-- Ó! Reménykedtem, hogy még egyszer hallhatom a hangodat, de még tegnap sem hittem benne.

Valami már-már meggátolta Oriont abban, hogy kimondja a szavakat.

-- Még egyszer hallhatod a hangomat? Ismerlek?

-- Rea Veramorn vagyok.

A szavak bénító erővel csaptak le Orionra.

-- Rea... Veramorn?- Hangja erősödött, de mintha ezt az egészet nagyon távolról figyelné. -- Asszonyom, azt akarod mondani, te vagy az anyám?

-- Semmit sem akarok -- az utolsó szónál érdes lett a hangja, és köhögni kezdett: -- Semmit sem kérek. Megkaptam, amire legjobban vágytam a világon. Senta vissza akart hozni, de nem tudott. De eljöttél, Orion, végül mégiscsak eljöttél.

Orion nehezen tudta kiválogatni a szavakat viharos gondolataiból.

-- Senta? Senta Almandarról beszélsz? Az asszony nem válaszolt a kérdésre.

-- Orion -- suttogta --, megfognád a kezem? Orion dermedten állt az asszony halálos ágya előtt.

-- Asszonyom, orvost kell hívnom. Súlyosan megsebesültél.

-- Nem! -- kiáltotta, és ettől megint heves köhögés fogta el. Aztán még gyengébb hangon folytatta. Inkább meghalok, mint még egyszer Maston orvosainak kezébe kerüljek.

-- Akkor elviszlek az eastmarchi táborba! Közel van, asszonyom.

-- Nem élném túl az utat, Orion -- mondta az asszony nagyon-nagyon tisztán. -- Nem hiszem...

Orion sohasem tudta meg, mit akart mondani. Elhalt a hangja, mellkasa elcsendesedett, és Reá Veramorn meghalt.

 

Orion eltemette az erdőben. Parlament határában. Gondolatai egyre távolabbra kalandoztak a valóságtól, miközben késével földrögöket emelt ki a földből. Végül sikerült kialakítania egy sekély sírgödröt. Mire végzett, teljesen összepiszkolta a kabátját, ezért levette, és az asszony arcára terítette, mielőtt visszadobálta a rögöket és betemette a sírt. A három nő vibráló alakja fölötte táncolt. Mialatt dolgozott, mormolásuk megtöltötte a fülét. Nem egészen volt cselekedete tudatában. A Fény ereje vibrált érzékelése peremén, és mélyen beléhatoltak a nők gondolatai.

Csöndesen állt, amikor minden véget ért, azon gondolkozott, mit csináljon ezután; és akkor alászállt a Fény, beborította.

 

A Háborús Szoba előtti lépcsőkön találta magát. Fejét kezére támasztva ült. Lassan fölállt, az eget nézte, mintha az tartogatna valamit a számára. Hosszú ideig állt így; a szállingózó hópelyhek simogatták az arcát. Ilyen borult időben a Csillag persze láthatatlan volt. Végül, saját gondolataitól enyhén megzavarodva, elfordult, és fölment a lépcsőn, beszélni a bent ülő emberrel.

Nem volt biztos benne, honnan tudta, még mielőtt belépett a jégsipka hologramos képét rejtő hatalmas terembe, Tristan d'Voltát találja odabent. Tristan az egyik számítógép mellett ült, és játékcsatát vívott az Északi Föld erőit irányító gép ellen. Orion figyelte, és Tristan szótlanul odanyújtott neki egy üveget. Orion beleszagolt, vodkát érzett benne; jót húzott belőle, majd leült és ízlelgette, miközben a folyadék tüzes ösvényt égetett egészen a gyomráig. Egy idő múlva visszaadta az üveget Tristannak.

-- Ez szörnyű.

Tristan kuncogott, és Orion észrevette meglehetősen italos állapotát.

-- Igen, de rengeteg van belőle. -- Nagyot kortyolt az üvegből, majd ismét Orionnak nyújtotta. -- Nincs kedved egy játékhoz? Úgy látszik, képtelen vagyok megverni a számítógépet. Az átkozott meg van győződve róla, hogy holnap veszíteni fogunk.

-- Dehogynincs. -- Orion bekapcsolta maga előtt a számítógépet, végigpillantott a dolgozók és óriások haderejét bemutató térképen. -- Át tudok vinni egy gépet a pajzson ebben a programban?

-- Nem. A számítógép nem hülye -- mondta komolyan Tristan. -- Próbáltam elmagyarázni neki, te képes vagy rá, de nem nagyon ismerem a programnyelvet; meg se hallgatott.

Orion bólintott.

-- Kék óriások a piros dolgozók ellen? A pirosakat választom.

-- Kezdhetsz -- mondta az idős harcos. -- Készülj föl a halálra.

 

Valamikor éjfél után csöndes gondolat szállt Cainhez.

"Hello, Cain. "

Cain hideg sötétséget érzett. Loga ott volt valahol az éjszakában, egyedül a hideg szélben.

-- Hello, Loga. Meglep, hogy hallok felőled.

Távoli nevetést hallott.

"Miért? Mert az utóbbi időben nem hallottál rólam? Nehéz átjuttatni a gondolatokat az átkozott pajzsodon. "

-- Tudom. Tulajdonképpen ezért emeltettem, többek közt.

"Valami történik ma éjjel. "

-- Igen, érzem. Rohadtul ismerős, Loga, de nem tudom, hová tegyem.

"Talán nem számít. Nagy események előtt állunk. Valaki meghalt ma éjjel. Nem tudom, ki, de éreztem távozásának remegését. Nem volt könnyű halála. És történt még valami. Láttam a közelgő áradatot, Cain. "

- Ez minden? Én ennél jobbat is tudok.

"Mit láttál, Cain?"

- A saját halálomat, Loga.

Nagyon hosszú csend, és Cain azt hitte, Loga visszahúzódott magába, bár még érezte az öreg uralkodó jelenlétét. Végül Loga azt mondta:

"Ó."

-- Én is így érzek. Nem akarok meghalni. Tudod, hogy végül sikerült szintetizálni az ifjúságserkentőt? Egy szapora növényben. Ha fölneveled azt az átkozott növényt, örökké élhetsz. -- Cain tűnődve ült a sötétben. -- Csak akkor akarom bejelenteni, ha sikeres lesz az Északi Föld elleni támadás. Sokáig töprengtem, és végül arra jutottam, nem lenne helyes azzal buzdítani őket teljes odaadásra, hogy -- ha túlélik a támadást -- örökké élhetnek.

"Igen. Tudod, ez a probléma döntötte meg végül az uralkodókat. Túlságosan szerették az életet, nem merték kockára tenni."

Loga vállat vont.

"Mind meghalunk egyszer."

"Igaz. Hosszú életem volt. Igazából semmit sem bántam meg. Azért fáj, hogy hiába szenteltem az életemet a dolgozók esélyeinek, saját jövőjük fölépítésére. Most már tudom, meghalok, mielőtt láthatnám ennek az egésznek az eredményét."

Pillanatra elhallgatott. Kapcsolatukon keresztül érezte, ahogy a Sugárzó Sivatag hideg szele belevág Loga arcába, végigsüvít a fekete szirten -- Loga Kétségbeesésnek nevezett szikláján.

-- Hányszor próbáltalak megölni?

Érezte Loga vállrándítását.

"Háromszor-négyszer. Nem emlékszem. Szerencsére nem szívből csináltad."

-- Gondolod?

"Lehet, hogy tévedek -- ismerte el Loga. -- De szeretném így gondolni."

 

Amikor az óriások másodszor is könnyedén legyőzték a dolgozókat, Orion föladta a játékot. Tristan vita nélkül elfogadta döntését, fölajánlott egy kortyot az újabb üveg italból. Orion egy pillanatra kísértésbe esett, de aztán megrázta a fejét.

-- Azt hiszem, egy percet sem fogok aludni, és reggel azonnal indulnom kell. Nem ihatok többet.

Tristan hirtelen hozzá, fordult, hevesen azt mondta:

-- Én is veled akarok repülni holnap. Orion kritikusan mérte végig az éltes férfiút.

-- Nem tartom jó ötletnek. Meglehetősen sokat ittál.

Tristan fölhorkant.

-- A Fényre, furcsa fickó vagy. Külsőre, akár az apád, és időnként a hangod is hasonló. Máskor meg mondasz valamit, vagy teszel egy mozdulatot, ami az egész világon csakis Caintől származhat.

Orion nem tudta, mit feleljen. Tristan ránézett.

-- Reggelre kijózanodok. Már születésed előtt gyógyítottam a másnaposságomat. A fenébe is, Orion, komolyan beszélek. Rohadt jó harci pilóta vagyok, és nem akarom kihagyni ezt a csatát. -- Egy darabig hallgatott, próbálta fölmérni szavai hatását. -- Mellesleg, szeretnélek repülni látni.

Orion egy pillanatra lehunyta a szemét, és hatalmas, lebegő sötétségben ült. Amikor ismét kinyitotta, Tristan reménykedő tekintetét látta maga előtt.

-- Beszélek Cainnel -- mondta csendesen. -- Szerintem megengedi.

 

2.

 

-- Nem tudom elhinni -- jelentette ki Lisa, dühösen túlkiabálva az általános zúgást. A Barlangok Parancsnoki Központjában voltak, és Lisa nemrég kapta meg a végső utasításokat Dantes tábornoktól. -- Egy teljes eastmarchi szárnyat adtak Tristan d'Voltának, Maston átkozott helyettesének!

Fújtató, fején fülhallgatóval, vállat vont, és tovább hallgatta a barlangok különböző részeiből érkező jelentéseket. Tizenöt perc múlva kikapcsolnak a fúziós generátorok, és amíg ki nem merülnek, akkumulátorok táplálják a barlangok világítását. Az ott maradt dolgozók készen álltak, hogy fölmenjenek a felszínre, ha elérkezik az idő.

-- Fújtató! -- Lisa megrázta a vállát. -- Nem hallod? Két itt hagyott második parancsnokkal Cain egy egész szárnyat adott Maston egyik harcosának. Nem egyszerűen velük repül, hanem ő a parancsnok!

-- D'Volta közismerten fantasztikus pilóta -- mondta gyakorlatiasan Fújtató --, háborús tapasztalatai is vannak. Ezt a mi harcosaink jó részéről nem lehet elmondani. Cain tudja, megbízhat-e benne.

Lisa undorral fordult el tőle, és Fújtató a mikrofonhoz hajolt.

-- Főparancsnok! Parancs kiadva?

-- Parancs kiadva.

-- Jackson második parancsnok, indulás -- mondta Fújtató higgadtan. A parancsnoki központban várakozó harcosokhoz fordult. -- Itt az idő. Megkezdjük az evakuálást. Gyerünk!

 

Tristan meglepődött, mennyire jó érzés volt újra csatába indulni, és lenyűgözte a tudat: ő vezeti a nyolc támadószárny egyikét. Maston őrjöngött, amikor értesült Tristan kéréséről; a régi Mastonra emlékeztetőén tombolt és ordított, de Tristan nagy örömmel tapasztalta, ez őt egyáltalán nem érdekelte és nem is félemlítette meg. Talán részben ez is oka volt eufóriájának.

Saját, eaglesi építésű gépével repült. Cain ugyan megbízott benne, hogy irányíthatta az egyik szárnyat, annyira mégsem, hogy fölajánljon egy Sólymot. Persze nem csak bizalmatlanságból döntött így -- bár Tristan szerint jórészt abból -: az eastmarchi erők bő kétharmada is hagyományos gépekkel repült.

Tristan és hatszáztizenöt siklóhajóból álló egysége harmadiknak indult. A hajójából figyelte a levegőbe hasító ezüst csíkot fél órával napkelte előtt. Pirkadatkor kezdte az első teljes szárny a fölszállást: hatszáztizenöt siklóhajó, húszas hullámokban, tizenöt másodpercenként. Négy és fél percen belül fölszállt egy teljes egység. Tristan végighívta jelentéstevő parancsnokait, aztán ellenőrizte saját vonalát, melyen szárnysegédjével, bizonyos Temera első parancsnokkal tarthatta a kapcsolatot. Temera megerősítette a parancsnokok számát. Két perc múlva indult a következő szárny; aztán, hat és fél perccel később, Tristan saját szárnyának első hullámával fölemelkedett, és északnak fordult, a Nagy Gát távoli vonala felé.

A támadás egyszerű volt; nyolc szárnyra osztották a gépeket. Az elsők, kerülővel, a jégsipka távoli partja felől közelítették meg az Északi Földet, míg az utolsók a közelebbi oldalról csaptak volna le. Ha minden rendben megy, a harci gépek egyszerre minden irányból támadnak. A lassúbb bombázóknak nem sokkal az utolsó szárny után kellett fölszállniuk; vagyis, ha minden terv szerint alakul Tristan ezt nem tartotta valószínűnek --, mire a bombázók odaérnek, nyitva lesz a pajzs.

Elhagyták a Nagy Gátat, lejjebb ereszkedve megborzolták az Egyetlen-óceán felszínét, és északnak tartottak.

 

Amikor aznap reggel fölébredt, Laar Janter nem is sejtette: még a nap vége előtt halott lesz. Az óriások órája szerint dél körüljárt az idő, amikor elérte a figyelmeztetés a dolgozók támadásáról. Mivel a bolygó északi pólusának közelében éltek, a nappal és éjszaka váltakozásától függetlenül, az óriástársadalom az évszázadok során sajátos körforgást alkotott. Ennek semmi köze sem volt déli szomszédaik életritmusához.

Kellemes napnak indult. Laar üdítőnek találta a skaald terének tízfokos hőmérsékletét reggeli sétája közben. Itt-ott megállt megvitatni tanácsadóival a terveket és a gondokat. A tér hatalmas volt, átmérője közel öt kilométer. A kétszáz méter magas mennyezet tíz méter vastag, vasbeton erősítésű jégrétegből készült. A levegő jégkék. Laar Janter szerint ez volt az életében látott egyik legszebb építészeti alkotás.

A hologram mínusz harminc fok körüli kinti hőmérsékletet jelzett, és plusz nyolcat a kupolán belül. A legtöbb óriás, köztük Laar skaald is, pontosan tizenkét fokra fűtötte otthonát. Az első Tűzháború óta kialakult vastag, bőr alatti zsírrétegükkel az óriások tikkasztónak találták a dolgozók és uralkodók számára kellemes hőmérsékletet. Ennek természetesen megvolt a következménye, és ez minduntalan eszébe is jutott Laarnak a vontatott délelőtti találkozókkor és megbeszélésekkor, miközben a skaald testülete egymás után ontotta az egyezményeket a legkülönfélébb témákban. A dolgozószolgák, akiket a Fény Urainak távozása óta tartottak, nagyon hidegnek találták az óriásoknak oly kellemes hőmérsékletet. Még saját lakrészeikben is -- ahol pedig az óriások engedélyével melegebb volt a legmelegebb óriáslakásoknál -- jól felöltöztek. A folyosókon alaposan bebugyolálva jártak.

A dolgozók bosszantották Laart. Szerinte nem volt szükség rájuk -- gyerekkorában nem volt -- az otthona rendben tartásához, valamint az utcák takarításához. Azonkívül állandóan figyelnie kellett, mi történik a köldöke magasságában. A dolgozók törékenységük és izgágaságuk miatt, időnként, évente egyszer-kétszer, némelyik megfeledkezett magáról, és futott a. folyosókon. Ezt a hibát minden dolgozó csak egyszer követte el; ha rajtakapták, rögtön kivégezték őket, nehogy rossz példát mutassanak az óriásgyerekeknek. Egy óriás csak akkor futott, ha az élete forgott veszélyben. Ugyanis túl kockázatos lett volna elesniük.

Harmadik feleségével, Rushadával ebédelt; Laar elsőkét felesége meghalt szülés közben. Bár az óriás túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy a nap nagy részét Rushadával töltse, amikor csak lehetett, együtt ebédeltek. Az óriások naponta csak egyszer ettek, de akkor rengeteget. A dolgozószolgák elfogadható szerénységgel szolgáltak fel. Laarnak ritkán nyílt alkalma, hogy elégedetlen legyen velük, bár még mindig csak tűrhetően beszélték a nyelvet, így időnként az ő nyelvükön kellett kiadnia az utasításokat.

Még a harmadik fogással sem végeztek, amikor jelzett az ebédlő falába épített vörös fény. Laar minden sietség nélkül állt föl. A jelzések általában csak kisebb földrengésekre figyelmeztettek, hogy az óriásoknak legyen idejük biztonságba kerülni az első rezgések előtt. Megérintett egy gombot a monitoron, és a központi infobázisra kapcsolt. Alighogy bekapcsolt a rendszer, Laar egyik alárendeltjének egytizenötöd méretű hologramképe jelent meg.

