TIZENNEGYEDIK FEJEZET

(1)

Arthurt egyre jobban bosszantotta a dolgok alakulása.

Allent menesztették legutolsó állásából, ahol mint számlázó és anyagmozgató dolgozott – miután váratlanul David jött a foltra és nekivezetett egy villásemelőt egy vasoszlopnak. Tommy összejárta Lancastert és Columbust, de nem sikerült másik állást találnia. Ragen rendszeresen Foleynak dolgozott – fegyveres kísérőként a drogszállítmányok mellett –, túl sok vodkát ivott és túl sok marihuánát szívott. Ragen, miután négy napot töltött Indianapolisban egy elkobzott fegyverszállítmány után nyomozva, Daytonban kötött ki. Valaki túl sok nyugtatót szedett be és Tommyra az Interstate 70-esen hányinger és gyomorfájás jött rá, mire átengedte a foltot Davidnek, akit egy moteltulajdonos feljelentésére őrizetbe vettek. A kórházban gyomormosást és rövid kezelést kapott – túladagolásról lévén szó –, de a rendőrség nem foglalkozott tovább vele, miután a moteltulajdonos meggondolta magát és nem írta alá a feljelentést. Amikor Allen visszatért Lancasterbe, Marlene vele maradt. Eközben az egyik nemkívánatos – a brooklyni kiejtése alapján Philip lehetett az – túl sok piros kapszulát vett be. Marlene kihívta a mentőket és bekísérte őket a kórházba. Ismét kimosták a gyomrát, de a lány ottmaradt mellette és vigasztalta.

Mondta neki, ő tudja, hogy rossz társaságba keveredett, és fél, hogy még nagyobb bajba kerülhet, de akkor is kitart mellette. Arthur bosszús lett erre; tudta, hogy a lányban, mikor elesettnek és sebezhetőnek érzi valamelyiküket, anyai érzések támadnak fel. És ő ki nem állhatta ezt.

Marlene mind több időt töltött a lakásban, ami nagyon megnehezítette az életet. Arthurnak szüntelenül résen kellett lennie, nehogy a lány fel találja fedezni a titkot. Egyre több lett az elveszett idő, amiről nem tudott számot adni. Biztosra vette, hogy valaki kábítószerrel üzletel – egy óvadéknyugtára bukkant egy zsebben –, és megtudta, hogy valamelyiküket őrizetbe is vették gyógyszerrecept-hamisításért. Abban is teljesen biztos volt, hogy valaki viszonyt folytat Marlene-nel.

Arthur úgy döntött, elhagyja Ohiót, itt az ideje, hogy felhasználja az egyik útlevelét, amit Ragennel vásároltatott magának egy alvilági kapcsolata révén.

Szemügyre vette a két útlevelet – amiket Foley szerzett Ragennek –, amelyek közül az egyik Ragen Vadascovinitch, a másik pedig Arthur Smith névre volt kiá llítva. Vagy lopták és megkozmetikázták őket, vagy elsőrangú hamisítványok voltak. Minden bizonnyal egy alaposabb megvizsgálást is kiállnak.

Felhívta a Pan American irodáját, váltott egy egyszeri utazásra szóló jegyet Londonba, magához vette az összes pénzt a faliszekrényből, fiókokból és könyvekből, és becsomagolt. Haza akart térni.

A repülőút a Kennedyig és az Atlanti-óceánon át eseménytelen volt. Amikor a Heathrow repülőtéren föltette a bőröndjét a pultra, a vámtisztviselő intett neki, hogy mehet.

Londonban Arthur egy kis szállodában szállt meg egy pub fölött a Hopwell (= jóreménység) Place-en, gcmdolva, hátha szerencsét hoz neki a név. Egyedül ebédelt egy kicsi, de elegáns étteremben, azután taxin a Buckingham palotához ment. Lekéste az őrségváltást, de sebaj, gondolta, majd megnézi máskor. Otthonosan kószált a város utcáin és néha odamondott egy „jó napot”-ot vagy „pompás délután”-t egy-egy járókelőnek. Elllatározta, hogy másnap vesz magának egy keménykalapot meg egy esernyőt.

Amióta csak az eszét tudta, most először volt olyan emberek között, akik ugyanúgy beszéltek, mint ő. A közlekedés a megfelelő oldalon zajlott és a rendőrök biztonságérzettel töltötték el.

Megnézte a Towert és a British Museumot, vacsorára halat és szalmaburgonyát evett és meleg angol sört ivott. Amikor este visszatért a szobájába, a kedvenc Sherlock Holmes-filmjei jutottak eszébe, és elhatározta, hogy másnap felkeresi a Baker Street 22 1/2 -et. Meg akarta nézni, hogy a nagy detektív emlékéhez illő módon gondozzák-e. Úgy érezte, végre hazatérhetett.

Másnap reggel Allen a falióra hangos tiktakolását hallotta meg először. Kinyitotta a szemét és maga köré pillantott. Kiugrott az ágyból. Egy régimódi szállodaszobában találta magát, amelyben egy vaságy állt, a falat kacskaringós mintázatú tapéta borította és a padlón egy kopottas kis szőnyeg volt. Hát ez nem a Holiday Inn, az egyszer biztos. Kereste a fúrdőszohát, de az nem volt. Felhúzta a nadrágját és kinézett a folyosóra.

Hol a pokolban van? Visszament a szobába, felöltözött és elindult lefelé a lépcsőn, hátha sikerül rájönnie, hol van. A lépcsőházban egy férfi tartott vele szemben felfelé, kezében tálcával.

– Kér reggelit? – kérdezte a férfi. – Csuda szép napunk van.

Allen leszaladt a lépcsőn, s az utcára érve körbepillantott. Meglátta a fordított irányban közeledő, nagy rendszámtáblájú, fekete taxikat és a pub neonreklámját.

– Jesszumpepi! Mi a fene ez itt? Mi lehet velem? – Rémülten és dühösen kiabálva szaladt visszafelé a szállóba, az emberek utánafordultak, de őt nem érdekelte. Gyűlölte, hogy minduntalan más helyen ébred és nem képes ellenőrizni magát. Egyszerűen nem bírta ezt tovább elviselni. Meg akart halni. Térdre rogyott, mindkét öklével a járdát verte és könnyek gördültek végig arcán.

Aztán észbe kapott – ha meglátja egy rendőr, bevitetheti a diliházba – és felugrott. Fölrohant a szobájába, ahol megtalálta bőröndjében az „Arthur Smith” névre szóló útlevelet. Volt benne egy nyugta egy egyszeri utazásra érvényes repülőjegyről Londonba. Allen rároskadt az ágyra. Miben sántikálhat ez az Arthur? A hülye fattya.

Az összes zsebét átkutatva is csak hetvenöt dollárt talált. Honnét fog pénzt szerezni a hazautazásra? Egy egyszeri utazásra szolgáló jegy három-négyszáz dolcsiba is belejöhet. – A fene egye meg! Jézus Mária! Ördög és pokol!

Pakolni kezdte Arthur ruháit, hogy elhagyja a szállodát, de aztán leállt. – Ott egye meg a fene! Egye meg, amit főzött! – Azzal otthagyta a bőröndöt meg a ruhákat.

Magához vette az útlevelet és fizetés nélkül kisétálva a szállodából, leintett egy taxit. – Vigyen a nemzetközi repülőtérre.

– Heathrow vagy Gatwick?

Allen előszedte útleveléből a Londonba szóló repülőjegyet. – Heathrow – felelte.

Útban a repülőtér felé kiötlötte, hogy mit fog csinálni. Hetvenöt dollárral nem juthat messzire, de ha használja az eszét és ügyesen színészkedik, akkor csak sikerül majd valahogy feljuttatnia magát egy Amerikába induló járatra. A repülőtérre érve kifizette a fuvart és berohant a várócsarnokba.

– Jézusisten! – kiabálta. – Fogalmam sincs, mi történt! Nekem nem kellett volna kiszállni a gépből! Bekábítóztak! A jegyem, a holmim, mindenem a gépen maradt! Senki sem mondta, hogy ne szálljak ki! Biztos, hogy volt valami az ételemben vagy az italomban! Elnyomott az álom és mikor felébredtem, kiszálltam kinyújtóztatni a lábaimat. Senki sem szólt, hogy ne szálljak ki! A jegyeim, az utazási csekkjeim, minden oda van!

Egy őr igyekezett lecsillapítani, és az útlevél-ellenőrzéshez kísérte.

– Rosszkor szálltam ki a gépből! – ordította. – Előbb szálltam ki! Nekem Párizsba kellett volna mennem. De itt szálltam ki. Kábultan bolyongrtam. Valami volt az italomban. Ez a légitársaság hibája. Mindenem a repülőgépen hagytam. Csak pár dollár maradt a zsebemben. Most hogy jutok vissza az Egyesült Államokba? Jézus Mária! Ittrekedtem! Nincs pénzem másik jegyre! Én nem potyázni akarok. Nézze, én nem lopom a pénzt, hogy egy napra jöjjek át Londonba. Segítenie kell, hogy hazajuthassak.

Egy rokonszenves fiatal nő végighallgatta a panaszait, és megígérte neki, hogy mindent meg fog tenni az érdekében. Allen az előcsarnokban várakozott fel s alá járkálva, és egyik cigarettáról a másikra gyújtva figyelte, ahogy a nő telefonálgatott.

– Egyvalamit tudunk tenni – mondta végül. – Felvesszük listára, de amint hazaér, ki kell fizetnie a jegyét.

– Az csak természetes! – mondta Allen. – Én nem blictelni akarok! Nekem van otthon pénzem. Csak hazajussak, azonnal kifizete m.

Tovább locsogott összevissza boldog-boldogtalannak, míg nem látta, már alig várják, hogy megszabaduljanak tőle. Erre számított. Végül felrakták egy, az Államokba induló 747-esre.

– Van Isten! – suttogta, ahogy belesüppedt az ülésbe és becsatolta a biztonsági övét. Nem bízott annyira magában, hogy el merjen aludni, és úgy igyekezett ébren maradni, hogy minden magazint elolvasott, amit csak talált a fedélzeten. Amikor megérkezett Columbusba, egy biztonsági tisztviselő vitte el kocsival Lancasterbe. Allen megtalálta a festmény eladásából félretett pénzét ott, ahová elrejtette egy laza deszka mögött a fáliszekrenyben, ahol a takarítóeszközöket tartotta, és kifizette a visszatérti jegyét.

– Még egyszer köszönöm maguknak – mondta kísérőjének. – A Pan Am igazán megértően viselkedett. Mihelyst alkalmam lesz, megírom a vállalatuk elnökének, hogy fantasztikusan jól dolgoznak.

Egyedül maradva a lakásban Allen nagyon lehangolttá vált. Megpróbált érintkezésbe lépni Arthurral. Nem kis időbe telt, míg Artlmr végül kijött és körbepillantott. Látva, hogy már nincs Londonban, teljesen begombolkozott.

– Egytől egyig hitvány, mihaszna alakok vagytok – dörmögte.

Azzal duzzogva hátat fordított.

(2)

Szeptember végén Allent alkalmazta az óriási Anchor Hocking Üveg Rt., ahol Billy húga, Kathy dolgozott valamikor. Az üvegtermékeket csomagolta, amelyeket a nők levettek a futószalagról. De néha meósként is dolgozott, a közvetlenül a futószalagról lekerülő darabokat ellenőrizte. Kínszenvedés volt egy helyben álldogálva a lángcsóvák és légfúvók fülsiketítő morajában – felszedegetni és tüzetesen megvizsgálni a még meleg üvegterméket, majd egymásra rakosgatni őket a nyitott rekeszekbe csomagoláshoz. Rengeteg ide-oda váltás volt Tommy, Allen, Philip és Kevin között.

Arthur beleegyezésével Allen kibérelt egy három hálószobás kétszintű lakást Somerford Square-ben, Lancaster északkeleti negyedében, a Sheridan Drive 1270 K alatt. Allennek tetszett a szürke, megpatinásodott kerítés, amely eltakarta a lakásokat a parkolótér és a sztráda felől. Tommynak saját szobája volt az elektronikus szerkezetei számára, és egy külön szoba volt műteremnek. Ragen egy belépős, zárható faliszekrényt kapott az egyik emeleti hálószobában – ott tartotta az összes fegyverét a 9 milliméteres automata kivételével. Azt a frizsider tetején hátul tartotta, ahol egyik gyerek sem láthatta meg, vagy érhette el.

 

 

Marlene minden este eljött hozzá, miutW befejezte a munkát a Hecks áruházban. Ha a második műszakban dolgozott, a lány megvárta, míg éjféltájt hazatért és az éjszaka nagy részét vele töltötte. Pirkadat előtt mindig hazament a szülei házába.

Marlene mogorvábbnak és kiszámíthatatlanabbnak érezte Billyt, mint valaha. Néha összevissza rohangászott a lakásban és tört-zúzott. Azután réveteg tekintettel bámulta a falat, vagy a festőállványhoz ment és megszállottan festett. De szeretőnek mindig gyengéd és figyelmes volt.

Tommy nem mondta el neki, hogy kezdett megbízhatatlanná válni. Kimaradozgatott a munkából. És hiányozgatott az idejéből. A dolgok egyre szorosabb egymásutániságban látszottak történni; újabb káros időzavarba kerültek. Arthurnak ellenőrzést kellett volna gyakorolnia, de valamilyen oknál fogva egyre jobban elvesztette uralmát a helyzet fölött. Senki sem törődött a dolgokkal.

Arthur Marlene-t okolta a zűrzavarért, és ragaszkodott a kapcsolat megszakításához. Tommynak majd kiugrott a szíve. Tiltakozni akart, de túlságosan félt Arthurtól, semhogy be merte volna vallani, hogy beleszeretett Marlene-ba. Tudta, épp elég közelről súrolta a szabályokat több ízben is ahhoz, hogy nemkívánatosnak minősíthessék. Ekkor meghallotta Adalana hangját:

– Ez nem igazságos – mondta a lány.

– Én mindig igazságos vagyok – mondta Arthur.

– Nincs jogod szabályokat előírni és minden szerelmi kapcsolatit és érzelmi szálakat megszakíttatni velünk, ami a kívülállókhoz fűz bennünket.

Igaza van – gondolta Tömmy, de csendben maradt.

– Marlene csak visszahúz bennünket minden téren – mondta Arthur. – Vádaskodik, ostoba veszekedésekre fecsérelteti az időnket, és akadályoz a szellemi kiteljesedésünkben.

– Szerintem akkor sem helyes elküldeni őt – erősködött Adalana. – Olyan odaadó.

