(4)

Amikor Willis őrmester bevezette Milligant a társalgóba, Judy Stevenson rögtön észrevette, hogy ügyfele olyan visszahúzódó, mint egy félénk kamasz. Láthatólag félt a rendőrtől, mintha nem is ismerné, és gyorsan az asztalhoz szaladt és leült Dorothy Turner mellé. Nem szólalt meg, amíg Willis ki nem ment. Egyre csak a csuklóit dörzsölte.

– Megmondaná Judy Stevensonnak, ki maga? – kérdezte Turner.

Milligan hátrasüppedt a fotelban, és megrázta fejét az ajtó felé pillantva, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy a rendőr valóban elment.

– Judy – mondta Turner végül –, ez itt Danny. Vele már elég jól ismerjük egymást.

– Szia, Danny. – Stevenson igyekezett leplezni meghökkenését a megváltozott hangon és arckifejezésen.

A fiatalember felpillantott Turnerre és azt suttogta: – Látja? Máris úgy néz rám, mint aki bolondnak hisz.

– Nem hiszlek annak – mondta Judy. – Csak zavarban vagyok. Még szokatlan nekem a helyzet. Hány éves vagy, Danny?

A fiú úgy dörzsölte meg csuklóit, mintha most vették volna le a bilincset és a vérkeringést próbálná visszaállítani. Nem válaszolt.

– Danny tizennégy éves – mondta Turner. – És festőművész.

– Miket festesz? – kérdezte Stevenson.

– Javarészt csendéleteket – mondta Danny.

– Azokat a tájképeket is te festetted, amiket a rendőrség a lakásban talált?

– Én nem festek tájképet. Nem szeretem a földet.

– Miért nem?

– Azt nem mondhatom meg, mert megöl.

– Ki öl meg? – Judy, meglepetésére, azon kapta magát, hogy keresztkérdéseket tesz föl neki, bár egy szavát sem hiszi, s miközben feltette magában, hogy nem hagyja magát beugrasztani, bámulattal tölti el ez a látszólag zseniális színészi alakítás.

Védence lehunyta szemét, és könnyek gördültek lefelé arcán.

Egyre jobban összezavarodva a történtektől, Judy közelről figyelte a szemlátomást önmagába visszahúzódó fiatalembert. Ajkai némán mozogtak, szemei üvegessé váltak, majd ide-oda ugráltak. Azután csodálkozva pillantott maga köré, míg felismerte a két nőt és felfogta, hogy hol van. Hátradőlt, keresztbe vetette lábát és előhúzott egy cigarettát a jobb zoknijából, anélkül, hogy a paklit kivette volna.

– Van valakinek tüze?

Judy meggyújtotta a cigarettáját. Milligan jókorát szívott belőle és fölfelé fújta a füstöt. – No, mi az újság? – kérdezte.

– Megmondaná Judy Stevensonnak, hogy ki maga?

A fiú bólintott, kiengedve egy füstkarikát. – Allen vagyok.

– Találkoztunk már? – kérdezte Judy, remélve, hogy nem tűnik fel a remegés hangjában.

– Én voltam itt néhányszor, amikor maga és Gary bejöttek beszélgetni az ügyről.

– De mi mindig Billy Milliganként beszéltünk magával.

A fiatalember vállat vont. – Mi mind a Billy névre hallgatunk. Az megkímél egy csomó magyarázkodástól. De mondani soha nem mondtam, hogy Billy vagyok. Csak maga gondolt annak, én pedig nem láttam értelmét, hogy felvilágosítsam.

– Beszélhetnék Billyvel? – kérdezte Judy.

– Szó sem lehet róla. Őt elaltatva tartják. Ha kiengednék a foltra, véget vetne az életének.

– Miért?

– Még mindig attól fél, hogy bántani akarják. És nem tud mirólunk többiekről. Egyedül csak azt tudja, hogy időt veszít.

– Mit ért azon, hogy időt veszít? – kérdezte Judy.

– Ez történik mindnyájunkkal. Az ember ott van valahol és éppen csinál valamit. Aztán egyszer csak hirtelen valahol másutt találja magát, s miközben tudatában van annak, hogy idő telt el, fogalma sincs arról, hogy mi történt.

Judy megrázta fejét. – Ez szörnyű lehet.

– Soha nem lehet hozzászokni – mondta Allen.

Amikor Willis őrmester érte jött, hogy visszakísérje a cellába, Allen felpillantott és rámosolygott. – Ez itt Willis őrmester – mutatta be a két nőnek. – Kedvelem őt.

Judy Stevenson és Turner kiléptek a börtön kapuján.

– Most már megérti, hogy miért hívtam el, ugye? – kérdezte Dorothy.

Stevenson felsóhajtott. – Úgy jöttem ide, hogy biztosra vettem, valamiféle rafinált színészkedést fogok látni. De most meggyőződésem, hogy két különböző emberrel beszéltem. Most már tudom, miért tűnt annyira másnak időnként. Csakhogy ezt akkor még a hangulatváltozásainak tulajdonítottam. El kell mondanunk Garynek.

– Arra is elég nehezen tudtam engedélyt kapni, hogy magát beavassam. Nem hiszem, hogy Milligan bele fog egyezni.

– Meg kell tennie – mondta Judy. – Képtelen vagyok ezt a terhet egyedül cipelni.

A börtönben tett látogatás után Judy Stevenson felkavart, megilletődött, dühös és összezavarodott volt egyszerre. Az egészet olyan hihetetlennek érezte. De valahol az agya leghátsó csücskében tudta, hogy kezdi elhinni.

Aznap este Gary felhívta a lakásán, hogy közölje, telefonáltak neki a seriff hivatalából, hogy Milligan megint szét akarta verni a fejét a cellája falán.

– Fura – mondta Gary. – Az iratait nézegetve láttam, hogy épp ma, február 14-én van a huszonharmadik születésnapja. És tudod, mi van még ma? Bálint napja.

(5)

Másnap Dorothy és Judy közölték Allennel, hogy feltétlenül be kellene avatniuk Gary Schweickartot is a titokba.

– Szó sem lehet róla.

– Pedig meg kell engednie – mondta Judy. – Hogy megmenthessük a börtöntől, másoknak is tudnia kell róla.

– A szavát adta. Így egyeztünk meg.

– Tudom – ismerte el Judy. – De ez életbevágóan fontos.

– Arthur szerint nem.

– Hadd beszéljek Arthurral – mondta Dorothy.

Arthur előjött és haragosan nézett rájuk. – Ez most már igazán kezd fárasztóvá válni. Épp elég gondolkodnivalóm és tanulnivalóm van, és már unom ezt a szekatúrát.

– Meg kell engednie, hogy Garynek is elmondjuk – mondta Judy.

– Szó sem lehet róla. Már az is sok, hogy ketten tudnak róla.

– Pedig csak akkor tudunk segíteni magán – mondta Turner.

– Nekem nincs szükségem segítségre, asszonyom. Dannynek és Davidnek lehet, hogy van, de az nem rám tartozik.

– Nem érdekli, hogy Billy életben marad-e vagy sem? – fortyant föl Judy Arthur dölyfös viselkedésén.

– De igen – mondta –, csak milyen áron? Azt fogják mondani, hogy bolondok vagyunk. Ez az egész egyre jobban kicsúszik a kezemből. Azóta igyekszünk életben tartani Billyt, amióta le akart ugrani az iskola tetejéről.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Turner. – Mivel tartják őt életben?

– Azzal, hogy állandóan elaltatva tartjuk.

– Hát nem érti, hogy mennyire lényeges lehet ez az ügyünk szempontjából? – mondta Judy. – Eldöntheti, hogy börtön vagy szabadság. Nem több ideje és szabadsága lenne a börtön falain innen, gondolkodni és tanulni? Vagy visszakívánkozik Lebanonba?

Arthur keresztbe tette lábait és felváltva nézett egyik nőről a másikra. – Nem szeretek hölgyekkel vitatkozni. Csak ugyanazzal a féltétellel egyezem bele, mint korábban – ha a többiek is beleegyeznek.

Három nappal később Judv Stevenson megkapta az engedélyt, hogy megossza a, titkot Gary Schweickarttal.

Kilépve a Franklin Megyei Börtön épületéből a hideg februári reggelbe, egyenest az irodába ment. Töltött magának egy csésze kávét, azután bement Gary rendetlen szobájába, leült és megacélozta magát.

– Megkérnélek, Gary – kezdte –, hogy kapcsold rá a telefont egy darabig az üzenőre. El kell mondjak neked valamit Billyről.

Miután elmesélte Garynak a találkozásait Dorothy Turnerrel és Milligannel, a férfi úgy nézett rá, mint aki azt hiszi, hogy megbolondult.

– A saját szememmel láttam – erősködött Judy. – Beszéltem is velük.

Schweickart felállt és súlyos léptekkel járkált fel-alá az íróasztala mögött, kócos haja a gallérjára lógva, lötyögő inge félig kicsúszva a nadrágjából. – Ugyan kérlek – méltatlankodott. – Ilyen nem létezik. Úgy értem, tudom, hogy elmeháborodott, és ebben egyet is értek veled. De amiket itt elmondtál, azt egyszerűen kizártnak tartom.

– Gyere el és győződj meg róla. El sem tudod… mindegy, engem meggyőzött.

– Rendben van. De tudd meg, hogy akkor sem fogom ezt bevenni. És az ügyész sem fogja bevenni és a bíró sem fogja bevenni. Én tökéletesen megbízom benned, Judy. Kitűnő ügyvéd vagy és nagyon jó emberismerő. De ez a pasas egy szélhámos, aki, szerintem, behúzott a csőbe.

Másnap délután háromkor Gary elkísérte Judyt a Franklin Megyei Börtönbe, úgy számítva, hogy legfeljebb félórát fog ott tölteni. Teljesen elvetette az egész elképzelést. Kizárt dolog. De szkepticizmusát kíváncsiság váltotta fel, midőn egymás után szemben találta magát a különböző személyekkel. Látta az ijedt Davidet átváltozni a félénk Dannyvé, aki visszaemlékezett a találkozásukra azon a rémületes napon, amelyiken behozták és őrizetbe vették.

– Fogalmam sem volt, hogy miről van szó, mikor berontottak a lakásba és letartóztattak – mondta Danny.

– Miért mondtad nekik, hogy bomba van a lakásban?

– Nem is mondtam azt, hogy bomba.

Azt mondtad a rendőrnek, hogy felrobbanhat.

– Tommy szokta mondogatni, hogy „ne nyúlkálj a cuccaimhoz, mert felrobbanhatsz”.

– És miért mondja azt?

– Azt tőle kérdezze. Ő eleektronika-szakértő, és folyton mindenféle drótokkal meg szerkentyűkkel szórakozik. Az az ő cucca volt.

Schweickart meghúzogatta a szakállát. – Egy menekülőművész meg egy elektronika-szakértő. Jó, akkor beszélhetnénk azzal a Tommyval?

– Nem tudom. Tommy csak azokkal beszél, akikkel ő akar.

– Te nem tudod kihozni Tommyt? – kérdezte Judy.

– Én nem. Ki csak kerülni lehet. De azt hiszem, megkérdezni azért megkérdezhetem tőle, hogy akar-e magával beszélni.

– Próbáld meg – mondta Schweickart elfojtva egy mosolyt. – Számítok rád.

Milligan teste visszahúzódni látszott saját magába. Arca elsápadt, tekintete üvegessé vált, mintha éppen befelé fordulna. Ajkai úgy mozogtak, mintha magában beszélne, és az erős koncentrálás áthatotta a kis helyiséget. Az önelégült mosoly eltűnt Schweickart arcáról, ahogy lélegzett-visszafojtva figyelte. Milligan szemei egyik oldalról a másikra forogtak. Úgy pillantott maga köré, mint aki mély álomból ébred, és megtapogatta a jobb arcát, mintha meg akarna győződni a szilárdságáról. Azután pökhendin elterpeszkedett a fotelban és ellenségesen bámult a két ügyvédre.

Gary kiengedte a lélegzetét. Le volt nyűgözve. – Maga Tommy? – kérdezte.

– Ki kérdezi?

– Az ügyvédje vagyok.

– Az enyém ugyan nem.

– Én fogok segédkezni Judy Stevensonnak, hogy akárki is maga, ne kerüljön az a test, amelyet visel, börtönbe.

– Túró! Nekem nincs szükségem senki segítségére, hogy ne kerüljek ide vagy oda. Nincs a világon az a börtön, amelyik engem fogva tud tartani. Akkor török ki belőle, amikor akarok.

Gary lebámult rá. – Ezek szerint maga az, aki folyton kibújik a kényszerzubbonyból. Akkor maga Tommy.

A fiú unottnak látszott. – Egen… egen.

– Danny beszélt nekünk arról a dobozról valami elektronikus szerkentyűvel, amit a rendőrség a lakásban talált. Azt mondta, a magáé volt.

– Hogy ez mindig járatja a száját.

– Minek készített hamis bombát?

– Egy túrót volt az hamis bomba. Tehetek én róla, hogy a nyavalyás zsaru olyan ostoba, hogy még egy fekete dobozt is képtelen felismerni?

– Hogy érti ezt?

– Ahogy mondom. Az egy fekete doboz volt a telefontársaság rendszerének hatálytalanítására. Én csak egy új kocsitelefonnal kísérleteztem. Piros szalaggal ragasztottam föl azokat a cilindereket, az ostoba zsaruk meg bombának nézték.

– Dannynek azt mondta, felrobbanhat.

– Jaj, Istenem! Mindig ezt szoktam mondani a fiataloknak, hogy ne nyúlkáljanak a cuccaimhoz.

– Hol tanult elektronikát, Tommy? – kérdezte Judy.

Az vállat vont. – Csak úgy magamtól. Könyvekből. Amióta csak az eszem tudom, mindig érdekeltek a különféle szerkentyűk.

– És a menekülés művészetét? – kérdezte, Judy.

– Arthur forszírozta. Kellett köztünk valakinek lennie, aki ki tud szabadulni a kötelékből, ha valamelyikünket felkötik a pajtában. Így megtanultam befolyásolni a kézizmaimat és csontjaimat. Azután a különféle zárak és reteszek is érdekelni kezdtek.

Schweickart elgondolkodott egy pillanatra. – A pisztolyok is a magáéi?

Tommy megrázta a fejét. – Csak Ragennek szabad pisztolyt használni.

– Szabad? Ki ad rá engedélyt? – kérdezte Judy.

– Hát az attól függ, hol vagyunk… De most már tényleg unom ezt a kérdezősködést. Az ilyesmi Arthurra vagy Allenre tartozik. Őket faggassa, jó? Na, akkor én megyek.

– Várjon…

De, Judy elkésett. Milligan szeme elhomályosult és helyzetet változtatott foteljában. Összeillesztette ujjhegyeit, piramist formálva kezeiből. Amint felszegte állát, arckifejezéséből Judy Arthurra ismert. Bemutatta őt Garynek.

– Meg kell bocsátaniuk Tommynak – mondta Arthur hidegen. – Meglehetősen antiszociális fiatalember. Ha nem volna olyan ügyes az elektronika és a zárak terén, valószínűleg már régen száműztem volna. De csupa fontos dologhoz ért.

– És maga miben jártas? – kérdezte Gary.

Arthur elégedetlenül legyintett egyik kezével. – Én csak amatőr vagyok. Biológiában és orvostudományban kontárkodom.

– Gary a pisztolyokról kérdezgette Tommyt – mondta Judy. – Tudja, hogy ez a próbára bocsátás egyik feltételének megsértése.

Arthur bólintott. – Egyedül csak Ragennek, a harag viselőjének van megengedve a fegyverhasználat. Ez az ő specialitása. De csak védelemre és önvédelemből használhat fegyvert. Ahogy a nagy testi erejét is csak a közjó érdekében és nem ártó szándékkal szabad latba vetnie. Képes befolyásolni és szabályozni az adrenalinszintjét.

– Akkor is fegyvert használt, amikor azt a négy nőt elrabolta és megerőszakolta – mondta Gary.

Arthur hangja jeges kimértséget öltött. – Ragen soha senkit nem erőszakolt meg. Beszéltem vele erről az ügyről. Rablásokat kezdett elkövetni, mert nyugtalanították a kifizetetlen számlák. Elismeri, hogy kirabolta azt a három nőt októberben, de tagadja, hogy bármiféle köze is lett volna ahhoz a nőhöz augusztusban, vagy nemi erőszakokhoz.

Gary előrehajolt, és egész közelről figyelve Arthur arcát, érezte, hogy szkepticizmusa eloszlófélhen van. – De a bizonyíték…

– Patvarba a bizonyítékkal! Ha Ragen azt mondja, nem ő tette, akkor fölösleges megkérdéíjelezni. Ő nem szokott hazudni. Ragen rabol, de nem erőszakol meg nőket.

– Azt mondja, beszélt Ragennel – mondta, Judy. – Ezt hogy csinálják? Fennhangon vagy a fejében beszélgetnek egymással? Beszéd az, vagy gondolat?

Arthur összekulcsolta kezeit. – Így is, úgy is. Néha belül megy végbe és senki sem tudhat róla. Máskor meg, rendszerint, ha egyedül vagyunk, fennhangon beszélgetünk. Képzelem, ha valaki meglátna bennünket, azt hihetné, teljesen megőrültünk.

Gary hátradőlt, előhúzta zsebkendőjét és letörölte a verejtéket homlokáról. – Ki fogja ezt elhinni?

Arthur fölényesen elmosolyodott. – Mint mondottam, Ragen nem szokott hazudni, de mi többiek sem. Egész életünkben folyton csak hazugsággal vádoltak bennünket az emberek. Becsületbeli üggyé vált számunkra, hogy soha ne mondjunk valótlanságot. Ezért nem túlságosan érdekel bennünket, hogy ki hiszi el.

– Csakhogy maga nem mindig magától mondja meg az igazat – mondta Judy.

– Ami hazugság elhallgatással – tette hozzá Gary.

– Ugyan kérem – mondta Arthur, meg sem próbálva leplezni megvetését. – Mint ügyvéd, maga nagyon jól tudja, hogy egy tanúnak nem kötelessége önként olyan dolgokról beszélni, amikről nem kérdezik. Maga mondaná elsőnek egy ügyfélnek, hogy kizárólag igennel vagy nemmel válaszoljon, s csak a saját érdekében fejtsen ki dolgokat bővebben. Ha maga szegez nekünk egy egyenes kérdést, akkor vagy az igazat válaszoljuk, vagy hallgatunk. Persze olyan is előfordul majd, amikor az igazságot többféleképpen lehet értelmezni. Az angol nyelv eredendően kétértelmű.

Gary eltöprengve bólintott. – Ezt megjegyzem magamnak. De azt hiszem, eltértünk a tárgytól. Azokról a pisztolyokról…

– Ragen tudja a legtöbbet arról, hogy mi történt azokon a reggeleken, mikor a három bűncselekményt elkövették. Miért nem vele beszél?

– Most nem – mondta Gary. – Még nem.

– Úgy érzem, mintha félne találkozni vele.

Gary élesen pillantott fel. – Tán nem ezt akarja? Részben nem azért festi le őt nekünk olyan rossznak és veszélyesnek?

– Sosem mondtam olyat, hogy rossz.

– Pedig olyan színezete volt mondta Gary.

– Szerintem fontos lenne megismernüik Ragent – mondta Arthur. – Ha már egyszer kinyitotta Pandora szelencéjét, akkor egészen fel kéne emelnie a fédelét. Mert ő nem fog kijönni, hacsak maga nem akarja.

– Ő akar beszélni velünk? – kérdezte Judy.

– Kérdés, hogy maguk akarnak-e beszélni ővele.

Gary azon kapta magát, hogy Kagen kijövetelének gondolata csakugyan félelemmel tölti el.

– Szerintem kellene – mondta Judy Garyre pillantva.

– Nem fogja magukat bántani – mondta Arthur merev ajkú mosollyal. – Tudja, hogy azért vannak itt, hogy segítsenek Billyn. Már beszéltünk a dologról és most, hogy ismerik a titkot, tudjuk, őszintének kell lennünk magukhoz. Ez az utolsó remény, ahogy Miss Stevenson olyan frappánsan fogalmazta, hogy megmeneküljünk a börtöntől.

Gary felsóhajtott és hátrahajtotta fejét. – Rendben van, Arthur. Szívesen találkoznánk Ragennel.

Arthur átvitte székét a kis társalgószoba legtávolibb végébe, hogy a lehető legnagyobbra növelje a távolságot magok között. Ismét leült és tekintete elrévedővé vált, mintha magába befelé nézne. Ajkai mozogtak, keze az arcához kapott. Állkapcsa megfeszült. Azután tartása megváltozott, előbb még egyenesen kihtízott felsőteste egy résen álló verekedő agresszívan behúzott vállú pozitúráját öltötte. – Nem helyesli. Nem volt hellyes, fölfedni a thittkot.

Meglepődve hallgatták, ahogy a hang halk, nyers, magabiztos és ellenséges tónusba ereszkedett. A mély zengésű szláv akcentus szinte dörgött a kicsi helyiségben.

– Akkor elmondom – fordult most hozzájuk Ragen ellenséges tekintettel, megfeszülő arcizmai elváltoztatták arcát, szemei szúrósak, homloka kiugró. – Még mikor David vélettlenül kifecseg titok, én akkhor is ellene voltam.

Nem úgy hangzott, mint a szláv akcentus utánzása. Kiejtése most tényleg olyin sziszegő volt, mint aki Kelet-Európában nőtt fel és megtanult angolul, de soha nem vetkőzte le az akcentust.

– Miért ellenezte, hogy napvilágra kerüljön az igazság? – kérdezte Judy.

– Khi fogja elhinni? – mondta, ökölbe szorítva kezét. – Mind azt fogják mondani, hoty bolondok vagyunk. Nem vezet jókra.

– Megmentheti magukat a börtöntől – mondta Gary.

– Hotyan? – fortyant föl Ragen. – Én nem vatyok bolond, Mr. Schweickart. A rentőrségnek bizonyíthékai vannak, hoty rablások követhek el. Elismerek három rablást asz etyetemnél. De csak hármat. A thöbbi dolog, amit mondana rólam, asz haszugság. Én nem erőszakol nők. A bíróság előtt beismerek és bevallok rablások. De ha börtönbe kherülünk, megölök gyerekek. Ez euthanázia. A börthön nem khicsiknek való helly.

– De ha megöli a… kicsiket… akkor nem hal meg velük együtt maga is? – kérdezte Judy.

– Nem szükségkhéppen – felelte Ragen. – Mi mind khülönálló emberek vagyunk.

Gary türelmetlenül végigszántott ujjaival a haján. – Szóval, amikor Billy… vagy akárki… a cellája falába verdeste a fejét múlt héten, az a koponya nem sérült meg tőle, amit maga visel?

Ragen megtapogatta a homlokát. – Igaz. De nem nekem fájt.

– Hát kinek?

– David a fájdalom viselője. Ő fogad el minden szenvedés. David asz átélő.

Garry már-már felkelt foteljából, hogy fel-alá járkáljon, de látva Ragen feszültségét, jobbnak látta a helyén maradni.

– David akarta kiloccsantani az agyát?

Ragen megrázta a fejét. – Asz Billy volt.

– Vagy úgy – mondta Gary. – Azt hittem, Billy egész idő alatt aludt.

