(2)

Amikor Billy Milligan december 4-én reggel, a Columbus Ohio Pszichiátriai Kórházból a Franklin Megyei Bíróságra tervezett visszaszállítása napján felébredt és belenézett a tükörbe, döbbenten látta, hogy eltűnt a bajusza. Nem emlékezett, hogy leborotválta volna, és azon töprengett, vajon ki tehette. A bajuszt az első erőszak elkövetése után leborotválta, de azután visszanövesztette. Szóval megint időt veszített. Ugyanaz a furcsa érzése támadt, mint az utolsó napokban a Hardingban és a Franklin Megyei Börtönben – mintha Ragen és Arthur valahogy félreálltak volna, nem tudva vagy nem akarva egybeolvadni, amíg nem biztosak benne, hogy ő nem kerül börtönbe.

Továbbra is a Billy névre hallgatott, bár tudta, hogy ő nem a mag-Billy és nem is a teljesen egybeolvadt Billy. Valahol kettejük között van. A rabomobil felé menet azon töprengett, vajon milyen érzés lenne egyszer teljesen egybeolvadni.

Miközben beszállt a kórház előtt álló kocsiba, észrevette, hogy a rendőrök furcsán néznek rá. A bíróságra menet a rabomobil ötmérföldes kitérőt tett, hogy lerázza az esetleg nyomába eredő riportereket és tévéseket. De amikor bekanyarodott a Front Streetre, a Franklin Megyei Börtön kocsibejárójához, egy fiatal nő és egy férfi tévékameránal slisszolt be utánuk, mielőtt a kitörési kapu bezárult volna.

– Megjöttünk, Milligan – mondta a sofőr kinyitva az ajtót.

– Nem szállok ki – mondta Billy –, amíg az az operatőr meg az a riporter itt vannak. Ha nem védenek meg itt a börtönben, felhívom az ügyvédeim, amint beérek.

A sofőr megfordult és meglátta őket. – Kik maguk?

– Négyes Csatorna Hírek. Van belépési engedélyünk.

A sofőr Billyre nézett, aki elszántan rázta meg fejét. – Az ügyvédeim a lelkemre kötötték, hogy egy riportert se engedjek a közelembe. Nem szállok ki.

– Látják, nem hajlandó kiszállni, amíg itt vannak – mondta a rendőr a riporternőnek.

– Márpedig nekünk jogunk van… – kezdte a nő.

– Ez az én jogaim megsértése! – kiabálta Billy a furgonból.

– Mi folyik itt? – kiáltotta egy másik rendőr a biztonsági kapun belülről.

A sofőr visszakiáltotta: – Milligan nem akar kiszállni, amíg ezek a személyek itt vannak!

– Nézzék, emberek – mondta Willis őrmester –, attól tartok, el kell menniük, különben nem tudjuk bevinni.

Amikor a tévéoperatőr és a riporternő kiléptek az épületből, és az acél kapulemez lecsapódott, Billy engedelmesen követte Willist az ajtókon keresztül. Odabent fekete inges seriflhelyettesek gyíiltek össze a befelé tartó Willigant figyelve és Willis utat csinált köztük magának és Billynek.

Willis őrmester felkísérte a harmadik emeletre. – Emlékszik rám, fiam?

Billy bólintott, miközben kiléptek a liftből. – Maga nagyon rendes volt velem.

– Hát, tulajdonképpen nem okozott nekem nagyobb zűrt. Kivéve azokat a vécéket. – Willis adott neki egy cigarettát. – Csuda híres ember lett.

– Nem érzem magam annak – mondta Billy. Inkább úgy érzem, hogy mindenki gyűlöl.

– Nos, láttam odakint a Négyes és a Tízes Csatornát, az ABC-t, NBC-t meg a CBS-t. Annyi tévékamera és riporter van az épület előtt, amennyit még gyilkossági ügyek tárgyalásánál sem láttam.

Megálltak egy rácsajtónál, amely egy kis előtéren keresztül a Franklin Megyei Igazságügyi Palotával összekapcsoló átjáróhoz vezetett.

Az őr a pultnál odabólintott neki: – Alig ismertem meg bajusz nélkül. – Azután csengetett a központi irányítóteremnek és beszólt nekik, hogy nyissák ki az átjárót Milligannek és várják őt a túloldalon.

Kinyílt az ajtó, s a bíróság épületébe lépve az őrök a falhoz állították Milligant és alaposan megmotozták.

– Rendben van – mondta a férfi. – Akkor most induljon el előttem, megyünk a tárgyalóterembe.

Az Igazságügyi Palota hetedik emeletén Judy és Gary csatlakozott hozzájuk. Észrevették, hogy Billy bajusza eltűnt.

– Jobban fest nélküle – mondta Judy. – Ápoltabbnak hat.

Billy ajkára tette ujját, amiből Gary hirtelen úgy érezte, valami nem stimmel. Már épp megszólalt volna, amikor egy rendőr lépett hozzájuk URH-rádióval, fülében és fülhallgatóval, és karon fogva Billyt közölte, hogy a seriff utasítására le kell kísérnie a második emeletre.

– Várjon egy percet – mondta Gary. – A tárgyalás ezen az emeleten lesz.

– Én nem tudom, mi az ábra, uram – mondta a rendőr –, csak azt tudom, hogy a seriff parancsa értehenében azonnal le kell vinnünk.

– Te maradj itt – mondta Gary Judynak. – Én lemegyek vele és megnézem, mi a helyzet.

Beszállt a liftbe Billyvel és a rendőrrel, s amikor az ajtók kinyíltak a másodikon és kiléptek, megértette, hogy miről van szó. Vaku villant. A Columbus Dispatch fotósával és riporterével találták magukat szemben.

– Mi a fene ez? – ordította Gary. – Hülyének néznek? Ezt nem fogom annyiban hagyni!

A riporter azt mondta, csak néhány olyan képet akartak csinálni, amelyeken nem látszanak a bilincsek. A seriff, mondta, engedélyt adott rá.

– Az engem nem érdekel! – kaffogta Gary. – Akkor sincs, joguk ezt csinálni az ügyfelemmel! – Megfordult és visszavezette Billyt a liftbe.

Felmentek az őrrel együtt, aki a polgári bíróság melletti előállító helyiségbe kísérte őket.

Dorothy Turner és Stella Karolin bejöttek az előállítóba, megölelték Billyt és nyugtatgatták. De mikor eltávoztak, hogy elfoglalják helyüket a tárgyalóteremben, a rendőrrel magára maradt Billyt heves remegés fogta el és mindkét kezével görcsösen kapaszkodott a székbe.

– Jól van, Milligan – mondta a rendőr. – Indulhatunk a tárgyalóterembe.

Gary észrevette, hogy amint Billy a terembe lépett, az összes bírósági grafikus szeme rászegeződött. Azután ki-ki fogta a radírját és radírozni kezdett. Gary elmosolyodott. A bajuszát radírozták ki.

 

 

– Tisztelt bíró úr – mondta Gary Schweickart a pulpitus felé lépkedve –, mind a vád, mind a védelem egyetért abban, hogy sem tanúk megidézésére, sem Mr. Milligannek a vádlottak padjára szólítására nincs szükség. Az ügy tényei a mindkét fél által megegyezett kikötések szerint lesznek jegyzőkönyvbe véve.

Flowers bíró a feljegyzéseire nézett. – Tehát nem vitatja és nem is tagadja a bűncselekményeket, amelyek elkövetésével a védencét vádoljuk, az első rendbeli nemi erőszak kivételével.

– Így igaz, bíró úr, de mi felmentést kérünk védencem számára, tekintettel arra, hogy beszámíthatatlan.

– Mr. Yavitch, van valami észrevétele a Southwest Közösségi Mentálhigiéniai Központ és a Harding Kórház pszichiátereinek szakvéleményével kapcsolatosan?

Yavitch felállt. – Nincsen, bíró úr. A vád elfogadja a dr. Harding, dr. Turner, dr. Karolin és dr. Wilbur által beterjesztett bizonyítékot, amely alátámasztja a vádlottnak a bűncselekmények elkövetésekor fennálló elmeállapotát.

Judy Stevenson jegyzőkönyvbe olvasta a védelem vallomásokból vett bizonyítását. Az elcsitult hallgatóságnak olvasva, pillantása időről időre Billyre vándorolt és látta, milyen sápadt az arca. Remélte, a tárgyalás csak nem teszi annyira próbára, hogy széthullást okozzon nála.

 

„Mrs. Margaret Changett tanúsítja, hogy több ízben is látta Billy anyját, miután Mr. Milligan összeverte. Kész tanúsítani továbbá, hogy egyszer maga Billy hívta őt át, mondván, az anyja csúnyán össze van verve. Mrs. Changett a Milligan-házba lépve ágyban találta Mrs. Moore-t. Mrs. Moore, Mrs. Changett elmondása szerint egész testében remegett az ágyban és agyba-főbe volt verve. Mrs. Changett, elmondása szerint, ekkor orvost és papot hívott és Mrs. Moore-ral maradt egész nap.

Dorothy Moore, a vádlott édesanyja, ha megidézik, tanúsítani fogja, hogy volt férje, Chalmer Milligan túlkapások egész sorát követte el vele szemben és gyakran összeverte, amikor ittas állapotban volt. A gyermekeket ilyenkor rendszerint a hálószobájukba zárta. Tanúsítani fogja továbbá, hogy »Chalmer, miután megverte őt, gyakran szexuálisan felizgult állapotba került«. Mrs. Moore elmondása szerint Mr. Milligan féltékeny volt Billyre, akit sokszor megvert »büntetésből«. Egyszer egy horonygyaluhoz, később meg egy pajtaajtóhoz kötötte, hogy »móresre tanítsa«. Mrs. Moore tanúvallomásában azt mondja, neki nem volt arról tudomása, hogy férje súlyosan ütlegelte volna Billyt, és hogy fajtalankodott volna vele, csupán jelen ügy kapcsán hallott róla…”

 

Gary látta, hogy Billy kezével eltakarja a szemét a tanúvallomást hallgatva. – Van egy papír zsebkendője? – kérdezte Billy.

Gary megfordult és egy tucatnyi embert pillantott meg maguk körül, papír zsebkendőket véve elő és Billy felé nyújtva.

 

„És Mrs. Moore azt is tanúsította, hogy akkor figyelt fel Billy nőies viselkedésére, amikor az egyszer reggelit készített neki. Azt mondta, Billy tisztára úgy mozgott, mint egy lány, sőt még nőiesen is beszélt. Mrs. Moore tamísítja, hogy ő Billt egy épület tűzlétráján találta Lancaster belvárosában, »olyan átszellemült« állapotban. Bill engedély nélkül eltávozott az iskolából, s az igazgató felhívta őt, hogy azt tudomására hozza. Mrs. Moore azt mondta, hogy számtalan alkalommal »önkívületben« találta Billt. Tanúsága szerint, amikor Bill magához tért »önkívületéből«, semmire sem emlékezett, ami közben történt.

Mrs. Moore tanúvallomásában azt mondja, azért nem vitte kenyértörésre a dolgot Mr. Milligannel, mert együtt akarta tartani a családot. Csak miután a gyerekei ultimátumot nyújtottak be neki, vált el Mr. Milligantől.”

 

A Southwesttől Karolin és Turner jelentése lett a jegyzőkönyvbe olvasva.

 

Azután Billy bátyja, Jim vallomása következett:

 

„Ha James Milligant tanúként megidéznék, elmondaná, hogy Chalmers (sic) Milligan sokszor kivitte Jamest és Billt a családi birtokra, amelyen volt egy pajta, hogy őt, Jamest a mostohaapja kiküldte a szántóföldre nyulat vadászni, Billt viszont maga mellett tartotta. Amikor James visszatért a pajtához, Billyt mindig könnyek közt találta. Bill sokszor panaszkodott Jamesnek, hogy a mostohaapja bántotta. Ha Chalmers rajtakapta Billt, hogy elmeséli ezeket az incidenseket Jamesnek, azt mondta Billnek: semmi sem történt a pajtában, világos? Bill, aki nagyon félt a mosthoaapjától, azt felelte: igen. Chalmers azután azt mondta: ugye nem akarod felizgatni anyádat? Azután elvitte Jamest és Billt a fagylaltoshoz, mielőtt hazamentek volna.

James a zűrös családi élet Billyre irányuló kihatásait is tanúsítja.”

 

Tizenkettő harminckor Flowers bíró megkérdezte, kíván-e valamelyik oldal záró érveléssel élni. Mindkét oldal elállt tőle.

A bíró elejtette az első erőszak vádját, megerősítő bizonyíték és hasonló modus operandi hiányára hivatkozással.

– Ilyen körülmények között a védelemnek a beszámíthatatlanságra való hivatkozását tekintetbe véve – mondta Flowers bíró, valamennyi bizonyíték orvosilag megerősítést nyer, amelyből kérdés nélkül az következik, hogy valamennyi orvos azt tanúsítja, hogy a vádlott beszámíthatatlan állapotban volt az ellene vádként felhozott bűncselekmények elkövetése időpontjában. Azaz, hogy beszámíthatatlan lévén nem tudott különbséget tenni helyes és helytelen között, ezért nem lehetett ura a cselekedeteinek sem.

Gary a lélegzetét is visszafojtotta.

– Ellenbizonyítékok híján – folytatta Flowers – e bíróságnak nincs más választása, mint hogy a rendelkezésére álló bizonyíték alapján ejtse a vádakat és a vádlottat beszámíthatatlanság miatt felmentse.

Flowers bíró a Franklin Megyei Próbára Bocsátó Bíróság hatálya alá helyezte Billy Milligant, majd lecsapott kalapácsával háromszor és berekesztette a tárgyalást.

Judynak sírni lett volna kedve, de uralkodott magán. Megszorította Billy karját és az előállító felé húzta, hogy elkerüljék a tömeget. Dorothy Turner jött be gratulálni Billynek, ezután Stella Karolin, majd a többiek is, akiken, Judy látta, hogy sírtak.

Csak Gary állt elkülönülve, a falnak dőlve, összefont karokkal, eltöprengő arccal. Hosszú csata volt ez, álmatlan éjszakákkal és egy zátonyra futott házassággal, de már majdnem véget ért.

– Jól van, Billy – mondta. – Most pedig fölmegyünk a próbárabocsátásira, Metcalf bíró elé. De az előcsarnokon keresztül, hogy átessünk a vesszőfutáson a riporterek és tévékamerák között.

– Nem mehetnénk inkább hátul?

Gary megrázta fejét. – Nyertünk. Nem akarom, hogy rossz kapcsolata legyen a sajtóval. Órák óta várakoznak odakint. Muszáj szembenéznie a kamerákkal és válaszolnia néhány kérdésre. Ne mondhassák azt, hogy kislisszoltunk a hátsó kijáraton.

Amikor Gary kivezette Billyt az előcsarnokba, riporterek és operatőrök termettek körülöttük, s a kamerák követték Billyt.

– Hogy van, Mr. Milligan?

– Jól.

– Derűlátó most, hogy a pernek vége?

– Egyáltalán nem.

– Hogyhogy?

– Úgy – mondta Billy –, hogy még sok minden hátravan.

– Mik a tervei most?

– Ugyanolyan normálisan akarok élni, mint a többi ember. Meg akarok tanulni élni.

Gary gyengéden megbökte a háta közepét és Billy továbbment. Fölmentek a nyolcadik emeletre, Metcalf bíró dolgozószobájába, de az közben elment ebédelni. Csak egy órára volt várható.

Bernie Yavitch, ígéretéhez híven, behívta a sértetteket, és tájékoztatta őket a tárgyalás lefolyásáról. – A bizonyítékok és a törvény alapján – mondta –, semmi kétségem afelől, hogy Flowers bíró a helyes döntést hozta. – Terry Sherman egyetértett vele.

Ebéd után Metcalf bíró újból átnézte a pszichiáterek javaslatait és Milligant az Athensi Mentálhigiéniai Kórházba utalta, dr. David Caul felügyeletére bízva.

Azután Billyt ismét lekísérték a tárgyalószobába, ahol Jan Ryan, a Hatos Csatorna munkatársa, aki dokumentumfilmet készített Billy életéről a Gyermekvédő Alap számára, feltett neki néhány kérdést, és még pár méternyi filmet vett fel róla a TV Special számára. Judyt és Garyt közben elhívták, és mielőtt visszaértek volna, bekopogott a rendőr és szólt, hogy Billynek indulnia kell Athensbe.

Milligannak rosszul esett, hogy el sem búcsúzhat ügyvédeitől, de a rendőr már rá is kattintotta a bilincseket – szükségtelenül szorosan –, és sietve levitte a rabomobilba. Egy másik rendőr egy pohár forró kávét nyomott a kezébe és rácsapta az ajtót.

Ahogy a kocsi befordult a sarkon, némi forró kávé kilöttyent az új öltönyére, mire az ülés mögé dobta a poharat. Pocsékul érezte magát, és ez az érzés egyre jobban elhatalmasodott rajta.

Fogalma sem volt, milyen lehet az az Athensi Mentálhigiéniai Központ. Amolyan börtönnek képzelte. Arra gondolt, hogy kálváriája még korántsem ért véget, mert még mindig sokan vannak, akik rács mögött szeretnék őt látni. Tudta, hogy a Felnőtteket Próbára Bocsátó Hatóság értesítette Garyt, hogy a pisztolytartással megszegte a próbára bocsátás feltételeit, s amint meggyógyul, visszaküldik a börtönbe. És volt egy olyan érzése, most már nem Lebanonba. Az erőszakos és garázda viselkedése miatt lehet, hogy ezúttal a Lucasville nevű pokolban fog kikötni. Hol van Arthur? És Ragen? Vajon hajlandók lesznek valaha is egybeolvadni a többiekkel?

Végighajtottak a hó borította 33. úton, keresztül Lancasteren, ahol felnőttiskolába járt, és meg akarta ölni magát. Ez túl sok volt neki. Teljesen kimerült, lazításra volt szüksége. Lehunyta szemét és elengedte magát…

Pár pillanat múlva Danny maga köré nézett és azon töprengett, vajon hogy került ide. Fázott, magányos volt és félt.

ÖTÖDIK FEJEZET

(1)

Majdnem sötét volt, mire Athensbe értek és lefordultak a sztrádáról. A több, Viktória korabeli stílusú épületből álló elmekórház egy havas dombtetőn emelkedett és az ohiói egyetemi városra nézett. Miután a széles sugárutat átszelve rákanyarodtak a keskeny, kanyargós útra, Dannyt remegés fogta el. A két rendőr kiszállította a furgonból és felkísérték a karcsú, fehér oszlopokkal díszített, régi, vörös téglaépület lépcsőjén.

A régi főelőcsarnokon át egyenest a lifthez mentek és felvitték a harmadik emeletre. Amikor kinyílt a liftajtó, a rendőr azt mondta: – Disznó szerencséje van, miszter.

Danny húzódozott, de a rendőr betuszkolta egy súlyos vasajtón, amelyen az állt: FELVÉTEL ÉS INTENZÍV KEZELÉS.

Az osztály nem börtönhöz vagy kórházhoz, hanem jobbára egy kis penzió hosszú előcsarnokához hasonlított szőnyegeivel, csilláraival, függönyeivel és bőrfoteljeivel. A falakból kétoldalt ajtók nyíltak. A nővérszoba úgy nézett ki, mint egy fogadópult.

– Jesszusom – mondta a rendőr. – Hisz ez kész üdülő.

Egy nagydarab, idősebb hölgy állt egy iroda ajtajában a jobb oldalon. Széles, barátságos arcát fekete fürtöcskék keretezték, mintha frissen festetett és daueroltatott volna. Elmosolyodott, amikor beléptek a kis felvételi irodába és halkan azt mondta a rendőrnek: – Szabad a nevét?

– Nem engem kell felvenni, nagysád.

– Nos – mondta a nő –, minthogy magától veszem át a beteget, a maga nevét kell beírnom kísérőnek.

A rendőr dörmögve közölte a nevét. Danny félszegen félreállva szétterjesztgette ujjait, amelyek elzsihbadtak a bilincsek szorításában.

Dr. David Caul, aki látta, ahogy a rendőr belökte Milligant az irodába, zordonul nézve rá felcsattant: – Vegye már le róla azt az átkozott bilincset!

A rendőr előkotorászta a kulcsot és eltávolította a bilincset. Danny a csuklóit dörzsölgetve nézte a mély benyomódásokat bőrén. – Mit akarnak csinálni velem? – nyafogta.

– Mi a neve, fiatalember: – kérdezte dr. Caul.

– Danny.

A rendőr, aki levette a bilincset, elnevette magát, és azt mondta: – Te jó szagú Úristen!

Dr. Caul felugrott és az orrára csapta az ajtót. Nem lepte meg, hogy a széthullás bekövetkezett. Dr. Harding is megmondta neki, hogy az egybeolvadás rendkívül törékenynek látszik. Tapasztalatból tudta, hogy a megsokszorozódott személyiségeknél egy olyan stresszhelyzet, mint egy tárgyalás, széthullást okozhat. Most meg kellett nyernie magának Danny bizalmát.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Danny – mondta. – Hány éves vagy?

– Tizennégy.

– Hol születtél?

A fiú vállat vont. – Nem emlékszem. Azt hiszem, Lancasterben.

Caul itt elgondolkodott pár percig, azután látva, milyen kimerült Milligan, letette a tollát. – Azt hiszem, ezeket később is ráérek megkérdezni. Pihenj csak ma este. Ez itt Mrs. Katherine Gillott, az egyik mentálhigiéniai szakápolónőnk. Megmutatja a szobádat, ahol kicsomagolhatsz és felakaszthatod a kabátodat.

Dr. Caul távozása után Mrs. Gillott átkísérte Milligant az előcsarnokon, az első szobához baloldalt. Ar ajtó nyitva állt.

– Az én szobám? Ez nem lehet az enyém.

– Jöjjön, fiatalember – mondta Mrs. Gillott belépve és kinyitotta az ablakot. – Szép kilátása nyílik Athensre és az Ohio Egyetemre. Most sötét van, de majd reggel meglátja. Érezze magát otthon.

De amikor a nő elment, Danny kiült a szobája melletti székre, amelyről el sem mert mozdulni, míg az egyik ápolónő oltogatni nem kezdte a villanyokat a folyosón.

Akkor bement a szobájába és leült az ágyra, egész testében remegve, könnyes szemekkel. Tudta, hogy ha az emberek kedvesek hozzá, azért egy napon fizetnie kell. Mindig volt valami csapda.

