Cain rárivallt.

-- Ez nem játék, Loga. Tanács véne, olyasmit tudok, amit te nem.

-- Nem vonom kétségbe. Ez a világ rendje. Feltételezem, nincs olyan gyerek a világon, aki ne tudna valamit, amit én nem.

-- Tudom, hol a fiad.

Rövid idő alatt másodszor borította csönd a szobát.

Donner Almandar T. u. 271-ben hagyta el a Földet, és magával vitte az uralkodók technikai vívmányainak jó részét, ő volt Loden Almandar egyetlen fia, és nemzéséhez Loden nagyanyja T'Pau segítségét kérte; egy genetikai hiba miatt Loden képtelennek bizonyult természetes úton fiúkat nemzeni. T'Pau öngyilkossága után és génmérnöki szaktudása nélkül Loden ezer évig csak lányokat nemzett.

Donner Almandar sohasem tért vissza. Több mint ötezer hajóból álló flottája megcsinálta a zuhanást a külső űrbe, a naprendszeren túl. Soha többé nem látták.

-- Az nem lehet.

-- Igazán? -- Cain Loden arcát tanulmányozta. Miért nem?

Loden elvörösödött.

-- Donner meghalt. Ha élne, már visszatért volna. "Uralkodj magadon!" mondta Loga élesen. "Azért jöttünk, hogy befolyásoljuk. Nem emlékszel?!"

Cain kedvesen folytatta:

-- Miből gondolod, hogy Donnerről beszélek?

-- Ha élt valaha dolgozó -- mondta tagoltan Loden --, aki rászolgált a halálra, akkor az te vagy, Cain.

-- Ugye milyen nehéz valakivel tárgyalni, aki árthat neked? Aki nem fél? Ugye milyen könnyű békét kiáltani és megesküdni, nem ölsz, amíg neked senki sem árthat? Oly könnyű -- suttogta Cain. Solannek hívják, Loden, és Maston Veramorn egyik parancsnoka. Az ikertestvérét, Reát vette feleségül, akiről Maston elhitette, hogy az ő lánya egy szolgálótól; mindketten huszonhárom évesek. Nem bocsátkoztál te véletlenül tárgyalásokba Maston Veramornnal úgy huszonhárom-huszonnégy évvel ezelőtt? -- Cain megérezte a föllobbanó kételyt, és folytatta. -- Nem kaptál egy asszonyt éjszakára, az eaglesi hagyománynak megfelelően, Loden? Nem aludtál vele az uralkodók szokása szerint? Emlékszel-e a jelentésekre, hogy egy óriás állt Maston Veramorn szolgálatában. Esküszöm, ez az óriás egy génmérnök volt. Riabelnek hívták.

-- Ismerős... a név.

-- Nem csoda -- mondta Loga tűnődve. -- Ő az az óriás, aki ifjúságserkentőt adott a dolgozóknak Erebionban. Szerintem Cain igazat beszél.

Cain feszülten figyelte Lodent, akár egy sólyom lecsapás előtt.

-- A következő a javaslatom, Loden: lépjünk be egymás gondolataiba. Jóakaratom jeleként mondtam el gyermekeid létezését, és esküszöm, az igazat mondtam róluk.

-- És?

-- A feltételem: semmilyen gondolatodat nem zárod el előlem, semmilyen témában. Ha egyetértesz és valódi az ajánlatod, a Gyűrűért cserébe örökre elhagyjátok a Földet, akkor mindent elfogadok, és akaratod szerint lesz. Ha becsapsz, megöllek, mihelyst alkalmam lesz rá. Felkészültél a gondolataink összekapcsolására?

-- Rám is vonatkoznak ezek a szabályok?

-- Szabad belátás a gondolataimba? -- Cain mosolygott. -- Hát persze.

"Képes vagy elrejteni a tényt, hogy az óriások el akarják venni tőle a völgyet?"

"Nem tudom."

"Meg kell próbálni. Gyerünk. Ha bármivel próbálkozik, ott leszek."

"Gyere hozzám, Cain", mondta szavak nélkül Loden.

A teljes csöndben csak a három férfi lélegzését és szívverését lehetett hallani. A végén Cain mozdulatlanul ült.

-- Igen, ez mind igaz, de nem ez a teljes igazság. Komolyan gondoltad, hogy elfogadom az óriások uralmát?

Loden hangja végtelenül fáradt volt.

-- Kizártál a gondolataidból. Nem ezt ígérted. Végül Cain fölnézett Loden Almandarra. Fölállt.

Nyoma sem volt mozgásában bizonytalanságnak.

-- Te bolond, mondtam, hogy hazudok. Hát sohasem figyelsz?

És támadott.

 

Iszonyatnak hívták őket a csatákban; Loden, Donner és Loga. Együtt győzték le az óriásokat egy mindkét oldalról sok áldozatot követelő harcban; együtt győzték le a Fehér Láng Törzset, és együtt futamították meg az ezüst szemű barbárokat, akiktől Donner megmentette Logat, mielőtt őt megölték volna.

Azután Loden megölte apját, John Almandart, elhidegült fiától, Donnertől, és az egész Föld vitathatatlan uraként kiépített egy csendes, harmonikus életet. Donner elhagyta a Földet Loga nem tehette, így hát maradt, és az idő teljességében egyre nőtt lelkében a nyugtalanság.

Donner elment, és ezer-tizenhárom éve semmi sem tette próbára az erejüket. Nem volt kihívás.

 

A semmiből jött a láng, a tűzforró ragyogás elárasztotta a parancsnoki központot, mintha egy új nap született volna. Cain lángolt, teste ragyogva kígyózott a tűzvihar közepén. Loden Almandar úgy érezte, vége a világnak, úgy érte az ütés. Homályosan látta, amint Loga az első pillanatban eltűnt a lángok között. Megbicsaklott a térde, elesett, a tér meggörbült, bezárult és hatgravitációs gyorsulással rántotta a földre. Csontjai eltörtek, bordái összezúzódtak. Cain ott volt körülötte, és hatalmas, szinte közömbös hűvös gyűlöletétől hajtva próbálta kitaposni belőle az élet világosságát.

Az utolsó pillanatban, mielőtt végképp elnyelte volna a sötétség, Loden végül megmenekült. Utolsó erejével magához vonta a Fényt, és megszabadult a rideg valóságtól.

 

Loden a végtelen, fekete fájdalom állapotában lebegett; az öntudat halványkék szikrái csillagokként szóródtak szét. A távolban vibráló fények mozogtak összevissza az emberi agy számára érthetetlen, céltudatos pályákon. A közeli teret a Föld felhalmozott gondolatainak halvány fénye töltötte be. A legközvetlenebb közelben két nova szikrázó tüze látszott, küzdelmük ereje elöntötte a túlvilágot.

Nem a túlvilág volt a Fény otthona, csak azon keresztül lehetett elérni hozzá. A Fény, mint mindig, magához hívta Lodent, hogy hazavigye. Hosszú ideig mérlegelte a döntést. Homályosan tudta, Loga haldoklik. Loden Almandar teste eltűnt, elraktározta a tudata mélyén mint később használható információt. Nem lett volna túl nagy erőfeszítés elhagyni és megkeresni azt a békét, hiszen sosem kapta meg az élettől.

De létezett felelősség is... Betartandó ígéretek.

Csontok törtek, szövetek szakadtak az eséstől. Loden újrarendezte az információkat, míg helyre nem állt a rendszer.

 

Loden Almandar éppen Cain mögött jelent meg. Loga alig pár méterre Caintől lehunyt szemmel, lógó karokkal, mozdulatlanul állt, és az élet határán ingadozott Cain rohamai alatt; időnként jóformán átlátszóvá vált.

Loden Almandar a Cain kigúnyolta bivalyerővel annak füle mögé sújtott. Reccsent a csont Loden kezében és azt remélte, Cain fejében is.

Szinte azonnal sötét lett. Loden inkább érezte, mint látta, ahogy Cain arcra bukott. "Loga!"

- Igen -- zihált barátja a sötétben. -Jól vagyok. Mi a fene történt veled?

Loden szeme gyorsan hozzászokott a műszerek halvány fényéhez. Már ki tudta venni Cain elmosódó alakját a lábánál, és az egyik székbe ájult Logát.

-- Nem tudom pontosan. Azt hiszem, Cain megnövelte a gravitációt. Ha ez igaz, lenyűgöző teljesítmény. Akármit csinált, komolyan megsérültem. Biztos vagyok benne, Cain azt hitte, megölt. Majdnem így is volt.

-- Nem te vagy az egyetlen. Miután gondoskodott rólad, kirántott a másvilágból. Azt hittem, ez képtelenség. -- Loga sóhajtott. -- Kutassuk át a zsebeit. Talán van nála egy kis ellopható pénz és némi ékszer. -- Pillanatra elhallgatott. -- A Fényre, Loden, mozdulni sem tudok.

Loden gyorsan odapillantott.

-- Pedig muszáj lesz. Meg kell találnunk és tönkretennünk a pajzs energiaellátóját. Ilyen állapotban nem hinném, hogy újra át tudnánk menni rajta.

Loden letérdelt, Cain vállára tette a kezét, meg akarta fordítani.

Ekkor egy hang szólalt meg.

-- Fény föl.

A barbár Kavad állt a parancsnoki központ bejáratánál, és csendesen azt mondta:

-- Kérlek, vigyétek el a Gyűrűt. -- Egyfajta puskát fogott rájuk. Loden rengeteg fegyvert látott már életében, de csak azt tudta, hogy valami hajítófegyver lehet; csak ennyit akart. -- Nem sok örömöt szerzett az uramnak.

Loden Logára pillantott, aki az egyik állásban ült. Loga nemet intett. Azért Loden megpróbálta.

-- Tudod, ki vagyok?

-- Loden, John egyetlen fia. John T'Pau uralkodó egyetlen fia. Én Kavad vagyok, Caria legidősebb fia. Caria Sheáll a legöregebb vadász egyetlen lánya. Ha nőnek szülétek, én vezetem a falkát. -- Kavad lassan sétált a központ hosszában. -- Vigyétek a Gyűrűt; két és fél másodpercre lekapcsolom a pajzsot, és távozhattok. Mersai főparancsnok, akit ismertek, egy harci siklógép flottával Parlament felé indult, mialatt urunkkal beszélgettetek. Most fogjátok a Gyűrűt és menjetek; akkor nem bombázzuk Parlamentet.

Loga szinte azonnal rávágta.

-- Elfogadjuk a feltételeket.

Loden nem nézett Logára. Kavad odaért a pajzs ellenőrzőállásához, és fegyverét Lodenre szegezve Lógat figyelte. Loden szólalt meg:

-- Te tréfálsz. Csak nem gondolod, hogy egy barbár feltételeket szabhat?

Loga, minden hirtelen mozdulatot kerülve, fölállt.

-- Attól tartok, igen. Az ugráshoz szükséges átváltozáshoz majdnem két másodpercre van szükség, és szerintem Kavad remek céllövő. Mint legtöbben a népemből.

-- Nem vagyok a néped -- mondta határozottan Kavad.

-- Ugyanez történne, ha gondolatban támadnánk Kavadre. Ahhoz is idő kell, azalatt lelőne. Tehát Kavad kinyitja a pajzsot, mi eltűnünk, valahol másutt megjelenünk a barlangokban, és elpusztítunk mindent, amit tudunk.

-- Mi pedig -- mondta Kavad -- ledobjuk a Napot Parlamentre. Jogod van hozzá, Ravasz.

-- Fogd a Gyűrűt, Loden. -- Loga átsuhant a szobán. Magas volt, fiatal, könnyed és valahogy vad. A barbár rászegezte a puskát. -- "Ravasz"? Még mindig így hívtok, fiúk?

Az éles csattanás végigzengett a parancsnoki központon. A Loden körül növekvő ragyogás elenyészett, és a figyelmeztető lövés visszhangjai a távolba vesztek.

-- Ez butaság volt -- mondta Kavad. -- Ravasz, én fiatal korom óta nem jártam otthon. De a degunji nevét, aki elárult minket és háborút hozott ránk, mert isten akart lenni, soha nem felejtjük el.

-- Nem egészen így történt. A Selvren-falka megfojtotta a mutánsokat, legalábbis régen. Már nincs így?

Kavad meg sem hallotta a kérdést.

-- Vigyétek a Gyűrűt.

-- A Gyűrű fölragyog, amint hozzáérek -- mondta csendesen Loden.

Kavad vállat vont.

-- Talán nem lőlek le.

Loden megfogta a Gyűrűt, mire vakító fény áradt szét. Le akarta húzni Cain ujjáról. Közel akkora akaraterővel, amekkorával visszajött a Fény pereméről, Loden a zsebébe tette a Gyűrűt, s véget vetett a bőrét égető érintésnek. Kavad megérintett egy kapcsolót.

-- A pajzs tizenöt másodperc múlva kinyílik. Két és fél másodpercig úgy marad. Ha távozásotok fénye hozzáér uram testéhez, mindketten meghaltok. Három, kettő, egy, most.

Alig két másodpercen belül mindketten eltűntek.

Kavad visszakapcsolta a pajzsot, beleszólt a házi telefonba.

-- Azonnal küldjétek be Denahi doktort.

Megvizsgálta urát. Pulzusa alig tapintható, légzése gyenge volt. Bőre sápadt, alig ütött el Kavadétól. Amikor fölnézett, Denahi doktornő már ott volt, így az ő gondjaira bízta Caint; élni fog.