– Igaz. De asz a születésnapja volt. A kis Christene csinál neki születésnapi lap és oda akarha neki adni. Arthur megengedi Billynek, hoty felébredjen a születésnapjára és ő menjen foltra. Én ellene voltam. Én védő vagyok. Esz a feladatom. Lehet, hogy Arthur intelligensebb nálam, de ő emberi. Arthur elkövet hibákat.

– Mi történt, mikor Billy felébredt? – kérdezte Gary.

– Körülnész. Látja, hogy börtöncellában van. Asz hiszi, valami rosszat csinált. Erre nekiveri a feje a falnak.

Judy összerezzent.

– Látja, Billy semmit sem tud rólunk – mondta Ragen. – Neki… hogy is hívják? … amnéziája van. Hoty úgy mondjam. Mikor iskholába van, oly sok időt veszítve, felmegy a thethőre. Elkezd ugrani. Én lehozom a foltról, hoty megállítsam. Asz a nap óta alszik. Arthur és én elalva thartjuk, hogy megvédjük.

– Mikor volt az? – kérdezte Judy.

– Pont tiszenhatodik születésnapja után. Emlékszem, levert mert asz apja dolgoztatja a születésnapján.

– Uramisten – suttogta Gary. – Hét éve alszik?

– Még mindig alszik. Csak pár percet volt fenn. Hiba volt a foltra engedni.

– És ki csinálja a dolgokat? – kérdezte Gary. – Ki dolgozik és beszél az emberekkel azóta? Senki, akivel eddig beszélgettünk, nem beszélt brit vagy orosz akcentussal.

– Nem orosz, Mr. Schweickart. Jugoszláv.

– Elnézést.

– Semmi baj. Csak a rend kedvéért. A khérdésre válaszolva: Allen és Tommy vannak legtöbbször a folton, mikor más emberekkel beszélnek.

– Úgy jönnek-mennek, ahogy nekik tetszik? – kérdezte Judy.

– Elmondom. A khörülményektől függően én vagy Arthur felügyelünk a folt. Börtönben én felügyelek a folt – én döntök el, ki megy le róla, ki marad rajta –, mert az veszélyes helly. Mint védelmezőnek teljhatalmam és felütyeletem van. Ollyan helyzetekben, hol nincs veszély és hol intelligencia és logika fontosahb, ott Arthur uralja a foltot.

– Most ki felügyeli a foltot? – kérdezte Gary, tudatában, hogy sutba dobta minden hivatásos tárgyilagosságát és már csak a kíváncsiság vezérli, teljesen lenyűgözve e hihetetlen jelenségtől.

Ragen vállat vont és maga köré pillantott. – Börtön.

A társalgóajtó váratlanul kinyílt, mire Ragen macskaszerű éberséggel talpra ugrott, és védekező karateállásba helyezkedett. Látva, hogy csak egy ügyvéd kukkant be, üres szobát keresve, Ragen lehiggadt.

Bár Gary arra számított, hogy szokása szerint negyedórát vagy félórát tölt ügyfelével, biztosra véve, hogy egy szélhámos próbál majd túljárni az eszén, öt órával később távozva teljes mértékben meg volt győződve, hogy Billy Milligam valóban egy megsokszorozódott személyiség. Mire kilépett Judyval a hideg estébe, olyan abszurd gondolatok csapongtak fejében, hogy elutazik Angliába vagy Jugoszláviába, hátha talál valami nyilvántartást Arthurról vagy Ragenről. Nem mintha hitt volna olyasmikben, mint a reinkarnáció vagy ördöngösség, de kábán bandukolva kénytelen volt elismerni, hogy valóban különböző emberekkel találkozott ma abban a kis társalgószobában.

A szintén kábult csendben lépdelő Judyra pillantott. – Oké – mondta. – Elismerem, hogy értelmileg és érzelmileg egyaránt megdöbbentett. Nincs már kétségem. És talán sikerül megagyőznöm Jo Anne-t is, ha kérdőre von, hogy miért késtem el már megint a vacsoráról. De hogy a fenébe fogjuk tudni meggyőzni az ügyészt és a bírót?

(6)

Február 21-én dr. Stella Karolin pszichiáter, Turner kolléganője a Southwest Városi Elmegyógyászati Központban, arról tájékoztatta a kirendelt védőket, hogy dr. Cornelia Wilbur, Sybil, a tizenhat személyiséggel bíró nő világhírűvé vált kezelőorvosa, hajlandó Kentuckyból átjönni és megnézni Milligant március 10-én.

Dr. Wilbur látogatására készülődve Dorothy Turner és, Judy Stevenson vállalták, rábeszélik Arthurt, Ragent és a többieket, egyezzenek bele, hogy még egy személy előtt felfedjék a titkot. Ezúttal is hosszú órákat kellett tölteniük a különböző személyek egyenkénti meggyőzésével. Eddigre már kilenc nevet hallottak: Arthur, Allen, Tommy, Ragen, David, Danny, Christopher, de még sem Christene-nel, Christopher hároméves húgával, sem az eredeti vagy magszemélyiséggel, Billyvel, akit a többiek elalva tartottak, nem találkoztak. Amikor végre megszerezték az engedélyt, hogy másokat is beavathatnak a titokba, néhány megfigyelőt – köztük az ügyészt – is meghívták a Franklin Megyei Börtönbe a dr. Wilbur-Milligan találkozóra.

Judy és Gary beszéltek Milligan anyjával, Dorothyval, Kathy húgával és Jim bátyjával, s bár a családtagok egyike sem tudott konkrétan a Billy által előadott erőszaktevésekről, az anya elmesélte, hogy őt személy szerint ütötte-verte Chalmer Milligan. Tanárok, barátok és rokonok számoltak be Billy Milligan furcsa viselkedéséről, öngyilkossági kísérleteiről és révült állapotairól.

Judy és Gary biztosra vették, hogy meggyőzően sikerül felépíteniük a védelmet – az Ohio állambeli igazságügyi orvosszakértői vizsgálat révén –, mely szerint a vádlott alkalmatlan a bíróság elé állításra. De közben egy másik akadállyal is szemben találták magukat: ha Flowers bíró elfogadja a Southwest pszichológusainak jelentését, akkor Billy Milligant haladéktalanul elmegyógyintézeti megfigyelésre és kezelésre küldik. Márpedig ők nem akarták, hogy védencük a limai beszámíthatatlanság miatt törvényileg felelősségre vonhatatlanok kórházába kerüljön. Sok régebbi ügyfelük elmondásából ismerték a helyet, és szinte biztosra vették, hogy Billy belepusztulna.

 

 

Bár dr. Wilburnak pénteken kellett volna érkeznie, közbejött neki valami és elhalasztotta látogatását. Judy felhívta Garyt a lakásán, hogy közölje vele a hírt.

– Bejössz az irodába délután? – kérdezte Gary.

– Nem készültem bejönni – felelte Judy.

– Pedig meg ként beszélnünk a dolgot – mondta Gary. – A Southwest egyre csak köti az ebet a karóhoz, hogy nincs más hely, csak Lima, nekem valami mégis azt súgja, hogy kell másnak lennie.

– A irodában megfagyunk, mert ki van kapcsolva a fűtés – mondta Judy. – Nálam viszont jó meleg van és Al nincs itthon. Gyere át. Csinálok egy jó ír kávét és megbeszéljük a dolgot.

A férfi elnevette magát. – Nem tehetek mást.

Fél órával később már a kandalló előtt üldögéltek.

Gary a kezeit melengette a gőzölgő bögre fölött. – Hogy őszinte legyek – mondta –, akkor kaptam be a horgot, amikor Ragen előjött. Bámulatos, hogy milyen szimpatikus.

– Nekem is ez a véleményem – mondta Judy.

– Úgy értem, hogy mivel Arthur a „gyűlölet viselőjének” nevezte, én már szarvakat képzeltem a fejére. Pedig alapjában egy kedves és érdekes srác. Minden további nélkül elhiszem neki, hogy nem ő erőszakolta meg augusztusban azt a nőt a Nationwide Plazánál, és most már csak arra vagyok kíváncsi, mikor mondja azt, hogy a másik hármat sem ő erőszakolta meg.

– Az elsőt illetően egyetértek. Az a nő valószínűleg csak az alkalmon kapva vádolta meg. De egész más a séma. Az utóbbi hármat viszont vitathatatlanul kirabolták és megerőszakolták – szegezte le Judy.

– A bűncselekményekből csupán foszlányokra és töredékekre emlékszik. Tudod, átkozottul furcsa, hogy azt állítja, felismerte a második áldozatát, akivel, biztosra veszi, valamelyik közülük már találkozott.

– És most már tudjuk, hogy Tommy emlékszik is, hogy ő került a foltra és evett meg egy hamhurgert a Wendy’s autósbüfében a harmadik áldozattal, miközben rájött, hogy valakinek a többiek közül lehetett éppen randevúja vele.

– Polly Newton sztorija megerősíti, hogy megálltak az autósbüfében. És ő számolt be arról is, hogy miután a fiatalembernek ide-oda ugrált a szeme, letett a szexről, mondván, hogy nem megy neki, majd fennhangon azt mondta magában: „Mi van veled, Bill? Szedd már össze magad.”

Ezt követően azt mondta a nőnek, hideg zuhanyra lenne szüksége, hogy lecsillapodjék.

– És az a süket duma, hogy a Meteorológus-csoport tata és Maseratija van?

– Valamelyikük hetvenkedhetett.

– Oké, ismerjük el, hogy nem tudjuk, mi történt, és azok a személyiségek sem, akikkel eddig beszéltünk.

– Ragen elismeri a rablásokat – mondta Judy.

– Igen, de tagadja az erőszakokat. Szóval ez az egész úgy ahogy van, furcsa. Elképzelhetőnek tartod, hogy Ragen két héten keresztül iszik é s amfetaminokat szed, és közben három alkalommal is keresztülkocog a városon kora reggel a tizenegy mérföldre lévő egyetemi városig? Azután kipécéz magának egy áldozatot, elsötétül…

– Elhagyja a foltot – helyesbített Judy.

– Úgy értettem. – Gary kitartotta csészéjét újabb kávéért. – Szóval mindegyik esetben elhagyja a foltot és egyszer csak Columbus belvárosában találja magát a pénzzel zsebében és rájön, hogy közben elkövethette a rablásokat, amikre elindult. De magára az elkövetésre már nem emlékszik. A három közül egyre sem. Vagyis, ahogy ő mondja,

– Valaki ellopta a közbenső időt.

– Hát, hiányoznak darabok – mondta Judy. – Valamelyik bedobálta azokat az üvegeket a vízmedencébe és lődözött rájuk.

Gary bólintott. – Aki nem lehetett Ragen. A nő szerint ugyanis nem elsőre sikerült elsütnie a pisztolyt. Vagyis csak némi bütykölés után tudta kibiztosítani. Aztán meg nem talált el minden üveget. Egy olyan jó lövő, mint Ragen, nem tévesztené el.

– Arthur szerint viszont a többieknek tilos hozzányúlniuk Ragen pisztolyaihoz.

– Már látom magunkat, ahogy ezt elmagyarázzuk Flowers bírónak.

– Megtesszük?

– Nem tudom – mondta Gary. – Ostohaság beszámíthaágra apellálni, egy megsokszorozódott személyiségről lévén szó, ami hivatalosan neurózisnak és nem pszichózisnak minősül. Vagyis a megsokszorozódottakat maguk a pszichiáterek sem tekintik elmebetegeknek.

– Oké – mondta Judy –, akkor miért nem tagadjuk eleve a bűnösségét, anélkül, hogy beszámíthatatlanságra hivatkománk? Mi a cselekmények szándékos voltát támadjuk, mint a kaliforniai megsokszorozódott személyiségi ügyben.

– Az csak egy kihágás volt – mondta Gary. – Egy ilyen hírhedt üggyel, mint a miénk, a megsokszorozódott személyiséggel érvelés nem fog működni. Ez megmásíthatatlan tény.

Judy felsóhajtott és a tűzbe bámult.

– És még valamit mondok neked – mondta Gary, megsimogatva szakállát. – Még ha Flowers bíró ugyanúgy látná, ahogy mi, akkor is Limába küldené. Billy a börtönben már hallott róla, milyen hely az a Lima. Emlékszel, hogy Ragen euthanáziáról beszélt? Arról, hogy ha odaküldik, megöli a gyerekeket. És én képesnek is tartom rá.

– Akkor küldessék máshová! – mondta Judy.

– A Southwest szerint egyedül csak Limában kezelnek vádlottakat tárgyalás előtt.

– Csak a testemen keresztül vihetik Limába! – fortyant fel Judy.

– Helyesbítek – mondta Gary felemelve csészéjét. – A testünkön keresztül.

Összekoccintották csészéiket, aztán Judy újra töltötte őket. – Nem tudok belenyugodni, hogy ne legyen más választásunk.

– Keressünk mi valamit – mondta Gary.

– Igazad van – mondta Judy. – Mi fogunk utánanézni.

– Erre még nem volt példa azelőtt – mondta Gary letörölve a tejszínt szakálláról.

– Na és? Ohiónak sem volt egy ilyen Billy Milliganja azelőtt.

Judy levette a polcról az Ohio Állam Büntetőjogi Szabályainak agyonforgatott példányát és lapozgatni kezdték, egyes bekezdéseket fénnhangon felolvasva.

– Kérsz még ír kávét? – kérdezte Judy.

A férfi megrázta fejét. – Csak feketét és erős legyen.

Két óra elteltével Gary újraolvastatott Judyval egy bekezdést. A nő végighúzta ujját a 2945/38. paragrafuson:

 

„…amennyiben a bíróság vagy az esküdtszék által beszámíthatadannak találtatik, azonnali hatállyal egy, bíróság szerint területileg illetékes, elmebetegek vagy szellemileg elmaradottak számára fenntartott kórházba szállítandó. Ha pedig a bíróság az ilyen személynek a Limai Allami Kórházba történő utalását ítéli tanácsosnak, ez esetben beszámíthatóvá válásig, vagy a beszámíthatóvá válást követően, a vádlott eljárás alatt áll a törvény rendelkezései szerint.”

 

– Ez az! – kiáltotta Gary felugorva. – „…egy, bíróság szerint területileg illetékes (…) kórházba.” Ez nem csak Limát jelenti!

– Megtaláltuk!

– Jézusom – mondta Gary –, és közben mindenki azt hajtogatja, hogy egyedül csak Limába utalhatók a vádlottak, a tárgyalás előtti szakban.

– Most már csak egy másik, bíróság szerint területileg illetékes kórházat kell találnunk.

– Gary a homlokára csapott. – Uramisten! Ez hihetetlen! Hiszen már tudok is egyet! Ott dolgoztam pszichiátriai asszisztensként katonaság után! A Harding Kórház az!

– Harding? És az a bíróság szerint területileg illetékes körzetben van?

– De még mennyire! Worthingtonhan van, Ohio államban. És ráadásul az egyik legkonzervatívabb, legtekintélyesebb pszichiátriai kórház az országban. A Hetedik Nap adventista egyházhoz tartozik. Kemény ügyészek azt mondták róla: „Ha dr. George Harding Jr. mondja valakiről, hogy beszámíthatatlan, azt elhiszem. Ő nem olyan, mint egyes orvosok, akik egy harmincperces vizsgálat után bolondnak nyilvánítják a vádlottat.”

– Ügyészek mondanak ilyet?

Gary feltartotta a jobb kezét. – A saját fülemmel hallottam, Isten engem úgy segéljen. Ráadásul, ha jól emlékszem, Terry Sherman volt az egyik. És most jut eszembe! Dorothy Turner azt mondta, ő is szokott tesztelést végezni a Harding Kórházban.

– Akkor a Hardingba vitetjük – mondta Judy.

Gary hirtelen leült, elkedvetlenedve. – De van egy bibi. A Harding Kórház egy drága exkluzív magánintézmény és Billynek nincs pénze.

– Az nem tartóztathat fel bennünket – mondta Judy.

– Igazán? És hogy juttatjuk be?

– Úgy intézzük, hogy ők akarják bevenni Billyt.

– És azt hogy csináljuk? – kérdezte Gary.

 

 

Egy félórával később Gary letörölte a havat csizmájáról és becsöngetett a Harding kapuján. Hirtelen teljesen idétlenül érezte magát, hogy ő, egy szakállas, dilis kirendelt védő, szembe készül szállni a konzervatív, felső osztálybeli pszichiáterrel – aki nem kisebb személyiség, mint Warren G. Harding elnök fivérének unokája – annak fényűző otthonában. Judynak ide kellett volna jönnie. Ő jobb benyomást tett volna. Gary szorosabbra húzta meglazult nyakkendőjét és a zakója alá igazgatta felkunkorodott inggallérját, amikor kinyílt az ajtó.

A negyvenkilenc éves George Harding kifogástalanul nett, szikár, simára borotvált arcú, szelíd tekintetű és lágy hangú férfi volt. Gary határozottan jóképűnek találta. – Fáradjon be, Mr. Schweickart.

Gary nagy nehezen lehúzta a csizmáját és otthagyta egy tócsában az előcsarnokban. Azután levetette kabátját, a fogasra akasztotta és követte dr. Hardingot a szalonba.

– A nevét már ismerem – mondta Harding. – Miután felhívott, visszakerestem az újságokat. Maga védi azt a Milligan nevű fiatalembert, aki megtámadott négy nőt az Ohio Egyetem területén.

Gary megrázta fejét. – Hármat. Az augusztusi eset, amely a Nationwide Plazán történt, teljesen más jellegű támadás volt, és minden bizonnyal el lesz ejtve. Az ügy közben egy igen szokatlan fordulatot vett, és az ön véleményében van minden reményem.

Harding a puha pamlagra mutatott, hogy foglaljon helyet, ő maga pedig egy kemény támlájú székre ült le. Ujjhegyeit egymáshoz illesztve, figyelmesen hallgatta Garyt, aki részletesen elmondott neki mindent, amit Judyval megtudtak Milliganről és a vasárnapra, a Franklin Megyei Börtönben tervezett találkozóról.

Harding eltöprengőn bólintott, és megszólalva igen óvatosan válogatta meg szavait. – Természetesen tisztelem Stella Karolint és Dorothy Turnert. – Eltűnődve bámult a plafonra. – Turner félállásban teszteléseket végez nekünk, és már beszélt nekem az ügyről. Nos, ha dr. Wilbur ott lesz… – A padlóra meredt az ujjai toronysisakján át. – …Nem látom okát, miért ne lehetnék ott én is. Vasárnapot mondott?

Gary nem merve megszólalni, bólintott.

– De meg kell mondanom, Mr. Schweickart, hogy komoly fenntartásaim vannak a megsokszorozódott személyiségnek nevezett szindrómával szemben. Bár dr. Cornelia Wilbur tartott egy előadást a Harding Kórházban Sybilről 1975 nyarán, nem igazán tudok hinni az ilyesmiben. Azzal együtt, hogy a legnagyobb tisztelettel adózom neki és a többi, ilyen személyekkel foglalkozó pszichiáternek… nos, hogy úgy mondjam, az ilyen eseteket illetően igen könnyen előfordulhat, hogy a páciens csak színleli az amnéziát. Ennek ellenére, ha Turner és Karolin is ott lesznek… és dr. Wilbur idáig utazik…

Felállt. – Nem kötelezem el sem magam, sem a kórházat. De örömömre szolgál, hogy jelen lehetek a találkozón.

Gary hazaérve felhívta Judyt. – Kapaszkodjon meg, ügyvédnő! – mondta nevetve. – Harding ott lesz!

 

 

Március 11-én, szombaton, Judy bement Milliganhez, hogy közölje vele, változott a helyzet és Cornelia Wilbur csak másnapra várható.

– Már tegnap szólnom kellett volna – mondta. – Elnézést.

A fiatalembert heves remegés fogta el. Arckifejezéséből Judy azonnal tudta, hogy Dannyvel beszél.

– Dorothy Turner nem jön be hozzám többé, ugye?

– Dehogynem, Danny. Miből gondolsz ilyesmit?

– Mert az emberek mindent megígérnek, azután elfelejtik. Ne hagyjon magamra.

– Nem fogom. Csak szedd össze magad. Dr. Wilbur itt lesz holnap és Stella Karolin, Dorothy Turner és én is itt leszünk… meg még néhány más ember.

Milligan szemei karikára nyíltak. – Más emberek?

– Egy orvos – George Harding, a Harding Kórházból. És Bernie Yavitch ügyész.

– Férfiak? – zihálta Danny, olyan erősen remegve, hogy a fogai összekoccantak.

– Ez elengedhetetlen a védelmedhez – mondta Judy. – De Gary és én is ott leszünk. Azt hiszem, kérnünk kéne neked valamit, amitől megnyugszol.

Danny bólintott.

Judy szólt az őrnek és megkérte, vezesse védencét az előállítóba, míg ő felmegy az orvoshoz. Pár perc múlva visszatérve Milligant a helyiség legtávolabbi végében kuporogva találta csuromvéres arccal, vérző orral. Beleverte a fejét a falba.

Kifejezéstelenül nézett Judyra, aki rájött, hogy ez már nem Danny, hanem a fájdalom viselője. – David? – kérdezte.

A fiatalember bólintott. – Fáj, Miss Judy. Nagyon fáj. Meg akarok halni.

Judy magához húzta és átölelte. – Nem szabad ilyet mondani, David. Oly sok minden van, amiért érdemes élned. Sok ember hisz neked és segíteni fognak rajtad.

– Úgy félek, hogy börtönbe csuknak.

– Nem fognak börtönbe csukni. Harcolni fogunk érted, David.

– Én nem csináltam semmi rosszat.

– Tudom, David, én hiszek neked.

– Mikor jön el megint Dorothy Turner meglátogatni engem?

– Mondtam… – Akkor kapcsolt, hogy azt Dannynek mondta. – Holnap, David. Egy másik pszichiáterrel, akit dr. Wilburnek hívnak.

– Nem mondja el neki a titkot, ugye?

Judy megrázta fejét. – Nem, David. Dr. Wilburnak nem kell elmondanunk.

(7)

Március 12-én, vasárnap verőfényes, hideg reggel volt. Bernie Yavitch kiszállt a kocsijából és nagyon furcsa érzésekkel telve, bement a Franklin Megyei Börtönbe. Életében először készült ügyészként részt venni egy vádlott pszichiátriai vizsgálatán. Elolvasta a Southwest jelentését és újra meg újra áttanulmányozta a rendőrségi jelentéseket, de fogalma sem volt róla, hogy mire számíthat.

Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ezek a jónevű orvosok komolyan vehetik azt a megsokszorozódott személyiség dolgot. Az, hogy Gornelia Wilbur ideutazik megvizsgálni Milligant, nem volt rá hatással. Wilbur hisz benne és keresni is fogja. Dr. George Harding arcát kell majd figyelnie. Yavitch nem tudott őnála nagyobb tiszteletnek örvendő pszichiátert Ohio államban. Tudta, hogy dr. Hardingra nem próbál senki követ dobni. Sok vezető ügyész, akik csak kevésre vagy egyáltalán semmire sem tartották a pszichiáterek heszámíthatatlansági tanúsítását, egyedül George Harding Jr.-t tekintették kivételnek.

Hamarosan a többiek is megérkeztek és elintézték, hogy a találkozót a seriff alsóbb szinten lévő eligazítótermében – egy hatalmas helyiségben összecsukható székekkel, táblákkal s egy íróasztallal, ahol a rendőrök műszakváltáskor szoktak összegyűlni – tartsák meg.