Lefeküdt az ágyra és azon töprengett, vajon mi várhat rá itt. Igyekezett ébren maradni, de hosszú napja volt, és végül álomba merült.

(2)

1978. december 5-én reggel Danny kinyitotta szemét az ablakon beözönlő fényre. Amikor kinézett, a folyó és az egyetem épületei tárultak szeme elé. Ahogy ott álldogált, valaki bekopogott az ajtón. Egy nagyon csinos érett nő volt az, rövid hajjal és távol ülő szemekkel.

– Norma Dishong vagyok, a délelőtti esetfelelőse. Szíveskedjék velem jönni, körbevezetem az osztályon, és megmutatom, hol kap reggelit.

Milligan követte a nőt a tévészobába, biliárdszobába és a büfébe. Egy dupla szárnyas ajtón túl egy kis kávézó volt középütt, hosszú asztallal, s a falak mellett négy négyszögletes, kártyaasztal nagyságú asztallal. A végében volt a kiszolgálópult.

– Vegyen magának tálcát meg evőeszközt és szolgálja ki magát.

Milligan fogott egy tálcát, aztán egy villát akart venni, de amikor kiemelve a pléhdobozból látta, hogy egy kés az, elhajította. A kés a falnak ütődött és lecsattant a földre. Mindenki felnézett.

– Mi a baj? – kérdezte Dishong.

– Én… félek a késektől. Nem szeretem őket.

A nő felvette a kést, kihúzott egy villát és a tálcájára tette. – Tessék – mondta. – És most vegyen magának ennivalót.

Reggeli után, ahogy elhaladt a nővérszoba előtt, a nő kiszólt neki. – Elfelejtettem mondani: ha sétálni akar menni az épületben, írja fel a nevét arra a papírra a falon, hogy tudjuk, nincs az osztályon.

Elképedve meredt a nőre. – Úgy érti, kimehetek innét?

– Ez nyitott osztály. Ameddig a kórházban marad, szabadon járhat-kelhet, ahogy akar. Azután, ha dr. Caul elérkezettnek látja az idejét, az épületet is elhagyhatja majd és sétálhat a parkban.

Milligan csodálkozva nézett rá. – A parkban? De nincsenek se falak, se kerítések!

A nő elmosolyodott. – Így igaz. Ez kórház, nem börtön.

 

 

Aznap délután dr. Caul benézett Billyhez a szobájába. – Hogy érzi magát?

– Jól, de nem gondoltam volna, hogy itt csak úgy jöhetnek-mehetnek az emberek és nem figyelik őket, mint engem a Harding Kórházban.

– Az a tárgyalás előtt volt – mondta Caul. – És ezt ne felejtse el. A perében felmentő ítéletet hoztak. Maga a mi szemünkben nem bűnöző. Nem számít, amit maga vagy a bensejében lévők valamelyike elkövetett, az már a múlté. Ez egy új élet. A gyógyulása attól függ, hogy mit csinál, mennyire fejlődik, hogyan fogad el dolgokat – hogyan dolgozik Billyvel és olvasztja magát egybe ismét önmagává. Akarnia kell a gyógyulást. Itt senki sem fogja lekicsinyelni.

Később aznap a Columbus Dispatch a Milligan Athensbe szállításáról lehozott sztorijában összegezte az ügyet és beszámolt a bíróság elé tárt bizonyítékról, miszerint Chalmer Milligan állítólag igenis kegyetlenkedett a feleségével és gyermekeivel. Ezzel egyidejűleg Chalmer Milligan esküvel megpecsételt vallomását is közölték, amelyet a férfi ügyvédje juttatott el a Columbus Dispatchhez:

 

„Én, Chalmer J. Milligan, aki 1963 októberében vettem feleségül William Stanley Milligan anyját, nem sokkal később örökbe fogadtam Williamet, a bátyjával és a húgával egyetemben.

William azzal vádolt meg engem, hogy megfélemlítettem, kegyetlenkedtem és fajtalankodtam vele egy éven keresztül, amikor 8 vagy 9 éves lehetett. Ez a vád teljesen hamis. Nem szólva arról, hogy a Williamet a Flowers bíró számára elkészítendő jelentés végett vizsgáló pszichológusok és pszichiáterek egyike sem beszélt velem a dokumentum elkészítése és benyújtása előtt.

Semmi kétségem afelől, hogy William folyamatosan és összevissza hazudozott az őt vizsgáló szakértőknek. A 10 év alatt is, amíg az anyja férje voltam, William megrögzött hazudozó volt. Érzésem szerint ugyanazt a hazugságsablont folytatja, amit sok évvel ezelőtt állított fel magának.

A William által hangoztatott vádak és leközlésük a különböző újságokban és magazinokban rendkívüli zavart, lelki megrázkódtatást és szenvedést okozott nekem. E vallomásomat azért teszem, hogy tisztázzam magam és tisztára mossam nevem.”

 

Milligan már egy hete volt az osztályon, amikor dr. Caul ismét benézett hozzá. – Úgy gondolom, ideje elkezdenünk a terápiát. Menjünk át az irodámba.

Danny félve követte. Caul rámutatott egy kényelmes fotelra, azután leült vele szemben, és összekulcsolta kezeit pocakján.

– Szeretném, ha tudnád, én sok mindent tudok rólad a periratokból. Átkozottul vastag dosszié. Most olyasmit fogunk csinálni, amit dr. Wilbur. Elmondta, hogy miután elengedted magad, sikerült beszélnie Arthurral, Ragennel és a többiekkel. Most is ezt fogjuk csinálni.

– Hogyan? Én nem hívhatom ki őket.

– Te csak dőlj hátra jó kényelmesen és hallgasd a hangomat. Bízom benne, hogy Arthur megérti, dr. Wilbur és én barátok vagyunk. Azért javasolta, hogy hozzám küldjék kezelésre, mert bízik bennem, és remélem, te is bízni fogsz bennem.

Danny feszengett székében, azután hátradőlt és ellazult, szemei ide-oda forogtak. Másodpercekkel később hirtelen éberen felpillantott.

– Igen, dr. Caul – mondta összeillesztve ujjhegyeit. Órömömre szolgál, hogy dr. Wilbur önt javasolta. Számíthat a teljes együttműködésemre.

Caul az angol férfit várta, így nem hökkentette meg a változás. Túl sok megsokszorozódott személyiséggel volt már dolga ahhoz, hogy ne érje meglepetésként egy alteregó felbukkanása.

– Ühhhüm… ööö… igen. És szabadna megtudnom a nevét? A nyilvántartás miatt.

– Arthur vagyok. Velem akart beszélni.

– Igen, Arthur. Természetesen tudtam, hogy maga az, az eltéveszthetetlen brit akcentusából, de gondolom megérti, hogy nem alapozhatok feltételezésekre a…

– Nem nekem van akcentusom, dr. Caul, hanem önnek.

Caul döbbenten bámult rá egy pillanatig. – Ah, igen – mondta. – Elnézést. Remélem nem bánja, ha felteszek néhány kérdést.

– Egyáltalán nem. Azért vagyok itt, hogy segítsek, amiben csak tudok.

– Szeretném, ha áttekintenénk együtt a különböző személyiségek legfőbb vonásait…

– Emberek, dr. Caul. Nem „személyiségek”. Allen már elmagyarázta dr. Hardingnak, hogy ha valaki „személyiségek”-nek nevez, az azt a benyomást kelti bennünk, hogy nem fogad el valóságosaknak. És ez megnehezítené a terápiát.

Caul alaposan szemügyre vette Arthurt és úgy érezte, nem túlságosan kedveli ezt a pökhendi sznobot. – Helyesbítek – mondta. – Szeretnék a többi emberről is megtudni valamit.

– Minden felvilágosítást megadok, amit csak tudok.

Caul kérdezgetett, Arthur pedig tájékoztatta a többiek koráról, külleméről, jellemvonásairól, képességeiről és a dr. Harding által rögzített kilenc ember felbukkanásának okairól.

– És a kislány, Christene, miért teremtődött meg? Neki mi a szerepe?

– Hogy társaságul szolgáljon egy magányos gyermeknek.

– És a természete?

– Félénk, de teljesen megfeledkezik a félelméről, ha Ragen valami rossz vagy durva dolgot készül elkövetni. Ragen imádja őt, és Christene rendszerint el tudja venni a kedvét egy-egy erőszakos cselekménytől azzal, hogy dühbe gurul vagy toporzékol.

– Miért maradt meg háromévesnek?

Arthur jelentőségteljesen elmosolyodott. – Fontos volt, hogy legyen valaki, aki keveset vagy semmit sem tud arról, hogy mi folyik. Az ő tudatlansága fontos védőeszközt jelentett. Ha Williamnek el kellett rejtenie valamit, akkor Christene jött a foltra, rajzolt, ugróiskolát játszott, vagy a kis rongybabáját dajkálgatta, amit Adalana csinált neki. Bűbájos gyermek. Nagyon szeretem őt. Ő is angol, tudja.

– Nem tudtam.

– Pedig az, Christopher húga.

Caul szemügyre vette egy pillanatra. – Arthur, maga az összes többieket ismeri?

– Igen.

– És mindig is ismerte őket?

– Nem.

– Hogyan szerzett tudomást a létezésükről?

– Következtetés útján. Amikor ráébredtem, hogy időt veszítek, figyelni kezdtem más embereket. Észrevettem, hogy náluk más a helyzet és ez gondolkodóba ejtett. Majd, miután feltettem néhány kérdést – a fejemben belül és fennhangon egyaránt –, rájöttem az igazságra. Lassanként, több év leforgása alatt létesítettem kapcsolatot a többiekkel.

– Hát akkor, örülök, hogy találkoztunk. Ahhoz, hogy bármennyire is segíthessek Billyn – mindannyiukon –, szükségem lesz a maga együttműködésére.

– Hozzám bármikor fordulhat.

– Egy fontos dolgot azért még megkérdeznék, mielőtt elmenne.

– Igen?

– Gary Schweickart említett valamit, ami azóta a sajtóban is megjelent. Azt mondta, hogy az ügy tényei, a maguk vallomásai közti ellentmondások és a sértettek észrevételei – illetlen szavak használata, elkövetett bűncselekményekre utaló kijelentések és a „Phil” név alapján az a sejtése támadt, hogy többen lehetnek a már felfedett tíznél. Tud valamit arról?

Arthur nem válaszolt, pillantása üvegessé vált és ajkai mozogni kezdtek. Lassan, észrevétlenül visszavonult. Pár pillanat múlva a fiatalember pislogva nézett maga köré. – Jaj, Istenem! Csak ezt ne!

– Hello – mondta Caul. – Dr. Caul vagyok. Megtudhatnám a nevét – a nyilvántartás miatt.

– Billy.

– Értem. Hát akkor, üdvözlöm, Billy. Én az orvosa vagyok. Ebbe a kórházba küldték, s az én gondjaimra bízták.

Billy, még mindig kissé kábán, fejéhez emelte kezét. – Kijöttem a tárgyalóteremből… beszálltam a rabszállítóba… Gyors pillantást vetett a csuklóira, majd az öltözékére. – Mire emlékszik, Billy?

– A zsaru nagyon szorosan tette rám a bilincset. Azután egy pohár forró kávét nyomott a kezembe, és rám csapta az ajtót. Amikor elindult, az egész kávé ráömlött az új öltönyömre. Ez a legutolsó dolog, amire… Hol az öltönyöm?

– A faliszekrényben, Billy. Majd kiküldjük a tisztítóba és eltávolítják a foltokat.

– Rém furán érzem magam – mondta.

– Le tudná írni, mit érez?

– Mintha hiányozna valami a fejemből.

– Egy emlék?

– Nem. Csak úgy tűnik, mintha a tárgyalás előtt jobban együtt lettem volna a többiekkel, tudja? Most valahogy úgy érzem, több darab is hiányzik idebentről. – Megpaskolta a fejét.

– Nos, Billy, talán az elkövetkező napokban vagy hetekben sikerül megtalálnunk és a helyükre raknunk őket.

– Hol vagyok?

– Az Athensi Mentálhigiéniai Központban, Ohióban.

A fiatalember megnyugodott. – Ez az, amiről Metcalf bíró beszélt. Emlékszem, mondta, hogy ide fog küldeni.

Érezve, hogy a részlegesen egybeolvadt mag-Billyvel, a befogadó személyiséggel van dolga, Caul lágy hangon beszélt hozzá, vigyázva, hogy csak semleges dolgokat kérdezzen. Meghökkentette, hogy egy-egy személyiségváltozás milyen arcváltozóst idézett elő. Arthur feszes állkapcsú, összeszorított ajkú, súlyos szemhéjú arca, amely olyan arrogánsnak láttatta, átadta helyét Billy tágra nyílt szemű, tétova arckifejezésének. Billy gyengének és sebezhetőnek látszott. Danny félelme és nyugtalansága helyett Billy arca meghökkenést tükrözött. Bár készséggel válaszolt a kérdésekre, igyekezve kedvére lenni orvosának, kiviláglott, hogy semmit sem tud a kérdezett dolgokról, vagy csak vajmi kevéssé emlékszik rájuk.

– Sajnálom, dr. Caul. Néha, amikor kérdez tőlem valamit, azt hiszem, tudni fogom rá a választ, de mikor utánanyúlok, nincs ott. Az én Arthurom vagy Ragenem tudná. Ők okosabbak nálam, és jó a memóriájuk. De fogalmam sincs, hová lettek.

– Semmi baj, Billy. Majd megjavul a memóriája és sokkal több mindenre rá fog jönni, mintsem gondolná.

– Dr. Harding is ezt mondta. Azt mondta, ez fog történni, ha egybeolvadok, és úgy is lett. Csak közben, a tárgyalás után, megint széthullottam. Miért?

– Ezt nem tudom, Billy. Miből gondolja, hogy ez történt?

Billy megrázta a fejét. – Én csak azt tudom, hogy Arthur és Ragen nincsenek velem most, és ha ők nincsenek velem, akkor nem túl jól emlékszem dolgokra. Sok kimaradt az életemből, mert hosszú ideig alva tartusiak. Ezt Arthur mondta nekem.

– Sokat beszélget magával Arthur?

Billy bólintott. – Amióta csak dr. George bemutatott neki a Harding kórházban. Most már Arthur mondja meg nekem, hogy mit csináljak.

– Szerintem is Arthurra kell hallgatnia. A megsokszorozódott személyiségű emberekben rendszerint mindig van valaki, aki az összes többit ismeri és igyekszik a segítségükre lenni. Mi ezt „belső önsegítőnek”, vagy röviden: BÖNS-nek nevezzük.

– És Arthur az?

– Azt hiszem, Billy. Beleillik a szerepbe: intelligens, tud a többiekről, tökéletes erkölcsi érzékkel rendelkezik…

– Arthurnak tökéletes az erkölcsi érzéke. Ő állította fel a szabályokat is.

– Milyen szabályokat?

– A cselekvési szabályokat. Hogy mit szabad és mit nem szabad csinálni.

– Nos, én azt hiszem, Arthur sokat segíthet a maga meggyógyításában, ha együttműködik velünk.

– Biztosan együtt fog – mondta Billy –, hiszen ő is azt mondogatja, milyen fontos lenne mindünknek összejönni és egyetértésben élni egymással, hogy hasznos tagjává válhassak a társadalomnak. De fogalmam sincs, hová mehetett.

Ahogy beszélgettek, Caul úgy érezte, Billy kezd megbízni benne. Visszakísérte őt az osztályra, megmutatta neki a szobáját és ismét bemutatta az esetfelelősének és még néhány embernek az osztályról.

– Norma, bemutatom Billyt – mondta Caul. – Ő új nálunk. Majd vigyék körbe és mutassák meg neki a FIK-et.

– Természetesen, dr. Caul.

De amikor a nő visszakísérte a szobájába, határozottan nézve rá, azt mondta: – Már ismeri itt a járást, Billy, így fölösleges körbemennünk ismét.

– Mi az a FIK? – kérdezte Milligan.

A nő az osztály főbejáratához vezette, kinyitotta a súlyos ajtót, és a Felvétel és Intenzív Kezelés feliratra mutatott. – Ezt mondjuk röviden FIK-nek. – Azzal megfordult és elment.

Billy azon töprengett, vajon mit csinálhatott, hogy a nő olyan kurtán-furcsán otthagyta, de hiába törte a fejét, képtelen volt rájönni.

Amikor megtudta, hogy anyja és húga meglátogatja őt aznap este, feszültté vált. Látta húgát a tárgyaláson, és az első döbbeneten túljutva, ami a tizennégy éves kislányhól közben vonzó huszonegy éves nővé serdült Kathy láttán elfogta, jóleső érzés töltötte el. De az anyja nem volt ott a tárgyaláson, mert Billy nem akarta. Bár Kathy bizonygatta, hogy anyja gyakran meglátogatta őt a Harding Kórházban és azt megelőzően a lebanoni börtönben, ő az égvilágon semmire sem emlékezett.

Ő legutoljára tizenhat éves korában látta anyját, mielőtt elaltatták volna. De emlékezetében még egy annál korábbi időből való kép élt anyjáról: szép arca vérbe borulva, és egy jókora hajcsomó kitépve a fejbőréből… Ő erre az arcra emlékezett tizennégy éves korától.

Amikor Mrs. Moore és leánya beléptek az osztályra, Billy döbbenten látta, hogy anyja mennyire megöregedett. Arca ráncos volt. Tömött gyűrűkbe göndörített haja parókának látszott. De a kék szemek és a duzzadt ajkak még mindig szépek voltak.

Ő és Kathy felelevenítették a múltat, egyik a másikon igyekezve túltenni az olyan események felidézésé ben, amelyek az ő, Biily gyermekkorában zavarosak voltak, de mostanra már világossá vált előttük, hogy a sok személyiség valamelyike idézhette elő őket.

– Én mindig tudtam, hogy ketten vannak – mondta az anyja. – Mindig is mondtam, hogy van az én Billym meg az a másik. Én próbáltam megmagyarázni nekik, hogy segítségre van szükséged, de senki sem hallgatott meg. Mondtam az orvosoknak és mondtam annak az ügyvédnek is, aki peralkuval Lebanonba juttatott.

Kathy hátradőlt és ellenségesen bámult anyjára. – De azért valaki csak meghallgatott volna, ha beszélsz nekik Chalmerről.

– Én nem tudtam – mondta Dorothy Moore. – Kathy, az Isten a tanúm, ha tudtam volna, hogy mit művelt Billyvel, a szívét vágom ki. Soha nem vettem volna el tőled azt a kést, Billy.

Billy összevonta a szemöldökét. – Milyen kést?

– Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna – mondta az anyja, lesimítva szoknyáját hosszú, lebarnult lábain. – Tizennégy éves lehettél. A konyhakést a párnád alatt találtam és kérdőre vontalak. És tudod, mit válaszoltál nekem? Az a másik beszélhetett belőled: „Asszonyom, úgy gondoltam, a férje halott lesz reggelre.” Szó szerint ezt mondtad, Isten a tanúm rá.

– Hogy van Challa? – kérdezte Billy témát változtatva.

Anyja a padlóra bámult.

– Valami baj van mondta Billy.

– Ő jól van – mondta az anyja.

– Rosszat sejtek.

– Állapotos – vetette közbe Kathy. – Otthagyta a férjét és visszajön Ohióba anyához, amíg a gyerek megszületik.

Billy úgy simított végig kezével a szemén, mintha füstöt vagy párnát akarna kitörölni belőle. – Tudtam, hogy valami baj van. Éreztem.

Anyja bólintott. – Te mindig előre megéreztél dolgokat. Minek is hívják ezt?

– Természetfölötti érzékelésnek – mondta Kathy.

– És te is – mondta az anyja. – Ti ketten mindig előre tudtatok dolgokat. És mindig tudtátok egymásról, mi van a másik fejéhen, anélkül, hogy egy szót is beszéltetek volna. És nekem mindig hideg futkározott tőle a hátamon, hogy egész őszinte legyek.

Vagy egy órát maradtak, s amikor elmentek, Billy végigfeküdt ágyán és bámulta az ablakon át Athens városának fényeit.

(3)

A rákövetkező napok során Billy a kórház parkjában kocogott, olvasgatott, tévét nézett és terápiás foglalkozásokon vett részt. A columbusi újságok rendszeresen cikkeztek róla. A People magazin leközölt egy hosszú cikket az életéről, és a képe megjelent a Columbus Monthly címlapján. Telefonhívások özöne zúdult a kórház telefonközpontjára, ugyanis egy csomó ember, akik olvastak vagy képeket láttak a műveiről, meg akarták venni a festményeit. Dr. Caul engedélyével festőfelszerelést hozatott magának, felállított egy festőállványt a szobájában és több tucat portrét, csendéletet és tájképet festett.

Billy elmondta dr. Caulnak, hogy sokan megkeresték Judyt és Garyt az életregénye szerzői joga iránt érdeklődve, mások meg a tévében, a Kérdezz-Felelekben és a 60 Percben akarták felléptetni.

– Szeretné, ha írnának magáról, Billy? – kérdezte Caul.

– Jól bírna jönni egy kis pénz. Ha meggyógyulok és kikerülök a társadalomba, valamiből meg kell élnem. És ki adna nekem munkát?

– De, most eltekintve a pénztől, milyen érzés lenne, ha az egész világ elolvasná az élettörténetét?

Billy összevonta szemöldökét. – Azt hiszem, meg kéne ismerniük az embereknek. Akkor talán jobban megértenék, hová vezethet egy gyermek védtelenségének kihasználása.

– Hát akkor, ha valóban meg szeretné íratni az életrajzát, én ismerek egy írót, akiben megbízhat. Itt tanít Athensben, az Ohio Egyetemen. Egy könyvéből film is készült. Csak azért említem, hogy fontolóra vehesse az összes lehetőséget.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy egy igazi író könyvet akarjon írni rólam?

– Semmibe sem kerül találkoznia vele és megkérdezni tőle, mi a véleménye a dologról.

– Oké, ez jó ötlet. Benne lennék.

Aznap este Billy megpróbálta elképzelni, vajon milyen lehet egy íróval beszélgetni. Megpróbálta maga elé képzelni a férfit. Biztosan tweedzakót visel és pipázik, mint Arthur. Mennyire lehet jó, ha egy egyetemen kell tanítania? Egy írónak New Yorkban vagy Beverly Hillsben kellene élnie. És miért ajánlotta őt dr. Caul? Fő az óvatosság. Gary azt mondta, sok pénz kinézhet egy könyvből. És egy filmből. Azon töprengett, vajon ki játszhatná el őt.

