán 8 dollár 75 centet emelhetett le az ügyintézői irodában lévő számlájáról, és annál többet a birtokában sem tarthatott. Festéshez szükséges kellékeket meghatározott időközönként kaphatott, de csak felügyelet alatt volt szabad festenie. Az elkészült képeket hetente el kellett szállítania. Ha két héten át maradéktalanul eleget tesz a szabályoknak, visszakaphatja a kiváltságait.

Billy beleegyezett a feltételeikbe.

A széthullott Billy betartotta a szabályokat, miközben úgy érezte, hogy a stáb a kórházat börtönné változtatta. Úgy érezte, megint olyasmiért büntetik, amit nem követett el. Mivel Arthur és Ragen továbbra is távol maradtak, a széthullott Billy ideje java részét a tévékészülék előtt töltötte a többi ápolttal.

Az első kiváltsága, amelyet két hét elmúltával visszakapott, az író látogatásainak engedélyezése volt.

A Tanító nem mutatkozott a Dispatch első támadásai óta. Billy, mivel sem emlékeket, sem a vele történtek részleteit nem tudta felidézni, zavart volt. A zavart elkerülendő, az íróval együtt elhatározták, hogy a széthullott Billyre „Sz-Billy”-ként fognak utalni, ha az író megkérdezi, hogy kivel beszél most éppen.

– Rendbe fogok jönni – mondta Sz-Billy az írónak. – Sajnálom, hogy nem veheti több hasznomat. De rendbe jövök, amint az én Arthurom és Ragenem visszatértek.

(3)

Május 22-én, pénteken az író megérkezve még mindig a széthullott Billyvel találta magát szemben. Az akadozó beszéd, az üres tekintet s a búskomor arckifejezés elszomorította az írót.

– Felvétel indul – mondta az író. – Kivel beszélek?

– Sz-Billy vagyok. Még széthullott állapotban. Sajnálom, de Arthur és Ragen még mindig nem jöttek vissza.

– Nem kell mentegetőznie, Billy.

– Nem sok hasznomat fogja venni.

– Nem baj. Csak beszélgessünk.

Billy bólintott, de kedvetlennek és kisemmizettnek látszott.

Egy idő múlva az író azt javasolta, kérdezzék meg, kiviheti-e sétálni Billyt. Megkeresték Norma Dishongot, aki engedélyezte a sétát, de kizárólag csak a kórház területén.

Verőfényes délután volt, s ahogy egymás mellett bandukoltak, az író azt javasolta Billynek, azon az úton menjenek, amelyiken a minap felment a szirtre.

Billy nem emlékezett az ösvényre, de megpróbált tájékozódni és rekonstruálni az aznap történteket. Mindhiába. Emlékezete homályos volt.

– Van egy hely, ahová szeretek egyedül visszavonulni – mondta. – Menjünk oda.

Útközben az író megkérdezte: – Mi történik a többi emberrel a fejében, ha maga csak részlegesen olvad össze? Milyen az?

– Azt hiszem, mindig más – felelte Billy. – Ezt hívhatják „társtudat”-nak. Olyan, mintha társtudatba lépnék néhánnyal a többiek közül. Azt hiszem, ez fokozatosan valósul meg. Nem hiszem, hogy mindenki társtudatban van az összes többivel, de a dolgok mindig felfedődnek. Néha Ikszipszilon tudja, hogy mi a helyzet Ikszipszilonnal, és én nem tudom a miértjét vagy hogyanját.

– Úgy a múlt héten volt egy nagy vita az egyik megbeszélésen odafönt az emeleten, ahol dr. Caul, egy másik pszichiáter és az a kliense jogait védő ügyvéd volt jelen. Allen vitázott velük. De végül felállt és azt mondta: – A pokolba magukkal. Viszlát Limában – azzal kisétált. Én odakint üldögéltem az előcsarnokban egy fotelban és egyszer csak meghallottam, amit mondott.