Yavitch üdvözölte dr. Stella Karolint és Sheila Portert, a Southwest szociális munkását, majd be lett mutatva dr. Wilburnek és Hardingnak.

Aztán nyílt az ajtó és meglátta Billy Milligant, életében először. Judy Stevenson vezette kézen fogva. Előttük Dorothy Turner, mögöttük Gary. Az eligazítóba belépve Milligan a sok ember láttán tétovázott.

Dorothy Turner egyenként bemutatta őket, majd a Cornelia Wilburhöz legközelebbi székhez vezette Milligant. – Dr. Wilbur – mondta Dorothy halk hangon –, ez itt Danny.

– Hello, Danny – mondta Wilbur. – Örülök, hogy találkozom veled. Hogy vagy?

– Jól – mondta Milligan Dorothy karjába csimpaszkodva.

– Tudom, hogy idegesítő lehet neked ennyi idegen ebben a szobában, de azért vagyunk itt, hogy segítsünk rajtad – mondta Wilbur.

Miután elfoglalták helyeiket, Schweickart Yavitchhoz hajolt és azt súgta neki: – Ha ezt meglátod és nem hiszed el, visszaadom a diplomámat.

Amint Wilbur kérdezgetni kezdte Milligant, Yavitch elengedte magát. Az orvosnő egy vonzó, energikus anyának látszott világosvörös hajával és halványpiros szájrúzsával. Danny válaszolt a kérdéseire és mesélt neki Arthurról, Ragenről és Allenről.

Wilbur Yavitchhoz fordult: – Látja. Ez tipikusan megsokszorozódott személyiségre utaló tünet, hogy arról hajlandó beszélni, hogy a többiekkel mi történt, de hogy ővelük mi történt, arról már nem.

További néhány kérdés és rájuk kapott válasz után dr. George Hardinghoz fordult. – A hisztériás neurózis disszociatív állapotának világos példája.

Danny Judyra nézett és azt mondta: – Elhagyta a foltját.

Judy elmosolyodott és azt súgta neki: – Nem, Danny. Ővele nem úgy van.

– Sok ember lakhat a bensejében – erősködött Danny. Rendesen beszél hozzám, aztán egyszer csak ugyanolyan faramuci szavakkal kezd dobálózni, mint Arthur.

– Bárcsak Flowers bíró itt lenne és látná – mondta Wilbur. – Én tudom, mi megy végébe ennek a fiatalembernek a hensejéhen. Én tudom, mire van igazából szüksége.

Danny feje körbe pattant, hirtelen félrefordította fejét, ellenségesen, vádlón bámulva Dorothy Turnerre. – Elmondta neki! Megígérte, hogy nem fogja, mégis elmondta.

– Nem mondtam el, Danny – mondta Turner. – Dr. Wilbur azért tudja, mi a probléma, mert más olyanokat is ismer, mint te vagy.

Cornelia Wilbur határozott, de szelíd hangon megnyugtatta Dannyt. A szemébe nézett és azt mondta neki, engedje el magát. Bal kezét a saját homlokához emelte és gyémánt gyűrűje csillogva tükröződött vissza a fiú szemeiben.

– Te most teljesen el vagy lazulva és jól érzed magad, Danny. Semmi sem zavar. Engedd el magad. Bármit csinálhatsz vagy mondhatsz, ami csak jólesik. Amit csak akarsz.

– El akarok menni – mondta Danny. – Le akarok lépni a foltról.

– Nyugodtan tedd azt, amit akarsz, Danny. De tudod mit? Ha te elmégy, szeretnék Billyel beszélni. Azzal a Billyvel, aki ezen a néven született.

A fiú vállat vont. – Én nem küldhetem ki Billyt. Ő alszik. Egyedül csak Arthur és Ragen ébreszthetik fel.

– Hát akkor, mondd meg Arthurnak és Ragennek, hogy beszélnem kellene Billyvel. Ndgyon fontos.

Yavitch fokozódó csodálkozással figyelte, ahogy Danny szemei kifejezéstelenné váltak. Ajkai mozogtak, hirtelen kihúzta magát, azután kábultan maga köré pillantott. Pár pillanat hallgatás után kért egy cigarettát.

Dr. Wilbur adott neki, s miközben a fiatalember hátradőlt, Judy Stevenson odasúgta Yavitchnak, hogy Allen az egyetlen, aki cigarettázik.

Wilbur ismét bemutatkozott és bemutatta a jelenlévők közül azokat, akikkel Allen még nem találkozott, és Yavitch elcsodálkozott, hogy milyen változáson ment keresztül Milligan, mennyire oldottnak és extrovertáltnak látszott. Mosolygott, komolyan és összefüggően beszélt, egész más volt, mint a félénk, gyerekes Danny. Allen válaszolt az érdeklődési körére vonatkozó kérdésekre. Zongorázik, dobol, mondta és fest – többnyire portrékat. Tizennyolc éves és szereti a baseballt, bár Tommy gyűlöl játszani.

– Jól van, Allen – mondta Wilbur. – Akkor most Arthurral szeretnék beszélni.

– Egen, oké – mondta Allen. – Várjon, míg…

Yavitch meredt szemekkel nézte, ahogy Allen gyorsan szívott még néhány slukkot a cigarettából távozás előtt. Olyan spontánnak, oly kis részletnek tűnt, hogy elszívja a cigarettát, mielőtt a nemdohányzó Arthur színre lépne.

Pillantása ismét kifejezéstelenné vált, szemhéjai verdestek. Kinyitotta szemét, hátradőlt, fensőbbséges arckifejezéssel maga köré nézett és összeillesztette ujjhegyeit piramist formálva. Amikor megszólalt, felső osztálybeli brit akcentussal beszélt.

Yavitch összevont szemöldökkel hallgatta. El kellett ismernie, hogy megint másvalakit lát és hall dr. Wilburhöz beszélni. Arthur tekintete és mozgása szemmel láthatóan eltért Allenétől. Yavitch, akinek volt egy clevelandi angol származású könyvelő barátja, elámult a hasonlóságon – Milligan hamisítatlan angol kiejtéssel beszélt.

– Nem hinném, hogy lett volna már szerencsém az itt megelentekhez – mondta Arthur.

Sorra mindenkinek be lett mutatva és Yavitch ostobán érezte magát, hogy úgy kell üdvözölnie Arthurt, mintha csak a imént lépett volna be a szobába. Amikor Wilbur a többiekről kérdezgette, Arthur elmondta neki, hogy kinek mi a szerepe és elmagyarázta, hogy kiknek szabad eljönni és kiknek nem. Végül dr. Wilbur azt mondta neki: – Beszélnünk kellene Billyvel.

– Nagyon veszélyes felébreszteni – mondta Arthur. – Nagyon hajlamos az öngyilkosságra, tudja.

– Nagyon fontos lenne, hogy dr. Harding találkozhasson vele. A per kimenetele függhet tőle. Szabadság és kezelés, vagy börtön.

Arthur átgondolta a dolgot, az ajkát biggyesztette és azt mondta: – Nos, őszintén szólva nem én vagyok az, aki dönt. Mivel börtönben ellenséges környezetben vagyunk, Ragen parancsol, és egyedül csak ő döntheti el, hogy ki léphet a foltra.

– Mi Ragen szerepe a maguk életében? – kérdezte Wilbur.

– Ragen a védelmező és a gyűlölet viselője.

– Jól van akkor – mondta dr. Wilbur élesen. – Beszélnem kell Ragennel.

– Asszonyom, én azt javasolnám…

– Arthur, nincs sok időnk. Sok elfoglalt ember mondott le a vasárnap délelőttjéről és jött be ide, hogy segítsen magukon. Ragennek bele kell egyeznie, hogy beszélhessünk Billyvel.

Az arc ismét kifejezéstelenné vált, a szemek révülten kimeredtek. Az ajkak úgy mozogtak, mintha valami belső vitát folytatnának. Azután az állkapocs megfeszült és a szemöldöke mély ráncba húzódott.

– Nem lehetséges – dörmögte a mély szláv hang.

– Hogy érti ezt? – kérdezte Wilbur.

– Nem lehetséges beszélni Billyvel.

– Ki maga?

– Ragen Vadascovinich vatyok. Kik eszek asz emberek?

Dr. Wilbur mindenkit bemutatott és Yavitch újból elámult a változáson, az erős szláv akcentuson. Azt kívánta, bárcsak ismerne néhány mondatot szerb-horvátul, hogy megbizonyosodhasson, ez csak az akcentus, vagy Ragen valóban érti a nyelvet. Bárcsak dr. Wilbur belenyúlna ebbe is, gondolta. Meg akarta említeni, de Wilbur mindegyiküket megkérte, hogy a bemutatkozáson kívül ne beszéljenek.

Dr. Wilbur megkérdezte Ragent: – Honnét tudta, hogy Billyvel akartam beszélni?

Ragen kissé mulatva bólintott. – Arthur megkérdez a véleményemet. Erre én ellene vatyok. Én, mint védelmező, nekem van jog eldönteni, ki jön ki a foltra. Nem lehetséges Billynek kijönni.

– És miért nem?

– Maga orvos, nem? Akkor elmondom. Aszért lehetetlen, mert ha felébred, öntyilkos lesz.

– Hogy lehet ilyen biztos ebben?

Ragen vállat vont. – Mindig, ha Billy kijön a foltra, azt hiszi, valamit rossz csinálta és megpróbál öngyilkos lenni. Én vatyok a felelős érte. És aszt mondom: nem.

– Mik a feladatai?

– Megvédelmezni mindent, főleg a fiatalokat.

– Értem. És soha nem követett el mulasztást ebben? A fiatalok soha nem éreztek fájdalmat vagy szenvedést, mert megóvta őket tőle?

– Nem pontosan igaz, David érez fájdalom.

– És maga hagyja, hogy David viselje a fájdalmat?

– Eszt ő akarja.

– És egy ilyen nagy, erős férfi, mint maga, hagyja, hogy egy gyerek vegyen magára annyi fájdalmat és szenvedést?

– Dr. Wilbur, nekem nem asz a…

– Szégyellhetné magát, Ragen. Szerintem nem magánál kellene hogy legyen a döntési jog. Én orvosdoktor vagyok és kezeltem már ilyen eseteket. Úgy érzem, nekem kellene eldönteni, hogy kijöhet-e Billy, vagy sem – de semmi esetre sem egy olyasvalakinek, aki elnézi, hogy egy védtelen gyermek viselje a fájdalmat, miközben ő ott van mellette és átvállalhatna belőle valamennyit saját magára.

Ragen szemlátomást zavartan és bűntudatosan fészkelődött székében. Azután azt motyogta, hogy dr. Wilbur egyáltalán nem érti a helyzetet, de az csak folytatta a mondókáját halk, de éles és meggyőző hangon.

– Rendben van! – mondta Ragen. – Maga felel érte. De előbb minden férfi hatyja el a szoba. Billy fél a férfiak amiatt, amit az apja csinálta vele.

Gary, Bernie Yavitch és dr. Harding már fel is álltak, hogy elhagyják a helyiséget, de Judy közbeszólt:

– Ragen, nagyon fontos, hogy dr. Harding itt maradhasson és láthassa Billyt. Bízna kell bennem. Dr. Hardingot nagyon érdeklik az ügy orvosi aspektusai és feltétlenül maradnia kéne.

– Mi kimegyünk – mondta Gay saját magára és Yavitchra mutatva.

Ragen körbe pillantott a szobában, felbecsülve a helyzetet. – Megengedem – mondta egy székre mutatva a hatalmas terem legtávolabbi sarkában. – De csak ha oda hátra ül. És marad ott.

George Harding, szemlátomást feszengve, halványan elmosolyodott. Bólintott és leült a sarokba.

– És nem mozdul! – figyelmeztette Ragen.

– Nem fogok.

Gary és Bernie Yavitch kimentek a folyosóra és Gary azt mondta: – Még sosem találkoztam a magszemélyiséggel, Billyvel. Nem tudom, elő fog-e jönni. De mi a véleményed erről, amit láttál és hallottál?

Yavitch felsóhajtott. – iVagyon szkeptikusan álltam hozzá. Most viszont nem tudom, mit higgyek. De nem hinném, hogy komédiázik.

A szobában maradtak szorosan figyelemmel kísérték, ahogy Milligan arca elsápadt. Tekintete befelé fordulni látszott. Ajkai félregörbültek, mintha álmában beszélne.

Szemei hirtelen karikára nyíltak.

– Jaj, Istenem! – kiáltotta. – Azt hittem, meghaltam!

Körbe rándult székében. Amikor látta, hogy többen is nézik őt, négykézlábra ugrott a padlóra székéből és rákszerűen a szemközti falhoz mászott, hogy minél messzebb legyen tőlük, bepréselte magát két szék kartámasza közé és összekuporodott zokogva.

– Most mit csináltam?

Cornelia Wilbur kedves, de határozott hangon azt mondta: – Semmi rosszat, fiatalember. Semmi olyat, ami miatt ennyire fel kellene izgatnia magát.

A fiú reszketve nyomakodott hátával a falnak, mintha keresztül akarná préselni rajta magát. Haja a szemébe hullott és amögül bámult kifelé, meg sem próbálva hátrasimítani.

– Megértem, hogy nem tudja, Billy, de az itt jelenlévők mind azért vannak itt, hogy segítsenek magán. Szóval, jobb lenne, ha felkelne a fóldről és arra a székre ülne, hogy heszélgethessünk.

A fiú felállt és leült a székre, térdei idegesen rángatózva, teste remegve. – Nem haltam meg?

– Maga nagyon is él, Billy, de tudjuk, hogy problémái vannak és segítségre van szüksége. Segítségre van szüksége, ugye?

Milligan tágra nyílt szemmel bólintott.

– Mondja el, Billy, miért verte bele a fejét a múltkor a falba.

– Azt hittem, meghaltam – mondta –, és aztán egyszer csak felébredtem és börtönben találtam magam.

– Mi a legutolsó dolog, amire emlékszik azt megelőzően?

– Hogy felfelé mentem az iskola tetejére. Nem akartam többé orvost látni. Dr. Brown sem tudott meggyógyítani a lancasteri elmegyógyintézetben. Azt hittem, leugrottam. Miért nem haltam meg? Kik maguk? Miért néznek így rám?

– Orvosok és ügyvédek vagyunk, Billy. Azért jöttünk ide, hogy segítsünk magán.

– Orvosok? Chal papa megöl, ha beszélek maguknak.

– Miért, Billy?

– Mert nem akarja, hogy elmeséljem, mit csinált velem.

Wilbur kérdőn nézett Judy Stevensonra.

– Az örökbefogadó apja, Chalmer Milligan. Az anyja hat évvel ezelőtt vált el tőle.

Billy elképedve pillantott maga köré. – Elvált? Hat éve? – Megtapogatta arcát, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy igazi-e. – Hogy lehet az?

– Sok mindenről kell beszélnünk, Billy – mondta Wilbur. – Sok hiányzó darabot kell a helyére raknunk.

A fiú vadul pillantott maga köré. – Hogy kerültem ide? Mi történik? – Sírva fakadt és előre-hátra himbálta magát.

– Tudom, hogy fáradt most, Billy – mondta Wilbur. – Menjen vissza pihenni.

A sírás hirtelen abbamaradt. A fiatalember arcán egy pillanat alatt éber, de zavart kifejezés jelent meg. Megérintette az orcáján lefelé gördülő könnyeket, és összevonta szemöldökét.

– Mi történik itt? Ki volt az? Hallottam valakit sírni, de nem tudtam, honnét jön. Jézusom, akárki volt is az, közel állt ahhoz, hogy a falnak rohanjon és szétverje benne a fejét. Ki az?

– Billy volt – mondta Vilhur –, az eredeti, néha befogadó vagy magszemélyiségként ismert Billy. Maga kicsoda?

– Nem is tudtam, hogy Billyt kiengedték. Nekem senki sem szólt róla. Tommy vagyok.

Gary és Bernie Yavtch engedélyt kapott a visszatérésre. Dr. Wilbur mindenkinek bemutatta Tommyt, s miután feltett neki néhány kérdést, a fiatalembert visszavitték a cellájába. Yavitch, értesülve a távollétükben történtekről, megrázta a fejét. Az egész annyira valószerűtlennek tűnt mintha szellemektől vagy démonoktól megszállt testek lettek volna. Azt mondta Garynek és Judynak: – Nem tudom, mi ez, de egy véleményen vagyok veletek: nem látszik komédiának.

Egyedül dr. George Harding nem foglalt állást. Ő inkább várna még az ítéletalkotással, mondta. Át kell gondolnia, amit hallott és látott. Holnapra írásba foglalja a véleményét Flowers bírónak.

(8)

Russ Hill doktornak, aki fölvitte Tommyt az emeletre, fogalma sem volt, hogy mi a baj Milligannel. Csak azt látta, hogy jönnek-mennek az orvosok és ügyvédek, hogy megnézzék ezt a pácienst, akiről annyit tudott, hogy igen változó kedélyállapotú fiatalember, és jó képeket rajzol. Pár nappal a nagy vasárnapi találkozó után elhaladva a cella mellett, látta, hogy Milligan rajzol. Bekukucskált a rácson és egy teljesen kisgyerekes vonalvezetésű rajzot pillantott meg, amelyen néhány nagybetűs szó állt.

Odajött egy őr és felkacagott. – Istenemre, a kétéves srácom is jobban rajzol ennél a nyavalyás szatírnál!

– Hagyja békén – szólt rá Hill.

Az őrnek egy pohár víz volt a kezében és beloccsantotta a rácson keresztül, rá a rajzra.

– Ez meg mire volt jó? – förmedt rá Hill. – Mi a fene ütött magába?

De az őr hátrahúzódott a rácstól, amikor meglátta Milligan arckifejezését, aki szemlátomást dlihhe gurult. Hirtelen megragadta a vécécsészét, kiszakította a falból és úgy vágta oda a rácshoz, hogy ripityára tört.

Az őr hátratántorodott, és szaladt megnyomni a riasztógombot.

– Jézusom, Milligan! – hüledezett Hill.

– Leöntötte vízzel Christene rajzát. Csúnya dolog tönkretenni egy kisgyerek munkáját.

Hat rendőr rontott be a folyosóra, de addigra Milligan már a földön üldögélt, döbbent tekintettel arcán.

– Ki fogod fizetni, te csirkefogó! – ordította az őr. – Ez megyei tulajdon!

Tommy, aki háttal a falnak támaszkodva ült a földön, mindkét kezét a tarkójára téve pökhendien azt mondta: – Baszd meg a megyei tulajdonodat!

 

 

1978. március 13-án kelt, Flowers bíróhoz intézett levelében dr. George Harding Jr. azt írta: „A vele folytatott beszélgetés alapján William S. Milligan véleményem szerint nem alkalmas a bíróság elé állításra, mert képtelen együttműködni ügyvédjével a saját védelmében, mivel híján van a védekezéséhez, a tanúkkal történő szembesítéshez és a tárgyalóteremben való puszta fizikai jelenlétén túli valóságos pszichológiai jelenlét fenntartásához szükséges emocionális integrációnak.”

Dr. Hardingnak most még egy döntést kellett hoznia. Schweickart és Yavitch egyaránt arra kérték, hogy a szakmai kiértékelésen túlmenőleg, kérje, hogy a Harding Kórház vegye fel Milligant megfigyelésre és kezelésre. George Hardingnak nem volt könnyű döntenie. Hatással volt rá, hogy Yavitch ügyész is részt vett a találkozón, amit rendkívül szokatlan dolognak érzett egy ügyész részéről. Schweickart és Yavitch biztosították, hogy őt sem a védelen, sem a vád nem fogja ellenféli pozícióba helyezni, hanem mindkét oldal előre megegyezik abban, hogy a jelentését „kikötés által” vetetik bele a tárgyalási jegyzőkönyvbe. Hogyan is mondhatna nemet, ha egyszer mind a két fél kéri ezt tőle?

A Harding Kórház igazgató főorvosaként terjesztette be a kérelmet a kórház igazgatójának és gazdasági vezetőjének. – Mi eddig még soha nem futamodtunk meg nehéz esetek elől – mondta nekik. – A Harding Kórház nem csak könnyű eseteket fogad el.

Tekintettel George Harding kifejezett ajánlatára, miszerint ez a stábnak és a kórháznak egyaránt javára válhatna ismereteik gazdagításában, és hozzájárulnának vele a pszichiátria terén végzett kutatómunkához, a bizottság beleegyezett William Milligan felvételébe a bíróság által elrendelt három hónapos időszakra.

 

 

Március 14-én Hill és egy rendőr jött Milliganért. – A seriff rendelkezése alapján kényszerzubbonyban kell lekísérnünk.

Milligan nem tanúsított ellenállást, miközben ráhúzták a kényszerzubbonyt és kivezették a lifthez.

A földszinten Gary és Judy türelmetlenül várták már a folyosón, hogy közöljék vele a jó hírt. Amikor kinyílt a liftajtó, különös látvány tárult elébük: Russ Hull és az őr ámulattól leesett állal meredt Milliganre, miközben az kifelé bújt a kényszerzubbonyból, s már csaknem teljesen kiszabadította magát.

– Ez nem lehet… – hebegte az őr.

– Mondtam, hogy ez nem tud engem fogva tartani. És nincs az a börtön vagy kórház se, amelyik fogva tarthatna.

– Maga az, Tommy? – kérdezte Judy.

– Naná, hogy én vagyok! – horkantotta a fiú.

– Menjünk ide be – mondta Gary a társalgó felé húzva őt. – Beszélnünk kell magával.

Tommy kirántotta a karját Crary kezéből.

– Mi van?

– Jó hír – mondta Judy.

Gary folytatta: – Dr. George Harding felajánlotta, hogy felveszi magát a Harding Kórházba a tárgyalásig.

– És az mit jelent?

– Két dolog történhet – magyarázta Judy. – Vagy az, hogy egy idő múlva alkalmasnak nyilvánítják és kitűzik a tárgyalást; vagy továbbra is alkalmatlannak találják a bíróság elé állításra és elejtik a vádakat maga ellen. Az ügyész egyetértett, és Flowers bíró már el is rendelte, hogy a jövő héten szállítsák át innét a Harding Kórházba – egy feltétellel.

– Mindig van valami feltétel – dühöngte Tommy.

Gary előrehajolt és mutatóujjával az asztalra bökött. – Dr. Wilbur azt mondta a bírónak, hogy a megsokszorozódott személyiségek meg szokták tartani az ígéretüket. Ő tudja, milyen szent dolog az ígéret a maguk szemében.

– Szóval?

– Flowers bíró azt mondta, hogy amennyiben megígéri, hogy nem próbál megszökni a Harding Kórházból, akkor már most átengedi.

Tommy keresztbe fonta karját. – Majd hülye leszek megígérni.

– Meg kell tennie! – mondta Gary. – A kutyafáját neki! Mi a lelkünket is kitesszük, hogy megmentsük Limától, erre így viselkedik?

– Ez nem rendes dolog – mondta Tommy. – A szökés az egyetlen dolog, amit mesterfokon űzök. Többek között ezért vagyok itt. Megtagadják tőlem a tehetségem kamatoztatását.

Gary úgy túrt bele hajába, mintha ki akarná tépni.

Judy rátette kezét Tommy karjára. – Tommy, meg kell ígérnie nekünk. Ha nem saját maga, akkor legalább a gyerekek miatt. A kicsik miatt. Tudja, rossz hely ez nekik. A Harding Kórházban viszont jó kezekben lesznek.