Mindent tekintetbe véve elégedett volt az éjszaka történtekkel. A Gyűrűt elvitték, ura életben maradt; Kavad meglehetősen rossz néven vette volna, ha Caint megölik. Legalábbis azért, mert Lodent és Logat elkapni és megölni nehéz lett volna. Nem lehetetlen, de nehéz; és Kavad, saját mércéje szerint, öreg ember volt. Még néhány év Cain szolgálatában, azután a halál; teljesen kielégítené a továbbiakban ez az életút.

Kavad átengedte a parancsnoki központot Mersainak és harcosainak, és Cain lakrészét előkészítette Cain fogadására. Nehezen tudta kiverni a fejéből Ravasz csillogó kék szemét. Nem szabadna embereknek ilyen színű szemüknek lenni

Ennél még Cainé is jobb.

 

2.

 

1284. nyár 5-én reggel napsütéses, hűvös idő volt, a levegő metszőén tiszta. Harmat borította a több száz négyzetkilométer területű füvet Parlament körül. A Fekete-hegységből leszálló köd csak idővel adta át a helyét a napsugaraknak Parlament csöndes utcáin, a fehér és ezüst tornyok és a széles teraszok között. Virágok borították a magasba törő házakat, rózsák, jácintok és a Fény jelenlétét jelképező sárga százszorszépek.

A város fölött a Nagyterem épülete lenézett a haldokló utcákra és az elnéptelenedő házakra. Minden percben Fénnyé vált egy uralkodó, és elfoglalta helyét a reménytelenül kis flotta valamelyik űrhajójában, hogy soha ne térjen vissza. A Nagyteremben százával jöttek és mentek az uralkódok megnézni a Gyűrűt, mielőtt -- amint Loden kijelentette -- visszaadják a Nővéri Szövetségnek. A megbeszélés szerint dél körül az óriások elhagyták az Arskyldet és elindultak az emelkedőn a Nagyterem felé.

Ezúttal nemcsak Romé és Laar érkezett. Kis csoport óriás követte őket átvenni Parlamentet. Két hófehér bundájú jegesmedve is jött velük, póráz nélkül, nyakukon gyémánttal kivert nyakörvvel.

-- Nem az enyém és nem a tied, nem adom neked és te nem veheted el -- mondta Loden az óriásra nézve. -- Érthetőbb legyek? Lehetek?

A Gyűrű a fekete márványemelvényen lüktetett. Harag ömlött el Laar arcán. Még ülve is az uralkodók fölé magasodott. Hangulata a medvékre is átterjedt. Ugrásra készen lapultak a székek mellett. Az óriások zöméhez hasonlóan általában nyugodt Romé összeszorított szájjal ült, alkarján megfeszültek az izmok. A mögöttük álló öt fiatal óriás ők erősen hasonlítottak a testvérekre -- ugyancsak félelmetesnek látszottak.

Loga a lehető legmesszebbre ült a Gyűrűtől; hasogatóan fájt a feje. Feszültség vibrált a teremben. Egyetlen uralkodó, a tanács egyetlen tagja sem volt nyugodt. A legtöbben elég jól tartották magukat; azonban Loga, a Gyűrű jelenlétében, úgy érezte magát, mint akit megnyúztak. Minden -- a napfény, a szél, az óriások dühös gondolatai -- fájdalmat okozott neki, és még a legkisebb, kósza gondolat is kiáltássá erősödött benne.

Tulajdonképpen Loden cipelte a Gyűrűt, sőt még meg is érintette, amikor lehúzta Cain ujjáról. Loga távolról sem tudta elképzelni az érzést. Loden azóta furcsán viselkedett, még a szokottnál is tartózkodóbban és visszahúzódóbban.

A Laar skaald fölemelkedett. Már tizenöt perce ott voltak, és még nem jutottak előbbre a Gyűrű dolgában; Romé és az ő fiai nem sokáig fogják már elviselni ezt. Ugyanez járhatott Romé fejében; követte bátyját. Laar két lépéssel átszelte a távolságot az emelvényig. Loden az emelvény mögött állt, és fáradt udvariasságon kívül nemigen látszott rajta érzelem.

-- Láttad a Gyűrűt. Tudod, hogy nincs Cainnél. Teljesítettétek a megállapodást, mi is, és most elmegyünk. Ami ezután történik, kizárólag a ti dolgotok, óriás. Velünk már nem találkoztok.

-- Kera, Aline és a többi, menjetek vissza az Arskyldre. -- Laar az emelvény fölé tornyosult. Négyszemközt akarok beszélni a tanács vénével. A fiatal óriások nem mozdultak, Laar rájuk mordult: -- Menjetek már!

Romé maradt. Laar őt is ki akarta parancsolni a fiaikkal együtt, de öccse arckifejezésében valami meggátolta. Mikor a fiatalok hallótávolságon kívülre kerültek, megszólalt:

-- Az alattvalóim nem kérhetnek engedélyt. Most elmentek, és én engedélyt kérek. Megfoghatom a Gyűrűt, Loden?

-- Meg fogod bánni -- mondta hangosan Loga. Loden lassan rázta a fejét.

-- Inkább ne, skaald. Árthat neked.

Olyan gyorsan történt, hogy senki sem tudott közbelépni.

Laar a Gyűrűért nyúlt. Loden Almandar csak a fejét rázta. Az óriás rá sem hederített, hatalmas markába zárta a Gyűrűt. Azonnal megszűnt a ragyogás, és Laarnak tágra nyílt a szeme a megdöbbenéstől. Motyogott valamit, Romé pedig bátyja gyűrűt markoló kezére kulcsolta a magáét.

-- Tedd vissza, Laar -- mondta kedvesen. -- Közönséges tolvajok lennénk, mint Cain?

Laar skaald kirántotta kezét öccse szorításából, karját hátrahúzta, és Romé nyakára sújtott.

Hallatszott a nyakcsigolya reccsenése. Romé hasztalanul kapott a torkához. Elesett.

Örökkévalóságnak tűnt az esés, és a kőpadlóra zuhanó csontok roppanása még akkor is visszhangzóit, mikor Romé teste már mozdulatlanul hevert. Vér csordult a szájából.

Laar tágra nyílt szemmel meredt öccse mozdulatlan testére. Még csak nem is pislákolt a markában lévő, nyugodt kristálydarab.

Hátralépett, és Lodent megkerülve a kijárat felé indult. Néhány uralkodó mocorogni kezdett, mintha közbelépésen gondolkodna. Erre Laar megdermedt, várta a következményeket. Látva, mit tett, remegett a haragtól vagy a félelemtől. Loden csillapítóan intett. Kimondhatatlanul fáradtnak látszott.

-- Engedjétek elmenni az óriást.

Egyre feszültebbé vált a csönd. Laar még egy lépést tett hátra, megfordult, és kimenekült a teremből.

 

Elyssa uralkodó letérdelt, és kezét Romé nyakára téve megnézte érverését. Csak megerősítette azt, amiben minden uralkodó biztos volt. Megrázta a fejét, fölállt.

Loden Almandar megjegyzése mindennél jobban elárulta a korát; az említett istenséget már a Nagy Szakadás előtt is tilos volt imádni.

-- Hála istennek -- mondta halkan --, elmegyünk. Fáradt vagyok.

-- Cain kezdte -- mondta halkan Gábriel. -- Fejezze is be ő és Laar.

Rögtön ezután Julián szólalt meg.

-- Mi betartottuk a szavunkat, Loden. Hűek voltunk megállapodásainkhoz.

Loden lánya, Maria egyszerűen annyit mondott:

-- Hagyjuk a gondokat az időre. Az majd megoldja Cain és Laar dolgát.

Elyssa a férjéhez ment, szorosan megölelte.

Most már semmit sem tehetünk. Eddig is többet csináltál a kelleténél. Az Ő gondjaik már nem a mieink. Menjünk haza, drágám.

-- "Mi az az igazság", kérdezte Pilátus, és mosta kezeit. -- Loden észrevette, a legtöbben nem tudják, miről beszél. -- Áltathatjuk magunkat azzal, nincs hozzá közünk. De akkor is van, barátaim. Kötnek a tetteink és a vérünk

Az uralkodók, fénylobbanások közepette, kezdtek eltűnni. Loden Almandar és felesége az utolsók között távozott. Végül Loga maradt egyedül a csöndben Romé óriás testével.

-- Ha a keresztényeknek igazuk van -- egy olyan lényhez intézte szavait, akinek imádatára nevelték Loden Almandart; egy olyan lényhez, akinek létezésében egy pillanatig sem hitt -- és létezel és olyan világot teremtettél, ahol ilyesmi történhet... Nos, uram, akkor te vagy szadista vagy, vagy amatőr.

 

Az uralkodók elhagyták a Földet. Túl döbbenetes volt a hír a hihetőséghez.

Estefelé Solan és Reá fölpakoltak, és fiukkal együtt kilovagoltak Eaglesből. Fél órát haladtak a városból kivezető köves úton, míg elértek a kis tisztásra, ahol legtöbbször piknikezni szoktak. Nagyobb és kevésbé ápolt hely volt az Eagles közelében lévőknél; a földbirtokosok úgy évente kétszer kiirtatták a bozótot. A tisztás déli végét a Gyilkos patak keresztezte. Itt ölte meg Lord Veramorn a gébicset 1212-ben. A patak vízesésként zuhant, a sziklákon a valódi völgybe. Itt, a nyugati oldalán elkeskenyedett a völgy; a Fekete-hegység lábainál fekvő Eagles napsütéses időben tisztán látszott a Nagy Gáttól. Orion előttük ügetett póniján. Fél szemmel őt figyelték, miközben beszélgettek.

-- Nem tudom elhinni -- mondta Reá, miközben lova óvatosan haladt az ösvényen --, hogy csak úgy elmentek.

Solan elgondolkodva bólintott.

-- Nem tudom, Maston mit gondol. Tristan szerint ez csak valami hitvány trükk, az éberségünket elaltatandó.

-- Apám -- mondta gúnyosan Reá -- hisztérikus. Cain ellopja a Gyűrűt, az uralkodók elmennek tárgyalni vele, valami történik, és az uralkodók bejelentik, elhagyják a Földet. -- Vállat vont. -- És ezek után Cain nem beszél vele. Nem csodálnám, ha megütné a guta.

-- Nem beszél Mastonnal? Vagy nem tud? Tristan szerint Cain meghalt.

Reá a fejét rázta.

-- Ha Cain meghalt, minden értelmetlen. Logának és Lodennek kellett volna megölnie, és ismered az uralkodók véleményét a gyilkosságról. Legalábbis, ha személyesen kell ölniük.

Solan egyetértőén bólintott.

-- Persze a távgyilkolás, az más.

-- Pontosan. Lehet, hogy kissé finnyásak, de ha muszáj, harcolnak. Szerintem Cain nekik adta a Gyűrűt, cserébe azért, hogy örökre elhagyják a Földet. Nem gondolhatod komolyan, hogy az uralkodók azért mentek el, mert -- ahogy mondani szokták -- "alapvetően kedves fickók"?

Solan nevetett.

-- Közel jáfsz az igazsághoz. Orion! Ne olyan messze!

Negyven méterrel előttük, a kanyar előtt, Orion visszafordította a pónit, és tiltakozni próbált. Hangja magasan csengett, akár egy lányé.

-- Nem! -- Solan lehalkította hangját. -- Olyan elkényeztetett lesz, mint... mint az összes többi gyerek Eaglesben.

-- Drágám, nem mindenki lehet utcafiú...

-- Úgy mondják, utcagyerek. Reá vállat vont.

-- Egyáltalán nem érdekel, hogy a francban mondják abban a rohadt Westmarchban. Komolyan azt akarod, Orion árvaházban nőjön fel, és méltányolja a tőled kapottakat?

Solan nevetett ezen, megsarkantyúzta lovát, és Orion nyomába eredt.

 

Alkonyodott. Loga a Nagyterem északi végébe sétált, és végignézett a völgyön. Az Arskyld nem mozdult. "Vajon mit mondhat nekik Laar" -- töprengett Loga. Biztosan nem az igazat.

Az emelvény mellett állt, és a lenyugvó napot nézte. Az óriás holtteste mozdulatlanul hevert mögötte a márványpadlón. Rengeteg halottat látott már életében, több ezret, talán több tízezret. Az első emléke olyan régről származott, hogy már nem is tudta biztosan, álom volt-e vagy valóság; eszébe jutott az ezüst szemű lány, Siedah halála. A lány megütötte valamiért, azután halott volt. Évszázadokkal később Loga egyszerűen nem emlékezett, hogyan halt meg.

Remélte, nem ő ölte meg. Valószínűleg, legalább az ő halálában ártatlan volt. Még csak ötödik évében járt, amikor Siedah meghalt. Sohasem szokta meg a holttestek látványát.

A nap haldokló sugarai vérvörösre színezték az elhagyott Parlament fehér és ezüst tornyait.

 

Szülei a nagy takarón hevertek. A takaró egyik sarkán kosárban bor, kenyér és kolbász. Orion a hasán feküdt, a tisztás végében, amennyire csak apja engedte, közel a szikla pereméhez. Innen az egész vízesést láthatta, amint alábukott a köveken. Alatta, kissé északra terült el a mező, ahol az Eastmarch elleni Nyári Játékokat akarták megrendezni. A mezőn túl feküdt Westmarch. Orion úgy tudta, Westmarch -- Parlament és Singer után -- a világ harmadik legnagyobb városa, hacsak nem voltak általa ismeretlen városok északon, az óriások földjén.