– És azt kiabáltam: „Micsoda? Hé, egy pillanat! Hogy érted azt, hogy Limában?” Tűkön ülök a székemben, félek, mert úgy hallom a pár pillanattal előbb elhangzott beszélgetést, mint egy azonnali visszajátszást, és valaki más mondta ezt. Láttam a másik pszichiátert, aki kijött a szobából, ott állni, és azt mondtam: „Emberek, segíteniük kell rajtam.”

– Ő azt mondja: „Hogy érti ezt?” Mire én egész testemben remegve elmondtam neki, hogy mit hallottam az imént a fejemben. Megkérdeztem tőle: „Igaz-e, hogy az előbb azt mondtam, küldjenek engem Limába!” Ő azt mondta: „Igen.” Erre sírva fakadtam: „Ne hallgassanak rám! Ne hallgassanak arra, amit mondok!”

– Ez egy új fejlemény?

Billy eltöprengve nézett az íróra. – Azt hiszem, ez az első jele a teljes összeolvadás nélküli társtudatnak.

– Ez nagyon fontos.

– De ijesztő. Sírtam és üvöltöttem. A szobában mindenki énrám nézett. Nem tudom, hogy mit mondtam előzőleg, és csodálkozom: Miért néz mindenki énrám? Akkor egymás után többször is azt hallom a fejemben:

– Még mindig a széthullott Billy vagy?

– Igen, az Sz-Billy vagyok.

– Csak te egyedül hallod ezt az azonnali újrajátszást?

Bólintott. – Mivel én vagyok a befogadó, nálam lép fel a társtudat.

– És milyen érzés az?

– Azt jelenti, hogy javulok, de ijesztő. Néha eltöprengek: vajon igazán rendbe akarok jönni? Megéri ez az egész félelem, ez az egész szar, amin most keresztülmegyek? Vagy visszatemessem magam ide az agyamba és felejtsem el?

– Mit gondol?

– Nem tudom.

Billy valamelyest megnyugodott, amikor a szellemi fogyatékosok iskolája, a Beacon iskola melletti kis temetőhöz értek. – Ide szoktam eljönni néha, hogy megpróbáljak kibogozni dolgokat. Ennél szomorúbb helyet el sem képzelhet az ember.

Az író ránézett a kis sírkövekre, sokuk el volt dőlve és benőtte a gaz. – Vajon miért csak számok állnak rajtuk? – gondolkodott hangosan.

– Mert ha valakinek nincs családja, sem barátja – mondta Billy –, egyszóval a kutya se törődik vele és itt hal meg, az egész nyilvántartását megsemmisítik. De van egy lista az elhunytakról a sírhelyük számával arra az esetre, ha valakijük mégis felbukkanna. Legtöbbjüket az… 1950-es láz vitte el. Azt hiszem. De vannak 1909-ből való fejfák is amott, sőt korábbiak is.

Billy kószálni kezdett a sírok között.

– Ide szoktam feljönni elüldögélni azon a földhányáson ott, a fenyőfáknál, mikor egyedüllétre vágyom. Lehangoló ez a sírkert, ha jobban belegondol az ember, de ugyanakkor egyfajta békességet kínál. Látja, hogyan hajol az a kiszáradt fa föléje? Van benne valami kecses és méltóságteljes.

Az író, nem akarva félbeszakítani, bólintott.

– Amikor megnyitották ezt a sírkertet, körkörösre tervezték. Látja azokat a nagy, spirál alakban sorakozó sírokat? Aztán, amikor az a nagy láz kitört, kevés lett a hely és sorban egymás mellé kellett temetni őket.

– Még most is temetnek ide?