– Az Isten szerelmére! – mondta Arthur. – Tommy és Allen még mindig egy rohadt gyárban dolgoznak. Úgy számítottam, legfeljebb néhány hónapig maradnak ott, azután följebb kerülnek valami rendes, szakmailag komolyabb állásba, ahol hasznosíthatják és kiterjeszthetik ismereteiket. Most már senki sem fejleszti a szellemét.

– Melyik fontosabb – a szellem kiteljesítése vagy az érzések kimutatása? Lehet, hogy ez rossz kérdés, mert neked nincsenek érzéseid. Lehet, hogy az ember igen termékeny és kiemelkedő személyiséggé válhat, ha elnyomja az érzéseit és csak az eszére hallgatva él, de közben olyan magányos lesz, mint egy kivert kutya.

– Marlene megy – mondta Arthur, úgy érezve, már eddig is épp eléggé lealázta magát azáltal, hogy odaállt vitatkozni Adalanával. – Engem nem érdekel, ki veszi kézbe az ügyet, de ennek a kapcsolatnak véget kell vetni.

 

 

Marlene később elmesélte az első szakításuk estéjét. Veszekedtek. Billy olyan furcsán viselkedett, hogy Marlene azt hitte, be van kábszerezve. Billy a földön feküdt, és nagyon haragudott rá valami miatt – a lánynak fogalma sem volt róla, mi az. Pisztolyát a kezében tartotta, az ujján forgatva játszadozott vele, s időnként a saját fejének szegezte.

Billy egyszer sem szegte a pisztolyt őrá, és Marlene nem saját magát, hanem őt féltette. A fiú a halformájú állólámpát bámulta, amit az egyik este hozott magával, aztán egyszer csak felugrott és rálőtt. A lámpa szétrobbant, s a golyó lyukat ütött a falban.

Letette a pisztolyt a bárpultra, s mikor elfordult, a lány felkapta onnét és kirohant a lakásból. Sikerült leérnie a lépcsőn és beugrania a kocsijába, mielőtt a fiú utolérhette volna. De alighogy kiállt a járda mellől, Billy a motorháztetőn termett és gyűlölködő, dühtől lángoló tekintettel meredt rá a szélvédőn keresztül. Valami csavarhúzófélével verni kezdte az üveget. Marlene megállt, kiszállt a kocsiból és visszaadta a pisztolyát. A fiú fogna és egyetlen szó nélkül visszament a házba.

Marlene hazahajtott, olybá véve, hogy vége köztük mindennek.

Allen még azon az estén lement a Grilli’sbe és kért egy „Stromboli hőse” meleg szendvicset – olasz kolbász, provolone sajt és külön paradicsomszósz – elvitelre. Figyelte, ahogy a pultnál a férfi alufóliába csomagolta a forró szendvicset és egy fehér papírtasakba tette.

Hazaérve letette a papírtasakot a pultra és ment a hálószobába átöltözni. Festeni volt kedve ma éjszaka. Lerúgta cipőjét, belépett a gardróbba és lehajolva kereste a papuesát. Ahogy felállt, bevágta fejét a polcba, és dühösen és kábultan rogyott le. A gardróbajtó rácsapódott. Ki akarta lökni, de be volt ragadva. – Jézus Mária! – motyogta, de ahogy felugrott, újból bevágta a fejét…

Ragen arra nyitotta ki szemét, hogy a fejét fogva a földön ül egy halom cipő között. Felállt, kirúgta az ajtót és maga köré pillantott. Dühös volt. Ezek az időzavarok napról napra idegesítőbbek és zavaróbbak lettek. De legalább megszabadult attól a nőtől.

Ide-oda bolyongott a lakásban, próbálva összerakni a fejében a dolgokat. Ha legalább elérhetné Arthurt, talán rájönne, mi folyik. Most aztán tényleg szüksége volt egy italra. Kiment a konyhába és meglátta a fehér papírtasakot a pulton. Nem emlékezett, hogy az előzőleg is ott lett volna. Ellenséges gyanakvással bámult a tasakra és elővett egy üveg vodkát a bárpult alól. Ahogy a jégre töltötte, fura neszt hallott a tasakból. Elhátrálva látta a tasakot lassan oldalt dőlni.

Amikor a tasak ismét megmozdult, Ragen lassan kifújva magából a levegőt még hátrébb lépett. Az jutott eszébe, amikor egyszer egy méregfogától megfosztott kobrát tett papírtasakba egy koszfészek tulajdonosának ajtaja elé figyelmeztetésül. Ennek viszont lehet, hogy ki sincs húzva a méregfoga. Felnyúlt maga mögé a frizsiderre és kitapogatta a pisztolyát. Gyorsan lekapta onnét, célzott és lőtt.

A papírtasak nekirepült a falnak. Ragen lebukott a bárpult mögé és gyanakvóan bámult a tasakra, továbbra is célba véve a pisztollyal. A tasak a földön hevert. Óvatosan megkerülte a bárt és a pisztolycsövével felszakította a tasak tetejét. A véres kvaccs láttán hátraugrott és másodszor is rálőtt, azt üvöltve: Nesze még, te fattyú!

Belerugdosott, de amikor az nem mozdult, kinyitotta és hitetlenkedve meredt a paradicsomszószos sajtos szendvicsre egy nagy lyukkal a közepében.

Erre elnevette magát. Rájött, hogy a melegtől mozgott az alufólia. Ostobán érezve magait, hogy egy szendvicsre pazarolta két töltényét, felrakta a tasakot a mosogatópultra, visszatette a pisztolyt a frizsider tetejére és megitta a vodkát. Töltött még egyet, bevitte a nappaliba és bekapcsolta a tévét. Mindjárt a hírek mennek, talán azokból rájön, gondolta, hogy milyen uap van ma. Mielőtt a híradó véget ért volna, álomba merült…

Allen felébredve nem emlékezett, hogyan került ki a gardróbból. Megtapogatta léjét. Csak egy kis dudor. Katonadolog – ettől még megfestheti Billy húga, Kathy arcképét, ahogyan eltervezte. A műterembe indult, de közben eszébe, jutott, hogy még nem is evett.

Visszament a bárhoz, kólát töltött magának és a szendvicsét kereste. Biztosan emlékezett rá, hogy a pulton hagyta. Meg is találta… De viharvert ez a tasak! – gondolta. Miféle szendvics ez? – meredt a kvaccsra a cafatokra szakadt alufóliában a körülötte szétterülő paradicsomszósszal. Ezt nevezik ezek Stromboli-szendvicsnek?

Felvette a telefonkagylót, feltárcsázta a Grilli’st, s miután adták neki a vezetőt, rátámadt: – Én szendvicset kértem és nem holmi szétpasszírozott kvaccsot! Úgy néz ki, mintha a turmixgépből szedték volna ki!

– Sajnálom, uram. Hozza vissza, készítünk önnek egy másikat.

– Nem, kösz. Csak azt akartam magukkal tudatni, hogy elvesztették egy vevőjüket.

Lecsapta a kagylót és kicsörtetett a konyhába tojást sütni magának. Az egyszer biztos, hogy be nem teszi többé a lábát a Grilli’sbe!

 

 

Két héttel később Tommy, kihasználva az időzavart, felhívta Marlene-t. Nála hagyta néhány holmiját, mondta neki. Marlene eljött munka után és átbeszélgették az estét. A lány ismét kezdett feljárkálni hozzá.

Minden ment tovább a régiben, és Ragen az egészért Arthurt hibáztatta, aki, szerinte, képtelen volt kézben tartani a családot.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

(1)

„Walter” december 8-án késő délután nyugtalanul ébredt a lakásban, mert vadászni akart menni, az üldözés izgalmára vágyott. Szeretett egymagában, puskával barangolni az erdőben.

Walter nem túl gyakran találta magát a folton és tudta, hogy csak olyankor hívják ki rá, ha a rendkívüli irányérzékére – amely a szülőföldjén, Ausztráliában a bozótban vadászgatva fejlődött ki benne – van szükségük. Legutoljára évekkel ezelőtt volt kint a folton, amikor Billy és Jim bátyja nyári táborozáson volt a Polgári Légi Őrjárattal. Waltert a nyomkövető képessége miatt nyomolvasóként vették igénybe.

De már nagyon régen nem vadászott.

Így ezen a délutánon úgy érezte, kölcsönveheti Ragen pisztolyát a frizsider tetejéről. Bár az aligha helyettesíthette a vadászpuskát, jobb volt a semminél. Bekapcsolta az időjárás jelentést, és meghallva, hogy hideg van, elhatározta, hogy bekecset és kesztyűt vesz. De amikor sehol sem találta feltűzött karimájú ausztráliai kalapját, beérte egy símaszkkal. Elemózsiát csomagolt magának és elindult délnek a 664-és úton. Ösztönösen tudta, merre kell mennie. Délnek tartva olyan erdős területekre bukkanhat, ahol kedvére vadászhat. Letért a sztrádáról és követte a jelzéseket a Hocking Állami Parkba, azon töprengve, vajon milyen vadat lehet ott találni.

Behajtott az erdőbe, leparkolta az autót és gyalog ment tovább.

Közel egy órát gyalogolt. Néha meg-megrezzentek az ágak mókusokról árulkodva, de vadra utaló jelnek nyoma sem volt. Már majdnem bealkonyodott. Egyre türelmetlenebbé vált, amikor egyszer csak egy kövér, fekete varjút pillantott meg egy lucfenyáágon. Gyorsan célzott és lőtt. A madár alábukott. Hirtelen szédülés fogta el és elhagyta a foltot…

– Barbár alak – mondta jeges hangon Arthur. – Az állatok megölése szabályellenes.

– Miért viszi el asz én pisztolyom? – kérdezte Ragen méltatlankodva.

– Elöl hagytad – mondta neki Arthur. – Ez is szabályellenes volt.

– Nem igasz. Abban etyesztünk meg, hoty ety fetyvernek mindig kéznél kell lenni védekeszésre, csak a gyerekek ne férjenek hozzá. Walternek nem volt joga elvenni.

Arthur felsóhajtott. – Pedig igazán kedveltem a fiút. Energikus, megbízható fiatalember. Jó irányérzékkel. Folyton Ausztráliáról olvas, amely utóvégre mégiscsak a Brit Birodalom része. Egyszer azt javasolta, végezzenek kutatást a kenguruk kifejlődését illetően. De attól tartok, mostantól nemkívánatosnak kell tekintenem.

– Esz túl szigorú büntetés ety varjúért – mondta Ragen.

Arthur lesújtó pillantást lövellt rá. – Eljöhet az idő, hogy egy emberi lényt leszel kénytelen megölni önvédelemből, de nem fogom tűrni, hogy egy szegény ostoba teremtménynek vedd el az életét.

Arthur eltemette a varjút és visszament a kocsihoz. Allen, aki csak az utolsó mondatokat hallotta, kilépett a foltra, beült a volán mögé és hazaindult.

– Megöl egy ostoba varjút és nagy vadásznak képzeli magát – micsoda ostoba fráter!

(2)

Késő este Lancaster felé hajtva Allenen bizonytalanság lett úrrá. Letette a kis üveg Pepsit, amit iszogatott, s amikor reflektorai egy útszéli illemhelyjelzést világítottak meg, jobbnak látta, ha megáll egy kicsit. Leparkolt a férfivécénél, megrázta fejét és lehunyta szemét…

Danny csodálkozva pillantou fel, nem értve, hogy mit keres ő a volán mögött. Eszébe jutott Arthur utasítása, és átcsúszva az utasülésre várta, hogy, jöjjön valaki vezetni. Közben észrevette, hogy annál az illemhelynél van, amelyikben sokszor járt. Észrevett két másik autót is, amelyikben ültek. Az egyikben egy hölgy volt, lelógó karimájú kalapban. A másikban egy férfi ült. Mindegyik csak üldögélt a kocsijában. Lehet, hogy ők ls csak az imént kerültek a foltjukra és most várják, hogy jöjjön valaki elvezetni a kocsit.

Danny most már tényleg azt kívánta, bárcsak jönne valaki. Fáradt volt és vécére kellett mennie. Amikor kiszállt az autóhól, és a férfivécé felé indult, látta, hogy a hölgy is kiszáll a kocsijából.

Danny megállt az alacsony gyerek-piszoárnál, lehúzta a cipzáraz a sliccén és megborzongott a hideg decemberi levegőben. Hallotta a lépteket és az ajtónyikorgást. A hölgy lépett be. Danny meglepődött és elpirulva fordult el, hogy ne lássa a nő, ahogy pisil.

– Mi az, kicsim – mondta az –, buzi vagy?

Nem női hang volt. Egy nőnek öltözött férfi volt az, lecsüngő karimájú kalapban, kirúzsozva, vastagon kifestve, egy fekete ponttal az állán. Úgy nézett ki, mint Mae West a filmjeiben.

– Te nagyfiú – mondta a női-férfi –, hadd szopjalak le.

Danny megrázta fejét, elfelé kezdett oldalazni, de egy másik férfi is belépett. – Ejha – mondta –, milyen jóképű! Örömködjünk együtt!

A férfi galléron ragadta és a falnak nyomta. A női ruhás a zakója elejét fogva a sliccéhez kapott. Danny megrémült ettől a durvaságtól és lehunyta a szemét.

Ragen elkapta a kezet, kicsavarta, és nekivágta a férfit a falnak, s amikor összerogyott, jól mellbe rúgta a térdével és nyakon vágta kézéllel.

Ahogy megfordult és meglátta a nőt, megtorpant. Soha nem volt képes megütni egy nőt. De amikor az azt mondta neki: – Mit tettél, te fattyú! –, Ragen rájött, hogy egy férfi az női ruhában. Kinyúlt, penderített egyet rajta és könyékkel nekinyomta a falnak, miközben figyelte, nehogy a másik férfi feltápászkodjon.

– Le a földre, barát mellé! – rivallt rá Ragen, és ököllel jól gyomorszájba vágta a trauszvesztitát. A férfi kétrét görnyedve a földre zuhant. Ragen magához vette a levéltárcáikat, de ahogy kifelé indult, a női ruhás felugrott és elkapta a derékszíjánál fogva. – Add vissza az igazolványokat, te fattyú!

Ragen hátrapördült és ágyékon rúgta. Amikor a férfi összerogyott, Ragen a másik lábával az arcára rúgott. A férfinak sugárban dőlt a vér az orrából és hányt a kitört fogain keresztül.

– Megmaradsz – mondta Ragcn nyugodtan. – Tudok én, mellyik csontok lehet eltörnöm.