Egész éjszaka hánykolódott és forgolódott az ágyban, izgatottan és megilletődötten a lehetőségtől, hogy egy igazi íróval beszélhet, akinek a könyvéből filmet is készítettek. Amikor végre hajnalban álomba merült, Arthur arra a következtetésre jutott, hogy Billy nem lesz képes elbeszélgetni az íróval. Allennek kell a foltot elfoglalnia.

– Miért pont nekem? – kérdezte Allen.

– Te vagy a mesterkedő. Ki képes málad jobban résen lenni és vigyázni, nehogy csőbe húzzák Billyt?

– Mindig a kirakatember – dörmögte Allen.

– Ez az erősséged – mondta Arthur.

Másnap Allen az íróval találkozva meghökkent és csalódást érzett. Egy magas, daliás férfi helyett egy alacsony, vékony, szakállas és szemüveges emberke állt előtte, barna kordbársony sportzakóban.

Dr. Caul bemutatta őket egymásnak, azután bementek az irodájába. Allen hátradőlt a bőrülésen és cigarettára gyújtott. Az író leült vele szemben és meggyújtotta a pipáját. Pont mint Arthur. Csevegtek egy darabig, majd Allen rátért a lényegre.

– Dr. Caul említette, hogy esetleg megvenné a jogokat az élettörténetemre – mondta. – Maga szerint mennyit érhet?

Az író elmosolyodott és megszívta pipáját. – Az attól függ. Többet kellene megtudnom magáról, hogy megállapíthassam, valóban egy olyan sztoriról van szó, amelyre találok kiadót. Hogy több is vara-e még a tarsolyában, mint ám it eddig a Time és a Newsweek lehozott.

Caul elmosolyodott és összefonta ujjait a pocakján. – Erről biztosíthatom.

Allen előregörnyedt a térdére könyökölve. – Van. Sokkal több. De nem rukkolok ki vele bagóért. A columbusi ügyvédeim azt mondták, sokan szeretnék megkaparintani a jogokat. Hollywoodból is átjött egy pasas ajánlatot tenni a tévé- és megfilmesítési jogokra, és van egy író, aki ezen a héten repül ide egy ajánlattal és szerződéssel.

– Ez ígéretesnek hangzik – mondta az író. – Nemhiába, aki akkora sajtót kapott, annak sokan kíváncsiak az élettörténetére.

Allen bólintott és elmosolyodott. Elhatározta, hogy még alaposabban leellenőrzi a férfit.

– Szeretnék elolvasni valamit magától, hogy némi elképzelésem legyen a munkájáról. Dr. Caul mondta, hogy az egyik könyvét meg is filmesítették.

– Majd küldök egy példányt a regényből – mondta az író. – Ha elolvasta és még mindig érdekli a dolog, akkor újra visszatérünk rá.

Az író távozása után dr. Caul azt javasolta Billynek, hogy mielőtt bármit is lépne, hatalmazzon meg egy helybeli ügyvédet az érdekei képviseletére. A columbusi kirendelt védők már nem fogják tudni képviselni őt.

 

 

Azon a héten Allen, Arthur és Billy felváltva olvasták a regényt, amit az író küldött. Miután befejezték, Billy azt mondta Arthurnak: – Azt hiszem, neki kéne megírnia a könyvet.

– Szerintem is – értett egyet Arthur. – Pont úgy férkőzik bele a főhőse gondolataiba, ahogyan én szeretném, hogyelmondja a sztorinkat. Csak belülről elmondva lehet megértetni másokkal Billy problémáját. Az írónak Billy fejével kell gondolkodnia.

Ragen szólalt meg: – Nem értek egyet. Én nem hiszem, hoty könyvet kell íratni.

– Miért ne? – kérdezte Allen.

– Akkor elmondom. Billy fog beszélni annak asz embernek, de te is meg a többiek is. Még elmondtok neki ollyan dolgok is, amikért vádat emelhetnek ellenem – más bűntényeket.

Arthur átgondolta a dogot: – Azokat nem kell elmondanunk neki.

– Azonkívül – mondta Allen –, még mindig megtorpedózhatjuk, ha úgy hozza a helyzet. Ha olyan dolgok sülnek ki a beszélgetésekből, amelyek kárunkra lehetnek, Billy tönkrevághatja a könyvet.

– Hogyan?

– Úgy, hogy kerek perec letagadom az egészet – felelte Allen. – Azt mondom, hogy csak megjátszottam a megsokszorozódott személyiséget. Ha kijelentem, hogy az egész egy nagy kitaláció, a kutya se fogja megvenni.

– Utyan ki hinné el? – mondta Ragen.

Allen vállat vont. – Az nem számít. Melyik kiadó vállalná a kockázatot egy olyan könyv kiadására, amelyről az, akiről szól, kijelenti, hogy egyetlen szó sem igaz belőle?

– Allennek igaza van – mondta Arthur.

– És ugyanez állhatna a Billy által aláírt szerződésekre is – tette hozzá Allen.

– Uty érted, jöjjünk asszal, hogy érvénytelen asz aláírása? – kérdezte Ragen.

Allen elmosolyodott. – Felmentették beszámíthatatlanság miatt, vagy nem? Felhívtam Gary Schweickartot, és megkérdeztem tőle. Azt mondta, nyugodtan mondhatom, hogy nem voltam észnél, amikor aláírtam és hogy dr. Caul nyomást gyakorolt rám. Ami érvénytelenné és semmissé teszi az egészet.

Arthur bólintott. – Ha így áll a helyzet, akkor szerintem nyugodtan belemehetünk a dologba és szólhatunk az írónak, hogy keressen egy kiadót a könyvnek.

– Én még mindig nem tartok esz bölcs dolognak – mondta Ragen.

– Én viszont nagyon fontosnak érzem – mondta Arthur –, hogy az emberek megismerjék ezt a történetet. Már írtak könyveket megsokszorozódott személyiségekről, de egyik sztori sem volt olyan, mint Billyé. Ha sikerülne az emberekkel megértetnünk, mi idézhet elő ilyesmit, már azzal hozzájárulnánk valamelyest, hogy ne forduljanak elő ilyen esetek.

– És azonkívül – mondta Allen – egy csomó pénzt fogunk csinálni.

– Asz biszony – mondta Ragen. – Esz a legjobb és a legértelmesebb érv, amit ma hallottam.

– Gondoltam, hogy a pénznek meggyőző hatása lesz rád – mondta Allen.

– Ez az egyik legérdekesebb ellentmondás Ragenben – mondta Arthur. – Az ízig-vérig kommunista, aki annyira szereti a pénzt, hogy lopja.

– De aszt aszért elismeritek – mondta Ragen –, hoty ami megmarad a számláink kifizetése után, asz mindig a szegényeknek és nélkülöszőknek adok oda.

– Úgy? – kacagott fel Allen. – Tán még adókedvezményt is kaphatunk a jótékonykodás után.

(4)

December 19-én az Athens Messenger városi kiadója felhívta a kórházat, hogy interjút szeretnének készíteni Billy Milligannel. Dr. Caul beleegyezett.

Caul bevezette Billyt a tárgyalóba és bemutatta Herb Amey kiadónak, Bob Ekey riporternek és Gail Fisher fotósnak. Caul megmutatta nekik Billy festményeit és Billy válaszolt a múltban átélt szenvedéseire, öngyilkossági kísérletére és az őt uralma alatt tartó többi személyiségre vonatkozó kérdésekre.

– És a garázdaságok? – kérdezte Amey. – Mi biztosítja az athensieket, hogy ha ugyanúgy kimenőt kap, mint a többi beteg a nyitott osztályon, nem fog fenyegetést jelenteni rájuk és a gyermekeikre nézve?

– Úgy vélem – mondta Caul –, hogy ezt a kérdést nem Billynek, hanem valamelyik személyiségének kellene feltenni.

Átvezette Billyt a tárgyalóból a folyosó túloldalán lévő irodájába és leültette. – Nézze, Billy, azt hiszem, fontos, hogy jó kapcsolatot alakítson ki az athensi médiával. Az embereknek meg kell mutatni, hogy maga nem jelent veszélyt a számukra. Egy napon majd szeretné, ha felügyelet nélkül engednénk be a városba festékért, moziba vagy hamburgert enni. Ezek az újságírók rokonszenves embereknek látszanak. Szerintem hagynunk kéne, hogy beszéljenek Ragennel.

Billy csendesen ült, ajkait mozgatva. Pár pillanat múlva előrehajolt, és szemei ellenségesen villogtak: – Megbolondult, doktor Caul?

Caulnak a lélegzete is elállt a nyers hangra. – Miért mondja ezt, Ragen?

– Helytelen illyen dolog csinálni. Mi küszködünk, hoty Billy ébren tartsuk.

– Nem hívtam volna magát elő, ha nem tartom fontosnak a dolgot.

– Esz nem fontos. Esz kihasználás asz újságok számára. Én ellene vatyok. Haragszok.

– Igaza van – mondta Caul fásultan nézve rá –, de az embereket meg kell nyugtatni, hogy maga az, aminek a bíróság kimondta.

– Engem nem érdekel, mit gondol asz emberek. Engem ne használjanak ki és hosszanak szavarba szalagcímekkel.

– De muszáj jó kapcsolatot tartani a sajtóval Athensben. Annak, amit az emberek ebben a városban gondolnak, kihatása lesz a terápiájára és kiváltságaira.

Ragen elgondolkodott ezen. Érezte, hogy Caul nyomatékul használja őt a sajtónak tett kijelentéseihez, de az orvos érvei logikusak voltak. – Gondolja, hoty esz hellyes dolog? – kérdezte.

– Nem javasoltam volna, ha nem gondolnám annak.

– Rendben van – mondta Ragen. – Beszélek a riporterekkel.

Caul visszavezette a tárgyalóba. A riporterek aggódva pillantottak fel.

– Válaszolom a khérdésekre – mondta Ragen.

Ekey, meghökkenve az akcentustól, elbizonyrtalanodott. – Én… szóval mi… azt kérdeztük… Meg akarjuk nyugtatni a lakosságot, hogy maga – hogy Billy nem folyamodik erőszakhoz.

– Csak akkor vatyok erőszakos, ha valaki bántani akkharja Billyt vaty ety nő vaty gyerek, aki vele van – mondta Ragen. – Csak ilyen esetben avatkoszok köszbe. Esz a hellyzet. Mér, maga hatyná, hoty valaki bántsa a maga gyereke? Nem. Maga is megvédene felesége, gyereke vaty akárki nő. Ha valaki bántani próbál Billyt, megvédem. De ok nélkül támadás barbár dolog. Én nem vatyok barbár.

A riporterek feltettek még néhány kérdést, azután Arthurral szerettek volna beszélni. Caul továbbította kívánságokat, mire a bősz tekintet lefelé kezdett olvadni Ragen arcáról, amely a következő pillanatban egy fensőbbséges, vékony ajkú, szemöldökráncoló ábrázattá alakult. Arthur gondterhelten körbepillantott, zsebéből pipát vett elő, meggyújtotta, és kifújt egy hosszú füstoszlopot. – Ez kész őrület – mondta.

– Micsoda? – kérdezte dr. Caul.

– Elaltatni Williamet, hogy bennünket közszemlére tehessen. Én a lelkem is kitettem, hogy ébren tartsam. Fontos, hogy öntudatánál maradjon. Mindazonáltal – figyelmét a riporterekre fordította –, az erőszakos magatartásra vonatkozó kérdésükre felelve, biztosíthatom a város anyáit, hogy nem kell bereteszelniük az ajtót. William javulást mutat. Egyre több logikát nyer tőlem és képességet a harag kifejezésére Ragentől. Mi tanítjuk őt, miközben ő felemészt bennünket. Mire William mindent megtanul, amit meg kell tanítanunk neki, mi eltűnünk.

A riporterek gyorsan jegyzeteltek blokkfüzetükbe.

Caul visszahozta Billyt, aki, előjőve, fuldokolni kezdett a pipától. – Jézusom! Rémes ez a bagó! – – mondta és az asztalra dobta. – Én nem dohányzom.

További kérdésekre válaszolva Billy azt mondta, semmire sem emlékszik, semmire attól kezdve, hogy dr. Caul átvitte a másik szobába. Tétován beszélt a vágyairól. Reméli, hogy eladja néhány festményét, hogy az értük kapott pénz egy részét egy gyermekvédelmi központnak adományozhassa.

Amikor a Messenger munkatársai kiléptek a helyiségből, szemlátomást el voltak képedve. – Az az érzésem – mondta dr. Caul útban a FIK felé Billynek –, hogy néhány hívővel többünk lett.

 

 

Judy Stevensont nagyon lefoglalta egy ügy, így Gary Schweickart a kirendelt védői iroda vezetőjét vitte magával Athensbe, meglátogatni Billyt. Gary bővebbet akart tudni a könyv megírására készülő íróról és L. Alan Goldsberry athensi ügyvédről, akit Billy megbízott a polgári ügyei kezelésével. Tizenegy órakor találkoztak a tárgyalóban, ahol dr. Caul, Billy húga és annak vőlegénye, Bob is jelen voltak. Billy erősködött, hogy ő már döntött és ezzel az íróval akarja megíratni a könyet. Schweoickart átadott Goldsberrynek egy listát kiadókkal, számításba jöhető írókkal és egy producerrel, akik érdeklődtek volna a sztori iránt.

A megbeszélés után Ga ry félrevonult Billyvel egy kicsit csevegni. – Megint van egy ügyem, amivel szalagcímekben foglalkoznak – mondta. – A huszonkét kaliberes gyilkos.

Billy halálosan komolyan nézve rá, azt mondta: – Meg kell ígérnie nekem valamit.

– Éspediglen?

– Hogy ha tényleg ő tette – mondta Billy –, nem fogja védeni.

Gary elmosolyodott. – A maga szájából, Billy, ez aztán nem semmi.

Gary vegyes érzésekkel távozott az Athensi Mentálhigiéniai Központból most, hogy Billyt más kezekben tudta. Hihetetlen, mindent követelő és mindent felemésztő tizennégy hónap állt mögötte.

Hozzájárult a házassága felbomlásához Jo Anne-nal. Az idő, amit az ügy elvett a családjától és a közfelháborodás, ami még mindig nem csillapodott – éjszakai telefonhívásokat kapott ismeretlenektál, akik a szemére hányták, hogy megkíméltetett egy szatírt a börtöntől –, elviselhetetlen teherré váltak. Az egyik gyermekére rátámadtak a társai az iskolában, mert a papája Milligant védte.

Az ügy alatt mindvégig azon töprengett, hogy vajon hány másik ügyfelük ügyétől vonhattak el időt és erőfeszítést Judyval a Milligan-ügy bonyolultsága és elsőbbségben részesítése miatt. Mondta is Judy: „A félelem, hogy másokat esetleg elhanyagolhatunk vagy megrövidíthetünk, tízszeresen megnehezíti az ember munkáját. És ennek az otthonunk és a családunk fizeti meg az árát.”

Gary felpillantott a hatalmas, csúf, Viktória korabeli stílusú épületre, miközben beszállt kocsijába és bólintott. Most már más viseli a gondot és a felelősséget Billy Milliganért.

(5)

Billyt december 23-án felébredve idegesség fingta el az íróval való beszélgetés gondolatára. Vajmi kevésre emlékezett a gyermekkori éveiből, csak töredékes, foszlányos vagy mások elmondásán alapuló emlékei voltak. Hogyan mondhatná el így az írónak az élettörténetét?

Reggeli után elsétált az előcsarnok végébe, újabb csésze kávét engedett magának a tartályból és egy fotelba telepedve várta az írót. A múlt héten már az új ügyvédje, Alan Goldsberry képviselte a könyv ügyében és szerződéseket írtak alá az íróval és a kiadóval. Az elég nehéz volt. De mostanra már megszűnőben volt a félelme.

– Billy, látogatója van – zökkentette ki gondolataiból Norma Dishong hangja, s úgy összerezzent, hogy a kávé a farmerjára löttyent. Meglátta az írót, aki épp akkor lépett be az osztályra, s lefelé jőve a lépcsőn a folyosó felé tartott. Jesszusom, mibe keveredtem? – gondolta Milligan.

– Helló – mondta az író mosolyogva. – Akkor kezdhetünk?

Billy a szobájába vezette és figyelte, ahogy a vékonydongájú, szakállas író kipakolta a magnetofonját, jegyzetfüzetét, ceruzáját, pipáját és dohányát, és hátradőlt a székében. – Kezdjünk minden beszélgetést azzal, hogy bemutatkozik. Magnó bekapcsolva: kivel beszélek?

– Billyvel.

– Oké. Nos, az első találkozásunkkor dr. Caul irodájában említett valami „folt”-ot, de azt mondta, nem ismer még elég jól, hogy beszéljen nekem róla. Most mi a helyzet?

Billy zavartan lesütötte szemét. – Nem én voltam, akivel az első napon találkozott. Akkor még féltem magával beszélni.

– Úgy? Akkor ki volt az?

– Allen.

Az író összevonta szemöldökét és eltöprengve megszívta pipáját. Oké – mondta és feljegyzett valamit a füzetébe. – Beszélne nekem a foltról?

– Akkor szereztem róla tudomást, amikor az életem legtöbb eseményéről, a Harding Kórházban, miután részlegesen egybeolvadtam. Azzal magyarázta meg Arthur a kisebbeknek a valóságos világban tartózkodást.

– És milyen az a folt? Mit lát tulajdonképpen?

– Egy nagy, ragyogó fehér foltot a földön. Mindenki akörül helyezkedik el, álldogálva vagy az ágyán fekve a sötétben, egyesek figyelve, mások alva, megint mások meg valamivel foglalatoskodva. De mindig aki a foltra lép, az bírja az öntudatot.

– Az összes személyrisége Billy névre hallgat a külvilág felé.

– Az elaltatásom után az embereim a Billy névre kezdtek hallgatni a kívülállók felé. Dr. Wilbur egyszer elmagyarázta, hogy a többiek minden erejükkel igyekeznek titokban tartani, hogy megsokszorozódottak. Csak véletlenül derült ki rólam az igazság, amikor David ijedtében kifecsegte Dorothy Turnernek.

– Tudja, hogy az emberei mikor keltek életre?

Milligan bólintott és hátradőlt gondolkodni. – Christene egész kicsi koromban jelent meg először. De nem emlékszem, mikor. A többiek közül a legtöbben úgy nyolc-kilenc éves korom körül jöttek. Amikor Chalmer… Chal papa…

Beszéde akadozóvá vált.

– Ha kínos beszélnie róla, ne tegye.

– Nem probléma – mondta Milligan. – Az orvosok szerint fontos volna kiiktatnom a rendszeremből.

Lehunyta szemét. – Emlékszem, áprilisban volt, egy héttel a Bolondok Napja után. Negyedikes voltam. Levitt a farmra, hogy segítsek előkészíteni a kertet palántázásra. Bevitt a pajtába és odakötözött a Rototillerhez. Aztán… aztán… – szemébe könnyek gyűltek, hangja megvastagodott, bizonytalanná és gyerekessé vált.

– Talán, jobb lenne, ha…

– …megvert – mondta a csuklóit dörzsölgetve. – Beindította a motort, és azt hittem, be fog kapni és széthasogat a pengéivel. Megfenyegetett, ha szólni merek anyának, eltemet a pajtában és otthon majd azt mondja, elszöktem, mert gyűlöltem őt.

Könnyek folytak lefelé Billy arcán, miközben beszélt. – A következő ilyen alkalommal egyszerűen lehunytam a szemem és elmentem. Amióta a Harding Kórházban dr. George segítségével sikerült visszaemlékeznem, tudom, hogy Danny lett a motorhoz kötözve, azután David jött magára venni a fájdalmat.

Az író egyszer csak érezte, hogy remeg haragjában. – Úristen, kész csoda, hogy mindezt túlélte.

– Most már tudom – suttogta Billy –, hogy mikor a rendőrség értem jött Channingwaybe, nem letartóztattak, hanem kiszabadítottak. Sajnálom, hogy embereket bántalmaztam, mielőtt az megtörtént volna, de úgy érzem, Isten, huszonkét év után, végre lemosolygott rám.

HATODIK FEJEZET

(1)

Karácsony másnapján az író felhajtott a hosszú, kanyargós úton az Athensi Mentálhigiéniai Központba a második beszélgetésére Billy Milligannel. Arra számított, hogy Billy deprimált lesz, miután az ünnepeket a kórházban töltötte.

Megtudta, hogy a karácsony előtti héten Billy megpróbálta rábeszélni dr. Cault, engedje el, hogy az ünnepeket a családjával töltse a húga logani otthonában. Caul azt mondta neki, még túl korai volna, hiszen még csak két hete van náluk. De Billy tovább erőszakoskodott. Más betegek az osztályról kapnak rövidebb eltávozásokat. Ha igaz, amit az orvos mondott, hogy úgy fogja kezelni őt, mint a többi beteget, akkor meg kell próbálnia engedélyt szereznie neki, hogy ő is ugyanazt tehesse.

Tudva, hogy páciense próbára akarja tenni, és tisztában lévén azzal, milyen fontos megnyernie Billy bizalmát, Caul beleegyezett, hogy megírja a kérelmet. Biztos volt benne, hogy el fogják utasítani.

A kérelem dühöt váltott ki a Felnőtteket Próbára Bocsátó Hatóságnál, az állami Mentálhigiéniai Osztályon és a columhusi ügyészi hivatalban egyaránt. Amikor Yavitch felhívta Gary Schweickartot és megkérdezte, mi a fene folyik odaát Athensben, Gary azt mondta, majd utánanéz. – De már nem vagyok az ügyvédje – tette hozzá.

– Nos, én a te helyedben felhívnám az athensi orvosát – mondta Yavitch –, és megmondanám nekik, hogy maradjon nyugton. Ha valami felzúdulást válthatna ki a törvény előtti beszámíthatatlanok ellenőrzéséről hozott új ohiói törvény miatt, az Milligan két hét eltelte utáni kimenőre távozása lenne. Erre mérget vehetsz.

Caul jól számított: a kérelmet elutasították.

Miután belökte a súlyos fémajtót és Billy szobája felé indult, az író észrevette, hogy a FIK szinte teljesen kihalt. Bekopogott Billy ajtaján.

Egy pillanat – hallatszott egy álmos hang.