Beszélgetésfoszlányok jutottak el hozzá szüleitől. Orion jórészt oda sem figyelt. Látszólag eltökélték, hogy semmi érdekesről nem beszélnek. Orion nem szívesen fecsérelte az idejét politikára; végül is alig néhány hét múlva kezdődnek a Nyári Játékok. Ez lesz az első alkalom, amikor messzebbre távolodik Eaglestől, mint ez a tisztás.

Orion sehogysem tudta megérteni, szülei miért beszélgetnek olyan emberek szavairól és tetteiről, akiket ő nem is ismert.

-- Ez mindent megmagyaráz -- mondta Solan. Hanyatt feküdt, a sötétedő égboltot nézte. Karját Reá nyaka köré fonva annak mellét simogatta. A Turrinból és Semaliából a Föld körüli forgalom által elvitt dolgozók... Ha tényleg földiesítettek egy bolygót... -- megbicsaklott a hangja. -- Hihetetlen teljesítmény.

Reá Solan vállán nyugtatta a fejét.

-- Ennek köszönhetően nem lesz több háború, ugye?

-- A Fény világítsa meg szavaim -- mondta egyszerűen Solan --, az uralkodók ellen legalábbis nem. Ami Caint illeti... -- vállat vont. -- Inkább vele sem háborúznék. Szerencsére, ellentétben Mastonnal, nem is hiszem, hogy fogunk.

Reá kíváncsian nézett rá.

-- Miért vagy annyira biztos Cain őszinteségében?

-- Nos... lehet, hogy kinevetsz, de látnod kellett volna az arcát, miután megnéztük a Gyűrűt... -- egy pillanatra elhallgatott. -- Mint... Nem is tudom, milyen volt -- mondta hirtelen elkeseredve. -- Dögöljek meg, ha értem azt az embert.

 

Az eaglesi Fegyvertár főtechnikusa -- még Cain mérnökei képezték ki az elszakadás előtt -- új fegyvert mutatott be Mastonnak.

Késő éjszaka kettesben voltak a fegyvertárban. Titokban dolgoztak. Mastonon és a fegyverkovácson kívül Eaglesben senki sem tudott az egészről.

A fegyverkovács, ilyen meg ilyen Bassen, egy látszólag szokványos lándzsát nyújtott át Mastonnak.

-- Hogy tetszik, uram?

Maston megemelgette a lándzsát. A súlyelosztás rendben volt; szabályosnak tűnt. Levette a védőkupakot a lándzsa hegyéről, és megvizsgálta; a fém sima, semmi nem mutatta hogy átalakították. Visszatette a kupakot.

-- Szabályosnak látszik -- mondta. Bassen buzgón bólintott.

-- Muszáj, uram. A családom több száz évig kardokat és lándzsákat kovácsolt, mielőtt Cain elhozta ezeket a modern fegyvereket a völgybe. Én rendes fegyvereket csináltam, nem ilyen...

-- Igen -- szólt közbe Maston hűvösen. -- Mutasd meg, mit tud.

-- Igen, uram. A távirányító, kérésednek megfelelően, csak egy gomb. Elfér a zsebedben. -- Megmutatta Mastonnak a szerkezetet, egy kis dobozt, egyetlen gombbal. -- Ezzel lehet levenni a védőkupakot. Figyelj. -- Megnyomta a gombot. A kupak egyszerűen leesett a lándzsa hegyéről. Maston tűnődve bólintott.

-- Ne felejtsd el, uram -- Bassen fölemelte a kupakot --, csak ezt a kupakot használhatod; a kupaknak déli mágnesezésűnek kell lennie, úgy esik le. Ha másik kupakot használsz, a helyén marad, akárhogy próbálkozol. Maston halkan megkérdezte:

-- Nem lehet észrevenni?

-- Nem, uram, hacsak nem szedik szét a lándzsát. Egy sima monomágnes van a hegyénél.

A szoba másik oldalán egy gerendán lógott a vért.

-- És a vért?

-- Kicsit keményebb munka volt, de szerintem elégedett leszel. Kérésed szerint archaizáltam, így akár harmincéves is lehetne. Majdnem háromszáz kilowattos szupravezetői északi mágnesteret alkotnak, és odavonzzák a déli pólusú lándzsát. Nyomd meg még egyszer a gombot... -- A lándzsa remegni kezdett Maston kezében, mintha szabadulni akarna. -- A vért a szoba másik felén van. A vonzás a távolság négyzetével csökken; ha tíz méterrel közelebb lennénk, kirepülne a kezedből. -- A mester kuncogott, és kikapcsolta a távirányítót. A lándzsa abbahagyta a vibrálást. -- És téged is magával rántana, ha nem engednéd el.

Maston megint csak bólintott.

-- Nagyon jó. Két gombnyomás, ugye? Az elsőre leesik a védőkupak, a második pedig bekapcsolja a vért szupravezetőit?

-- Pontosan -- mondta ragyogva Bassen --, pontosan megértetted.

-- Nos -- Maston elvigyorodott --, remek munkát végeztél. -- Vállon veregette a mestert. -- Még egy utolsó kérdés, puszta kíváncsiságból. Mi ez a hatalmas valami?

Bassen zavartan nézett rá.

-- Lézervágó, uram. A vasbeton lapokat vágjuk vele; ezzel az egyetlen szerszámmal lehet.

Hogyan kell bekapcsolni?

A fegyverkovács elsápadt.

-- Uram! Miért akarnád bekapcsolni? Maston szája mosolygott, de szeme hideg maradt.

-- Mutasd meg, hogyan kell bekapcsolni, Bassen.

-- Igen... igen, uram -- elfordította a szerszám vázába épített kapcsolókat. Az egymástól két centiméterre lévő ragyogó vörös lézersugarak világítani kezdtek. -- Nem nehéz.

-- Valóban nem -- mondta Maston. Bassen izmai elernyedtek a rémülettől. Maston, a vállánál fogva gyengéden előretolta Bassent, bele a fényfüggönybe.

Véres húscafatok és csontok jöttek ki a túloldalon.

Maston maga takarította el a nyomokat.

 

Loga figyelte, amint a nap lebukik a látóhatár peremén. Fiatal korában, Donner Almandarral való űrutazása előtt, nehezen tudta elhinni, hogy a Föld forog.

A Nagyterem sarkában állt, magasan a kiürült Parlament fölött, és a lenyugvó napot nézte. Érezte a Romé teste felől jövő enyhe vérszagot. Amint messze nyugaton a nap elérte a látóhatárt, és már volt mihez viszonyítani a mozgását, hirtelen gyorsulva tűnt el. Loga szinte éreztem Föld forgását maga alatt. Enyhe, hűvös szél simított végig arcán.

Gyerekkorában az ezüst szemű gyerekekre vigyázó ember azt mondta, néha zöld villanással tűnik el a nap az égről. Loga hosszú élete során csak kétszer látott ilyet.

Aznap nem történt semmi ilyesmi. A Föld egyszerűen hátat fordított a napnak, és éj szállt az egyetlen Földön maradt uralkodóra; a mutánsra, akit Logának hívtak.

Beszélgetésük félbeszakadt, amikor Orion zuhanóbombázóként támadt rájuk. Tudták, hogy ez következik. A fiú már jó öt perce settenkedett szülei mögött. Reá meghagyta hitében, hogy sikerült, ezért aztán tovább beszélgettek Cainről és Mastonról, amíg Orion meglepetésszerűen lerohanta őket. Nagyobbakat ütött, mint anyja gondolta volna; Reá állandóan elfelejtette, mennyire gyorsan nő a gyerek. Orion fellökte, méternyit gurultak összegabalyodva, és amikor Reá két vállra került, Orion a hasán ülve felszólította:

-- Add meg magad!

-- Nem -- inkább odalökte Solanhez. Solan azzal a hanyagsággal kapta el, ahogy előző nap elsétált sérült gépétől. A hátára dobta.

-- Reá -- kérdezte aggódó hangon --, nem láttad Oriont?

Orion apja hátát verte.

-- Tegyél le!

-- Én nem -- válaszolta Reá. Kifésült arcából egy szőke hajtincset, és körbepillantott a tisztáson. Miért, hol van?

Solan egyik kezével megcsiklandozta fiát, és Orion nem állta meg kacagás nélkül.

-- Légy szíves, tegyél le!

Solan a fejét rázta.

-- Tényleg fogalmam sincs. Már egy ideje nem láttam... A szikla pereméről nézett le nemrég. Solan fölkelt, és odament, ahol Orion feküdt az előbb.

-- Apa!

Solan mindenfelé keresgélt a tisztáson, azután visszament Reához. Orion rázkódott a nevetéstől apja vállán.

-- Reá, nem találom! Egyik kezével összenyalábolta Orion lábát, és fejjel lefelé lógatta. -- Lehet, hogy lezuhant? Elképzelhető?

Rea szomorúan sóhajtott.

-- Ó, remélem nem. Százszor mondtam már, ne menjen a szakadék szélére.

Solan a bokájánál fogva lóbálni kezdte Oriont. A gyerek feje centiméterekre volt a földtől, miközben ide-oda lengett.

-- Hát remélem, hamarosan előkerül. A Fényre, hogyan fogjuk megmagyarázni a fiunk elvesztését? Ki értené meg? -- Egyszer csak elengedte Orion Iábát, és átdobta a feleségének. Reá elkapta a levegőben, magasra emelte.

-- Itt van hát! Hol voltál?

Orion nevetése pár perc múlva enyhült annyira, hogy érteni lehetett a szavait.

-- Tudod! Apa karjában voltam. Solan lehuppant melléjük a takaróra.

-- Így igaz -- ismerte el. -- Fiam, a cipelés és a dobás is szerepel a Játékokon, és nem tudtam eleget gyakorolni. Jókorát húzott a borból, azután átadta Reának. Az asszony is ivott belőle, és Orionnak is engedélyezett egy kortyintást. Orion elégedetten pihent anyja karjában. Reá hangosan súgta a fülébe:

-- Kiállók apád ellen a lovagi tornán. Szerinted ki fog győzni?

Orion elgondolkozott.

-- Apa -- mondta végül --, ő erősebb.

-- És az íj verseny én?

-- Te -- vágta rá. Solan fél szemmel rájuk sandított. -- Jobb a szemmértéked.

Solan fölkönyökölt.

-- Á, igazán? Reá ránevetett.

-- Terepfutás, Orion?

-- Te gyorsabb vagy -- Orion az apjára nézett, és nem tudott elfojtani egy vidám grimaszt. -- Mert kisebb vagy.

Solan egy horkantással adott hangot elégedetlenségének.

-- Ebből az következik, hogy te is le tudsz győzni terepfutásban.

A fiú fölült anyja ölében.

-- Kiállok ellened! És legyőzlek!

Orion azt hihette, apja rosszallóan rázza fejét, de Rea tudta, Solan nagyon is elégedett volt fia azonnali válaszával, amikor visszafeküdt a földre.

-- Nem kihívás volt -- mondta Solan

 

Egyedül állva a sötétben, Loga maga köré gyűjtötte a Fényt.

A szörnyű balsejtelem azután szállta meg, hogy ő és Loden Almandar elhozták Caintől a Gyűrűt; még mindig gyötörte. Az Arskyld ott volt, mozdulatlanul.

És Loga eltűnt.

 

-- Nézzétek! -- kiáltott izgatottan Orion, és fölmutatott. -- Fénypontok! Rengeteg fénypont!

Az északi égbolt halvány kísértetfényben ragyogott, és följebb, a csillagos égen fény szikrák mozogtak.

Reá halkan beszélt, hogy Orion ne hallja. -- Azt mondják, a sarki fény áldás, ha körültáncolja az embert.

Solan lassan megrázta a fejét.

-- Ez nem az északi fény, Reá. Fogadni mernék, hogy a sarkkörről jövő óriásűrhajók. -- Fölállt, és a magasban úszó fénypontokat nézte. Reá is fölkelt, hátulról megölelte, és fejét Solan vállára tette. Még lehet áldás. Miénk a lehetőség, Reá. Csak mi meg az óriások. -- A válla fölött hátranézett,

Reá lábujjhegyre állva előrehajolt, és megcsókolta. Az űrhajók csillagokként ragyogtak fölöttük.

 

És az az ember, aki az egészet okozta, azon kevesek közé tartozott a völgyben, akik mit sem tudtak az uralkodók lemondásáról.

Cain mély kómában feküdt.

 

A JÁTÉKOK

A Tűz utáni 1284. esztendő

 

1.

 

Az Eagles alatti síkságon már készültek a Játékokra. Megannyi margarétaként borították a sátrak a hatalmas tisztásokat, mivel még a messze keletre fekvő Singerből is érkeztek emberek. Az uralkodók távozásával a Játékok sokkal nagyobb jelentőséget kaptak, mint ahogy Cain és Maston annak idején sejtették. Nem ez volt az egyetlen verseny a völgyben. Az Almandar folyó mentén, az eddig az uralkodók ellenőrizte területeken megtartották a hagyományos Nyári Játékokat.

De a völgy két hatalmi központja, Eagles és Eastmarch közti Játékok, az uralkodók távozásával, nem csak a két lázadó frakció békeünnepségét jelentették, hanem a völgy jövőjéről döntő találkozót is!

Így hát özönlöttek az emberek nyugatra a Vándorok Útján és az Almandaron túlról, gyalog és kocsin és lóháton, kis- és nagynemesek, földbirtokosok a messzi Allietownból, és kereskedők a völgy minden részéből. Régi és új fegyvereket hoztak magukkal; lándzsákat, kardokat és íjakat, íjpuskákat és otromba lőfegyvereket. Az Eaglesből és Eastmarchból jöttek kézifegyvert és fénykardot viseltek. Két kereskedőcsalád egy fúziós energiával működő villanymotor hajtotta kocsin érkezett.