-- Skaald -- mondta minden szabályos bejelentkezés nélkül --, nézd meg a radart. -- Eltűnt a képe, és az Északi Földet ábrázoló grafika jelent meg helyette. Több ezer pont közeledett egyre szűkülő körben a jégsipka felé. Laar eleinte nem akart hinni a szemének, azután hirtelen megértette, mit lát.

-- Ezek tényleg támadnak -- mondta csak ügy maga elé. -- Bolondok. -- Letörölte a képet, ismét beosztottja jelent meg. -- Vagy Cain egyedül, vagy Cain és Maston együtt. Aligha számít. Valószínűleg nem tudják, hogy észrevettük őket, különben nem repülnének ilyen szoros alakzatban. Engedjétek őket közelebb a pajzshoz, aztán zárjátok be mögöttük a kupolát. A pajzson megsemmisítjük őket. Laar egy pillanatra elhallgatott. -- Van készenlétben támadóerőnk a Nagy Gát elpusztítására?

-- Természetesen, Skaald.

-- Akkor induljanak.

 

Négy különböző útvonalon keresztül vezették ki a dolgozókat: a három lifttel, valamint egyenesen át a silókapukon. A kapuk közel ötven méterrel voltak a hangár padlója fölött. A dolgozók éjszaka durva állványzatot ácsoltak, azon jutottak a kapukhoz. Lisa eltöprengett, mit csináltak volna, ha előző éjjel nem jut eszébe a mérnököknek az állvány; számításai szerint mintegy ezer dolgozót evakuáltak egy perc alatt a silókapukon keresztül, míg a liftekkel csak hatszázán jutottak ki ugyanennyi idő alatt. Úgy látszott, fél órára sikerült csökkenteni az evakuálás várható idejét.

Az állványzat túlsó végén járó dolgozócsoport hirtelen elcsendesedett. Lisa Wanaré még időben bekapcsolta fülhallgatóját, hogy hallja a bejelentést, miszerint a Tűz háborúi óta először, nukleáris fegyvert vetettek be egy csatában. Saerlockot Tűzzel támadták meg. A hír hallatán -- meglepetésére Lisa valami furcsa szorongást érzett a gyomrában, pedig nem ismert senkit Saerlockban. Talán csak érzelmileg fölfogta, hogy háborúban egy várost simán el lehet pusztítani, mintha nem lenne egy harcosnál több védekező fegyvere.

A hang kis idő múlva folytatta.

-- A kémműholdak jelentése szerint a saerlocki zsilip közelében áttörték a Nagy Gátat. Még nem tudjuk pontosan az áradás méretét. Az első áradat várhatóan fél órán belül eléri a barlangok környékét. Teljes elárasztásig még legalább két óra.

Lisa egy pillanatra szinte megdermedt. A dolgozóknak emelkedő vízen kell majd átgázolniuk, hogy elérjék a magaslatokat; legalább másfél órás úton, a hegyek lábáig.

A kábultság csak egy másodpercig tartott, a Lisában támadt hatalmas harag elűzte. A híreket egymás között továbbadó dolgozókhoz fordult, előhúzta a pisztolyát, kétszer a levegőbe lőtt. Egy rövid, döbbent pillanatra csönd lett. Ekkor rájuk kiáltott, hangjában a világgal szembeni haraggal.

-- Mozgás, a fenébe is! Itt akartok megdögleni, dilis fattyúk?!

Elindultak.

 

Orion szabadeséssel hagyta el pályáját, parabolaíven, akár egy üstökös. A műszerek alapján kellett repülnie, amíg el nem éri az óriások pajzsát, mivel az áthatolópersely -- bár Cain mérnökei, amennyire lehetett, átlátszóra tervezték -- elzárta a szemébe érkező fény hatvan százalékát. De abban a pillanatban a gép rendszerei mindentől függetlenül kikapcsolnak. A távradaron csak egy nikkelvas tömböt láthattak az óriások komputerei, egy, az atmoszférában elégő kozmikus törmeléket. Mire nyilvánvalóvá válhatott volna, hogy mégsem ég el, a légelhárítás a siklóhajótámadással volt elfoglalva, így nem maradt ideje arra a kamikazepilótára tüzelni, aki egyenesen a pajzs felé tart. Legalábbis elméletben.

 

Lisa először a fokozódó sötétséget vette észre a hangárban. A silókapuk nagyon halkan záródtak, úgyhogy Lisának beletelt egy kis időbe, mire összefüggésbe hozta a gyorsan növekvő sötétséget a ténnyel, hogy a sápadt napfény eddig a nyitott kapukon jött be. Rémülten meredt a lassan teljesen bezáródó kapukra, azután beleszólt a parancsnoki központtal összekapcsolódó adóvevőjébe.

-- Fújtató! Melyik őrült zárta be a kapukat? Fújtató, a francba, használd a hatástalanítót a hármas állásban. Gyorsan! -- Fújtató nem válaszolt. Lisa nem vesztegette várakozásra idejét, inkább a mind jobban pánikba eső dolgozókhoz fordult. -- Nyugodjatok meg, minden rendben. Minden rendben! -- kiáltotta hangosabban. -- Jackson parancsnok mindjárt bekapcsolja a hatástalanítót. Ne essetek pánikba, mindannyian kijutunk!

A parancsnoki központban két harcos holtan feküdt a helyén. Öt eaglesi egyenruhás harcos és egy parancsnok Fújtatóra szegezték lézerpuskáikat.

-- Tisztában vagy vele, hogy még legalább ezerhatszáz gyereket nem evakuáltunk? Meg akarod ölni a gyerekeket?

A parancsnok, egy bizonyos Bordine kapitány, együttérzően magyarázott.

-- Attól tartok, Orion kapitány a saját uratok, Cain parancsát adta át nekünk. Gondolom, így akar megszabadulni néhány lázadótól.

-- Ez még hazugságnak is gyenge. -- Fújtató kiköpött a kapitány felé. -- Te tényleg képes lennél csapdába zárni ezeket a dolgozókat, amíg az áradat eléri a barlangokat?

-- Bárcsak elengedhetném őket -- mondta komolyan Bordine --, hiszen alapvetően humánus vagyok. De jaj... -- könnyedén vállat vont. -- Ilyen az élet. -- Hirtelen valódi vidámsággal elvigyorodott. És a halál.

-- Fújtató! -- Még mindig nem kapott választ fülhallgatóján, és a csukott silókapuk meg sem moccantak. Lisa Wanaré, verejtékben úszva, teljes erővel futni kezdett a parancsnoki központ felé.

Orion beleszólt a századával összekötő rádióba. Ennek a szárnynak lett végül Tristan d'Volta a parancsnoka, a helyettese pedig Kennian.

 

-- Nevenincs?

-- Jelen.

-- Itt Orion. Közeledek a jégsipkához. Csak emlékeztetni szeretnélek, Nevenincs: csak a vízvonal alatt torpedózzatok, de amíg kifelé jövök, egyáltalán ne. Kérlek.

-- Odafigyelek. Sok szerencsét.

Orion nem tudta visszatartani nevetését, ahogy egyedül zuhant az Északi Föld felé a halott siklóhajóban.

-- Szerencsét? Minek? Csak azért, mert félig vakon, lézer nélkül berepülök az Északi Földre, és ha egyszer a pajzson belül leszek, négymilliós túlerővel állhatok szemben?

Kennian csak kis idő múlva válaszolt.

-- Igazad van, visszavonom. Amikor túlleszel rajta, az óriások azt sem fogják tudni, mi találta el őket. Temera első parancsnok indul.

-- Nem szerencsére lesz szükségem -- mormolta Orion a sötét műszereknek, miközben bekapcsolta a fúziós cellákat, és a hajtóműveket készenlétbe helyezte. -- Inkább csodára.

 

Az Egyetlen-óceán elérte a barlangokat, mialatt Fújtató azon gondolkozott, mit csinálhatna a fegyverüket rászegező harcosokkal. Az egyirányú megfigyelőablakon keresztül látta, ahogy a majdnem teljesen bezárt silókapuk szélein becsorgó sós víz esőként permetezett a várakozó dolgozók fölfelé fordított arcába. Még egyszer, elkeseredetten kérlelte Bordine-t.

-- Meg fognak halni, ha nem engeded, hogy kinyissam a kapukat.

Bordine lassan ingatta a fejét.

-- Én szeretném. Igazán. De... Értsd meg, megígértük Cain lordnak, ezt elintézzük neki. Ugye nem akarod, hogy megszegjem az ígéretem?

Lézersugár vékonyságú vörös fénycsík jelent meg közvetlenül Bordine kapitány mögött, majd szélesedett, végül egy ragyogó rubinszínű királykobra alakját vette föl. Közel kilenc méter magas volt, feje beleütközött a parancsnoki központ mennyezetébe. Bordine hátraperdült, egyenesen fölnézett a kobra feje felé, de a kép hirtelen eltűnt, és Loga uralkodó állt a helyén. Egy pillanatra sem hagyta el a Fény ragyogása.

-- Hello -- mondta. -- Rossz hírem van számodra. Bordine fölemelte a kézifegyverét, de Loga kikapta a kezéből és tövig belevágta a szegycsontjába. Bordine öt harcosa lézerpuskája sugarát a Fény fehéren izzó urára összpontosította. Fújtató kihasználta ezt: egyiküket a földre rántotta, elroppantotta a nyakát, és amikor dolga végeztével fölnézett, a négy megmaradt harcost a parancsnoki központ padlóján látta elterülve; különböző halálos sérüléseikkel voltak elfoglalva. Fújtató ide-oda kapkodta a fejét Loga és a halott, illetve haldokló harcosok között.

Loga vállat vont, szinte zavartnak látszott.

-- Az évszázadok alatt annyi mindent csinál az ember, és megtanulja jól csinálni. Egyébként figyelj csak. Kiengeded azokat az embereket a hangárból? Magam is megtenném, de szigorúan erkölcsi szempontból nem vagyok benne biztos, beavatkozhatom-e.

-- Igen -- mondta lassan Fújtató. -- Azt hiszem... Félbehagyta a mondatot, a hármas állásnál fölkattintott két kapcsolót, és feszülten figyelt a fülhallgatójából áradó jelentésekre. Amikor fölemelkedett a termináltól, Lisa jelent meg a parancsnoki központ ajtajában, és értetlenül nézte ezt a csoportképet.

Loga az egyik, törött légcsövét markolászó harcosra pillantott, és lábával a parancsnoki központ padlóját verte fuldoklása közben.

-- Brutális -- mormolta maga elé --, de talán... megérdemelte. -- Fölnézett Lisa Wanaré szemébe, vidáman elköszönt. -- Viszlát.

És eltűnt.

 

Orion nem számított a félelemre.

Soha nem félt az ezüstszeműek elleni, gondosan megtervezett csatákban, pedig néha valóban meghalt egy-két harcos azokban a csetepatékban. Ebben a pillanatban nem emlékezett rá, barmitól is félt volna a világon, kivéve, néha, Caint. Liftezett a gyomra az idegességtől, amikor bekapcsolta a hajtóműveket. Az Északi Földet védő pajzs hatalmas méretei miatt a fénytörése -- ez az egyetlen tett láthatóvá egy kis pajzsot -- figyelmen kívül hagyható volt. Abban a pillanatban fölrobbant mellett egy hőérzékelő, és vadul meglökte a gépet; Orion mélységes megkönnyebbüléssel szabadult meg az áthatolóperselytől.

Ismét látott. Fagyos tundra fölött repült, civilizációnak, életnek semmi jelét nem látta. Vetett egy pillantást az ellenőrzőegység monitorára, és meghatározta helyzetét az Északi Föld térképe alapján. Három pont ragyogott a térképen. Két piros fénypontjelezte a fúziós generátorokat, és vonalak futottak a pajzs tartóoszlopaihoz -- ha Orion nem jutna el az energiaellátókig. A harmadik -- kék -- fény azt a helyet mutatta meg, ahol Laar Janter a Fény Gyűrűjét tartotta. Másodpercenként kétszer felvillanó fehér pötty jelezte Orion helyzetét. Az egyik piros pont közelében járt, ezért beállította az irányt, nyugodtan hátradőlt az ülésben, miközben gépe több mint ötgravitációs gyorsulással ugrott előre.

 

Végtelenül kimerültén ültek egy hegyfokon, az emelkedő vizet figyelték. Lisa teljesen átnedvesedett egyenruháján kiütközött a só. Az utolsó húsz percben már olyan mély és heves sodrású vízben kellett gázolniuk, amelybe egy felnőtt dolgozó is belefulladhatott.

-- Hány embert vesztettünk? -- kérdezte végül Lisa. Fújtató melléült, megpróbálta megfogni a kezét. Lisa elrántotta.

-- Durva becslés szerint ezernégy-ezerötszázat. Sok gyereket. -- Sóhajtott, és megdörzsölte a tarkóját. -- A Fényre, Lisa, sokkal rosszabb is lehetett volna.

-- És sokkal jobb is -- merengett Lisa. -- Ugye nem hiszed, hogy igazán Cain küldte azokat a harcosokat?

-- Nem -- felelte Füjtató csöndesen. -- Egyáltalán nem lenne értelme.

-- Szerinted Orion képes lehet ilyesmire? Fújtató erre megütötte, nem is tudva, mit csinál.

Lisa hátragurult, és pisztollyal a kézben talpra ugrott, de a csövét lefelé tartotta.

-- Azt hiszem, nem -- mondta kis idő múlva. Szája sarkából vér csörgedezett.

Fújtató leeresztette a vállát. Föl sem állt.

-- Sajnálom -- mondta halkan. -- Üss vissza, ha attól jobban érzed magad. Nem tudom, miért csináltam.

A lány leült, és úgy markolta pisztolyát, mintha az lenne az egyetlen értelmes dolog számára a világon.

-- Láttad azt a kislányt, aki legtöbbször mellettem jött? Amióta fölértünk, keresi az anyja, de nem találta meg. -- Lisa fölállt, vállai rázkódtak. -- Emlékszem, valaki sikoltott mellettem, és még csak oda sem néztem.

Fújtató fölnézett rá.

-- Lisa ... kérlek, ne sírj. Ez nem segít rajtuk.

-- Nem miattuk sírok. Az ő hibájuk, hogy nem tudtak vigyázni magukra, a francba...

Fújtató tudta, nem gondolja komolyan. De azzal is tisztában volt, jobban teszi, ha nem mondja meg.

-- Akkor mi baj?

-- Orion átkozott kiskutyája -- mondta keserűen Lisa. -- Megígértem neki, vigyázok rá. -- Az emelkedő, vad áradatot figyelte, amint elárasztotta a barlangokhoz tartozó földeket. -- Nem hiszem, hogy bárkinek eszébe jutott kinyitni az ólakat. Megfulladtak a ketrecükben.

 

Tristan d'Volta az életéért küzdött.

Az általa vezetett szárnynak közel egyharmada megsemmisült -- legalábbis úgy tudta --, ahogy a siklóhajók sorra áldozatul estek az óriások robotgépeinek. A legtöbb Sólyom nem sérült meg; viszont a legtöbb átlagos siklóhajó, kivéve a szárny közepén repülőket, komoly bajban volt. Megfordította a gépét, és hirtelen fölkapta az orrát. Rájött, erre a manőverre rosszul reagáltak a robotgépek. Az eddig mögötte repülő gép hirtelen alá került. Tristan lassította a hajót, és egyetlen lézersugárral kilőtte a gépet. Amikor látta, talált, beleszólt a rádióba:

-- Temera parancsnok, hogy állunk?

Az eastmarchi harcos nyugodtan válaszolt.

-- Kétszázhuszonhét, már kétszázhuszonnyolc gépünket kilőttek. Köztük kilenc Sólymot. Kétszázhuszonkilenc. Orion kilenc perce tartózkodik a pajzson belül. Fogan második parancsnok kéri...

Tristan sosem tudta meg, mit kért Fogan; a kis híján végzetes lövés ionizációs nyoma félig megvakította.

-- Vége -- vakkantotta, és visszatért az életben maradás égető problémájához.

 

Orion alig látott valamit az első pillanatokban a gyorsulás megszűntével. Vörös pontok ugrándoztak szeme előtt. Amint meglátta az energiaellátót, először azt hitte, hallucinál. Az Északi Föld pajzsát ellátó fúziós generátor nagyon hasonlított az Orion által eddig látottakhoz. Mellékterméke elsősorban forró víz volt -- nem lehetett más. A fúziós energia tiszta; a víz csak forró volt, nem radioaktív. Egy zseniális óriás meleg forrásokat épített ki a forró víz felhasználására. Több tucat óriás lubickolt a vízben, felnőttek és gyerekek, az erőmű árnyékában, és néhányan szelíd csodálkozással néztek föl Orion hajójára.