Tommy szétvette karját és az asztalra meredt, és Judy tudta, hogy a velejére tapintott. Megértette, hogy a többi személyiség mélységes szeretettel és felelősséggel viseltetik a kisebbek iránt.

– Hát legyen – mondta kelletlenül. – Megígérem.

De azt Tommy már nem mondta el neki, hogy amikor először szóba került, hogy Limába szállíthatják, vásárolt egy borotvapengét egy megbízható rabtól. Jelenleg is a bal cipőtalpához volt erősítve ragasztószalaggal. Nem látta értelmét szólni róla, mivel senki nem kérdezte tőle. Régen megtanulta, hogy amikor az embert egyik intézményből a másikba szállítják, mindig legyen nála valami védekezőeszköz. Ha nem is tudná megszegni az ígéretét és nem szökik meg, legalább legyen képes megvédeni magát, ha valaki megpróbálná megerőszakolni. Vagy odaadhassa Billynek, hogy az elvághassa vele a torkát.

 

 

Négy nappal a Harding Kórházba tervezett szállítás előtt Willis őrmester jött be a cellába. Azt akarta, mutassa meg neki Tommy, hogyan szakiadul ki a kényszerzubbonyból.

Tommy ránézett az ösztövér, kopaszodó rendőrre, akinek sötét bőrű arcát szürke hajtincsek keretezték, és szemöldökráncolva azt mondta: – Ugyan miért tenném?

– Ugyanis elmegy innét – mondta Willis. – Szerintem még nem vagyok túl öreg ahhoz, hogy valami újat tanuljak.

– Maga rendes volt hozzám, őrmester – mondta Tommy –, de én nem adom ki a titkaimat ilyen könnyen.

– Akkor vegyük úgy, hogy segíthetne megmenteni vele valakinek az életét.

Tommy elfordult, de most kíváncsian pillantott fel. – Hogyhogy?

– Maga nem beteg, tudom. De vannak itt olyan emberek, akik azok. Kényszerzubbonyt húznak rájuk a saját érdekükben. Ha kiszabadulnak belőle, kárt tehetnek magukban. Ha megmutatná, hogyan lehet azt csinálni, megakadályozhatnánk másokat a megtételében. Életeket menthetne meg.

Tommy vállat vont, jelezve, hogy őt ez nem érdekli. De másnap megmutatta Willis őrmesternek a kényszerzubbonyból kibújás trükkjét. Azt is megtanította neki, hogyan kell azt úgy ráhúzni valakire, hogy az ne szabadulhasson ki belőle.

 

 

Aznap késő este Judyt felhívta telefonon Dorothy Turner. – Még egy van – közölte vele.

– Még egy mi?

– Még egy személyiség, akiről nem tudtunk. Egy tizenkilenc éves lány, akit Adalanának hívnak.

– Jézusom! – suttogta Judy. – Az már tíz.

Dorothy elmesélte, hogy amikor röviddel előbb bement Milliganhez a börtönbe, a fiú a földön ült és lágy hangon azt mondogatta, hogy neki szerelemre és gyöngédségre van szüksége. Dorothy oda ült melléje, hogy megvigasztalja és letörölte a könnyeit. Ezt követően „Adalana” elmondta neki, hogy titokban verseket ír. Elmagyarázta könnyek között, hogy csak ő egyedül rendelkezik azzal a képességgel, hogy a többiek közül bármelyiket lekívánja a foltról. Eddig Arthur és Christene tudtak a létezéséről.

Judy megpróbálta maga elé képzelni a jelenetet, ahogy Dorothy a földön ülve ölelgeti Milligant.

– És most miért döntött úgy, hogy felfedi magát? – kérdezte Judy.

– Adalana magát hibáztatja azért, ami a fiúkkal történt – mondta Dorothy. – Ő az, aki ellopta az időt Ragentől az erőszakok elkövetése alatt.

– Mit mond?

– Adalana azt mondta, elkeseredésében tette, mert annyira vágyott rá, hogy valaki átölelje, megsimogassa és szeresse.

– Adalana volt, aki…

– Adalana leszbikus.

Judy, miután letette a kagylót, hosszasan meredt a készülékre. Amikor a férje megkérdezte, miről beszélgettek, Judy már nyitotta a száját, hogy elmondja neki, de aztán megrázta fejét és leoltotta a villanyt.

HARMADIK FEJEZET

(1)

Billy Milligant március 16-án reggel, két nappal a tervezett időpont előtt szállították át a Franklin Megyei Börtönből a Harding Kórházba. Dr. George Harding már megszervezett és eligazított ugyan egy terapeutacsapatot Milligan számára, de mikor az váratlanul megérkezett, ő épp Chicagóban volt egy pszichiáterkonferencián.

Judy Stevenson és Dorothy Turner, akik követték a rendőrautót a Harding Kórházba, tudták, milyen borzalmas csapás lenne Dannynek, ha visszavinnék a börtönbe. Dr. Shoemaker, a stáb egyik orvosa hajlandó volt személyes felelősséget vállalni a páciensért dr. Harding visszatéréséig és a seriff helyettese neki adta át foglyát.

Judy és Dorothy elkísérték Dannyt a Wakefield Cottage-nak nevezett pszichiátriai zárt osztályra, amelyben tizennégy nehéz, állandó megfigyelésre, külön gondoskodásra szoruló beteg számára volt hely. Találtak egy ágyat és felhúzták Dannynek az egyik őrzőben, amelynek súlyos tölgyfa ajtaján lesőlyuk volt a folyamatos szemmel tartásra. Egy ápoló (akit pszichiátriai technikusnak neveztek a Harding Kórházban) egy tálcán ebédet hozott be neki, és a két nő vele maradt, miközben evett.

Ebéd után dr. Shoemaker és három ápolónő jött be a szobába. Turner, aki fontosnak érezte, hogy a stáb tagjai saját szemükkel lássák a megsokszorozódott személyiség szindrómájának megnyilvánulását, azt javasolta Dannynek, jobb lenne, ha Arthur jönne ki és találkozna néhánnyal azok közül, akik vele fognak foglalkozni.

Adrienne McCann ápolónőt, az osztály koordinálóját tájékoztatták, hogy benne lesz a terapeutacsapatban, de a másik két ápolónőt teljesen meglepetésként érte a dolog.

Donna Egart, aki öt leánygyermek anyja volt, nagyon vegyes érzések fogták el, amikor szemben találta magát az egyetemi város szatírjával. Vizsla szemekkel figyelte, ahogy az először gyermeki hangon beszélő Milligan pillantása elrévülőn megmerevedett és mozgó ajkakkal néma, belső beszélgetést folytatott. Amikor felpillantott, arckifejezése zordon és fensőbbséges volt és brit akcentussal szólalt meg.

Az ápolónőnek vigyáznia kellett, nehogy elnevesse magát, ő ugyanis egyáltalán nem hitt sem Danny, se Arthur létezésében – elsőrangú színészi alakítás, gondolta, így akarja elkerülni a börtönt. De kíváncsi volt Billy Milliganre; érdekelte, milyen az az ember, aki olyasmire képes, amiket ő tett.

Dorothy és Judy beszéltek Arthurhoz, megnyugtatva, hogy biztonságos helyen van. Dorothy azt mondta neki, pár nap múlva majd megint eljön hozzá pszichológiai tesztelés végett. Judy is megígérte neki, hogy néha majd meglátogatják Garyvel, hogy megbeszéljék a további teendőket.

Tim Sheppard pszichiáter technikus tizenöt percenként ellenőrizte a lesőlyukon az új beteget és az alábbiakat jegyezte be a különleges felügyeleti naplóba az első napon:

 

5:00 keresztbe tett lábbal üldögél az ágyon, nyugodt,

5:15 keresztbe tett lábbal üldögél az ágyon, maga elé mered,

5:32 az ablaknál áll és kifelé néz rajta,

5:45 vacsora tálalva

6:02 az ágy szélén üldögél, maga elé mered

6:07 tálca eltávolítása, rendesen evett

 

Hét óra tizenötkor Milligan fel-alá kezdett járkálni, Helen Yaeger ápolónő bement hozzá és bent maradt nála negyven percig. Első bejegyzése a nővérnaplóba rövid volt:

 

„78/3/16 Mr. Milligan az őrzőben marad – szigorú, fokozottan elővigyázatos megfigyelés alatt. Beszélt a megsokszorozódott személyiségéről. „Arthur” beszélt többnyire – angol akcentusa van. Azt állította, hogy az egyik személyiség – név szerint Billy – öngyilkosságra hajlamos és 16 éves kora óta alszik, hogy megkímélje a többieket a bajtól. Rendesen eszik. Ízlenek neki az ételek. Széklete rendben van. Megnyerő és együttműködő.

 

Yaeger nővér távozása után Arthur hangtalanul tájékoztatta a többieket, hogy a Harding Kórház egy biztonságos és elviselhető hely. Mivel az orvosoknak csak egy éles elméjű és jó logikával rendelkező személy segíthet a terápiában, mostantól fogva teljes mértékben ő, Arthur veszi át a hatalmat a folt felett.

Aznap éjjel két óra huszonötkor Chris Cann pszichiáter technikus hangos zajt hallott a szobából. Amikor benézett, látta, hogy az ápolt a földön üldögél.

Tommyt feldúlta, hogy kiesett az ágyból. Pár pillanat múlva meghallotta a lépteket és észrevette a szemet a lyukban. Amint a léptek elhaltak, Tommy kivette a borotvapengét a cipője talpából és biztos helyre, az ágyléc belső oldalához tapaszolta. Majd előveszi, ha itt az ideje.

(2)

Március 19-én Chicagóból visszatérve dr. George Harding Jr.-t kellemetlenül érintette, hogy a gondos intézkedéseit felborították az idő előtti átszállítással. Ő maga személyesen akarta fogadni Milligant. Nem kis vesződségébe került a terapeuta csoportpszichológus, a művészeti és járulékos terapeuta, a pszichiátriai szociális munkás, az orvosok, ápolónők, pszichiáter technikusok és a Wakefield osztály koordinálójának megszervezése. Megvitatta velük a megsokszorozódott személyiség összetett vonásait. Amikor a stáb néhány tagja őszintén közölte, hogy nem hisznek ebben a diagnózisban, türelmesen meghallgatta, beszélt nekik a saját szkepticizmusáról és a segítségüket kérte a bíróságtól kapott megbízás teljesítéséhez. Mindnyájuknak megőrizve elfogulatlanságukat kell együtt dolgozniuk William Stanley Milligan megismerésében.

Dr. Perry Ayres fizikailag vizsgálta meg Milligant, dr. Harding visszatérésének másnapján. Ayres azt írta a kórtörténetbe, hogy Milligan ajkai gyakran mozogtak és szemei rendszerint jobb oldalra fordultak, mielőtt egy kérdésre felelt volna. Ayres azt írta, hogy amikor megkérdezte a pácienstől, miért csinálja ezt, az azt válaszolta, hogy csak megkérdezett néhányat a többiek közül, elsősorban Arthurt, hogy milyen választ adjon a kérdésekre.

– De maga szólítson csak mindnyájunkat Billynek – mondta Milligan –, nehogy még valaki bolondnak gondoljon bennünket. Én Danny vagyok. Azt a kérdőívet Allen töltötte ki. De nem szabad a többiekről beszélnem – idézte dr. Ayres a jelentésében és hozzátette:

„Hamar megegyeztünk abban, hogy csak Billyről próbálunk beszélni, amennyiben Danny a többiek egészségi állapotára vonatkozóan is fog tudni tájékoztatni. De mivel nem sikerült neki a megállapodást tartani, a többiek nevét is felfedte előttem. Csak egyetlen betegeskedésre emlékszik, a sérvműtétre, amikor Billy 9 éves volt, és Davidnak volt a sérvműtétje. Allennek csőlátása van, de az összes többinek normális a látása…

Megjegyzés: Mielőtt bementünk volna a vizsgálószobába, részletesen elmondtam neki, hogy milyen vizsgálatokat fogok végezni. Hangsúlyoztam, hogy tanácsos lenne ellenőrizni a sérvműtétjét és megnézni a prosztatáját végbélen keresztül – ez utóbbit a vizelési rendellenességek miatt. Nagyon nyugtalan lett és ajkai és szemei sebesen mozogtak, miközben feltehetőleg megbeszélte a dolgot a többiekkel. Idegesen, de udvariasan azt mondta, hogy »az felkavarhatja Billyt és Davidet, mert azon keresztül erőszakolta meg őket Chalmers négyszer, amikor a farmon élt. Chalmers a nevelőapánk volt.« Itt tette hozzá még, hogy a család történetében leírt anya Billy anyja, »de nem az én anyám – én nem ismerem az anyámat«.

Rosalie Drake és Nick Cicco, a Wakefield Cottage-beli „minicsoport” programtárs terapeutái kerültek a legközelebbi kapcsolatba: Milligannel a mindennapi találkozások révén. Mindennap délekítt tízkor és délután háromkor foglalkozást tartottak a Wakefieldben egy hét-nyolc fős csoportnak, melyek sorain különféle témákról beszélgettek és gyakorlati tevékenységeket végeztek.

Március 21-én Nick kihozta Milligant az őrzőből – ahová most már csak éjszakára zárták be – a foglalkozási szobába. A karcsú, huszonhét éves pszichiátriai technikus, aki körszakállt és bal fülében két fülbevalót – egy vékony aranykarikát és egy jadekövet – viselt, hallotta, hogy lvlilligan idegenkedik a férfiaktól a gyermekként több ízben is elszenvedett nemi erőszak miatt. Kíváncsi volt a megsokszorozódott személyiségre, bár szkeptikus volt az egész elképzelést illetően.

Rosalie-nak, a szőke, kék szemű, harminc felé járó foglalkozásterapeutának még sosem volt dolga megsokszorozódott személyiséggel. Dr. Harding tájékoztatója után észrevette, hogy a stáb azonnal két táborra szakadt: azokéra, akik hittek Milligan megsokszorozódottságában, és azokéra, akik szélhámosnak gondolták, aki azért játssza meg ezt a szokatlan betegséget, mert feltűnési viszketegségben szenved és meg akarja úszni a bűncselekményeiért reá váró börtönt. Rosalie-nak nem kis erőfeszítésébe került elfogulatlannak maradnia.

Amikor Milligan leült az asztal végére, külön a többiektől, Rosalie Drake elmondta neki, hogy a kiscsoport tagjai előző nap elhatározták, hogy a mai foglalkozáson olyan kollázsokat fognak készíteni, amelyekkel elmondanak magukról valamit valakinek, akit szeretnek.

– Nekem senki olyanom nincs, akit szeretek és ilyet csináljak neki – mondta Milligan.

– Akkor csinálja nekünk – mondta Rosalie. – Mindenki készít egyet. – Feltartott egy rajzlapot, amely az övé volt. – Nick és én is készítünk egyet.

Rosalie tisztes távolságból figyelte, ahogy Milligan elvett egy nyolcszor-tizenegyes rajzlapot és képeket kezdett kivágni magazinokból. Hallott Milligan művészi hajlamairól, s most, miközben a félénk, csendes ápoltat nézte, egyre kíváncsibban várta, hogy mit fog csinálni. A fiatalember némán, nyugodtan dolgozott. Mikor elkészült a munkával, Rosalie odament hozzá és megnézte.

Milligan kollázsa meghökkentette. Egy riadt, könnyes szemű gyermek nézett kifelé a lap közepéről és alatta a Morrison név állt. Egy haragos férfi látszott elmosódva fölötte és a VESZÉLY szó pirossal írva. Lent a jobb sarokban egy koponya volt.

Rosalie-t meghatotta a vallomás egyszerűsége, az érzelem mélysége. Ő nem ilyesmit kért, és nem ezt várta. Ez, érezte, egy fájdalmas történetet fedett fel. Megborzongott, ahogy ránézett, és ott, abban a pillanatban tudta, hogy hisz neki. Mindegy, mit hisznek róla a kórházban a többiek, Rosalie tudta, hogy ez nem egy érzéketlen szociopata műve. És Nick Cicco is egyetértett vele.

 

 

Dr. George (ahogy a stáb és a páciensek nevezték, így különböztetve meg őt apjától, dr. George Hardingtól) nekifogott a témába vágó pszichiátriai szaklapok olvasásának, és megállapította, hogy megsokszorozódott személyiség néven ismert betegség szemlátomást növekvő tendenciát mutat. Felhívott telefonon néhány pszichiátert, akik szinte kivétel nélkül mind ugyanazt mondták: – Megosztjuk önnel azt a keveset, amit tudunk, de ez egy olyan terület, amelyet mi sem látunk tisztán. Saját magának kell ösvényt vágnia.

A dolog tehát sokkal több időt és erőfeszítést fog igénybe venni, mint ahogy elsőre gondolta, s már maga sem tudta, helyesen tette-e, hogy befogadta ezt a beteget a pénzalapgyűjtő és kórházbővítési program kellős közepén. Azzal nyugtatta magát, hogy ez nemcsak Billy Milligan, hanem a szakma számára is fontos, mert kiszélesíti a pszichiátria emberi elméről felállított határait.

Mielőtt véleményezést adna a bíróságnak, meg kell ismernie Billy Milligan élettörténetét. Tekintettel a súlyos amnéziára, ez komoly problémát vet fel.

 

 

Március 23-án, csütörtökön Gary Schweickart és Judy Stevenson egyórás látogatást tettek védencüknél, eseményeket bányászva elő ködös emlékezetéből, összehasonlítva történetét a három áldozatáéval, alternatív jogi stratégiákat kidolgozva dr. Hardingnak a bíróság részére majdan megírt jelentésétől függően.

A két ügyvéd oldottabbnak látta Milligant, bár az sérelmezte, hogy az őrzőben tartják, „különleges biztonsági” ruhákat kell viselnie. – Dr. George azt mondja, hogy ugyanúgy bánhatnak velem is, mint a többi itteni beteggel, de itt senki sem bízik bennem. Más ápoltak kirándulhatnak a ligetbe a kisbusszal, de én nem. Nekem itt kell maradni. És elfog a düh, mikor állandóan Billynek szólítgatnak.

Igyekeztek megnyugtatni, elmagyarázva neki, hogy dr. George kényes helyzetbe hozta magát miatta, ezért vigyáznia kell, hogy ne tegye próbára a doktor türelmét. Judy úgy érezte, Allennel beszélgetnek, de nem mert rákérdezni, nehogy még megsértődjön, mert nem ismeri fel őt.

– Szerintem legjobb lenne, ha együttműködne az itteni stábbal. Ez az egyedüli esélye, hogy megússza a börtönt.

A kórházból távozva mindkét ügyvéd megkönnyebbülést érzett, hogy Milligan biztonságban van, és hogy a mindennapi felelősségtől és aggódástól megszabadultak egy időre.

Később, a nap folyamán az első terápiás beszélgetés egy feszült ötvenperces óra volt dr. Harding számára. Milligan az ablakkal szemközti széken ült a Wakefield beszélgetőszobájában és először rá sem nézett. Nagyon kevéssé látszott emlékezni a múltjára, bár nyíltan elmondta, hogy a mostohaapja megerőszakolta.

Dr. Harding tudta, hogy túl óvatosan közelíti meg a dolgot. Dr. Wilbur arra kérte, mihamarább próbálja meg kideríteni, hány személyisége van Milligannek, hogy beazonosíthassák őket. Az egymást váltó személyiségeket buzdítani kell, hogy elmondják, miért léteznek és újra átélhessenek bizonyos, létrejöttüket előidéző eseményeket.

Utána kommunikálásra és egymás megismerésére kell buzdítani őket, és arra, hogy segítsenek egymásnak a különféle problémák megoldásában, és osszák meg egymással a dolgokat, ahelyett, hogy elkülönülnek egymástól. A stratégia a többiek összehozása és, alkalomadtán, Billy – a magszemélyiség – bevezetése azoknak az incidenseknek az emlékezetébe. Végezetül megkísérelhető az egybeolvasztás. Bár nagy kísértést érzett, hogy a nő megközelítésével próbálkozzék, amivel az olyan ügyesen kihozta a személyiségeket a börtönben, George Harding már régen levonta a tanulságot: ami iksznek vagy ipszilonnak beválik, az nem szükségképpen válik be őneki. Nagyon konzervatív embernek tartotta magát, akinek a maga módján és a saját hasznos idejében kell megtudnia, hogy kikről és mikről van itt szó.

 

 

Ahogy múltak a napok, Donna Egar nővér azon kapta magát, hogy teljesen egy hullámhosszon van Milligannel. A fiú nagyon keveset aludt, jóval kevesebbet, mint a legtöbb másik páciens, és korán ébredt, úgyhogy az ápolónőnek sokat kellett vele beszélgetnie. Milligan mesélt a többiekről, akik vele éltek a testében.

Egy napon egy teleírt papírlapot adott át a nőnek „Arthur” aláírással. Nagyon rémültnek látszva azt mondta: – Én nem ismerek senkit, akit Arthurnak hívnak és nem értem, mi van ide írva.

Hamarosan a stáb is panaszkodott dr. George-nak, hogy egyre nehezebb egy olyan valakivel foglalkozniuk, aki folyton azt mondja: „Nem én csináltam, valaki más volt”, amikor a saját szemükkel látták, hogy ő volt. Milligan, mondták, más páciensek kezelését is aláaknázza, úgy manipulálva a stábot, hogy egyik tagjától a másikhoz megy, hogy elérje, amit akar. Állandóan arra célozgatott, hogy ki talál jönni Ragen, kezébe venni a dolgokat, amiben a stáb tagjai burkolt fenyegetést láttak.

Dr. George azt javasolta, akkor majd ő foglalkozik Milligan alteregó személyiségeivel, és akkor is csak a terápiás beszélgetéseken. A stábnak sem említést tennie, sem beszélgetnie nem szabad a többi névről az osztályon, és legfőképpen nem a többi ápolt előtt.

Helen Yaeger ápolónő, aki az első napon Arthurral beszélt, az alábbiakat vezette rá a Kórházi kezelési terv célívére:

 

„Egy hónapon belül Mr. Milligan vállalni fogja a felelősséget olyan cselekményekért, amelyeket nem tagadó kijelentések tételével tagad.

 

Terv:

1. Amikor tagadja, hogy tud zongorázni – stáb válaszára, miszerint hallották őt játszani –, tekintete magától értetődőséget fejez ki.

2. Amikor megfigyelik, hogy feljegyzéseket írt, amelyekről, azt mondja, nem tud – a stábnak azt kell felelnie, hogy látták, miközben írta.

3. Amikor a páciens egy másik személyiségként utal önmagára – a stábnak emlékeztetnie kell, hogy az ő neve Billy.

 

Dr. George elmagyarázta álláspontját Allennek a terápiás beszélgetésen, rámutatva, hogy a többi ápoltat az osztályon megzavarta, amikor a személyiségek különböző neveit hallották.

– Vannak, akik Napóleonnak meg Jézus Krisztusnak nevezik magukat – akadékoskodott Allen.

– De más, ha én vagy a stáb tagjai nevezzük magát egyszer Dannynek, másszor pedig Allennek, Ragennek, Tommynak, aztán megint Allennek. Azt javaslom, hogy a stábnak és a pácienseknek minden személyisége a Billy névre hallgasson, míg a…

– Ők nem „személyiségek”, dr. George. Ők emberek.

– No és mi a különbség?

– Személységeknek nevezni őket olyan, mintha nem hinnénk valóságosaknak őket.