Amikor kinyílt az ajtó, az írónak az volt a benyomása, hogy most bújhatott ki az ágyból. Láthatólag zavartan pillantott a csuklóján lévő kvarcórára. – Hogy került ez ide? – kérdezte.

Az íróasztalához lépett és rápillantott egy papírra. Azután megmutatta az írónak. Egy huszonhat dollárról szóló számla volt az a kórház boltjából.

– Én nem emlékszem, hogy ezt vettem volna – mondta. – Valaki költi a pénzemet, ami a festményeim eladásából származik. Szerintem ez nincs rendjén.

– Talán visszaveszik – vélekedett az író.

Billy szemügyre vette az órát. – Azt hiszem, mégis megtartom. Úgyis órára volt szükségem. Nem valami jó darab, de mindegy.

– Ha nem maga vette, akkor ki lehetett?

Milligan körbepillantott, kékesszürke szemei úgy fürkészték a szobát, mintha arról akarna meggyőződni, más is van-e ott. – Különös neveket hallottam.

– Például?

– „Kevin”. És „Philip”.

Az író palástolni igyekezett meglepetését. Olvasott a tíz személyiségről, de soha senki nem említette a Billy által az imént kiejtett neveket. Ellenőrizte a magnót, hogy működik-e. – Szólt róla dr. Caulnak?

– Még nem – felelte Billy. – De valószínűleg fogok. Csak nem értem, mit jelent ez. Kik azok? És miért gondolok rájuk?

Mialatt Billy beszélt, az írónak eszébe, jutott a december 18-i Newsweek-cikk utolsó bekezdése: „Azért még maradnak megválaszolatlan kérdések… a megerőszakolt nőkkel folytatott beszélgetések, melyek során »gerillá«-nak és »bérgyilkos«-nak mondta magát. Orvosi sejtések szerint előfordulhat, hogy további személyek is lappanghatnak Milliganben és azok is elkövethettek eddig még felderítetlen bűncselekményeket.

– Mielőtt egy szóval is többet mondana, Billy, úgy vélem, le kell szögeznünk valamit. Én nem akarom, hogy bármi, amit nekem elmond, felhasználható legyen maga ellen. Ha olyasmiről akarna beszélni, amiről úgy gondolja, baja származhat belőle, szóljon és kikapcsolom a magnót. Semmi olyat nem fogok feljegyezni, ami maga ellen szólhat. És ha elfelejtene figyelmeztetni, én szólok magának és kikapcsolom a magnót. Világos?

Billy bólintott.

– És még valami: ha valaha is bármi módon meg akarná szegni a törvényt, ne mondja el nekem. Mert ha megteszi, köteles leszek a rendőrségnek szólni. Különben bűnrészességgel vádolhatnak.

Milligan döbbentnek látszott. – Én nem akarok elkövetni több bűncselekményt.

– Ennek örülök. Akkor mi is volt az a két név?

– Kevin és Philip.

– Mondanak magának valathit ezek a nevek?

Billy belenézett az íróasztala fölötti tükörbe. – Semmit. Nem emlékszem. Csak egyvalaki ötlik folyton az eszembe – a „nemkívánatosak”. Ennek van valami köze Arthurhoz, de nem tudom, hogy mi.

Az író előregörnyedt. – Meséljen nekem Arthurról. Milyen ember?

– Teljesen érzelemmentes. Mr. Spockhoz tudnám hasonlítani, az Űrszekerekből. Az a fajta, aki nem tétovázik reklamálni egy étteremben. Nem veszi a fáradságot magyarázatokra, de felbosszantja, ha nem érti valaki, amit mond. Neki nincs ideje toleránsnak lenni. Azt mondja, túlságosan el van foglalva az intézkedéssel, tervezéssel és szervezéssel.

– Sosem szokott kikapcsolódni?

– Néha sakkozik – rendszerint Ragennel, de Allen mozgatja a figurákat – és nem híve az időpazarlásnak.

– A szavaiból úgy veszem ki, nem kedveli őt.

Billy vállat vont. – Arthur nem olyan, akit az ember kedvel vagy nem kedvel. Őt tiszteli az ember.

– Arthur másmilyen, mint maga?

– A magasságunk és a testsúlyunk körülbelül egyforma: hat láb, százkilencven font. De ő drótkeretes szemüveget visel. A második, három órán át tartó beszélgetés során az újságokban említett személyiségekről, Billy valóságos családtagjairól és gyermekkori emlékeiről esett szó. Az író azon vette észre magát, hogy valamiféle módszert keresgél, amellyel rendszerezhetné az útjába kerülő anyagot. A legnagyobb problémát az amnézia jelentette. Ezzel a sok hézaggal Billy emlékezetében aligha sikerülhet sokat megtudni a gyermekkoráról vagy arról a kritikus hét évről, ami alatt Billy aludt és a többi személyiség élte az életét. Az író eltökélte magában, hogy bár dramatizálhatná egyikmásik élményt, a Billy által elmondott tényekhez fogja magát tartani. A felderítetlen bűncselekmények kivételével mindent úgy ír le, ahogy Billy beszámol róla. A probléma, attól tartott, legfeljebb az lesz, hogy egy hézagokkal teli sztori sül ki belőle. Abból pedig nem lehet könyvet írni.

(2)

Dr. Caul felpillantott irodájában; hangos beszédhangok ütötték meg a fülét az ajtón túlról. A titkárnője egy erős brooklyni akcentussal beszélő férfival vitatkozott.

– Dr. Caul nagyon elfoglalt. Nem tudja most fogadni.

– Elég, hölgyem, szarok rá, hogy mennyire elfoglalt. Beszélnem kell vele. Valamit mondanom kell neki.

Caul már épp fel készült kelni karosszékéből, amikor az irodája ajtaja kinyílt és Billy Milligan állt benne.

– Maga Billy pszichiátere?

– Én dr. Caul vagyok.

– Jó, jó, én meg Philip vagyok. Egypáran közülünk asziszik, hogy magának tudni kéne erről. – Lecsapott egy sárga írótömblapot az orvos íróasztalára, azzal sarkon fordult és kiment. Caul a papírra pillantva látta, hogy egy hosszú névsor áll rajta. – Billy tíz személyiségének a nevei további nevekkel kiegészítve. A legvégén nem egy név, hanem „A Tanító” állt.

Caul már indult volna a páciense után, de aztán letett róla. Felemelte a telefonkagylót és kérte a technikust az orvosi URH-n.

– George mondta. Lesz ma egy beszélgetésem Billy Milligannel és Dave Malawistával. Szeretném, ha videóra venné.

Miután letette a kagylót, tüzetesen szemügyre vette a listát. Egy csomó ismeretlen név – összesen huszonnégy. Caul bele sem mert gondolni abba, amit ez sejtetett. Mitévő legyen az ember ilyen esetben? És ki a manó lehet az „A Tanító”?

 

 

Ebéd után Caul felment a FIK-re és bekopogott Milligan szobájába. Pár pillanat múlva kinyílt az ajtó és egy álmos szemű, borzas hajú Billy állt előtte. – Egen?

– Beszélgetésünk van ma délután, Billy. Nosza, térjen magához.

– Egen, persze. Oké, dr. Caul.

Billy követte az energikus kis embert fölfelé a FIK kijáratához vezető lépcsőn.

Átmentek a folyosón a modern geriátriai épületbe, maguk mögött hagyták az üdítő- és édességautomatákat, és áthaladva néhány ajtón, megérkeztek az orvosi URH-szobába.

George, aki a tárgyalóban épp a tévékamerát állította fel, bólintott Billy és dr. Caul beléptére. Jobboldalt egy székcsoport állt, mintha egy nem létező hallgatóság számára rakták volna oda. Balra, közvetlenül a széthúzott harmonikaajtókon kívül televíziós kamera és egy sor monitor volt elhelyezve. Billy leült a székbe, amelyikre Caul rámutatott, és George segített neki a nyakába erősíteni a mikrofonzsinórt. Eközben egy fiatal sötét hajú férfi lépett a helyiségbe, mire Caul hátrafordult és köszöntötte Dave Malawistát, a kórház vezető pszichológusát.

George jelezte, hegy a tévékamera be van állítva és Caul megkezdte a beszélgetést. – Megmondaná nekünk pontosítás végett, hogy ki maga?

– Billy.

– Jól van, Billy, szükségem van a segítségére néhány információ megszerzéséhez. Tudjuk, hogy előbukkant néhány új név a maga által „emberei”-nek nevezettek sorában. Tudomása szerint vannak még mások is?

Billy meglepődve nézett Caulról Malawistára és megint Caulra. – Columbusban is kérdezgetett már egy pszichológus valami „Philip”-ről.

Caul észrevette, hogy Billy térdei idegesen rángatóznak.

– Mond magának valamit a „Shawn”, „Mark” vagy „Robert” név?

Billy elgondolkodott egy pillanatig, elrévedni látszott, ajkai belső beszélgetést folytatva mozogtak. Azután azt motyogta: – Beszélgetést hallottam a fejemben. Arthur vitatkozott valakivel. A nevek kicsendülnek. Nem tudom, mit jelentenek. – Tétovázott. – Arthur azt mondta, „Shawn” nem szellemileg elmaradott. Süketen született és lelassult. Nem normális a korához képest… Egy háború dúl benne, amióta dr. Wilbur felébresztett és mielőtt elaludtam.

Ajkai ismét mozogtak, mire Caul intett a szemével George-nak, hogy közelítse a kamerát Billy arcára.

– Akarja, hogy valaki elmagyarázza? – kérdezte Billy idegesen.

– Kit javasol, kivel beszéljek?

– Nem is tudom. Sok összezavarodott időszak volt az elmúlt néhány napban. Nem igazán tudom, kitől kaphatna felvilágosítást.

– Le tud menni a foltról magától, Billy?

Billy meglepettnek és némiképp megbántottnak látszott, mintha rosszul esne neki, hogy dr. Caul el akarja küldeni őt. – Billy, én nem úgy értettem…

Billy szemei üvegessé váltak. Mereven ült pár pillanatig. Azután úgy pillantott maga köré, mint aki épp most ébredt fel és tekintete gyanakvóan éberré vált. Megropogtatta ízületeit és szeme ellenségesen villogott.

– Szerzett magának néhány ellenséget, dr. Caul.

– Megmagyarázná ezt?

– Nos, én nem tartozom köszéjük. Arthur asz.

– Miért?

– „Nemkívánatosak” hatoltak be.

– Kik azok a „nemkívánatosak”?

– Aszok, akiket Arthur elnémított, mert már nem volt rájuk szükség.

– Ha már nem volt rájuk szükség, akkor miért vannak még mindig itt?

Ragen ellenségesen bámult rá. – Mit csinálunk velük? Tán megölünk őket?

– Értem – mondta Caul. – Folytassa.

– Én nem vatyok elégedett Arthur döntéseivel. Neki is úty védelmesző kell lenni, mint nekem. Nem csinálatom én minden.

– Tudna nekem többet mondani ezekről a nemkívánatosakról? Agresszívak? Bűnözők?

– Csak én etyedül vatyok agresszív. De csak ha okom van rá. – Hirtelen észrevette az órát a karján és meglepődött arcot vágott.

– Az a maga órája? – kérdezte Caul.

– Gőzöm sincs, hoty került rám. Bisztos Billy vette, mikor nem nésztem oda. Ahogy mondom, a többiek nem tolvajok. – Elmosolyodott. – Arthur hallani sem akharja a nemkívánatosakról és a többi embernek is meg lett mondva, hoty soha nem szabad beszélni róluk. Titokban kell tartani őket.

– Miért nem lett előbb felfedve, hogy mások is vannak még?

– Soha senki sem kérdezte.

– Soha?

Milligan vállat vont. – Lehet, hogy Billy vagy David kérdeszték, akik nem tudják a léteszésükről. A nemkívánatosok nem volt szabad felfedni, míg nincs teljes bizalom.

– Akkor miért lettek eléíttem felfedve?

– Arthurnak gyengül asz uralma. A nemkívánatosak most fellázadtak és elhatároszták, hoty felfedik magukat maga előtt. Kevin írta a listát. Natyon szükséges lépés. De hellytelen túl sok felfedni, míg még mindig van biszalomhiány. Elvesztettük a védekezési mechanizmus. Nekem eskümet vették titoktartásra, hoty nem mondok el, se nem fogom haszudni.

– Mi lesz most, Ragen?

– Etybe leszünk szilárdítva. Mind etyütt. Teljes ellenőrszésben. Nem lesz több amnészia. Csak ety lesz asz uralkodó.

– Ki lesz az?

– A Tanító.

– Ki az a Tanító?

– Egy nagyon szimpatikus valaki. Van benne jó is, rossz is, mint a legtöbb emberben. Maga olyannak ismeri Billyt, amilyen most. Az érzelmei a körülmények szerint változnak. A Tanító nem árulja el a nevét, de én tudom, ki ő. Ha megtudja, ki a Tanító, akkor végképp bolondnak fog elkönyvelni mindannyiunkat.

– Ugyan miért?

– Részeivel már találkozott a Tanítónak, dr. Caul. Akkor elmondom. A fő kérdés asz: honnét tudnak mi mindasz, ami tudunk? A Tanítótól. Ő tanította meg Tommynak asz elektronika és menekülés. Ő tanította Arthurnak biológia, fiszika és kémia. Ő tanította nekem fegyverekről és aszt, hotyan emeljek asz adrenalinszint maximálisra. Ő tanította minket mind rajszolni és festeni. A Tanító minden tud.

– Ragen, ki a Tanító?

– A Tanító a teljes Billy, egy darabban. De ő nem tudja róla.

– Miért maga van most a folton és közli velem ezt, Ragen?

– Mert Arthur haragszik. Hibát követte el, hoty laszította asz ellenőrszés és hatyta, hoty Kevin és Philip felfedjék, nemkívánatosak. Arthur intelligens, de ő is csak ember. Most rebellió van odabent.

Caul intett Malawistának, hogy jöjjön közelebb székével. – Nem baj, ha Dave Malawista csatlakozik hozzánk?

– Billy ideges volt kettőjük előtt, de én nem félek. – Ragen körbepillantott a tekergő kábelekre és elektronikus berendezésekre és megrázta fejét. – Tisztára, mint Tommy barkácsszobája.

– Tudna még valamit mondani a Tanítóról? – kérdezte Malawista.

– Akkor elmondom. Billy ety csodagyerek volt kicsi korában. Ő mi voltunk, mind etyben. De nem tudja esz most.

– Akkor miért volt magukra szüksége? – kérdezte Malawista.

– Én a fiszikai védelemre lettem megteremtve.

– De azt azért tudja, hogy maga valójában csak Billy képzeletének szüleménye?

Ragen hátradőlt és elmosolyodott. – Mondták már nekem. Én elfogadtam, hoty én csak szülemény vatyok Billy képszeletének, de Billy nem. Billy kudarcot vallotta sok dologban. Eszért vannak a nemkívánatosak.

– Maga szerint meg kellene tudnia Billynek, hogy ő a Tanító? – kérdezte Malawista.

– Felkavarná, ha megtudná. De ha a Tanítóval beszél, akkhor Billyvel fog beszélni ety személyiségben. – Ragen ismét szemügyre vette az órát. – Nem tisztességes költeni Billy pénze a tudta nélkül. De esszel tudni fogja, mennyi időt veszít.

Caul azt mondta: – Nem gondolja, Ragen, hogy ideje szembenézniük a valósággal és birokra kelniük a problémájukkal?

– Énnekem nincs probléma, én csak része vatyok a probléma.

– Mit gondol, hogyan érintené Billyt, ha megtudná, hogy ő a Tanító?

– Asz a végét jelentené.

 

 

A következő beszélgetésükön Ragen azt mondta dr. Caulnak, hogy egy hosszú és parázs vita után úgy döntöttek Arthurral, hogy meg kell mondani Billynek, ő a Tanító. Arthur először úgy vélkedett, ez túl nagy megrázkodtatás lenne neki, az eszét is vehetné. De aztán mind a ketten arra a következtetésre jutottak, hogy Billynek, a javulása érdekében, meg kell tudnia az igazat.

Caul örült a döntésnek. Ragen beszámolója a közte és Arthur között végbement konfliktusról és a nemkívánatosak fellázadásáról azt sugallta, hogy a dolgok kritikus pontra jutottak. Elérkezettnek érezte az időt, hogy Billy találkozzon a többiekkel és megtudja, ő halmozta fel az összes ismeretet, sajátította el az összes készséget és adta át őket a többieknek. Megerősítené őt, ha megtudná, ő a Tanító.

Caul kérte, hadd beszéljen Billyvel, s amikor a térdrángatózásból tudta, kivel van dolga, elmondta neki Arthur és Ragen döntését. Billy félve, de izgatottan bólintott, és azt mondta, készen áll a dologra, Az orvos betette a kazettát a videómagnóba, beállította a hangot, azután hátradőlt és figyelte páciense reakcióit.

Billy elfogódott mosollyal nézte saját magát a monitoron. Amikor meglátta a képernyőn megállás nélkül rángatózó lábait, és észrevette, hogy még mindig rángatóznak, kezeivel a térdéhez kapva lefogta őket. És amikor látta magát a száját némán mozgatni, elébe kapta kezét, szemei tágra nyílva, nem igazán értve a dolgot. Azután megelent Ragen arca, amely pontosan olyan volt, mint az övé, majd meghallotta a hangját, most először nem a fejében, hanem a képenyőről, és a szavait: – Szerzett magának néhány ellenséget, dr. Caul.

Billy eddig is feltétel nélkül elhitte, amit a többiek mondtak neki, hogy megsokszorozódott személyiség – bár semmiből nem érezte magát annak. Mostanáig csak azt tudta, hogy néha hangokat hall és veszíti az időt. Elhitte, amit az orvosok mondtak neki, de soha nem értette. Első ízben győződött meg róla a saját szemével és értette meg.

Döbbent kábulatban figyelte a huszonnégy nevet tartalmazó listáról és a nemkívánatosakról beszélő Ragent. Tátva maradt a szája, miközben Ragen a Tanítóról mesélt és arról, hogy neki köszönhetnek mindent, amit tudnak. De ki az a Tanító?

– A Tanító a teljes Billy, egy darabban. De ő nem tudja róla – mondta Ragen a képernyőn.

Caul észrevette, hogy Billy elerőtlenedett. Legyengültnek látszott. Verejtékezett.

Billy kiment az orvosi URH-szobából és elindult a lépesőn a harmadik emeletre. Emberek haladtak el mellette és köszöntötték, de ő észre sem vette. Átsétált a FIK szinte üres előcsarnokán. Hirtelen elgyengülve és remegve egy karosszékbe roskadt.

Ő a Tanító.

Őbenne van az intelligencia, művészi tehetség, erő és a menekülőművészi képesség.

Megpróbálta megérteni. Először csak a mag-Billy létezett, aki megszületett és anyakönyvezve lett. Azután egy csomó részre hasadt, de e részek mögött mindvégig ott húzódott egy név nélküli valaki – valaki, aki, mint Ragen állította, a Tanító volt. Egy bizonyos értelemben ez a Tanítónak nevezett láthatatlan, darabokra hullott és kísértetszerű valaki teremtette meg az összes többieket, gyerekeket és szörnyetegeket egyaránt – és ezért viselte csak ő egyedül a felelősséget a gaztetteikért.

Ha a huszonnégy ember eggyé olvadna, az lenne a Tanító. Az lenne a teljes Billy. Vajon milyen érzés lenne? Megtudhatná? Dr. Caulnak találkoznia kell a Tanítóval. Ez fontos a terápia szempontjából. És az írónak is szüksége van a Tanítóra, hogy megtudhasson mindent, ami történt…

Lehunyta szemét és egy furcsa melegséget érzett fölfelé áradni lábaiból a felsőtestébe, karjaiba, vállaiba és fejébe. Vibrálást és lüktetést érzett magában. Lepillantott és meglátta a fehér fényben ragyogó foltot, amely vakította. És miközben lefelé nézett, tudta, hogy ki kell lépniük a foltra mindnyájuknak együtt, egyszerre, és aztán mind a folton voltak és ő is a folton volt, és a foltban… a folton keresztül… zuhanva… belülső űrön keresztül száguldva… mindenki együtt lebegve… összecsúszva… egymásba kapaszkodva…

És azután kint volt a másik oldalon.

Megszorongatta a kezeit és maga elé tartva megnézte őket. Most már tudta, miért nem olvadt teljesen egybe azelőtt. A többiek nem lettek felfedve. Az összes többiek, akiket megteremtett, minden cselekedetük, gondolatuk és emlékük, Billy kora gyermekkorától a jelen pillanatig, most eszébe jutottak. Egyformán ismerte a sikereseket és a bukottakat – a nemkívánatosakat, akiket Arthur először a hatalma alá vonni, majd hasztalanul rejtegetni próbált. Most már ismerte a saját történetét: képtelenségeiket, tragédiáikat, felfedetlen bűncselekményeiket. És azt is tudta, hogy amint valamire gondol, felidézi és elmeséli az írónak, a huszonhárom másik is meg fogja tudni és megismerik a saját élettörténetüket. Amint megtudják, amit az emlékezetvesztés kiradírozott belőlük, nem lehetnek többé ugyanazok. Ez úgy elszomorította, mintha elvesztett volna valamit. De meddig?

Érezte, hogy valaki közeledik az előcsarnokban és megfordult, hogy megnézze, ki az. A saját maga részei, tudta, találkoztak a kis doktorral.

 

 

Dr. Caul a FIK előcsarnokán átvágva épp a nővérszoba felé tartott, amikor megpillantott valakit, akit először Billynek hitt, egy fotelban ülni a tévészoba előtt. De amint páciense felállt és megfordult, Caul azonnal tudta, hogy nem Billy az, és nem is az általa eddig ismert személyiségek valamelyike. Tartása könnyed, tekintete kedvesen nyílt volt. Caul sejtette, hogy történt valami és fontosnak érezte láttatni a pácienssel, hogy orvosa elég fogékony az ilyesmi észrevételére anélkül, hogy rákérdezne, vagy felhívnák rá a figyelmét. Meg kellett kockáztatnia. Összefonta karját a mellén és belefúrta tekintetét a szúrós szemekbe.

– Ön a Tanító, ugyebár? Már vártam.

A Tanító lepillantott rá és bólintott, félmosolya nyugodt erőt sugárzott. – Ön lefejtett rólam minden védelmet, dr. Caul.

– Nem én tettem. Maga is tudja. Az idő.