– Azokat, akiknek nincsen családja. Fájdalmas dolog ez. Mit szólna, ha maga keresné itt egy régi, elhunyt rokonát és egy számot találna a sírkövén? És rengeteg ilyen kő hever amott a földhányáson toronyban egymásra dobálva. Ez tényleg lesújtó. Semmi tisztelet a halottak iránt. A szebb köveket nem az állam állíttatta, hanem olyan emberek, akik később felfedezték itt a rokonaikat. Azokon vannak nevek. Az emberek szeretnek a múltba visszaásni, a lemenőik után kutatni. De amikor itt találják meg az őseiket elhantolva, egy számmal a fejük fölött, az hideg zuhanyként érheti őket. Rosszul eshet nekik, hogy csak ennyi tiszteletet kaptak a rokonaik. Még ha azok hajdanán a család fekete bárányai, vagy betegek, vagy akármik is voltak. Szomorú, hogy csak alig egypár szép kő van itt. Én sokat feljártam ide, amikor még kószálhattam… – Elhallgatott, majd kuncogva megismételte: – Igen, „kószálhattam”.

Az író tudta, hogy a Dispatch szalagcímében használt szóra utal. – Örülök, hogy tud ezen nevetni. Remélem, nem fogja többé a szívére venni.

– Nem. Túltettem magam rajta. Tudom, hogy lesz még egypár ilyen, de nem hiszem, hogy meg fognak lepni, most már fel sem fogom venni őket.

Beszélgetés közben az író alig érzékelhető változást vett észre Billy viselkedésében. Járása gyorsabbá, beszéde artikuláltabbá vált. Most meg ez a gúnyos célzás a szalagcímre.

– Hadd kérdezzek valamit – mondta az író. – Most, ahogy úgy beszélgetünk, ha nem mondta volna, hogy maga az Sz-Billy, azt hinném, a Tanítóval van dolgom…

A fiatalember szeme felragyogott és elmosolyodott. – Hát akkor, miért nem kérdez meg?

– Ki maga?

– A Tanító vagyok.

– Maga gazember. Szeret engem beugratni.

Milligan elmosolyodott. – Így megy ez. Amikor felengedek, ez történik. Belső béke kell hozzá. Erre itt jöttem rá… miközben magával beszélgettem, hogy ismét képes vagyok látni, újra átélni és felidézni ezeket a dolgokat.

– Miért várta meg, míg rákérdezek? Miért nem szólt, hogy maga a Tanító?

Milligan vállat vont. – Ez nem olyan, mintha újra találkoznék magával. A széthullott Billy beszélgetett magával. Aztán egyszer csak Ragen, majd Arthur is bekapcsolódott a beszélgetésbe, mert nekik is volt hozzátennivalójuk. És valahogy olyan zsenánt volna azt mondani: – Jé, szia! Hogy vagy? –, mintha nem én beszélgettem volna magával egész idő alatt.

Ahogy tovább sétáltak, a Tanító azt mondta: – Arthur és Ragen tényleg segíteni akarnak Billynek, elmesélni magának, hogy mi történt a legutóbbi időzavar alatt.

– Rajta – mondta az író –, mondja el.

– Dannynek esze ágában sem volt leugrani arról a szirtről. Ő csak a virágok után ment föl a dombra, mert ott nagyobbak nyíltak.

A Tanító előrement, és megmutatta az írónak azt az ösvényt, amelyiken Danny felment, és a fát, amelyiknek nekifeszült a hátával. Az író lenézett. Innét leugrani biztos halál, gondolta magában.

– És Ragen sem akarta bántani azokat az őröket – mondta a Tanító. – A törött poharat saját magának szánta. Tudta, hogy Billyt elárulták és hidegre akarta tenni magát. Feltartotta kezét, hogy megmutassa, hogy a felemelt pohár, amit a kívülállók ellenük intézett fenyegetésnek értelmeztek, Ragen nyakával egy magasságban volt. Ragen a saját torkát akarta elvágni, hogy véget vessen az egész mindenségnek.

– Akkor miért mondott olyat dr. Gaulnak, hogy összetöri a csontjait?

– Ragen igazából azt akarta mondani: „Jöjjön csak, dr. Caul. Nézze, ahogy előbb összetörök pár csontot.” Én nem akartam bántani azt a kicsi emberkét.