(3)

Április 8-án, pár nappal azt követően, hogy Dorothy Turner megkezdte a pszichológiai tesztelést, Donna Egar látta, hogy Milligan haragosam rója a padlót szobájában.

Mikor megkérdezte tőle, mi a baj, a fiatalember brit akcentussal azt válaszolta: – Úgysem érti meg senki.

Azután ismét megváltozott az arckifejezése, testtartása, járása és beszéde, és a nő rögtön tudta, hogy Danny az. Az ápolónő, meggyőződve állhatatosságáról és különböző személyiségeinek valóságosságáról, nem gondolta többé komédiásnak. Tudta, hogy ő az egyedüli az ápolónők közül, aki hinni kezdett Milligannek.

Pár nappal később Milligan teljesen feldúlva ment oda hozzá. Donna azonnal felismerte, Dannyt. A fiú rámeredt és szívfacsaró hangon kérdezte: – Miért vagyok itt?

– Hol itt? – kérdezte a nő. – Ebben a szobában vagy ebben az épületben?

Milligan megrázta fejét. – Több beteg is kérdezte tőlem, hogy miért vagyok ebben a kórházban.

– Majd Dorothy Turner megmagyarázza, mikor lejön tesztelni – mondta a nő.

Aznap este, miután Dorothy Turner befejezte a tesztelését, Milligan senkivel sem volt hajlandó beszélni. A szobájába szaladt és a fürdőszobábau megmosta arcát. Pár pillanat múlva Danny hallotta a szobaajtót kinyílni és becsukódni. Kinézett és egy fiatal nőbeteget pillantott meg, akit Dorine-nak hívtak. Bár gyakorta megértőn végighallgatta a nő problémáit, és ő is elmondta neki a magáéit, nem tanúsított különösebb érdeklődést iránta.

– Miért jött ide? – kérdezte.

– Beszélni akartam magával. Mi kavarta föl annyira ma este?

– Tudja, maga nem jöhet be ide. Ez szabályellenes.

– De olyan lehangoltnak látszott.

– Rájöttem, hogy mit művelt valamelyik. Borzalmas. Nem vagyok életképes.

Abban a pillanatban lépések közeledtek, majd kopogás hallatszott az ajtón. Dorine behúzta a fürdőszobába Milligant és magukra zárta az ajtót.

– Mire volt jó ez? – suttogta a fiú nyersen. Még nagyobb bajba kerülök. Ebből balhé lesz.

A nő kuncogott.

– Jól van! szólt be Yaeger nővér. – Billy, Dorine, ha végeztek, kijöhetnek!

1979. április 9-én Yaeger a következőket jegyezte fel a nővérnaplóba:

 

„Mr. Milligan – a sötét fürdőszobájába zárkózott egy betegtársnőjével. – Kérdésemre azt felelte, négyszemközt akart elmondani a nőnek valamit, amit, mint rájött, ő követett el. – A ma este Mrs. Turnerrel folytatott tesztelő beszélgetés során megtudta, hogy megerőszakolt három nőt. Könnyes szemekkel azt mondta, hogy »bárcsak meghalna Ragen és Adalana«. Hívtam dr. George-ot, és elmondtam neki a dolgot. Az ápoltat az őrzőbe vitték, különleges megfigyelésre. Néhány perccsel később az ápoltat az ágyán ülve fürdőköpenyben, kezében a köpenyövvel látták. Még mindig könnyes szemmel azt mondta, megöli őket. Miután a lelkére beszéltek, letette az övet, amelyet előzőleg már a nyakába tekert.”

 

A tesztelés folyamán Dorothy Turner eltérő intelligenciahányadosokat állapított meg a különböző személyiségeknél:

 

	Szóbeli IQ	Teljesítményi	Teljes mértékű
Allen	105	130	120
Ragen	114	120	119
David	68	72	69
Danny	69	75	71
Tommy	81	96	87
Christopher	98	108	102

 

Christene túl fiatal volt még a teszteléshez. Adalana nem jött ki és Arthur nem volt hajlandó alávetni magát az IQ-tesztnek, mondván, hogy az méltóságón aluli.

Turner Danny Rorschach-válaszaiból ügyetlenül leplezett ellenségességet állapított meg és azt szűrte le, hogy a fiúnak külső segítségre van szüksége kisebbségi és alkalmatlansági érzése kompenzálásához. Tommy nagyobb érettségnek és cselekvőképességnek adta tanújelét, mint Danny. Ő rendelkezett a legskizoidabb jellemvonásokkal, és törődött a legkevésbé a többiekkel.

Arthurt Dorothy erősen intellektuálisnak találta, és úgy érezte, ebben bízik, hogy fenntartsa vezető szerepét a többiek között. Ugyanakkor a pszichológusnőnek úgy tűnt, hogy bár kompenzáló fensőbbségi érzést mutat kifelé a világnak, szorongó érzései vannak, és fél az emocionálisan stimuláló helyzetektől. Emocionálisan Allen egy jóformán teljesen elkülönített személyiségként jelent meg.

Turner talált néhány közös dolgot is: női identitás és egy erős szuperegó meglétét, amelyet a düh könnyen legyőzhetett. Nem talált sem pszichotikus folyamatról, sem skizofrén gondolatzavarról árulkodó jelet.

Amikor Rosalie Drake és Nick Cicco bejelentették, hogy a kis csoport április 19-én bizalomgyakorlatokat fog végezni, Arthur Dannyt engedte a foltra. A stáb asztalokat, székeket, pamlagokat és táblákat helyezett el a nagy társalgóban, valóságos akadályverseny-terepet kialakítva.

Tudva, hogy Milligan fél a férfiaktól, Nick azt javasolta, hogy Rosalie bekötött szemmel vezesse keresztül. – Velem kell dolgoznia, Billy – mondta a nő. – Csak így lesz képes elegendő bizalmat ébreszteni más emberekben ahhoz, hogy a valóságos világban élhessen.

Milligan végül hagyta bekötni a szemét.

– És most fogja meg a kezem – mondta Rosalie és bevezette a szobába. – Végigviszem az akadályokon és vigyázok, nehogy baja essék.

Rosalie Milligant vezetve érezte, mennyire fél a fiú, hogy nem tudja, hová megy, vagy minek mehet esetleg neki. Először lassan haladtak, azután gyorsabban a székek körül, asztalok alatt, létrákról le s föl. Látva a félelmét, Rosalie és Nick csodálták, hogy azért mégsem dobja be a törülközőt.

– Nem hagytam, hogy megüsse magát, ugye Billy?

Danny megrázta fejét.

– Meg kell tanulnia, hogy vannak olyan emberek, akikben megbízhat. Persze, nem mindenkíben, csak némelyekben.

Rosalie észrevette, hogy az ő jelenlétéhen Milligan egyre inkább azzá a kisfiúvá válik, akit ő Danny néven ismert meg. Felkavarta, hogy rajzai közül oly sok utalt a halálra.

 

 

A rákövetkező kedden Allen engedélyt kapott, hogy első ízben átmehessen a kiegészítőterápia-épületbe, ábrázoló művészeti órára, amelyen rajzolhat és festhet.

Don Jonesra, a barátságos modorú művészeti terapeutára mély benyomást tett Milligan természetes tehetsége, bár észrevette, hogy ideges és nyugtalan az új csoportban. Billy, jött rá, bizarr rajzaival igyekezett felhívni magára a figyelmet és keresett jóváhagyást.

Jones rámutatott egy rajzra, amely egy sírkövet ábrázolt a következő felirattal: NE NYUGODJON BÉKÉBEN!

– Mondana valamit erről, Billy? Mit érzett, amikor ezt rajzolta?

– Ez Billy édesapja – mondta Allen. – Komikus és műsorvezető volt Miamiban az öngyilkossága előtt.

– Miért nem mondja el, hogy mit érzett? Mi nem annyira a részletekkel, mint inkább érzésekkel akarunk most kapcsolatot teremteni, Billy.

Allen elkeseredve dobta le ceruzáját, amiért még mindig Billynek tulajdonítják művészetét és felpillantott az órára. – Vissza kell mennem az osztályra beágyazni.

Másnap arról panaszkodott Yaeger nővérnek, hogy teljesen félrekezelték őt. Amikor az ápolónő azt mondta neki, hogy akadályozta a stábot és a betegeket, magán kívül volt. – Én nem vagyok felelős olyasmikért, amiket a többi emberem tesz – mondta.

– Mi norn hivatkozhatunk a többi emberére – mondta Yaeger –, csak Billyre.

Milligan azt kiabálta: – Dr. Harding nem dr. Wilbur javaslatának megfelelően kezel engem! Ez a kezelés nem jó.

Mindenáron meg akarta nézni a fejlapját, és Yaeger tagadó válaszára azt mondta, kényszeríteni is tudja a kórházat, hogy megmutassák neki a nyilvántartását. Biztosra veszi, mondta, hogy a stáb nem jegyeze fel a viselkedésében bekövetkezett változásokat és ő nem fog tudni elszámolni az elveszett idejével.

Aznap este, dr. George vizitje után, Tommy bejelentette a stábnak, hogy meneszti az orvosát. Később Allen kijött a szobájából és közölte, hogy visszaveszi az orvost.

 

 

Miután engedélyt kapott a látogatásra, Milligan anyja, Dorothy Moore majdnem minden héten eljött, sokszor a lánya, Kathy is vele volt. A fia reakciói kiszámíthatatlanok voltak. Látogatása után Milligan néha boldog volt és kimutatta érzelmeit. Máskor lehangolt volt.

Joan Winslow, a pszichiátriai szociális munkás elmondta a csapatmegbeszélésen, hogy minden látogatás után beszélgetett Dorothyval. Winslow melegszívűnek és odaadónak találta az asszonyt, és azon morfondírozott, hogy vajon félénk és függő természete tartotta-e vissza a fia által előadott visszaélések meggátlásától. Dorothy azt mondta neki, ő mindig úgy érezte, hogy két Billy van – az egyik egy kedves, szerető szívű gyermek és egy másik, aki nem törődik vele, hogy belegázol mások lelkivilágába.

Nick Cicco jegyezte fél a féjlapra, hogy Mrs. Moore egyik látogatása után, április 18-án, Milligan nagyon feldúltnak látszott és a szobájában maradt egy párnával a fején.

 

 

Április végére, amikor már hat hét eltelt a tizenkettőből, dr. George úgy érezte, a dolgok túl lassan mennek. Muszáj volt valami módon kommunikációs vonalakat létrehoznia a személyiségek és a magszemély, Billy között. De először át kellett törnie és elérnie Billyt, akit azon a vasárnapon látott utoljára, amikor dr. Wilbur rábeszélte Ragent, hogy engedje ki őt.

Dr. George-nak eszébe jutott, hogy talán megtehetné a hatását, ha szembesítené a magszemélyiséget és az alteregókat a beszédjükről és viselkedésükről készített videófelvételekkel. Beszélt Allennek elképzeléséről, és arról, milyen fontos lenne a személyiségek számára a kommunikálás egymással és Billyvel. Allen egyetértett vele.

Később Allen azt mondta Rosalie-nak, nagyon örül neki, hogy videóra fogják venni. Izgult miatta, de dr. George azt mondta neki, meglátja majd, milyen sokat meg fog tudni magáról.

Dr. George vezette az első, videóra felvett beszélgetést május 1-jén. Dorothy Turner is jelen volt, mert tudta, ő nem feszélyezi Billyt, s mert Billy ki akarta hozni Adalanát. Bár először tiltakozott újabb emberek kihozása ellen, végül megértette, hogy ki kell deríteni e női aspektus jelentését Milligan személyiségében.

Többször is elmondta, mekkora segítséget jelentene, ha Adalana kijönne és beszélne velük. Végül, egy sor ide-oda kapcsolás után a többiekre, Milligan arca lágy, sírós kifejezésre váltott. Hangja elfúló volt és az orrából beszélt. Arca csaknem nőiessé változott. Szemei jobbra-balra ugráltak.

– Fáj beszélnem – mondta Adalana.

Dr. George igyekezett leplezni izgatottságát az átkapcsolásra. Ő akarta, hogy Adalana kijöjjön; alig várta. De most, hogy megtörtént, meglepetésként érte. – És miért fáj? – kérdezte.

– A fiúk miatt. Én juttattam bajba őket.

Dorothy Turner, aki az ideszállítása előtti estén a börtönben találkozott Adalanával, némán ült és figyelt.

– Ők nem tudják, mi a szerelem – mondta Adalana –, hogy mit jelent, amikor valaki magához öleli és szereti az embert. Én loptam el azt az időt. Én éreztem az alkohol és a tabletták hatását, amiket Ragen bevett. Olyan fájdalmas beszélnem róla…

– Pedig muszáj beszélnie róla – mondta dr. George –, hogy megérthessük a dolgot.

– Én tettem. Kicsit késő most már azt mondani, hegy sajnálom, nem igaz? Tönkretettem a fiúk életét… De egyszerűen nem értették meg…

– Mit? – kérdezte Turner.

– Hogy mi a szerelem. Hogy mi a szerelem hiánya. Hogy valaki magához ölelje az embert. hgy kis emberi melegség és szeretet. Nem is tudom, hogy tehettem ilyet.

– És közben érzett emberi melegséget és szeretetet? – kérdezte Turner.

Adalana hallgatott, majd azt suttogta: – Csak pár pillanatig… elloptam azt az időt. Nem Arthur engedett a foltra. Lekívántam Ragent a foltról…

Sírósan maga köré pillantott. – Nem akarom, hogy meghurcoljanak. Én nem mehetek be a tárgyalóterembe. Nem akarom, hogy Ragen megtudja… Ki akarok lépni a fiúk életéből. Nem akarok több kalamajkát okozni nekik… Borzalmas bűntudatot érzek… Miért kellett ezt csinálnom?

– Mikor kezdett először a folton megjelenni? – kérdezte dr. George.

– Tavaly nyáron kezdtem időt lopni. És mikor a fiúk magánzárkába kerültek Lebanonban, akkor is loptam egy kis időt, hogy verseket írjak. Szeretek verset írni… – Elsírta magát. – Mit fognak tenni a fiúkkal?

– Nem tudjuk – mondta dr. George halkan. – Megpróbálunk megérteni, amennyit csak tudunk.

– Csak ne nagyon bántsák őket – mondta Adalana.

– Amikor az incidensek történtek. tavaly októberben, tudott róla, hogy mi készül?

– Igen. Mindenről tudtam. Én olyan dolgokat is tudok, amikről még Arthur sem tud… De nem tudtam elejét vemú. A tabletták és az alkohol hatása alatt álltam. Nem tudom, miért tettem. Olyan magányos voltam.

Szipogott és kért egy papír zsebkendőt.

Dr. George, le nem véve szemét Adalana arcáról, roppant óvatosan kérdezgette, nehogy elijessze. – Nem voltak barátai, akikben… örömét lelte volna? Akik enyhíthették volna némiképp a magányát?

– Én soha nem beszélek senkivel. Még a fiúkkal sem… Csak Christene-nel beszélek.

– Azt mondta, hogy nyáron jelent meg időről időre a folton, és Lebanonban. Azt megelőzően is volt már a folton?

– A folton nem. De léteztem. Régóta létezem.

– Amikor Chalmer…

– Igen! – csattant fel. – De ne beszéljen őróla!

– Ki tud jönni Billy anyjával?

– Nem! Ő még a fiúkkal sem tudott kijönni!

– És Billy nővérével, Kathyvel?

– Igen, Kathyvel beszéltem. De ő, azt hiszem, nem tudott róla. Elmentünk együtt vásárolni.

– És Billy bátyjával, Jamesszel?

– Nem… Őt ki nem állhatom.

Adalana megtörölte szemét, aztán hátradőlt és meghökkenten, szipákolva nézett a videókamerára. Azután elcsendesedett és dr. George tudta, hogy elment. Figyelve az üveges tekintetet, kíváncsi volt, hogy ki jön ki a foltra.

– Nagy segítséget jelentene – szólalt meg nyájasan rábeszélőn –, ha beszélhetnénk Billyvel.

Az arc döbbent, rémült kifejezést öltött, ahogy Billy felmérve a környezetét, maga köré pillantott. Dr. George felismerte a tekintetet, amit a Franklin Megyei Börtönben látott, amikor dr. Wilbur kihozta Billyt, a magszemélyiséget.

Dr. George halkan szólt hozzá, félve, nehogy eltűnjön, mielőtt még kapcsolatot teremthetne vele. Billy térdei rángatóztak, szemei riadtan ide-oda rebbentek.

– Tudja, hol van? – kérdezte dr. George.

– Nem… – felelte Milligan vállat vonva, egy olyan diák hangsúlyával, aki nem biztos benne, hogy a „nem” válasz a helyes egy tesztkérdésre.

– Ez egy kórház, én pedig az orvosa vagyok.

– Jézusom, megöl, ha orvossal beszélek!

– Ki öli rneg?

Billy körbepillantott, és észrevette a ráirányuló videókamerát.

– Mi az?

– A beszélgetésünket veszi fel. Videókamera. Úgy gondoltuk, nagymértékben segíthet, ha felvesszük a beszélgetést, hogy utána lejátszhassuk magának és láthassa, mi történt.

De Billy már elment.

– Megijedt attól a micsodától – mondta Tommy utálkozva.

– Épp azt magyaráztam, hogy az egy videókamera és…

Tommy vihogott. – Valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy miről beszél.

Amikor a beszélgetés véget ért és Tommy visszament a Wakefield Cottage-ba, dr. George, egyedül üldögélve irodájában, hosszú ideig gondolkodott rajta. Tudta, hogy el kell mondania a bíróságnak, hogy bár William S. Milligan nem elmebeteg a klasszikus pszichotikus értelemben (mivel a disszociációt neurózisnak tekintik), legjobb orvosi megítélése szerint, minthogy Milligan a valóságtól való nagymértékű eltávolodottsága miatt nem képes a törvény szabta követelményeknek megfelelően viselkedni, nem felelős az elkövetett bűncselekményekért.

Nem maradt más hátra, mint tovább kezelni páciensét és valami módon alkalmassá tenni a bíróság elé állásra. De nem egész hat hét alatt, ami még hátrávolt a bíróságtól kapott három hónapból, hogyan gyógyíthatna meg egy olyan betegséget, amelyet még egy Cornelia Wilbur kaliberű pszichoanalitikusnak – Sybil esetében – is tíz évébe telt meggyógyítani?

 

 

Másnap reggel Arthur fontosnak érezte közölni Ragennel, hogy mit tudott meg Adalanáról a dr. George-dzsal videókamera előtt folytatott beszélgetés során. A padlót róva az őrzőben fennhangon mondta Ragennek: – Az erőszaktevések rejtélye megoldódott. Már tudom, ki követte el őket.

Hangja gyorsan Ragenére változott: – Honnét tudod?

– Megtudtam néhány új tényt és összeillesztettem az információt.

– Ki volt asz?

– Úgy érzem, minthogy téged gyanúsítottak olyan bűncselekménnyekkel, amelyeket nem követtél el, jogod van megtudni.

A beszélgetés villámgyors oda-vissza kapcsolással folytatódott, hol fennhangon, hol pedig néma belső beszédben.

– Ragen, emlékszel, amikor annak idején néha női hangokat hallottál?

– Igen, hallottam, Christene. És – igen, más női hangok is.

– Nos, amikor három alkalommal elmentél rabolni tavaly októberben, az egyik nőneműnk belekeveredett.

– Hogyhogy?

– Van egy fiatal nő, akivel soha nem találkoztál, Adalanának hívják.

– Nem is hallottam róla.

– Igazán aranyos és szelíd teremtés. Ő takarított mindig miránk. Ő rendezte el a virágokat, amikor Allen a virágüzletben dolgozott. Álmomban sem gondoltam volna, hogy…

– És mi kösze a dologhosz? Pénz vette el?

– Nem, Ragen. Ő erőszakolta meg az áldozataidat.

– Lányok erőszakolta meg? Arthur, hotyan erőszakol ő meg egy lány?

– Ragen, hallottál már olyat, hogy valaki leszbikus?

– Jól van – mondta Ragen –, hoty erőszakol meg egy leszbikus egy másik lány?

– Hát ezért vádoltak vele téged. A hímneműek némelyike, miközben a folton van, fizikailag képes a szexuális aktusra, bár te is tudod, hogy az általam felállított szabály értelmében, nekünk cölibátusban kell maradnunk. Adalana a te testedet használta.

– Eszek szerint, engemet ety ollyan erőszakkhal tyanúsítanak, amit esz a szuka követte el?

– Igen, de akkor is beszélj vele és hagyd, hogy megmagyarázza.

– Szóval esz asz asz egész nemi erőszak beszéd? Megölöm.

– Ragen, légy észnél.

– Én letyek?

– Adalana, be akarom mutatni neked Ragent, akinek a mi védelmezőnk lévén, joga van megtudni, hogy mi történt. Magyarázd meg neki, mi vagy, és hogy miért tetted, amit tettél.

Egy lágy, finom hang visszahangzott elméjében, mintha az azon túli sötétségből jött viola. Olyan volt, mint egy hallucináció vagy egy álombeli hang. – Ragen, sajnálom, hogy ilyen bajt…

– Sajnálod! – vicsorogta Ragen fel-alá járkálva. – Te piszkos cafat. Minek járkálsz megerőszakolni nők? Tudod, hoty minek tettél ki minket?

Ragen sarkon fordulva lelépett a foltról és a szobát hirtelen női sírás töltötte meg.

Helen Yaeger nővér arca jelent meg a lesőlyukban.

– Segíthetek, Billy?

– Menjen a pokolba, asszonyom! – mondta Arthur. – Hagyjon békén minket!

Yaeger, megbántottan, hogy Arthur így rámordult, elment. Távozása után Adalana folytatta magyarázatát. – Értsd meg, Ragen, az én szükségleteim mások, mint a tiéitek.

– De hát mi a fenének szeretkezted nőkkel? Hiszen te is nő vaty.

– Ti férfiak ezt úgysem értitek. Legalább a gyerekek tudják, mi a szeretet, mi az együttérzés, mit jelent átölelni valakit, és azt mondani neki: – Szeretlek, féltelek, fontos vagy nekem.

– Közbe kell vetnem – mondta Arthur –, hogy véleményem szerint a testi szerelem illogikus és anakronisztikus, tekintettel a tudományos előrehaladás legújabb…

– Te bolond vagy! – visította Adalana. – Mind a ketten azok vagytok! – Azután hangja ismét meglágyult. – Ha tudnátok, milyen, amikor az embert valaki átöleli és babusgatja, megértenétek.

– Ide fityelj, te szuka! – csattant föl Ragen. Engem nem érdekel, hoty ki-mi vaty te. De ha még etyszer beszélsz valakinek eszen asz osztályon – vaty ákhárki másnak –, megöllek.

– Egy pillanat – mondta Arthur. – A Hardingban nem te döntesz. Itt én parancsolok. Te pedig engedelmeskedsz.

– Hatyod, hoty elvigye száraszon ezt a szart?

– Szó sincs róla. Majd lerendezem. De nem te fogod megmondani, hogy kiléphet-e a foltra, vagy sem. Neked ebbe semmi beleszólásod. Elég hülye voltál, hogy hagytad, hogy ellopja tőled azt az időt. Nem voltál elég óvatos. Az ostoba vodkád, a marihuána meg az amfetamillok olyan sebezhetővé tettek, hogy veszélybe sodortad Billy és mindnyájunk életét. Jó, de mint védelmező, te vagy a felelős. Mert ha sebezhetővé válsz, akkor nemcsak saját magadat, hanem mindnyájunkat veszélyhelyzetbe hozol.