– A dolgok nem lehetnek többé ugyanazok ismét.

– Azt akarja?

– Nem hinném.

– Akkor most el fogja tudni mondani az írónak az egész történetet. Meddig visszamenőleg tud visszaemlékezni?

A Tanító határozottan nézett rá. – A legkezdetéig. Arra is emlékszem, amikor az egyhónapos Billyt visszavitték a floridai kórházba, mart majdnem meghalt egy elzáródástól a torkában. Emlékszem az édesapjára, Johnny Morrison zsidó komikusra és műsorvezetőre, aki öngyilkos lett. Emlékszem Billy első képzeletbeli játszópajtására.

Caul elmosolyodva bólintott és megpaskolta a karját. – Örülök, hogy velünk van, Tanító. Sok mindenre fényt kell derítenünk.

MÁSODIK KÖNYV
A Tanítóvá válás

HETEDIK FEJEZET

(1)

Dorothy Sands felidézte 1955 márciusát, amikor egyhónapos kisbabáját a karjában tartva beadta neki az orvosságot és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a kicsi arca kivörösödik és a szája elfehéredik.

– Johnny! – sikította. – Be kell vennünk Billyt a kórházba!

Johnny Morrison berontott a konyhába.

– Semmi sem maradt meg benne – mondta Dorothy. – Mindent kihányt. Most meg nézd, mit váltott kí belőle ez a gyógyszer.

Johnny odakiáltott Miminek, a házvezetőnőnek, hogy vigyázzon a kis Jimre és kiszaladt beindítani az autót. Dorothy utánament Billy babával, és a Miami Beach-i Mount Sinai Kórházba hajtottak. Az ügyeletesszobában a fiatal bentlakó orvos a csecsemőre pillantott és azt mondta: – Elkésett, hölgyem.

– De hiszen él! – ordította Dorothy. – Gazember! Azonnal csináljon valamit!

Az anya szavainak ösztökéjére az orvos elvette a csecsemőt és azt makogta: – Meg… megteszünk mindent, amit csak lehet.

A ápolónő a fogadópultnál töltötte ki a felvételi lapot. – A gyermek neve és címe?

– William Stanley Morrison – mondta Johnny. – 1311 Északkelet 151. utca. Észak-Miami Beach.

– Felekezete

A férfi szünetet tartott és Dorothyra nézett. Az tudta, hogy férje azt készül mondani: „zsidó”, de Morrison, felesége tekintetét látva elbizonytalanodott.

– Katolikus – mondta Dorothy.

Johnny Morrison sarkon fordult és kiment a várószobába. Dorothy utánament, leroskadt a műbőr pamlagra, és figyelte, hogy a férfi egyik cigarettáról másikra gyújt. Érezte, hogy a férfi még mindig azon töpreng, valóban az ő fia-e Billy. Billy különbözött a sötét hajú, sötét arcbőrű, nem egész másfél éves Jimtől. Johnny olyan boldog volt Jimbo miatt, hogy arról beszélt, megkeresi a feleségét és elválik tőle. De soha nem tette meg. Még a rózsaszín stukkóházat a pálmafával a hátsó udvarában is megvásárolta, mert, mondta, egy szórakoztatóiparban dolgozó embernek fontos, hogy családi élete legyen. Az jobb családi élet volt, mint amilyet Dorothy a volt férjével, Dick Jonasszal az ohiói Circleville-ben élt.

De Johnnyra most rossz idők járnak, jött rá. Nem kellettek tréfái. A fiatalabb komikusok kapták a szerződéseket, Johnny pedig az ócska haknikat. Valamikor menő műsorvezető és zenész volt, de most, ahelyett, hogy a műsorán dolgozott volna, szerencsejátékot játszott és ivott. Odáig jutott, hogy a night-clubban már az első előadás előtt bedobott néhány kupicával „indításnak”, azután az utolsó show-t már képtelen volt megcsinálni. Bár még mindig „fele zene, fele elmésség”-ként futtatta magát, mostanra már az „és egyötöd bourbon”-t is hozzátehette volna.

Nem volt már ugyanaz a Johnny Morrison, aki hajdanán elintézett Dorothynak énekfellépéseket, és biztonságos otthont nyújtott neki, az ő „húszéves, rózsás arcú, ohiói tanyasi kislány”-ának. Nem ugyanaz a Johnny Morrison, akiben annyira biztosnak érezte magát, hogy így hessentette el magától a szépet tenni akarókat: – Csak lassan a testtel, én Johmy Morrison barátnője vagyok!

A harminchat éves, bal szemére vak, mokány, bokszoló felépítésű Johnny inkább az apja lehetne, gondolta Dorothy.

– Nem kéne ilyen sokat szívnod – mondta neki.

Johnny elnyomta a cigarettát a hamutartóban és zsebre dugta kezeit. – Nincs kedvem fellépni ma este.

– Máris túl sokat hiányoztál ebben a hónapban, Johnny.

A férfi éles pillantása hallgatásra késztette. Morrison szóra nyitotta szájat, és Dorothy már felkészült egy aranyköpésre, amikor az orvos lépett a helyiségbe. – Mr. és Mrs. Morrison, a kisfiú túl van a veszélyen. Egy kinövés zárja el a nyelőcsövét. De rendbe tudjuk hozni. Az állapota kielégítő. Most menjenek haza, felhívjuk magukat, amint valami változás van.

 

 

Billy életben maradt. Egyéves koráig egyik kórházból a másikba került Miamiban. Ha Dorothynak és Johnnynak közös vidéki fellépései voltak, Billyt és Jimbót Mimire bízták vagy egy gyermekgondozó központban hagyták.

Dorothy ismét teherbe esett, amikor Billy egyéves volt. Johnny azt javasolta, menjen át Kubába és vetesse el. De Dorothy megtagadta, mert mint évekkel később gyermekeinek mondta, halálos bűnnek tartotta. Kathy Jo szilveszterkor, 1956. december 31-én született meg. A kórházi kiadások a tönk szélére juttatták Johnnyt. Még többet kért kölcsön, még többet kártyázott és ivott, és Dorothy megtudta, hogy hatezer dollárral tartozik különböző uzsorásoknak. Veszekedett vele. Johnny megverte.

Johnnyt 1958 őszén súlyos alkoholizmussal és depresszióval kórházba szállították, de október 19-én hazaengedték Jimbo másnap tartandó, ötödik születésnapi zsúrjára. Dorothy késő éjszaka hazatérve a munkából az asztalra borulva találta, mellette a padlón egy fél üveg Scotch és egy üres altató tablettás üveg.

(2)

A Tanító felidézte, hogy Billy legelső belső barátjának nem volt neve. Egy napon, négy hónappal a negyedik születésnapja előtt, amikor Jimbo nem akart vele játszani, Kathy még túl kicsi volt és Apa a könyvét bújta, Billy a szobájában üldögélve játékaival magányosnak érezte magát és unatkozott. Aztán egyszer csak egy fekete hajú és sötét szemű kisfiút pillantott meg magával szemben ülni. Billy odatolt neki egy játékkatonát. A fiúcska felvette, rátette a teherautóra és előre-hátra tologatta. Nem beszéltek, de még így is jobb volt, mint egyedül lenni.

Azon az estén Billy és a név nélküli kisfiú látták, ahogy apja a gyógyszeres szekrényhez megy és kivesz belőle egy gyógyszeresüveget. A tükörből látták, amint a markába ürítette belőle a sárga kapszulákat és bevette őket. Azután Apa leült az asztalhoz, Billy befeküdt a kiságyába és a nevenincs kisfiú eltűnt. Az éjszaka közepén az anyja sikítása riasztotta föl Billyt. Látta, hogy anyja a telefonhoz rohan és hívja a rendőrséget. Billy Jimbo mellett álldogálva nézte az ablakból ahogy a villogó lámpás kocsiba gurították a hordágyat és elvitték Apát.

Az az után következő napokban Apa nem jött haza játszani vele, Anya nagyon zaklatott és elfoglalt volt, Jimbo nem volt otthon és Kathy még túl kicsi volt. Billy játszani, beszélgetni szeretett volna Kathyvel, de Anya azt mondta, Kathy még nagyon kicsi és vigyázni kell rá. Így Billy, amikor ismét magányosnak érezte magát és unatkozott, lehunyta a szemét és álomba merült.

 

 

„Christene” kinyitotta szemét és odament Kathy kiságyához. Amikor Kathy sírt, Christene már az arckifejezéséből tudta, mi a baja és ment a szép hölgynek szólni, hogy Kathy éhes.

– Köszönöm, Billy – mondta Dorothy. – Jó kisfiú vagy. Figyelj a kishúgodra, míg elkészítem a vacsorát. Aztán majd mesélek neked az ágyban, mielőtt dolgozni megyek.

Christene nem tudta, ki az a Billy, és hogy miért szólítják őt annak, de boldog volt, hogy játszhat Kathyvel. Fogott egy piros krétát és a kiságy melletti falra babát akart rajzolni Kathynek.

Christene hallott valakit jönni; felpillantott és látta, hogy a szép hölgy dühösen mered a falon lévő rajzra és a piros ceruzára a kezében.

– Te haszontalan! Gézengúz! Rossz kölyök! – kiabálta Dorothy.

Christene lehunyta szemét és elment.

Billy kinyitotta szemét és látta a haragot anyja arcán. Amikor anyja megragadta és megrázta, ijedtében sírva fakadt. Nem értette, miért kap ki. Aztán megpillantotta a rajzot a falon, és eltöprengett, vajon ki csinálhatott ilyen haszontalanságot.

– Én nem vagyok rossz kölyök! – bömbölte.

– Összefirkáltad a falat! – üvöltötte anyja.

Billy megrázta a fejét. – Nem Billy volt. Kathy volt az – mondta a kiságyra mutatva.

– Nekem ne hazudj! – ripakodott rá Dorothy mutatóujját keményen Billy kis mellének nyomva. – Hazudni… rossz dolog. A hazugok a pokolba kerülnek. Most pedig sipirc a szobádba.

Jimbo nem szólt hozzá. Billy arra gondolt, lehet, hogy Jimbo rajzolta a falra. Sírdogált egy darabig, aztán lehunyta szemét és álomba merült…

Christene, kinyitva szemét, egy nagyobb fiút látott aludni a szoba túlsó felében. Körbepillantott egy babát keresve, amivel játsszon, de csak játékkatonákat és teherautókat látott. Azok nem kellettek neki. Ő babázni akart, Kathy rongybabáját dajkálni.

Kiosont a szobából, hogy megkeresse Kathy kiságyát, és három szobába is bekukkantott, mire megtalálta. Kathy aludt, így Christene elvette a rongybabáját és visszament lefeküdni.

Reggel Billy kikapott, amiért elvette Kathy babáját. Amikor Dorothy az ágyában találta, úgy elkezdte rázni, hogy Billy azt hitte, menten leesik a feje.

– Meg ne lássam nálad még egyszer – mondta anya. – Ez Kathy babája.

Christene megtanulta, hogy nagyon óvatosan játsszon Kathyval, amikor Billy anyja a közelben van. Először azt hitte, az a fiú a másik szobában lehet Billy, de mikor mindenki Jimbónak hívta, rájött, hogy az idősebbik fiú az. Őt, Christene-t mindenki Billynek szólította és megtanult hallgatni rá. Nagyon szerette Kathyt, és ahogy teltek-múltak a hónapok és játszott vele, megtanított neki szavakat, és figyelte, hogyan tanult meg járni. Tudta, hogy mikor éhes Kathy és milyen ételeket szeret. Mindig tudta, ha Kathynek valami baja volt és szólt Dorothynak.

Papás-mamást és öltözködősdit játszottak, amikor Dorothy nem volt otthon. Felvették Dorothy ruháit és cipőit és azt játszották, hogy a night-clubban énekelnek. De Christene a legjobban rajzolni szeretett Kathynek, de a falra nem rajzolt többet. Dorothy egy csomó papírt és színes ceruzát hozott neki és mindenki dicsérte, hogy milyen jól rajzol Billy.

 

 

Dorothy nyugtalan volt, amikor Johnny hazajött a kórházból. A férfi látszólag jól volt, amikor a gyerekekkel játszott, vagy új dalokon és ötleteken dolgozott, de amint Dorothy hátat fordított neki, Johnny már a bukikat hívogatta. Dorothy megpróbálta visszatartani, de a férfi rátámadt, szidalmazta és megütötte. Elment lakni a Midget Mansions Hotelbe, és sem a karácsonyt, sem Kathy harmadik születésnapját szilveszterkor nem töltötte a családdal.

Január 18-án Dorothyt egy telefonhívás ébresztette a rendőrségtől. Johnnyt holtan találták a motel mellett egy lakókocsiban, amelynek a kipufogójából egy cső volt a hátsó ablakába vezetve. Egy nyolcoldalas búcsúlevelet hagyott hátra, amelyben Dorothyt vádolta és utasította, hogy fizesse ki az adósságait a biztosítási pénzből.

Amikor Dorothy azt mondta a gyerekeknek, hogy Johnny a mennyországba költözött, Jimbo és Billy az ablakhoz mentek és felnéztek az égre.

A rákövetkező héten az uzsorások felszólították Dorothyt, fizesse ki Johnny hatezer dolláros adósságát, ha nem akarja, hogy történjen valami vele és a gyerekekkel. Dorothy először Key Largóra, a nővére, Jo Ann Bussy házába menekült a gyerekekkel, azután visszatért az ohiói Circleville-be. Ott újra találkozott a volt férjével, Dick Jonasszal. Néhány randevú után, amikor is a férfi megígérte, hogy megváltozik, ismét hozzáment feleségül.

(3)

A nem egész ötéves Billy egy reggel kiment a konyhába és lábujjhegyre ágaskodva le akarta venni a konyharuhát a pultról. Ekkor a rajta álló aprósüteményes agyagedény véletlenül leesett, és ezer darabra tört a kövön. Billy megpróbálta a darabokat összerakni, de nem maradtak egyben. Meghallotta, hagy jön valaki és remegés fogta el. Nem akart kikapni. Nem akarta, hogy bántsák.

Tudta, hogy rosszat csinált, de nem akarta tudni, hogy most mi történik, nem akarta Anya üvöltözését hallani. Lehunyta a szemét és álomba merült.

 

 

„Shawn” kinyitotta szemét és maga köré pillantott. Meglátta a földön a cserepeket és rájuk meredt. Mi ez? Miért van összetörve? És mit keres ő itt?

Egy csinos hölgy lépett be, aki dühtől villogó szemekkel nézett rá és mozgatta a száját, de ő nem hallott hangot. A nő keményen megrázta őt, többször egymás után és mellének nyomta a mutatóujját, kivörösödött arccal, szája egyfolytában mozogna. Neki fogalma sem volt, hogy miért haragszik rá. A nő odavonszolta egy szobához, belökte és rázárta az ajtót. Dermesztő csendben üldögélt és várta, hogy mi fog történni. Aztán álomba merült.

 

 

Amikor Billy kinyitotta a szemét, összekuporodott, várva, hogy megüssék, amiért összetörte a süteményesedénykét, de semmi ilyesmi nem történt. Hogyan került vissza a szobájába? Már kezdett hozzászokni, hogy ha valahol lehunyta a szemét, majd ismét kinyitja, egészen máshol és más időben találja magát. Azt hitte, ez mindenkivel így van. Ezt megelőzően hazugsággal gyanúsították és ő kapott ki olyasmiért, amit nem ő követett el. Először történt, hogy rosszat csinált és felébredve semmi nem történt vele. Kíváncsi volt, vajon mikor fogja az anyukája megbüntetni az agyagedényke összetöréséért. Ezen izgatta magát és a nap hátralévő részét a szobájában egyedül töltötte. Azt kívánta, bárcsak hazajönne Jimbo az iskolából, vagy megjelenne az a sötét hajú fiúcska, aki a katonáival é s a teherautóival szokott játszani. Szorosan lehunyta szemét, remélve, hogy a kisfiú megjelenik. De hiába.

A különös az volt, hogy soha nem érezte magát többé magányosnak. Ha magányosnak vagy szomorúnak kezdte érezni magát, vagy unalom tört rá, egyszerűen csak lehunyta a szemét. Mire kinyitotta, egész másutt volt és minden megváltozott. Néha verőfényes napsütésima hunyta le a szemét, s mire ismét kinyitotta, öreg este volt. Máskor meg épp az ellenkezője történt. Sokszor Kathyvel vagy Jimbóval játszogatva csak hunyorított, s a következő pillanathan már egymagában üldögélt a földön. Olykor pedig, mikor az történt, piros foltok látszottak a karján vagy úgy fájt az ülepe, mintha elnáspángolták volna. De soha nem fenekelték el vagy rázták meg ismét.

Boldog volt, senki nem büntette meg többé.

(4)

Dorothy egy évig maradt együtt Dick Jonasszal. Aztán megelégelte a helyzetet és másodjára is otthagyta a férfit. Pincérnősködött a Lancaster County Clubban és ötórai teákon énekelt a Continentalban és Top Hatben, hogy biztosítsa a maga és gyermekei megélhetését. A gyerekeket a circleville-i St. Joseph Internátusban helyezte el.

Billynek jól ment az első osztály. Az apácák dicsérték a rajztehetségét. Gyorsan rajzolt és fény-árnyék kezelése egyszerűen döbbenetes volt egy hatéves gyermektől. De a másodikban Jane Stephens nővér a fejébe vette, hogy Billy csak a jobb kezével írjon és rajzoljon. – A bal kezedben az ördög van, William. Ki kell űznünk onnét. – Billy látta, hogy a nővér felveszi a léniáját és lehunyta a szemét…

Shawn körülnézett és látta, hogy egy fekete ruhás, kikeményített fehér partedlis feléje tart a léniával. Tudta, azért van itt, hogy büntetést kapjon valamiért. De miért. A nő mozgatta a száját, de ő nem hallotta, mit mond. Összehúzva magát meredt a nő haragtól égő arcára. Az apáca megragadta a bal kezét, felemelte a vonalzót és lesújtott a tenyerére hangtalanul, többször egymás után.

Könnyek gördültek lefelé arcán, és ismét azon töprengett, vajon miért neki kell itt lennie és büntetést elszenvednie valamiért, amit nem ő követett el. Ez nem igazság.

Amikor Shawn elment, Billy kinyitotta a szemét és látta Stephens nővért tovasétálni. Ránézett a bal kezére, amelyen vörös hurkák éktelenkedtek és égett. Az arcán is érzett valamit és megérintette a jobb kezével. Könnyes?

 

 

Jimbo sosem felejtette el, hogy bár ő volt egy évvel és négy hónappal idősebb, Billy bujtotta föl hétévesen azon a bizonyos nyáron, hogy szökjenek meg otthonról. Pakoljanak be egy kis elemózsiát, mondta neki Billy, vigyenek magukkal egy kést meg néhány ruhát, és menjenek el világot látni. Aztán majd gazdag és híres emberekként jönnek haza. Lenyűgözve öccse tervétől és eltökéltségétől, Jimbo ráállt a dologra.

Kiosontak a házból betyárbatyujukkal, autóstoppal elhagyva Circleville külvárosának utolsó házait is egy hatalmas, lóherével benőtt mezőnél találták magukat. Billy rámutatott egy öt vagy hat almafából álló emelkedőre a mező közepén és kijelentette, hogy ott fognak leülni falatozni.

Ahogy a fáknak dőlve üldögéltek almát eszegetve és kalandos terveket szövögetve, Jimbo arra lett figyelmes, hogy erős szél támadt. Körülöttük a fákról potyogni kezdtek az almák.

– Te! – mondta Jimbo. – Vihar lesz.

Billy körbepillantot. – És nézd a méhecskéket!

Jimbo látta, hogy az egész szántóföldet rajzó-zümmögő méhecskék lepték el. – Tele van velük az egész. Halálra fognak csípni minket. Csapdába kerültünk. Segítség! Segítség! – üvöltötte. – Segítsen valaki.

Billy gyorsan összepakolt. – Jól van na, idejövet nem csíptek meg. Azért legobb, ha ugyanarra megyünk ki, amerről bejöttünk – csak most futva. Nyomás!

Jimbo abbahagyta az üvöltözést és utánairamodott.

Futottak, ahogy csak a lábuk bírta a mezőn át, és végül kiértek anélkül, hogy egyetlen méhecske is megcsípte volna őket.

– Ez gyors cselekvés volt – mondta Jimbo.

Billy felnézett a sötétbe boruló égre. – Csúnyán kezd kinézni. Így nem mehetünk tovább, halasszuk máskorra. Hazamegyünk, de nem szólunk róla. Akkor legközelebb megcsinálhatjuk.

Jimbo egész úton hazafelé azon töprengett, vajon miért ment így az öccse után.

 

 

Még azon a nyáron felfedező útra mentek a Circleville környéki erdőbe. A Hargis-szurdokhoz érve egy kötelet pillantotta meg egy faágról a víz fölé lógni.

– Át is lendülhetünk rajta – mondta Billy.

– Kipróbálom – jelentette ki Jimbo. – Én vagyok az idősebb. Aztán, ha biztonságos, te is átlendülhetsz utánam.

Jimbo elhúzta a kötelet, hátrébb ment, hogy lendületet vegyen és nekilódult. Háromnegyed úton leesett és belehuppant a sárba, amely kezdte lefelé húzni őt.

– Futóhomok! – ordította Jimbo.

Billy azonnal cselekedett. Felkapott egy jókora botot és odadobta neki. Azután fellódítva magát a fára, kikúszott egy ágra, és leereszkedve a kötélen, felhúzta botját. Amikor a partra értek, Jimbo hanyatt feküdt és ránézett.

Billy nem szólt semmit, de Jimbo átkarolta öccse vállát. – Megmentetted az életem, Billy. Tartozom neked.

 

 

Billytől és Jimbótól eltérően Kathy szerette a katolikus iskolát és csodálta a nővéreket. Végül elhatározta, hogy ő is apáca lesz, ha felnő. Bálványozta halott apját és igyekezett minél többet megtudni Johnny Morrisonról. Dorothy azt mondta a gyerekeknek, hogy apjuk megbetegedett, kórházba került és meghalt. Az ötéves, iskolás Kathy minden cselekedete előtt feltette magában a kérdést: „Vajon Johnny papa is így akarná?” És ez a szokása felnőttkoráig megmaradt.