"Gyerekek" -- gondolta Orion tiszta fejjel. Fürdőznek egy első számú katonai célpont árnyékában. Kétszáz méterrel fölöttük, a siklóhajóban, Orion rájuk rivallt.

-- Hülye barmok, nem tudjátok, hogy háború van? -- Szemmel láthatóan nem tudták.

Orion visszafordította gépét, és jó két kilométerről megkezdte a támadást. Valahol legbelül nagyon-nagyon hálás volt, amiért nem kell látnia az óriásokat, miközben megöli őket.

A céltól fél kilométerre kilőtt egy termonukleáris rakétát. Megközelítőleg egyszerre értek a fúziós erőműhöz. Egy pillanatra vakító ragyogás támadt, aztán Orion kétszeres hangsebességgel vitte ki gépét a robbanás hullámfrontjából. Nem érzett győzelmi mámort.

 

Parlamentben a Háborús Szobában a monitorokat figyelő technikusok hirtelen üdvrivalgásban törtek ki. Cainnek meg sem kellett kérdeznie, mi történt. Bekapcsolta rádióját, mely a vezérbombázó fedélzetén lévő Dantes tábornokkal kapcsolta össze. A bombázók csak most közelítették meg az Északi Földet.

-- Főparancsnok, a pajzs nyitva.

Dantes válasza rögtön végigdörgött a szobán.

-- Igen, uram.

-- Először a kommunikációs központokat mondta higgadtan. -- Azt akarom, az a robotflotta eltűnjön az égről. Azután kedvetekre pusztíthattok.

-- A legnagyobb örömmel, uram.

Egy, Cain számára ismeretlen szárnysegéd lépett hozzá, az eaglesiek smaragdzöld egyenruhájában, és halkan megszólalt.

-- Uram! Siklóhajóidnak több mint fele már elpusztult. Maston lord erősítést ajánl föl, amennyiben szükséged lenne rá.

Cain körülpillantott a szobában; sehol nem látta Mastont. A parancsnokhoz fordult, és rámosolygott, mire a férfi arca megrándult.

-- Mondd meg Mastonnak, hálásan köszönöm nagylelkű ajánlatát, mellyel a szükség órájában a völgy dolgozóinak segítségére siet, de aligha lesz rá szükség. -- A parancsnok dermedten állt, és Cain halkan hozzátette. -- Menj, mondd meg neki, akárhol is rejtőzik előlem.

 

Laar Janter egyedül ült hálófülkéjében, és a skaaldnak kijáró magánmonitoron nézte, ahogy álma szertefoszlott a dolgozók bombái alatt. Jórészt vegyi bombákat dobtak le, de a pusztítás így is pokoli volt. Nukleáris fegyvereket csak katonai célpontok ellen vetettek be. Lakóközpontokat is bombáztak, de nem Tűz-fegyverekkel.

Miközben ezen töprengett, megremegett alatta a föld.

Egy pillanatra eszébe jutottak a Marson lévő óriások. Fia, Aline irányította őket, és Laar szinte biztos volt benne, Aline azt fogja tenni, amit ő tenne a helyében. A Mars-kolónia már-már önellátó volt, és határozottan meg tudta volna védeni magát a dolgozók ellen a belátható jövőben.

Aline le fogja írni a veszteségeket. Laar még csak nem is hibáztatta; ez az egyetlen helyes döntés.

Mit sem törődve felesége panaszos kérdéseivel, lassan, fáradtan fölállt, és odavánszorgott a boltíves pincéhez; ott tartotta bátyja életébe kerülő zsákmányát. Egy óriásméretű páncélszekrényt építettek a falba. Laar nem törődött vele, tenyerét a pince ajtaja melletti letapogatom helyezte. A fal egy része megnyílt, s egy lift leengedte az üvegburával fedett Gyűrűt. Nem tudta biztosan, miért csinálja ezt. Mintha maga a Gyűrű hívta, rángatta volna abban a pillanatban, először a tizenöt év alatt, mióta elvette a Fény uraitól.

Pontosan a pince közepén ült, hatalmas kezében a Fény Gyűrűjével. A Gyűrű sápadt, szinte láthatatlan izzása egyetlen pillanatra felragyogott. Végtelen béke söpört végig Laar Janteren, nyugodtan várt. Aztán ráomlott a mennyezet.

 

Orion lassan körözött a skaald tere fölött.

-- Ez nem sportszerű -- hallotta saját hangját. -- Ez így nem szabályos.

Az ő térképén a területet -- a skaald terét -- nyílt térnek jelölték. Azóta, hogy kémeik térképeket juttattak ki a térről, az átkozott óriások lefedték egy jégkupolával.

Oriont hirtelen heves, szinte eszetlen rémület kerítette hatalmába. Hogyan találkozzon az összekötőjével, amikor lezárták a leszállóhelyet? A kupola elég törékenynek látszott. Orion gyanította, harminc-negyven méter vastag vasbeton erősítésű jégréteg lehet. Egy kis teljesítményű lézer segítségével nem sokáig tartana a kupola. Leküzdötte a pánikot, és a lehető leghiggadtabban végiggondolta a dolgot. Ha lenne fegyverzet a hajóján...

Orion egy pillanatra sem hagyta abba a töprengést; de inkább talán nem merte. Addig lassított, míg gépe az alsó hajtóműveken lebegett a kupola legvékonyabb része fölött, az oldalhajtóművekkel fölemelte a gép orrát, és a lángcsóvát a kupola felszínére irányította. A gőz azonnal, hatalmas felhőben szállt föl, körülvette a hajót, míg végül Orion alig fél méterre látott mindegyik irányban, így haladt lassan előre, oldalhajtóműveivel tartotta vízszintesen, a főhaj tóművekkel pedig függőlegesen a gépet. A gőz emelkedett körülötte, a végtelen felhő mintha mindig ott lett volna, és soha nem szűnne meg. Végül a kupola roppant zajjal megreccsent, Orion még a hajtóművek hangja mellett is meghallotta. Gyorsított, fölvitte a hajót a kupola fölé, és megvizsgálta munkája eredményét.

Középen, ahol a legvékonyabb volt, a kupola felszínének csaknem negyede Orion szeme láttára omlott össze. Megvárta, amíg a törmelék már nem hullott a térre, és egyenesen berepült.

 

Cain a képernyőn figyelte, amint a dolgozóerők szűkítették a kört az Északi Föld körül. Állat az öklére támasztva ült. Egyetlen, élőnek látszó testrésze a szeme volt. A Háborús Szobában mindenki látta a ragyogást Cain lord szemében.

Maston Veramorn a csata során többször megjelent, majd ismét eltűnt. Cain mindannyiszor észrevette, de nem vesztegette rá az idejét. Könnyedén elhárította az időnkénti aggályokat. Dantes tábornok az egyik bombázó fedélzetéről jelentette, hogy óriásűrhajók hagyták el az Északi Földet, s Cain csak annyit mondott:

-- Engedjétek elmenni őket. Soha nem szabad meggátolni az ellenséget a menekülésben, Dantes. Rossz példa lenne.

-- Igen, uram. Cain lord, nem tudunk kapcsolatot teremteni Orion parancsnokkal. Eddig nem lőttük a skaald terét; továbbra se?

Cain beszűkített és finomra hangolt érzékeivel hallotta: Maston Veramorn mély levegőt vett a szoba túloldalán. Nem vesztegette sajnálkozásra az időt, egyszerűen annyit mondott;

-- Dantes tábornok, küldj egy különítményt a térre. Ha Orion nincs ott, akkor meghalt, és lerombolhatjátok az egészet.

Orion egy hatalmas, föld alatti barlangban találta magát, körülbelül negyed kilométerrel a tér szintje fölött. Finoman rákapcsolt, és lassan sülylyedni kezdett, miközben a tér távoli vége felé tartott, ahol még ép maradt a vastag kupola. Orion mindössze tucatnyi óriást látott az egész téren, nagy részük holtan hevert: agyonütötték őket a lehulló jégtömbök. A térképen Laar Janter otthonaként megjelölt hely közelében egy óriás elszántan harcolt egy láthatatlan, a lézerkarddal meglehetősen jól bánó alakkal. Orion továbbvitte a siklóhajót, és finoman leszállt harminc méterre attól az épülettől, ahol Laar skaald feltehetőleg a Gyűrűt tartotta.

Amint földet ért, föl tép te a pilótafülke tetejét, és kikászálódott az óriásjárda barázdált vasbetonjára. Egyik kezében pisztolya, a másikban szabályozható lézerkardja. Készen állt megölni minden, ötven méternél közelebb jövő óriást. A legközelebbi óriás kétszáz méterre tőle fürgén távolodott a becsapódás helyétől. Orion vadul pillantott körbe, és az összekötőt kereste; itt kellett találkoznia vele. Valójában egyszer már ránézett az agyoncsapott óriás mellett álló férfira, mielőtt megint rápillantott és meg is látta. A jég és a sápadt-fehér kőépület háttere előtt szinte láthatatlan volt. Fehér ruhát viselt, és haja is teljesen kifehéredett, mióta Orion utoljára látta. Bőre világosabb volt a dolgozókénál, szeme pedig ezüst.

Még mindig látott szájjal bámult, amikor Kavad megszólalt.

-- Orion, uram, örülök, hogy viszontláthatlak. Jól nézel ki. -- Orion kinyitotta, majd becsukta a száját, de egy szót sem tudott kinyögni. Kavad gyengéden kérdezte: -- Eljössz velem a Gyűrűért, uram?

 

3.

 

-- Ez nem lehet igaz.

Kavad fölvonta egyik hófehér szemöldökét. Orion csak bámult rá.

-- Valóban nem. Kavad, tudod milyen furcsa nap ez a mai? -- Alig nyolcvan méterre tőlük egy épületet telibe találtak a dolgozók, de Orion meg se réz: zent. -- Például te halott vagy.

-- Nem, uram -- szólt az ezüstszemű, Orion számárajói ismert tökéletes nyugalommal --, nem vagyok halott. Csak a pokolban vagyok.

 

Egy tartógerenda Laart a mellkasánál a pince padlójához szegezte. Jobb karja összezűzódott. Bal karjával nekifeszült a szarufának, néhány centiméterre meg is emelte. Erőlködve tartotta a mellkasa fölött, de hirtelen a gerenda megcsúszott és visszaesett rá. Érezte és hallotta bordái törését. Hirtelen éles fájdalom hasított belé, amikor egyik bordája belefúródott a tüdejébe. A beszivárgó vértől hirtelen nehézzé vált a levegővétel. Felesége próbált segíteni, de hát nem volt elég ereje; Laar zihálva mondta neki, hívjon segítséget.

-- Nem tudok -- felelte Rushada könnyein keresztül. -- Aki tudott, fölszállt az űrhajóra és elmenekült. A tér már majdnem teljesen üres.

Laar feküdt a gerenda alatt, hallgatta a távoli robbanásokat, és végül vértől bugyborékoló hangon, csendesen megszólalt.

-- El tudod még érni valamelyik hajót?

-- Még maradt néhány. Nem akarlak elhagyni, Laar!

Laar lehunyta a szemét, amíg végigfutott rajta a fájdalom hulláma.

-- Attól tartok, nem nagyon van választásod, Rushada. Zárd rám a kaput és menj. -- Egy pillanatig sem kételkedett; érezte Rushada hűvös ajkát az ajkán, azután csak várt a fájdalmas sötétségben.

Amikor ismét felnyitotta a szemét, egyedül volt. A mélyedés falai meg-megrázkódtak a robbanások hatására. Laar a sötét Gyűrűt szorongatva összeszedte magát, és várta a halált.

Aztán erős robbanás rázta meg a szobát, és teljes tíz centiméterrel megemelte a Laart fogva tartó gerendát. De az, szigorúan a gravitáció törvénye szerint, vissza is esett. Laar Janter végtelenül hosszú idő múlva nyerte vissza az eszméletét, és a fájdalom bíbor ködében vergődött. Egy pillanatra sem enyhült a fájdalma; jéghideg vízpermet térítette magához.

Magasan a mélyedés falában egy óriásökölnyi faldarab kiesett, és a nyílásból sós víz permetezett. Laar egy ideig értetlenül nézte. Először arra gondolt, a víz önmagában nem veszélyes; lassan csordogált, így néhány órába is beletelik, mire megtölti a pincét. Azután észrevette, hogy a nyílás tágul, és egyre erősebben folyik be a víz. Amennyire csak tudta, oldalra fordította a fejét, és a mélyedés szilárdan bezárt ajtajára nézett.

Laar Janter legteljesebb rémületére az ólmozott ajtó alatti résen is víz csordogált be.

 

-- Sajnálom -- mondta Kavad, miközben jeges vízben küzdöttek magukat végig a boltíves folyosókon --, hogy nem tudtam új térképet szerezni Cain lord számára a támadás előtt. Háromnegyed éve építették a kupolát. Elég nehéz megbízható csatornát kiépíteni Eastmarchcsal.

-- Nehéz kiépíteni -- ismételte kábán Orion. -- Kavad, hogy lehetsz életben?

-- Cain lord kegyelméből -- válaszolta precízen. Alacsony hatásfokú lézerrel lövetett rám. Egy sonkát tettek az ingem alá. Cain helyzetében egy vezér nem hagyhat büntetlenül hibát, nem mutatkozhat gyengének még -- vagy talán még inkább -- saját fia előtt sem. -- Egy keresztfolyosónál hirtelen szemtől szemben találták magukat egy nőóriással. Orion célba vette pisztolyával, Kavad pedig háromméterésre állította lézerkardját, és támadásra készen vártak. Az asszony egyetlen hang nélkül megfordult, és nehézkesen elcsoszogott az ellenkező irányba.

-- Nem vagyok a fia -- mondta hidegen Orion. Kavad éppen csak odapillantott Orionra.

-- Ahogy mondod, uram. Mindjárt ott vagyunk.

 

A forró fém szaga teljesen magához térítette Laar Jantert. Félig elmerült az Egyetlen-óceán hideg vizében, és nagyon fázott. Törött karja érzéketlenné vált. Enyhén oldalt fordította a fejét; tovább nem is tudott volna fordulni, mivel akkor az orra és a szája is az emelkedő víz alá kerül. Szeme sarkából látta, amint a lézersugár lassan átvágta az ajtót, és amikor az izzó fém beledőlt a vízbe, forró hullámot keltett; elért Laar arcáig. Amikor elült a hulláin, egy dolgozó állt fölötte, pilótaruhában, rajta az eastmarchiak címerével. A dolgozó a hideg vízben állva Laar fölé magasodott, és ő hallotta szavait:

-- Menj, Kavad. Menekülj, ha tudsz; a siklóhajóm csak egy embert tud kivinni. -- A férfi nyilván távozott, mert a dolgozó többet nem szólt hozzá. Laar mellé térdelt a vízbe, és egyik kezével az emelkedő víz színe fölé emelte az óriás fejét. Laar hirtelen rádöbbent, hogy a Gyűrű lüktetett, és annak ellenére,

hogy teljesen víz alatt volt, szabályosan égette a kezét. A sugárzás elárulhatta a Gyűrű jelenlétét, mert a dolgozó furcsán rámosolygott, és halkan azt mondta:

-- Eastmarchi Orion vagyok, óriás, és a kezedben tartott Gyűrűért jöttem.

Laar minden erejével a dolgozó kezében lévő lézerkardra összpontosított.

-- Orion? Cain fia? Dolgozó, könyörgök, vágd el a gerendát. Ideszögez.

-- Először add ide a Gyűrűt.

-- Dolgozó, Cain ellopta ezt a Gyűrűt. Én megöltem érte a bátyámat, és egész életemet az őrzésének szenteltem. Neked is ártani fog. Hagyjuk itt, hadd nyelje el örökre a víz.

-- A gyűrű valószínűleg ártani fog nekem, óriás. Akkor is szükségem van rá.

Most, hogy némi esélyt látott az életben maradásra, Laar meglepődött, mennyire nem akar meghalni.

-- Dolgozó, emelkedik a víz! Szabadíts ki, és odaadom a Gyűrűt!

-- Ez úgy hangzik -- mondta Orion szelíden --, mintha arra kérnél, bízzak meg benned. Rengeteg okom van az ellenkezőjére, óriás.

Az óriás elkeseredetten próbálkozott.