A másik fekvő férfira nézett. Annak nem bántotta az arcát, mégis vér szivárgott a szájából. Ragen kikövetkeztette, hogy a hasi idegközpontra mért ütés gyakorolhatott nyomást a gégefedőre és pattantotta meg a véredényeket. De ez is életben marad. Ragen lehúzta a férfi Seiko karóráját.

Odakint Ragen észrevette a két üres autót. Felkapott egy követ és kiverte a lámpáikat. Nem tudnak továbbmenni a sztrádán reflektor nélkül.

Ragen hazahajtott, bement a lakásba, körülnézett, hogy ellenőrizze, biztonságos-e, aztán ehagyta a foltot…

Allen kinyitva a szemét éppen azon töprengett, hogy kimenjen-e vécére. Látva, hogy otthon van, megrázta fejét. Már nem kellett vizelnie. És az ujjízületei le voltak horzsolva. És mi az a trutymó a jobb cipőjén? Megérintette és szemügyre vette.

– Jézus Mária! – üvöltött fel. – Kinek a vére ez? Ki a frász verekedett? Tudni akarom. Jogom van megtudni, hogy mi a helyzet.

– Ragennek meg kellett védeni Dannyt – mondta Arthur.

– Mi történt?

Arthur elmagyarázta neki: – Nagyon föntös, hogy a fiatalabbak tudják, az út menti illemhelyek veszélyesek este. Köztudott dolog, hogy azok homoszexuálisok találkahelyei sötétedés után. Ragennek ki kellett mentenie Dannyt egy veszélyhelyzetből, amelynek Allen tette ki.

– Hát esküszöm, hogy az nem az én hibám volt. Én nem kértem, hogy elhagyhassam a foltot és nem hívtam ki Dannyt. A fene se tudja, hogy kik jönnek-mennek, s hogy ki mit csinál az időzavar alatt!

– Nekem köllött vóna ott lenni – mondta Philip. – Én aztán e’kaptam vóna a frakkjukat.

– És ki is nyírattad volna magad – mondta Allen.

– Vagy valami ostobaságot csináltál volna – mondta Arthur –, még megölted volna valamelyiküket. És most még egy gyilkosságot is a nyakunkba akaszthatnának.

– Hűha…

– Azonkívül, neked nem is szabad a folton lenned – tette hozzá Arthur nyomatékkal.

– Tudom, de akkor is szerettem volna ott lenni.

– Kezdem azt hinni, hogy te loptál időt, és kihasználva az időzavarokat, te űzted megint a kisded játékaidat.

– Még hogy én! Nahát, ez aztán…

– Tudom, hogy kint voltál. Te vagy a kábítószeres, aki rombolja a testét és a szellemét.

– Szóval hazugnak nevezel?

– Az is vagy többek között. Egy fogyatékos android vagy, és mérget vehetsz rá, hogy amíg hatalmamban áll, megakadályozom, hogy a tudat még egyszer hozzád kerülhessen.

Philip visszaosont a sötétbe, azon töprengve, vajon mi lehet az az android. Juszt se kérdezi meg Arthurtól! Nem szerzi meg annak a nyavalyás angol bevándorlónak azt az örömöt, hogy megint rászállhasson! És ki fog lógni, valahányszor csak szerét ejtheti! Tudta, hogy Zanesville óta Arthurnak meggyengült a hatalma. Amíg van marihuána vagy LSD, igenis ki fog lopózni és a gutaütést fogja ráhozni Arthurra.

A rákövetkező héten Philip, mialatt a folton volt, elmesélte Wayne Luftnak, az egyik vevőjének, hogy mi történt a Lancasterbe vezető út melletti vécében.

– Állati ciki – mondta Luft. – Nem tudta, hogy az útszéli klotyók buzitanyák?

– A fene se gondolta vóna – mondta Philip. – A franc üssön beléjük, télleg úgy ólálkodtak ott, mint akik lesnek a zsákmányra. De gyűlölöm őket!

– Hát még én!

– Elkaphatnánk egypárukat – vélekedett Philip.

– Hogyan?

– Hát, annyit tudunk, hogy folyton az útszéli klotyóknál lebzselnek esténként. Odamegyünk, oszt megruházzuk őket. Szépen megtisztítanánk tőlük a klotyókat.

– Le is nyúlhatnánk őket – vélekedett Luft. – Lenne egy kis karácsonyi pénzünk az időnkért és egyúttal a melegektől is megszabadulnánk. Biztonságossá tennénk a rendes emberek számára.

– Aha! – nevetett fel Philip. – Az olyanoknak, mint mi.

Luft elővette a sztrádatérképet és megjelölte az útszéli illemhelyeket Fairfield és Hocking megyék térségében.

– Az én kocsimmal fogunk járni – mondta Philip. – Az gyors.

Philip magával vitt egy díszkardot, amit a lakásban talált.

A Hocking megyei Rockbridge közelében egy út menti illemhelynél észrevettek egy bogárhátú Volkswagent, amely két utasával épp a férfioldal előtt állt. Philip megfordult a Grand Prix-vel és áttért a másik oldalra. Bevett két Preludint, amiket Luft adott neki. Azután félórán keresztül figyelték a kocsiból a VW-t. Senki se ment be vagy jött ki.

Luft azt mondta: – Pedig ezek csak azok lehetnek. Máskülönben miért dekkolnának ennyi ideig éjjel kettőkor egy klotyónál?

– Én megyek be elsőnek – mondta Philip. – A karddal. Ha begyönnek utánam, te is begyössz a stukkerral.

Philipet jóleső érzés fogta el, ahogy átvágott az úttesten, a karddal a kabátja alatt, a férfivécéhez. Jól számított – a két férfi a nyomába eredt.

A közeledtükre viszketni érezte bőrét. Maga sem tudva, hogy a két férfi vagy az LSD hatására-e, előrántotta a kardot és elkapta a köcsögöt. A társa egy dagadt puhány volt. Belépett Luft és a férfi hátába nyomta a pisztolyt. A buzeráns rémületében remegni kezdett, mint a kocsonya.

– Gyerünk, kibaszott buzik! – ordította Luft. – Lefeküdni a földre.

Philip elvette a kövértől a levéltárcát, gyűrűt és órát. Luft a másikkal ugyanezt tette.

Utána Philip beparancsolta őket a kocsiba.

– Hová visznek minket? – kérdezte a kövér sírva.

– Egy kis sétára az erdőbe.

Lekanyarodtak a sztrádáról egy elhagyatott bekötőútra, ahol kilökték a két férfit a kocsiból.

– Ez simán ment – mondta Luft.

– Túró vót – mondta Philip. – És tökéletes bűntény.

– Mennyink lett?

– Sok. Vastagok vótak. Meg hitelkártyák is.

– Basszuskulcs – mondta Luft. – Frankón otthagyom a melóhelyem, és csak ezt fogom csinálni.

– Közszolgálat – mondta Philip vigyorogva.

Visszaérve a lakásba Philip elmesélte Kevinnek a tökéletes bűntényt. Az tudta, hogy le fog zuhanni. Bevett néhány nyugtatót, hogy segítsen neki puhán landolni…

(3)

Tommy karácsonyfát állított, felrakta rá az égőket és elhelyezte alatta a maga készítette ajándékokat Marlene és a család részére. Így tervezte, később átmegy a Spring Streetre meglátogatni Anyát, Delt, Kathyt és a fiúját, Bobot.

A kora este a Spring Streeten jól telt egészen addig, míg Rob és Kathy be nem jöttek a nappaliba és Kevin a folton nem találta magát.

– Nahát, de klassz a bőrdzsekid – mondta Rob. – És látom, új Seikód is van.

Kevin feltartotta az órát. – A legjobb, ami csak létezik.

– Ez nem fér a fejembe, Billy – mondta Kathy. – Te nem keresel olyan sokat az Anchor Hockingban. Honnét szerezted a pénzt?

Kevin elmosolyodott. – Felfedeztem a tökéletes bűntényt.

Kathy gyors pillantást vetett rá. Érezte, hogy megint nem stimmel valami, azért ez a cinikus viselkedés. – Mit beszélsz?

– Lenyúltam egypár buzit az útszéli klotyóban. Az életben nem jöhetnek rá, ki tette. Nem hagytam ujjlenyomatot meg ilyesmit. És különben se mernek a palik a rendőrségre menni. Lett egy csomó lóvém meg hitelkártyám. – Feltartotta az órát.

A lány alig hitt a fülének. Ez a beszéd nem Billyre vallott. – Ugye csak tréfálsz?

Kevin elmosolyodott és vállat vont. – Talán igen, talán nem.

Del és Dorothy beléptekor Kathy elnézést kért és átment a hallba a faliszekrényhez. Annikor semmit sem talált a bátyja bőrdzsekijében, kiment a kocsijához. Nem csalatkozott: a kesztyűtartóban egy levéltárcát, hitelkártyákat, egy jogosítványt és egy férfiápoló tulajdonát képező személyi igazolványt talált. Billy tehát mégsem tréfált. Kathy a kocsiban üldögélve azon tanakodott, mitévő legyen. Az igazolványt a retiküljébe tette és elhatározta, hogy beszél a családdal.

 

 

Billy távozása után Kathy megmutatta anyjának és Delnek, hogy mit talált.

– Magasságos Isten! – hüledezett Dorothy. – Nem tudom elhinni!

Del a levéltárcára nézett. – Miért nem? Én igen. Most már tudjuk, hogy miből engedheti meg magának, hogy úgy költekezzen.

– Fel kell hívnunk Jimet – mondta Kathy –, hogy jeijjön haza és segítsen kihúzni a bajból Billyt. Van egy kis pénzem a bankban. Kifizetem a repülőjegyét.

Dorothy felhívta interurbán Jimet, és könyörgött neki, kérjen rendkívüli eltávozást és jöjjön haza. – Az öcséd bajban van. Valami sötét ügyletbe keveredett és ha nem tudjuk lerendezni, valószínűleg kénytelenek leszünk a rendőrségre menni.

Jim rendkívüli eltávozást kért a Légierőtől és karácsony előtt két nappal hazajött. Del és Dorothy megmutatták neki a levéltárcát és a Lancester Eagle-Gazette-ből kivágott beszámolókat az országút menti férfivécében elkövetett rablásokról.

– Hátha sikerül a lelkére beszélned – mondta Jimnek Del. – Isten a tanúm, én megpróbáltam apja helyett apja lenni. Amikor Zanesville-ből kiengedték, azt hittem, talán pótolhatja a saját fiamat, nyugodjon békében, de Billy senkire sem hajlandó hallgatni.

Jim átnézte a levéltárcát, azután a telefonhoz ment és feltárcsázta az igazolványon feltüntetett számot. Előbb le akarta ellenőrizni.

– Ön nem ismer engem – mondta a férfinak, aki a vonal végén felvette a kagylót –, de van nálam valami, ami esetleg fontos lehet magának. Hadd tegyek fel egy hipotetikus kérdést: Ha valaki azt mondaná, a személyi igazolványából tudja, hogy foglalkozása ápoló, mit szólna rá?

Egy pillanat múlva a férfihang azt válaszolta: – Azt, hogy őnála van a levéltárcám.

– Oké – mondta Jim. – Akkor elmondaná, hogy néz ki az a levéltárca és mi van még benne?

A férfi leírta a levéltárcát és a tartalmát.

– Hogyan vesztette el?

– Egy illemhelyen voltunk a barátommal az Athensből Lancasterbe vezető sztráda mentén. Bejött két srác. Az egyiknél pisztoly, a másiknál egy kard volt. Elvették tőlünk a levéltárcáinkat, óráinkat és gyűrűinket, aztán autón kivittek az erdőbe és otthagytak.

– Milven autó volt?

– Egy kék Pontiac Grand Prix, és az a srác, akinél a kard volt, vezette. – Megmondta Jirnnek a rendszámot.

– Hogyhogy ilyen biztos az autóban és a rendszámban?

– Úgy, hogy a múltkor ismét láttam egy üzlet előtt a belvárosban. Nem egész ötven lábra álltam a sráctól, akinél akkor a kard volt, és követtem az autóhoz. Ugyanaz a fickó volt.

– Miért nem jelentette föl?

– Mert jelenleg épp egy új, fontos állásra pályázom, és homoszexuális vagyok. Ha jelentem az incidenst, azzal nemcsak magamat, hanem több barátomat is kompromittálnám.

– Oké – mondta Jim. – Ha valóban nem akar feljelentést tenni és kompromittálni magát és a barátait, gondoskodom róla, hogy visszakapja a levéltárcáját és a többi holmiját. Mivel inkognitóban kívánok maradni, az egészet postán fogja megkapni.

Letéve a kagylót Jim hátradőlt és mély lélegzetet vett. Ránézett az anyjára, Delre és Kathyre. – Billy pácban van – mondta, és újból felvette a telefonkagylót.

– Most kit hívsz? – kérdezte Kathy.

– Meg akarom mondani Billynek, hogy szeretnék átmenni hozzá holnap az új lakását megnézni.

– Én is jövök – mondta Kathy.

 

 

Másnap, karácsony előestéjén Tommy mezítláb nyitott ajtót Kathynek és Jimnek. Mögötte, bent, a sarokban állt a fényesen kivilágított karácsonyfa, alatta az ajándékokkal. A falon egy lemezalátét lógott, keresztben elhelyezett díszkarddal.

Mialatt Jim és Tommy beszéltek, Kathy elnézést kért és felment az emeletre. Hátha talál még bizonyítékokat, gondolta, öccse viselt dolgaira.

– Kérdeznék tőled valamit – mondta Jim, amikor magukra maradtak. – Honnét volt lóvéd erre a lakásra, ennyi ajándékra, ruhára meg egy ilyen órára?

– A barátnőm melózik – felelte Tommy.

– Marlene fizeti az egész mindenséget?

– Egy csomó dolgot részletre vettünk.

– Azok a hitelkártyák még bajt hoznak rád, ha nem vigyázol. Remélem, nem veted el a sulykot.

Jim, aki nemrég végzett el a Légierőnél egy kihallgatástechnikai tanfolyamot, elhatározta, hogy a tanultakat most öccse megsegítésére használja fel. Ha sikerül szóra bírnia és elismertetnie vele, hogy hibát követett el, akkor talán még megmentheti valahogyan a börtöntől.

– Veszélyes dolog hitelkártyákkal mászkálni – mondta Jim. – Ellophatják, kiválthatják, aztán fizethetsz…

– Á-á! Csak ötven dollárig vagyok jó. Azután már a bank fizet. Megtehetik.

– Olvastam az újságban – folytatta Jim –, hogy azoknak a pasasoknak, akiket az útszéli vécében megtámadtak, a hitelkártyáit is elszedték. Nos… ez veled is megtörténhet.