Dorothy megtakarított némi pénzt a féllépéseiből és részérdekeltséget vásárolt a Top Hat Bárban. Megismerkedett egy jóképű, nagy dumás fiatalemberrel, akinek az a fantasztikus ötlete támadt, hogy nyissanak ketten egy vacsorázó-klubot Floridában. De gyorsan kell cselekedniük, magyarázta. Dorothy menjen át a gyerekekkel Floridába és nézzen meg néhány helyet. Ő addig Circleville-ben marad, eladja Dorothy érdekeltségét a bárban, azután utánamegy. Dorothynak csupán át kell íratnia a részesedését az ő nevére.

Dorothy a férfira hallgatott, átment a gyerekekkel a nővéréhez Floridába, megnézett néhány eladó klubot és várt egy hónapot. A férfi soha nem jelentkezett. Dorothy, rádöbbenve, hogy bedőlt egy szélhámosnak, visszatért Circleville-be – leégve.

 

 

1962-ben, amikor Dorothy egy kugliterem klubjában lépett fel, megismerkedett egy Chalmer Milligan nevű özvegyemberrel. A férfi a kislányával, Challával élt, aki egyidős volt Billyvel, de volt egy felnőtt lánya is, aki ápolónőként dolgozott. Chalmer találkozgatni kezdett Dorothyval, és állást szerzett neki a vállalatnál, ahol ő mint művezető dolgozott a telefonalkatrész-fröccsentő részlegben.

Billy első pillanattól nem kedvelte a férfit. – Nem bízom benne – mondta Jimbónak.

 

 

A Közép-Nyugat híres circleville-i Tök Fesztiválja az év legnagyobb eseményének számított a városban. A felvonulásokon és kerekeken vontatott emelvényeken kívül az utcák tökvásárrá változtak, csizmás árusok tökpuszedlit, tökcukorkát, sőt még tökhamburgert is árultak. A város egy fényárban és szerpentinhen úszó, karneváli kocsikkal teli tök-meseországgá változott. Az 1963-as októberi Tök Fesztivál boldog időszak volt.

Dorothy úgy érezte, élete jó fordulatot vett. Egy olyan férfit talált, akinek jó állása van, tud gondoskodni róla és örökbe akarja fogadni a gyermekeit. Dorothy úgy érezte, Milligan jó apja lesz a gyermekeinek, és ő is jó anyja akart lenni Challának. 1963. október 27-én házasságot kötöttek.

Három héttel az esküvő után egy vasárnap Chalmer kivitte őket az apja kis farmjára Bremenben, amely csak negyedórás autóútra volt tőlük. A gyerekeknek nagy élményt jelentett a fehér farmházat bejárni, a tornác hintáján hintázni, a szaletli és a valamivel lejjebb, a dombon álló öreg, vörös pajta körül bóklászni. Majd kijöhetnek velem a fiúk hétvégéken, mondta Chalmer, kicsit dolgozgatni. Sok tennivaló lesz, hogy előkészítsük a talajt a zöldségtermesztéshez.

Billy a földeken rothadó tökökre nézett és belevéste a pajtát, a tájat emlékezetébe. Elhatározta, ha hazaér, lerajzolja ajándékba az új Chal papának.

 

 

A rákövetkező pénteken a Főnökasszony és Mason atya lépett be a harmadikosok tantermébe és halkan odasúgtak valamit Jane Stephens nővérnek.

– Kérem, gyerekek, álljatok fel és hajtsatok főt – mondta Stephens nővér, miközben könnyek gördültek lefelé arcán. A gyerekek zavartan hallgatták a komoly, remegő hangon beszélő Mason atyát. – Gyerekek, ti még nem érthetitek a világ dolgainak menetét. Nem is várok el tőletek ilyesmit. De meg kell tudnotok, hogy John F. Kennedy elnököt ma reggel meggyilkolták. Mondjunk el egy imát.

A Miatyánk elmondása után a gyerekeket kiküldték, hogy várjanak a buszokra, amelyek hazaviszik őket. A felnőttek megrendültségének hatása alatt a gyerekek csendben álldogálva várakoztak.

Azon a hétvégén, miközben a család a híreket és a gyászmenetet nézte a tévében, Billy észrevette, hogy anyja sír. Ez fájt neki. Nem bírta elviselni, hogy anyját ilyen állapotban lássa és sírni hallja, ezért lehunyta szemét…

Shawn a képernyőn lévő néma képekre és a tévénézőkre meredt. Odament a készülékhez és arcával egész közel hajolva hozzá érezte a rezgéseket. Challa félretolta az útból. Shawn bement szobájába és leült az ágyra. Rájött, hogy ha lassan, fogait összeszorítva engedi ki a levegőt száján, ugyanolyan furcsa zümmögő rezgések keletkeznek a fejében. Ott üldögélt a szobájában és jó hosszú ideig csinálta: – zzzzzzzzzzz…

 

 

Chalmer kivette a három gyereket a St. Josephből és egy circleville-i városi iskolába íratta őket. Ír protestáns lévén nem akarta a gyerekeit katolikus iskolába járatni; nekik mindnyájuknak a metodista egyházban a helyük.

A gyerekek rossz néven vették, hogy eddigi imáikról, az Üdvözlégy Máriáról és a Miatyánkról – az általuk megszokott felnőtt imákról – most azokra a gyermekimákra kellett áttérniük, amiket Challa mondott, például a „Lecsukódik már a szemem…”-re.

Billy elhatározta, hogy vallást változtat és ugyanaz lesz, mint néhai édesapja, Johnny Morrison – zsidó.

NYOLCADIK FEJEZET

(1)

Nem sokkal az esküvő után, amikor mindnyájan átköltöztek a közeli Lancasterbe, Dorothy észrevette, hogy Chalmer furán szigorúan bánik a négy gyermekkel. Vacsora közben nincs beszélgetés. Nincs nevetgélés. A sót az óramutató járásával megegyező irányban kell körbeadni. Ha vendégek voltak, a gyerekeknek egyenesen kellett ülniük, talpak a földre helyezve, kezek a térdeken.

Kathynek nem volt szabad az anyja ölében ülnie. – Már nagylány vagy ehhez – mondta Chalmer a hétéves gyereknek.

Egyszer, amikor Jimbo a sót kérte Billytől és az, nem érve el olyan messzire, félútig csúsztatta a sótartót, Chalmer ráförmedt: – Te semmit sem vagy képes rendesen csinálni? Kilencéves, és úgy viselkedik, mintha még mindig hátulgombolós volna!

Félni kezdtek Chal papától. De ez csak akkor vált igazán félelmetessé, amikor besörözött.

Félve kimutatni a haragját, Billy inkább magába zárkózott. Nem értette, miért a szigorúság, az ellenségesség és a büntetés. Egyszer, amikor Chalmer ráordított és Billy farkasszemet nézett vele, a férfi hangja jeges sziszegésbe csapott át. – Süsd le a szemedet, ha hozzád beszélek!

Billy megszeppenve lesütötte szemét…

 

 

Sokszor, amikor Shawn, kinyitva szemét körülnézett, valaki mozgó ajkakkal és haragos arccal figyelte. Néha a csinos hölgy volt az. Néha az egyik, nála valamivel idősebb lány vagy fiú volt az, aki ellökte vagy elvette a játékát. Amikor a szájukat mozgatták, ő, Shawn is mozgatta a magáét, és zümmögő hangot adott ki a fogain keresztül. Azok pedig mindig elnevették magukat, ha ezt csinálta. A nagydarab mérges férfi viszont nem. Az rosszindulatúan bámult rá. Ilyenkor Shawn sírva fakadt, amitől furcsa érzés támadt a fejében, mire lehunyta szemét és elment.

 

 

Kathy később felidézte Billy kedvenc gyermekkori játékát.

– Játsszál méhecskét, Billy – mondta Kathy. – Hadd lássa Challa is.

Billy értetlenül nézett rájuk: – Milyen méhecskét?

– Hát amilyet szoktál. Tudod. Zzzzzzzzzzzz!

Billy zavartan utánozni kezdte a méhzümmögést.

– Csuda pofa vagy – mondta Kathy.

– Miért adsz ki olyan döngicsélő hangot éjszaka? – kérdezte tőle Jimbo később a szobájukban. Egymás mellett aludtak a régi franciaágyban, és Jimbo többször felébredt öccse zümmögésére.

Billy zavarba jött, hogy Jimbo is azt a zümmögést emlegeti, amiről már a lányok is beszéltek – de ő akkor sem tudta, miről van szó –, de hirtelen kivágta magát: – Ez egy játék, amit én találtam ki.

– Milyen játék?

– Méhecskésdinek hívják. Várj, megmutatom. – A takaró alá dugta mindkét kezét, és körkörösen mozgatni kezdte őket. – Zzzzzzzz… Látod, ez itt egy méhecskecsalád alatta.

Jimbo tényleg úgy hallotta, mintha a zümmögés a takarók alól jött volna. Billy kihúzta az egyik kezét, begörbített marokkal, és úgy tűnt, a markában zümmög valami. Azután ujjaival föl-le sétáltatta a méhecskét a párnán és a takarókon. Ezt több különböző méhecskével csinálta, míg Jimbo egyszer csak fájdalmas csípést érzett a karján. – Juj! Miért csináltad ezt?

– Egy méhecske csípett meg. Na, fogd meg. Csapd le, vagy borítsd le a kezeddel.

Jimbo többször is lecsapott és keze alá temetett egy méhecskét, amelyik megcsípte. Aztán egyszer csak, amikor megint elkapott egyet, a zümmögés megtöltötte az elsötétedett szobát, felerősödött és dühödtebbé vált, és a másik kéz is előbújt és egyre erősebben csípte őt.

– Uuuu! Uuuu! Nana, ez fáj!

– Nem én csinálom – mondta Billy. – Foglyul ejtetted Kicsi Méhecskét, a papája és a bátyja jöttek ide nagy zümmögéssel megbüntetni téged.

Jimbo elengedte Kicsi Méhecskét és Billy az egész méhecskecsaládot Kicsi Méhecske körül kezdte köröztetni a párnán.

– Egész jó játék – mondta Jimbo. – Játsszuk holnap este is.

Billy a sötétben fekve elalvás előtt azon gondolkodott, hogy vajon mi lehet a magyarázat a zümmögésre. Valószínűleg a fejében találta ki a játékot és miközben kiadta a zümmögő hangokat, nem gondolta, hogy a többiek a házban is hallhatják. Valószínűleg egy csomó mással is ez történik. Akárcsak az időveszítés. Azt hitte, mindenki veszít időt. Sokszor hallotta, ahogy anyja vagy valamelyik szomszéd azt mondja: – Istenem, hogy mehetett el ennyi idő? Vagy: – Már ilyen késő van? – Vagy: – Hová ment el a nap?

(2)

A Tanító élénken emlékezett egy, egy héttel az áprilisi Bolondok Napja utáni vasárnapra. Billy, aki hét héttel korábban töltötte be a kilencedik évét, észrevette, hogy Chal papa állandóan mustrálgatja őt. Billy felvett egy képes újságot és azt lapozgatta, de amikor felpillantott, Chalmer bámult rá, faarccal üldögélve, állát a markába támasztva, kifejezéstelen kék szemeivel követve minden mozdulatát. Billy felállt, szép rendesen visszatette a magazint a kávézóasztalra és átült a pamlagra, úgy, ahogy meg lett mondva neki: talpak a földön, kezek a térdeken. De Chalmer csak tovább bámult rá, így felállt és kiment a hátsó verandára. Nyugtalanul, nem tudva mit csinálni, arra gondolt, játszik egy kicsit Blackjackkel. Blackjack harapós kutya híréhen állt, de Billy jól megvolt vele. Felnézve észrevette, hogy Chalmer a fürdőszobaablakból bámulja.

Most már megijedt és menekülni akarva Chalmer tekintetétől megkerülte a házat és leült az elülső udvarban borzongva, pedig meleg este volt. Az újságkihordó fiú odadobta neki a Gazette-et, mire felállt és megfordult, hogy bevigye a házba, de észrevette Chalmert, aki ezúttal a homlokzati ablakból meredt rá.

Az est hátralévő részében Billy egyfolytában magán érezte Chalmer vizsla tekintetét. Remegés jött rá, mert nem tudta, mire készül Chalmer. A férfi nem szólt semmit, nem beszélt, csak a szemeit rászegezve követte minden mozdulatát.

A család Walt Disney Csodálatos Színes Világát nézte és Billy elnyúlt a padlón. Időről időre hátranézett és pillantása Chalmer hideg, bámész tekintetével találkozott. Amikor átült anyja mellé a pamlagra, Chalmer felállt és kicsörtetett a szobából.

Billy nem sokat tudott aludni aznap éjszaka.

Másnap reggel, reggeli előtt Chalmer bejött a konyhába, maga is úgy nézve ki, mint aki nem túl sokat aludt, és bejelentette, hogy kiviszi Billyt a farmra. Sok a tennivaló.

Chalmer a hátsó, hosszabbik úton indult a farmra, egy árva szót sem szólva útközben. Kinyitotta a garázst és átvitte a traktort a pajtába. Azután Billy lehunyta a szemét. Fájdalmat érzett…

Dr. George Harding bíróságon tett vallomásában részletesen előadja a történteket: „A pácienst, elmondása szerint, szadista módon bántalmazta és fajtalankodásra kényszerítene Mr. Milligan, anális közösülést is beleértve. Páciens szerint ez a nyolcadik és kilencedik életéve közti egy év alatt ment így általában egy farmon, amikor egyedül volt a mostohaapjával. Páciens rámutat, hogy félt a mostohaapjától, aki meglényegette, hogy megöli, aztán »eltemeti a pajtában és azt mondja majd otthon az anyjának, hogy megszökött«… akkor hasadtak az érzelmei, emlékezete és lelke huszonnégy részre.”

(3)

Kathy, Jimbo és Challa később megerősítették a Tanító visszaemlékezését anyjuk első összeverésére. Dorothy elmondása alapján Chalmer attól kapott dührohamot, hogy meglátta őt a mellette dolgozó fekete munkással beszélgetni. Dorothy egy szalagvezérlésű lyukasztófúrót kezelt, s mikor észrevette, hogy a férfi elszundikál a futószalagnál, odament hozzá, felrázta és figyelmeztette a veszélyre. A férfi rámosolygott és megköszönte.

Dorothy, visszamenve a helyére észrevette, hogy Chalmer dühösen néz rá. Chalmer egész úton hazafelé mogorván hallgatott.

Hazaérve Dorothy végül megkérdezte tőle: – Megtudhatnám, mi a bajod?

– Te meg az a nigger – mondta Chalmer. – Mi van köztetek?

– Köztüüünk? A jó isten szerelmére, miről beszélsz?

Chalmer megütötte. A gyerekek a nappaliból figyelték, ahogy ütlegelte őt. Billy csak rémülten állt, segíteni akarva anyjának, meg akarva védeni Chalmertől. De a férfiból dőlt az alkoholszag és Billy félt, hogy megöli és eltemeti őt, aztán azt mondja majd anyjának, hogy elszökött.

Billy beszaladt a szobájába, becsapta az ajtót és háttal nekidőlve fülére tapasztotta kezeit. De nem tudta kizárni az anyja sikolyait. Sírva lassan lefelé csúszott, mígnem már a padlón ült. Szemei szorosan lecsukódtak és Shawn süketségében minden elnémult…

 

 

Az volt az első rossz emlékű összezavarodott idő, idézte fel a Tanító. Az élet összekuszálódott, miközben Billy benne bolyongott időt veszítve, nem tudva, milyen nap, hét vagy hónap van. Negyedik osztályos korában tanárai felfigyeltek furcsa viselkedésére, s mikor valamelyik személyisége, nem ismerve a helyzetet, valami különöset talált mondani vagy felállt korzózni a helyiségben, Billyt kiállították a sarokba. A hároméves Christene állt mindig arccal a falnak fórdulva.

Ő képes volt hosszú ideig ott maradni szó nélkül és megóvni Billyt a bajtól. Mark, aki csak a kézi munkára volt képes hosszabb ideig odafigyelni, elténfergett volna. Tommy fellázadt volna. David szenvedett volna. „Jason”, a nyomásszelep, üvöltött volna. „Bobby” képzelgésbe merült volna. „Samuel”, aki zsidó volt, mint Johnny Morrison, imádkozott volna. Bármelyik közülük vagy a többiek közül csak rosszat tehetett és még nagyobb bajba sodorhatta volna Billyt. Csak Christene, aki soha nem lett idősebb háromévesnél, tudott ott türelmesen és szó nélkül állai.

Christene volt a sarokgyerek.

De ő volt az első is, aki a többiekről hallott. Egy reggel iskolába menet megállt mezei virágot szedni a rétem. Szömörcét és faepret talált és csokorba akarta kötni. Ha odaadja a negyedik osztályos tanítónőjének, Mrs. Rothnak, akkor talán nem állítja majd olyan sokat a sarokba. Az almafa mellett elmenve úgy döntött, inkább egy gyümölcsöt visz neki. Eldobta a virágokat és az almák felé ágaskodott. De amikor nem érte el őket, elszomorodott, és könnyek gyűltek szemébe.

– Mi a baj, kislány? Miért sírsz?

Christene körülnézett, de senkit sem látott. – A fa nem engedi, hogy leszedjem az almákat – hüppögte.

– Ne sírjál. Majd Ragen leszedi neked.

„Ragen” felmászott a fára, minden erejét összeszedve letört egy vastag ágat és lehozta neki. – Tessék – mondta. – Sok alma van rajta. – Ragen telerakta a karját almával és az iskola felé vezette Christene-t.

Amikor Ragen elment, Christene az út közepére dobta az almákat. Egy autó robogott a legnagyobb, legszebb alma felé, afelé, amelyiket Mrs. Rothnak szánt, de mikor utána akart nyúlni, Ragen visszarántotta az útról, nehogy elüssék. Látva, hogy az autó széttaposta a szép almát, sírva fakadt, de Ragen felvett egy másikat, megközelítőleg sem olyan szépet, megtörölte és odaadta neki, hogy vigye azt az iskolába.

Amikor letette az almát az asztalra. Mrs. Roth azt mondta: – Nos, köszönöm, Billy.

Ez felkavarta Christene-t, mert az almát ő hozta. Hátrament a terem végébe, azon töprengve, hová üljön. Leült a bal padsorba, de pár perc múlva hallotta, hogy egy nagy fiú azt mondja: – Tűnés a helyemről!

Rossz érzés fogta el, de mikor érezte, hogy jön Ragen megütni a fiút, gyorsan felállt és egy másik padhoz ment.

– Na, az az én helyem! – kiáltotta egy lány a táblától. – Billy az én helyemre ült!

– Nem tudod, hol ülsz? – kérdezte Mrs. Roth.

Christene megrázta a fejét.

Mrs. Roth egy üres helyre mutatott a jobb oldali padsorban. – Ott ülsz, azon a helyen, Billy. Eredj szépen oda.

Christene nem értette, miért olyan haragos Mrs. Roth. Ő annyira igyekezett megkedveltetni magát a tanítónővel. A könnyein át érezte, ahogyan Ragen kijön, hogy válami rosszat tegyen a tanítónőnek. Így összeszorította szemét, toppantott lábával és feltartóztatta Ragent. Azután maga is elment.

Billy kinyitotta szemét és maga köré pillantva meghökkent, hogy az iskolában találta magát. Jesszus, hogy került ide? Miért bámul mindenki őrá? Mit kuncognak?

Az osztályból kifelé menet hallotta, hogy Mrs. Roth utánaszól: – Köszönöm az almát, Billy. Ez nagyon kedves volt tőled. Igazán sajnálom, hogy le kellett teremtselek.

Billy a folyosón eltávolodó nő után nézett és azon töprengett, vajon mi a csudáról beszélhetett.

(4)

Kathy és Jimbo, először hallva a brit akcentust, azt hitték, Billy csak bohóckodik. Jimbo a mosott ruháikat válogatta szét vele a szobában. Kathy benézett az ajtón, készen van-e Billy, hogy elinduljon vele és Challával az iskolába.

– Mi a baj, Billy? – kérdezte, a fiú elképedt arckifejezését látva.

Az ránézett, körbepillantott a szobában és tekintete a másik fiúra vándorolt, aki szintén őt bámulta. Fogalma sem volt, hogy kik ezek itt ketten és ő hogyan vagy miért került ide. Senki Billy nevűt nem ismert. Csak azt tudta, hogy őt Arthurnak hívják és Londonba való.

Lenézett és megpillantotta lábán a zoknikat – az egyik fekete, a másik bíborvörös volt. – Ó, nézetem szerint ezek nem igazán passzolnak egymáshoz.

A lány meg a fiú kuncogni kezdtek. – Jaj, de bolondos is vagy te, Billy. De tökjó. Pont úgy beszélsz, mint dr. Watson azokban a Sherlock Holmes-filmekben, amiket folyton nézni szoktál. Ugye, Jimbo?

Azután a lány elillant, a Jimbo nevű fiú meg kiabálva kiszaladt: – Jobb, ha sietsz, mert elkésel!

Vajon miért szólongatják ezek Billynek, mikor az ő neve Arthur? – töprengett.

Csaló volna? Kémkedni jött volna ebbe a házba, ezek közé az emberek közé? Nyomozni? Folytatnia kell némi logikai gondolkodást, hogy összerakhassa a fejtörő játék darabjait. És miért van rajta felemás zokni? Ki adta rá ezeket? Mi ez az egész?

– Jössz már, Billy? Tudod, mit kapsz Chal papától, ha még egyszer elkésel.

Arthur úgy döntött, ha már úgyis csaló, akkor végigcsinálja a dolgot. Csatlakozott Challához és Kathyhez a Nicholas Drive iskolához menet, de egész úton nem szólt egy szót sem. Egy tanterem mellett elhaladva Kathy rászólt: – Hová mégy, Billy? A következő terem az.

Nem ült le, míg rá nem jött – az utolsó üresen maradt helyből –, hogy hol lenne biztonságosabb. Odament, nem nézve se jobbra se balra, magasan feltartva fejét, meg sem merve szólalni; tudta, a többiek azért nevetnek, mert másképpen beszél, mint ők.

A tanítónő kiosztott egy stencilezett aritmetikatesztet. – Ha elkészültetek, hagyjátok a papírjaitokat a könyveiteken, és menjetek ki, tartsatok szünetet. Azután gyertek vissza és nézzétek meg még egyszer a válaszaitokat. Azután beszedem a papírokat és kijavítom őket.