Pillanatnyilag minden békés volt. Az uralkodók elhagyták Parlamentet. Ezt az eastmarchi és eaglesi megfigyelők is megerősítették, de mindeddig egyik frakció sem próbált erőket küldeni az üres város védelmére -- a dolgozóktól eltekintve.

Pillanatnyilag.

Eastmarch -- Eagles azonnali tiltakozása ellenére -- gyors hadművelettel elfoglalta Singért, a völgy második legnagyobb városát, egy nappal az uralkodók lemondása után. Igazság szerint Eagles máris túl nagyra terjeszkedett, és sem emberi, sem tűzereje nem lett volna elég az új terület elfoglalására.

Maston Veramorn keserű haragjában siklóhajót küldött Eastmarchba, azzal a követeléssel, hogy beszélni kíván Cainnel. Mersai főparancsnoktól udvarias, de határozott választ kapott: mostanában ez lehetetlen. Garantálta azonban Mastonnak a Játékokra tervezett találkozót.

Alig egy héttel a játékok kezdete előtt Eastmarch még egyetlen harcost sem küldött versenyezni az eaglesi harcosok ellen.

 

Cain halottak napján tért magához.

Nyár 22. volt, ezen a napon lett öngyilkos T'Pau Almandar; a Fény vallásának naptára szerint ekkor emlékeztek meg a tiszteletre méltó halottakról. A hagyományos templomi szertartáson az első imát T'Pau Almandar emlékének ajánlották, ezután fohászkodtak a nemrégiben távozott szerettekért.

Mersai a Harcosok Kápolnájában térdepelt, a második szinten, a Fegyvertár fölött. Éppen gyertyát gyújtott bátyja emlékére, amikor belépett az egyik első parancsnok, mellé térdelt, és a fülébe súgta:

-- Főparancsnok, Cain lord fölébredt.

Jarad harcos volt. Mersai magában bocsánatot kért bátyjától, és rohant.

 

Cain vastag, világoskék köntösébe burkolva, föltámasztva feküdt az ágyban. Infúzió állt ki a karjából. Denahi doktor nagyon elégedetlenül állt mellette.

Mersai a csata óta minden nap meglátogatta Caint, ennek ellenére megborzongott, látván, mennyire rosszul néz ki. Nem fogyott le feltűnően, inkább úgy festett, mint egy váltólázas beteg a kiszáradás utolsó stádiumában, közvetlenül a folyamat megfordulása előtt.

Öregnek látszott.

Mersai megpróbált uralkodni arcvonásain.

-- Uram -- mondta, és tisztelgett --, miben lehetek szolgálatodra?

Nem számított, látszik-e Mersai arcán az aggodalom; Cain nem nézett rá. Fejét a párnán nyugtatta. Rémisztő hangját Mersai alig ismerte meg.

-- Mersai... Halottak napja van.

-- Igen, uram.

-- Eastmarchi Siva, vezetéknév nélkül, és Bárra Lusende, és Erebioni Artemis, vezetéknév nélkül. Mondd el értük a gyászimát, Orrin. Én képtelen vagyok.

-- Uram -- Mersai a fekvő alakra meredt --, úgy tudtam, te nem tartozol a Fény Templomához.

-- Orrin... -- suttogta rekedten. Fölemelte a fejét, és égő szemmel nézett Mersaira. -- Én nem. De ők igen. Tedd meg ezt az éj leszállta előtt -- és fáradtan visszahanyatlott.

-- Uram -- Orrin Mersai tisztelgett, megfordult és távozott.

Cain visszasüllyedt a meleg sötétségbe.

 

Egymás melegségébe gabalyodva feküdtek.

-- A Fényre -- suttogta Solan, amikor visszanyerte lélegzetét --, újra meg újra ámulatba ejtesz.

Rea zihálva, mégis álmosan szólalt meg.

-- Akkor jó.

-- És apád is újra meg újra ámulatba ejt. Meztelenül feküdtek a puha szőnyegen, a haldokló tűz mellett, bőrük vörösen ragyogott a parázs fényében. Rea félálomban mormolta:

-- Olyan romantikus vagy.

Solan elégedetten nevetett, és gyengéden megharapta felesége fülcimpáját.

-- Szerintem is.

Reá egyetértő hangot hallatott.

-- Hmm... csináld még... Na, mit csinálsz már megint?

-- Összefutottam Tristannal. Imádkozott ma a szülei emlékéért a Harcosok Kápolnájában. Elmondta Mastonnak, és Maston nevetségessé tette. Solan teljesen fölébredt, fölkönyökölt, és Reá testét simogatta. Még mindig csillogott az izzadságtól. Azt hittem, Maston kedveli Tristant.

-- Az apám senkit sem kedvel. -- Reá nyújtózkodva ásított. Bőré alatt kemény izmok domborodtak. Csak némely embert hasznosnak talál. De igazán nem kedveli a vallást. Szerinte az uralkodók azzal tartottak minket szolgasorban. Talán igaza is van. Amikor az uralkodók letelepedtek a vö...

Solan felnyögött, a hátára gördült.

-- Elég! Nem kell elmesélned a vallás történetét, szerelmem. Ne feledd, én csak egy szegény, tudatlan harcos vagyok.

-- Tudatlan? Te? -- Az álmosság nyomtalanul eltűnt a hangjából. Keresztbe tett lábbal fölült. Uram, ha tudatlan lennél, sosem mentem volna hozzád feleségül. -- Egyik kezét Solan hasára tette, és a férfi szinte összerándult érintésétől. -- Nem ártana, ha kissé ravaszabb lennél, és megtanulnád befogni néha a szádat, de... -- meglepetéssel nézett le. -- Mi ez? Már megint készen állsz?

-- Igen.

-- Hát azt hiszem, csinálhatjuk még egyszer, de csak ha... ha...

-- Ha?

-- Csak ha megígéred, hogy csöndes leszel, és nem ébreszted föl Oriont a kiabálásoddal.

-- Ah! -- Solan gyakorlatilag suttogott. -- Az ajtó zárva, és különben is, mi van a te sikoltásaiddal?

-- Micsoda? Talán elégedetlen vagy? -- Reá lassan rákúszott, és addig helyezkedett, amíg teljesen egybeolvadtak.

Solan kezeit Reá bordáira támasztotta, hüvelykujja a mell domborulatán pihent.

-- Szerencsés vagyok -- mondta halkan, teljesen komolyan.

Rea, lehunyt szemmel mozogni kezdett.

-- Igen... El ne felejtsd.

 

Kavad éppen a reggelit szolgálta fel Cainnek, amikor Mersai főparancsnok kopogott. Kavad megkínálta a parancsnokot. Mersai leült, a kávét elfogadta, de az ételt visszautasította. A szoba szinte teljesen sötét volt, a reflektorfényeket lekapcsolták.

Cain éppen csak biccentett Mersainak, és folytatta reggelijét. Mersai helyeslő arckifejezéssel figyelte, amint Cain befalt négy hatalmas tojást, egy marhaszeletet, párolt répát, lekváros kenyeret és fél köcsög habos tejet, egy tál cápalevest és két almát, mielőtt nekilátott volna kávéjának. Denahi doktornő elmondta, ez már a harmadik étkezése volt éjfél utáni ébredése óta. Arról győzködte Mersait, hogy Cainnek már meg kellett volna halnia, vagy legalábbis kómába esnie -- de még ha él is, lehetetlen, hogy harmadik reggelijét fogyasztja, alig három órán belül.

Mersai várt, amíg Cain befejezte az evést.

-- Kezdesz olyan lenni, mint régen, uram.

Cain bólintott.

-- És úgy is érzem magam, barátom. -- Amikor Kavad leszedte a tálcát, hozzátette: -- Jó, hogy visszajöttem. Nem tetszett, ahol jártam.

Mersai óvatlanul megkérdezte.

-Hol?

Cain furcsán nézett rá.

-- Tengerparton sétálgattam, Orrin.

Kissé megváltozott a viselkedése. Kiitta a kávét, és ismét teletöltette Kavaddel csészéjét.

-- Sehol sincs az a hely. Mesélj, mi történt. Kavad elmondta, hogy átadta a Gyűrűt az uralkodóknak, miután elájultam. -- Minden különösebb érzelem nélkül hozzátette: -- Lehet, hogy kivégeztetem emiatt, még nem döntöttem.

Az ágy mellett álló Kavad meg se rezzent. Mersai igen.

-- Uram, tréfálsz?

Cain a fejét rázta.

-- Nem. Ellenszegült a parancsaimnak. Bár az érdekemben cselekedett, kiengedte a Gyűrűt a kezemből. Barátom, én inkább bombáztam volna Parlamentet, hogy megtarthassam a Gyűrűt. Figyelj rám, Orrin. Nem igazán voltam önmagam az utóbbi időben. Talán kissé megőrültem. De Eastmarch területén, Orrin, én parancsolok. Adhatsz -- illetve adj -- tanácsot, szükségem van a véleményedre. Ha úgy érzed, jobban illesz a helyemre, ölj meg. A harcosok hűségesek hozzád, talán megtehetnéd.

Orrin Mersai óvakodott a beszédtől.

Cain megigazította magán a köntöst, és a könyökéhez tette a csészét. Megint Mersaira nézett.

-- Ha akad férfi vagy nő Eastmarchban, aki alkalmasabb vezér lenne, mondd meg. Tudni szeretném, ki az.

-- Uram -- szólt Mersai feszesen --, az életem a tiéd.

-- És lehet, hogy el is veszem -- felelt higgadtan Cain. -- Mondd el, mi történt, amíg aludtam, Orrin. Mondd el, te mit csináltál.

-- Uram, az uralkodók elhagyták a Földet örökre. Egy Új-Parlament nevű bolygón telepedtek le, úgy negyven fényévnyire. Parlamentben csak dolgozók maradtak; és Singerben is. -- Becsületére legyen mondva, Mersai nem habozott. -- Uram, elfoglaltam Singért.

-- Miért?

-- Erőink készen álltak uram. A városban jelentős mennyiségű gép és nyersanyag van; még hasznunkra válhat.

-- Valóban? Mozgósítottad Eastmarch hadseregét jelentős mennyiségű gép és nyersanyag miatt?

-- Igen, uram. Lényegében.

Cain bólintott.

-- Eszedbe sem jutott, ez a sietség fölösleges? Maston nincs olyan helyzetben, hogy uralma alá hajtsa a frissen felszabadult területeket.

-- Uram, azt gondoltam, talán elfoglalhatja Singért. Stratégiai szempontból ez a legjelentősebb város az egész szabad területen. Katonailag Parlament hasznavehetetlen. Singerben a völgy legnagyobb zsilipje, egyetlen tava, ráadásul ott ered az Almandar folyó. Nehezen, de el tudta volna foglalni.

-- És képes lett volna tartani?

-- Ellenünk? Nem, uram.

-- Orrin, neked két fő feladatod van. Az egyik: végrehajtani a parancsaimat. A másik: megjósolni őket, ha lehet. Meg lehetett jósolni Singerrel kapcsolatos kívánságaimat?

-- Igen, uram.

-- Akkor miért nem tetted?

-- Uram -- felelte Orrin Mersai főparancsnok -, nem hagytam figyelmen kívül kívánságaidat. Egyszerűen csak cselekedtem.

-- Szeretném, ha holnap reggelre összeállítanál egy listát a helyedre alkalmasnak vélt parancsnokokról. Jelenlegi rangjuk nem érdekel, csak a képességeik. Kavad, tőled ugyanezt kérem: melyik barbár töltené be legjobban a helyedet.

Mersai és Kavad szinte egyszerre:

-- Igen, uram.

-- Jó. Akármilyen döntést hozok veletek kapcsolatban, uraim, legalább addig nem hajtom végre, amíg ki nem képezitek az utódjaitokat. Kavadnek kevesebb időre lesz szüksége, mint neked, Mersai. Addig is -- tette hozzá --, ha jól tudom, három napunk van a Játékok kezdetéig?

-- Tíz, uram -- mondta Mersai. -- Egy héttel elhalasztattam.

-- Á! Jól tetted. Maston mit tud a dolgokról?

-- Nehéz lenne megmondani uram. Az utóbbi időben többször is elvesztette önuralmát a nyilvánosság előtt. Eaglesi pletykák szerint meg van győződve róla, vagy meghaltál vagy inváziót tervezel ellene. Az uralkodók távozása óta háromszor jártak itt siklóhajók az üzenettel, feltétlenül beszélni kíván veled. Utoljára ismét Solant küldte, és elbeszélgettem a fiúval erről-arról.

Cain őszintén elmosolyodott.

-- Jó ember. Parlament milyen állapotban van?

-- Rendben. De, őszintén megvallva, nem szeretném támadáskor védeni. Iszonyatosan nehéz lenne pajzsot feszíteni egy ilyen szabálytalan forma fölé. Legalább két fúziós generátort kellene építenünk, hogy ellássa energiával.

Cain csak bólintott. Eastmarch területét elsősorban azért irányították a barlangokból, mert így a védőpajzs majdnem tökéletesen sík volt, csak az ellátó oszlopoknál kellett hajlítani. Egy kis pajzs hajlításához nem kellett túl nagy energia, egy személyi pajzs kis energiával annyira hajlíthatóvá vált, hogy szinte tökéletesen követte az emberi idegrendszer alakját. De minél nagyobb lett a pajzs, annál több energiát igényelt a görbítése. A barlangokat borító pajzs volt a második legnagyobb a világon; csak az óriásoknak az Északi Földet fedő pajzsa előzte meg, és Cain kémeinek jelentése szerint, teljes energiaellátásuk kétharmada a pajzs működésére megy el.