-- Kémeimtől tudom, Cain azt mondta neked, óriások vitték el anyádat. Mi nem vittük el. Soha nem is volt nálunk, Orion. Egyáltalán nem voltak óriások a völgyben apád halálakor, és Rea Veramorn eltűnt. -- Akárhogy is, az óriás még mindig reménykedett.

Orion halkan szólalt meg.

-- Hiszek neked, Laar. Tényleg. Már régóta rájöttem Cain hazugságára, arról, hogyan érte utol a vég anyámat. -- Furcsa kifejezés suhant át az arcán. Még az is lehet, tudom az igazat anyám halálával kapcsolatban. -- Laar hatalmas teste elernyedt a megkönnyebbüléstől. Orion vontatottan folytatta. -- Tudom, Cain nagyon-nagyon sok dologban hazudott nekem. -- Fölvillant lézerkardja, és a penge Laar fölött lebegett. Az óriás szeme tágra nyílt rémületében. -- Vegyél egy mély levegőt -- mondta Orion, és amikor az óriás így tett, elengedte a fejét, és hagyta, hogy a víz alá süllyedjen. Fölállt, és a szabályozható lézer beleharapott a nehéz gerendába. Szikrák repültek szanaszét. A gerenda félig víz alatt volt; sószagú gőz csapott a magasba, ahogy a lézersugár a vízben is folytatta a vágást. Bár Orion igyekezett a Laartól lehető legmesszebb lévő pontot kiválasztani, látta a forrástól keletkezett buborékokat a gerenda és a hullámok találkozásánál.

Ahogy a lézer átvágta, a gerenda hirtelen megroppant, és összetört saját hatalmas súlya alatt. Orion gyorsan kiemelte a lézersugarat a vízből, hüvelykujja elengedte a fénykard kapcsolóját. A gerenda kétfelé esett: az egyik teljesen legurult az óriás testéről, a másik lesüllyedve Laar lábára nehezedett. Orion gondolkodás nélkül megragadta a csonkot, jó messze a vágás helyétől, és gyorsan megemelte. A tartógerenda csak néhány centimétert mozdult, de ez elég volt; Laar lába kiszabadult. Gyűrűt tartó kezének egyetlen, heves mozdulatával az óriás a víz színére lökte magát, és hatalmas levegőt vett. Orion, az erőfeszítéstől zihálva, megint ránézett. Laar lassan arrébb csúszott, amíg meg tudta támasztani a fejét. Orionra szegezett tekintetének mélyéről semmit sem lehetett kiolvasni.

Az óriás halkan szólalt meg:

-- Nem érzem a lábam, dolgozó.

-- Sajnálom -- mondta Orion szelíden. -- Ennél többet nem tehetek. Túl nehéz vagy a mozgatásodhoz.

-- Igaz. Végül is csak egy dolgozó vagy. -- Laar szeme lecsukódott. Egy szót sem szólt többet; eddig a Gyűrűt szorosan tartó keze kinyílt, és a Gyűrű táncoló, ragyogó fénye keresztülhasított a vízen. Orion nem habozott; letérdelt, elvette a Gyűrűt az óriástól, rákulcsolta a kezét, és ökle vörösen fölizzott a markába zárt Fény lobogásától.

Fölállt, és siklóhajójához futott.

 

Kennian Temera a tundra fölött repült a Sólyommal. A század követte, de ő, Tristant kivéve, mindenkinél előbb kapta a parancsokat Caintől. Tristan d'Volta siklóhajója gyorsaságban nem vehette föl a versenyt egy eastmarchi Sólyommal. Fedélzeti számítógépén ugyanaz a térkép volt, mint Dantes tábornok bombázójában. Mihelyst megkapta a koordinátákat, fölvitte gépét, és elhúzott a felszámolt robotrepülőktől.

A harcosok követték, de Kennian hátra sem nézett. Amikor alig öt perc múlva a skaald teréhez ért, olyan gyorsan repült, hogy nem tudta kinyitni a légtorkokat a megálláshoz; ha ekkora sebességnél megváltozik a gép áramvonala -- mintha belerohanna a Nagy Gátba. Inkább bedőlt, és bekapcsolta a mélyradart. Két kilométer hosszú kupolaszerűség borította a skaald terét. Kennian térképe nem jelölte a kupolát. Ahogy bedöntötte a gépet, a mélyradarkép lassan kialakult, és mire eléggé lassult ahhoz, hogy saját szemével is láthatta az Orion robbantotta lyukat, addigra a radaron a kupola alá nézhetett.

Egy siklóhajó állt benn.

Hajtóművei már kihűltek, és Orion türelmetlenül várta újramelegedésüket. Szinte egy pillanatra sem feledkezhetett meg a lüktető Gyűrűről. A szívverésével együtt a Fény sárgásfehér ragyogásával járt jobb kezének gyűrűsujján. A kupola darabjai hullottak körülötte a térre, állandóan hatalmasjégtömbök szakadtak le.

Rések ragyogtak a kupola felszínén, hatalmas, harminc-negyven méteres repedések futottak végig a jégen. Kenniannek eszébe ötlött, milyen abszurd látvány lehet a romba dőlt kupola fölött lustán köröző harmincöt Sólyom; akár a Sugárzó Sivatag peremén élő ölyvek. Már vagy két-három perce köröztek, amikor Tristan ezredes gépe feltűnt a látóhatáron, és újra kapcsolatba lépett velük.

-- Lent van?

-- A hajója lent van, ezredes -- jelentette Kennian.

-- Senki nem ment utána?

-- A kupola még most, beszélgetésünk közben is hullik, ezredes. Nem lenne biztonságos.

Tehetetlenség csengett az ezredes válaszában.

-- Mi lesz, ha nem tud egyedül kijönni?

-- Akkor meghal -- felelte egyszerűen Kennian. Még a legjobb barátomért sem küldök le egy siklóhajót abba a felfordulásba. A siklóhajók csak egyszemélyesek, Tristan. Amennyiben Orion nem tud kijönni egyedül, mi sem segíthetünk rajta.

A kupola darabjai lassan potyogtak körülötte, miközben Orion bekapcsolta az alsó hajtóműveket a kerekeket felhúzandó, majd felemelkedett, az oldalhajtóművekkel elfordította a hajót. Lassan megindult; nem mert gyorsítani, hogy észrevehesse és kikerülhesse a jégtömböket. Valahol messze, majdnem egy kilométerre, látta a fakókéken ragyogó tiszta égboltot. A jégdarabok óriási hópelyhekként potyogtak mindenfelé; a kavicsméretűtől szikla nagyságúig váltakozó tömbök sorra pattantak le a törzs végén lévő hajtóművekről. Hatalmas, néha még Orion siklóhajójánál is nagyobb jéglapok zuhantak, és Orion fél kilométeren át kerülgette őket tudással vagy szerencsével, amikor az idegei végül is felmondták a szolgálatot, és hangosan kifakadt:

-- Pokolba az egésszel! -- Teljes gőzre kapcsolt, és kilőtt a jégesőn keresztül, mint a menekülő denevér.

A távolság ellenére tisztán lehetett hallani az örömujjongást, bár a hang először a siklóhajókból a bombázókhoz terjedt, csak onnan érkezett Parlamentbe, a Háborús Szobába. Cain először nem tudta kivenni a szavakat a hangok zűrzavarában, azután Temera parancsnok szólalt meg olyan izgatottan, amilyennek Cain még sohasem hallotta.

-- Kijött! Orion kijött!

A taps lassan indult, majd egyre erősödött először az eastmarchi, majd az eaglesi harcosok között, míg végül szinte beleremegtek a Háborús Szoba falai.

Cain magányosnak érezte magát az elismerés egyre növekvő hulláma közepette. Érzékelte tarkóján Maston tekintetét, és arra gondolt, milyen boldogan lemondott volna adottságáról, miszerint megtörténtük előtt látja a dolgokat. Ez volt a legkevésbé megbízható és biztosan a legkellemetlenebb adottsága. Soha életében nem látott előre olyasmit, amit igazán tudni szeretett volna.

Amikor annyira elhalkult a taps, hogy érteni lehetett beszédét, Cain csöndesen szólalt meg:

-- Hozzátok vissza őket. A túlélő óriásoknak holnap délben átadjuk a feltételeket a megadásra. Dantes parancsnok, egy századot hagyj ott, a többiek jöjjenek haza javításra és karbantartásra. Cain éppen csak befejezte mondanivalóját, és az ováció újra kezdődött, a viharos taps mintha soha nem akarna véget érni.

Cain önkéntelenül a húszéves és ezen háború közötti különbségre gondolt.

Nem egészen három órával Orion siklóhajójának felszállása után megnyerték az óriások elleni háborút. Hadseregük majdnem kétharmada odaveszett, egyetlen, döntő ütközetben, az első napon.

 

3.

 

Orionnak fél órán belül meg kellett volna érkeznie Parlamentbe. Óvatosan, sietség nélkül tartottak hazafelé. Magasan az Egyetlen-óceán nyugodt vize fölött repültek, és vigyáztak, nehogy túlterheljék a több száz sérült gépet. Orion csak figyelme töredékét fordította a repülésre. Balról Kennian kísérte, jobbról pedig, öreg eaglesi gépében, Tristan. Orion kikapcsolta rádióját; nem akart tovább vitatkozni Tristannal.

Tristan úgy érezte, elárulták, és Orion egy pillanatra elgondolkozott, bízott-e benne az öregember egyáltalán. Ha igen, butaság volt. Tristan nyilván nem várta tőlük, hogy nyilvánosan bejelentsék szándékaikat a Gyűrű visszaszerzésére.

Vagy mégis?

Orion még most sem állt készen a beismerésre: birtokában van a Gyűrű. Főleg nem a rádión keresztül. Mintha meghallottavolna Cain gondolatát, a hallgatás és titoktartás vágyát.

Részegnek érezte magát, érzékeit túlterhelték az információk. Természetellenesen élénknek látta a színeket, a hangoknak olyan utózöngéit és akkordjait hallotta, amikhez hasonlót addig soha. A Gyűrűtől nyert új érzékenységével Orion teljesen tisztán értette a gondolatot.

"Nos? Értem jössz vagy nem?"

Orion gondosan végignézte műszereit. Üzemanyagcellái elég jól álltak. A lélegeztetőkben a víz akár egy hétig is el tudta volna látni levegővel. Durva pályagörbét rajzoltatott a fedélzeti számítógéppel; teljes sebességgel az oda-vissza út négy és fél napig tartott volna. Ötgravitációs gyorsulás, négy és fél napon keresztül; Orion a pilótaülésben fekve elgondolkozott ezen. Egy közönséges dolgozó belehalt volna, ezt ő is tudta. "De én nem vagyok dolgozó. Én T'Pau Almandar alkotása vagyok."

Újra hallotta Senta gondolatát. "Nos? Itt tényleg nagyon unalmas."

"Talán igazuk volt."Orion gondolatai az uralkodókhoz kalandoztak, akik másfél évtizeddel azelőtt elhagyták a Földet. "Talán igazuk volt, és soha nem kellett volna a dolgozók között élnünk."

Fölkapta a siklóhajó orrát, belökte a hajtóműveket, s maga mögött hagyta az Egyetlen-óceánt.

" Oké -- gondolta végül Orion --, jó két nap múlva ott leszek. Remélem, megéred a fáradságot"

Az volt az érzése, megbántotta. "Bízz bennem."

 

Kennian nem tudta, mennyi idő telhetett el Orion eltűnése óta, amikor észrevette, nincs már ott a gép. A legközelebbi gép - a jobb szárny irányában Tristan d'Voltáé volt. Szinte gondolkodás nélkül bekapcsolta az emlékeztető térképet, és az Orion gépét jelző radarjel hirtelen jóval Kennian állandó magassága fölé ugrott a térképkijelzőn. Bekapcsolta a század saját csatornáját.

-- Orion!

Nem kapott választ.

-- A francba -- mormolta maga elé Kennian --, tudja ez, mit csinál?

Hallotta, hogy Tristan d'Volta pontosan ugyanezt kérdezi.

-- Orion, merre mész?

Megint semmi válasz.

 

A parlamenti Háborús Szoba hatalmas hologramos kijelzőjén az Északi Föld térképét, aznap először, a hazatérő siklóhajóflotta képe váltotta föl.

A hajók szakadozott alakzatban repültek. Kivéve egy magányos, a Föld körüli pálya felé gyorsan közeledőgépet. Egy másik siklóhajó -- kis sebességéből ítélve nem Sólyom -- megpróbálta üldözőbe venni.

-- Mit csinál? -- kérdezte Maston Veramorn a szoba távolabbi végéből.

Minden harcos ránézett. Cain lassan, megfontoltan:

-- Kitűnő kérdés.

Tristan d'Volta távoli hangja hallatszott a hangszórókból.

-- Lemaradok tőle. Orion, itt Tristan... Orion, miért nem válaszolsz?

-- Azért nem válaszol -- vicsorogta Maston a rádióba --, mert nem akarja egy idiótára vesztegetni az idejét. De akármit is csinál -- kiabálta --, jól jegyezd meg, azért csinálja, mert nála van a Gyűrű! Ez lenne az óriások fölötti győzelem napja? Vagy inkább Cain győzött le minket?

Cain lassan fölállt, és négy testőre kíséretében kifelé indult. Egy eastmarchi harcos kérdőn ránézett, mire Cain vállat vont, és udvariasan, mintha egy egyenrangúval beszélne, azt mondta:

-- Igazán nem tudom. Értesítsetek, ha valami érdekes történik. Megyek, alszom egy keveset. -- Rá se nézett Maston Veramornra, miközben elhaladt mellette.

Tristan d'Volta piszkosul káromkodott, majd azt mondta:

-- Túl ritka a levegő. Nem fogom elkapni. -- Hallották a tehetetlen dühöt a férfi hangjában. -- Föladom az üldözést. Visszamegyek.

 

Orion hátradőlt a Sólyom pilótafülkéjében, miközben ötgravitációs gyorsulással elhagyta a Föld körüli pályát, és nyugodtan arra gondolt: "Ez ... őrület, ez... őrület, ez tiszta őrület."

"Hát -" mondta Senta --, a világmindenség tényleg őrült. Még senki nem mondta?" -- Orion válasza elmosódott a gyorsulás hatására: "Nem." Vállrándításfélét érzett. "Bízz bennem."

 

4.

 

Két nappal később, kora reggel, együtt ültek a Parlament központjához közeli Háborús Szoba lépcsőjén. Mindhármuknál volt fegyver, pisztoly és lézerkard egyaránt. Parlament városában a feszültség oka: egyszerre két hadsereg táborozott benne.

Kennian Temera kényelmetlenül érezte magát a vitától. Fújtatót nyilvánvalóan összezavarták az események, és dühítette, hogy nem kapott lehetőséget harcolni az óriások ellen. Lisa is dühöngött emiatt, ráadásul Kennian, lelki nyugalma számára túlságosan is, kész volt elhinni Maston Veramorn Cain és Orion elleni propagandáját.

-- Tudom, hogy Maston harcosai voltak -- mondta hevesen Lisa --, nagyon jól tudom. De mi okból hazudtak volna Fújtatónak arról, amiért vízbe akarták fojtani a dolgozókat a barlangokban? A fenébe, mindenképp megölték volna őt is!

Kennian sóhajtott. A hideg reggelen párállott a lehelete.

-- Lisa, kérlek, próbálj megnyugodni és gondolkozz. Tudom, képes vagy rá, ha akarsz. Kilenc lehetséges magyarázat jutott eszembe a barlangokban történtekkel kapcsolatban, de egyikben sem szerepel Cain erre vonatkozó parancsa. -- Kennian torz mosolya valahogy szokatlan volt az arcán. Komolyan azt hiszed, csak azért, mert Fújtatót is meg akarták ölni, nem hazudtak volna neki?

-- Mégis azt gondolom, lehet, hogy Cain parancsolta így -- mondta csökönyösen Lisa, és hirtelen dühvei hozzátette: -- Talán Orion is benne volt. Te bízol Orionban? A barátunkban? Ő miért nem mondta meg, hogy kizárólag azért a Gyűrűért kockáztattuk az életünket? -- Hirtelen, nem jókedvében, elnevette magát. -- És most Orioné a Gyűrű, Cain pedig ott ül és töpreng, hová tűnhetett hű fia. Fogadok, egyedül érzi magát. Legalábbis remélem. Fújtató eddig nagyrészt hallgatott, de most megszólalt.