Jim látta, hogy Billy tekintete furcsán elködösül, réveteggé válik. Chalmer Milligan szokott volt így nézni a dühkitörései előtt.

– Te, jól vagy?

Kevin felpillantott rá és fogalma sem volt, mit kereshet itt Jim, vagy mióta lehet a lakásban. Gyors pillantást vetett új karórájára. Háromnegyed tíz.

– Mi? – kérdezte Kevin.

– Azt kérdeztem, jól vagy?

– Jól hát. De miért kérded a…

– Azt magyaráztam éppen, hogy vigyázz a hitelkártyákkal. Tudod, azok a rablótámadások az útszéli vécében, meg minden…

– Aha, olvastam róluk.

– Hallottam, hogy a kirabolt pasasok közt homokosok is voltak.

– Aha. Úgy kell nekik.

– Ezt meg hogy érted?

– Minek azoknak a köcsögöknek annyi pénz, meg minden?

– Mindegy, akárki is tette, jó lesz vigyázni. Jó pár évet szoktak kimérni az ilyesmiért.

Kevin vállat vont. – Előbb meg kell találni a fickókat. És rájuk kell bizonyítani.

– Jó, neked például ugyanolyan kardod van itt a falon, amilyet az útonállónál is láttak.

– Nem hozhatod összefüggéshe a kettőt.

– Lehet, de egy pisztoly is volt a rablóknál.

– Csakhogy az nem énnálam volt! Én nem bukhatok le!

– Jó. De ha a másik srácot elkapják, a bűntársára is fény derül.

– Nekem akkor sincs gáz – erősködött Kevin. – A buzik az ilyesmit nem szokták nagy dobra verni. Azonkívül se ujjlenyomat, se semmi.

Kathy lejött és közéjük ült pár percre. Amikor Billy felment vécére, Kathy megmytatta Jimnek, hogy mit talált.

– Jézusisten! – motyogta Jim. – Ennyi hitelkártya, és mindegyik más néven… Hogy a fenébe fogjuk ebből kivakarni?

– Segítenünk kell rajta, Jim. Ez nem Billyre vall.

– Tudom. Szerintem nincs mit tenni, mint szembesíteni a tényekkel.

Amikor Kevin visszajött, Jim elébe tárta a hitelkártyákat. – Erről beszéltem, Billy. Te követted el azokat a rablásokat, itt a bizonyíték rá, a saját lakásodban.

Kevin dühbe gurult és ordítani kezdett: – Nem volt a jogotokba idejönni és a cuccaim közt kutatni!

– Billy, mi csak segíteni akarunk rajtad! – védekezett Kathy.

– Ez az én lakásom és nincs jogotok átkutatni házkutatási parancs nélkül!

– De hiszen a testvéreid vagyunk. Én csak segíteni…

– A házkutatási engedély nélkül megszerzett bizonyítékot nem fogadja el a bíróság!

Jim azt mondta Kathynek, menjen, várja meg a kocsiban, mert lehet, hogy ebből verekedés lesz. Amikor Jim ismét szembeállt vele, Kevin kifelé indult a konyhába. – Billy, te itt mindent hitelkártyával vásárolgatsz össze. És ezen fogsz lebukni.

– Sosem fognak rájönni – fújta a magáét Kevin. – Csak egy-két dolgot vásárolok egy kártyával, aztán eldobom. És csak buzikat nyúlok le, meg olyanokat, akik bántanak másokat.

– Ez bűncselekmény, Billy.

– Az az én dolgom.

– De bajba hozod magad.

– Na, figyelj! Semmi jogod idejönni Spokane-ből és beleavatkozni a dolgaimba. Önálló személyiség vagyok. Már elég nagy fiú vagyok. A magam ura. Azt csinálok, ami nekem tetszik. És különben is, te már rég elhagytad a családot.

– Igaz, de mi a szívünkön viseljük a sorsodat.

– Én nem kértelek, hogy ide gyere. Most pedig légy szíves, és kopj le innét a fenébe.

– Nem megyek el, Billy, amíg ezt nem tisztáztuk.

Kevin felkapta a bőrdzsekijét. – Akkor cseszd meg! Akkor én megyek el!

Jim, aki mindig erősebb volt öccsénél, s a Légierőnél karatézni is tanult, elállta Kevin útját az ajtóban. Birokra kelt vele és hátrataszította. Nem akart annyira kemény és durva lenni, de Kevin nekiesett a karácsonyfának és előbb a falnak borult vele, majd magával rántotta az ajándékokra. Dobozok mentek szét. Égők törtek ripityára. A zsinór kirántódott a konnektorból és a fények kialudtak.

Kevin felállt és újból az ajtó felé indult. Nem tudott verekedni és nem óhajtott összeakaszkodni Jimmel, de ki akart jutni a lakásból. Jim elkapta a grabancánál és a bárnak penderítette.

Kevin elvesztette a foltot…

Ragen a bárnak zuhanva azonnal látta, hogy ki támadta meg, bár fogalma sem volt róla, miért. Sosem kedvelte Jimet. Sosem bocsátotta meg neki, hogy elment otthonról és otthagyta a nőket és Billyt Chalmer kénye-kedvére. Látva, hogy Jim elállja az ajtót, Ragen maga mögé nyúlt, felkapott egy kést a bárpultról és olyan erővel hajította el, hogy beleállt a falba Jim feje mellett.

Jim megdermedt. Soha nem látott még ilyen jeges gyűlöletet Billy arcán és soha nem látta őt ilyen hirtelen vadsággal reagálni. Ránézett a centiméterekre a fejétől még mindig rezgő késre, és érezte, öccse annyira gyűkili, hogy képes lenne őt megölni. Oldalra lépett, Ragen pedig szó nélkül kisétált mellette mezítláb a hóba…

Danny odakint nem értette, hogy mit keres ebben a dermesztő hidegben egy szál szakadt ingben, cipő és kesztyű nélkül az utcán. Megfordult és visszament a házba, ahol legnagyobb megdöbbenésére, Jim állt az ajtajában és úgy meredt rá, mint egy bolondra.

Danny belépett mellette a lakásba és meglátta a felborult karácsonyfát és az összetört ajándékokat. Rémület fogta el.

– Nem szándékosan borítottam föl a fádat – mondta Jim, meghökkenve öccse arckifejezésének újabb, hihetetlen megváltozása láttán. Eltűnt róla a hideg düh, és Billy most meghunyászkodva remegett.

– Összetörted a karáncsonyfámat – zokogta Danny.

– Sajnálom.

– Remélem, most boldog karácsonyod lesz kesergett Danny –, hogy tönkretetted az enyémet.

Kathy, aki eddig a kocsiban várakozott, elsápadva rohant be. – Itt a rendőrség.

Pár pillanatra rá kopogás hallatszott az ajtón. Kathy Jimre, majd Billyre nézett, aki úgy sírt, akár egy gyerek.

– Mit tegyünk? – kérdezte a lány. – Mi van, ha…

– Jobb, ha én nyitok ajtót – mondta Jim. Kinyitotta az ajtót és beengedte a két rendőrt.

– Csendháborítást jelentettek nekünk – mondta az egyik, mögéjük nézve a nappaliba.

– A szomszédaik telefonáltak be – tette hozzá a másik.

– Sajnáljuk, biztos úr.

– Karácsony este van – folytatta az első. – Mindenki a családjával ünnepel. Mi történik itt?

– Csak egy kis testvérek közötti nézeteltérés – felelte Jim. – De már tisztázódott. Nem tudtuk, hogy annyira hangosak vagyunk.

A rendőr beírt valamit a noteszába. – Hát akkor, csigavér, emberek. Tegyenek hangfogót.

Miután elmentek, Jim megfogta a kabátját. – Jól van, Billy. Akkor Isten veled. Pár napig még Lancasterben vagyok, azután vissza kell mennem a bázisra.

Ahogy Jim és Katly elmentek, a fivérük még mindig sírt.

Az ajtócsapódásra Tommy elképedve pillantott maga köré. Vérzett a keze. Kipiszkálta az üvegszilánkokat a tenyeréből, kimosta a sebeket, és közben azon töprengett, hová mehetett Kathy és Jim, és miért van a lakásban ekkora felfordulás. Mennyit dolgozott azon a karáncsonyfán, és most tessék. És oda a sok ajándék, az ő és a többiek keze munkája – egy sem lett üzletben vásárolva. Volt egy festménye az emeleten, Jim számára – egy tengeri táj, ami tudta, tetszeni fog neki –, legalább azt odaadta volna.

Felállította az eldőlt fát és megpróbálta rendbehozni, de a legtöbb dísz összetört rajta. Pedig olyan szép karácsonyfa volt. Épp csak annyi ideje maradt, hogy elhelyezze alatta Marlene ajándékait, mielőtt a lány megérkezik. Vállalta, hogy maga hívja át őt karácsony estére.

Marlene-t megdöbbentette a szeme elé táruló felfordulás. – Mi történt itt?

– Nem igazán tudom – felelte Tommy –, de hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy szeretlek.

A lány megcsókolta és bevezette a hálószobába. Tudta, hogy ilyenkor, mikor minden össze van zavarodva a fejében, rendkívül elesett és szüksége van rá.

Tommy elpirult és lehunyta szemét. A lány után menve arra gondolt, még sosem sikerült annyi ideig a folton maradnia, hogy átléphesse a hálószobaajtó küszöbét.

 

 

Karácsony napján Allen, akinek fogalma sem volt az előző este történtekről, lemondott róla, hogy valaha is sikerülhet megtudnia a nappaliban uralkodó felfordulás okát. Mindenkit körbekérdezett a fejében, de senki sem válaszolt. Elmondhatatlanul gyűlölte ezeket az időzavarokat. Megmentette az ajándékokból, amit lehetett, azután újracsomagolta és berakta őket a kocsiba Tommy Jim számára festett képével együtt.

A Spring Streetre érkezve hirtelen összeálltak emlékezetében az előző este történtek töredékképei. Jim pokolian begorombult rá a kés miatt, amit feléje hajított, Kathy, Del és Anya meg valami rablásokat vetettek a szemére.

– Te raboltad ki azokat a palikat a vécében! – ordította Del. – És ráadásul még az anyád nevén lévő kocsival portyázgattál!

– Gőzöm sincs, miről beszél! – ordította vissza Allen. Elkeseredetten a levegőbe csapott kezeivel és felvágtatott az emeletre.

Távollétében Del átkutatta a zakózsebeit és megtalálta a kocsikulcsokat. Kathy, Jim és Dorothy kíséretében kiment és átvizsgálták a kocsi csomagtartóját. Hitelkártyákat, jogosítványokat és egy sztrádatérképet találtak. A 33-as út menti nyilvános illemhelyek be voltak ikszelve.

Amikor megfordultak, látták, hogy az ajtóból figyeli őket.

– Te csináltad! – vakkantotta Del meglobogtatva a bizonyítékot az orra előtt.

– Nincs miért izgulni – mondta Kevin. – Nem fognak elkapni. Ez a tökéletes bűntény. Nem hagytam ujjlenyomatokat, se semmit, és a buzik úgysem fognak bejelentést tenni.

– Te agyalágyult hülye! – bömbölte Del. – Jim felhívta a pasast, akinek a levéltárcáját ellopták! Felismert téged a városban! Az egész családodat is belerántottad a te istenverte tökéletes bűntényedbe!

A fiú előbb még higgadt arcára rémület költözött.

Elhatározták, hogy segítenek Billynek megszabadulni a bizonyítéktól. Jim magával viszi az öreg Grand Prix-t Spokane-be, és tovább fizeti rá a részleteket. Billy átköltözik a Someford Square-ről egy kisebb lakásba a Maywood Avenue-ra.

Danny mindvégig hallgatott, azon töprengett, vajon mi a csudáról beszélhetnek és mikor mennek már végre kibontani az ajándékokat.

TIZENHATODIK FEJEZET

(1)

Január 8-án, szerdán, amikor Tommy találkozott Marlene-nel, hogy együtt ebédeljenek a Memorial Plaza Shopping Centerben, egy szállítókocsit látott megállni a Gray Patika előtt. Mialatt figyelték, ahogy a kézbesítő egy hatalmas dobozt visz be az üzletbe, Tommy azt motyogta: – Áruátvétel. A patikus késő estig fog ma dolgozni.

Marlene csodálkozva nézett rá. Tommy maga sem tudta, miért mondta ezt.

Kevin ki akarta rabolni az üzletet. Kupaktanácsot tartott Wayne Lufttal és egy másik cimborájával, Rob Baileyvel, és ismertette velük tervét. Ők hajtják végre a rablást és kapják meg a pénzt és a gyógyszerek oroszlánrészét. Őt, Kevint pedig 20 százalék illeti meg a kitervelésért.

Aznap éjszaka a két férfi Kevin utasításainak megfelelően fél kettőig lesben állt, azután fegyverrel visszakényszerítenék a patikust az üzletébe, kirámolták a széfet és a kábítószerszekrényt.

A terv következő lépéseként kihajtottak az erdőbe, festékszóróval átfestették a furgont feketére és elmentek Kevinért. Bailey lakásán Kevin átnézte a gyógyszereket: Ritalin, Preludin, Demerol, Seconal, Quaalude, Delaudid és hasonlók.

Amikor közölte velük, hogy becslése szerint az egésznek úgy harminc-harmincötezret kell hoznia az utcán eladva, látta, hogy arcukon a kíváncsiságot kapzsi tekintet váltotta fel. Az éjszaka folyamán lassan bekábítóztak és a két cimbora egymás hála mögött megkörnyékezve Kevint, a másik kifosztására akart vele szövetkezni. Reggel, mire Luft és Bailey már teljesen kiütötték magukat, Kevin belehányta a pénzt és a gyógyszereket két bőröndbe, és kereket oldott Columbusba. Tudta, hogy egyiknek sincs bátorsága ujjat húzni vele. Félnek tőle. Néha-néha emlegették is, amikor vakdühében az öklével vágott be egy ajtót és egy Thompson géppisztollyal lőtte szitává egy pasas kocsiját.

Be fognak súgni a rendőrségnek. Számított erre. De ha már túladott a narkón, semmit sem tehetnek ellene. A patikus látta az arcukat, az övét viszont nem. Semmi sem volt, ami. összefüggésbe hozhatta volna őt a rablással.

Amikor Marlene megvette a Lancaster Eagle-Gazette-et a rákövetkező napon, s olvasta, hogy a Gray Patikát kirabolták, úgy érezte, megnyílik alatta a föld.

Pár nappal később Tommy jött el találkozni vele ebédre. A lány meglepődve látta, hogy befestette az öreg Dodge-ot feketére – és méghozzá milyen felületesen.