Cain egyáltalán nem értette a pajzsokkal kapcsolatos elméletet, de megértette a gyakorlatot; ez elégnek bizonyult.

-- Minden dolgozót hátrahagytak -- folytatta Mersai. -- Az uralkodók nyilvánvalóan senkit nem vittek magukkal a Föld elhagyásakor.

-- Ez érthető -- mondta töprengve Cain. -- Egy világból már kiettük és kiűztük őket, tehát nem visznek magukkal egy másikba. Az óriások kétségtelenül jelentősen automatizálták a dolgokat. Megtehették, megvan hozzá a tudásuk. Kíváncsi vagyok, mit csináltak a Semaliából és Turrinból elvittekkel? -- Nem várt választ; Mersai hallgatott. -- Mi van a könyvtárral?

-- Csupasz. A számítógépek eltűntek, a polcok üresek. Hanglokátorral megkerestük a zárolt könyvek szobáját, amiről beszéltél, de hiába forgattuk fel, semmit sem találtunk. A legérdekesebb lelet a Nagyteremben volt, ahol az uralkodók -- feltehetőleg -- az óriásokkal tárgyaltak.

-- És mi volt az?

-- Vér. Több liter vér. Az általad rajzolt térképen tárgyalónak nevezett helyet alvadt vér borította.

-- És holttestek sehol?

-- Sehol, uram.

-- Hírek az Északi Földről?

-- Meglehetős izgalomban vannak. Egy meg nem erősített jelentés szerint az uralkodók, távozásuk előtt, megölték Rome óriást.

-- Rome-ot? A főmérnököt? Miért ölték volna meg?

-- Nem tudom -- Mersai vállat vont. -- Ha egyáltalán igaz a hír. Elég rosszak a forrásaink az Északi Földön. Mindenesetre a Nagyteremben vér volt.

-- Azóta semmit nem hallottunk az óriásokról?

-- Nem uram. Kellett volna?

-- Fogalmam sincs -- Cain lassan észrevette, csészéje üres. -- Kérek még, Kavad. Mersai, az uralkodók megegyeztek az óriásokkal: távozásuk után ők uralkodnak helyettük.

-- Uralkodnak? -- Cain még nem látta Mersait ennyire döbbentnek. -- Az óriások? Uralkodnak fölöttünk?

Cain bólintott.

-- Loden Almandar beismerte, mielőtt betörte a koponyámat, és igazat mondott. Még egy uralkodó sem tudna könnyen hazudni nekem. Ezt kérték cserébe a menedékhely építéséért. De, úgy látszik, hiba csúszott a dolgokba. Az uralkodók nem jelentették be, hogy az óriások javára mondanak le?

-- Nem uram. Csak azt, hogy távoznak, és nem térnek vissza. A nép pánikba esett a völgy széltében-hosszában. Mastonnal és Cainnel ijesztgetik a gyerekeiket, uram.

-- Igen -- mondta Cain, de máshol járt az esze. Akkor Maston nem tudja, miért távoztak az uralkodók, ugye? Talán azt hiszi, megegyeztem velük és az óriásokkal. -- Mosoly bujkált az ajkán. -- Kezeskedem érte: rosszul alszik. Tíz nap múlva találkozom vele. Jól szerveztél, Mersai. Veled nem vagyok annyira elégedetlen, mint Kavaddel; talán nem öllek meg. Hogy állunk versenyzőkkel a különböző számokban?

-- Viszonylag jól. Néhány számban lesöpörjük őket, a többiben szoros lesz a verseny. A lovasszámokban valószínűleg legyőznek, bár Mastonnál sokkal több harcos közül válogathatunk. Ott fönn Eaglesben a lovukon élik az életüket. Maston azt javasolta, álljanak ki földbirtokosok és kereskedők a frissen felszabadult területekről is. Nagyszámú előkelő család jön el a Játékokra tárgyalni veletek. El kell foglalni valamivel a gyerekeiket.

-- Ha nyílttá tesszük a nevezési listát -- mondta lágyan Cain --, akkor nem csak az arisztokraták, hanem mindenki számára. Tedd meg Mastonnak ezt az ajánlatot. Meglátjuk, tetszik-e neki.

Mersai -- maga is egy előkelő telindeli földbirtokoscsalád sarja -- bólintott.

-- Igen, uram.

-- Hány gépet állíthatunk Föld körüli pályára észrevétlenül?

A hirtelen téma váltás nem zavarta meg Mersait; azonnal válaszolt:

-- Hatot, uram. Némi szereléssel talán nyolcat.

-- Orrin, ez lényeges -- mondta tagoltan Cain. -- Az uralkodók elhagyták az orbitális gyárakat, mivel tönkrementek. Az óriásokat sosem engedték oda, talán az óriások most nem tartanak ezekre igényt. Tudni akarom, milyen állapotban vannak azok a gyárak, de az óriások nem jöhetnek rá, hogy felderítjük őket. Nálad van a különböző gyárak listája. Ha valamelyikbe kétségesnek találod az észrevétlen bejutást, azt hagyd, beszéld meg velem! Ne próbálj meg olyan gyárat földeríteni, ahol nincs sötét; azokban nyilván az óriások dolgozói dolgoznak óriásmérnökök felügyelete alatt.

Mersai zavartan nézett rá.

-- Miért raknának az óriások dolgozókat a gyárakba?

Cain egy pillanatra hallgatott.

-- Gondolkozz, Mersai. A gyárakat emberek építették, ember léptékűre. Egy óriás aligha férne be a légzsilipeken.

Mersai bólintott.

-- Úgy lesz, ahogyan kívánod, uram.

Cain sóhajtott.

-- Még két dolog, azután távozhattok, pihennem kell. Még ma éjjel küldjétek egy követet az Északi Földre. Akinek megbízol a józan eszében, és nem tud túl sokat. Vigye el az üdvözletemet a Laar skaaldnak.

-- Igen, uram. És a másik dolog?

-- Misha?

Mersai nagyot nyelt.

-- Uram... Elmentünk a kórházba, ahol ápolták, és megtaláltuk a sírhelyét. Ha akarod, visszahozhatjuk a testét Eastmarchba rendesen eltemetni.

Cain arca nagyon nyugodt volt.

-- "Rendesen eltemetni"?

-- Uram, egy kertben temették el.

"Mint a trágyát" -- gondolta Cain. Mersai meglepetésére Cain feszültsége eltűnt, és megint mosolygott.

-- Nem, jól van így. Hagyjátok ott. Nem kell háborgatni. Sírköve volt?

-- Egy kicsi, uram.

-- Az év?

-- 1231.

Cain fölült, megitta a kávéját. Valahová a távolba meredt.

-- Misha -- suttogta --, a Fény legyen veled.

 

Két nappal a Játékok kezdete előtt Eastmarch nagy erőkkel érkezett Eaglesbe.

Pontosan ezer, Eastmarch kék csillagával díszített siklóhajó -- Eagles teljes állománya ennek alig kétharmada -- kísérte a fél tucat nagyobb gépet közülük kettő személyszállító --, és elegánsan levezették azokat a Játékok színhelyétől északra elterülő földekre. Ha az ember fölnézett onnan, egyszerre láthatta a közeli Eaglest és a távolban ragyogó Parlamentet. Az eastmarchiak kimásztak gépeikből, sátrat vertek, és várakoztak.

Három pavilon állt a pályák déli végén; Eagles zászlói lobogtak a szélben. Maston Veramorn és két kapitány lakott bennük: a keleti Tristané volt, a középső -- a legnagyobb -- Mastoné, a nyugati pedig Solan kapitányé; ő a feleségével. Körülbelül ötszáz, különböző méretű és minőségű sátor sorakozott mögöttük. Azért csak ennyi, mert Maston harcosaiból sokan reggel csak kilovagoltak Eaglesből, esténként pedig visszatértek.

Maston Veramorn egyedül ült házában, és dühösen nézte az üres falakat, miközben várakozott. Negyven testőre vigyázta a bejáratot, és szolgája közvetlenül mellette várta parancsait.

Cain hajói már korábban leszálltak; mindeddig még egy alacsony rangú harcost sem küldtek, hogy átadja Mastonnak a neki, mint a Játékok házigazdájának kijáró üdvözletet.

Világos volt az üzenet.

Cain elvárta, Maston menjen hozzá.

 

Tristan d'Volta a bajvívótér szélén, nyeregből nézte a készülődő lovasokat. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a hangzavart és a sült kolbász terjengő illatát.

A terepegyengető dolgozók jó munkát végeztek, gondolta. A talaj teljesen sík és egyenletes. Bár nem esett az eső, a rendszeres locsolás kiűzte a port a levegőből.

Mindenki örült a melegnek. Tristan nem viselt páncélt, csak könnyű inget, mellén hímzett sassal, mivel nem akart gyakorolni sem a lovagi tornára, sem a bajvívásra. Kellemes idő volt, és a nép jó hangulatban nézte az edzést. Könnyed és ünnepi volt a légkör, mégis ott lebegett valami bizonytalanság. Tristan gyanította: a hatalmas tömegben minden ember az ifjúságserkentőről álmodozott. Ezt Cain megígérte, amennyiben megfosztják az uralkodókat a hatalomtól.

Bár a Játékokra érkezett több tízezer ember jó része előre tekintett, nem kevesen néztek vissza a múltba. Rengetegen szólították meg Tristant, és a régi Játékokról meséltek, a gyerekkorukból, amikor még nem léteztek siklóhajók, lézerpuskák és golyószórók. Tristan nem tudta, ki döntött a csak a hagyományos számok mellett a Játékokon: Cain, Maston vagy ketten együtt -- mindenesetre előnyös döntés volt. Tristan nem csinált titkot belőle, hogy a szabályozható lézerrel a kardnál sokkal jobban bánik, és hogy könnyebben irányít egy siklóhajót, mint egy lovat.

No nem mintha rosszul bánna a lóval, gondolta némi önelégültséggel. Legalább olyan jó lovas, mint a fiatalabb harcosok nagy része, sokuknál még jobb. Néhány öreg harcos -- egyikük sem parancsnok, mivel Maston paranoiás volt kortársaival kapcsolatban --, akik gyakorlatilag lóháton születtek, könnyedén legyőzte. Ez nem nagyon zavarta Tristant. Inkább az, hogy Reá Veramorn és Solan ugyanúgy megtudták ezt csinálni, pedig sokkal kevesebb a gyakorlatuk, mint Tristan d'Volta főparancsnoknak.

A két lovas gyorsulva vágtatott egymás felé a bajvívótéren. A versenyen is csaknem ugyanilyen gyorsan érnek majd egymás mellé. A tompa lándzsa a porba taszította az egyik lovast, a nézők nem kis örömére.

A bajvívótér széléről Tristan tudat alatti vággyal figyelte, ahogy Reá Veramorn elfoglalta helyét a pálya északi végén. Hosszú szőke haját levágatta a lovagi tornára; kis melleivel, szénötvözet páncéljában inkább gyönyörű fiúnak látszott. A pálya déli végén álló Solan Reá kicsit férfiasabb bátyjának tűnt. Tristan nem először töprengett el, vajon mi igaz a pletykából, miszerint Solan Maston törvénytelen fia. Ez sok mindent megmagyarázna, akkor is, ha nem nagyon hasonlítottak egymásra.

Viszont Reá sem hasonlított az apjára.

Tristan a szeme sarkából Maston fekete ruhás testőreit látta közeledni a tömegen keresztül. Arrafelé fordította a lovát; Maston melléugratott, és megfogta lova kantárját.

-- Tristan -- szólt köszönésképpen. -- Hogy megy a gyakorlás?

-- Jól uram. Mindketten nagyon jók. Solan már háromszor ment, Rea kétszer. Mindenkit kilöktek, aki kiállt ellenük, és most egymással mérkőznek.

Maston testőrségével körülvéve úgy beszélhettek, mintha kettesben lettek volna; a tömegből senki sem hallhatta őket. Maston összevonta a szemöldökét.

-- Le tudnád győzni őket?

Tristan meglepetten nézett Mastonra.

-- Miben, uram? Bajvívásban? Reát biztosan, ha teljes testsúlyommal és nagy sebességgel rohanok rá. Solant talán. A többi számban változó az esélyem. Rövid távon, ahol nem számít annyira a húzóerő, a lányod az eddig látott legjobb íjász. Mindketten erősek.

-- De sajnos idealisták.

Tristant zavarba hozta Maston hangszíne. Lord Veramorn szemlátomást ideges volt.

-- És? Léteznek nagyobb bűnök is, uram.

-- Nem, nem léteznek -- mondta Maston zordan. Hirtelen moraj hullámzott végig a tömegen, de

azonnal elhalt. Tristan káromkodni akart, mert nem látta a lökést, azután elharapta a szavakat; észrevette a csönd okát: az egyik lovas a földön feküdt, vonaglott a fájdalomtól. Tristan megsarkantyúzta lovát, de Maston visszatartotta. Hitetlenkedve nézett Mastonra.

-- Uram, hadd...

-- Fogd be a szád -- mondta Maston. -- Várj egy kicsit.

A másik lovas fürgén leugrott a nyeregből. Amikor levette sisakját, Tristan megkönnyebbülve ismerte föl benne Reát. Reá a földön fekvő férjéhez szaladt, mellé térdelve segített lehúzni sisakját.

Tristan, a néma nézősereghez hasonlóan, harminc méterről is tisztán hallotta szavaikat.