Ragen beszélni kezdett, de meggondolta magát. Meglátva a növényt az ablakpárkányon egy karlendítéssel a földre söpörte.

– Ezek után – folytatta Arthur – egyetértek Adalana „nemkívánatos”-sá nyilvánításával. Adalana, nem léphetsz többé a foltra. Nem fogsz elvenni több időt.

Adalana a sarokba ment és arccal a falnak fordulva siránkozott, amíg el nem hagyta a foltot.

Hosszú csend támadt, majd David jött könnyes szemeit törölgetve. Megpillantotta az összetört cserepet a padlón, és tudta, hogy a növény haldoklik. Fájdalmas volt látnia a kilátszó gyökereket. Érezte, ahogy fonnyad.

Yaeger nőiér visszajött az ajtóhoz egy tálca ennivalóval. – Biztos benne, hogy nem segíthetek?

David összerezzent. – Most börtönbe csuknak, mert megöltem a növényt?

A nő letette a tálcát és nyugtatólag a vállára tette kezét. – Nem, Billy. Senki sem fogja börtönbe csukni. Mi itt vigyázunk magára és meg fogjuk gyógyítani.

 

 

Dr. George szakított magának annyi időt bokros teendői közepette, hogy elutazzon az amerikai Pszichiáter Társaság konferenciájára Atlantába május 8-án, hétfőn. Pénteken még megnézte Milligant és meghagyta dr. Marlene Kocan stáb-pszichoanalitikusnak, hogy kezdjen intenzív terápiát vele a távollétében.

A New York-i Marlene Kocan is azok közé tartozott a Harding Kórházban, akik eleve kétségbe vonták a megsokszorozódott személyiség diagnózist, jóllehet soha nem adott ennek nyíltan hangot. Azután, egy délután, amikor épp Allennel beszélgetett a Wakefield Cottage társalgójában, Donna Egar nővér köszöntötte őt: – Hello, Marlene. Hegy van?

Allen abban a pillanatban megfordult és kicsúszott a száján: – Tommy barátnőjét hívják Marlene-nek.

Milligannek ez a spontán, minden gondolkodás nélkül tett megjegyzése győzte meg dr. Kocant egy szempillantás alatt, hogy a fiatalember nem szélhámoskodik.

– Nekem is az a keresztnevem – mondta Kocan. – Azt mondja, ő Tommy barátnője?

– Nos, ő nem tudja, hogyTommy az. Ő mindnyájunkat Billynek hív. De Tommy adott neki jegygyűrűt. Ő soha nem tudta meg a titkot.

Dr. Kocan eltűnődve mondta: – Képzelem, hogy megdöbben majd, ha rájön.

 

 

Az APT tanácskozáson dr. Harding tájékoztatta dr. Cornelia Wilburt Milligan fejlődéséről, és közölte vele, hogy most már nincs kétsége afelől, hogy Milligannek valóban megsokszorozódott személyisége van. Elmondta neki, hogy Milligan nem hajlandó elismerni a többi nevét mások előtt, és azt, hogy milyen problémák adódnak ebből.

– Dr. Pagliese csoportterápiáján használta és gondokat okozott a többi pácienssel. Ha arra kérik, hogy beszéljen aproblémáiról, csak annyit mond: „Az orvosom azt mondta, hogy ne beszéljek erről.” Képzelheti, milyen hatást vált ki ez és az, hogy folyton a segédterapeutát akarja játszani. Kitették a csoportból.

– Meg kell értenie – mondta Wilbur –, mi megy végbe a társszemélyiségekben, hogy nem ismerik el őket. Igaz, hogy hozzá vannak szokva, hogy az eredeti névre hallgassanak, de amióta a titok napvilágra került, nemkívánatosnak érzik magukat miatta.

Dr. George eltűnődött ezen, majd megkérdezte Wilburtől, gondolja-e, hogy érdemes megpróbálkozni Milligan kezelésével a még hátralévő rövid idő alatt.

– Azt hiszem, még legalább kilencven napot kéne kérnie a bíróságtól – mondta a nő. – És azalatt, szerintem, egybeolvaszthatná annyira, hogy együttműködhessen az ügyvédeivel, és alkalmassá váljon a bíróság elé állításra.

– Ohio állam leküld egy törvényszéki pszichiátert, hogy megnézze, két hét múlva, május 26-án. Arra gondoltam, jó lenne, ha maga is át tudna jönni konzultációra. Az nagy segítséget jelentene.

Wilbur beleegyezett, hogy átmegy.

Bár az APT tanácskozása péntekig tartott, dr. George már szerdán hazatért Atlantából. Másnap összehívta a stábot a Wakefieldben és közölte velük, hogy miután megbeszélte az esetet dr. Wilburrel, úgy döntött, hogy a váltakozó személyiségek nem elismerése ellenkezik a terápiával.

– Úgy gondoltuk, a megsokszorozódott személyiségek nem tudomásul vétele integrálhatja őket, holott tulajdonképpen azt értük el vele, hogy illegalitásba vonultak. Továbbra is hangsúlyoznunk kell a felelősség és felelősségre vonhatóság szükségességét, de nem szabad megpróbálnunk elnyomni az egyes személyiségeket.

Rámutatott, hogy amennyiben a leghalványabb remény is van az egybeolvasztásra, hogy Milligan bíróság elé állhasson, az összes személyiséget el kell ismerni és önálló egyénekként kell kezelni.

Rosalie Drake megkönuycbbülést érzett. Ő titokban enélkül is reagált rájuk, főként Dannyre. Most mindenkinek könnyebb lesz, hogy nem kell többé titkolózniuk és úgy tenniük, mintha a dolog nem létezne, csak mert néhányan még mindig nem hisznek benne.

Donna Egar elmosolyodva jegyezte be az új kezelési célt a nővérnaplóba 1978. május 12-én:

 

„Mr. Milligan ezentúl szabadon utalhat a töbri személyiségre, hogy megvitathasson olyan érzéseket, amelyeket különben nehézségébe kerül kifejezni. Ennek tanúbizonysága a stábhoz való őszintesége lesz.

 

Terv:

(A) Ne tagadják, hogy tapasztalja ezeket a disszociációkat.

(B) Ha egy másik személyiségnek hiszi magát, kimutatja érzéseit az adott helyzetben.

 

Amikor a minicsoport kerti munkát kezdett végezni május derekán, Rosalie Drake és Nick Cicco észrevették, hogy Danny valósággal retteg a kézi vezérlésű Rototillertől. Egy kötetlen programot kezdtek, mind közelebb csalogatva Dannyt a géphez. De amikor Nick azt találta mondani neki, hogy egy napon megszűnik félelme, sőt még kezelni is fogja tudni, Danny majdnem elájult.

Egy héttel később Rosalie egy másik férfi betege is megtagadta a részvételt a kertészkedésben. Allen azt tapasztalta, hogy a férfi valósággal örömét leli a Rosalie-val való kötözködésben.

– Ez hülyeség! – ordította a páciens. – A vak is látja, hogy gőze sincs a kertészkedésről.

– Maga hülye liba! – replikázta a férfi. – Fingja sincs róla, akárcsak a csoportterápiáról!

Allen látta, hogy a nőt könnyek fojtogatják, de nem szólt. Kiengedte Dannyt, hogy egy darabig az dolgozzon Nickkel. Visszatérve a szobájába Allen ismét ki készült lépni a foltra, de valaki visszarántotta és a falnak penderítette. llyesmire csak Ragen volt képes, és csak közvetlenül az átkapcsolás előtt.

– Te jó Isten! Mi ütött beléd? – suttogta Allen.

– Ma reggel a kertben eltűrted, hoty az a nagypofájú ety höltyet sértegessen.

– Semmi közöm hozzá.

– Ismered a szabályok. Nem állhatsz ott és nézheted tétlenül, hoty ety nő vaty gyerek bántják vaty sértegetik.

– Akkor miért nem aktivizáltad te magad?

– Nem én voltam a folton. Te voltál a felelős. Eszt vésd bele asz eszed, mert ha megint a foltra jössz, beverem a fejed.

A rákövetkező napon, amikor az agresszív ápolt megint sértegette Rosalie-t, Allen elkapta a grabancát és dühtől villogó szemekkel mordult rá: – Vigyázzon arra a mocskos szájára!

Remélte, hogy a férfi nem fog tettlegességre vetemedni. Ha mégis megtenné, gondolta Allen, akkor ő megy és Ragenre hagyja a verekedést. Az tuti.

 

 

Rosalie Drake azon kapta magát, hogy mindig megvédi Milligant egyes kollégáival szemben, akik közönséges, bíróságot megtéveszteni akaró szélhámosnak nevezték, és azokkal szemben, akiket sértettek Allen különleges kiváltságkövetelései – miközben a stáb tagjait egymás ellen uszította –, Arthur fennhéjázása és Tommy antiszociális magatartása. Rosalie-t feldühítette egyes ápolónők zúgolódása, akik szerint dr. George kedvenc páciense túl sokat vesz el a kórház idejéből. És csak hallgatott az állandó gúnyos megegyzéseket hallva: „Jobban aggódnak ezért a szatírért, mint az áldozataiért” – mondogatták. Ha segíteni akarunk egy elmebetegen, felül kell tudnunk emelkedni a bosszúvágyon és az embert kell néznünk.

Egy reggel Rosalie megfigyelte Billy Milligant, ahogy a Wakefield Cottage lépcsőjén üldögélt és mozgó szájjal magában beszélt. Egy átalakuláson ment keresztül. Döbbenten pillantott fel, megrázta fejét és megtapogatta arcát.

Aztán észrevett egy pillangót, utána kapott és megfogta. Amikor bekukucskált teknőt formáló tenyerei közé, egy kiáltással talpra ugrott. Szétkapta kezeit és úgy csapkodott velük felfelé, mintha a lepkét akarná a levegőbe visszabocsátani. De az a földre hullott és ott maradt. Milligan rosszat sejtve meredt rá.

Rosalie közeledtére megfordult, szemlátomást ijedten, szemében könnyekkel. A nőnek, maga sem tudta, miért, az az érzése támadt, hogy ez egy olyasvalaki, akivel még nem találkozott.

Milligan felemelte a lepkét. – Már nem száll.

Rosalie melegen rámosolygott, azon tűnődve, megkockáztassa-e a rendes nevén szólítani. Végül azt suttogta: – Hello, Billy. Már régen várom, hogy találkozzam magával.

Leült mellé a lépcsőre, mialatt Milligam átkarolta lábait és megilletődötten tekintgetett a fűre, a fákra és az égboltra.

 

 

Pár nappal később a minicsoport-foglalkozáson Arthur ismét ráengedte Billyt a foltra, amikor éppen agyaggal dolgoztak. Nick bátorította, mintázzon meg egy fejet, amin Billy majd egy órán át dolgozott, gombóccá gyúrva az agyagot, orrot és szemeket csinálva neki, amelyekbe két golyócskát nyomott szivárványhártyának.

– Csináltam egy fejet – jelentette ki büszkén.

– Nagyon jó – mondta Nick. – Ki akar ez lenni?

– Muszáj valakinek lennie?

– Nem, csak gondoltam, talán valaki konkrét személy.

Ahogy Billy elpillantott, Allen foglalta el a foltot és undorral vette szemügyre az agyagfejet, amely csupán egy idomtalan, szürke agyaggöröngy volt, agyaggalacsinokkal belenyomkodva. Felvette a formázó szerszámot, hogy újra formázza. Majd ő megmintázza belőle Abraham Lincoln vagy esetleg dr. George mellszobrát és megmutatja Nicknek, hogy néz ki egy igazi szobor.

Az arc felé mozogva, a szerszám megcsúszott, beleszaladt a karjába, amelyből kiserkent a vér.

Allennek leesett az álla. Tudta, hogy ő nem ilyen ügyetlen. Hirtelen a falnak lett penderítve. A fenébe! Már megint Ragen!

– Most meg mit csináltam? – suttogta.

– Ne nyúlj többé Billy munkája! – visszhangzott a válasz a fejében.

– A fenébe, én csak…

– Te felvágni akar. Mutatni, hoty tehetséges művész vaty. De most fontosabb, hoty Billy részt vesz terápia.

Aznap este, egyedül maradva szobájában, Allen panaszkodott Arthurnak, hogy elege van már és unja, hogy Ragen ide-oda taszigálja. – Ha így beleköt mindenbe, akkor hagd, hogy ő, vagy valaki más csinálja a dolgot.

– Túl sokat okoskodsz – mondta Arthur, amivel viszályt kavarsz. Temiattad tett ki bennünket dr. Pugliese a terápiacsoportból. A folytonos mesterkedéseid ellenségességet váltottak ki a Wakefield-stáb több tagjából.

– Hát akkor csinálja helyettem más. Küldj egy olyasvalakit a foltra, aki nem beszél túl sokat. Billynek és a gyerekeknek szüksége van a kezelésre. Hadd tárgyaljanak ők ezekkel az emberekkel.

– Már gondoltam rá, hegy gyakrabban kiengedem Billyt a foltra – mondta Arthur. – Ha találkozott dr. George-dzsal, ideje lesz, hogy velünk, többiekkel is megismerkedjék.

(5)

Amikor Milligan belépett a beszélgetőszobába szerdán, május 24-én, dr. George észrevette, hogy olyan ijedt, szinte kétségbeesett tekintet ül a szemében, mintha el akarna menekülni, vagy bármelyik pillanatban össze akarna esni. A padlóra meredt, és dr. George tígy érezte, csupán egy hajszálvékony cérnaszál tartja itt bent most. Csendben ültek egy darabig, mialatt Billy térdei idegesen rángatóztak, míg végül dr. George lágyan azt mondta: – Elmondaná, mi a véleménye erről, hogy feljött ide velem beszélgetni ma reggel?

– Semmit sem tudok róla – mondta Billy nyafogó orrhangon.

– Nem tudta, hogy fel fog jönni velem találkozni? Mikor jött ki a foltra?

Billy zavartnak látszott. – A foltra.

– Mikor jött tudomására, hogy maga és én beszélgetni fogunk?

– Amikor jött az a srác és azt mondta, menjek vele.

– Mit gondolt, mi fog történni?

– Azt mondta, egy orvossal fogok találkozni. Nem tudtam, miért. – Térdei önkéntelenül föl-alá rángtak.

A beszélgetés lassan indult be és gyötrelmes csendek szakították meg, miközben dr. George kapcsolatot igyekezett teremteni azzal, akit a mag-Billynek érzett. Mint egy horgász, aki finom botkezeléssel irányítja a zsineget, vigyázva, nehogy elszakadjon, azt suttogta: – Hogy érzi magát?

– Tulajdonképpen jól.

– Milyen problémái vannak?

– Hát csinálok dolgokat, aztán nem emlékszem rájuk… elalszom… és az emberek azt állítják, hogy ezt meg azt csinálok.

– Mit mondanak, mit csinál?

– Rosszaságokat… bűntényt.

– Olyan dolgokat, amiknek gondol a megtételére? Sokan hisszük magunkról, hogy egy csomó különféle dolgot csinálunk különböző időpontokban.

– Mindig csak ha felébredek, mondja valaki, hogy valami rosszat tettem.

– És mit érez, amikor azzal vádolják, hogy rosszat csinált?

– Azt, hogy meg akarok halni… mer’ én senkit se akarok bántani.

Annyira remegett, hogy dr. George sietve témát változtatott. – Az alvást említette. Mennyit alszik?

– Hát, én nem érzem hosszú időnek, pedig az. És folyton mindenféléket hallok… valakik beszélni próbálnak hozzám.

– Mit próbálnak mondani?

– Nemigen értem őket.

– Suttognak? Eltorzítva beszélnek? Vagy olyan kivehetetlenül, hogy nem érteni a szavakat?

– Nagyon halkan… és úgy hangzik, mintha valahonnan máshonnét jönne.

– Mint egy másik szobából, vagy egy másik országból?

– Egen – mondta Billy. Mint egy másik országból.

– Melyik országból?

Billy hosszasan kutatott emlékezetében, végül azt felelte: – Úgy hangzik, ahogyan a James Bondban beszélnek. És olyan is van, amelyik úgy hangzik, mint az orosz. Ezek azok az emberek, akikről a hölgy azt mondta, bennem lakoznak?

– Lehet – suttogta dr. George alig hallhatóan, és aggodalom fogta el, észrevéve, hogy riadt tekintet vonul át Billy arcán.

Billy hangja kiabálóvá emelkedett: – Mit keresnek idebenn?

– Miket mondanak magának? Az segíthet, hogy megértsük. Utasításokat, útbaigazítást vagy tanácsot adnak magárak?

– Úgy hangzik, mintha azt hajtogatnák: – Hallgass rá. Hallgass rá.

– Kire? Énrám?

– Azt hiszem.

– Amikor nem vagyok magával és egyedül van, akkor is hallja őket magához beszélni?

Billy felsóhajtott. – Olyan, mintha énrólam beszélnének. Másokkal.

– Úgy viselkednek, mint akik védelmezni akarják magát? Mintha azért beszélgetnének magáról másokkal, hogy megvédjék magát?

– Azt hiszem, elaltatnak.

– Mikor altatják el?

– Ha túlságosan felizgatom magam.

– És ez olyankor van, amikor nem képes megnyugodni? Az emberek ugyanis többnyire az alvásba menekülnek a zaklatottság elől. Most már érzi magát annyira erősnek, hogy kevésbé szoruljon az ő védelmükre?

– Kik azok az ők? – emelte fel riadtan hangját. – Kik ezek az emberek? Miért nem hagynak ébren maradni?

Dr. George érezte, hogy jobb lesz más irányt vennie. – Mik azok a dolgok, miket a legnehezebb kivédenie?

– Ha bántani akarnak.

– Olyankor megijed?

– Elalszom tőle.

– De attól még bánthatják – firtatta dr. George. – Még ha maga nem is tud róla.

Billy rátette kezét rángatózó térdére. – De ha elalszom, nem fáj semmi.

– Akkor mi történik?

– Nemtom… Mikor felébredek, sosincs semmi bajom. – Hosszas hallgatás után ismét felpillantott. – Senki sem mondta meg, miért vannak itt ezek az emberek.

– Akik beszélnek magához?

– Egen.

– Lehet, hogy pont azért, amit az imént mondott: mivel nem képes megvédeni magát veszélyhelyzetben, nyilván egy másik oldala találja meg a módját, hogy megvédelmezze.

– Egy másik oldalam?

Dr. George elmosolyodott és bólintott, várva a reakcióját. Billy remegő hangon kérdezte. – Hogy lehet, hogy én nem ismerem azt a másik oldalt?

– Úgy, hogy valami nagy félelem lakozhat a bensejében – mondta dr. George –, amely legátolja, hogy megfelelőképpen cselekedve megvédje magát. Valahogy nem meri megtenni. Így elalszik, hogy az a másik oldala rendezze h a dolgot.

Billy eltűnődött ezen, azután úgy pillantott fel, mintha még mindig nem férne a fejébe: – Miért vagyok én ilyen?

– Mert biztosan voltak olyan dolgok, amiktől szörnyen félt, amikor egész kicsi volt.

Hosszas hallgatás után Billy elsírta magát. – Nem akarok azokra a dolgokra gondolni. Fájnak.

– De hiszen maga kérdezte, miért kell elaludnia, ha olyan helyzetbe kerül, amelyikben fél, hogy bántódása eshet.

Billy körbepillantott, és elfúló hangon kérdezte: – Hogy kerültem ide, ebbe a kórházba?

– Mrs. Turner, dr. Karolin és dr. Wilbur úgy érezték, hogy ebben a kórházban talán nem kell majd elaludnia. Hogy képes lesz megtanulni felvenni a harcot a problémákkal és félelmetes élményekkel, és felülkerekedni rajtuk.

– És maguk itt meg tudnának erre tanítani? – zokogta Billy.

– Mi természetesen szeretnénk ebben segíteni magának. Akarja, hogy megpróbáljuk?

Billy hangja ismét kiabálóra emelkedett. – Maguk ki tudnák űzni belőlem ezeket az emberekei?

Dr. George hátradéílt. Óvatosnak kellett lennie, nehogy túl sokat ígérjen. – Szeretnénk segíteni magán, hogy ne kelljen elaludnia. Hogy a különböző oldalai segítségével erős és egészséges emberré tegyük magát.

– Nem fogom hallani őket többé? És nem fognak tudni elaltatni?

Dr. George óvatosan megválogatta szavait: – Ha elég erős lesz, nem lesz többé szüksége az elalvásra.

– Nem hittem volna, hogy az életben bárki is képes lesz rajtam segíteni. Én… én nem tudtam… Valahányszor megfordultam, felébredtem… be voltam zárva egy szobába – vissza a sufniba… – Elhallgatott, szemei révülten ide-oda rebbentek.

– Szörnyen félelmetes lehetett – mondta dr. George igyekezve megnyugtatni. – Iszonyú.

– Mindig berakott egy sufniba – mondta Billy, hangja felemelkedett. – Tudja, hogy itt vagyok?

– Kicsoda?

– A papám.

– Én nem léptem kapcsolatba vele. Nem tudom, hogy tudja-e.

– Nekem nem szabad mesélnem. Ha megtudná, hogy magával beszélgettem… húúú… megölne… és eltemetne a pajtában…

Borzalmas látvány volt, ahogy Billy fájdalmas arckifejezéssel összehúzta magát és lesütötte szemét. A zsineg elszakadt. Dr. George tudta, hogy elvesztette őt.

Allen hangja szólalt meg lágyan. – Billy alszik. És nem is Arthur küldte aludni. Magától ment aludni, mert ismét emlékezni kezdett.

Túlságosan nehéz lehetett neki ezekről a dolgokról beszélni, igaz?

– Miről beszélgettek?

– Chalmerről.

– Ó, hát arról igen… – Felpillantott a videókamerára. – Miért van itt ez a filmfelvevő gép?

– Mondtam Billynek, hogy szeretném videóra venni. Elmagyaráztam neki, miért. Ő beleegyezett. És maga miért jött ide most?

– Arthur küldött a foltra. Azt hiszem, maga ijesztette el Billyt azzal a visszaemlékezéssel. Úgy érezte, csapdába ejtették.

Dr. George már-már mesélni kezdte volna, hogy miről beszélgetett Billyvel, de akkor támadt egy ötlete. – Mondja, beszélhetnék esetleg magával és Arthurral egyszerre? Megbeszélhetnénk hármasban azt, ami az imént történt?

– Nos, megkérdezhetem Arthurt.

– Szükségem lenne mindkettőjük véleményére, mert tudni szeretném, erősebb lett-e Billy, nem hajlamos-e már az öngyilkosságra és jobban meg tud-e birkózni a dolgokkal…

– Ő nem hajlamos öngyilkosságra.

A lágy, tiszta, felső osztálybeli brit akcentusból dr. George azonnal tudta, hogy Arthur személyesen jött ki válaszolni neki. Azon a bizonyos vasárnapon a börtönben találkozott utoljára Arthurral, amikor dr. Wilbur és mások is jelen voltak. Igyekezve uralkodni magán és leplezni meglepetését, folytatta mondókáját: – De még mindig hímes tojásként kezelendő? Még mindig sebezhető?

– Igen – felelte Arthur összeillesztve ujjhegyeit. – Könnyen megijed. Nagyon paranoiás.

Dr. George rámutatott, hogy netn ő hozta szóba Chalmert, hanem Billy érezte szükségét beszélni a dologról.