– Ez a te műved volt, ugye? – suttogta.

– A kocsi festése? – kérdezte Tommy ártatlanul.

– A Gray Patika kirablása.

– Mondhatom, szép dolog! Most már meg bűnözőnek is nevezel? Marlene, én semmit se tudok arról a dologról, esküszöm!

A lány elbizonytalanodott. Valami azt súgta neki, hogy a fiú bűnös, miközben annak méltatlankodása őszintének látszott. Hacsak nem a világ legnagyobb színésze, igaz, amit beszél.

– Az Isten adja, hogy tényleg ne legyen közöd hozzá – mondta Marlene.

Miután elváltak egymástól, Allen kezdett ideges lenni Marlene vádjai miatt. Úgy érezte, valami nem stimmel. A munkahelyére visszamenet már biztosra vette, hogy segítségre lesz szüksége.

– Gyerünk, fiúk – mondta fennhangon –, pácban vagyunk.

– Semmi baj, Allen – mondta Arthur. – Hajts csak tovább.

– Nem akarod átvenni?

– Inkább nem vezetnék. Sosem vagyok biztos kezű az amerikai utakon. Vezess csak.

– Tudsz valamit arról, hogy mi történik? – kérdezte Allen.

– Annyira elfoglalt a kutatómunkám ez alatt az összezavarodott idő alatt, hogy nem, de az a gyanúm, hogy valamelyik nemkívánatos időt lopott és bűntényeket követett el.

– Én próbáltam szólni neked.

– Tényleg úgy érzem, hogy szükségünk van Ragenre – mondta Arthur. – Elő tudod keríteni?

– Már próbáltam. Őrület, hogy sosincs kéznél, mikor szükséged lenne rá.

– Akkor majd én megpróbálom. Te csak figyelj a vezetésre.

Arthur, miközben az emlékezetében kutatott, a folton túli sötétségbe bámult. Látta a többieket – ki az ágyában aludt, ki a félhomályban üldögélt. A nemkívánatosak pillantásra sem méltatták – azután, hogy száműzte őket a foltról, már nem volt többé hatalma fölöttük. Végül megtalálta Ragent, aki éppen Christene-nel játszogatott.

– Szükségünk van rád, Ragen. Azt hiszem, valaki bűntényt vagy bűntényeket követett el és most feltehetőleg mindnyájan veszélyben vagyunk.

– Asz nem asz én bajom – mondta Ragen. – Nem én khövettem el aszok a bűntények.

– Meggyőződésem, hogy ez így is van, mindazonáltal emlékeztetnélek, hogy ha valamelyikünk börtönben kerül, akkor a gyerekek is oda kerülnek. Képzeld csak el Christene-t egy olyan környezetben, egy ilyen helyes kislány, egy csomó aberrált és perverz alakkal összezárva.

– Jól van – mondta Ragen. – Ismered a gyenge pontomat.

– Ki kell derítenünk, hogy mi folyik.

Arthur nyomozást indított. Sorra kikérdezte a belülső embereket és – bár biztosra vette, hogy valaki a nemkívánatosak közül hazudik – kezdett összeállni előtte egy kép. Tommy elmondta neki, hogy Marlene azzal gyanúsította, ő is részt vett a Gray Patika kirablásában, és beszámolt az árukihordó előzetes kifigyeléséről.

Walter tagadta, hogy Ragen fegyvereihez nyúlt volna, amióta egy varjú lelövéséért száműzték a foltról, de emlékezett, hogy hallott valakit brooklyni akcentussal beszélni valami tökéletes bűntényről egy útszéli vécében. Philip végül beismerte a vécékben elkövetett támadásokat, de tagadta, hogy bármi köze lett volna a patika kirablásához.

Kevin azután bevallotta, hogy ez utóbbinak ő volt az értelmi szerzője.

– De én nem voltam ott. Csak kiterveltem és aztán megkopasztottam a két srácot. Lenyúltam őket és passz. Lehet, hogy beköptek a zsaruknak, de támadhatatlan vagyok. Ha megfeszülnek, sem hozhatnak engem összefüggésbe azzal a rablással.

Arthur ismét Allenhez és Ragenhez fordult: – Most ti ketten gondolkozzatok: van-e olyasvalami, amivel összefüggésbe hozhatnak bennünket, valami, amiért letartóztathatnak?

 

 

Pár napra rá Billy Milligant feldobta egy nepper Columbusban, aki tartozott egy szívességgel a kábítószer-üldöző osztály egyik detektívjének. A nepper jelentette, hogy Billy Milligan nagy mennyiségín gyógyszert adott el neki, amelyek érzése szerint a Gray Patikából rabolt zsákmányból származhatnak. Az információ eljutott a lancasteri rendőrségre. Billy ellen letartóztatási parancsot adtak ki.

(2)

Amikor Marlene hétfőn munka után megérkezett a lakásba, Tommy jegygyűrűt adott neki.

– Azt akarom, hogy viseld ezt, Marveen – mondta az általa kitalált becenéven szólítva a lányt. – És ha valami történne velem, azt akarom, hogy tudd, mindig szeretni foglak.

A lány hitetlenkedve meredt rá, miközben ujjára húzta a gyűrűt. Marlene régóta álmodott erről a pillanatról, most mégis fájdalmasan érintette. Lehet, hogy azért ment el megvenni, mert arra számít, valami történni fog vele. Marlene kis híján elsírta magát, de erőt vett érzésein. Akármit is követett el, akármi is vár rá, ő, Marlene kitart mellette.

1975. január 20-án ezt írta a naplójába: „Eljegyzett. Ennél nagyobb meglepetés nem is érhetett volna.”

Másnap Dannyt letartóztatták.

Betuszkolták a rendőrautóba és bevitték a Fairfield Megyei Börtönbe. Ismertették vele a jogait és megkezdték a kihallgatását. Fogalma sem volt, hogy miről beszélnek.

A kihallgatás órákig tartott. A nyomozóktól hallottakból Danny előtt kezdett összeállni egy kép. Wayne Luftot ittas vezetés miatt elkapták, és a kihallgatása közben elmondta, hogy Milligan és Roy Bailey rabolták ki a patikát.

Danny elképedve pillantott fel rájuk. Azt akarták, hogy önkéntesen tegyen vallomást. Mialatt kérdéseket tettek fel neki, hallotta Allen hangját a fejében, aki mindenre a szájába adta a választ. A kihallgatás befejeztével megkérték Dannyt, hogy írja alá vallomását. Danny a nyelvét is kidugta igyekezetében, erősen rányomva a ceruzát a „William Stanley Milligan” nevet írta alá.

– Most már hazamehetek? – kérdezte.

– Ha le tud tenni tízezer dollár óvadékot.

Danny megrázta fejét, még mindig nem értve az egészet, mire visszakísérték a cellájába.

Marlene még aznap szerzett egy kezest az óvadék letételéhez. Tommy visszaköltözött Dorotyhoz és Delhez, akik kapcsolatba léptek George Kellner ügyvéddel, aki két évvel korábban a Pickaway megyei nemi erőszak ügyben képviselte őt.

 

 

Ügyének tárgyalására várva Arthur megtudta, hogy még más vádakat is hoztak fel Milligan ellen. Kettő az út menti vécében kirabolt áldozatai közül azonosította őt. 1975. január 27-én az állam sztráda-járőrszolgálata további vádakat vonultatott fel ellene a Fairfield és Hocking megyék területén lévő országúti illemhelyeknél parkoló autósok sérelmére elkövetett minősített rablásban.

Milligan ismét a Fairfield Megyei Börtönbe került, pont azon a napon, amelyiken két évvel korábban a Zanesville-i Ifjúsági Táborba szállították.

(3)

Allen akart a bíróság előtt vallomást tenni a saját védelmében. Arthur maga akarta tárgyalni az ügyet és bebizonyítani, hogy a környékén sem volt a Gray Patikának a rablás éjszakáján.

– És az országúti vécékben elkövetett támadások? – kérdezte Allen.

– Az mind Ragen műve volt. De önvédelemből tette.

– Azt mondják, nem csak abból. Módszeres rablások is voltak.

– Nem igasz! – tiltakozott Ragen. – Én nem rabol ki más áldoszatok vécében.

– Márpedig valaki megtette – mondta Allen.

– Tudnak biszonyítani? – kérdezte Ragen.

– Honnét a fenéből tudjam? – mondta Allen. – Én nem láttam.

– Mit tegyünk? – kérdezte Ragen.

– Szép kis kalamajka – mondta Arthur. Bízhatunk ebben az ügyvédben? Két éve sem tudta megakadályozni, hogy az Ohiói Ifjúsági Bizottság Zanesville-be küldjön bennünket.

– Azt mondja, ezúttal van lehetőség peralkura – mondta Allen. – Vagyis ha elismerem a bűnösségemet a Gray Patika kirablásában, akkor sokkoló próbára bocsátást kapok, és nem kerülök sitire.

– Mi asz a „sokkoló” próbára bocsátás?

– Azt, amikor úgy csuknak le, hogy nem közlik veled, meddig leszel bent, aztán azzal sokkolnak, hogy váratlanul kiengednek, hogy hálás légy nekik és kerülj minden zűrt.

– Hát ha erről van szó – mondta Arthur –, akkor fogadjuk meg az ügyvéd tanácsát. Utóvégre ezért fizetjük.

– Rendben van – mondta Allen. – Úgy legyen. Bűnösnek valljuk magunkat a próbára bocsátásért.

 

 

1975. március 27-én William Stanley Milligan bűnösnek vallotta magát, és elítélték rablásért és minősített rablásért. Két hónappal később Allen megtudta, hogy a bíróság csak a sztráda menti vécékben végrehajtott támadások vádjában hagyta jóvá a sokkoló próbára bocsátást, a kisebb vádban nem. A Gray Patika kirablásának büntetési tételeként kettőtől öt évig terjedő szabadságvesztés szabható ki. Mindnyájan el voltak képedve.

Másfél hónappal később, június 29-én, a Mansfieldi Javítóintézetben Allent – ötvenkilencedmagával, párosával egymáshoz bilincselve – felszállították az Ohio Állami Javítóintézet kék buszára, amely elindult velük a Lebanoni Javító-Nevelő Intézetbe.

Kerülni igyekezett a busz elülső fülkéjében ülő fegyveres őr pillantását. Hogyan fog életben maradni két évig? A félelem szétáradt a bensejében, amikor a busz megállt a börtönnél, s meglátta a szögesdrótsövényt és a figyelőtornyokat a Lebanont körülvevő falakon. A foglyokat kiszállították a buszból és bevezényelték a befogadó bejáraton.

Kinyílt az első távirányítású ajtó egy szisszenéssel, aztán bezárult mögötte. Az Chalmer sziszegésére emlékeztette Allent, és a félelem szétrobbant a gyomrában. A második ajtót már nem érte el…

Ragen szisszenést hallott, ahogy a második ajtó kinyílt. Bólintott és végigcsoszogott a cellablokkon a megbilincselt rabok között. Itt már nem Arthuré volt a vezető szerep. Az irányítást Ragen vette át. Ő, és egyedül csak ő döntheti el, hogy ki léphet vagy nem léphet a foltra az elkövetkező kettőtől öt évig terjedő időszakban.

TIZENHETEDIK FEJEZET

(1)

Ragen Lebanont jobb helynek találta a Mansfield Javítóintézetnél. Újabb keletű, tisztább és világosabb volt. Az első napi eligazításon tájékoztatták őket a szabályokról és szabályzatokról, a börtön kínálta tanulási és munkalehetőségekről.

Felállt egy tagbaszakadt, súlyos állkapcsú, bikanyakú férfi és keresztbe font karral előre-hátra hintázott a talpán.

– Jól van – mondta –, én Leach kapitány vagyok. Tökös legényeknek hiszitek magatokat, mi, fiúk? Csakhogy itt most én vagyok a góré! Az utcán, ott randalírozhattatok, de itt veszteg maradtok, vagy lepofozom a fejetek! Teszek én a polgári meg az emberi meg az akármilyen jogokra. Itt ti nem vagytok egyebek, mint egy darab hús. Aki nem paríroz, fasírtot csinálok belőle…

Negyedórán keresztül megállás nélkül dörgedezett rájuk. De Ragen megállapította, hogy csak a szája nagy, egyszerűen csak meg akarja félemlíteni őket.

Azután Ragen észrevette, hogy a pszichológus, egy vékonydongájú, szemüveges férfi ugyanazt a taktikát alkalmazta. – Maguk, emberek, itt semmik. Csupán számok. Nincs személyazonosságuk. Senkit sem érdekel, hogy kicsodák vagy micsodák. Maguk itt csak bűnözők és elítéltek.

A kicsi emberke sértegetéseire néhányan az új foglyok közül felzúdultak és visszaordibáltak neki.

– Ki a franc maga, hogy ilyeneket mondjon nekünk?

– Ki ez a szarzsák?

– Én nem vagyok szám! Hülye barom!

– Kapd be, te seggfej dilidoki!

Ragen megfigyelte, hogyan reagálnak társai a sértegetésekre. Volt egy olyan érzése, hogy a pszichológus készakarva provokálja őket.

– Na ugye! – mondta a pszichológus, rájuk bökve mutatóujjával. – Ezek maguk! Képtelenek beleilleszkedni a társadalomba, mert ha nyomás alá kerülnek, nem tudnak úrrá lenni a helyzeten. A legcsekélyehb sértő szóra is teljesen kivetkőznek maseukból. Remélem, most már értik, miért akarja magukat a társadalom lakat alatt tudni, amíg meg nem tanulnak alkalmazkodni.

Az emberek, kapcsolva, hogy az orvos csak megleckéztette őket, lecsillapodtak és megjuhászkodva egymásra vigyorogtak.

A főfolyosón néhány veterán bentlakó figyelte gúnyolódva az eligazítóhelyiségből kifelé vonuló újoncokat.

– Odas! Új husik!

– Hé, macák, még találkozunk!

– De jóképű az ott ni! Lestoppolom!

– Hohó! Én szúrtam ki előbb! Az én macám!

Ragen tudta, hogy őrá mutatnak és jeges pillantást vetett rájuk.

Aznap éjszaka a cellájában kupaktanácsot tartottak Arthurral.

– Itt te vagy a főnök – mondta Arthur –, ám rámutatnék, hogy ezek a börtöntöltelékek főleg csak a szájukat jártatják, a gőzt engedik ki magukból. Mindenbe belekapaszkodnak, amin egy kicsit is nevethetnek. Meg kell tanulni különbséget tenni a börtönbohócok és az igazán veszélyes egyének között.