– Maradjon összeolvadva, Billy – mondta az író. – Szükség van a Tanítóra. El kell végeznünk a munkát. A maga története fontos.

Billy bólintott. – Azt akarom most – mondta. – Hogy megtudja a világ.

 

 

A terápia folytatódásával a kórház igazgatóságára gyakorolt külső nyomás is folytatódott. Billy szerződését a stábbal újabb két hétre megújították. A kiváltságait csak lassanként kapta vissza. A Columbus Dispatch továbbra is közölgette Milligan-ellenes sztorijait.

Az állam törvényhozói, válaszul az újságbeszámolókra, tárgyalásokat sürgettek. Amikor Stinziano és Ball megtudták, hogy Milliganről könyv íródik, felterjesztették az 557. Büntetés-végrehajtási Törvényjavaslatot, megakadályozandó, hogy a bűnözők egyetlen centet is megtarthassanak abból a pénzből, amelyre az élettörténetük megírása vagy az általuk elkövetett bűncselekmények felfedése révén tehetnek szert. Az állam Igazságügyi Bizottsága két hónap múlva kezdte volna a törvény megvitatását.

(4)

Júniusra Billy állapota, az újságok folyamatos támadásai és az általuk a kezelésében és életfeltételeiben előidézett zavaró hatások ellenére is, stabil maradt. Ismét kiszignálhatta magát tornászni a kórház parkjába (de a városba nem engedték kíséret nélkül). A terápiabeszélgetései dr. Caullal folytatódtak. Ismét festeni kezdett. De mostanra már az író és dr. Caul egyaránt feltűnő változást érzett a Tanítóban. A memóriája már nem volt olyan jó. Ugyanolyan mesterkedő kezdett lenni, mint Allen és ugyanolyan antiszociális, mint Tommy, Kevin és Philip.

A Tanító azt mondta az írónak, hogy egy nap, amikor Tommy CB-készülékét működtette, halotta magát, ahogy fennhangon azt mondja: – Hé, mit csinálok én itt? Műsort sugározni engedély nélkül illegális. – Aztán, anélkül hogy Tommyra váltott volna, hozzátette: – De a fenét érdekli!

Megdöbbentette és aggasztotta a saját viselkedése. Elhitte, hogy ezek a személyiségek – a Tanítóként most már elfogadta a „személyiségek” kifejezést az „emberek” helyett – a részei voltak. Hirtelen, első ízben átváltás nélkül, úgy érzett, mint ők. Ez volt az igazi egybeolvadás. Mind a huszonnégy személyiség közös nevezőjévé vált, s ez nem egy Robin Hooddá vagy Suparmanné tette, hanem egy teljesen hétköznapi, antiszociális, türelmetlen, mesterkedő, okos és tehetséges fiatalemberré.

Ahogyan dr. George Harding korábban látni vélte, az egybeolvadt Billy Milligan valószínűleg kevesebb lett a részei összegénél.

Körülbelül ebben az időben Norma Dishong, a reggeli esetfelelőse, úgy érezte, nem akar tovább Billyvel foglalkozni. A nyomás őt is elérte. És egy mentálhigiéniai szakápoló sem akarta az esetet. Végül Dishong egyik váltótársnője, Wanda Pancake, aki a FIK-en még új volt, de már tíz éve dolgozott a kórházban, vállalta el az esetfelelősséget.

A fiatal, elvált, szögletes arcformájú és alacsony, tömzsi Wanda Pancake izgatottan közelített új pácienséhez. – Amikor először meghallottam, hogy hozzánk kerül – vallotta be később –, azt gondoltam magamban: no, már csak ez kellett nekünk. Rettegtem tőle, azok után, amiket olvastam az újságokban. Mármint azt, hogy nőket erőszakolt meg. És durva.

Felidézte első találkozását a fiatalemberrel, decemberben, pár nappal Milligan felvétele után a FIK-re. Az ápolt a szórakozóhelyiségben festett. Wanda bement, hogy beszéljen vele, de olyan remegés jött rá, hogy rezegni látott egy homlokába hullott hajtincset.