-- Nem rajongok Cainért, de legalább a valóban elkövetett dolgaiért kárhoztassuk a fattyát. Háborúba mentünk az óriások ellen, mert körülbelül száznegyvenezer dolgozót tettek rabszolgává. Orion az életét kockáztatta egy lézer nélküli siklóhajóban, hogy kinyissa a pajzsot, és azután ment el a Gyűrűért. -- Fütyült a szél az ősöreg fák kopár ágai között a parkban. -- Én is jobban örülnék, ha Orion elmondta volna... -- Fújtató vállat vont. -- Lehet, hogy többé nem a barátom, de nem is az ellenségem.

-- A fenébe is -- csattant fel Lisa --, ha nem Cain parancsolta, hogy kitegyék a dolgozókat az áradatnak a barlangokban, akkor miért nem tagadta Maston vádaskodását?

-- Talán -- mondta higgadtan Kennian --, mert Cain szerint senki sem lehet hülye feltételezni róla, valóban megölné saját dolgozóit. Valószínűleg azt gondolja, az emberek előbb-utóbb eltöprengenek, miért használta volna Maston harcosait a dolgozók megölésére, hiszen legtöbb harcosa bármit megtesz a parancsára. -- Lisa elvörösödött, és a lába alatti lépcsőre meredt. -- Talán azt gondolja, az ép agyúak előbb-utóbb elgondolkoznak rajta, miért szervezett volna meg olyan gondosan egy evakuálást, ha egész egyszerűen elég lett volna fölrobbantani azt az átkozott fúziós generátort; kinyírhatott volna titeket, szarháziak, mielőtt megáztatjátok az ingeteket.

Lisa úgy nézett rá, mint akit arcul ütöttek.

-- Megáztattuk az ingünket? Tudod, hányan fulladtak a vízbe?

-- A legpontosabb becslés szerint ezerhatszázhuszonhárman, és ennek közel fele gyerek -- felelte Kennian. Ráadásul a tényleges harcban is meghalt háromezer-kétszázötvenöt harcos, így igen magas a szám. Tudjátok, mi zavar?

-- Miért nem mondod el, Nevenincs? -- Fújtató a lépcső falának dőlt, összehúzta magán a kabátj át, és lehunyta a szemét, mint aki aludni készül.

-- Cain.

Lisa fölhorkant.

-- Ne viccelj.

Kennian lassan ingatta a fejét.

-- Nem úgy értem. Mindannyian tudjuk, Cain kegyetlen, illetve tud az lenni. De okos, és mindig is az volt. Most viszont esztelenül viselkedik. Legalábbis, ha okkal cselekszik így, nem tudok rájönni arra. -- Gondolatait rendezgette. -- Nézzétek. Maston és Tristan d'Volta megszervezték a harcosaikat, ugyanakkor ránk zúdították propagandájukat. Dantes tábornok fenntartja a rendet, de nem annyira ura a helyzetnek, mint Cain lenne, vagy akár Orion; ezt mindannyian tudjuk. -- Barátaira nézett.

-- De hát miért üldögél fönn a Nagyteremben, miért nem tagad, és miért nem mozgósítja a harcosait?...

-- Elfulladt a hangja. -- Nincs értelme. -- Kuncogni kezdett. Fújtató kinyitotta egyik szemét, s meglepetten nézett rá. "Egy vigyor és egy kuncogás ugyanabban a beszélgetésben" -- gondolta némi elképedéssel.

-- Csodálatos lehet, Lisa, mindenkiről ennyire tudni az igazat -- mondta Nevenincs. -- Én csak abban az egyben vagyok biztos, átkozottul keveset tudok mindenről.

Lisa Wanaré csöndesen ült a hideg, szürke égbolt alatt. A közelgő esőtől és hótól terhes levegő pontosan illett a koponyájába zárt, mindenki más előtt érthetetlen gondolatokhoz. A legszörnyűbb az volt: ha Orionnal beszélhetett volna, ő megértette volna.

-- Nem csodálatos -- mondta végül, és barátai is hallották hangjában a nyílt kétségbeesést. -- Szörnyű.

 

A Sólyom pilótafülkéjében feküdt, és összeszorította a szemét a Fény kettős ragyogása -- egyrészt a kezén lévő Gyűrűből, másrészt a Csillag hidegen izzó felszínéből áradt A siklóhajó alig negyed kilométerrel az aszteroida ragyogó földje fölött lebegett A Csillag vizsgálatára vonatkozó eastmarchi jelentések tizenöt évesek voltak, de akár előző nap is írhatták volna őket. Ha változott is valami a tizenöt év alatt, Orion nem vette észre.

 

- Valódi? Mi az a valóság? -- kérdezte szabatosan a nő. Egy meleg nyári napon Parlament utcáin sétálgattak, a kék ég alatt. A Gyűrű a Napnál is fényesebben lüktetett Orion ujján. Orionnak egyetlen valamirevaló hasonlatként az jutott eszébe: úgy érezte magát, mint egy zseniálisan megalkotott gép, amelyben bekapcsolták a működtető fúziós generátort.

A mellette sétáló nő akár a húga is lehetett volna. Senta Almandarnak hívták, és Orion még most sem volt egészen biztos létezésében. Na persze, meglehetősen valódi a bőrének tapintása; az emberekre jellemző meleg, alt hangon beszélt, s nem a gondolataiból sejtett határozott precizitással.

Sajnos, ez nem a valóság volt. Ahogy Parlament sem, vagy a medence, ahol az előbb fürödtek. Csak azért tűnt valódinak, mert, ahogy Senta fogalmazott: "Elég időm volt gyakorolni." Bár Orion csak homályosan érezte maga körül a pilótafülkét és saját testét. Visszanyerte erejét a több mint kétnapos utazáskor fellépő gyorsulástól és lassulástól; mégis csak ez volt valódi Minden más csak Senta emlékeiben és gondolataiban létezett. Ebből épített Senta egy alvilágot magának, mivel a Fény urai tizenöt évvel ezelőtt kizárták a valódiból.

-- És azóta semmi -- mondta halkan. -- Időről időre éreztem Loga közelségét, de még ő sem tudta elszakítani a bilincseimet. Soha senkivel sem beszélhettem egészen mostanáig. -- Elnevette magát. Amíg nem jöttél, azt sem tudtam, mennyi ideje vagyok itt. Harminckét éves vagyok. Hát nem lenyűgöző?

-- De, azt hiszem -- felelte Orion. Parlament idegennek látszott. A Senta emlékeiben élő városban jártak, a tiszta és karbantartott utcákon uralkodók és dolgozók nyüzsögtek. Az emberek mintha észre sem vették volna Oriont és Sentát; egyetlen meddő kísérlet után -- Senta jól szórakozott rajta -- Orion nem próbált beszélni hozzájuk. -- Beszéltem erről Logával. Szerintem a Gyűrű segítségével megszabadíthatott volna. -- Senta bólintott, Orion folytatta: -- Én sokkal kevesebbet tudok nála, és most, hogy itt vagyok, nem tudom biztosan, mit kellene csinálnom.

Senta meglepetten nézett rá.

-- Semmit sem kell csinálnod. Kiszabadítom magam.

-- Nahát!

Senta megérezte zavarát, kíváricsian nézett rá.

-- Világos, nem? Ki tudom szabadítani magam. Csak ide kell adnod a Gyűrűt.

Orion tágra nyílt szemmel tiltakozott.

-- Az képtelenség.

-- Kérlek! -- mondta Senta udvariasan.

Orion homályosan érezte, amint mozdulatlanul fekszik a pilótafülkében, és kezébe szorítja a Gyűrűt. Azt hiszem... nem lehet.

Senta mosolyogva fordult felé.

Tiszta és lenyűgözően őszinte mosolya mindennél jobban elkápráztatta Oriont. Azon kapta magát, hogy teljesen öntudatlanul visszamosolygott.

-- Szerintem lehet -- mondta a lány vidáman --, és nagyon-nagyon sok időm volt gondolkodni.

 

Cain a sötét Nagyterem egyik megfigyelőszékében ült egyedül, magasan Parlament fölött, és az eget kémlelte. Nem gondolt semmire. Nem voltak tervei, és nem számított semmire. Egyszerűen várt.

Valamikor éjfél felé Loga jelent meg a tárgyalótér közepén.

Cain halkan üdvözölte:

-- Hello, Loga.

-- Hello, Cain. -- A vörös fürtű átbaktatott a sötét termen, és Cain közelében leült egy székre. - Nemrég jártam az eastmarchi hegyekben. Elég rosszul állnak a dolgok arrafelé.

Cain bólintott.

-- Tudom. Küldtünk nekik élelmet, de hallom, így sem esznek eleget. Hetvenhétezer dolgozó próbál életben maradni a hegyek között... -- Elhalt a hangja. -- Szeretnék segíteni rajtuk, de nem tudok. Saerlockban égési sérültekről kell gondoskodnunk. Saerlockban nem olyan rossz a helyzet a körülményekhez képest, de csak azért, mert a legtöbben megfulladtak a gát átszakadásakor. És az Almandar teljes hosszában kilépett medréből. A völgyben szinte minden közösségnek kell valamilyen segítség.

-- De saját maguknak kell rátalálniuk, ugye?

-- Mérnökeim foglalkoznak a gondokkal, ahol egyáltalán megoldhatóak. Tudod, a Nagy Gátnak gyakorlatilag csak tíz százaléka ment tönkre. Szerintük újra lehet építeni. Akkor ismét kiszáríthatjuk a völgyet.

-- Eszerint a mérnökeidnek rengeteg dolguk lesz. Hát neked?

-- Én halott vagyok, Loga.

Loga halkan azt mondta:

-- Az évszázadok során nekem is voltak nem beteljesedett vízióim. Neked nem?

Cain őszintén mosolygott ezen.

-- Eddig nem.

-- Szükségük van rád Eastmarchban. Ha visszamennél, téged követnének. Lehet, hogy tényleg meghalsz, de legalább megpróbáltad.

Cain megrázta a fejét.

-- Nem. Megvárom Oriont, és azután végem van, barátom.

-- Cain, szükségük van egy vezérre.

-- Akkor vezesd őket.

Loga tágra nyitotta a szemét.

-- Én? Nem.- Kifejezetten megsértődött. -- Soha.

-- Oké.

Loga még mindig csak bámult rá.

-- Cain, a völgynek az a része teljesen víz alatt áll.

Cain ismét elmosolyodott.

-- Az apám halász volt.

Loga pislogott.

-- Kedvelted volna -- szólt Cain.

Loga hosszú ideig csöndben ült Cain mellett. Nem szóltak egymáshoz. Végül Loga azt mondta:

-- Talán igen. -- Végtelenül hosszúnak tűnt a csönd. -- Képes lettél volna rá, ha lett volna hozzá bátorságod.

Távozásának szele meglebbentette Cain ruháját. Cain nem volt biztos benne, hogy Loga nem hallja válaszát.

Tudom. Viszont nagyon fáradt vagyok. A Fény áldjon, Loga.

 

A lankás domboldalon fekve néztek le a képzeletbeli Parlamentre. Nagyon melegen sütött a nap, és erős fűillat áradt körülöttük. Ettől Orion elálmosodott. Elment a kedve a vitától Sentával, pedig kiderült róla, nagyon is figyelemre méltó nőszemély.

-- Olyan sok mindent ismertem, amikor ide bebörtönöztek -- mondta csöndesen Senta. Hanyatt feküdt Orion mellett, kezét összekulcsolta a feje alatt. -- Nagyon, nagyon sokat. -- Lassan ingattk a fejét. -- És szinte semmit sem értettem belőlük. Könnyű életem volt, hiszen uralkodónak születtem, és a dolgozók kiszolgáltak. Ahogy, gondolom, neked is könnyű volt az életed, mert téged is kiszolgáltak a dolgozók. És nem mondom, hogy ez baj. Nem, te vezetésre termettél, mások pedig a követésedre. Mielőtt T'Pau megalkotott minket, ez volt a világ rendje: néhány ember felülmúlta a többit.

Orion szótlanul bólintott. Barátaira gondolt, akiket talán már sohasem tud visszaszerezni. Senta hirtelen felült, átkarolta a térdét.

-- A dolog akkor válik bonyolulttá, ha sokan egyszerre lesznek jobbak a többi embernél. Mi jó nép voltunk, Orion. Rengeteget töprengtem ezen. Jó nép voltunk. Sokkal többet használtunk, mint amennyit valaha is ártottunk. Ha vetkeztünk valamiben, akkor abban, hogy igazán jobbak voltunk a dolgozóknál. Erősebbek, okosabbak, és érzékeinkkel csak a legjobbak -- Cain, a lázadó Artemis meg a hozzájuk hasonlók -- vehették föl a versenyt. Cain csak a fizikumában nem közelítette meg a szintünket. Azt mondják, nem kimondottan erős ember. Vállat vont. -- Akkor nem értettem. Azért hagytuk el a Földet, mert a dolgozók nem tudtak versenyezni velünk, és nem lett volna méltányos erőltetni. El kellett jönnünk. Tanácsaink nem kellettek nekik és azokkal nem is segíthettünk rajtuk. Mi megtaláltuk a békét és a harmóniát -- nagyon is valós dolog, Orion, hogy nem kell egyik uralkodónak fenekednie a másikra --, de nem tudtuk megtanítani a dolgozóknak. Ők csak emberek, és képtelenek voltak megtanulni.

-- Képtelenek voltak megtanulni -- ismételte Orion halkan. -- Azt hiszem, ebben tévedsz. Valóban nem tanulták meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem is tudják.

Senta elnevette magát.

-- Ez kicsit erős következtetés, Orion. Körülbelül hétszáz évig tanítottuk a dolgozókat az Akadémián, és ezen idő alatt még a legjobbak között is alig akadt valaki, aki megközelítette volna a szintünket Cain megjelenéséig.

-- Én taníthatnám őket -- szólalt meg Orion hosszú szünet után. -- Tudod, keményen próbálkoznak. Lisa és Fújtató és Nevenincs. Én közéjük tartozom. Engem ismernek.

-- Jézus is közéjük tartozott -- mondta csöndesen Senta. -- És látod, mi... -- Hirtelen abbahagyta a mondatot. -- Nem ismered ezt a nevet?

Orion a fejét rázta.

-- Kellene?

-- Cain ismeri -- folytatta Senta elgondolkozva. -- De azt hiszem, Orion, Cain nagyon sok, előtted ismeretlen dolgot tud. Azt mondod, sosem tanított meg a gondolataid fegyelmezésére. Pedig ő képes rá, Orion, és mivel Loden -- illetve T'Pau vére vagy, megvan benned a készség a Fényt uralni.

Orion azonnal elnevette magát.

-- Készség? Bennem? -- Hosszan és őszintén nevetett. -- Azt tudom, Cainben megvan a készség, mert éreztem. És Loga uralkodóban is. Éreztem gondolatai erejét. És azokban a nőkben is megvolt, akkor éjjel. -- Elhallgatott, aztán gyorsan hozzátette: -- Talán én is meg tudnám csinálni, amit ők, de most nincs időm megtanulni.

 

Ismeritek a csöndet,

Feleim, vagy nem?

Ezen élet, mely kétfelé néz,

Nyomot hagyott az emberek arcán belülről

 

-- Ez igazabb bármi másnál, amit mondhatok neked -- mondta csöndesen Senta. -- Cain egész életedben arra nevelt, nézzél kifelé, fordulj az óriások ellen és szerezd vissza a Gyűrűt. A világ szemében nagy dolgokat vittél végbe, Orion. -- A szemébe nézett. -- De a világ őrült bohóc. Megígértem anyádnak, érted megyek, erre most, ennyi év után, te jöttél értem. Tökéletesen igazad van. Ezen rövid idő alatt, míg együtt leszünk, nem taníthatlak meg a Fény irányítására, így csak egyféleképpen szabadulhatok meg. Orion, vér vagy a véremből, és a nevemre, apám és T'Pau nevére esküszöm: ha van vagy valaha volt becsülete az Almandar névnek, visszaadom a Gyűrűt.

Orion bólintott, nem fáradtan, inkább erős és nagyon is valódi vonakodással.

-- De mindehhez -- mondta szelíden Senta -- meg kell bíznod bennem annyira, hogy ideadd. Felejtsd el a világot, Orion, felejtsd el a világ bölcsességét, hiszen az nem bölcsesség. Bízz bennem. Add ide a Gyűrűt.

Aznap éjjel felhőtlen volt az ég Parlament fölött. Cain még mindig a Nagyteremben ült, és várta sorsa betelj esedését, amikor a Csillag fénye hirtelen megrezzent, egy pillanat töredékéig halványodott, aztán novaként fellobbant.

Amikor az éjszakai égbolt ismét elsötétedett, a Csillag, tizenöt év óta először, eltűnt.

 

5.

 

Orion Föld körüli pályára állt, néhányszor megkerülte a bolygó felszínét, közben az óceán kékségét nézte. Nem tudta biztosan, képzelődik-e vagy tényleg áporodott volt a levegő, de nem is érdekelte.