Ragen bólintott. – Nekem is esz a véleményem.

– Volna még egy javaslatom.

Ragen egy félmosollyal hallgatta. Mulattatta, hogy Arthur most javaslatokat tesz, ahelyett, hogy parancsolgatna.

– Észrevettem, hogy csak a zöld kórházi egyenruhás raboknak – no meg az őröknek – szabad a folyosó közepén közlekednüik. Ha majd munkáért folyamodhatunk, tanácsos lenne Allennek a börtönkórházban elhelyezkedni.

– Miért?

– Az egészségügyis beosztás viszonylagos biztonságot nyújthat – főleg a gyerekeknek. Egy börtönközösségben egy orvosasszisztensnek nagy becsülete van, mert mindegyik rab tudja, egy napon ő is kezelésre szorulhat. A munkát én végezném, Allent csak kommunikálásra használnám.

Ragennek tetszett az ötlet.

Másnap, amikor az őrök tájékoztatták az új rabokat a munkalehetőségekről és kikérdezték őket, kinek mi a szakképzettsége, Allen azt mondta, ő a kórházban szeretne dolgozni.

– Van gyakorlata?

Allen azt válaszolta, amit Arthur adott a szájába: – Amikor a Flottánál voltam, volt egy gyógyszerésziskola a Great Lakes-i támaszponton. Az ottani kórházban dolgoztam.

Ez nem volt teljesen hazugság. Arthur autodidakta módon képezte magát. Nem állította azt, hogy felcserképzést kapott.

A rákövetkező héten dr. Hamis Steinberg, a börtönkórház igazgató főorvosa magához kérette Milligant. Allen a széles folyosókon áthaladva látta, hogy a lebanoni börtön alaprajza egy óriási, kilenclábú tengeri rákhoz hasonlít. A központi folyosót irodák szegélyezték, de bizonyos szakaszonként a cellablokk-folyosó több irányba ágazott szét. Allen a kórház külső, törhetetlen üvegfallal elválasztott helyiségében várakozva figyelte dr. Steinberget, aki egy idősebb, fehér hajú férfi volt kedves, pirospozsgás arccal és szelíd mosollyal. Allen látta, hogy festmények lógnak a falakon.

Végül dr. Steinberg beintette az irodájába. – Úgy hallom, van laborgyakorlata.

– Egész életemben orvos akartam lenni – mondta Allen. – Úgy gondoltam, egy ilyen népes börtönben talán hasznát veheti valakinek, aki ért a vérsejtszámláláshoz és a vizeletvizsgálathoz.

– Végezte már ezt a munkát?

Allen bólintott. – Hogyne. Igaz, jó ideje már annak és biztos sokat felejtettem, de kész vagyok megtanulni. És gyors vaggok. S mint mondottam, mindenképpen ezen a területen szeretnék dolgozni, ha kijutok innét. Főleg a hematológia érdekel, és igen hálás lennék, ha ön lehetőséget biztosítana nekem.

Érezte, hegy Steinberget nem igazán nyűgözte le az ékesszólásával, így valami mást keresett, amivel megnyerhetné magának az orvost. – Milyen jók ezek a képek – mondta Allen gyors pillantást vetve a falra. – Én jobb szeretem az olajat az akrilinnál, de akárki is festette őket, jó szeme van a részletekhez.

Látta, hogy Steinberg arckifejezése érdeklődővé válik. – Tán fest?

– Amióta csak az eszem tudom. Az orvostudományt választottam hivatásomnak, de már gyermekkoromban felfedezték, hogy született tehetség vagyok. Talán egyszer megfesthetem majd az arcképét. Markáns vonásai vannak.

– Én műgyűjtő vagyok – mondta Steinberg. – De néha festegetek is.

– Mindig úgy éreztem, hogy a művészet és az orvostudomány kiegészítik egymást.

– Adott már el a festményeiből?

– Ó, nagyon keveset. Tájképeket, csendéleteket, portrékat. Remélem, itt is lesz lehetőségem festeni.

Steinberg a tollával játszadozott. – Rendben van, Milligan. Lehetővé teszem, hogy a laborban dolgozzék. Először is mossa fel a padlót, aztán, ha megvan vele, csináljon rendet. Stormyval, az ügyeletes ápolóval fog dolgozni. Ő majd megmutatja magának, mit hogyan csináljon.

(2)

Arthur boldog volt. Cseppet sem bánta, hogy a többieknél korábban kell kelnie, hogy elvégezze a vérvizsgálatot. Rémülten állapította meg, hogy a kórlapok nem megfelelőképpen vannak vezetve és külön kartotékrendszert készített magának a tizennégy cukrosról, akiket hamarosan már a saját pácienseinek tekintett. Napja java részét a laboratóriumban töltötte és mikroszkópos metszeteket készített. Amikor délután fél négykor, fáradtan, de boldogan fölment a cellájába, nemigen szentelt figyelmet új cellatársának, egy törékeny testalkatú és hallgatag férfinak.

Adalana azzal tette lakályossá a csupasz cellát, hogy mintás törülközőket aggatott a falakra és terített le a padlóra. Allen hamarosan ide-oda járkálva üzletelni kezdett – egy virágos törülközőt elcserélt egy karton cigarettáért, azután cigarettát kölcsönzött, egy szálért kettőt kérve vissza és hétvégére már két karton cigarettája volt. Egyre változatosabb cserekereskedelmet folytatott. Amellett, amit az anyja és Marlene küldtek be neki, a raktárból is tudott magának élelmiszert vásárolni, így esténként nem volt kénytelen az ebédlőbe menni. Bedugaszolta a mosogatót egy laborból kölcsönvett gumidugóval, teleengedte forró vízzel, azután beletett egy csirke-, nokedli-, leves- vagy marhapörköltkonzervet, és megvárta, míg a doboz tartalma kellőképpen átmelegedve fogyaszthatóvá vált.

Büszkén feszített zöld uniformisában, élvezte, hogy ő kedvére sétálhat, sőt végig is szaladhat a főfolyosón, és nem kell svábbogár módjára a fal mentén közlekednie. Élvezte, hogy „Doki”-nak hívogatják és megírta Marlene-nek néhány orvosi könyv címét kérve, hogy vegye meg őket neki. Arthur komolyan orvos akart lenni.

Amikor Tommy megtudta, hogy sok rabtársát meglátogathatja a barátnője élettárs címén, mondta Ragennek, hogy ő is szeretné, ha Marlene lejönne hozzá, mint az élettársa. Arthur rögtön ellenezte volna, de Ragen másként döntött. Mint Milligan élettársa, a lány egy csomó dolgot behozhatott a börtönbe.

– Írj neki – mondta Ragen –, hoty hosszon narancst. De előbb egy injekcióstűvel fecskendessze bele vodka. Asz irtó finom.

 

 

„Lee” Lebanonban lépett először a foltra. Mókázásával, szellemes megjegyzéseivel és otromba tréfáival eleven megtestesítője volt Arthur elméletének, aki szerint a nevetés volt a rabok által legtöbbre becsült nvomáscsökkentő szelep. A többi rab csipkelődését, ami az első nap annyira megrémítette Dannyt és feldühítette Ragent, most Lee-é váltotta fel. Ragen hallott Billy apjáról, aki komikus és konferanszié volt. Ragen úgy döntött, hogy Lee szerepe indokolt a börtönben.

De Lee túlment a jópofa történeteken. Lekaparta a foszfort néhány gyufáról, majd egy gyufaszálat cukros vízbe áztatott, meghempergette a foszforban és belenyomta Allen cigarettájába. Több ilyen preparált cigarettát is kevert Allen paklijába, s ha valaki kért egy cigarettát, Lee egy olyat kínált oda neki. Közben elhagyta a kávézót és már a folyosón járt, amikor megütötte a fülét áldozata dühös ordítása, akinek lángra lobban a cigaretta a szájában. Néha Allennek is belerobbant egy-egy az arcába.

Egy reggel, miután elvégezte a vérelemzést, Arthur a fekete raboknál előforduló sarlósejtes anémián gondolkodva elhagyta a foltot. Lee, látva, hogy nincs semmi tennivalója, valami haszontalanságon törte a fejét. Kinyitott egy üveg hagymaolaj-kivonatot, beletunkolt egy vattacsomót és bekente vele a mikroszkóplencse keretét.

– Te Stormy – mondta átnyújtva az asszisztensnek egy metszetet –, dr. Steinberg gyorsan kéri ezt a fehér vérsejtszám-vizsgálatot. Csináld meg.

Stormy rátette a mikroszkóp alá a metszetet és belenézett a lencsébe. Hirtelen hátrakapta a fejét és szemei könnybelábadtak.

– Mi a baj? – kérdezte Lee ártatlanul. – Olyan szomorú?

Stormy nem bírva uralkodni magán a könnyein keresztül nevetve azt üvöltötte: – Te nyavalyás gazember! Te aztán értesz hozzá, hogy lökj ki az emberrel! – Odament a mosogatóhoz és kimosta a szemét.

Kis idő múlva bejött egy rab és Lee látta, hogy öt dollárt ad Stormynak. Az asszisztens levett egy 11–C jelzésű üveget egy zsúfolt polcról, kihúzta a dugóját és átnyújtotta a férfinak, aki jókorát húzott belőle.

– Mi az? – kérdezte Lee a rab távozása után.

– Fehér villám. Saját készítmény. Öt dolcsi egy korty. Ha nem vagy itt és bejön egy kuncsaft, te is kiszolgálhatod és egy dolcsit kapsz fejenként.

Lee szolgálatkész volt.

– Dr. Steinberg szólt, hogy rakjak rendet az elsősegélyszekrényben. Megcsinálnád helyettem? Nekem más dolgom van.

Miközben Lee a szekrényt rendezte, Stormy levette a 11–C jelzésű üveget a polcról, kiöntötte belőle az alkoholt egy csőrös pohárba, és vizet töltött a helyére. Azután az üveg száját keserédes koncentrátummal kente be.

– Meg kell beszélnem valamit dr. Steinberggel – mondta Lee-nek. – Tartsd a frontot, légy szíves.

Tíz perccel később egy óriási fekete rab jött be a laborba és azt mondta: – Aggyál 11–C-t, fiú. Két korty fizetve van Stormynak. Aszonta, te tudod, hun tartja.

Lee odaadta az üveget a feketének, aki gyorsan a szájához kapta és meghiízta. Hirtelen kidülledtek a szemei, kiköpött és azt hápogta:

– Te nyavalyás fehér gazember! Miféle szart itattál velem? – Ide-oda csücsörítve száját próbálta ledörzsölni róla az ízt az inge ujjával.

Elkapta az üveget a nyakánál és lecsapott vele a pultra, ripityára törve az alját és az egész folyadékot Lee zöld munkaruhájára loccsantotta. Aztán meglóbálta a kezében maradt szilánkos szélű darabot. – Miszlikbe váglak, fehér ember!

Lee az ajtó felé hátrált. – Ragen – suttogta. – Hé, Ragen…!

Lee-a rémület lett úrrá, mialatt várt, hogy jöjjön Ragen és keljen a védelmére. De nem jött senki. Kirohant az ajtón és végigvágtatott a folyosón a fekete férfival a sarkában.

Amikor Ragen a foltra akart lépni, Arthur azt mondta neki: – Ideje, hogy megleckéztessék egy kicsit Lee-t.

– Nem hatyhatok, hogy megvágják – mondta Ragen.

– Ha nem tanulja meg, hogy uralkodjon magán – mondta Arthur –, még nagyobb veszélybe is kerülhet a jövőben.

Ragen egyetértett és hagyta, hadd rohanjon csak Lee a folyosón rémülten, ordítozva: – Hol a fenében vagy, Ragen?

Amikor Ragen úgy érezte, hogy már épp eléggé kijutott Lee-nek és kezd a helyzet igazán veszélyessé válni, lelökte a foltról. Ragen épp egy hordágyhoz ért, megtorpant és a hordágyat üldözője útjába gurította. A nagydarab ember átesett a hordágyon és ahogy magával rántotta a földre, rázuhant a törött üvegre és összevagdosta a karját.

– Elég! – dörögte Ragen.

A fekete férfi felugrott, dühtől reszketve. Ragen elkapta, bependerítette a röntgenhelyiségbe, és nekivágta a falnak.

– Vége – mondta Ragen. – Ha nem hatyod abba, kinyírlak!

A férfi nagy szemeket meresztett a hirtelen változásra. Az ijedt fehér fiú helyett egy dilis pasassal találta magát szemben, aki sarokba szorította, oroszos kiejtése volt és szemeiben vad láng lobogott. Keményen fogták hátulról, egy kar a nyakát szorította le.

– Most abbahatyjuk – súgta a fülébe Ragen. – Eszt tisztázni kell.

– Jó’ van, fiú, csak engeggy mán el…

Ragen elengedte. A fekete férfi elhátrált. – Akkor én megyek, fiú. Nincs harag. Minden frankó… – Szaporán elinalt.

– Barbár módon jártál el – mondta Arthur.

– Te mit tetted volna? – kérdezte Ragen.

Arthur vállat vont. – Ha a te erőd lakozna bennem, valószínűleg ugyanezt.

Ragen bólintott.

– És Lee? – kérdezte Arthur. – Te döntesz felőle.

– Nemkívánatos.

– Helyes. Minek nekünk egy olyan személy, akinek az élete csak otromba tréfákból áll? Ő egy haszontalan android.

Lee-t száműzték. De ő, a folt körüli sötétség börtöne helyett, képtelenül otromba tréfák és bohóckodás nélkül tovább élni, inkább a teljes eltűnést választotta.

Hosszú nevetés nélküli időszak következett.

(3)

Tommy levelei váratlan hangulatváltozásokat kezdtek tükrözni. Azt írta Marlene-nek: „Az ujjízületeim meg vannak dagadva”, és leírta, hogyan verekedett össze néhány rabtársával, akik lopták a postabélyegeit. Augusztus 6-án megesküdött, hogy végez magával. Öt napra rá akrilfestéket kért a lánytól levélben, hogy ismét festeni kezdhessen.

Arthur fogott négy egeret magának. Tanulmányozta a viselkedésüket és írt egy hosszú beszámolót arról a lehetőségről, miszerint az egérbőr átültethető az égési sérülést szenvedett emberekbe. Egy délután, amikor a laboratóriumban feljegyzéseket készített, három fogolytársa lépett be. Az egyik őrködött, a másik kettő pedig megállt előtte.

– Adde a csomagot – mondta az egyikük. – Tuggyuk, hogy nálad van. Ide vele.