– Maga rátapintott egy múltbeli élményre – mondta Arthur óvatosan megválogatva szavait –, és neki az jutott egyből eszébe. A normális félelem is győzött, és ez több mint elég volt, hogy elaltassa őt. Semmivel sem tudtam megakadályozni. Hagytam félébreszteni, mielőtt…

– Maga mindig tudja, miket mond ébrenléti állapotban?

– Nem mindig és csak részben. Nem mindig tudom pontosan, mi jár a fejében. De miközben gondolkozik, érzem a félelmet. Valami miatt nemigen hallja, amit teljesen tisztán mondok neki. De úgy veszem ki, tudomása van róla, hogy néha mi altatjuk el, máskor viszont önként mehet aludni.

Dr. George és Arthur áttekintették néhány alteregó-személyiség hátterét, de Arthur, amikor az élményeket kezdte volna felidézni, hirtelen elhallgatott és felszegte fejét.

– Valaki van az ajtóban – mondta, azzal elment.

Jeff Janata pszichiáter technikus volt az, aki beszólt, hogy háromnegyed tizenkettőre jön vissza.

Arthur Tommyt engedte vissza Jeff-fel a Wakefield Cottage-ba.

 

 

A rákövetkező napon, két nappal dr. Wilbur érkezése előtt, dr. George tudta a rángatózó térdekből, hogy ismét a mag-Billy jött el a terápiára. Billy hallotta az Arthur és Ragen neveket, s most meg akarta tudni, kik ők.

Hogyan mondhatná meg neki? – töprengett Harding. Lelki szemei előtt megjelent a borzalmas kép, ahogy Billy végzett magával, mert megtudta az igazságot. Egy baltimore-f kollégája páciense a börtönben felakasztotta magát, miután tudomást szerzett a megsokszorozódott személyiségéről. Dr. George mély lélegzetet vett, mielőtt kimondta: – Az a hang, amelyik a James Bond-filmekre emlékezteti, Arthur. Arthur a maga egyik neve.

A térdek abbahagyták a rángást. Billy nagy szemeket meresztett.

– A maga egyik része Arthur. Szeretne találkozni vele?

Billy remegni kezdett, térdei oly heves rángatózásba fogtak, hogy rájuk tette kezét és lefogta őket. – Nem. Akkor aludni kell mennem.

– Billy, szerintem ha maga igazán akarná, ébren tudna maradni Arthur, jelenlétében. Ha hallaná, amit mond, megértené, mi a problémája.

– Félek.

– Megbízik bennem?

Billy bólintott.

– Rendben van. Mialatt maga ott ül, Arthur kijön a foltra és beszélgetni fog velem. Maga nem megy aludni. Mindent hallani fog, amit mond és emlékezni fog. Úgy, ahogy néhányan a többiek közül is. Kívül marad a folton. de magánál lesz.

– Mi az a folt? Már a múltkor is említette, mondja meg, mi az.

– Arthur így magyarázza, ami akkor történik, amikor valamelyik belülső embere kilép a valóságba és uralkodóvá válik. A folt olyan, mint egy nagy pontfény, és aki rálép, az bírja az öntudatot. Hunyja csak le a szemét és meglátja.

Harding visszafojtotta lélegzetét, miközben Billy lehunyta a szemét.

– Látom! Olyan, mintha egy sötét színpadon volnék és a pontfény rám ragyog.

– Jól van, Billy. Ha most oldalt lép, ki a fényből, ki fog jönni Arthur és beszélni fog hozzánk.

– Kint vagyok a fényből – mondta Billy és térdei abbahagyták a rángatózást.

– Arthur, Billynek beszélnie kell magával – mondta Harding. – Elnézést, hogy kifárasztottam, de alapvető fontosságú Billy terápiájához, hogy tudomást szerezzen magáról és a többiekről.

Harding érezte, hogy tenyere nedvessé válik. Ahogy páciense kinyitotta szemét, Billy szemöldökráncoló arckifejezése Arthur súlyos szemhéjú fensőbbséges tekintetére váltott. És megszólalt a hang, amit az előző napon hallott: elharapott, felső osztálybeli brit akcentussal, állkapcsok összeszorítva, ajkak alig mozogva.

– William, én vagyok Arthur. Szeretném, ha tudnád, hogy ez biztonságos hely, és az itteni emberek segíteni akarnak rajtad.

Abban a pillanatban Billy arckifejezése megváltozott, szemei karikára nyíltak. Maga köré pillantott és megkérdezte: – Miért nem tudtam rólad azelőtt?

Ismét Arthurra kapcsolt. – Nem tartottam célszerűnek tudatni veled, amíg nem voltál rá felkészülve. Igen, hajlamos voltál az öngyilkosságra. Ki kellett várnunk a megfelelő időt, hogy felfedhessük előtted a titkot.

Dr. George megilletődve, de boldogan hallgatta vagy tíz percen keresztül, ahogy Arthur Billyhez beszélt, mesélve neki Ragenről és a másik nyolc emberről, és megmagyarázva, hogy dr. George-nak az a munkája, hogy az összes emlékezetet együvé hozza és ismét egységes egésszé tegye őt.

– Meg tudja ezt csinálni? – kérdezte Billy dr. George-hoz fordulva.

– Mi ezt egybeolvasztásnak nevezzük, Billy. Megcsináljuk, de lassan fog menni. Elsőnek Allent és Tommyt olvasztjuk egybe, mert bennük nagyon sok a közös. Aztán Dannyt és Davidet, akiknek mindkettőjüknek hosszú terápiára van szüksége. Azután egybeolvasztjuk a többieket is, egyenként, amíg újra egységes egész lesz.

– Miért kell velem egybeolvasztania őket? Miért nem tud megszabadulni tőlük?

Dr. George összeillesztette ujjhegyeit. – Mert más terapeuták már megpróbálkoztak vele olyan eseteknél, mint maga, Billy, de nem vált be. Csak akkor van remény a javulásra, ha összehozzuk valamennyi arculatát, először azáltal, hogy kapcsolatot teremtenek egymással, utána pedig múltbeli cselekedeteik kölcsönös, maguk közti felidézésével, kitörve az amnéziából. Mi ezt társtudatosságnak nevezzük. Végül pedig össze kell hoznia a különböző embereket. Az az egybeolvasztás.

– És mikor fogja ezt megcsinálni?

– Dr. Wilbur eljön meglátogatni holnapután, és tartunk egy bemutatóval egybekötött megbeszélést a maga mellé beosztott stáb tagjaival. Lejátsszuk a videófelvételeket, hogy a stáb néhány tagja – akik még soha nem tapasztalták ezt a fajta elmeállapotot – jobban megérthesse és a segítségére lehessen.

Billy bólintott. Azután szemei kimeredtek, ahogy figyelme befelé fordult.

– Mi az, Billy?

– Arthur azt üzeni, ő akarja jóváhagyni, hogy kik lehetnek ott azon a találkozón.

(6)

A Harding Kórház fel volt bolydulva az izgatottságtól. Dr. Cornelia Wilbur már tartott ott egy előadást 1955 nyarán, de ez most más volt. Ezúttal egy közismert ápoltjuk volt, az első olyan megsokszorozódott személyiség, akit éjjel-nappal megfigyelés alatt kellett tartani egy elmekórházban. A stáb tagjai még mindig két táborra voltak szakadva a diagnózist illetően, de mindenki ott akart lenni abban a teremben, hogy hallja, mit mond dr. Wilbur Billy Milliganről.

Bár a Wakefield-csapat arra számított, hogy legfeljebb tíz-tizenöt személy lesz jelen, az irodaépület alagsori helyiségében vagy száz ember zsúfolódott össze. Orvosok és ügyintézők a feleségeikkel, a személyzet tagjai más osztályokról – akiknek nem volt köze Milligan kezeleséhez tolongtak a helyiség hátsó traktusában a földön ülve, a falak mellett és a külső előcsarnokban álldogálva.

Dr. George lejátszotta az egybegyűltek előtt a legutolsó videófelvételeket, amelyeken ő és Dorothy Turner a különféle személyiségekkel beszélgettek. Arthur és Ragen nagy érdeklődést keltett, ugyanis velük a Wakefield-stáb tagjain kívül még soha senki nem találkozott. Adalana, akivel eddig egyedül csak Dorothy Turner találkozott, hol megilletődést, hol gunyorosságot váltott ki. De amikor a mag-Billy jelent meg a képernyőn, feszült csend támadt. És amikor felkiáltott, hogy: „Kik ezek az emberek? Miért nem hagynak ébren maradni?”, Rosalie Drake és még néhányan alig bírták visszafojtani könnyeiket.

A szemléltetés után dr. Wilbur bevezette Billyt a helyiségbe és röviden elbeszélgetett vele. Szólt Arthurhoz, Ragenhez, Dannyhez és Davidhez, akik válaszoltak a kérdéseire, de Rosalie látta rajtuk, milyen zaklatottak. Amikor az összejövetel véget ért, Rosalie érezte a zsibogó beszédhangokból, hogy a Wakefield-stáb tagjait felbosszantotta a dolog. Adrienne McClann és Lura Fisher nővérek nehezményezték, hogy Milligannel megint éreztették, hogy más, mint a többi, és alkalmat adtak, hogy újra reflektorfénybe kerüljön. Rosalie-t, Nick Ciccót és Donna Egart dühítette, hogy Billy így közszemlére lett téve.

 

 

Dr. Wilbur látogatása után a gyógyászati stratégia ismét változott, és dr. George a személyiségek egybeolvasztására összpontosított.

Dr. Marlene Kocan rendszeres beszélgetéseket tartott és a személyiségek kezdtek visszaemlékezni az erőszakra és kínzásokra, lassan számba véve a történteket és újra átélve a rettegést, amely a nyolcéves gyermek szinte teljes széthullásához vezetett.

Dr. Kocan nem értett egyet az egybeolvasztás tervével. Tudja, mondta, hogy dr. Wilbur is ezt a módszert alkalmazta Sybilnél, és más körülmények között talán be is válna. De figyelembe kell venni, hogy mi történhet, ha Ragen egybeolvadna a többiekkel és Milligan utána börtönbe kerülne. Ellenséges környezetben nem tudná megvédeni magát, és ha az egyetlen védelmezőjétől is meg van fosztva, akár meg is ölhetik.

– Azelőtt is életben maradt a börtönben – mondta valaki.

– Igen, de ott volt Ragen, hogy megvédje. Ha még egyszer erőszakot követne el rajta valami elvetemült alak – tudják, az milyen gyakorta előfordul börtönben –, valószínűleg végezne magával.

– A mi feladatunk az, hogy egybeolvasszuk őt – mondta Harding. – Erre kaptunk megbízást a bíróságtól.

A mag-Billyt arra buzdították, hogy hallgassa meg a többi emberét, válaszoljon kérdéseikre, ismerje el létezésüket, és ismerje meg őket. Állandó szuggesztió révén Billy egyre hosszabb és hosszabb időt volt képes tölteni a folton. Az egybeolvasztásnak fokozatokban kellett végbemennie. Elsőként az egymáshoz hasonló vagy az összeegyeztethető tulajdonságokkal rendelkező emberek lesznek egybeeolvasztva kettesével, utána pedig ezeknek a párosításoknak az eredményei kerülnek egymásba olvasztásra intenzív szuggesztióval, míg végül nem egyesülnek mind a mag-Billyben.

Mivel Allen és Tommy hasonlítottak egymáshoz a legjobban, őket kellett egybeolvasztani elsőként. A dr. George-dzsal folytatott több órás érvelést és elemzést, számolt be Allen, egy még több órán át tartó belső vitatkozás követte Arthurral és Ragennel. Allen és Tommy szívvel-lélekkel együttműködtek dr. George-dzsal, az egybeolvasztás mégis nehezen ment, mert Tommynak olyan félelmei voltak, amilyenek Allennek nem. Allen például szeretett baseballozni, Tommy viszont félt játszani, mert egyszer, még kisebb korában, amikor második kiindulópontot játszott, hibákat vétett és elpáholták érte. Dr. George azt javasolta, hogy Nick Cicco, Allen és a többi ember segítsenek Tommynak azzal, hogy beszélnek neki a félelméről és bátorítják őt, hogy baseballozzon. A művészeti terápia folytatódott, beleértve az olajképfestést.

A fiatalabbak, mondta Allen, képtelenek voltak megérteni, mi az az egybeolvasztás, míg Arthur egy analógia alapján el nem magyarázta nekik. A Kool-Aid-hez hasonlította, amit a gyerekek ismertek, és elmagyarázta nekik, hogy a Kool-Aid por is sok-sok külön kristályszemcséből áll össze. Ha az ember vizet önt hozzá, elolvadnak. De ha az elegyet állni hagyják, a vz elpárolog és egy szilárd massza marad. Semmi nem lett sem hozzátéve, sem elvéve belőle. Csupáncsak meg lett változtatva.

– Most már mind értik – mondta Allen. – Az egybeolvasztás csak a Kool-Aid összekeverése.

 

 

Nan Graves nővér ezt jegyezte be június 5-én: „Mr. Milligan azt állította, hogy egy órára »Tommy-Allen«-ként egybeolvadt, és az különös érzés volt.”

Donna Egar arról számolt be, hogy Milligan azt mondta neki, aggasztja az egybeolvasztás, mert nem akarja, hogy a többiek közül bárki is meghaljon, vagy bármelyikük tehetsége vagy ereje kárt szenvedjen. – De továbbra is munkálkodunk rajta – biztosította Allen.

Másnap Gary Schweickart és Judy Stevenson jöttek el látogatóba és jó hírt hoztak. A bíróság engedélyezte Billy megfigyelésének és kezelésének további három hónappal való meghosszabbítását a Harding Kórházban, az egybeolvasztás befejezése végett.

Június 14-én, szerdán Rosalie Drake meghallgatta Tommyt a zenepavilonban dobolni. Tudta, hogy azelőtt csak Allen dobolt. Így egybeolvadva a fiú észrevehetően kevésbé jól dobolt, mint Allen egyedül.

– Úgy érzem, mintha eloroznám Allen tehetségét – mondta neki Milligan.

– Maga még Tommy?

– Egy kombináció vagyok és nem igazán van most nevem, és ez zavar.

– Mégis reagál, amikor Billynek szólítják.

– Mindig is azt tettem – mondta a fiú egy lassú kísérőszólamot kidobolva.

– Van valami oka, amiért nem teheti ezt továbbra is?

Milligan vállat vont. – Talán az, hogy így kevésbé bonyolult lesz mindenkinek. Oké. – Dobolt. – Szólítson csak továbbra is Billynek.

 

 

A teljes egybeolvadó s nem egyszerre következett be. Különböző időpontokban és egyenlőtlen időközönként két alternatív személyiség – Arthur, Ragen és Billy kivételével – olvadt egybe. Az összecserélés elkerülése végett Arthur a „Kenny” nevet adta az egybeolvadt személyiségnek. De a név nem ragadt meg és továbbra is Billynek szólítgatta mindenki.

Este az egyik nőbeteg egy levélkét vitt oda Yaeger nővérnek, amelyet Milligan szemeteskosarában talált. Teljesen olyan volt, mint egy búcsúlevél. Billyt azonnal különleges felügyelet alá helyezték. A hét hátralévő részében, számolt be Yaeger nővér, bár hol egybeolvadt, hol ismét széthullott, egyre hosszabb és hosszabb időközökre maradt egybeolvadva. Július 14-én már a nap java részében egybeolvadva maradt és békésnek látszott.

Ahogy múltak a napok, a részleges egybeolvadások továbbra is fennmaradtak az idő nagy részében, de voltak rövid időszakok, amikor annyira kikapcsolt, hogy még a foltot sem volt képes ellenőrizni.

 

 

Judy és Gary augusztus 28-án újból meglátogatták ügyfelüket a kórházban és megemlítették dr. George-nak, hogy jelentése a bírónak körülbelül három hét múlva esedékes. Amennyiben dr. George úgy ítéli meg, hogy Milligan egybeolvadt és alkalmas a bíróság elé állításra, Flowers bíró kitűzheti a tárgyalást.

– Úgy vélem, meg kéne beszélnünk a per stratégiáját – mondta Arthur. – Meg akarjuk változtatni a védekezésünket. Ragen hajlandó bűnösnek vallani magát a három rablásban, de nem ismeri el a három rendbeli nemi erőszak elkövetését.

– De a vádirat tíz pontja közül négy foglal magában erőszakot.

– Adalana elmondása alapján mind a három nő együttműködött – mondta Arthur. – Egyikük sem sérült meg. Mindegyik elfuthatott volna, ha akar. És Adalana azt is mondja, hogy mindegyiknek visszaadott némi pénzt, hogy még nyerjenek is a biztosítón.

– A nők nem ezt mondják – mondta Judy.

– Kinek hisz? – horkantotta Arthmr. – nekik vagy nekem?

– Megkérdőjelezhetik, ha a nők közül akár csak egy is ellentmond Adalana sztorijának. Márpedig mind a három ezt teszi, jóllehet maga is tudja, hogy ezek a nők nem is ismerték egymást és semmiféle kapcsolatuk nem volt egymással.

– Az is lehet, hogy egyszerűen nem akarják elismerni az igazságot.

– És maga honnét tudja, hogy valójában mi történt? – kérdezte Judy. – Hiszen ott sem volt.

– De Adalana igen – vetette ellen Arthur.

Judy és Garv nem tudták elképzelni, hogy az áldozatok együttműködtek volna, viszont rájöttek, hogy Arthur Adalana érzékelése alapján viszonyult a történetekhez.

– Beszélhetnénk vele? – kérdezte Gary.

Arthur megrázta a fejét. – Örökre száműztem a foltról azért, amit tett. Nincs több kivétel.

– Ez esetben, attól tartok, az eredeti védekezésünknél kell maradnunk – mondta Gary. – Vagyis: nem bűnös, és beszámíthatatlanság miatt nem vonható felelősségre.

Arthur fagyosan nézett rá és alig mozgatva száját, azt mondta: – Engem aztán nem fognak elmebetegnek nyilvánítani!

– Ez az egyetlen reményünk – mondta Judy.

– Akkor sem vagyok bolond és punktum – makacskodott Arthur.

Másnap Judy és Gary újabb levelet kapott vonalas sárga blokkpapírra írva, amelyben az állt, hogy William S. Milligan nem tart tovább igényt a képviseletükre, mivel maga akarja ellátni a saját védelmét.

– Megint menesztve vagyunk – mondta Gary. – Mit szólsz ehhez?

– Azt, hogy nem kaptam meg – mondta, Judy beletéve egy dossziéba. – Egy papír elkallódhat vagy tévesen iktathatják. És, bizony, a mi kartotékozási rendszerünkben hat-hét hónapba is bele telhet a nyomára bukkanni.

A rákövetkezők során további négy felmondólevél lett rossz helyre iktatva, s miután az ügyvédek egyetlen levelére sem válaszoltak, Arthur feladta.

– Nyerhetünk a beszámíthatatlanságra hivatkozással? – kérdezte Judy.

Gary meggyújtotta pipáját és pöfékelt néhányat. – Ha Karolin, Turner, Kocan, Harding és Wilbur azt tanúsítja, hogy Billy az elkövetések időpontjában törvényileg beszámíthatatlan volt, ohiói ismérvek alapján szerintem nyert ügyünk van.

– De hisz épp te mondtad nekem, hogy még soha egyetlen megsokszorozódott személyiséget sem mondtak ki nem bűnösnek nagyobb bűncselekmény elkövetésében beszámíthatatlanság miatt.

– Hát akkor – mondta Gary a szakállán át vigyorogva – William Stanley Milligan lesz az első.

(7)

Dr. George Harding Jr. a lelkiismeretével viaskodott. Már nem volt kétsége, hogy Bill egybeolvadt, de legalábbis közel van az egybeolvadáshoz, és valószínűleg eléggé egybeolvadhatott már ahhoz, hogy bíróság elé állhasson. Nem is ez volt a probléma. Miközben álmatlanul feküdt éjszakákon keresztül augusztus végén, újra meg újra átgondolva a Flowers bírónak készítendő jelentését, nem tudta eldönteni, hogy morális szempontból helyes-e a megsokszorozódott személyiség diagnózisát felhasználni mentségül ilyen súlyos bűncselekmények elkövetésére.

Mélységesen aggasztotta a bűnügyi felelősség kimenetele. Zavarta, hogy szavait esetleg félreértelmezve, ronthatják a hitelét a megsokszorozódott személyiség diagnózisnak, más ugyanezen tünetegyüttest mutató betegeknek és a pszichiátriai szakvéleményeknek. Ha Flowers bíró elfogadja azon megállapítását, miszerint ez a disszociatív – mindeddig neurózisként osztályozott – zavar indokolttá teszi egy beteg felmentését törvény előtti beszámíthatatlanságra hivatkozva, dr. George tudta, hogy ezzel nemcsak Ohióban, hanem talán az egész országban jogi precedenst teremthet.

Dr. George hitte, hogy Billy Milligan nem volt ura a cselekedeteinek azon a három végzetes napon múlt év októberében. Az ő feladata volt többet megtudni és új területekre benyomulni. Az ő felelőssége úgy megérteni ezt az esetet és Billyt, hogy az később hasznára válhasson a társadalomnak a hasonló problémákhoz való hozzáállásában. Ismét felhívott telefonon néhány kollégát tanácsért és útbaigazításért, megtanácskozta a dolgot a stábjával, majd 1978. szeptember 12-én nekiült, és papírra vetette kilencoldalas jelentését Flowers bírónak, amelyben leírta Billy Milligan orvosi, társadalmi és pszichiátriai történetét.

„A páciens arról számol be”, írta, „hogy mind az anyát, mind a gyermekeket durván bántalmazta, őt magát pedig több ízben szadista módon megkínozta és megerőszakolta análisan is – Mr. Milligan. A páciens, elmondása szerint, akkoriban nyolc-kilenc éves lehetett, és körülbelül egy éven keresztül szenvedte el a fent említett visszaéléseket, többnyire egy farmon, amikor egyedül volt mostohaapjával. Azt mondja, félt, hogy a mostohaapja megöli, ahogy megfenyegette: eltemeti a pajtában, és az anyjának azt mondja majd, hogy megszökött.”

Az eset pszichodinamikáját elemezve Harding rámutatott, hogy a természetes apja öngyilkossága miatt az apai jelenléttől és figyelemtől megfosztott Milligan „egy irracionális hatalom érzethez és egy szorongáshoz, konfliktushoz és fokozódott képzelgéshez vezető óriási bűntudatérzésbe menekült. Ezért válhatott mostohaapja, Chalmer Milligan szabad prédájává, aki az ő bensőségességre és szeretetre vágyását a saját frusztrált szexuális és szadisztikus ösztöneinek kiélésére használta.”

A fiatal Milligannak a férj által összevert anyjával történő azonosulása azt eredményezte, hogy „átélte az anyja rémületét és fájdalmát”… Ez ugyanakkor „egyfajta szétválástól való szorongáshoz is vezetett, amely egy álom előre kiszámíthatatlan és érthetetlen tulajdonságaival felruházott labilis képzeletvilágban tartotta őt. Ez, továbbá a mostohaapa becsmérlései, szadista kegyetlenkedése és szexuális kizsákmányolása vezettek a visszatérő disszociációkhoz…”

Dr. George Harding megállapította: „Jelenlegi megítélésem szerint az ápolt alkalmassá válik a bíróság elé állásra, amint elvégezte a megsokszorozódott személyiségei egybeolvasztását… De ezzel együtt is, véleményem szerint elmebeteg, s mint ilyen, nem volt beszámítható állapotban az 1977 októberének második felében elkövetett bűncselekmények idején.”