"Büdös vagyok -- gondolta tárgyilagosan --, szomjas és össze-vissza zúztam magam. De legalább hazajöttem."

Siklóhajójával elhagyta a Föld körüli pályát, és belépett a légkörbe.

 

Maston nyugtalanul járkált föl-alá a Háborús Szobában. Már nem voltak ott eastmarchiak. Mindannyian visszahúzódtak az észak-parlamenti eastmarchi táborba.

Tristan d'Volta félrészegen ült az egyik kikapcsolt számítógép mellett, ivott és a járkáló Mastont figyelte. Cinikusan megállapította, jó formában van az öregember. Bordine halála, valamint Orion bizarr viselkedése következtében aratott apró és szó szerint szimbolikus győzelme valamelyest visszahozta Maston Veramorn elveszett fiatalkori békéjét. Legalábbis Tristan úgy látta. Rögtön ki is mondta, mivel rájött, Maston már nem képes megfélemlítem.

-- Orion vissza fogjönni. Ehhez elég jól ismerem.

Maston, pusztán reflexből, fölmordult.

-- Tudtad, hogy mindannyiunkat elárul, mihelyst megszerezte a Gyűrűt? Uralkodóvér csörgedezik az ereiben, és ez látszik rajta.

-- Visszajön -- mondta hűvösen Tristan --, és vele fogom megbeszélni a dolgot. -- Tristan óvatosan fölállt, és tántorgás nélkül kisétált a szobából. A tehetetlenséget és az utálatot, holmi saját magára aggatott kitüntetésként, magával vitte. Mastonban érlelődött az elhatározás Tristan miharabbi halálára.

-- Maston lord?

Maston megperdült, mint aki támadástól tart; egyik testőre már-már előhúzta fegyverét.

Mondál Dantes ezredes, Cain főparancsnoka rájuk mosolygott. Öt puskás eastmarchi harcos állt mögötte.

-- Uram, Cain -- mondta hivatalosan és szinte leereszkedőn -- kéreti megjelenésedet Parlament Tanácstermében, amint alkalmas számodra. Magaddal hozhatod testőreidet. Cain lord békés találkozót szeretne. Mivel a jelenlegi helyzet tűrhetetlen, mindannyiunk érdeke a megoldás. Már vár rád.

Dantes nem várt választ. Finoman meghajolt, és embereivel együtt elhagyta a Háborús Szobát.

 

Maston egy órát váratta, azután, húsz testőr kíséretével, egyik személyi szállítójában, fölment a hegyre, a Tanácsterembe.

 

Senta magasan a menekülttábor fölött egy acélkő kiszögellésen állt, és beszívta a szél illatát, az egyre növekvő árnyékok és az aranytüzű lemenő Nap szépségét. A távolból Loga dühös kiabálását hallotta. Hangjából érződött, roppant jól érzi magát.

-- ...nem, nem és nem -- rikácsolta. -- Mindannyian agyalágyultak vagytok? Azért, mert még sohasem halásztatok, nem muszáj rögtön elcseszni. Ez nem valami kötelesség, rendben?

Egy dolgozó mondott valamit odalent, de hangját elsodorta a szél.

-- Azt hiszed, több halat fogsz, ha összekuszálod azt a rohadt zsinórt? Micsoda? Tudom, hogy nyálkásák -- süvöltötte --, milyenek legyenek, ha egyszer giliszták?!

A tizenöt évnyi érzékszervi nélkülözés, bár nyilván nem élvezte, csodálatosan fejlesztette képességeit a Fény irányításában. Megérezte Orion siklóhajója belépésének pillanatát a Föld légkörébe. "Megyek" -- mondta csöndesen Logának, és távozott.

Az alánti dolgozók ugyancsak blazírtan fogadták a látványt, akár a parlamentiek annak idején. Senki nem kapta föl a fejét a távozását jelző mennydörgés hallatán.

 

A távradart figyelő technikusok hosszasan tárgyaltak, mielőtt a szolgálatos első parancsnokhoz mentek. Végül megegyeztek, és a főtechnikus éppen beszélni kezdett, amikor Tristan d'Volta lépett a Háborús Szobába.

-- Parancsnok! Jelzést fogtunk a távradaron. Eredetileg természetes röppályán közeledett; először azt hittük, üstökös, mert a siklóhajókat ilyen messziről általában nem érzékeli a radar...

Tristan félbeszakította.

-- Nyögd már ki. Mi az?

A harcos eddig a szolgálatos első parancsnokhoz intézte szavait. Most Tristanhoz fordult.

-- Uram! Nem tudom biztosan, de motoros jármű, óriásgépnek kicsi, különben is az ellenkező irányból jön. -- A harcos vállat vont. -- Csak találgatok, uram, de azt hiszem, igazam lesz. Szerintem ez Orion kapitány. Az ő gépe elég fényes ilyen radarjel adásához.

Tristan a számítógép kijelzőjére nézett. A szolgálatos harcosok érezhették az ezredes alkoholszagú leheletét.

-- Ő az. Visszajött. -- A főtechnikushoz fordult. Miért nem szóltak nekem korábban erről?

A harcos fejében fél tucat válaszlehetőség fordult meg, végül azt mondta:

-- Nem voltál itt, uram. Továbbá Maston lord azt az utasítást adta, értesítsük, ha...

Tristan visszakézből teljes erővel leütötte a férfit, majd fél kézzel fölemelte a földről.

-- Ha bárkinek szólsz -- sziszegte vadul --, kivégzőosztag elé állíttatlak, mielőtt lemegy a Nap. -- Intett neki, hogy távozhat, és az első parancsnokra üvöltött. -- Száz méter alá süllyedésének pillanatában lézerzárat akarok a feje fölé, egyszerre mindkét sort. -- El kell kapnom, ő az enyém.

Tristan d'Volta meg se várta a parancs visszajelzését, elrohant.

 

Tristan tizenöt siklóhajót vitt magával. Fedélzetükön azzal a néhány emberrel, akik megítélése szerint hűségesebbek voltak hozzá, mint amennyire Maston Veramorntól féltek.

 

Egy szárnysegéd jelentkezett Mondái Dantes tábornoknál, aki személyi szállítójában várakozott a barlangok alatti leszállópályán. A gép csak külsőre látszott személyi szállítónak. Ha a szükség ügy kívánja, minden különösebb erőfeszítés nélkül pokolra küldhette volna a leszállópálya másik felén álló Maston Veramorn szállítóját.

-- Uram! Tizenöt, talán tizenhat siklóhajó szállt föl ebben a pillanatban Parlament déli végén. Lehallgatjuk a beszélgetésüket, de eddig nem derült ki a céljuk.

Dantes rövid ideig elgondolkozott, és félretette a dolgot.

-- Amennyiben ártani tudnak tizenöt rohadt géppel, akkor rajta.

-- Igenis, főparancsnok.

A gyorsan közeledő gépek nyilvánvalóan nem eastmarchiak voltak. Orion mindazonáltal nem aggódott; még nem teremtett kapcsolatot a parlamenti Háborús Szobával, mióta elhagyta a Föld körüli pályát. Amíg nem kerültek vizuális kapcsolatba, nem tudhatták biztosan kilétét. Hűvösen megérintette az állomáskereső gombot, és általános hullámhosszra állt.

-- Itt Orion kapitány Eastmarchból a közeledő hajókhoz: hello,

-- Orion parancsnok, itt d'Volta ezredes. Eagles légterében repülsz, és ereszkedésedet a kíséretünkkel folytatod.

-- Tristan!

-- Tessék! -- A siklóhajók tovább emelkedtek, és már körülbelül egy vonalban haladtak a Parlament felé tartó Orionnal.

-- Mi ez a hivatalos hang, Tristan? Nagyon szívesen leszállók veletek.

-- Jól teszed. Nemigen van más választásod, uralkodó.

-- Uralkodó? Tristan, mi a fene ez az...

Ebben a pillanatban még jó száz méterrel az eaglesi siklóhajók fölött repült, de gyorsabban ereszkedett náluk. A magasságmérő szerint egy hajszállal két kilométer alá került. Az ég hirtelen vérszínűvé változott fölötte. Egy pillanatig sem töprengett, egyszerűen a hosszú gyakorlóévek alatt megtanultak szerint kézi vezérlésre kapcsolt, a hajtóműveket teljes gyorsulásra állította, lejjebb vitte a gépet, el a lézermennyezettől. Meredeken zuhanva, másodperceken belül az eaglesi gépek alá került, és hallotta Tristan d'Volta ordítását a rádióban:

-- Menekül! Állítsátok meg!

Gyorsan felfogta: semmiképpen sem juthat el Parlamentbe. Halott apja méltányolta volna ezt a helyzetet; bár egy eaglesi siklóhajó nem vehette föl a versenyt Orionéval, tizenöt biztosan. Lézertűzzel és torpedókkal lassan a Fekete-hegység felé terelték. Szinte közönyösen lőttek rá. Orion rögtön rádöbbent, nem akarják igazán megölni, de az sem zavarta volna őket, ha sikerül.

Már a hegyek árnyékában jártak, amikor Orion először biztonságban érezte magát annyi időre, hogy átállhasson Eastmarch csatornájára, és megpróbáljon segítséget kérni. Fogalma sem volt, támadóin kívül hallja-e valaki az adást. Legalábbis Tristan d'Volta nyilván lehallgatta az eatmarchi csatornát, mert Orion segélykérése után ezen a hullámhosszon szólalt meg.

-- Most már jobban ismerlek, uralkodó, így tisztességes lesz a harc.

-- Tisztességes harc? Csak tizenöten egy ellen?

-- Valójában tizenhatan. Ha a szüléidhez hasonlóan repülsz, éppen elég tisztességes.

-- Rosszul számoltam. Ez aligha tűnik tisztességesnek, Tristan. Ezen a gépen még lézer sincs. Közben elérték a hegyeket, és Orion néhány másodpercig sötétedő hasadékon keresztül a Fekete-hegység belsejébe irányította a hajót.

-- Nem tisztességes, Orion? Hívd a Fényt, uralkodó. Bármikor megteheted, a Gyűrű is nálad van.

A lézertűz mind közelebb csapott le Orion körül; lefelé akarták kényszeríteni. Egyre délebbre keveredtek, végül a völgy eltűnt mögöttük.

-- Tristan, a francba, mi ütött beléd? Nem beszélhetnénk meg ezt az egészet legalább?

-- Én így beszélek! -- Orion elkáromkodta magát, mikor a lézersugár eltalálta gépét, és még közelebb ereszkedett a Fekete-hegység homályos csúcsaihoz.

-- Tristan, tényleg csak a Gyűrű miatt van az egész? Neked adom. Azt sem tudom, hogyan kell használni azt a szart.

Hallatszott Tristan d'Volta hitetlenkedő horkantása a rádióban.

-- Hát persze, nekem adod. Az uralkodók közismerten megosztják titkaikat a...

Egy még sötétebb folt figyelmeztette csak Oríont valószínűleg egyetlen esélyére a növekvő homályban. Szinte oldalára fordította a gépet, a légtorkok vadul szívták be a levegőt, és rákapcsoltak a hajtóművek. A ragyogó hősugár megvilágította a nyomát, azután a siklóhajó teljesen eltűnt a sötét szurdokban. Még mindig túl gyorsan repült a koromsötétben, csak saját hajtóművei adtak némi világosságot. Teljes erővel működtek a légtorkok. Valószínűleg ez mentette meg Orion életét, amikor jobb szárnya nekiütődött egy sziklakiszögeilésnek, és gépe néhány száz kilométeres sebességgel lezuhant a sötétségbe.

 

A siklóhajók a homályos átjárókban portyáztak, a Fekete-hegység mélyén. Lézereiket a legerősebbre állították, a skarlátvörös keresőfények Orion hajójának eltűnésének helyét pásztázták. A rubin ragyogás végiglibbent a havon, a sziklákon, az elszórt fenyőfoltokon.

Húszperces keresgélés után bukkantak a hajó ripityára tört, megperzselődött, csillogó roncsára.

Tristan egyik harcosa füttyentett az összezúzott gép láttán.

-- Na, ennek vége.

Tristan csendesen megjegyezte:

-- Úgy látszik. Azért lemegyek és megnézem. Hatvan méterrel a roncs fölött szállt le egy kis párkányra, és negyedórát küzdötte magát Orion gépéig. Körüljárta a hajó maradványait, megvizsgálta kézilámpájának fényénél. A fúziós cellák kigyulladtak, így a gép hevesen lángolt, és hátsó harmadát salak borította. A csillogó ezüstborítású testet megerősítő szénszálak -- Tristan tudomása szerint ezek semmilyen hőmérsékleten sem égtek el teljesen megfeketedtek, ahogy végigkúsztak rajtuk a lángok. A pilótafülke a felismerhetetlenségig tönkrement. Tristan nem tudta biztosan eldönteni, Orion holtteste benn volt-e.

A kiolvadt fúziós cellákból áradó ragyogó hő pedig meggyőzte: nem az a legjobb ötlet a világon, ha odamegy megnézni. Megnevezhetetlen, furcsa érzés szorította össze a gyomrát, miközben visszamászott siklóhajójához. Amint elérte a párkányt, egy lézerkard pengéje jelent meg alig két centiméterrejobb fülétől. Egy hang lágyan mondta:

-- Ha megmoccansz, dolgozó, vagy lélegzetet veszel, vagy bármi hülyeséget csinálsz, levágom a nyakadról azt a rohadt fejedet.

Tristan d'Volta mozdulatlanul állt. A penge húsz centiméterrel átnyúlt a válla fölött, és a fényben látta Orion lélegzetét.

-- Ha már itt tartunk, nem lenne nagy veszteség. Már másodszor tört el ez a karom, ezért kissé bizonytalanul viselkedik. A fegyveredet dobd a földre, tedd tarkóra a kezed, menj előre három lépést és fordulj meg. Bal kezed hüvelyk- és kisujjával vedd ki pisztolyodat a tokból. Lassan. Rajta.

Tristan d'Volta pontosan a parancs szerint cselekedett, utána Orion homályos alakjára fordította tekintetét. A fiú bal karja ernyedten lógott, másikban pedig Tristan fegyverét fogta.

Amennyire Tristan látta, nem volt nála a Gyűrű.

-- Fölajánlottad nekem a Gyűrűt -- mondta vontatottan Tristan, még mindig tarkójára kulcsolt kézzel. -- Komolyan gondoltad?

-- Akkor igen -- válaszolta Orion gyakorlatiasan.

-- Egyáltalán, nálad van?

-- Persze. -- Fegyvert tartó kezének szabad kisujjával előhúzta zubbonya zsebéből a kristálydarabot, és hirtelen egy kis Nap-töredék ragyogta be a párkányt. -- Érkezésedkor el kellett dugnom -- mondta szelíden. -- Az átkozott bizonyos szempontból egy kölyökkutyára hasonlít. Nem érti, hogy "csönd legyen, te hülye".

Tristan d'Volta ámultán meredt a Gyűrűre. Most látta először ezt a jelentéktelen tárgyat. Ezért harcoltak és haltak meg annyian.

-- Na, most mi legyen, Tristan? Mi kell a békekötésünkhöz, azaz lehetséges ez egyáltalán? Egyfolytában "uralkodónak" hívsz, mintha ez sértés lenne. De nem vagyok uralkodó. Csak én vagyok, Orion. Ez az igazság.

-- Igazság? -- Tristan durván fölnevetett. -- Mi az igazság, Orion? Nálad van a Gyűrű, az erő meg mindig veled volt. Ez az igazság.

-- Gondolom, megölhetnélek -- mondta csendesen Orion --, de már elég volt az öldöklésből. Egész életemben gyilkolni tanultam. Menjünk le együtt Parlamentbe. Kíséreljük meg a békét, és nézzük meg, mi sül ki belőle. -- Fáradtan elmosolyodott. Legrosszabb esetben semmi. Akkor legföljebb próbáljuk megölni egymást. Most is csak ezt csináljuk.

-- Te könnyen beszélsz békéről. Nálad a Gyűrű. Piszok könnyű békekötésről beszélni, hiszen neked semmiképpen sem eshet bántódásod. Tényleg azt hiszed, nyugodtan leélnénk az életünket abban a biztos tudatban, hogy, bár uralkodó vagy, soha többé nem taszítod szolgaságba a dolgozókat? Elhiszed ezt bármelyikünkről is? Az átkozotteastmarchi embereidről?