Arthur megrázta a fejét és folytatta a jegyzetelést. A két rab megkerülte az asztalt és megragadták…

Ragen ellökte a két férfit és belerúgott először az egyikba, aztán a másikba. Amikor az ajtónál őrködő harmadik késsel támadt rá, Ragen eltörte a csuklóját. A három férfi elmenekült, de az egyrik még visszaordította: – Halott ember vagy, Milligan! Fasírtot csinálok belőled.

Ragen megkérdezte Arthurtól, hogy mit akartak ezek.

– Egy csomagot – mondta Arthur. – A viselkedésükből ítélve kábítószer lehet benne.

Átkutatta a laboratóriumot és a gyógyszerraktárt. Végül néhány könyv és papír mögött az egyik legfelső polcon talált egy fehér port tartalmazó műanyag tasakot.

– Drog? – kérdezte Allen.

– Csak vegyelemzés után tudom megmondani – mondta Arthur, a tasakot a mérlegve téve. – Fél kiló van benne.

Megállapította, hogy kokain az.

– Mit csinálsz vele?

Arthur feltépte a csomagot és lehúzta a fehér port a vécébe.

– Valaki guaütést fog kapni – mondta Allen.

De Arthur már folytatta is elmélkedését a bőrátültetésről.

 

 

Arthur már hallott az állami börtönben fejét felütő búskomorságról. Majdnem mindegyik rab átélt egy szorongási időszakot a börtönbe zárását követően. Ahogy az elítélt igazán belegondolt abba, hogy elveszti függetlenségét, személyazonosságát és elnyomásnak kell alávetnie magát, gyakran depresszió lett rajta úrrá és összeomlott érzelmileg. Milligan esetében ez időzavart idézett elő.

A Marlene-hez írott levelei megváltoztak. Philip és Kevin, akik eddig trágárságokat írtak és pornográf karikatúrákat rajzoltak, leálltak. A levelek most őrülettől rettegést tükröztek. Tommy olyasmiket írt, hogy furcsa hallucinációi vannak. Arról is beszámolt, hogy éjjel-nappal az orvosi könyveket bújja. Ha megkapja a próbaidőre bocsátást, írta, elvégzi az orvosi egyetemet, vesz egy házat, ahol kutatómunkát fog végezni és specialista lesz. „Dr. és Mrs. Milligan – hogy hangzik?”

Október 4-én a kokainügy miatt Milligant átvitték a C blokkba és magánzárkában helyezték el. Orvosi könyveit és hordozható tévékészülékét elvették. Ragen kitépte az ágy acélrúdjait a falból és kiékelte velük az ajtót. Munkásoknak kellett eltávolítani az ajtót, hogy kiszedhessék őt a cellából.

Alvási nehézségei voltak, gyakori hányásra és homályos látásra panaszkodott. Dr. Steinberg időnként megnézte és enyhe nyugtatókat meg görcsoldókat adott be neki. Bár érezte, hogy Milligan problémái lényegében pszichés eredetűek, október 13-án beutalta Milligant a Columbusi Központi Kórházba kezelésre.

Ott-tartózkodása alau Allen segélykérő levelet írt az Amerikai Polgárjogi Egyesületnek, de semmire sem ment vele. Tíz nap után Columbusban megállapították, hogy gyomorfekélye van. Diétát írtak neki elő és visszamehetett a lebanoni magánzárkába. Megtudta, hogy csak 1977 áprilisában – másfél év múlva – bocsátják próbára.

(4)

Elmúlt a karácsony és a szilveszter, és 1976. január 27-én Allen fogolytársaival együtt éhségsztrájkban vett részt. Azt írta bátyjának:

 

„Kedves Jim!

 

Ahogy itt fekszem a cellámban, terád és magamra gondolok, amikor gyerekek voltunk. Minél több idő telik el, annál több gyűlölet halmozódik fel lelkemben az élet iránt. Sajnálom, mert az én hibám, hogy a családod tönkrement, a család, amelynek én tulajdonképpen nem is vagyok tagja. Előtted egy jó élet áll, sok célkitűzéssel. Ne rúgd fel, ahogyan én tettem. Ha gyűlölsz engem ezért, sajnálom. De akkor is úgy tisztellek, mint a szelet és a napot. Jim, az élő Istenre esküszöm, hogy nem követtem el, amivel vádolnak. Isten azt mondja, mindenkinek megvan a maga helye és sorsa. Azt hiszem, az enyém ez! Sajnálom, hogy ilyen szégyent hoztam rád és a környezetemre.”

 

Tommy azt írta Marlene-nek:

 

„Marlene-em!

Az a helyzet, Marv, hogy éhségszrájk van és egy nagy lázadás készül kitörni. Azért írok neked most, mert ha fogolytársaim átveszik a hatalmat, egyetlen levél sem fog kijutni. Az üvöltés és üvegtörés zaja egyre hangosabbá válik. Megölnének, ha megpróbálnék ételt levenni a kocsiról.

Valaki gyújtogatni kezdett, de a tüzet eloltották. Őrök vonszolnak embereket ide-oda. A mozgás lassú, de a foglyok valószínűleg átveszik a hatalmat a jövő hét közepére. Megmondtam! Odakint állnak puskákkal, de az nem fogja feltartóztatni ezeket a srácokat. Hiányzol, Marvene! Meg akarok halni. A helyzet kezd rosszra fordulni. A napokban talán beszámolnak majd róla a hatórási hírekben. A Cinci rádióban épp most megy. Ha teljes méretűvé válna, ne gyere ide, mert akkor több ezer ember lesz odakint és úgysem jutnál be. Szeretlek, Marvene, és hiányzol. Tégy meg nekem egy szívességet. A srácok itt megkértek, hogy küldjem el ezt a városi rádiómnak. Szükségük van a nyilvánosság támogatására, hogy elérjék, amit akarnak. Küldd el a W. H. O. K. -nak. Köszönet érte a fiúktól. Hát akkor, Marv, nagggyon, naggyon, naggyon szeretlek, vigyázz magadra.

 

Ölellek: Bill

 

Ha minden okés lesz, küldj kakaót.”

 

„Bobby” belekaparta nevét az acélágyba a magánzárkában. Itt kedvére képzelődhetett. Látta magát, ahogy tévé- vagy moziszínészként távoli vidékeken barangol és nagy hőstetteket hajt végre.

Gyűlölte, ha a többiek „Robert”-nek hívták, „én Bobby vagyok!”, kérte ki magának.

Kisebbségi érzése volt, minden ambíció hiányzott belőle, egész életében szivacsként szívta magába mások ötleteit és gondolatait, amelyeket azután sajátjaként tüntetett fel. De ha valaki valaminek a megtételét javasolta neki, azt mondta: „Nem tudom megcsinálni.” Egyedül neki nem volt önbizalma, hogy képes lehet egy tervet megvalósítani.

Amikor Bobby először hallott az éhségsztrájkról, elképzelte magát a vezetőjeként, ahogy példát mutat a többi rabnak. Mint az indiaiak nagy Mahatma Gandhija, ő is térdre fogja kényszeríteni az elnyomó hatóságokat a koplalásával. Amikor a sztrájk egy héttel később véget ért, Bobby elhatározta, ő nem hagyja abba. Nagyon lefogyott.

Egy este, amikor az őr kinyitotta a cellaajtót és beadta neki a vacsorát, Bobby ellökte magától a tálcát és az ételt az őr arcába vágta.

Arthur és Ragen elismerték, hogy bár Bobby fantáziálásai segítették őket át a börtönben töltött hosszú hónapokon, koplalása legyengítette a testet. Ragen nemkívánatosnak nyilvánította.

Tommy kilépett a társalgóból egy délután, Billy mamájának távozása után, aki a fia huszonegyedik születésnapját jött el megünnepelni. Amikor visszanézett az ablakon, olyasmit látott, amit nem vett észre azelőtt. A helyiségben elszórtan rabok üldögéltek asszonyaik mellett, kezeik valahol a négyszögletes asztalkák alatt, nem beszéltek, rá se néztek egymásra, csak meredtek maguk elé, közönyösen, jóformán üveges tekintettel.

Amikor megemlítette ezt Jonsie-vak, az egyik cellaszomszédjának, az elnevette magát: – Ember, hát még ezt sem tudod? A fenébe is, Bálint napja van! Kézzel kefélnek.

– Nem hiszem el.

– Ember, ha olyan csajod van, aki mindent megtesz érted, az nem nasztróba’, hanem szoknyába’ gyön le ide, oszt nem vesz bugyogót alája. Na, majd ha megin’ látogatás lesz, megmutatom neked a kedvesem fenekit.

A rákövetkező héten, amikor belépett a társalgóba, ahol Billy mamája várta, Jonsie és egy szép vörös hajú lány épp kifelé tartottak. Jonsie rákacsintott és fellibbentve hátul a lány szoknyáját, megmutatta neki a meztelen ülepét.

Tommy elpirult és elfordult.

Aznap éjszaka, amikor Tommy Marlene-nek írt, a levél közepétől a kézírás megváltozott. Philip azt írta: – Ha szeretsz, legközelebb szoknyában jössz, és nem veszel alá bugyit.

(5)

1976 márciusában Allen abban reménykedett, talán júniusban próbára bocsátják, de mikor a bizottság két hónappal későbbre halasztotta a tárgyalást, nyugtalanná vált. Azt hallotta a „börtöntelegráfon”, hogy ahhoz, hogy az embert próbára bocsássák, le kell pénzelni a tisztviselőt, aki a központi irodában a kérvényt iktatta. Allen üzletelt, ceruza- és szénrajzokat készített, majd elcserélte őket a rabtársaival és őrökkel olyan cikkekre, amelyeket raktározhatott és tovább cserélhetett. Ismét írt Marlene-nek és kérte, hozzon neki vodkával beinjekciózott narancsokat. Egyet kap Ragen, a többi pedig eladásra lesz.

Június 21-én, amikor már nyolc hónapja volt magánzárkában, azt írta Marlene-nek, hogy szerinte a próbára bocsátás késleltetése valamiféle pszichológiai tesztelés lehet, „vagy én vagyok olyan segghülye, hogy azt sem tudom, mi a szart csinálok, bla-bla-bla”. Átköltöztették a C-blokkba, a „pszicho-sor” – amely tíz problémás elmeállapotú rabnak fenntartott cellából állt – egyik magánzárkájába. Danny röviddel később megszúrta magát, s mikor nem engedte, hogy kezeljék, újból beszállították a Columbusi Központi Kórházba, ahonnét hamarosan megint visszaküldték Lebanonba.

Allen a C-blokkból is tovább „bombázta” Warden Dallmant hivatalos üzenetekkel, amelyekben tiltakozott a védelmező elszigetelés ellen, amiről azt mondták neki, önkéntesnek kell lennie. Megsértették az alkotmányos jogait, írta, és perrel fenyegetőzött. Néhány hét múlva Arthur azt javasolta, változtassanak taktikát – hallgassanak. Senkivel se beszéljenek, se rabtársukkal, se őrökkel. Tudta, hogy az aggasztani fogja őket. És a gyerekek nem voltak hajlandók enni.

Augusztusban, tizenegy hónapi védelmező elszigeteltség után, mialatt ki-be telepítették a pszicho-sorra, végül visszaengedték a közösségbe. – Majd olyan helyre osztjuk be dolgozni, amelyik nem veszélyes – mondta Warden Dallman. Rámutatott a ceruzarajzokra a cella falain. – Hallottam a művészi hajlamairól. Mit szólna, ha Mr. Reinert művészeti tanfolyamára tennénk dolgozni?

Allen boldogan bólintott.

Másnap Tommy ment el a grafikaterembe. A helyiség tele volt selyemszitákon, feliratokon, kamerákon és egy nyomdagépen szorgoskodó emberekkel. A sovány, de izmos, Mr. Reinert nevű férfi rézsútosan, eltöprengő pillantással figyelte Tommyt, aki az első néhány nap alatt csak üldögélt, a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsítva a körülötte folyó tevékenység iránt.

– Mit szeretne csinálni? – kérdezte tőle Reinert.

– Festeni szeretnék. Olajban vagyok igazán jó.

Reinert felszegve fejét nézett rá. – Egy rab sem fest olajjal.

Tommy vállat vont. – Én viszont igen.

– Jól van, Milligan. Jöjjön velem. Azt hiszem, tudok szerezni némi felszerelést magának.

Tommynak szerencséje volt: a Chillicothe-i Büntetés-végrehajtási Intézet grafikai műtermét nemrég megszüntették és az olajfestékeket, vásznakat és vakkereteket Lebanonba küldték. Reinert segített neki felállítani egy festőállványt, hadd fessen.

Fél órával később Tommy egy tájképet vitt oda hozzá Reinert legnagyobb meghökkenésére. – Milligan, soha senkit nem láttam még ilyen gyorsan festeni. És ráadásul ilyen jól.

Tommy bólintott. – Muszáj volt megtanulnom gyorsan festeni, hogy be is fejezhessem a képeimet.

Bár az olajfestés nem alkotta részét a programnak és általában nem szerepelt a grafikai tanfolyamok anyagában, Reinert rájött, hogy Milligan ecsettel a kezében érzi jól magát, így hétfőtől péntekig hagyta, hadd fesse le, amit csak akar. A rabok, az őrök, sőt még az igazgatóságról is néhányan megcsodálták Tommy tájképeit. Festett néhány „gyorsan összedobott” képet cserére, amelyeket „Milligan” néven szignált; a többit pedig, amiket saját magának féstett, megengedték, hogy hazaküldje anyjával vagy Marlene-nel.

Dr. Steinberg be-beugrott a grafikastúdióba festészeti szaktanácsokat kérni Milligantől. Tommy megtanította a perspektívával bánni, és úgy köveket festeni, hogy úgy látsszanak, mintha víz alatt lennének. Steinberg szabad hétvégéin is bejött a börtönbe és kikérte Milligant a cellájából, hogy együtt fessenek. Tudta, hogy Milligan gyűlöli a börtönkosztot és mindig hozott magával krémsajtos és füstölt lazacos szendvicseket.

– Bárcsak festhetnék a cellámban is – mondta Tommy Reinertnek egy hétvégén.

Reinert megrázta a fejét. – Nem lehet, mert ketten vannak a cellában. Szabályellenes.

De ez a szabály nem sokáig maradt rá érvényben. Pár nap múlva egy este két őr jött be átkutatni Milligan celláját és marihuánát találtak. – Nem az enyém – mondta Tommy, félve, hogy nem hisznek neki, és megint elkülönítik egy egérlyuk nagyságú, csupasz büntetőzárkába. De amikor vallatóra fogták a cellatársát, a fiatalember megtört és elismerte, ő szívott marihuánát, mert kiborult amiatt, hogy a felesége elhagyta. Magánzárkába tették és Milligan egyedül magáénak tudhatta a cellát egy időre.