-- Rea -- suttogta Solan, fájdalomtól eltorzult arccal.

Reá kétségbeesett.

-- Mi a baj? Hol fáj?

-- Legközelebb... -- köhögésbe fulladt a hangja.

-- Tessék?

-- Legközelebb -- mondta hirtelen erőteljes hangon -- fenéken billentelek. Semmi fejre célzás.

A kirobbanó nevetés elfojtotta Reá Veramorn dühös válaszát. Tristan maga is nevetett, amíg észre nem vette Maston arckifejezését. Solan és Rea, szórványos taps közepette, kart karba öltve hagyta el a pályát.

-- Úgy tűnik, a tömeg szereti őket, ugye Tristan?

Tristan megvonta a vállát. A megjegyzés nyilvánvalónak tűnt.

-- Maston -- szándékosan használta ura keresztnevét --, mindketten született vezérek. Olyan nagy baj ez?

-- Hmm. Igen -- válaszolt Maston fanyar nevetéssel --, nagyon hasonlítanak egymásra. Mindenkin látszik a származása. -- Kínos mosolyra húzta száját.

Nem sok értelme volt a válasznak Tristan számára, hacsak Maston nem vonta kétségbe származásukat.

-- Solan nem akar a helyedbe lépni -- mondta óvatosan. -- Cain megbízik benne, és a jelenlegi helyzetet figyelembe véve, ez nem rossz. Miért nem bízol Solanben, uram?

Maston kitört.

-- Mert naiv álmodozó! Cain darabokra tépne, ha lenne rá lehetősége. Az az ember hatalmat akar, Tristan, ő taszította le az uralkodókat! A Fényre, tudod, hány évig uralták ezt a völgyet? Ők építtették maguknak az óriásokkal. Ha a többiek követik Solent, támadhatóvá válunk... És ezt nem engedhetem. -- Tristan hallgatott.

Végül Maston Veramorn sóhajtott, és intett testőreinek. Időnként volt benne valami durva báj.

-- Tristan -- mondta csendesen --, te jó ember vagy. Nagyra tartom a szolgálataidat. De nem szabad ennyire bíznod az emberekben; a világ tele van árulással, íme, most meglátogatom Caint. -- Maston látta Tristan arcán, nem értette félre a célzást. Igen. Gondolkozz ezen, amíg én békéről tárgyalok ezzel az emberrel, akiben Solan megbízik.

És Maston testőrei kíséretében az északi tisztás felé indult, ahonnan Cain hajói figyelték az eaglesi harcosok gyakorlatozását.

Tristan a tömegben keresgélve megtalálta a két szőke fejet. Férj és feleség együtt sétáltak a mező déli végén álló három különböző pavilon felé. Kereste magában a féltékenység vagy irigység nyomát a harcosra, aki hét éve megjelent Westmarchból, és elvette tőle gyerekkori szerelmét.

Semmit sem talált.

Ha nem is tiszta szívből, de nagymértékben örült ennek.

 

Negyven fényévnyi távolságban, egy másik bolygón -- ahol a nappal és éjszaka váltakozása elütött a Földétől -- a Nap éppen lehanyatlott.

Loden Almandar egyedül sétálgatott az Új-Parlamentet környező sötét és üres kertben. Szeme csukva. A mesterséges napok nélkül is látott. Bár a Földön született, még nem ismert ilyen sokféle virágot; az óriások igazán remekül megtervezték ezt a világot.

Az éjszakai levegő tiszta volt; csillagok ragyogtak az égen, fényük áttört a Földénél valamivel vékonyabb légkörön. Loden Almandar egy pillanatra megállt, és hangosan azt mondta:

-- Senta.

Egy fénypont jelent meg előtte az ösvényen, majd föl-le ugrálva ragyogó vonallá vált, azután hullámzó, sárgásfehér fénylap lett belőle. A lap egyszer csak egy áttetsző, arany színű, kövér nő alakját vette fel. Igéző fátyoltáncot lejtett a csöndben. A tánc gyorsult, és miközben a kövér nő hullatta fátylait, zsugorodott, míg végül teljesen eltűnt, és Loden legkisebb lánya, kiemelkedve a fényből, apja karjába ugrott.

-- Hello, papa.

Loden eltartotta magától, és végignézett rajta. Mosolya meglehetősen halvány volt.

-- Ez valami... új.

-- Tetszett?

-- Ez az első gusztustalanság, amit ebben a Paradicsomban láttam -- felelte komoly megfontolás után. -- Ezért, azt hiszem, tetszett.

Senta elvigyorodott.

-- Loga tanította. Tényleg lenyűgöző. -- Apjába karolt, és együtt mentek tovább a sötét ösvényen.

-- Tudtad, hogy hangokra is képes? És színekre? Ezerszer próbáltam, de amikor képet csinálok a Fényből, mindig arany lesz. Kiábrándító.

A Fény -- mondta kedvesen Loden -- az Fény, nem holmi átkozott szivárvány. Senta vállat vont.

-- Loga akkor is csinál színeket.

-- Loga rengeteg dolgot csinál, amit normális emberek nem.

Senta mosolya elhalványult.

-- Mi aggaszt? Amióta csak idejöttünk, állandóan búslakodsz. Azt akarom mondani -- szavait kifejező kézmozdulattal kísérte --, elismerem, én is jobban szerettem a Földet, már csak azért is, mert ott több a velem egykorú, bár legtöbbjük dolgozó. De hidd el, apám, nem olyan rossz itt.

-- Emlékek gyötörnek -- mondta szárazon Loden. -- Szellemek. -- Egy emlék emlékét nevezték így az uralkodók. -- Azt reméltem, békét hagyunk hátra a Földön. Tudod, miért hagytuk el a Földet, Senta?

-- Mert Cain le akarta bombázni Parlamentet -- mondta Senta gyakorlatias észjárással.

-- Nem. -- Loden a fejét rázta. -- Nem. Nem ez volt az oka, kedvesem. Azt megoldhattuk volna, ha másképp nem, hát építtetünk az óriásokkal egy, az övékhez hasonló pajzsot Parlament köré. Azért hagytuk el a Földet... mert Cainnek igaza volt.

-- Hogyhogy?

-- Nem a kegyetlen férfinak, akit te ismersz, kedvesem, hanem annak, a nálad alig idősebb fiúnak, évtizedekkel a háború előtt. A háborúskodás megváltoztatta. "Tehát -- idézte -- létezik a ti kormányzásotoknál nagyobb erő; és ha az erő törvénye az egyetlen, amit elismertek, akkor létezik egy magasabb törvény, mint a Föld uralkodóinak törvénye. Csak részlet volt, de Senta fölismerte benne Cainnek a tanácshoz intézett beszéde végkövetkeztetését. Ez a Sugárzó Sivatagba száműzésekor hangzott el. -- Ahogy ott állt előttünk, olyan érzés volt, mintha tükörbe néznél, és csak a jót látnád magadból.

A húszéves háború alatt -- miközben ellene harcoltunk -- mindvégig ennek, a nálunk jobb embernek a képe lebegett előttem. Talán ezért győzött le. Amikor elhatároztuk, hogy elhagyjuk a Földet, abban bíztam, azután arra alkalmasabb kezek egyengetik majd a dolgozók útját.

-- De megváltozott?

-- Igen. -- Minden keserűsége összpontosult ebben az egy szóban. -- Loga még most sem hisz nekem, de azaz ember, akinek tárgyalás közben olvastam a gondolataiban és akinek lehúztam ujjáról a Gyűrűt: az az ember a hatalom megszállottja. Cain most már csak magával törődik. Maston mindig ilyen volt... -- Valódi szomorúság érződött hangjában. -- És már Laar is.

Éppen csak átvillant a gondolat tudata peremén; és Senta elkapta.

-- Van egy fiad?

A sötétben Senta nem láthatta, csak érezte apja arcán a megdöbbenést.

-- Úgy néz ki. Egy fiú, Solan, és még egy lány, Rea. Huszonhárom évesek, ikrek.

-- Apám, én azt hittem... szóval... azt hittem, ez lehetetlen.

-- Hogy fiút nemzzek? Génmérnök beavatkozása nélkül az is. De volt ott egy génmérnök, egy Riabel nevű óriás; őt valamikor régen megbántottam. Azonban az, hogy egy X kromoszómát Y-ra változtatott, kis teljesítmény volt a későbbihez képest, mert máshogy nem történhetett: letükrözte a huszonnegyedik génpáromat, és egy dolgozó méhébe ültette. Maston Veramorn egyik alattvalónőjébe.

-- Maston?

Loden Almandar sóhajtott.

-- Könnyen elragadtatod magad, gyermekem. Kérlek, ne emeld föl a hangodat.

-- Bocsánat, apám -- mondta azonnal Senta. -- De csak azért, mert van egy bátyám és nem nyolc, hanem kilenc nővérem. Furcsa érzés. Mi lesz velük?

-- Nem hagyhatom ott a gyerekeimet. -- Loden lassan ingatta a fejét. -- Nem tehetem. Donner... elcsuklott a hangja, nem fejezte be a gondolatot. Nem tehetem.

-- Apám, a tanács úgy döntött, nem térhetünk vissza a Földre, ezután nincsenek közös ügyeink velük. Neked is be kell tartanod a döntést.

-- Igen, ez igaz. De ne feledd, kedvesem, a tanács tagjai egyszerű férfiak és nők, semmiben sem különböznek a többi uralkodótól. Nem valószínű, hogy eltűrnék a szándékos szembeszegülést döntéseikkel, de nagyon régóta ismerem őket, Senta. Gyerekkoruk óta. Minden döntésüket megfelelő körülmények között meg lehetett szegni. Az adott helyzetben még egyszer átgondolják.

-- Ez elég öntelten hangzik...

Loden bólintott.

-- Az is. De működik. Ritkán tesz ilyet az ember; de ha ékesszólóan megvédi az álláspontját és erkölcsileg indokolja, meg lehet csinálni.

Senta hallgatott, Loden nem is várt választ. Csendben sétáltak tovább. Senta gondolatai vadul cikáztak. Azért zárkózott el ennyire, mert amikor az uralkodók elhagyták a Földet, valóban elhagyták, és a tanács engedélye nélkül egyetlen uralkodó sem térhet vissza.

A tanács ritkán és csak nagy fontosságú ügyben hozott döntéseket. Az engedetlenséget, talán a nagy szakadás körüli viszálykodás miatt, szigorúan büntették; a szerződést aláíró uralkodókat gyilkosságért halállal sújtották. És apja, a tanács véne, most azt fontolgatta, szembeszegül egy határozattal. Néhány perc múltán Senta megkérdezte:

-- Mit fogsz csinálni, apám?

-- Loga és én azt tervezzük, visszatérünk a Földre.

Most, hogy a mi népünk biztonságban van, segítenünk kell a dolgozóknak és óriásoknak, ahol tudunk. Azt hiszem, ezt kell tennünk.

-- Loga benne van ebben a... hogy is nevezzem... összeesküvésben? Csak nem azt akarod mondani, hogy Logának van lelkiismerete? A mi Logánknak?

Loden kuncogott.

-- Sokkal régebben kellene ismerned, akkor tudnád. De igenis, van lelkiismerete, mindig is volt. Hány éves vagy? Tizenöt?

-- Tizenhat, apám. Majdnem tizenhét. -- Nem sértődött meg a kérdéstől. A legtöbb uralkodó, kényelemből, öt-tíz években számolta az idő múlását, ezért őt is tizenöt vagy húszévesnek gondolták.

-- Idővel meg fogod látni, Senta, cinizmusa mögött finom lélek és jó ember rejlik. -- Loden megdöbbent a szótól. "Ember jutott eszébe, talán ezredszer -, akinek megvan a maga baja."

 

A Vidám Park területe hat és fél négyzetkilométer volt. A földi Parlament Vidám Parkjának nagyobb mása, bár újdonságokat is építettek bele. Alig ezer uralkodógyerek élt Új-Parlamentben: az uralkodók a harminc évnél fiatalabbakat gyereknek tekintették, így a Vidám Park sétaútjai és labirintusai szinte üresen tátongtak. Senta és nővérei a ringlispílen lovagoltak.

-- Csak nem gondolod -- mondta Senta --, hogy elmondta volna ezt az egészet, ha nem akarná, hogy mi is csináljunk valamit.

Három nővére, Tara, Jasmine és Lanie tágra nyílt szemmel, naiv komolysággal hallgatták, miközben föl-le lovagoltak. Mind a négyen Lodentől és Elyssától születtek. Egy évszázadnyi meddőség után Loden és Elyssa már lemondott a gyerekről. És akkor -- az uralkodók közt nem ritka élettani szeszélyek egyikeként -- Elyssa rendszertelenül kezdett menstruálni közel két évtizeden keresztül. Ezalatt négy lányt szült Loden Almandarnak. Senta igazi testvérei közül Lanie, a legidősebb már közel járt a harminchoz --Jasmine és Tara közt csak egy év volt, egyikük huszonhárom, másikuk huszonnégy éves. Ők álltak az összes uralkodó közül korban egymáshoz legközelebb, a ritka ikerpárokat nem számítva.

-- Figyeljetek -- mondta Senta --, muszáj. A dolog úgy áll, apának igaza volt...

 

Elyssa szokatlanul csendes volt aznap este, amikor lefekvéshez készülődtek. Loden már-már elaludt, de felesége hangja fölébresztette.

-- Reggel beszélni fogok Sentával.