Arthur ránézett a tesztre és fölényesen elmosolyodott az osztás- és szorzáspéldákat látva. Fogott egy ceruzát, és gyorsan végigmenve a papíron fejben megoldotta a példákat, azután beírta a megoldásokat. Amikor megvolt, beletette a papírt a könyvébe, karba tette kezeit és a semmibe bámult.

Annyira elemi volt az egész.

Odakinn az udvaron ricsajozó gyerekek idegesítették, így lehunyta a szemét…

Szünet után a tanítónő azt mondta: – Most vegyétek ki a papírotokat a könyvetekből.

Billy meghökkenve pillantott fel.

Mit keres itt az osztályban? Hogy került ide? Emlékezett rá, hogy reggel felkelt, arra viszont már nem, hogy fel is öltözött és iskolába jött volna. Fogalma sem volt, hogy mi történt az otthoni felébredése és a mostani időpont között.

– Ellenőrizzétek a válaszaitokat, mielőtt beadnátok a papírokat.

Miféle papírokat?

Billynek fogalma sem volt, hogy miről van szó, de elhatározta, ha a nő megkérdi tőle, miért nem csinálta meg a feladatát, azt mondja majd, hogy elfelejtette vagy odakint elvesztette. Kell valamit mondania. Kinyitotta könyvét és hitetlenkedve meredt rá. Ott volt a tesztlap, végig kitöltve – mind az ötven példa megoldva. Látta, nem az ő kézírása az – hasonló, de mintha nagyon kapkodva írták volna. Sokszor talált olyan papírokat magánál, amikről csak gondolta, hogy az övéi. De tudta, hogy egy olyan rossz matekos, mint ő, soha nem bírná megoldani ezeket a példákat. Átkukucskált a szomszéd padra és látta, hogy egy lány ugyanazon a teszten dolgozik. Vállat vont, fogott egy ceruzát és fölima a lap tetejére: „Bill Milligan.” Nem állt szándékában leellenőrizni. Hogyan ellenőrizhetné le a megoldásokat, mikor még a példákat sem érti?

– Már befejezted?

Billy felpillantott és látta, hogy a tanítónő áll mellette. – Egen.

– Tehát ellenőrizted a válaszaidat?

– Nem.

– Ennyire bízol benne, hogy jól oldottad meg a tesztet?

– Nem tom – mondta Billy. – Csak akkor lehet megtudni, ha leosztályozzák.

A nő magával vitte a tesztlapot az asztalához és néhány másodperc múlva Billy látta, hogy összerándul a szemöldöke. A tanítónő visszament hozzá. – Mutasd a könyvedet, Billy.

Billy odaadta neki a könyvét és a nő végiglapozta.

– Mutasd csak a kezed.

Billy azt is megmutatta neki. Aztán a nő a mandzsettáját, a zsebeit és a padját is megnézte.

– Hát akkor – jelentette ki végül –, nem értem. Nem lehettek meg neked a kérdések, hiszen csak ma reggel stencileztem le őket, a válaszok pedig a retikülömben vannak.

– Jó lett? – kérdezte Billy.

A nő kelletlenül adta vissza a papírját. – Kitűnő.

 

 

Billyt tanárai lógósnak, bajkeverőnek és hazudozónak tartották. Negyediktől nyolcadikig szüntelenül ki-bejárkált tanácsadók, az igazgató és az iskolai pszichológus irodáiba. Ahogy növekedett, állandó harcába került különféle történeteket kitalálni, az igazságot elferdíteni, magyarázatokat manipulálni, hogy ne kelljen beismernie, többnyire nem tudja, hogy napokkal, órákkal, de még percekkel korábban is mi történt vele. Már mindenki észrevette az önkívületi állapotait. Mindenki furának tartotta.

Amikor rájött, hogy más, mint a többiek, hogy nem mindenki veszít időt, és már az egész környezete olyan cselekményeket és kijelentéseket tulajdonított neki, amikre csak ő egyedül nem emlékezett, kezdte azt hinni magáról, hogy nem normális. De titkolta.

És valahogy sikerült megőriznie titkát.

 

 

1969 tavaszán, idézte fel a Tanító, amikor Billy tizennégy éves, nyolcadikos volt, Chalmer kivitte a farmon a gabonaföldön túlra, ahol a kezébe nyomott egy ásót és felszólította, hogy ásson.

Dr. Stella Karolin később ekképp olvasta bele ezt az állítólagos eseményt a bírósági jegyzőkönyvbe vallomástételekor: „Mostohaapja fajtalankodásra kényszerítene Billyt, majd azzal fenyegette meg, hogy élve eltemeti, ha szólni mer róla az anyjának. El is temette a gyereket, egy nyílást hagyva az arca fölött, hogy levegőt kapjon… Mielött lelapátolta a gyermekről a földet, a nyíláson át az arcába vizelt. (Newsweek, 1978. december 18.)

…attól a naptál kezdve Danny rettegett a földtől. Soha nem feküdt többé a fűre, nem érintette meg a földet vagy festett tájképet.

(5)

Napokkal később Billy bement a szobájába és nyúlt, hogy felkapcsolja az ágya melletti olvasólámpát. De semmi. Tovább kattintgatta. Még mindig semmi. Kirohant a konyhába, egy új villanykörtéért és ki akarta cserélni, ahogy az anyjától látta. Úgy megrázta valami, hogy a falnak esett tőle…

„Tommy” kinyitotta a szemét és maga köré pillantott, nem tudva, mire számítson. Meglátta a villanykörtét az ágyon, felvette, benézett a lámpaernyő alá és hozzálátott, hogy becsavarja. A fémfoglalathoz érve megrázta valami. A franc egye meg! Ez meg mi a fene volt? Levette a lámpaernyőt és belenézett a foglalatba. Megérintette és megint kapott egy rázást. Leült és próbálta megfejteni a dolgot. Honnét jöhet ez a szar? Megkereste, hol csatlakozik a zsinór a falba. Kihúzta a konnektort, majd ismét hozzáért a foglalathoz. Semmi. Szóval az istenverte rázás a falból jött. Belebámult a két kicsi lyukba, aztán felugrott és leszaladt a földszintre. Követte a huzalokat a plafontól a biztosítékdobozig, azután a kábelt a biztosítékdobozból ki az udvarba és elámulva torpant meg az utca szélén álló távírópóznákhoz vezető huzalok láttán. Szóval azokra voltak azok a nyavalyák.

Tommy követre a póznákat, hogy megnézze, hová vezetnek. Már majdnem besötétedett, amikor egy drótkerítéssel körülvett, OHIÓI ELEKTROMOS MŰVEK feliratú épület előtt találta magát. Ahá, gondolta, szóval innét jön az az izé, ami felgyújtja a villanyokat és a szart is kirázza az emberből?

Hazaérve elővette a telefonkönyet és megkereste és kiírta belőle az Ohiói Elektromos Művek címét. Már sötét van, de holnap reggel odamegy és megnézi, honnét jön az áram.

Másnap Tommy bement a városba az Elektromos Művekhez. Az épületbe lépve elámult. Csak egy csomó ember ült ott egy pultnál telefonokat felkapkodva és gépelve. De hisz ez egy közönséges hivatal! Jézus Krisztus, megint melléfogott! A Főutcán kóborolva, miközben azon törte fejét, hogyan jöhetne rá, honnét jön az a szar, a községháza elé érve meglátta a KÖNYVTÁR feliratot.

Sebaj, felmegy és megnézi a könyvekben. Felment a második emeletre, megkereste a címszókatalógusban az „energiá”-t, kikért néhány könyvet és olvasni kezdte őket. Meglepte, mikor megtudta, hogy gátakkal, vízi energiával, szén és más éghető üzemanyagok elégetésével állítanak elő energiát a gépek működéséhez és a világításhoz.

Sötétedésig olvasott. Azután Lancaster utcáin bolyongva minden világító fényforrást megnézett, izgatottan, hogy most már tudja, miből származik az energia. Mindent meg akart tudni azokról a gépekről és mindenről, ami az elektromossággal kapcsolatos. Megállt egy kirakat előtt és szemügyre vette az elektromos készülékek parádéját. Egész tömeg verődött össze a kirakatban lévő tévékészülékek előtt, egy űrruhás férfit figyelve lefelé ereszkedni egy létrán.

– Szinte hihetetlen – mondta valaki. – Hogy mindezt látjuk a Holdról.

– …óriási előrelépés az emberiség számára – hallatszott a kommentátor hangja a tévéből.

Tommy felnézett a Holdra, aztán ismét a tévéképernyőre pillantott. Az is valami olyan volt, ami felkeltette érdeklődését.

Ekkor egy női arc tükörképére lett figyelmes maga előtt a kirakatüvegben.

Dorothy azt mondta: – Billy, ideje lesz végre hazajönni.

Billy felpillantott csinos anyjára és már épp szólt volna neki, hogy az ő neve Tommy, de az asszony a vállára tette kezét és a kocsikhoz vezette.

– Elég volt ebből a csavargásból a városban, Billy. Haza kell érnünk, mielőtt Chal megjön a munkából, vagy lesz haddelhadd.

Dorothy a kocsiban, egész úton hazafelé a szeme sarkából figyelte, mintha fel akarná becsülni, de a fiú csendes maradt.

Enni adott Tommynak, azután azt mondta neki: – Miért nem mégy be festeni, Billy? Attól mindig megnyugszol. Olyan izgatottnak látszol.

Vállat vont és bement a szobába, ahol festegetni szokott. Fürge ecsetvonásokkal festett egy éjszakai utat távírópóznákkal. Amikor befejezte, hátrébb lépen és szemügyre vette. Tényleg fantasztikusan jó egy kezdőtől. Másnap reggel korán felkelt és festett egy tájképet a holddal az égen, bár a képen nappal volt.

(6)

Billy szerette a virágokat és a költészetet, és szeretett segédkezni anyjának a ház körüli teendőkben, de megtudta, hogy Chalmer „anyámasszony katonájá”-nak és „kis buzeráns”-nak nevezi. Így felhagyott a segédkezéssel és a versírással, „Adalana” jött megcsinálni neki ezeket titokban.

Egy este Chalmer egy második világháborús filmet nézett, amelyben a Gestapo-pribék egy gumicsővel ütlegelte áldozatát. Amikor a film véget ért, Chalmer kiment az udvarra, levágott a négy láb hosszú kerti slagból, kettéhajtotta és a két végét összeragasztotta fekete szigetelőszalaggal, fogantyúnak.

Visszamenve a házba látta, hogy Billy mosogat. Mielőtt felfoghatta volna, hogy mi történik, Adalanát egy ütés érte a lapockáján és a földre zuhant.

Chalmer a hálószoba ajtajára akasztotta a slagot a kampós végével és lefeküdt.

Adalana megtanulta, hogy a fórúak durvák és gyűlöletesek, és soha nem szabad bennük megbízni. Azt kívánta, bárcsak Dorothy vagy a lányok közül valamelyik – Kathy vagy Challa – megölelné, megcsókolná és elűznék a félelmét és rossz érzéseit. De tudta, hogy abból csak baj lehetne, így inkább lefeküdt és álomba sírta magát.

Chalmer gyakran használta azt a csövet, többnyire Billyre. Dorothy felidézte, hogy hol a köntösét, hol a hálóingét akasztotta a hálószobaajtón lógó csőre, gondolva, ha nincs szem előtt, Chalmer talán megfeledkezik róla. Aztán egy napon, amikor Chalmer már régen nem kereste, eldobta. A férfi soha nem tudta meg, hová lett a csöve.

 

 

Azonkívül, hogy titokban motorokkal és elektromos berendezésekkel bütykölgetett, Tommy a különféle menekülési technikákat is tanulmányozni kezdte. Olvasott a nagy menekülőművészekről, Houdiniról és Sylvesterről, és csalódottan állapította meg, hogy a nagy produkciók mind trükkökön alapultak.

Évekkel később Jimbo visszaemlékezett, hogy öccse azt mondta neki, kösse össze szorosan a kezeit egy kötéllel, aztán menjen el. Tommy, magára maradva, szemügyre vette a csomókat, és kitapasztalta, hogyan forgathatja a legkönnyebben úgy a csuklóit, hogy lecsúsztathassa róluk a kötelet. Olyan gyakorlatokat is végzett, hogy az egyik csuklójára kötött egy kötelet, azután a háta mögött a másik kezével oldozta le róla.

Afrikai majomcsapdákról olvasgatva – amelyek akkor ejtik foglyul az állatot, mikor az valami szűk nyílásba nyúl bele élelemért, és aztán nem tudja belőle kihúzni a kezét – Tommy gondolkodni kezdett az emberi kéz felépítésén. Tanulmányozta az enciklopédiákban a csontszerkezet-ábrákat, és rájött, hogy a csuklónál keskenyebbre összenyomott kéz kiszabadítható. Megmérte a saját kezeit és csuklóit, és mindenféle kézösszenyomó és ízületedző gyakorlatokat kezdett végezni. Amikor végül sikerült a csuklójánál keskenyebbre összenyomni kezeit, tudta, hogy mostantól már sem kötelékkel, sem bilinccsel nem fogják többé fogva tartani.

Tommy azután a zárt terekből való menekülés technikáját is el akarta sajátítani. Amikor Billy anyja elment otthonról, s ő egyedül maradt a házban, csavarhtízóval kiszerelte a zárat az ajtóból és kitapasztalta a működési mechanizmusát. Lerajzolta a zár belső szerkezetét és megtanulta. Ha egy újfajta zárat látott, szétszerelte, megtanulmányozta, azután ismét összerakta.

Egy napon a belvárosban betévedt egy zárlakatos boltjába. Az öregember megengedte neki, hogy megvizsgálja a különféle zárakat és megtanulmányozza működésüket. Még egy könyvet is kölcsönzött Tommynak a mágneses és csappantyús reteszekről és különféle típusú páncélszekrényekről. Tommy szorgalmasan tanult, mellyel egyidejűleg a gyakorlatban is kipróbálta tudományát. A sportszerboltban kézi bilincset látott és elhatározta, amint lesz rá pénze, vesz magának egyet és azt is megtanulja kinyitni.

Egy este, amikor Chalmer különösen kiállhatatlanul viselkedett a vacsora alatt, Tommy elhatározta, hogy borsot tör az orra alá anélkül, hogy rajtacsíphetnék. Már támadt is egy ötlete.

Kivett egy reszelőt egy szerszámosládából, levette Chalmer forgófejes villanyborotvájának a zárólapját és mind a három forgó pengét jó tompára reszelte. Azután visszatette rá a fedelet és kiment.

Másnap reggel a fürdőszoba elé állt, miután Chalmer bement borotválkozni. Hallotta a borotva kattanását, majd a fájdalmas üvöltéseket, amikor a tompa pengék tépázni kezdték a szőrt, ahelyett, hogy vágták volna.

Chalmer kirontott a fúrdőszobából. – Mit bámulsz, te nyavalyás fattyú? Mit ácsorogsz itt, mint egy hülye idióta?

Tommy zsebre dugta kezeit és továbbment, elfordítva fejét, nehogy Chalmer észrevegye, hogy mosolyog.

 

 

„Allen” akkor lépett ki először a foltra, amikor le akart néhány környékbeli kemény fiút beszélni arról, hogy egy épület alapozásához ásott gödörbe dobják őt. Hiába vitatkozott velük és vetette be legravaszabb érveit, semmire sem ment vele. Lelökték a gödörbe és jókora köveket dobáltak rá.

Danny orra előtt egy jókora kődarab puffant le a földre. Azután újabbak kievették. Felnézett és látta, hogy egy fiúkból álló banda dobálja rá a köveket a gödör szélérrel. Egy a lábát, egy a másik oldalát találta el. Danny a gödör távolabbi részéhe szaladt kacsázva, megpróbálva kimenekülni. De rádöbbenve, hogy a meredek oldalakon semerre sem tud felmászni, leült a földre és keresztbe tette lábát…

Tommy felpillantott, amikor egy kő a hátán találta. Egy pillanat alatt felmérve a helyzetet, tudta, hogy menekülni kell. A zárak kinyitásában és kötelek kioldozásában volt gyakorlata, de ezúttal másfajta menekülésről volt szó. Ez erőkifejtést igényelt…

Ragen felugrott, előhúzta a zsebkését és nekiiramodott a lejtőnek a fiúk felé. Kikattantotta a kést, egyik vagánykodóról a másikra nézve, és dühén uralkodva várta, hogy nekiugorjon valamelyik. Nem habozott volna leszúrni. A fiúk, akik szándékosan egy maguknál jóval alacsonyabbat pécéztek ki célpontjuknak, nem számítottak rá, hogy az szembeszáll velük. Szétszaladtak, Ragen pedig hazasétált.

Jimbo később felidézte, hogy mikor a szülők panaszkodtak, hogy Billy késsel fenyegette meg fiaikat, Chalmer az ő szavuknak adva hitelt kivitte Billyt a hátsó udvarba és összeverte.

(7)

Dorothy észrevette, hogy kisebbik fia megváltozott és furcsán viselkedik.

– Billy nem Billy volt időnként – emlékezett ossza később. – Mogorva volt és kilépett önmagából. Ha szóltam neki, nem válaszolt, mintha gondolatban valahol nagyon messze járna, és a semmibe bámult. Úgy bolyongott a városban, akár egy holdkóros. Egyszerűen eljött az iskolából. Néha, mikor rajtacsípték, hogy le akar lécelni, felhívtak telefonon, hogy jöjjek érte. Néha, miután meglógott, felhívtak. A keresésére indultam és lejártam a lábam, mire rábukkantam a város valamelyik utcáján. És hazaérve azt mondtam neki: „Jól van, Billy, akkor most eredj szépen lefeküdni”, a gyerek azt sem tudta, merre van a hálószobája. Uramisten, gondoltam, és bementem utána. „Hogy érzed magad?”, kérdeztem tőle, amikor felébredt. Őszintén meglepődöttnek látszva kérdezte: – Ma idehaza maradtam?

„Nem, Billy, nem maradtál idehaza”, feleltem. „Hát már nem emlékszel, hogy bementem utánad? Mr. Young felhívott, hogy menjek érted. Elfelejtetted, hogy én hoztalak haza.”

Ő szemlátomást elképedten azt mondta: – Nahát.

– Nem emlékszel?

– Azt hiszem, nem jól éreztem magam ma.

– Azt akarták bebeszélni nekem, hogy kábítószerezik – mondta Dorothy –, de én tudtam, hogy nem. Az a gyerek soha nem szedett semmit. Még egy aszpirint sem volt hajlandó bevenni. Valóságos közelharcot kellett vívnom vele, hogy gyógyszert vegyen be. Néha magától hazajött zavart, önkívületi állapotban. Nem is szólt hozzám, csak elaludt. Azután mikor felébredt, megint az én Billym volt. Én mondtam nekik. Mindenkinek mondtam, hogy ennek a fiúnak segítségre van szüksége.

(8)

Arthur meg-megjelent az iskolában kijavítani egy tanárt, aki a világtörténelmet tanította, főleg amikor Angliát és a gyarmatokat tárgyalták. Ideje legjavát a Lancasteri Közkönyvtárban töltve olvasott. Az ember többet tanulhat a könyvekből és a közvetlen tapasztalatból, mint ezektől a vaskalapos, mucsai tanítóktól.

A tanító Bostoni Teadélutánról tartott magyarázata feldühítette Arthurt. Ő olvasta az igazságot egy Nyers tények című kanadai könyvben, amely lerántotta a leplet az álhazafias magyarázatáról annak, ami valójában egy csoport részeg tengerész akciója volt. De amikor Arthur beszélt, mindenki nevetni kezdett, mire kiment az osztályból, maga mögött hagyva a hangos vihogást. Visszament a könyvtárba, ahol tudta, a csinos könyvtárosnő nem neveti ki az akcentusa miatt.

Arthur nagyon, jól tudta, hogy mások is vannak körülötte, mert ellenőrizve a dátumokat a naptárban, rájött, hogy valami nem stimmel. Az olvasmányai és megfigyelései alapján más emberek nem aludtak olyan hosszú ideig, mint ő szokott.

Kérdezősködni kezdett. – Mit csináltam tegnap? – kérdezte meg néha Kathytől, Jimtől, Challától vagy Dorothytól. Amikor azok leírták neki a viselkedését, alig akart hinni a fülének. Majd leellenőrzi logikai következtetéssel.

Egy nap, amikor már majdnem elaludt, valakit érzett a fejében, és ébren maradásra kényszerítene magát.

– Ki vagy te? – kérdezte. – Tudni akarom, ki vagy.

Hallotta a hangot válaszolni: – Te ki a fene vagy?

– Engem Arthurnak hívnak. És téged?

– Tommynak.

– Mit csinálsz itt, Tommy?

– Te mit csinálsz itt?

A faggatózó párbeszéd folytatódott agyában.

– Hogy kerültél ide? – kérdezte Arthur.

– Nemtom, és te?

– Én sem, de állati könnyen rá tudnék jönni. Hogyan?

– Logikával. Van egy ötletem. Figyeljük mindketten az időt, amikor ébren vagyunk, hogy lássuk, el tudunk-e számohi a nap minden órájával.

– Te, ez jó ötlet.

Arthur azt mondta: – Húzz egy strigulát a faliszekrény ajtajára belülről minden órára, amelyikről számot tudsz adni. Én is ugyanazt fogom csinálni. A rovátkák és a naptár segítségével ellenőrizhetjük, hogy az egész idő el van-e számolva.

Nem volt.

Másoknak is kellett lenniük.

Arthur minden tudatos pillanatát azzal töltötte, hogy megfejtse a hiányzó idő rejtélyét és nyomára jusson más, testét és elméjét érezhetően megosztó embereknek. Miután találkozott Tommyval, a többieket is mind sorra felfedezte, összesen huszonhármat, saját magával és a kívülállók által Billynek vagy Billnek szólítgatott személlyel együtt. Megtudta logikai dedukció útján, hogy kicsodák, hogyan veselkednek és miket csinálnak.

Csak a Christene nevű gyermek látszott tudni, Arthurt megelőzően, a többiek létezéséről. Ő, tudta meg Arthur, már kitapasztalta, mit forgatnak a fejükben, amikor öntudatuknál vannak. Arthur azon töprengett, vajon ez a fajta képesség kifejleszthető-e.

Szóba hozta a dolgot az Allen nevű mesterkedő előtt, aki minden helyzetben ki tudta beszélni magát. – Allen, ha megint nálad lesz a tudat, légy szíves, jól tartsd nyitva a szemed és a füled, hogy elmondhasd nekem, mi mindent tapasztaltál.