Orion Tristanra szegezett pisztollyal állt egy darabig, majd lassan a föld felé fordította a fegyver csövét. Halkan megszólalt:

-- Ebben van valami. -- Hosszú ideig mozdulatlanul állt. -- Valahol el kell kezdeni a bizalmat. A földre ejtette a pisztolyt, s csöndesen azt mondta a csodálkozó, rémült férfinak: -- Te vagy a tanúm. És a Gyűrűt az alattuk tátongó szakadék felé hajította.

Tristan d'Volta öntudatlanul cselekedett. A Gyűrű után vetette magát, megragadta és egy végtelennek tűnő, csodálatos pillanatra érezte bőrén a perzselő fényességet. Aztán mindennek vége lett, ahogy lába megcsúszott a jeges sziklán. Hangtalan zuhanása nem tartott sokáig. Az egész egy pillanat alatt játszódott le. A Gyűrű békésen csillogott a földön, Oriontól három méterre.

Tristan meghalt.

Valahonnan a távolból Senta gondolatait hallotta, ahogy ott állt bénultan és a Gyűrűre meredt. "Sohasem könnyű, Orion. Azt hiszem, nem. " Eltűnt Senta gondolatainak pehelykönnyű érintése, s Orion fölvette a Fény Gyűrűjét a jeges földről.

A tárgyalás Maston részéről terjengősen, elkeseredetten és részletekbe menően zajlott. Cain egyedül képviselte Eastmarchot, szárnysegédek és számítógépek nélkül, csak három testőre és Jimal állt mögötte. Maston Veramorn, fél tucat szolgával és mind a húsz testőrével maga körül, vacogva képviselte Eaglest a nyitott Nagyteremben, ahol valaha a Föld uralkodói vitatták meg dolgaikat. Még látszottak a csillagok, de északról sötét viharfelhők tömör fala közeledett, megtorló óriásseregként. Maston Veramorn talán tízszerjárt a Nagyteremben az évek alatt, mióta elfoglalta Parlamentet, de soha nem tudta megszeretni; ezen az estén -- érezte az ózon szagát a levegőben, idegei megfeszültek szívesebben lett volna bárhol másutt a világon.

Cain javasolta, osztozzanak igazságosan: Parlament maradjon Mastoné, Cain pedig kapja meg Goldrivert. Ekkor Maston tökéletesen elvesztette a fejét, és több mint egy teljes percig folyamatosan ordított Cainnal. Cain csöndesen ült, nem szakította félbe, bár Maston Veramorn testőrei már idegesen keresgélték fegyvereiket. Amikor végre kifulladt, Cain halkan, szinte elmélkedőn szólalt meg:

-- Egyszer Eastmarchban kivégeztettem egy embert a rossz modora miatt. Ebből ő semmit sem tanult, de az emberek néhány hétig igazán kedvesek voltak egymáshoz.

Maston Veramorn egy pillanatra Cainre meredt, majd önelégülten elvigyorodott.

-- Biztos vagyok benne, hogy így történt. Eastmarchban. De már nem ott vagy, Eastmarchi Cain. Parlamentben vagy, egyedül, uralkodófiad nélkül, csak három testőrrel. Láttam, mit tudnak ezek az ezüstszeműek, Cain, mély benyomást tettek rám, de egyszerre húsz pisztoly, azt hiszem, hamar elbánna velük.

Cain Mastonra mosolygott, fekete szeme jéghideg.

-- Biztosan igazad van. Természetesen te halsz meg elsőnek, s testőreid fele is valószínűleg követni fog.

A megjegyzés egy röpke pillanat alatt kioltotta Maston hevességét, bár próbálta titkolni.

-- Szóval, meghalok. Amúgy is meghalnék az előlünk eldugott ifjúságserkentő nélkül. De legalább van követőm: Tristan. Téged ki fog követni? A megszökött uralkodó? Nála van a Gyűrű.

Cain meg sem próbálta ezt tagadni.

-- Orion visszajön -- mondta szelíden.

Cain három fluoreszkáló alakot vett észre a hegyoldalban, ahogy időről időre felvillantak a fák között. Hirtelen rájött, mi kísértett tudata peremén az elmúlt héten. Maston Veramorn rápillantott, s csak testőreinek kedvéért szólalt meg.

-- Kétlem.

Cain vállat vont, száműzte gondolataiból a Gyűrű Nővéri Szövetségét, és elmosolyodott. Ketten ugyanúgy lehet közönségnek játszani, mint egyedül.

-- Csak egyikünknek lehet igaza. Jelentéseink alapján nem hiszem, hogy te lennél az, Maston Veramorn.

 

Orion Parlament déli területén szállt le. Előre figyelmeztette a szolgálatos repülőparancsnokot, eaglesi siklóhajón érkezik. Egy orvos ellátta a karját, miközben önkéntelenül fintorgott Orion szagától. Azután Orion lezuhanyozott, megivott egy liter vizet, fölvette ünnepi egyenruháját. Megfelelő öltözetben akart megjelenni az éppen magasan a város fölött, Parlament Nagytermében zajló tárgyaláson. Erről értesítették. Öltözködés közben vette észre a lila zúzódásokat a testén, ahol hozzáért a pilótaüléshez.

Visszaérkezésének és az ujján viselt Gyűrűnek a híre futótűzként terjedt el az eastmarchi tisztek között, és mire elindult, hogy csatlakozzon Cainhez, három igaz barátja már várta szótlanul a leszállópályán. Egy hosszú pillanatig csak állt némán, mert tudta ugyan, mit akarnak hallani, nem tudta, hogyan mondja el nekik. Amikor végre megtalálta a szavakat, mintha a szél szólt volna Orionból, csak hangszerként használva őt. Őszintén, minden ékesszólás nélkül kimondta, ami a szívét nyomta.

Kennian Temerához így szólt:

-- Te vagy a legjobb barátom a világon.

Fújtatóhoz így:

-- Bízz bennem. Ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam.

Lisa Waneréhoz kedvesen:

-- Mindig szerettelek.

Mindhármuknak csak annyit mondott:

-- Kövessetek.

Követték, és a három siklóhajó lassan elindult fölfelé a hegyoldalba. Ott várakoztak az eastmarchi és az eaglesi személyi szállítógépek.

 

Cain figyelte a közeledő siklóhajókat. Négyen voltak, és Cain azonnal felismerte mindet. Az egyik gép kiásé megelőzte a többit, és a férfi -- hiszen egyszer saját kezén viselte a Gyűrűt -- még ekkora távolságból is érezte a hegyoldalban közeledő erő fényes, elektromos lüktetését. Maston Veramorn elhallgatott, mert nyilvánvalóvá vált, Cain nem figyel rá, és követte a tekintetét.

-- Miféle árulás ez, Cain? -- kérdezte azonnal.

-- Nem árulás, Maston. Csak a fiam.

 

A négy fiatal harcos együtt sétált föl a leszállópályáról. A Gyűrű ragyogó fényt árasztott maga körül. Árnyékuk groteszken ugrándozott a tájban. Elérték a Nagytermet, beléptek a déli nyíláson. Csönd volt, mióta megérkeztek; csak Orion törte meg, amint halkan megszólalt:

-- Cain lord, Maston lord. -- Maston Veramornhoz fordult, és, mivel nem ismerte a két férfi egymáshoz való viszonyát, finoman azt mondta:

-- Maston lord, főparancsnokod, Tristan d'Volta ezredes halott.

Még mindig csönd. Maston egy szót sem szólt. Orion beljebb lépett a Nagyterembe, kezén a vörösen izzó Gyűrűvel.

-- Tristan meghalt, Maston lord, mert képtelen volt lemondani a Gyűrűről, mert fejébe vette, hogy a neki szükséges erő biztonságban lehet egy bizonytalan világban. Az élet veszélyes, uraim, és aki él, annak egyszer meg kell halnia. Én -- mondta határozottan, inkább Cainnek, mint Mastonnak --visszajuttatom ezt a Gyűrűt oda, ahonnan elhoztad.

Maston Veramorn erre elsápadt. Megnyalta a száját, hogy képes legyen beszélni.

-- Szép szavak, uralkodó, De neked sem hiszek jobban, mint Lodennek vagy Solannek vagy bárkinek a fajtádból.

Éles, mennydörgésszerű csattanás hallatszott, és Senta Almandar jelent meg a terem szélén. A süvítő levegő Mastonba fojtotta a szót. Senta Almandar csöndesen üdvözölte.

-- Hello, Maston Veramorn.

 

Tizenöt éve, Cain kivételével, a teremből senki nem látott egyetlen uralkodót sem a Fény teljes hatalmának palástjában. Átragyogott Senta bőrén, összegyűlt szemgödrében és a torkán. Folyadékként borította el, amint ott állt, és Maston Veramornra szegezte tekintetét. Az egész terem körülbelül három másodpercre mozdulatlan maradt. Aztán Maston egyik testőre finom mozdulattal a fegyvere után akarna nyúlni, de Senta egyetlen intéssel megállította. Sokáig fürkészte Maston arcát; végül megkérdezte:

-- Miért? Nem hiszel Orionnak, csak azért, mert véletlenül, akaratán kívül annak született, aki?

Mindenki észrevette, ahogy Maston Veramorn arcán megrándult egy izom. Cain szemmel láthatóan élénk érdeklődéssel követte az eseményeket, de nem szólt semmit. Végül Maston szinte összefüggéstelenül fröcsögni kezdett.

-- Hinni neki? Cain fiának, aki ráadásul uralkodó? Egy hozzád hasonlónak?

Orion egy percre sem vette le a szemét Maston Veramornról. Csak ő nem fordult meg a hangra, amikor Senta Almandar megjelent.

-- Nem tagadom le többé, ki vagyok, dolgozó. Apám apja uralkodó volt. Ha csak a származás számít, uralkodó vagyok. Nem szégyenlem; sok nagy dolgot vittek végbe. Attól eltekintve, hogy nem terjesztették ki mindenkire, semmi rossz nem volt az uralkodók eszméiben. Hittek a békében, és a közös küzdelemben, mert többet ér az egymás elleninél. Hittek abban, a gyilkolás bűn. Olyan szörnyű dolgok ezek?

Maston testőreihez fordult, és úgy szólt hozzájuk, mintha egyenrangúakhoz beszélne.

-- Összefogtunk, dolgozók, az óriások ellen. Szerintem képesek vagyunk ugyanerre a békéért is. Ti képesek vagytok rá. Kit támadunk meg legközelebb? -- Lassan megfordult, és a völgy, a világ felé mutatott. Hirtelen elnevette magát. -- Ki a franc maradt?

Maston Veramorn szitkozódva rivallt saját testőreire:

-- Meghallgatjátok ezt? -- Orionhoz fordult. -- Egy uralkodót, markában a Gyűrűvel? -- Közelebb lépett Orionhoz. -- Ha igazán békét akarsz, uralkodó, add nekem a Gyűrűt Mutasd meg mindannyiunknak a jó szándékodat.

Orion egy pillanatig sem habozott.

-- Jól van. -- Míg Maston csak nézte, mint aki nem akar hinni a szemének, Orion lehúzta ujjáról a Gyűrűt, s Maston nyitott tenyerébe helyezte. Maston megragadta a kezét, beszorítva a Gyűrűt a két tenyér közé, egyetlen mozdulattal előhúzta övébe dugott kését, és hasba szúrta Oriont. Orion elengedte a Gyűrűt, lassan hátratántorodott, Cain felé, aki nyugodtan fölemelkedett székéből. Zavart kifejezés ült Orion arcán, amikor Cain estében elkapta. Cain egyik ezüst szemű testőre azonnal megmozdult, hogy megakadályozza Maston Veramorn egyik emberét a lövésben, és elhajított kése pontosan abban a pillanatban vágta el a testőr torkát, amikor az homlokon lőtte Eastmarchi Caint.

 

Rohamosan közeledett a sötétség. Együtt sétáltak az alkonyaiban az óceán partján. Hétköznapi, jelentéktelen dolgokról beszélgettek. Már hosszú évekkel ezelőtt megbeszéltek minden lényegeset. Orion csak lassan fogta föl környezetét, a víz hideg érintését a bokáján. Tőle balra sziklás pusztaságba veszett a part, míg jobbra az Egyetlen-óceán terült el a látóhatáron. Zavarba hozta a táj, végül megkérdezte Caint, merre járnak.

-- Véget ért egy utazás, Orion. -- A férfi egy pillanatra ránézett, majd hozzátette: -- Az én utazásom. Azt hiszem, ha a tiéd lenne, valami mást látnál. Szerintem vissza kell menned.

-- Hagyjalak itt egyedül? Ugye nem gondolod komolyan?

-- De igen -- mondta Cain lassan. Nehezen jöttek a gondolatok, s harcolt velük, mert most nagyon fontosnak tűnt, hogy Orion ne kövesse új útján. Fordulj meg -- mondta csöndesen. -- Menj vissza, fiam.

-- Fiad? -- Orion elgondolkozva bólintott, és visszanézett az élet távoli csillogása felé. Lassan megfordult és megindult az úton, de néhány lépés után megállt, visszafordult az utána néző Cainhez.

-- Cain!

-- Igen, Orion?

-- Cain, ha nekem kellett volna apát választani, téged választottalak volna.

-- Orion. -- A fekete és a szőke férfi egymásra nézett a bíbor alkonyaiban. -- Én és mesterem, Loukas -- sosem halunk meg, amíg te élsz. -- Nagyon szelíden hozzátette: -- Menj vissza.

 

6

 

Egyre csak gyűlt lelke köré a sötétség.

Csöndesen állt a hatalmas, sötét óceán partján, és eltöprengett, vajon igaza van-e a keresztényeknek, és a halál valóban csak egy másik élethez vezető kapu. Viszontlátja-e testvéreit? És Jennyt, az első nőt, akit szeretett, és Ellit, az utolsót? Talán viszontláthatja anyját, és most, hogy felnőtt, talán kibékülhetnek; tudta, most már anyja is képes lenne szeretni őt, ahogy ő mindig is szerette.

Messze a távolban pislákoló ragyogást látott.

A Fényre, talán Loukast is viszontláthatja.

Nagyon hideg tett, és a partot verdeső hullámok hangja egyszerre megszűnt. Tökéletes nyugalom szállt rá, míg végül csak a távoli, halvány Fény maradt, és a legteljesebb feketeség és üresség; és Cain életének legutolsó pillanatában egész lelkével elkeseredetten kinyúlt a Fényért, amely gyermekkora óta mindig kitért előle.

 

7.

 

Orion visszaindult a sűrűsödő sötétségben. A hideg kiszívta erejét, teste reszketett. Megállás nélkül vánszorgott előre. Nem mert lassítani; minden erejére szüksége volt a csöndes, jeges hideggel szemben. Miközben haladt, hangok Szólították hívogatón, a Gyűrű Nővéreinek hangjai.

Egyszer, amikor már nem volt több tartaléka, amikor már nem hallotta a három nő valóság felé hívó hangját, hosszú és egyre terjedő csönd után, amikor már-már föladta, Senta alakja jelent meg mellette. Szeme Orionét kereste, és hangtalanul azt mondta: "Ha élni akarsz, kövess."

Senta Almandart elnyelte a Fény.

Orion kinyúlt magából valami, eddig teljesen ismeretlen módon. A hatalmas, halhatatlan üresség partján parancsára erő szállta meg és elmerült a Fény melegében.

 

A Fény ragyogása estében borította el Oriont, ahogy Cain már halott karjaiban tartotta. Nem esett el, hanem eltűnt, és pontosan Maston Veramorn előtt jelent meg újra. Orion csak homályosan érzékelte, hogy elmaradt a bekalkulált vérfürdő, s ezen nem sok ideje maradt töprengeni. Előre lépett, és Maston Veramorn, markában a Gyűrűvel, botladozva hátrálni kezdett.

Maston hitetlenkedve meredt Orion ragyogó alakjára, majd -- haladtában -- elővette pisztolyát és lőni kezdett. Még élete utolsó pillanatában sem tört meg. Valahol a tudatalattijában Orion vonásai összekeveredtek Solanéivel, és kettőjük arca eggyé vált Loden Almandaréval. A golyók újra és újra és újra Orion fénylő testébe fúródtak és eltűntek. A férfi ugyanolyan ijesztő, nyugodt léptekkel közeledett; odaért Mastonhoz, és kiütötte kezéből a fegyvert. Életében először a Fény teljes, lobogó erejével előrenyúlt, és megragadta Maston Gyűrűt markoló kezét.