-- Kétlem, hogy szükség lenne rá -- mondta csendesen Loden. -- Nem bolond az a gyerek, szerelmem. Fiatal még és konok, hajlik az ésszerűségre. Nővérei megmondták neki, tervezett utazása kész őrültség. Ha nem is tiszteli a mi véleményünket, a nővéreire biztosan hallgat.

-- Részben igazad van -- mondta élesen Elyssa --, az én véleményemet biztos nem tartja tiszteletben. Viszont a te szavaidon valósággal csüng.

Loden feje alá tett kézzel feküdt, és az öltözködő Elyssára mosolygott. Haja még vizes volt a fürdéstől.

-- Ez úgy hangzik, mintha féltékeny lennél a saját lányodra.

Elyssa egy pillanatig mozdulatlan arccal ült fésülködőtükre előtt. Amikor megszólalt, hangjában nem volt igazi keserűség.

-- Inkább a te lányod, mint az enyém. Mint mindegyik. Külsejük és jellemük alapján akár másnak is születhettek volna, annyira rád ütnek. T'Pau rendesen tovább él a gyerekeiben.

Loden fölült, bólintott, és fáradtan dörzsölgette a halántékát.

T'Pau csodálatos génmérnök volt. Genetikai rendszerem több mint kilencven százalékban domináns génekből áll. Nem meglepő, ha rám hasonlítanak a gyerekeim.

-- Nem mondtam, hogy meglepő -- Elyssa hirtelen szembefordult vele. -- Inkább csak kifogásolható. Loden, Senta még gyerek. Reggel még az volt a legnagyobb baja, kibe szeret bele jövő héten. Este meg már ezekről a gyerekeidről, Solanről és Reáról csacsog a nővéreinek. Arról, helyes volt-e elhagyni a Földet. Ezen a bolygón csak két uralkodó beszélgethetett vele erről, és Logat már megkérdeztem. Azt állította, nem ő volt, és én hiszek neki; nem tisztel annyira, hogy hazudjon nekem.

-- Á -- Loden már teljesen fölébredt. -- Akkor talán én tettem a fejébe a gondolatokat. Nem akartam, és meg vagyok róla győződve, nővérei helyre rakták. Mennyiben ártott ez neki?

-- Akár tetszik neked vagy nekem, akár nem, Senta az én lányom. De mindenekelőtt rá is vonatkoznak a tanács döntései. Nővéreit megpróbálta rávenni, segítsenek ebben a bolondságban, s ez aggasztja a tanács néhány tagját, engem is beleértve. Lanie szerint kis híján rábeszélte őket; ez ijesztő. Te túl közelről szemléled, és talán túl régen történt, de biztosíthatlak, senki nem felejtette el Donnert. A gőg, amely vezérré tette, ott van Sentában is, csakúgy, mint személyiségének varázsa. -- Elyssa egy pillanatra elhallgatott, azután óvatosan hozzátette: -- Loden, a tanácsban néhányan nem bíznak benned tökéletesen. A tanács ritkán keresztezte az akaratodat. Akaratlanul is eltöprengenek, mi fog történni, ha nem tehetnek mást. Tényleg mindenkire vonatkoznak a törvények, csak Lodenre és a gyerekeire nem?

-- Ne aggódj Senta miatt. Nem megy a Földre mondta kedvesen Loden.

Elyssa sírással küszködve meredt rá.

-- Hadd menjen. -- Hirtelen kiabálni kezdett. Nem érdekel, mit csinál! Tőlem akár egész életét a Földön töltheti. A fene egyen meg, annyit sem jelentek neked, hogy képes lennél örökre itthagyni, a dolgozó csőcselékkel foglalkozni, mintha kicsit is megérdemelnék? És még csak meg sem beszéled velem?

Loden uralkodott az arcán és a gondolatain.

-- Elyssa, azt teszem, amit kell. Soha nem tettem se többet, se kevesebbet. A mi népünk itt biztonságban van. A Földön két uralkodó azt sem tudja, kik ők és mit örököltek. Ez elfogadhatatlan, ők az én gyerekeim, ez lényegtelen. És ha nem léteznének, akkor is sok mindenben segíthetünk a dolgozóknak. Attól, mert húsz évig harcoltunk Cain ellen, még nem szabadultunk meg örökre a kötelezettségeinktől. Egyáltalán nem.

-- Nem változtathatsz meg több évszázados gyűlöletet és bizalmatlanságot. --- Elyssa kutató pillantást vetett rá. -- Képtelenség.

-- Az -- mondta szilárdan Loden --, ha meg sem próbáljuk.

Elyssa sokáig hallgatott, végül egyszerűen annyit mondott:

-- Nem akarlak elveszíteni.

 

Loden álmatlanul feküdt ágyában. Elyssa már elaludt mellette. Nem előérzetek zavarták, mint Logat, vagy mint, Selene állítása szerint, Caint. Nem az előérzetek tartották ébren, egyszerűen a nyugtalanság. Ezt az érzést könnyen meg tudta magyarázni. A legtöbb uralkodó elég jól hozzászokott ehhez az új világhoz. Kicsit morogtak a szolgák hiánya miatt, de végül is beérték az óriások fölszerelte automatákkal; a maguk módján még túl is tettek a dolgozókon, nem estek annyi bűnbe. Az irányító-számítógép nagyon intelligens volt, bár nem tudott önállóan gondolkodni, mint néhány, a Tűz előtti komputer. A közös nyelven kapott parancsokat megfelelő szinten fogta fel, és napról napra jobban értette az ánglist. Az óriások erre nem programozták be, mivel ők sem beszéltek ánglisul. Mielőtt az uralkodók kényszerítették őket a közös nyelv használatára, kizárólag oroszul beszéltek, így most is ez volt második nyelvük.

A baja mégsem a számítógéppel gyűlt meg, hiszen az gyorsan tanult; nem is a szerény robotokkal, és a gravitációval sem, mivel ezt Loden szinte észre sem vette. Csak mióta elhagyták a Földet, senkinek sem volt rá szüksége. Nem kellett fenyegetéseket elhárítani, dolgozókat irányítani, óriásokkal tárgyalni, és hadjáratokat vezetni a barbárok ellen; egyszerűen semmi. És ez még soha életében nem fordult elő.

Talán a felénél járhatott ez a végtelen éjszaka, amikor gondolatban megszólították. "Loden!"

"Gabriel? Mi van?"

"Most ébresztett föl Edward, az unokám, Loden. Egyik siklóhajónk elhagyta a bolygó légterét."

 

2.

 

"Tudhattam volna -- gondolta Maston Veramorn --, hogy az uralkodók nem tudtak igazán ártani neki." Tizenkét év után először együtt sétáltak, késő délután. Testőreik illő távolságból követték őket. Maston megmutatta a nézők és a különböző sportesemények céljából épült létesítményeket. Cain úgy festett, mint aki a legjobb egészségnek örvend; ez merőben ellentmondott a kémjelentéseknek, hiszen két hete még arról számollak be, hogy Cain kómában fekszik, és haldoklik. "Akár egy csótány" -- gondolta Maston.

-- Igen, nehéz megölni -- mondta Cain udvariasan. Ilyen későn a pályák már jórészt kiürültek; a legtöbb harcos már visszalovagolt Eaglesbe, vagy sátrába tért. A nézők is visszavonultak sátraikba és különböző durva tákolmányaikba. Egy kisváros ütötte föl fejét a semmiből, alig egy kilométerre a pályáktól, hogy a Játékok után eltűnjön megint.

-- Ez itt a bajvívótér? -- Cain válaszra sem várva, arrafelé vette útját. Ahogy már többször előfordult az est folyamán, Maston akarva-akaratlan követte.

Cain megállt a sorompó szélén. Maston úgy látta, Cain válla megrándult, mintha betegség rohanta volna meg, és egy rövid, örömteli pillanatra remélte, nem tévedett. Azonban Cain már átbújt a nézőteret a pályától elválasztó kordon alatt. Maston figyelte, amint a döngölt földön a sorompó közepére sétált, ott letérdelt, végigsimította a csupasz földet. Úgy mozgatta a kezét, mint aki keres valamit.

Maston megvárta. Egy szolga nyugodtan csúszkáljon a porban, ha akar, de egy Veramornnak legyen méltósága. Végül Cain fölállt, és fürgén odament Mastonhoz.

-- Találtál valami érdekeset? -- kérdezte Maston gúnyos udvariassággal.

Cain rá sem pillantott.

-- Vért. Véres a föld. Menjünk be, kezd hűvös lenni idekint.

 

"Mert hidegséget láttam, a hidegségben pedig egy férfit..."

Cain nem tudta, honnan jött a gondolat; homályosan emlékezett rá, valami visszhangzóit; valamikor régen hallotta vagy mondotta. Solan büszkén szólalt meg mellette:

-- Ő a fiam.

Maston sátrában gyűltek össze, ott szolgálták föl a vacsorát. A sátor nem volt kicsi, bár a több mint egy tucat ember megtöltötte. Mastonnal volt két kapitánya és négy magas rangú parancsnok, valamint Rea és fia, Orion. Cain kíséretében Kavad és annak legidősebb, félvér fia, Jimal. Mersai tábornok és Mondái Dantes őrnagy érkeztek. Maston önmagához képest tökéletes eleganciával tiltakozott a barbárok jelenléte ellen, azután, más választása nem lévén, beleegyezett ott maradásukba.

Cain éppen csak leült, amikor Solan bemutatta neki Oriont. A gyerek ünneplőt viselt, ahogy az Veramorn lord unokájától elvárható: remekül szabott fekete egyenruhája, akár az eaglesi harcosoké, rangjelzés nélkül, mellén a Veramornok jelképe, az ezüstsas. Caint érdekelte, vajon Maston engedte meg neki vagy Solan. Illetve, ami még valószínűbb, Maston közismerten konok, törvénytelen "lánya" egyszerűen fölvarrta a Veramornok címerét, megkérdezés nélkül.

Maston nyílt undorral nézett a gyerekre, Cain szinte tapinthatóan érezte gyűlöletét.

A pillanatnyi zavar elmúltával Cain végignézett a fiún -- elég jó kiállású gyerek volt, bár még fiatal. Szőke és kék szemű, mint az apja, és ez aligha lepte meg Caint; nem sok genetikai változás lehetett közöttük. Cain mélyen hitt T'Pau Almandarban; Lodennek nem voltak rossz recesszív génjei, így tükörképeinek, Solannek és Reának sem; tehát Orionnak sem adhattak tovább ilyeneket. Érdekelte a gyerek géntérképe.

Cain ült, így szemük egy magasságba került. Cain pontosan úgy szólította, akár egy felnőttet:

-- Jó estét, Orion. Örülök, hogy találkoztunk. Orion kislányosan magas hangján tisztán ejtette a szavakat.

-- Cain lord. -- Mereven biccentett.

-- Hány éves vagy, Orion?

-- Öt, uram.

Cain bólintott. Magukon érezte az asztal másik végén ülő Maston tekintetét. Reá Veramom is őket figyelte. Egy pillanatra valami zavarta Caint, aztán rájött: a fiú ötéves kora ellenére szüleinél nagyobb erőfeszítéssel próbált a gondolataiba látni. Cain a fia mögött álló Solanre pillantott.

-- Miért nevezted el Orionnak?

A kérdés szemlátomást meglepte Solant.

-- Tulajdonképpen nem én, hanem a feleségem...

Reá az asztal másik végéről, Maston mellől közbeszólt:

-- Azt jelenti, csillagvadász.

Mersai parancsnok félbeszakította Tristannal a beszélgetését.

-- Orionnak hívják a fiút? Hiszen engem is.

A fiúnak, most először, megélénkült a tekintete.

-- Ugyanaz a nevünk?

-- Igen. -- Mersai szélesen elvigyorodott. -- Én kicsit másképp ejtem. Orrinnak, mert Telindelből származom, és nem a nyugati akcentust beszélem. De ugyanazt jelenti. Égi vadász.

Cain Reához fordult.

-- Tudom, mit jelent, asszonyom. -- Cain észrevette, mennyire jólesett Rea Veramornnak a szertartásos megszólítás, bár az asszony titkolni próbálta. -- Azt akartam tudni, miért ezt a nevet adtad neki.

Reá fölvonta a szemöldökét.

-- Fontos ez? Téged miért neveztek el a szüleid egy keresztény démonról?

Cain hátradőlt, és elgondolkodva vizsgálgatta Reát.

-- Művelt vagy, asszonyom. De tévedsz. Szüleim a kaináról neveztek el.

Maston Veramorn fölkacagott.

-- Igazán? Egyszer a nagyapám megsebzett egy kainát, aztán puszta kézzel megölte.

Cain megkímélte magát a válaszadás fáradalmától. Orion, akiről megfeledkeztek, még mindig Cain mellett állt.

-- A kainanmadár akkora, mint a sas, Cain lord? Cain egyenesen Maston Veramornra nézett.

-- Sokkal nagyobb, Orion. Nem is madár, hanem griff. És, akár a többi griff, sasokat [eagles] eszik. Az a kedvenc csemegéje -- tette hozzá nyugodtan.

 

Senta még sohasem járt a dolgozók ellenőrizte területeken; először képet kellett alkotnia Eaglesről.

Az űrhajó parancsnoki hídján Senta az Eagles alatti nyílt térségre állította a távcsövet. Először hullámzott a kép, de néhány perc múlva a számítógép részletről részletre feltárta a Játékok helyszínét. A Föld már hátat fordított a Napnak, és ez nagymértékben, ha nem is végletesen, befolyásolta a képalkotást; az őt üldöző űrhajó még a Jupiter pályáját sem érte el, amikor a komputer elkészült a hologrammal.