 

 

Szeptember 19-én Judy Stevenson módosítási indítványt nytíjtott be a vádlott „beszámíthatatlanság miatt nem bűnös”-nek történő kimondására.

(8)

Mindeddig Milligan megsokszorozódott személyiség diagnózisát nem hozták nyilvánosságra. Csak az ügyész, a bíró és azok, akik részt vettek a kezelésében, tudtak róla. A kirendelt védők továbbra is ragaszkodtak a diagnózis titokban tartásához, mondván, a kezelését és az ügyének tárgyalását csak megnehezítené, ha a sajtó szellőztetni kezdené a dolgot.

Bernie Yavitch egyetértett, úgy érezve, belefér az ügyészi etikájába, hogy ne fedje fel, mi a helyzet a gyanúsítottal, mivel még nem volt tanúsítás a bíróság előtt ezzel kapcsolatban.

De szeptember 27-e reggelén a Columbus Citizen-Journal óriási szalagcímekkel kürtölte világgá:

 

BÍRÓSÁGI TÁRGYALÁSHOZ „EGYBEOLVASZTOTT” SZEMÉLYISÉGEK

10 EMBER „LAKIK” AZ ERŐSZAKKAL GYANÚSÍTOTT FÉRFIBAN

 

Amikor a Harding Kórházban hírét vették a reggeli újságban lehozott cikknek, a stáb buzdította Billyt, jobb, ha ő mondja el a betegtársainak, mielőtt még külső forrásokból értesülnének róla. Billy el is mondta a minicsoportnak, hogy ilyen és ilyen bűncselekményekért vádat emeltek ellene, de nem biztos benne, hogy ő követte el őket, ugyanis még szét volt hullva abban az időben.

Miután az esti tévéhíradóban is terítékre került a sztori, Billy könnyes szemmel ment a szobájába.

Pár nappal később Billy festett egy képet, amely egy szép fiatal nőt ábrázolt elkínzott tekintettel, amelyről Nan Graves nővér számolt be, azt mondta, hogy Adalana az.

Gary Schweickart október 3-án egy kombival ment le Milliganhez, hogy elhozza néhány festményét. Judy Stevenson, magyarázta Billynek, Olaszországban van a férjével és nem lesz jelen az alkalmassági meghallgatáson, de a tárgyalásra visszajön. Ahogy sétálgatva beszélgettek, Gary igyekezett felkészíteni Billyt a Franklin Megyei Börtönbe történő átszállítására – mert ott kell az alkalmassági meghallgatásra várnia – és az ügy elvesztésének eshetőségére.

Dr. George biztosan érezte, hogy Billy egybeolvadt. Erre következtetett a disszociációs epizódok megszűnéséből és abból, ahogyan Billy láthatólag magára öltötte a különböző személyiségek tulajdonságait. Eleinte csak egy-egy részt fedezett fel egyik-másikból, de fokozatosan bekövetkezeti az egybeolvadás, a homogenizáció. A stáb is ugyanezt tapasztalta. A különböző személyiségek valamennyi aspektusa most egy személyben, Billy Milliganben jelent meg. Dr. George kijelentette, hogy páciense fel van készülve.

 

 

Október 4-én, két nappal Billy visszaszállítása előtt a Franklin Megyei Börtönbe, Harry Franken, a Citizen-Journal munkatársa egy újabb nagy sztorival rukkolt ki Milliganről. Megszerezte a Harding-jelentés másolatát egy meg nem nevezett forrástól, majd felkereste a kirendelt ügyvédeket magyarázatért, mondván, hogy le akarja hozni a sztorit. Gary és Judy tájékoztatta Flowers bírót, aki azt mondta nekik, akár a Columbus Dispatch is leközölheti. A kirendelt védővel úgy döntöttek, kommentálják a jelentést, mivel már amúgy is ki van szivárogtatva. Megengedték, hogy fényképészek felvételeket készítsenek a kórházból elhozott festményekről (a Tízparancsolatot tartalmazó táblát szétzúzni készülő Mózes, zsidó kürtös, tájkép és Adalana arcképe).

Az újságcikkek felkavarták Billyt és lehangolt volt az utolsó beszélgetés alatt dr. Kocannal. Félt a többi rabtól most, hogy kiszivárgott, az egyik személyisége leszbikus.

– Ha bűnösnek találnak – mondta a nőnek –, és visszaküldenek Lebanonba, tudom, hogy meghalok.

– Akkor Chalmer győz.

– Hát akkor mit csináljak? Itt ez a sok gyűlölet, ami felgyülemlett bennem. Nem tudok vele mit csinálni.

Bár dr. Kocan nemigen adott tanácsot vagy utasításokat, mert jobb szerette az útmutatást a betegre hagyni, de most tudta, nincs idő az effajta terápiára.

– A jó szolgálatába is állíthatná a gyűlöletet – vélekedett. – Maga visszaéléseket szenvedett el gyermekkorában. Legyőzhetné azokat a szörnyű emlékeket és azt az embert, aki miatt, elmondása szerint, a lelkében cipeli őket, ha az életét a gyermekekkel szembeni visszaélés elleni harcnak szentelné. Életben maradva, képes lesz küzdeni egy ügyért és győzelemre vinni. Ha viszont meghal, az egykori kínzója győz és maga veszít.

Valamivel később, Donna Egarral beszélgetve szobájában, Billy az ágya alá nyúlt és előhúzta a borotvapengét, amelyet odatapaszolt a léchez nem egész hét hónappal azelőtt.

– Tessék – mondta átnyújtva a nőnek. – Nincs már rá szükségem. Élni akarok.

Donna könnyes szemmel ölelte meg Milligant.

Milligan Rosalie-nak azt mondta: – Nem akarok a minicsoportba menni. Fel kell készülnöm az egyedüllétre. Meg kell acéloznom magam. Semmi búcsúzkodás.

De a minicsoport búcsúlapokat készített számára, s mikor Rosalie behozta neki őket, elsírta magát.

– Azt hiszem – mondta –, életemben ez az első normális emberi reakctom. Most már bennem is megvan az, amire eddig „vegyes érzelmek”-ként hallottam utalni. Sosem voltam képes a nyilvánításukra azelőtt.

 

 

Október 6-án, pénteken, Milligan elszállítása napján Rosalie szabadnapos volt, de bejött a kórházba, hogy vele lehessen. Tudta, hogy felvont szemöldökökre és szarkasztikus megegyzésekre számíthat egyesektől a Wakefield-stábból, de nem érdekelte. Bement a társalgóba és meglátta Billyt, aki kék, háromrészes öltönyben fel s alá járkált, látszólag nyugodtan és uralkodva magán.

Rosalie és Donna Egar kísérték el az irodaépületig, amelyben a seriflhelyettes sötét szemüvegben várta a fogadópultnál.

Amikor a helyettes szétkattintotta a bilincseket, Rosalie Billy elé állt és meg akarta tudni, hogy miért muszáj úgy megbilincselni, mint egy állatot.

– Mert muszáj, nagysád – mondta a férfi.

– De az Isten szerelmére – kiabálta Donna –, idáig két nő kísérte! És most jön maga, a nagy rossz zsaru és megbilincseli?

– Ennek így kell lennie, nagysád. Sajnálom.

Billy kitartotta csuklóit, s mikor a bilincsek helyükre kattantak, Rosalie látta, hogy összerezzent. Beszállt a rabomobilba, ők pedig a kocsi mellett mentek, amely szinte lépésben haladt előre a kanyargós úton a kőhíd irányába. Azután búcsút intettek neki, visszamentek az osztályra és jó alaposan kisírták magukat.

NEGYEDIK FEJEZET

(1)

Amikor Bernie Yavitch és Terry Sherman elolvasták dr. George Harding jelentését, mindketten elismerték, hogy kevés ilyen alapos elmeorvosi vélemélyezést láttak. Mindaz, aminek a megtámadására egy pszichiáter szakvéleményében őket, ügyészeket „kiképezték”, az összes olyan álláspont, amelyek ellen, normál körülmények közt, óvást emelhetnének, Harding jelentésében támadhatatlan volt. Ez nem egy három-négyórás vizsgálaton alapult. Egy több mint hét hónapig tartó kórházi munkáról készült tanulmány volt. És nem csupán Harding véleményét tartalmazta, hanem magában foglalt egy sor, más pszichológusokkal és pszichiáterekkel folytatott konzultációt is.

1978. október 6-án megtartott rövid meghallgatás után Flowers bíró a Harding jelentés alapján úgy döntött, hogy Milligan már bíróság elé állítható. December 4-re tűzte ki a tárgyalást.

Schweickart ezt megfelelőnek is találta, egy kikötéssel: hogy a per során a bűncselekmények elkövetési időpontjában érvényes törvény legyen az irányadó. (A november elsejével életbe lépő új ohiói törvény értelmében a vádlottnak kell a beszámíthatatlanságát és nem a vádnak a beszámíthatóságát bizonyítani.)

Yavitch nem értett egyet.

– Az indítványt szakvéleményezésnek fogom alávetni – mondta Flowers bíró. – Tudomásom van hasonló indítványokról, amelyeken módosításokat eszközöltek specifikusan, például az új büntető törvénykönyv. Tudom, hogy a legtöbb alkalommal a vádlottat megilleti a törvénykönyvnek a számára ilyen vagy olyan módon legkedvezőbb értelmezése. De egyetlen ilyen döntésről vagy hírósági ügyről sem tudok.

Kifelé menet a tárgyalóteremből Schweickart azt mondta Yavitchnak és Shermannak, hogy el szándékozik állni az esküdtszéki tárgyalástól ügyfele nevében, és Flowers bírót kéri fel az ügy tárgyalására.

Schweickart távoztával Yavitch azt mondta: – Ott megy az ügyünk.

– Nem olyan magába zárkózott, amilyennek kezdetben látszott – jegezte meg Sherman.

Flowers bíró később azt mondta, hogy akkor, amikor az ügyészek egyetértettek Harding jelentésének elfogadásában, de azzal nem, hogy Milligan beszámíthatatlan, úgy érezte, az ő hátára sózták a púpot.

Ismét a Franklin Megyei Börtönben, Gary és Judy azt vették észre, hogy Billy megint lehangolttá vált és az ideje java részét rajzolással és merengéssel töltötte. A fokozódó nyilvánosság zavarta őt. Ahogy teltek a napok, egyre többet aludt, így menekülve a hideg, sivár környezettől.

– Miért nem maradhatok a Hardingban a tárgyalásig? – kérdezte Judytól.

– Nem lehet – mondta a nő. – Már az is szerencse volt, hogy a bíróság hét hónapig engedélyezte. Kitartás. Már két hónap sincs a tárgyalásig.

– Addig is erősnek kell lennie – mondta Gary. – Van egy olyan gyanúm, hogy a bíróság fel fogja menteni. Ha összeroppan és nem képes bíróság elé állni, Limába fogják küldeni.

Egy délután az egyik őr figyelte, ahogy Milligan a pricsesén heverve ceruzával rajzolgat. Benézett a rácsok között, és látta, hogy a rajz egy rongybabát ábrázol, kötéllel a nyakában, egy ripityára tört tükör előtt himbálózva.

– Halló, miért rajzol ilyet, Milligan?

– Mert haragszok – hangzott a mély, szláv akcentus. – Most valakinek meg kell halni.

Az őr az akcentus hallatára sietve megnyomta a riasztógombot. Ragen enyhén mulatva figyelte.

– Na, hátráljon oda lassan, akárki is maga mondta az őr. – Hagyja azt a rajzot a priccsen és hátráljon a falhoz.

Ragen engedelmeskedett neki. Észrevette, hogy közben a többi őr is a cellarács elé csődült. Kinyitották az ajtót, sietve bejöttek, felkapták a rajzot és újból rácsapták az ajtót.

– Jézusom – mondta az egyik őr –, micsoda morbid kép…

– Hívd az ügyvédjét – mondta valaki. – Megint begolyózott.

Amikor Gary és Judy megérkeztek, Arthur fogadta őket és elmagyarázta nekik, hogy Billy soha nem olvadt egybe teljesen.

– De annyira azért egybeolvadt, hogy bíróság elé állhasson – nyugtatta meg őket Arthur. – Billy most már érti az ellene felhozott vádak természetét, és együtt tud működni a saját védelmében. De Ragen és én félreálltunk. Mint látják, ez itt ellenséges hely, és Ragen az uralkodó. De ha Billyt nem viszik át innét egy kórházba, nem garantálhatom, hogy akár részlegesen is egybeolvadva marad.

Franklin megye seriffje, Harry Berkemer azt nyilatkozta a Columbus Dispatch egyik riporterének, hogy a helyettesei egy rendkívüli erőkifejtésnek és szívósságnak voltak szemtanúi, midőn Milligan Ragen személyiségét öltötte. Ragent kivitték a börtönsportpályára, ahol egy hatalmas testzsákot kezdett öklözni. – Tizenkilenc és fél percig püfölte keményen, megállás nélkül – mondta Berkemer. – Egy átlagember legfeljebb három percig képes egyfolytában, kimerülés nélkül ütni. Akkorát vágott bele, hogy azt hittük, eltört a karja és bevittük az orvoshoz megnézetni. De Ragen nem sérült meg.

 

 

Október 24-én Flowers bíró ismét utasította a Southwest Közösségi Mentálhigiéniai Központot, hogy vizsgálják meg Milligant, és terjesszenek be jelentést, hogy alkalmas-e bíróság elé állításra. Dr. George Harding Jr. megítélése szerint elláthatná a vádlottat. A bíró egyúttal azt is elrendelte, hogy Milligant azonnal szállítsák át a börtönből az Ohiói Központi Pszichiátriai Kórházba.

November 15-én Marion J. Koloski, a Southwest Igazságügyi Elmeszakértői Központ Bíróságkisegítá Programjának igazgatója jelentésében arról számolt be, hogy amikor dr. Stella Karolin és Dorothy Turner a legutolsó alkalommal megnézték Milligant, alkalmasnak találták, hogy bíróság elé álljon és képesnek az együttműködésre ügyvédjével a védelemben, de hozzáfűzték: elmeállapotát mindazonáltal igen labilisnak tartják, melynek következtében bármikor előadódhat, hogy a jelenleg egybeolvadt személyiség újra az előző disszociált személyiséggé hullik szét.

November 29-én a Dayton Daily News és a Columbus Dispatch leközölte Chalmer Milligan cáfolatait a nagy port felvert beszámolót illetően, miszerint ő szexuálisan kihasználta volna mostohafiát. Az alábbi hírügynökségi sztori jelent meg a Columbus Dispatchban:

 

A MOSTOHAAPA TAGADJA, HOGY FAJTALANKODOTT A GYERMEK MILLIGANNEL

 

Chalmers (sic) Milligant, saját szavaival, „mélységesen felkavarták” az újságcikkek, amelyek azt állították róla, hogy kegyetlenkedett és fajtalankodott mostohafiával, William S. Milligannel, akinek az orvosok szerint 10 személyisége van.

„Engem senki sem kérdezett meg”, panaszolja Milligan, azt bizonygatva, hogy a mostohafia állításai „szemenszedett hazugságok…”

Egy, dr. George T. Harding által aláírt jelentés szerint a pszichiáterek azt is megállapították, hogy Milligan egy megsokszorozódott személyiség módjára viselkedett, s a különböző személyiségeknek nincs tudomása egymás cselekedeteiről. Állapotáért részben a gyermekkorában elszenvedett visszaéléseket okolták.

Chalmer Milligan azt mondta, egy sor megpróbáltatáson kellett keresztülmennie az újságban leközölt beszámolók miatt.

„Az ember mindig ki van téve a félreértéseknek. Nagyon felkavart a dolog” – mondta.

Különösen az dúlta fel, hogy az újságbeszámolók nem William vagy a pszichiáterek szájából származtatták a visszaélésekről szóló állításokat.

„Ezek kerülnek mind vissza a fiúhoz”, mondta Milligan. Minden, amit csinálnak (a cikkek), az az ő (a pszichiáterek és a fiatal Milligan) kijelentéseik ismétlése, tette hozzá.

Nem említette, hogy szándékában állna jogorvosláshoz folyamodni a személyére vonatkozó állitásokat illetően.

 

Judy és Gary, akik már egyre jobban bizakodtak abban, hogy Billyt, beszámíthatatlanságra hivatkozva, sikerülhet felmentetniük, ráébredtek, hogy még egy akadállyal kell szembenézniük. Eddig az ilyen jellegű ügyekben született ítéletek még mind Limába küldték a vádlottat. De három nap múlva, december 1-jén életbe lép az új ohiói törvény, melynek értelmében a beszámíthatatlanság miatt nem bűnösnek talált személyek elmebetegnek és nem bűnözőnek tekintendők. Az új törvény rendelkezése szerint egy olyan, őt legkevésbé korlátozó intézménybe kell küldeni, amely összhangban van a saját és mások biztonságával, és egy állami elmegyógyintézetben történő elhelyezését illetően a próbára bocsátó bizottság intézkedhet.

Mivel a tárgyalást december 4-re tűzték ki, így Billy lesz az első, aki az új intézkedési gyakorlat alá esik, jó esély volt rá, hogy a pert követően a próbára bocsátó bíróság beleegyezzen, hogy a vádlottat Lima helyett egy másik helyre – ha a védelem tud ilyet javasolni – küldjék, ahol megfelelő kezelésben részesülhet.

A Harding Kórház nem jöhetett szóba a költségek miatt. Egy állami kórházat kellett találniuk egy olyan orvossal, aki ismeri és tudja kezelni a megsokszorozódott személyiség tünetegyüttest.

Dr. Cornelia Wilbur említette, hogy egy Columbustól nem egész hetvenöt mérföldre lévő állami elmekórházban van egy orvos, aki több ilyen beteget is kezelt már és tapasztalt szakembernek számít ezen a területen. Wilbur dr. David Cault, az ohiói Athensi Mentálhigiéniai Központ igazgatóját ajánlotta.

– Az ügyészi hivatal egy találkozót kért még tárgyalás előtt Richard B. Metcalf próbára bocsátó bíróval, hogy tisztázza az új ohiói törvény szerinti eljárást. Jay Flwvers bíró beleegyezett és elintézte nekik a találkozót. De Judy és Gary tudták, hogy a dolog nem csak erre fog korlátozódni. Flowers bíró is jelen lesz a megbeszélésen, és ott fog eldőlni, melyik bizonyítékot fogadják el hétfőn kikötéssel, és hová küldik Billy Milligant kezelésre, amennyben beszámíthatatlanság miatt törvény által felelősségre vonhatatlannak találnák.

Gary és Judy feltétlenül meg akarták tudni, hogy egyáltalán vállalja-e dr. Caul Billy kezelését az Athensi Mentálhigiéniai Központban. Bár Judy ismerte Caul nevét, sőt írt is neki júliusban, felvilágosítást kérve a megsokszorozódott személyiség szindrómáról, nem említette Billy nevét. Most viszont felhívta és megkérdezte, elfogadná-e Billy Milligant páciensének és el tudna-e jönni Columbusba a pénteki találkozóra.

Caul azt mondta, szól a kórház főfelügyelőjének, Sue Fosternek, hogy beszélje meg a dolgot feletteseivel az állam Mentálhigiéniai Osztályán. De, tette hozzá, valószínűleg elvállalja Milligan kezelését, és beleegyezett, hogy átjön Columbusba a pénteki találkozóra.

 

 

December 1-jén Judy türelmetlenül várta dr. Cault. Metcalf bíró dolgozószobájának várójában már gyülekeztek a Milligan ügyével kapcsolatba került személyek: dr. George Harding, dr. Stella Karolin, Dorothy Turner és Bernie Yavitch. Pár perccel tíz óra után Judy észrevette, hogy az ügyfélfogadó őrá mutat egy középkorú, kövér emberkének. Olívaszínű, húsos arcát ősz fürtök keretezték, és vad, szúrós sasszemei voltak.

Judy bemutatta őt Garynek és a többieknek, s bevezette Metcalf bíró dolgozószobájába.

Dr. David Caul a második sorban hátradőlve hallgatta, ahogy az ügyvédek megnyitatták az új törvénynek a Milligan-ügyre történő alkalmazását. Röviddel később Flowers bíró lépett a dolgozószobába, és Metcalf bíróval együtt összegezték az ügy és az eljárások eddigri állását. Bernie Yavitch, miután ismertette a rendelkezésre álló szakvéleményeket, egyetértett, hogy nehéz lenne megcáfolni a Milligannek a támadások időpontjában fennálló állapotára vonatkozó bizonyítékokat. Nem fog belekötni a Southwest és a Harding jelentéseibe. Gary rámutatott, hogy a védelemnek nem áll szándékában kétségbe vonni a vád bizonyítékát, miszerint Milligan elkövette a bűncselekményeket.

David Caul rádöbbent, hogy ezek itt a hétfői tárgyalás „forgatókönyvét” beszélik éppen meg. Az volt a benyomása, hogy a per stratégiájának kidolgozása céljából rendezték ezt az összejövetelt. Gary és Judy egyetértettek, hogy az áldozatok nevei töröltessenek a jegyzőkönyvből. Már csak annak meghatározása volt hátra, hogy mi történjék Billyvel, amennyiben Flowers bíró nem találná bűnösnek beszámíthatatlanság miatt.

Gary felállt és azt mondta: – Itt van köztünk dr. Caul Athensből. Ő már több megsokszorozódott személyiségű beteget is kezelt az Athensi Mentálhigiéniai Központban, amely állami intézmény, és a kaliforniai dr. Ralph Allison és a kentuckybeli dr. Cornelia Wilbur – akik maguk is elismert szaktekintélyei a pszichiátria ezen területének – őt javasolták nekünk elsősorban.

Caul érezte, hogy egyszerre minden szem őrá szegeződik. Flowers bíró megkérdezte: – Dr. Caul, ön elvállalná a kezelését?

Az orvosban valami hirtelen megnyomta a riasztócsengőt. Úgy érezte, ezek itt egy kényes ügyet adnak épp kézről kézre, így jobb, ha azonnal tiszta vizet önt a pohárba.

– Igen, vállalom – felelte. – De ha Athensbe jön, ugyanolyan feltételek mellett akarom kezelni, mint a többi megsokszorozódott személyiséget – a mi nyitott és terápiás szempontból leghatékonyabb környezetünkben. – Szeme végigpásztázta az arcokat, majd pillantása ismét Flowersra és Metcalfra vándorolt, és nyomatékkal azt mondta: – Ha ezt nem tehetem, ne küldjék hozzám.

Amikor maga köré pillantott, beleegyezőn bólogató fejeket látott.

Miközben visszafelé hajtva Athensbe dr. Caul a találkozón látottakon és hallottakon töprengett, eszébe jutott, hogy a jelenlévők közül mindenki, még Yavitch ügyész is, elfogadta Milligan megsokszorozódott személyiségének tényét. Tudta, hogy ha az ügy a találkozón elhangzottaknak megfelelően kerül tárgyalásra, akkor Milligan lesz az első olyan, súlyos bűncselekmények elkövetésével vádolt megsokszorozódott személyiség, akit beszámíthatatlansága miatt felment egy bíróság. Megértette, hogy az iménti találkozó egy, a jog és pszichiátria történetében fordulópontot jelentő tárgyalás árnyékát vetette előre hétfőre.