A nő is azok közé tartozott, akik nem hittek a megsokszorozódott személyiség létezésében. De három hónap elteltével már nem félt Milligantől. A fiatalember neki is fontosnak tartotta elmondani azt, amit az osrtályon a többi nőnek: ne aggódjanak, ha Ragenre váltana, ment Ragen soha nem lenne képes egy nőt vagy gyermeket bántalmazni.

Wanda most már jól megértette magát vele. Néha-néha beugrott hozzá a szobájába, és hosszasan elbeszélgettek. A nő azon kapta magát, hogy megszerette Billyt, s már elhitte róla, hogy egy meggyötört, megsokszorozódott személyiség. Ő és Pat Perry ápolónő vették a védelmükbe őt a még mindig ellenséges stábtagokkal szemben.

Wanda Pancake akkor találkozott Dannyvel először, amikor az a pamlagon fekve kifelé próbálta huzigálni a gombokat a tűzött műbőr támlából. A nő megkérdezte, miért csinálja ezt.

– Csak ki próbálom húzni őket – hangzott a válasz gyerekes hangon.

– Hát ne húzza ki. Mellesleg ki maga?

A fiú elnevette magát és erősebben meghúzott egy gombot. – Danny vagyok.

– Akkor hagyd szépen abba, Danny, mert ráütök a kezedre.

A fiú felnézett rá, rántott még néhányat a gombon, hogy juszt is az övé legyen az utolsó szó, de mikor a nő közelebb lépett, elengedte.

Legközelebb akkor találkozott Dannyval, amikor az épp befelé hányta a holmijait a szeméttartóba.

– Hát te meg mit csinálsz?

– Kidobálom ezeket.

– Miért?

– Mert nem az enyimek. Nem kellenek nekem.

– Na, ebből elég, Danny. Fogd az egészet és vidd szépen vissza a szobádba.

Danny elment, de az összes holmiját a szeméttartóban hagyta, így Wandának kellett kiszedegetnie és utánavinni a szobájába.

Többször is rajtakapta a fiút, ahogy ruhaneműt és cigarettát dobál kifelé. Sokszor mások hozták vissza az ablakon kihajigált holmijait. Késább Billy panaszkodott, hogy valaki elvitte a dolgait.

Egy napon Wanda behozta a tizennyolc hónapos unokahúgát, Mistyt, és bement vele a szórakozóheelyiségben festegető Billyhez. Amikor az mosolyogva hozzáhajolt, a baba elhúzódott és sírva fakadt. Billy bánatosan nézett rá és azt mondta: – Pedig te még olyan kicsi vagy, hogy nem is olvashattad az újságokat.

Wanda ránézett a tájképre, amelyen dolgozott. – De jó kép, Billy! – mondta. – Úgy szeretném, ha nekem is festene valamit. Nincs sok pénzem, de ha festene nekem egy szarvast, egy egész kicsi képet, boldogan megvenném.

– Majd festek valamit – mondta Billy. – De előbb Mistyt szeretném lefesteni.

Hozzáfogott Misty portréjához, boldogan, hogy Wandának tetszik a munkája. Wandával sokkalta jobban megtalálta a hangot, mint bárkivel a többiek közül. Tudta róla, hogy elvált asszony, gyermektelen, s egy lakókocsiban lakik Appalachian, a szülővárosa közelében, ahol a családja él. Szigorú, kemény fiatal nő volt, gödröcskés mosollyal és fürkésző szemekkel.

Milligan épp őrajta gondolkodott egy délután az épület körbekocogása közben, amikor egyszer csak megjelent a nő vadonatúj, négykerék-meghajtású kisteherautóján.

– Ugye megengedi egyszer, hogy vezessem? – mondta Milligan egy helyben kocogva, miközben Wanda kiszállt.

– Szó sem lehet róla – hangzott a válasz.

Billy meglátta a CB-antennát és a hívószámot a hátsó ablakban. – Nem is tudtam, hogy maga is CB-s.