Megállt az idő. Mintha kívül állt volna az időn, téren, ahol Maston Veramornnal szorították a Gyűrűt. A Nagyteremben minden emberi halandó megdermedt egy pillanatra. Ahogy ott állt, kezét a Gyűrűre fonva, Orion csak Loga uralkodó mozgását érzékelte, de mintha ő is nagyon lassan siklott volna. Loga a semmiből jelent meg a kritikus pillanatban, és egyetlen gondolattal vagy érintéssel lefegyverezte Maston Veramorn testőreit. Orion látta, amint Loga megállított a levegőben egy elhajított kést, és éppen annyira irányította el pályájától, hogy elhibázta a harcost, akinek az ezüstszemű szánta, és lustán eltűnt az éjszakában.

Még a három nő megjelenése is -- a Fény felöltötte a Gyűrű Nővéri Szövetségének alakját -- érzékelhető időbe telt. Eddig, amikor Logat figyelte, mindig csak egy pillanatig tartott az egész.

"Micsoda döbbenetes erő" -- gondolta Orion. Most először értette meg Caint, megértette, miért kockáztatott mindent a Gyűrű visszaszerzéséért. Ezzel az erővel bármire képes lett volna, kikényszeríthette volna a békét, és a völgyben elszórt dolgozók még egyszer olyan jólétben élhettek volna, mint a Föld uralkodóinak virágkorában.

"Odaadod nekünk, ami a miénk?"

Orion a három nőre nézett. Kitágult, finom érzékeivel nem látta nagyobbnak elkötelezettségüket a magáénál. Ha tudásuk bizonyos szempontból nagyobb volt is az övénél, nem volt nagyobb képességeinél. A harcosok dermedten álltak, és Orion a Gyűrű erejével olyan mélyre hatolt gondolataikban, hogy egy pillanatra eggyé vált velük. Loga, minden küzdelme ellenére, maga is a kétségbeesés határán járt. Barátaiból, Kennianból, Lisából és Fújtatóból, még ahhoz is hiányzott az önfegyelem, hogy saját életükben azt tegyék, amiről tudják, hogy helyes. Jimalból, rendkívüli intelligenciája mellett, hiányzott a szenvedély. Maston Veramornt viszont semmi más nem érdekelte a világon saját szenvedélyén kívül.

És ott volt Senta. A Gyűrű erejével megpróbált a közelébe férkőzni, de a lány szilárd fegyelemmel elzárkózott előle. Tudta, át tudná törni ezt a falat, és megszerezhetné az áhított tudást. A kezében lüktető erő, akár valami vonzó és édes kábítószer, nehézzé tette számára a gondolkodást.

A Nővérek megismételték a kérdést: "Ideadod nekünk, ami a miénk?"

Senta állt és figyelte. Lassan, de világosan Orion meghallotta a gondolatot. "Vannak dolgok, amiket senki nem tehet meg helyetted. Ha Loden élne, még ő sem dönthetne helyetted. Ez a te választásod, Orion. Nem az enyém és nem is Cainé. A tiéd."

- Annyi jót tehetnék -- suttogta Orion az előtte álló négy nőnek. -- Nem értitek meg?

Egyre növekvő haraggal sikoltották: "Nem a tiéd!"

- Ha nem, hát nem. -- Orion, mielőtt meggondolhatta volna, elvette a kezét Mastonéról, és hátralépett. Abban a pillanatban újra megindult az idő, és Orion, még egy lépést hátrálva Mastontól, hangosan megszólalt:

-- Vegyétek el tőle.

Elvették. Maston nem sokáig ordított.

 

Még aznap, késő este, eltemették Caint, magasan Parlament fölött, a Fekete-hegység földjébe. Nem messze a teremtől, ahol egyszer egy húszéves fiatalember kijelentette: létezik nagyobb hatalom a Fény hatalmánál.

Orion remélte, igazat mondott.

Eleredt az eső, miközben a mozdulatlan testre szórták a földet. Nem volt szertartás, senki nem mondott beszédet. Akik eljöttek a temetésre, soha nem felejtették el. Ami pedig őt magát illeti... Végül is meghalt.

Miután eltemették, elindultak együtt lefelé a hegyről, arra, ahol a város fényei ragyogtak az éjszakában.

 

A FELNŐTT

A Tűz utáni 3018. esztendő

 

-- Egyikünk sem érezte jól magát azokban az időkben; harcoltunk, mert képtelenek voltunk abbahagyni. De ne ítéljetek meg elhamarkodottan, gyermekeim. Mert minden hibánk ellenére, végül is mi alkottuk meg a világot, amelybe születtetek. Ez is valami.

-- Loga -- kérdezte gyengéden Inneliu --, jól érzed magad?

-- Az a rengeteg halál -- mormolta maga elé a világmindenség legöregebb emberi halandója, majd visszafordult a várakozó gyerekekhez, és együtt indultak lefelé a hegyről, az időre bízva a régi várost. Loga gyorsan ment, mintha nem érdekelné különösebben, követik-e. Folyamatosan, sebesen mozgott, hiszen amíg elfoglalta magát, nem gyötörték annyira az emlékek.

 

AZ ESEMÉNYEK KRONOLÓGIÁJA

 

(Kivonatok Kennien Temera "Az évek könyve" című művéből)

 

Az ő naptáruk szerint Krisztus születése után 2002-ben, öt évvel a Tűz első és legszörnyűbb háborúja előtt, régi nyelven Amerikának nevezett földön fölfedezték az ifjúságserkentőt. Ez a szer volt az egyik legfőbb oka az első világ pusztulásának. Akkor nem több millió vagy akár több százmillió ember élt a bolygón, hanem hét és fél milliárd. Egy olyan szer, amely meggátolta az emberek meghalását az öregségtől, csakis katasztrófához vezethetett; ez esetben csak egyike volt a rengeteg, a Tüzet föllobbantó szikrának.

A világvége Krisztus születése után 2007-ben következett be; a mi naptárainkon ez a Tűz éve.

Tűz után

0 -- A Tűz éve.

8 -- A Malacar nevű, fúziós energiával hajtott hajó a régi nyelven repülőgép-anyahajónak nevezték --, fedélzetén egy tudóskolóniával elhagyja Amerika északnyugati partjait. Elszántan kutatnak használható műszaki ismeret után. A tudósok között van T'Pau Almandar és tizennyolc éves fia, John Almandar is.

24 -- T'Pau és fia, John Almandar újra fölfedezik az ifjúságserkentőt.

27 -- Megszületik Loden Almandar.

41 -- T'Pau népe, amely egy mesterséges szigetcsoporton él Kalifornia partjainál, esetlen, éppen csak működőképes rakétát épít. Ezzel a Föld körüli pályára jutnak, és elfoglalják az orbitális gyárakat, valamint egy, a Tűz előttről származó, siklórepülő-flottát. Ezután bármikor képesek az űrrepülésre.

111 -- Megszületik Donner Almandar.

122 -- TPau népe találkozik a Gyűrű Nővéri Szövetségével, és megtudják, hogy létezik a Fény.

134 -T'Pau népe háborúzik a Fehér Láng Törzzsel és a barbár Hammel-falkával (később Selvren-falka a nevük).

165 -- Az egyik, Hammel-falka elleni ütközetben Donner Almandar megment egy hatéves barbár mutánsfiút, Logát. Donner Almandar bejelenti, úgy akarja fölnevelni a barbárt, mintha T'Pau népéhez tartozna. John Almandar, aki hisz a fajok tisztaságában, megesküszik, megöli a gyermek Logát. John fia, Loden, egy villanással eltűnik, majd apja mögött jelenik meg, és botjának egyetlen ütésével bezúzza John Almandar koponyáját. Először használja valaki T'Pau népéből a Fény erejét.

167 - T'Pau Almandar gyengített váltólázvírussal beoltja Logát, és megváltoztatja a fiú szemének és bőrének színét, hogy ne hasonlítson a gyűlöletes barbár ezüstszeműekre.

178 -- A Gyűrű Nővéri Szövetsége elítéli az uralkodókat, mivel állandóan háborúznak a Földön maradt emberekkel, és örökre elhagyják a bolygót.

191 -- A Fehér Láng Törzs kipusztul, miután termonukleáris fegyvereket vet be T'Pau népe ellen. A Selvren-falka délre menekül.

193 - T'Pau népe -- ez a fogalom egyaránt jelenti T'Pau genetikailag módosított leszármazottait és azokat a genetikailag normális embereket, akik az ő oldalukon harcoltak -- letelepedik egy hatalmas völgyben a Sugárzó Sivatagtól északra. Majdnem tökéletes otthon, bár kissé hideg. Hosszú partvonal köti össze őket az óceánnal.

199 -- Óriásokról szóló mendemondák járnak az emberek között. Nem foglalkoznak a hírrel, mígnem a Föld hőmérséklete emelkedni kezd. Az óceán szintje egyre magasabb, áradat fenyegeti a völgyet. Hárman északra mennek: Loden Almandar, fia, Donner, és a Fényt használni tudó barbár, Loga.

200-206 -- Az óriások elleni háború.

206 -- Az óriásokat a lehető leggyorsabban leigázzák. Az óriások megkezdték az egész bolygó fölmelegítését, és már nem tudják leállítani a folyamatot. A nép, amely a Föld uralkodóinak nevezi magát, pusztulással fenyegeti az óriásokat, mire azok megépítik a Nagy Gátat, megóvandó a völgyet az emelkedő óceántól.

242 -- A nagy szakadás. T'Pau népe megtanulja, miként fiatalíthatják magukat a Fény segítségével. Egy rövid, de eredményes háborúban T'Pau Almandar leszármazottai hatalmukba kerítik az ifjúságserkentőt előállító berendezéseket; elpusztítják azokat. Donner Almandar etikátlannak minősíti az ifjúságserkentő megtagadását azoktól, akik nem uralják a Fényt, és T'Pau népe kettészakad. A technikusok zöme végül követi Donner Almandart; a tudományellenes erők a völgyben maradnak, és a Fény erejének fejlesztésén dolgoznak.

A völgyben maradók javasolják és megalakítják az Uralkodók Szövetségét: egy megegyezést, mely szerint azon uralkodók, akik nem követték Donner Almandart, megesküsznek, hogy -- Donnerrel ellentétben -- mindenben alávetik magukat az Uralkodói Tanács döntéseinek. Donner Almandar délre megy, a Sugárzó Sivatag szélére, és 244-ben megépíti a világ valaha létezett legnagyobb űrrepülőterét: Donnertown városát. Közel három évtizeden keresztül hatalmas űrhajóflottát építenek Donnertownban.

255 -- T'Pau Almandar öngyilkosságot követ el.

271 -- Amint az űrhajóflotta elkészül, Donner Almandar és T'Pau népének majdnem fele, valamint Észak-Amerika "normális" emberi lakosságának kétharmada eljut a Föld körüli pályán várakozó siklóhajókhoz; soha többé nem hallanak felőlük. Csak az űrhajóflotta építésében segítő egyik legzseniálisabb mérnök nem megy velük: a korábbi barbár, Loga, az utolsó pillanatban meggondolja magát, és a völgyben marad, feltehetőleg -- bár nem bizonyíthatóan -- Loden Almandar kérésére.

271-1153 Pax Almandar: A béke korszaka

(Ebben a kronológiai táblázatban viszonylag kevés a bejegyzés a Donner Almandar távozása és Erebioni Artemis lázadása között eltelt nyolcszáznyolcvankét évre vonatkozóan. Megvolt az oka, amiért a történészek a béke korszakának nevezték el ezt az időt: egész egyszerűen nem történt túl sok esemény.)

310 -- Az uralkodók megépítik Parlament Nagytermét.

526 -- Megalapítják az Akadémiát.

1129 -- Erebioni Artemis születése.

1130 -- Erich Malachor születése.

1133 -- Cain nagyapjának, Garretnek születése.

1137 -- Sandahl tanárnő születése.

1141 -- Erebioni Artemis megkezdi tanulmányait a parlamenti Akadémián.

1149 -- Artemis megbukik a vizsgán, elhagyja az Akadémiát.

1150 -- Garret belép Erich Malachor szolgálatába.

1153 -- Az erebioni lázadás.

1160 -- Marric születése.

1164 -- Jenny születése.

1178 -- Marric rájön, hogyan halászhat az Eastmarch fölötti zsilipen keresztül.

1180 -- Marric és Elena esküvője.

1181 -- Cain bátyjának, Mishának születése. 1184 - Anton Lusende születése.

1185 -- Risa Lusende születése.

1187. tél 8. -- Cain születése.

1188 -- Siva születése.

1191 -- Bárra születése.

1193. tél 22. -- Marric meghal egy borzalmas viharban.

1194. tél 8. -- Sivát beíratják Sandahl tanárnő iskolájába.

1195 -- Erebioni Artemis, a lázongó -- akkoriban Semaliai Loukasnak nevezte magát -- Eastmarchba érkezik Cain tanítására.

1201 -- Caint elküldik az Akadémiára.

1202 -- Loukas elutazik Eastmarchból.

1207. tavasz 1. -- Caint a Sugárzó Sivatagba száműzik.

1211 -- Cain megtalálja Donnertownt.

1213 -- Sikerül bejutnia az ifjúságserkentőt rejtő pincébe.

1218 -- Cain sikerrel működésbe hozza a donnertowni pajzsot.

1253 -- Cain visszatér a száműzetésből.

1258 -- Tristan d'Volta születése.

1261 -- Riabel génmérnök segítségével megszületnek az ikrek, Solan és Rea.

1267 -- Senta uralkodó születése.

1274. ősz 33. -- Az eastmarchi béke.

1277 -- Solan Maston Beramorn szolgálatába áll.

1278 -- Lisa születése.

1279 -- Orion születése. Megszületik Kennian Temera (Nevenincs) és Donál fia, Jackson (Fújtató).

1284 -- Az uralkodók lemondása; Loden Almandar és Solan halála. Senta uralkodót bebörtönzik; Reát megvakítják és bebörtönzik. Cain magához veszi Oriont, és az Eastmarch melletti barlangokban neveli föl.

1299 -- A Gyűrű Háborúja.

 

NAPTÁR ÉS IDŐHASZNÁLAT A "GYŰRŰ"-BEN

 

Az itt használt naptár alapvetően megegyezik azzal, melyet Isaac Asimov javasol esszéjében, "A hét kifogás"-ban (The Week Excuse), "A hold tragédiája" (The Tragedy of the Moon) című esszéválogatásban. Egyetlen lényeges dolgot változtattam meg Asimov javasolt világévszak-naptárában: megtartottam az évszakok nevét a négy évnegyed elnevezésére. (Asimov javaslata szerint az évnegyedeket A-nak, B-nek, C-nek, illetve D-nek kellene hívni, ami véleményem szerint ésszerű és kényelmes lenne, ha az emberek hozzászoknának. Mindazonáltal a történet érdekében én megtartottam az évszakok világos és közvetlen nevét.)

Ennek a naptárnak több előnye van a jelenlegi szörnyű zagyvasággal szemben, mellyel az év múlását mérjük. Vasárnap (a napok jelenlegi nevét használva) mindig a hét első napja; az első, azután a nyolcadik, majd a tizenötödik és így tovább, tehát a dátumból mindig tudható, hogy a hétnek melyik napjáról beszélünk. A négy "hónap" időben pontosan egyforma. Az egész évre szóló naptár nem más, mint egy papírlap, rajta a bármelyik hónapot (évszakot) alkotó 91 nappal. Végül pedig, nincs szükség évente új naptárra; az évek egyszerűen ismétlik önmagukat..

Egyetlen évszak, a tavasz áll több mint 91 napból. A tavasz 92 napos, így alakul ki a 365 napos év. A kilencvenkettedik nap nem számít a hétbe. Minden szökőévben, ősszel is van egy kilencvenkettedik nap, amely szintén nem számítható a hét napjaiba. A négy évszak (évnegyed) sorrendben a következők: tél, tavasz, nyár és ősz.

A metrikus nap saját újításom. A mostani napokkal egyező hosszú -- a Föld forgási sebessége lassul, de egy évezred alatt is csak nagyon kis mértékben --, és tíz metrikus órára osztottam; egy metrikus óra száz metrikus percre és egy metrikus perc száz metrikus másodpercre oszlik.

A számítások megkönnyítésére az átváltások: egy metrikus óra -- 2,4 szabályos óra, egy metrikus perc -- 1 ,44 szabályos perc, egy metrikus másodperc -- 0,864 szabályos másodperc.

A decimális napot (egy decimális naptárral együtt, amely, összehasonlítva Asimov világévszaknaptárával, hibás volt) a gyakorlatban is használták Franciaországban, 1792-tól tizenhárom éven át, mielőtt Napóleon eltörölte, és visszaállította az elötte és azóta is a világ minden részén használt rendszert. Csak két évszázaddal később sikerült, teljesen egyedül, újra fölfedeznem.

Daniel Keys Moran