Reinert beszélt Moreno hadnaggyal, a cellablokk felelős tisztjével és kérte, engedélyezze Milligannak, hogy a cellájában is fessen, amíg nem tesznek be másik rabot hozzá. Moreno beleegyezett. Így, miután a grafikastúdió bezárt délután fél négykor, Milligan visszament a cellájába és villanyoltásig festett. A napok gyorsan teltek. Könnyebb volt kitölteni az időt.

Azután egy nap az egyik őr megemlítette, hogy egy új rabot tesznek a cellájába. Allen bement Moreno hadnagyhoz.

– Mr. Moreno, ha betesznek még valakit hozzám, nem fogok tudni a cellában festeni.

– Akkor majd fest máshol.

– Elmondhatnék valamit?

– Jöjjön vissza később és megbeszéljük.

Ebéd után Allen visszament hozzá egy képpel, amelyet Tommy épp akkor fejezett be a stúdióban. Moreno rábámult. – Maga festette ezt? – kérdezte, maga elé tartva a festményt, amelyen egy mélyzöld tájon kanyargó folyó veszett a távolba. – De szeretnék én is egy ilyet.

– Festenék magának – mondta Allen –, de már nem dolgozhatom a cellámban.

– Hümm… egy pillanat. Tényleg festene nekem egy képet?

– Ajándékba.

Moreno behívta a helyettesét: – Casey, távolítsa el annak az új őrizetesnek a nevét Milligan cellájáról. Tegyen egy másik slejfnit oda egy X-szel. – Azután Allenhez fordult: – Most már nyugodt lehet. Körülbelül kilenc hónapja vari, míg a bizottság elé kerül. Addig egyedül maradhat a cellában.

Allen örült, és Tommyval és Dannyvel együtt minden szabad percükben festettek, vigyázva, nehogy egy képet is befejezzenek.

– Fő az óvatosság – vélekedett Arthur. – Ha Moreno megkapja a képét, előfordulhat, hogy visszavonja a szavát.

Allen majd két hétig várta Morenót, azután bement hozzá egy képpel, amely egy rakpartot ábrázolt kikötött csónakkal. Moreno öröme nem ismert határt.

– Ugye biztos, hogy most már nem tesz be hozzám senki mást a cellába? – kérdezte Allen.

– Még a táblára is feltetettem. Bemehet, megnézheti.

Allen bement a biztonsági szobába, és a neve alatt meglátta a slejfnit a feljegyzéssel: „Nem helyezendő el második személy Milligan cellájában.” Le volt ragasztva átlátszó ragasztószalaggal, tehát állandónak vették.

Milligan valósággal ontotta magából a képeket. Festett az őröknek, hivatali tisztviselőknek, anyának és Marlene-nek, hogy vigyék haza és adják el. Egy nap felkérték, hogy fessen egy képet, amelyet a főelőcsarnokban a felvételi pult mögé akartak felakasztani. Tommy elkövette azt a tévedést, hogy a hatalmas vásznat a saját nevén szignálta, de mielőtt bemutatta volna, Allen észrevette a hibát, kifekeritette a nevet és „Milligan”-t szignált helyette.

Az ilyen képek legtöbbjével nem volt megelégedve. Cserére vagy gyors eladásra festette őket. De egy szép napon egy számára nagyon fontos kép megfestéséhez fogott, amelynek a reprodukciójára egy művészeti könyvben bukkant rá.

Allen, Tommy és Danny felváltva dolgoztak a „Cathleen hercegné őkegyelmességé”-n. Az eredeti kép egy tizenhetedik századi arisztokrata hölgyet ábrázolt mandolinnal a kezében. Allen az arcon és kezeken, Tommy a háttéren dolgozott. Danny festette meg a részleteket. Amikor eljött az idő a mandolin „kézbe adására”, Danny rájött, hogy nem tud olyat festeni, így egy kottalapot „adott” a hölgy kezébe helyette. Negyvennyolc órán át pihenés nélkül, egymást váltogatva dolgoztak a képen. Amikor elkészültek vele, Milligan lerogyott a priccsére és álomba merült.

 

 

„Steve” nem sok időt töltött a folton Lebanont megelőzően. Rutinos és vakmerő úrvezetőnek bizonyult, amikor fiatalabb korában néhányszer a volánnál ült, és azzal hencegett, hogy ő vezet a legjobban a világon. Ragen Lee száműzése után engedte a foltra Lebanonban, mert Steve is jól értett az emberek megnevettetéséhez. Ő – szeretett dicsekedni Steve – volt az utánzás nagymestere. Olyan tökéletesen tudott utánozni mindenkit, hogy közönsége a hasát fogta a nevetéstől. Utánzással űzött gtínyt másokból. Steve az örökös rumlizó és szélhámos, az állandó középpont volt.

Ragent a jugoszláv akcentusa utánzásával gurította dühbe, Arthurt pedig azzal hozta ki rettenetesen a sodrából, hogy az alacsony osztálybeli angolok akcentusával beszélt hozzá. – Én nem így beszélek! – tiltakozott Arthur. – Nekem nincs cockney akcentusom!

– Még bajt hozhat a fejünkre – mondta Allen.

Egy délután Steve Leach kapitány mögött állva a folyosón, keresztbe tett karral, a sarkán hintázva a tisztet utánozta. Leach megfordult és rajtakapta. – Jól van, Milligan, majd az „egérlyukban” gyakorolja tovább a mutatványt. Tíz nap magánzárka majd móresre tanítja.

– Ugye megmondta Allen, hogy baj lesz ebből? – mondta Arthur Ragennek. – Steve egy mihaszna alak. Se ambíciója, se tehetsége. Csak mások kigúnyolásához ért, s míg a közönsége nevet a bohóckodásán, a kigúnyolt célpont az ellenségünkké válik. Nálad van az irányítás, de figyelmeztetlek, semmi szükségünk rá, hogy még több ellenséget szerezzünk magunknak.

Ragen is elismerte, hogy Steve nemkívánatos és közölte vele, hogy száműzi. De Steve nem volt hajlandó elhagyni a foltot és kifigurázva Ragen akcentusát, azt dörmögte: – Hoty érted eszt? Te nem is léteszei. Etyikőtök se léteszik. Ti mind csak a képszeletem szüleményei vatytok. Csak én léteszem itt. Én vatyok asz etyetlen valóságos személy. Ti, többiek csak hallucinációk vatytok.

Ragen a falhoz vágta és vérezni kezdett a homloka. Steve erre elhagyta a foltot.

 

 

Arthur unszolására Allen kérvényezte részvételét az előadásokon, amelyeket a városi egyetem Shaker Valley-i kihelyezett tanszékének oktatói tartottak a börtönben. Beiratkozott angolra, ipari formatervezésre, alapfokú matematikára és ipari reklámozásra. A művészeti órákon csupa jelest, angolból és matematikából négyeseket kapott. Grafikából a legjobb minősítéseket – kivételes tehetség, rendkívül termékeny, gyors felfogású, igen alapos, fantáziadús, igen igyekvő – kapta.

1977. április 5-én, amikor Allen megjelent a próbára bocsátási bizottság előtt, közölték vele, hogy három hét múlva szabadul.

Amikor végre megkapta a szabadlábra helyező végzést, Allen nem bírt magával örömében, és képtelen volt egy helyben maradni. A cellája padlóját rótta. Végül fogta a végzést és papírrepülőt hajtogatott belőle. A szabadulása előtti napon Leach kapitány irodája előtt elhaladva fúttyentett. Amikor Leach felpillantott, Allen elhajította a papírrepülőt a füle mellett, és egy mosollyal továbbment.

Az április 25-ét, utolsó napját Lebanonban, soha véget nem érőnek érezte. Allen hajnali három óráig járkált fel s alá a cellában. Azt mondta Arthurnak, úgy érzi, több beleszólásának kell lennie, hogy ki lesz vagy ki nem lesz a folton most, hogy ismét a külvilágban fognak élni. – Nekem kell tárgyalnom az emberekkel – mondta –, és kibeszélnem magunkat a különféle helyzetekből.

– Nehezére fog esni Ragennek átengedni a hatalmat kétévi egyeduralom után – mondta Arthur. – Nem venne szívesen egy triumvirátust. Szerintem abban az elképzelésben ringatja magát, hogy továbbra is magánál tarthatja az irányítást.

– Pedig te leszel a főnök, amint ebből az épületből kilépünk. Nekem kell állást találnom és újra beilleszkednem a társadalomba. Több beleszólásra van szükségem a dolgokba.

Arthur az ajkát biggyesztette. – Nem ésszerűtlen kérés, Allen. Bár nem nyilatkozhatom Ragen nevében, biztosíthatlak a támogatásomról.

 

 

A földszinten egy őr egy új öltönyt adott át Allennek, aki elnémult a ruha eleganciáján és tökéletes szabásán.

– Az édesanyja küldte be – mondta az őr. – A maga ruhatárából.

– Ja, igen – mondta Allen emlékezést színlelve.

Belépett egy másik őr egy elismervénnyel és megkérte, hogy írja alá. Távozás előtt harminc centet kell fizetnie egy cellájából hiányzó műanyag csészéért.

– Elvették tőlem, amikor a magánzárkából kiköltöztettek – magyarázta Allen –, utána nem adták többé vissza.

– Én nem tudok arról. Ki kell fizetnie.

– Jó, ezt is játszhatjuk! – kiabálta Allen. – Nem fizetem ki!

Bevitték az igazgató, Mr. Dunn irodájába, aki megkérdezte, miért csinálja a rumlit még az utolsó nap is.

– Velem akarnak megfizettetni egy műanyag csészét, amit ők vettek el tőlem! Nekem semmi közöm annak a csészének az eltűnéséhez!

– Ki kell fizetnie azt a harminc centet – mondta Dunn.

– Egyen meg a fene, ha megteszem!

– Pedig nem megy el innét, amíg meg nem fizeti.

–Akkor itt foguk letáborozni – mondta Allen leülve. – De nem fizetek olyasmiért, amit nem én csináltam. Ez elvi kérdés.

Dunn végül elengedte, s az előállító felé menet, ahol az anyja, Marlene és Kathy várták, Arthur megkérdezte: – Szükség volt erre?

– Ahogy Dunn-nak is mondtam, ez elvi kérdés.

Bob Reinert és dr. Steinherg is eljöttek kikísérni őt – az utóbbi odacsúsztatott neki némi pénzt, az utolsó részletet egy festményéért.

Allen egyik lábáról a másikra állt türelmetlenségében, hogy induljanak már végre, de Billy anyja egyre csak trécselt dr. Steinberggel. – Menjünk már – mondta Dorothynak. – Induljunk.

– Egy pillanat, Billy – szólt rá az asszony. – Beszélgetek.

Miközben ő egyre idegesebb lett, Dorothy egyre csak mondta a magáét.

– Megyünk már?

– Várj még egy picit.

Brummolva járkált fel s alá, mialatt az anyja csak beszélt és beszélt. Végül kifakadt: – Anya, én megyek! Ha te maradni akarsz, maradhatsz!

– Jól van, na. Hát akkor viszontlátásra, dr. Steinberg. Köszönök mindent, amit Billyért tett.

Allen elindult az ajtó felé és az asszony követte. Amint az acélajtó egy surrogással bezárult mögöttük, Allen visszaemlékezett, hogy befelé jövet ezt a második ajtót nem hallotta becsukódni.

Allen még akkor is dühös volt, amikor Kathy odahozta a kocsit. Ha az ember börtönből szabadul, gondolta, és mehet, akkor hagyni kell menni, nem pedig még odabent ácsorogtatni és végigváratni vele, míg más kilocsogja magát. Épp elég, ha az embert a törvény kényszerével tartják bent egy ilyen helyen, de hogy még a szófosó anyja is rátegyen egy lapáttal, az már egyenesen több a soknál. Durcásan ült a kocsiban.

– Állj meg a banknál Lebanonban – szólalt meg végül. – Jobb, ha itt váltom be a csekkemet. Nem kell mindenkinek tudnia Lancasterben, hogy most szabadultam a börtönből.

Bement, aláírta a túloldalán a csekket és letette a pultra. Amikor a pénztáros leszámolta neki az ötven dollárt, beletette a bankjegyeket a levéltárcájába, a dr. Steinbergtől kapott pénz mellé. Még mindig dühösen, s már a saját dühösségétől válva dühössé, Allen egyszerűen nem akart vele foglalkozni…

Tommy körbepillantott és fogalma sem volt, hogy mi a csudát keres ebben a bankban. Vajou most jött be, vagy már kifelé tart? Kinyitotta a levéltárcáját, látta, hogy majdnem kétszáz dollár van benne és visszadugta a zsebébe. Már tudta, hogy csak kifelé mehet. A hatalmas ablakon keresztül meglátta a mamáját, Marlene-t és Kathyt a volánnál várakozni a kocsiban, amiből rájött, hogy milyen nap lehet ma. A pénztárpult fölötti naptárra pillantott. Valóban, ma szabadult.

Kiszaladt a bankhól, úgy téve, mintha szorongatna valamit. – Gyorsan, meneküljünk! Bújtassatok el! Bújtassatok el! – Magához ölelte Marlene-t és boldogan nevetett.

– Istenem, Billy – mondta a lány. – Ugyanolyan rapszodikus vagy, mint voltál.

Igyekeztek mindenről tájékoztatni, ami az elmúlt két év alatt Lancasterben történt, de ő oda se hederített. Csak egyvalami érdekelte: hogy együtt lehessen egy kicsit Marlene-nel. Oly sok idő után, amely alatt csak a börtön társalgójában találkozhattak, vágyott végre egyedül maradni vele.

Lancasterbe érve Marlene azt mondta Kathynek: – Tegyél ki engem a Plaza Bevásárlóközpontnál. Be kell menjek dolgozni.

Tommy rámeredt. – Dolgozni?

– Igen. A délelőttöt kivettem, de vissza kell mennem.

Tommy elképedt és megbántott volt. Azt hitte, a lány vele marad a szabadulása napján. Nem szólt semmit, pislogva lenyelte könnyeit, de bensejében az űr olyan fájdalmas volt, hogy elhagyta a foltot…

Amikor már a szobájában volt Allen, azt mondta fennhangon: – Mellesleg én mindig tudtam, hogy nem hozzá való. Ha egy fikarcnyit is törődne Tommyval, az egész napot kivette volna. Amondó vagyok, hogy nincs többé közünk hozzá.

– Nekem is ez volt a meglátásom kezdettől fogva – szögezte le Arthur.