– Az vagyok – mondta a nő bezárva a kocsit és sarkon fordulva elindult a bejárat felé.

– Mi a hívóneve?

– Szarvasölő.

– Fura név egy nőnek. Miért épp ezt választotta?

– Mert szeretek szarvasra vadászni.

Milligan megtorpanva meredt rá.

– Mi a baj?

– Maga szarvasra vadászik Állatokat öl?

A nő farkasszemet nézett vele. – Tizenhét éves koromban lőttem az első bikámat, és azóta is minden évben vadászom. Az elmúlt szezonban nem sok szerencsém volt, de sebaj, ősszel majd megint kimegyek. Én a húsáért vadászom. Úgy vélem, ez jogos. Ezért nem érdemes vitatkozni róla.

Együtt mentek fel a liften. Billy a szobájába ment és darabokra tépte a nő képéhez készített szarvasvázlatot.

 

1979. július 7-én a Columbus Dispatch a legelső oldalon, piros betűs szalagcímmel hozta Robert Ruth cikkét:

 

AZ ERŐSZAKTEVŐ MILLIGAN PÁR HÓNAP MÚLVA SZABADDÁ VÁLHAT

 

Beszámolva arról, hogy Milligant három-négy hónapon belül normálisnak találhatják és szabadon engedhetik az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának szövetségi törvényértelmezése alapján, a cikk leszögezte:

 

„(Mike Stinziano képviselő) megmondta, hogy Milligan élete veszélybe kerülhet, ha Columbusban felismerik a járókelők az utcán.”

 

A beszámoló olvasása után dr. Caul azt mondta: – Félő, hogy ez a cikk sokaknak ötletet adhat.

 

Egy héttel később Kathy vőlegénye, Rob Baumgardt és öccse, Boyce jöttek egyenest munkából – katonai unformisban, mert Robert Redford Brubaker című filmjében statisztáltak – Billyért, hogy elkísérjék a hétvégi kimenőjére. Lefelé menet a lépcsőn az egyenruhás férfiakkal, Billy látta, hogyan bámulnak kifelé a biztonsági őrök a fülkéjük ablakán. Igyekezve elfojtani mosolyát lépkedett a katonai kíséretnek látszó két férfi között.

 

 

Billy beszélt az írónak a saját magában észlelt zavaró változásokról. Anélkül is ki tudta kulcs nélkül nyitni a zárt ajtókat, hogy átváltott volna Tommyra. Már nem kellett Ragenre kapcsolnia, hogy vezethesse az új motorját, mégis úgy hajtott fel vele a meredek dombokra, mintha Ragen lett volna. Ugyanúgy érezte az adrenalin lüktetését, mint Ragen, tisztában lévén a fizikai tulajdonságaival, minden izmát jól működtette azoknak a dolgoknak a megtételére, amelyekre most képes volt, noha még soha életében nem ült motoron.

Antiszociális megnyilvánulásokat érzett magában, idegesítették a betegtársai, türelmetlenné vált a stáb tagjaival. Fura vágy fogta el, hogy kapjon egy hat láb hosszú, kampós végű fémrudat és lemenjen az áramszekrényhez. Tudta, hol a magasfeszültségű transzformátor. Ha lehúzná, kikapcsolná az áramot.

Rossz dolog az ilyesmi, beszélt a lelkére saját magának. Ha az utcai lámpák kialszanak, összetörheti magát valaki. De miért akarta ezt tenni? Akkor eszébe jutott az az éjszaka, amikor az anyja és Chalmer veszekedtek. Tommy nem bírta tovább elviselni, felült a biciklijére, elment a Spring Streeten lévő áramszekrényhez, bemászott és kikapcsolta a villanyt. Tommy tudta, hogy a villanyok kialvásától az emberek lecsillapodnak. Kénytelenek abbahagyni a verekedést. A Hubert Avenue, Methoff Drive és Spring Street villany nélkül maradt. Amikor hazatért, sötét volt, de a veszekedés véget ért, és Dorothy és Chalmer a konyhában ülve, gyertyafény mellett kávét iszogatott.