Allen ráállt, hogy megpróbálja, s a következő kintléte után tájékoztatta Arthurt az összes látottakról. Arthur maga elé képzelte a dolgot, már kristálytisztán látta, majd emberfeletti erőfeszítéssel Allen szemén keresztül is sikerült látnia ugyanazt. De arra is rájött, hogy ez csak akkor megy, ha odafigyel és ébren van, még ha nem is ő van odakinn a folton és bírja a tudatot. Véghezvitte elméje első intellektuális győzelmét az anyag fölött.

Arthur rájött, hogy tudása révén reá hárult a felelősség egy népes és sokféle arcú családért. Mindnyájan egy és ugyanazon testben lakoztak, így tennie kellett valamit, hogy rendet teremtsen az érezhetően kaotikus helyzetben. Mivel ő volt az egyetlen, aki érzelemmentesen tudott viszonyulni a feladathoz, ki kellett találnia valamit, ami igazságos, működőképes és – mindenek fölött – logikus.

(9)

A gyerekek az iskolában kigúnyolták Billyt, miközben kábán folyosókon bolyongott. Észrevették, lmgy időnként magában beszél, és úgy viselkedik, mint egy lány, és folyton ugratták. Egy hideg délutánon, a szünetben néhány fiú csúfolni kezdte az udvaron.

Az egyik kővel dobta meg, ami az oldalát találta el. Először fel sem fogta, mi történt, csak azt tudta, uralkodnia kell a dühén, ha nem akarja, hogy Chalmer megbüntesse.

Ragen megfordult és dühösen bámult a röhögcsélő fiúkra. Egy másik fiú is felkapott egy követ és eldobta, de Ragen elkapta, fürgén visszahajította és fejen találta a fiút.

A fiúk döbbenten hátráltak, amikor Ragen előhúzott a zsebéből egy rugós kést és feléjük indult. Elmenekültek. Ragen körülnézett, megpróbált rájönni, hogy hol van és hogyan került ide. Összecsukta a kést, zsebre dugta és elment. Fogalma sem volt, mi történt.

De Arthur figyelte őt, a fürgeségét és a dühét, s kikövetkeztette, hogy Ragen miért termett ott. Arra a megállapításra jutott, Ragen hirtelen dühkitöréseit ellenőrzés alá kell vonni. De tanulmányoznia kell és meg kell értenie őt, mielőtt bemutatkozna neki. A legjobban az lepte meg, hogy Ragen szláv akcentussal gondolkodott. Arthur a szlávokat érezte a legnagyobb barbároknak. Ragennél figyelembe kell vennie, hogy egy barbárral van dolga. Veszélyes alak, de akire szükség is lehet veszélyhelyzetben, egy erő, amelyet féken kell tartani. Ki kell várnia az alkalmat és a megfelelő időben közelíteni hozzá.

 

 

Néhány héttel később „Kevin” beállt néhány vagány közé, akik földgöröngy-csatát vívtak egy másik negyedbeli gyerekek ellen. A hadszíntér egy földhányás volt, egy lakótelep építkezésén kiásott hatalmas gödör mögött. Kevin nagylegénynek érezve magát hajigálta a rögöket, nagyokat nevetve, ha célt tévesztett, és figyelve, ahogy földbombákként robbannak széjjel.

Ekkor egy különös hangot hallott valahonnét maga mellől: – Alacsonyabban. Dobjad őket alacsonyabban!

Kevin megtorpant és körbepillantott, de senki sem volt mellette. Azután megint hallotta: – Alacsonyabban, na… alacsonyabban… lejjebbrül kínáld meg őket. – Olyan volt a hang, mint a brooklyni katonáé a tévében látott háborús filmben. – Lejjebbrül kéne dobjad azokat a francos rögöket! Mondom!

Kevin megzavarodott. Abbahagyta a dobálást és leült a földkupacra, hogy megpróbáljon a végére járni a dolognak.

– Hol vagy? – kérdezte.

– Te hun vagy? – visszhangozta a hang.

– A grundon, a gödör mögött.

– Télleg? Ha én is.

– Mi a neved? – kérdezte Kevin.

– Philip. Hát a tiéd?

– Kevin.

– Muris név.

– Igen?

– Egen? Bevágnék neked egyet, csak látnálak.

– Hun lakol? – kérdezte Philip.

– A Spring Streeten. Hová való vagy?

– Brooklynba, Nújorkba, de momentán a Spring Streeten is lakok.

– Spring 993. Egy fehér ház. Valami Chalmer Milligan nevű muksóé – mondta Kevin. – Az Billynek hív engem.

– Naneee! Én is ott lakok. Ismerem a fazont. Éngem is Billynek szólongat. De tégedet még nem láttalak ott.

– Én se téged – vallotta meg Kevin.

– Hijnye, haver! – kiáltotta Philip. – Menjünk mán, verjünk be pár ablakot a suliba!

– Kassa lesz – mondta Kevin, aztán az iskolához szaladtak és betörtek egy tucat ablakot.

Arthur, aki mindvégig hallgatta és figyelte őket, arra a megállapításra jutott, hogy ez a kettő kifejezetten bűnöző alkat, és még nagy problémákat okozhatnak a jövőben.

 

 

Ragen ismert néhányat a vele egy testben lakó emberek közül. Billyt azóta ismerte, amióta az eszét tudta; ismerte Davidet, a fájdalom vállalóját; az állandó rettegésben élő Dannyt; és a hároméves Christene-t, akit imádott. De tudta, hogy mások is vannak – sok más, akikkel még nem találkozott. A hangok és a dolgok, amik történtek, nem voltak csupán ötükkel magyarázhatók.

Ragen tudta, hogy a vezetékneve Vadascovinich, a hazája Jugoszlávia és létének értelme a túlélés és a többiek – főként a gyermekek – bármi eszközzel történő megvédése. Tudatában volt hatalmas erejének és annak a képességének, amellyel úgy érezte a veszélyt, akár a pók a hálójába betolakodó bizsergető jelenlétét. Képes volt átvenni és cselekvéssé alakítani az összes többiek félelmét. Esküt tett a teste edzésére és tökéletesítésére, s a harcművészetek elsajátítására. De az nem elég ebben az ellenséges világban.

Bement a városi sportszerboltba, és vett egy dobókést. Azután kiment az erdőbe gyakorolni; gyorsan kikapkodta a csizmájából és egy fába hajította. Amikor már annyira besötétedett, hogy nem látott, hazaindult. Soha többé nem fog fegyver nélkül járni, tökélte el magában, miközben visszacsúsztatta a kést csizmájába.

Hazafelé menet egy furcsa, brit akcentusú hangot hallott. Villámgyorsan megfordult, lehajolt és kirántotta a kést, de senki sem volt ott.

– A fejedben vagyok, Ragen Vadascovinich. Veled egy testben lakom.

Arthur útközben beszélve hozzá elmondta, hogy mikre jött rá a többi belülső emberrel kapcsolatban.

– Tényleg a fejemben vaty? – kérdezte Ragen.

– Igen.

– És tudod, mit csinálok?

– Figyeltelek mostanában. Szerintem nagyon ügyesen bánsz a késsel, de nem kéne magad egyetlen fegyverre korlátoznod. A harcművészetekben való jártasságodon kívül a pisztolyokkal ía bombákkal is meg kéne ismerkedned.

– Én nem vatyok jó robbanószerkezetekkel. Nem ismerek ki magam a sok drótban meg csatlakozóban.

– Tommy meg tudna tanítani rá. A fiú erős elektronikában és mechanikai dolgokban.

– Ki az a Tommy?

– Egyszer majd bemutatlak neki. Ha életben akarunk maradni ebben a világban, akkor kell valamit teremtenünk ebben a káoszban.

– Hogy érted azt, hogy „káosz”?

– Amikor Billy ide-oda mászkál, és egyik személy a másikat váltja az emberek előtt, belekezdve dolgokba és nem fejezve be őket, kutyaszorítókba kerülve, amikből a többiek csak szellemi borotvaélen táncolással tudják kivágni őket ezt nevezem káosznak. A dolgokat valahogy ellenőrizni kell.

– Én nem natyon szeretek asz ellenőrszés – mondta Ragen.

– Az a fontos – mondta Arthur –, hogy megtanuljunk ellenőrizni eseményeket és embereket, hogy életben maradhassunk. Az én szememben ez mindennél előbbre való.

– És asz után?

– Az önfejlesztés.

– Egyetértek – mondta Ragen.

– Akkor elmondom neked, mit olvastam egy könyvben, hogyan lehet szabályozni és ellenőrizni az adrenalint.

Ragen hallgatta Arthur biológiai olvasmányai alapján tartott előadását, különös tekintettel a félelem leigázásáról és az adrenalin energiává történő alakításáról. Ragent egyszer csak bosszantani kezdte, hogy Arthur felsőbbrendűnek képzeli magát, de nem tagadhatta, hogy az angol egy csomó olyan dolgot tud, amikről ő még csak nem is hallott.

– Tudsz sakkozni? – kérdezte Arthur.

– Persze – mondta Ragen.

– Rendben van, akkor paraszt a királytól negyedik kockára.

Ragen gondolkodott egy pillanatig és azt felelte: – Ló a királynő futárjától a harmadikra.

Arthur maga elé képzelte a táblát és azt mondta: – Á, indián védelem. Nagyon jó.

Arthur nyerte meg a játszmát és az összes többi sakkpartit is, amit azután játszottak. Ragen kénytelen volt elismerni, hogy szellemi összpontosítás terén Arthur felette áll. De az a tudat vigasztalta, hogy Arthur nem lenne képes harcra kelni az életéért.

– Meg kell tudnunk védelmezni magunkat – mondta Artlmr.

– Hotyan tudod olvasni a gondolatomban?

– Egyszerű. Egy nap majd neked is meg kell tanulnod.

– Billy tudja rólunk?

– Nem. Hall időnként hangokat és vannak látomásai, de fogalma sincs a létezésünkről.

– Nem kéne elmondani neki?

– Szerintem nem. Belebolondulhat.

KILENCEDIK FEJEZET

(1)

1970 márciusában Robert Martin, a Stanbery Junior High iskolapszichológusa az alábbiakról számolt be:

 

„Bill több alkalommal nem emlékezett, hol van, sem arra, hogy hol vannak a holmijai, és nem tudott járni segítség nélkül. A pupillái akkorák voltak, mint egy tűhegy ilyenkor. Az utóbbi időben gyakran összetűzésbe kerül tanárokkal és osztálytársakkal, és kivonul az óráról. Ezek alatt az epizódok alatt búskomor, kiabál és nem lehet vele beszélni. Nemrégiben, egy ilyen epizód alatt azon kapták, hogy egy mozgó autó elé akart lépni. Emiatt orvoshoz vitték. Az orvos »pszichikai önkívület«-et állapított meg diagnózisként.

Az általam végzett felmérő vizsgálat során Bill lehangoltnak tűnt, de normálisan uralkodott magán. Az analízis fényt derített arra, hogy nagyon utálja a mostohaapját és emiatt otthon sem szeret lenni. Bill a mostohaapját egy rettenetesen merev, tirannikus egyénnek látja, akiben kevés érzés van mások iránt. Ezt a benyomást Bill anyja is igazolta egy szülői értekezleten. Az asszony elmondta, hogy Bill édesapja öngyilkos lett, s hogy Billt a mostohaapja gyakran hasonlítgatta az édesapjához. Gyakran tesz olyan kijelentéseket, miszerint Bill és az anyja tehetnek az édesapa öngyilkosságáról (az anya vallomása).”

 

(2)

John W. Young, a Stanbery Junior High igazgatója észre vette, hogy Billy Milligan sokszor otthagyja az óráit és az irodája előtti lépcsőn vagy az előadóterem végében ül. Young mindig leült mellé és beszélgetett vele.

Néha Billy a halott apjáról beszélt és azt mondta, ő is kabarészínész akar lenni, ha felnő. Beszélt arról, hogy milyen rossz odahaza. De a fiú, ébredt rá Young igazgató, gyakran önkívületben volt. Ilyenkor a kocsijához vezette Billyt és hazafuvarozta. Egy sor ilyen epizód után Young igazgató elküldte őt a Fairfield Megyei Tanácsadási és Mentálhigiéniai Klinikára.

Dr. Harold T. Brown, pszichiáter és igazgató először 1970. március 6-án látta Billy Milligant. A vékonydongájú, csapott állú, pofaszakállas emberke rábámult a fiúra fekete keretes szemüvege mögül. Egy ápolt külsejű, karcsú, látszólag jó egészségnek örvendő, tizenöt éves legényke ült előtte passzívan, feszültség és nyugtalanság nélkül, de kerülve a pillantását.

„Hangja lágy”, írta dr. Brown a jegyzeteiben, „némiképp önkívületi állapotot sugalló.”

Billy rámeredt.

– Miket érez? – kérdezte tőle Brown.

– Olyan, mint egy futó álom. A papám gyűlöl engem. Hallom az üvöltését. Egy piros fény van a szobámban. Egy kertet is látok – virágokat, vizet, fákat és senki sincs ott, aki rám ordítson. Sok olyan dolgot látok, ami nem valóságos. Van egy zárt ajtó és valaki dörömböl, hogy engedjék ki. Látok egy nőt, ahogy felém zuhan, és egyszer csak egy rakás fémmé változik és nem tudom megfogni. Halihó, én vagyok az egyetlen srác, aki LSD nélkül is tudok utazást tenni.

– Hogyan érez a szüleivel kapcsolatban? – kérdezte Brown.

– Attól félek, hogy megöli őt. Én miattam van. Énmiattam verekszenek. mert anmira gyűlöl engem. Lidérces álmaim vannak, amiket nem tudok elmeséhri. Néha olyan furának érzem a testem, olyan pillekönnyűnek, mintha légnemű lennék. Vannak idők, amikor úgy érzem, tudok repülni.

Brown első jelentése ekképpen szólt: „Az általa előadott élmények ellenére ismerni látszik a valóságot, és nem mutatható ki világosan pszichotikus fogalomalkotás. formálisan képes a figyelmét összpontosítani és fenntartani. Tájékozott. Memória jó. Ítélőképessége súlyosan megrendült fenti fogalomalkotás és dramatizálási kényszer eredményeként. Éleslátása elégtelen viselkedése módosításához. Kórisme: Súlyos hisztériás neurózis reakció, változásokkal (?). APA hivatkozási szám 300.18.”

A beszélgetést később felidéző Tanító szerint dr. Brown nem Billyvel beszélgetett. Allen volt az, aki leírta David gondolatait és látomásait.

 

 

Öt nappal később Milligan megbeszélés nélkül állított be a klinikára, de dr. Brown, látva, hogy önkívületi állapotban van, hajlandó volt fogadni. Észrevette, hogy a fiú tisztában van vele, hogy hol van és képes tájékozódni.

– Fel kell hívnunk az édesanyját – mondta Brown –, és szólnunk neki, hogy itt van.

– Oké – mondta David felállva és kiment.

Allen jött vissza pár perccel később és várta, hogy az orvos megkezdje a beszélgetést. Brown figyelte, ahogy csendben ülve bámult át a szobán.

– Mi történt ma? – kérdezte Brown.

– Iskolában voltam – mondta Allen. Körülbelül tizenegy harminckor álmodni kezdtem. Arra ébredtem, hogy a Hickle Building tetejéről nézek lefelé, mintha le készülnék ugrani. Elmentem a rendőrségre és kértem, hívják fel az iskolát, hogy ne aggódjanak miattam. Azután idejöttem.

Brown hosszasan szemügyre vette, ősz pofaszakállát simogatva. – Billy, nem szed valamilyen kábítószert?

Allen megrázta fejét.

– Maga elé mered. Mit lát?

– Emberi arcokat, de csak a szemeket és orrokat és különös színeket. Rossz dolgokat látok történni emberekkel. Autók elé esnek, szakadékokba zuhannak, vízbe fülnak.

Dr. Brown figyelte Milligant, aki csendben üldögélt és egy belső képernyőt tűnt nézni. – Meséljen valamit az otthonáról. A családról.

– Chalmer Jimet kedveli. Gyűlöl engem. Folyton csak ordibál velem. Pokollá teszi két ember életét. Elvesztettem az állásomat a fűszeresnél. Én akartam elveszíteni, hogy otthon maradhassak anyával, ezért látszólag elloptam egy üveg bort, mire kirúgtak.

Március 19-én Brownnak feltűnt, milyen nőies megjelenést kölcsönöz páciensének a magas nyakú garbó és kék zakó, amit viselt. „Véleményem szerint”, írta az analízis után, „a beteg kezelését nem ambulanter, hanem a Columbusi Állami Kórház Gyermek és Serdülő Osztályán bentfekvőként, terápiával kellene folytatni. Intézkedtem dr. Rauljnál a felvételéről. Végső diagnózis: hisztériás neurózis számos passzív-agresszív vonással.”

Öt héttel a tizenötödik születésnapja után Billy Milligant Dorothy és Chalmer bevitték a Columbusi Állami Kórház Gyermek Osztályára „önkéntes” páciensként. Billy azt hitte, hogy a panaszkodásai és rossz magaviselete miatt anyja Chalmer mellett döntött és őt, a fiát dobta el.

(3)

A COLUMBUSI ÁLLAMI KÓRHÁZ SZEMÉLYI KARTOTÉKJA – BIZALMAS

 

Március 24. – 16.00 h. Sebesülés történt egy verekedés során nevezett páciens és egy betegtársa, Daniel M. Között.

Sebesülés az RV₃ kórterem folyosóján 16 óra körül kitört verekedés következtében történt. William és Daniel látszólag játszottak. William feldühödött és megütötte Danielt, aki visszaütött. Páciensek szétválasztva. Március 25-én páciensnél egy vadászkést, a kórteremben pedig egy kis reszelőt találtak, amelyet a faműhelyből hozott el. Dr. Raulj beszélt a pácienssel, aki kijelentette, hogy végezni akart magával. Elkülönítőben különleges őrizet alá helyezve.

Március 26. – Páciens igen együttműködőnek bizonyult. Panaszolja, hogy időnként borzalmas dolgokat lát. Páciens nem vett részt a szabadidős foglalkozáson. Javarészt egyedül üldögélt.

Április 1. – Páciens azt üvöltözte, hogy a falak maguk közé zárják és nem akar meghalni. Dr. Raulj elkülönítette és azt mondta, vigyázzon a cigarettával és gyufával.

Április 12. – Páciens kezd aktívvá válni lefekvési idő táján néhány nap óta. Tőlünk kérdi, hogy önkívületben van-e. Páciens plusz gyógyszereket akart ma este. Megmagyaráztam páciensnek, hogy meg kell próbálnia lefeküdni. Páciens ellenségessé és harciassá vált.

(4)

„Jason” kapta a dührohamokat. Ő volt a biztonsági szelep, aki ki tudta engedni a túlnyomást visítással és ordítással. Befelé forduló volt, míg el nem jött az ideje, hogy megszabaduljon a feszültségtől. Jasont elkülönítették a „csendes szobába” a Columbusi Állami Kórházban.

A nyolcéves korban megteremtett Jason hajlamos volt érzelmi kitörésekre, de sosem volt szabad előjönnie – ha megtenné, Billy inná meg a levét. Itt, a Columbusi Állami Kórházban, ha a félelem és a nyomás túl erőssé váltak, Jason sírt, üvöltött és szabad folyást engedett érzelmeinek.

Akkor is ezt tette, amikor hallotta a tévében, hogy Kent államban négy diákot megöltek. Az ápolók bezárták.

Midőn Arthur rájött, hogy Jasont minden kitörésekor bezárják, elhatározta, hogy akcióba lép. Itt sem volt különb, mint odahaza. Haragot mutatni nem volt szabad; ha valaki megtette, mindnyájan meg lettek büntetve. Így Arthur kikényszerítene Jasont a tudatosságból, „nemkívánatossá” minősítette, és közölte vele, hogy nem bírhatja többé a tudatot. A sötétségben marad, a folton kívül.

A többieket lekötötte a művészeti terápia. Tommy, ha nem ajtókat nyitogatott ki, tájképeket festett. Danny csendéleteket festett. Allen portrékat festett. Még Ragen is megpróbálkozott az alkotással, fekete-fehér rajzokra korlátozta magát. Akkor fedezte fel Arthur, hogy Ragen színvak és a felemás zoknikra gondolva arra a következtetésre jutott, hegy Ragen vette fel őket. Christene virágokat és pillangókat rajzolt a bátyjának, Christophernek.

Az ápolók jelentették, hogy Billy Milligan nyugodtabbnak és együttműködőbbnek látszik. Engedményeket kapott, s mikor az idő melegre fordult, kiengedték sétálni és rajzolni.

 

 

Néhányan a többiek közül kijöttek, körülnéztek, nem tetszett nekik, amit láttak és távoztak. Csak Ragen, akit lenyűgözött dr. Raulj szláv neve és kiejtése, vette be a Thorazine-t és tartotta be utasításait. Danny és David is, szófogadó gyerekek lévén, bevették a pszichózis elleni orvosságokat. De Tommy a szájában tartotta, aztán kiköpte. Arthur és a többiek is.

Danny összebarátkozott egy fekete fiúcskával és mindig beszélgetett és játszott. Későig fennmaradva órákon keresztül beszélgettek arról, hogy mit szeretnének csinálni, ha felnőnek. Danny életében először nevetett.

Egy napon dr. Raulj átköltöztette Dannyt az RB-3-ról az RB-4-re, ahol csupa nála nagyobb fiúk voltak. Mivel Dannynek senkije sem volt, akivel beszélgethetett volna, bement a szobájába sírni, olyan magányos volt.

Aztán egyszer csak hallotta, hogy egy hang azt kérdi: – Miért sírsz?

– Menj, ne zavarj engem – mondta Danny.

– Hová mehetnék?

Danny hirtelen körbepillantott, de senkit sem látott a szobában. – Ki beszélt hozzám?

– Én. A nevem David.

– Hol vagy?

– Nem tudom. Azt hiszem, ugyanott, ahol te.

Danny benézett az ágy alá, aztán faliszekrénybe, de a beszélőt sehol sem találta. – A hangodat hallom, de te hol vagy? – mondta.

– Itt.

– Én bizony nem látlak. Hol vagy, na?

– Hunyd le a szemed – mondta David.

– Most látlak.

Hosszú órákat beszélgettek kettesben múltbeli dolgokról, ismerkedve egymással, miközben fogalmuk sem volt róla, hogy Arthur hallgatózik.