Az késztette rá, hogy ezúttal is megtegye. Hallotta Kathytől, hogy Dorothy csúnyán veszekszik Dellel. Billy elmosolyodva nézett fel az energia-transzformátorra. Egy szociopata déjŕ-vu esete.

Érezte, hogy valami más is lehet vele, ugyanis nemigen érdekelte a szex. Pedig voltak alkalmai. Két ízben is, amikor kimenőre engedték a húgához, elvitt egy-egy fiatal nőt, akinek tetszett, egy athensi motelszobába, de mindkét alkalommal, észrevéve az útról őt figyelő rendőrautókat, feladta. Ráadásul úgy érezte magait, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

Mélyrehatóbb vizsgálat alá véve önmagát, figyelte a többiek állapotát, és megállapította, hogy enyhült az őrá gyakorolt hatásuk. A hétvégén vásárolt magának egy dobfelszerelést, miután kipróbálta az üzletben és maga is elámult, milyen ügyesen játszik rajta. Allen dobolt annak idején, de képessége most a Tanítóé és a még széthullott állapotban lévő Billyé lett. Tenor szaxofonon is játszott és zongorázott, de a dob minden más hangszernél nagyobb érzelmi felszabadultságot biztosított számára. Felpezsdítette.

 

 

Amikor Columbusban hírét vették, hogy Milligan kezelési programja ismét magában foglalt kimenőket, megújultak a támadások dr. David Caul ellen. Az Ohiói Etikai Bizottság utasítást kapott, hogy indítson vizsgálatot, hogy vádat emelhessenek Caul ellen kötelességteljesítése közben tanúsított nem megfelelő viselkedésért. Azt állították, hogy Milligan azért kapott különleges kiváltságokat, mert Caul titokban könyvet írt róla. Mivel a törvény előírása értelmében effajta vizsgálat csak panasz benyújtása esetén indítható, az Ohiói Etikai Bizottság az egyik saját ügyvédjével nyújtatta be a panaszt.

Most, hogy újabb oldalról érte támadás, a páciense kezelésére tett erőfeszítései kompromittálva lettek és jó hírneve és orvosi karrierje forgott kockán, dr. Caul egy esküvel megerősített nyilatkozatot nyújtott be 1979. július 17-én:

 

„Az elmúlt néhány hónap során a Billy Milligan-üggyel kapcsolatos események olyan vitatémákat és felbolydulásokat gerjesztettek, amelyek már nem ismernek mértéket, és, véleményem szerint, a logika, józan ész, sőt a törvény határain is túlmennek…

A beteg kezelési módját meghatározó klinikai döntésem váltotta ki a legtöbb, ha nem az összes vitát. Klinikai döntésemet az e területen legnagyobb elismerésnek örvendő szakemberek támogatták…

Meggyőződésem, hozgy a személyemet ért becsmérlések és támadások mögött néhány roppant galád indok húzódik, melyek közül csak a legcsekélyebb a propaganda egy törvényhozónak, és az anyag egyfajta igencsak megkérdőjelezhető újságírásnak…”

 

A későbbiek során, több hónapos bonyolult és költséges jogi hercehurca után – a bírság terhe alatti megidézésekkel, tanúvallomásokkal és ellenperekkel – dr. Caul egyhangúlag tisztázódott az ellene felhozott összes vád alól. Ámde ez idő alatt mind több idejét és energiáját volt kénytelen a személye, a saját és a családja jó hírnevének megvédelmezésére fordítani. Tudta, mi az, amit mindenki akar, hogy végét vethetné a fenyegetéseknek, ha bezárva tartaná Billyt, de nem volt hajlandó beadni a derekát a törvényhozók és az újságírók érzelmi követeléseinek, mikor tudta, Billy kezeléséhez elengedhetetlen, hogy a többi beteggel egyenlő bánásmódban részesítse.