Az életnagyságú hologram teljesen betöltötte a parancsnoki híd egyik falát. Mintha a fal egyszerűen kinyílt volna egy sátrakkal telitűzdelt tisztásra, és a hegyek közt távolba vesző Eagles városára.

Ebben a pillanatban elragadta a Fény, és az űrhajó üres lett.

 

-- Tiéd Singer, én akarom Parlamentet. Már leszedték a tányérokat; italok és édesség mellett üldögéltek az asztal körül. Orion előbb lefeküdt, zokszó nélkül; Cain és Maston térkép fölött próbálták egymás közt fölosztani a völgyet.

Cain csak egy másodpercig töprengett.

-- Jól van. Jóval közelebb vagy Parlamenthez nálam, legyen a tiéd. Ha segítségre lesz szükséged a fúziós generátor újbóli beindítására, csak szólj.

Mastont bosszantotta az ajánlat.

-- Nem hiszem, hogy így lesz.

-- Régi generátor -- mondta Cain csendesen, majd várt, amíg egy szolga újratöltötte borosserlegét. -- Nem olyan, mint a Donnertownból hozott fúziós berendezések.

-- Megoldjuk -- szólt közbe Tristan főparancsnok, már-már ellenséges hangon; Reá Veramorn nyugtatóan Tristan kezére tette kezét.

Cain látszólag észre sem vette; mosolygott.

-- Térjünk át Goldriverre. Goldrivert is átengedem, de szükségem van arany és platina termelésére.

Maston döbbenten nézett rá.

-- Magadnál vagy? Eastmarchnak vannak bányái; nekünk nincsenek. El tudod képzelni, mennyire áhítozunk az ipari aranyra?

-- Majdnem annyira, mint Eastmarch -- válaszolt Cain. -- Goldriver hozama nagyjából fedezné a szükségleteinket. Emlékeztetlek rá, Maston, termelési kapacitásunk jóval nagyobb a tiédénél. Az eastmarchi bányák tizedannyit hoznak, mint a goldriveriek. Én irányítom a bányákat, Maston, és ha lesz fölösleg, főként platinából, igazságosan osztom el, és ingyen adom. Továbbá tiéd lehet az irídium, nekem nincs rá szükségem.

-- Ez nem igazán elfogadható -- szólt Solan, meg sem várva, Maston akar-e válaszolni. -- Az est folyamán nagyvonalúan fölajánlottad Eaglesnek azokat a dolgokat, amikre nincs szükséged, de nem is tárgyaltál azokról, melyekben mindketten hiányt szenvedünk.

-- A helyemben -- kérdezte Cain őszinte kíváncsisággal -- te mit tettél volna?

Solan oda akart vágni valamit, de elharapta, amikor rájött, Cain kérdése komoly volt. Lassan válaszolt.

-- Attól függ. Ha együttműködésen, vagy, ha úgy tetszik, bizalmon alapuló békét akarnék népeink között -- és ez nem lehetetlen, Cain, sokkal több köztünk a hasonlóság, mint a különbség --, tehát, ha igazi békét akarnék, amit nem a fegyverek tartanak fenn, akkor azokat a forrásokat is megosztanám, amelyekre Eastmarchnak is szüksége van. Ha erőszakon alapuló békére gondolnék -- és itt, ennél az asztalnál Eastmarch kierőszakolhatna egy ilyen békét, bár harcosokat veszítene --, akkor nem.

-- Jól van -- mondta Cain némi gondolkodás után. -- Feldolgozóiparunk több mint háromszorosa Eaglesének, de az egyszerűség kedvéért vegyük az arányt három az egyhez. Osszuk meg a kibányászott aranyat és platinát így. Arányosan mindenki megkapja az őt megillető részt.

Orrin Mersai gyorsan Cainre pillantott. Cain nem figyelt oda.

Maston egy perc múlva megkérdezte:

-- Komolyan gondolod?

-- Igen.

Maston gyanakodva nézett rá az asztal fölött, mint aki csapdát sejt a dologban.

-- Nem jellemző rád az önzetlenség, Cain. Cain kortyintott egyet a borából, egy pillanatra a szájában tartotta, mielőtt lenyelte. Túl édes volt, mint a többi eaglesi bor, de egyáltalán nem rossz.

-- Uraim és asszonyom, Rea, Solan kapitány azt mondta ki, amit mindannyian tudunk, de én udvariasságból nem hangsúlyoztam. Maston, az uralkodók elmentek. Feltételezve, hogy az óriások nem szólnak bele a dolgainkba, a barbárok pedig nem tudnak, mi ketten birtokoljuk a teljes hatalmat a völgyben. Talán nem vagyok önzetlen, Maston Veramorn, de szörnyeteg sem, és ennek ékes bizonyítéka az a tény, hogy ez a találkozó egyáltalán létrejöhetett. Maston, ha akartam volna, elfoglalom Eaglest, de amint látod, nem tettem. Maston arcából kifutott a vér.

-- Fenyegetsz, Cain?

Cain két kézbe fogta serlegét. Az ezüstserleg összegyűjtötte a lámpák fényét, és Maston furcsa módon őrjítőnek találta a visszavert, kápráztató sugarakat. Cain, egészen finoman görgetni kezdte kezében a serleget.

-- Szerintem nincs szükség fenyegetésre -- mondta lágyan, és száján mosoly bujkált --, ha az embernek nagyobb a tűzereje.

 

Beszélgetésük a Sentát követő űrhajón rövid volt. -- Egy nap, ugye, és hadsereggel jönnek utánunk ?" "Azt mondják, barátom -- Loden gondolataiban nyoma sem volt érzelemnek. -- Úgysem tart olyan sokáig. Ott találjuk Sentát, ahol Solant."

Loden szintén hallotta Loga nevetését. "Kétségtelen. És azután?"

Loden gondolkodott. "Nem tudom biztosan. Talán hazavisszük Sentát, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. De talán úgy döntünk, barátom, hogy igaza van, elküldjük a francba a tanácsot, ott maradunk a Földön, és megtanítjuk Solannek, amit még nem tud,"

"Jól hangzik. Komolyan unatkoztam "- közölte Loga.

-- Na, Pinch -- mondta Orion komoly képpel --, mit gondolsz Cainről?

Pinch a hátán feküdt, a tűzhely előtt, Solan és Reá sátrában, és kilógatta a nyelvét, miközben Orion a hasát vakargatta.

-- Tudom, nem voltál ott -- folytatta türelmetlenül Orion --, de elmeséltem. Mit gondolsz? Nem lehet annyi idős, amennyinek tartják.

Rövid és éles, ostorcsapásszerű hang hallatszott Orion háta mögött, és egy pillanatra hatalmasra nőtt az árnyéka a sátor falán. Egy hang azt kérdezte:

-- Ki nem lehet annyi idős, amennyinek tartják?

 

Enyhült a hangulat, ahogy sorra oldották meg a problémákat. -- Jó. Akkor a vízi közlekedést megbeszéltük. Ha nekünk... -- a mondat közepén elhallgatott.

Egy hosszú perc múlva valaki megszólalt az asztalnál:

-- A Fényre, nézzétek a szemét. -- Cain nem tudta, honnan eredt a hang. Aztán kissé megrázta magát, és a borába nézett. Majd ismét a többiekre emelte tekintetét, és egyszerűen annyit mondott:

-- Bocsássatok meg. Azt hittem, hallok valamit.

 

Pinch azon nyomban talpra ugrott, és mély morgás tört elő a torkából. Orion a nyakánál fogva visszatartotta.

-- Mit keresel itt? -- Egy pillanatra Orion azt hitte, Cain az; aztán a férfi előrelépett a tűz fényébe, és a fiú el sem tudta képzelni, hogy jutott eszébe ilyesmi. Bár a betolakodó súlya és magassága egyezett Cainével, Cain rövid hajával és fekete szemével ellentétben az ő szeme még Orionénál is kékebb volt, haja pedig vörös csigákban omlott vállára.

-- A szüléidet keresem. Sss -- csitította a kutyát, s az állat izmai hirtelen elernyedtek Orion keze alatt. -- Mi a neve?

-- Pinch. Vadászkutya -- mondta Orion büszkén, de nem tette hozzá, hogy anyja még nem engedte vadászni.

-- Amikor beszélsz hozzá -- kérdezte Loga --, válaszol?

-- Nem, csak úgy csinálok.

Aha. Tudod, a legutóbbi Tűzháborúban voltak beszélő kutyák. T'Pau alkotta őket. Azt hiszem, már kihalt az a fajta. -- Loga féltérdre ereszkedett, egyik kezét odanyújtotta a kutyának. Pinch odaóvakodott, egy pillanatig szaglászta az uralkodó kezét, majd farkcsóválásba kezdett.

-- Jó az ízlése -- folytatta Loga, és a kutya füle tövét vakargatta. -- Hogy hívnak, fiú?

Orion habozott.

-- Orion. És ki vagy te?

-- Loga. -- Félrebillentette a fejét. -- Ugye nem félsz tőlem?

Orion ismét elbizonytalanodott, majd azt mondta:

-- Nem szabadna itt lenned, ez a szüleim sátra. De nem, nem félek.

-- Miért nem? Nem vagyok elég nagy?

-- Harcos leszek, úgyhogy egyébként sem félnék tőled -- felelte Orion büszkén --, de Pinch szeret. Szeretem, akit Pinch szeret.

-- Na jó, rosszabb módszerrel is válogathatnád a barátaidat -- mondta egyetértőén Loga. -- Visszajönnek ide a szüleid ma este?

Orion bólintott.

-- Ha befejezték a vacsorát Cainnel.

-- Cain itt van? -- kérdezte élesen Loga. Orion vigyorgott.

-- Igen. A szomszéd sátorban.

Cain biztosan megérezte a Loga érkezésekor keletkezett fényt. Loga mondott egy, Orion által még sohasem hallott szót, és hozzátette:

-- Nagyszerű. Nos, akkor mennem kell. Megpróbálok még ma este visszajönni a szüléidhez, vagy ha ma nem, akkor holnap. Mondd, Orion, nem találkoztál egy anyáddal egykorú hölggyel, aki nagyon hasonlított rá?

Orion a fejét rázta.

-- Nem. Ki az?

Loga sóhajtott.

-- Egy idióta, aki eddig csendesen élt.

-- Micsoda?

-- Semmi, fiú. Ideje aludnod.

-- De nem vagyok álmos -- tiltakozott rögtön Orion.

-- Dehogynem -- mondta Loga kedvesen.

-- Nem, én... -- Hatalmas ásítás szakította félbe a mondatot. Loga a tűzhely mellett kiterített szarvasprém nyoszolyához kísérte a félálomban botorkáló gyereket, és lefektette.

-- Köszönöm -- motyogta Orion, már lehunyt szemmel. -- Jóccakát, Loga.

Loga ujját Orion halántékára tette.

-- Ez a látogatás csak álom volt, gyermekem.

-- Csak álom -- ismételte Orion elhaló hangon.

-- Igen -- mondta Loga. -- Csak álom, és senkinek sem beszélsz róla, főleg nem a szüleidnek.

-- Oké... -- A fiú hangja elveszett a semmiben. Loga a kíváncsian figyelő kutyához fordult. -- Hello, Pinch.

Loga magához vonzotta a Fényt, és eltűnt.

 

Közvetlen közelben a megfoghatatlanul ismerős jelenlét ismét megnövelte a fényt.

Cain arcán semmi sem látszott. Mondál Dantes ezredes, Eastmarch egyik parancsnoka beszélt az eastmarchi és eaglesi erők minimális együttműködésének tervéről, amely a rendfenntartást szolgálná az Almandar mentén.

Cain előrehajolt, s odasúgta Kavadnek:

-- Loga itt van. -- Kavad bólintott. Cain ugyan semmit sem látott, Kavad fia, Jimal pár perccel később kimentette magát, mondván, vissza kell mennie az eastmarchiak táborába. Lehet, hogy Maston gyanút fogott, mert rövidesen kijelentette, fáradt és visszavonul. Cain egyetértése jeléül elhagyta a sátrat, és kint várta meg, amíg Mersai befejezte Tristan kapitánnyal a beszélgetését.

Solan egy pillanattal később csatlakozott hozzá. Az éjszakák itt a völgyben még nyáron sem voltak melegek. A csillagok fényesen ragyogtak fölöttük. Solan halkan megkérdezte:

-- Beszélni akartál velem négyszemközt, Cain?

Cain valóban akart. Aznap reggel elsőként azt parancsolta Kavadnek, üzenjen Solannek, hogy látni kívánja. Azonban reggel óta megváltoztak a dolgok, így Cain közvetlen hangon azt mondta:

-- Nem, nem olyan fontos, Solan. Legalábbis nem ma este. Meglehetősen fáradt vagyok, és Mastonhoz hasonlóan szükségem van az alvásra.

A válasz láthatóan zavarba hozta Solant.

-- Ó! Kavad azt sugallta... a dolog sürgős. Cain könnyeden nevetett.

-- Kavad minden kívánságomat sürgősnek tünteti föl; a munkájához tartozik. -- Vállon veregette Solant. -- Mi lenne, ha holnap este te és a feleséged velem vacsoráznátok? Az elég hamar lesz. Mellesleg az a benyomásom, hogy a feleségednek szüksége van rád ma éjjel.

Solan elmosolyodott.

-- Ennyire nyilvánvaló volt?

-- Az asztalnál ülők előtt? Biztos vagyok benne, kicsit sem. De az utolsó jó félórában máshol járt az esze.

-- Megérted a nőket, Cain.

Cain megrázta a fejét.

-- Nem igazán. Megértem az embereket. A nők nem olyan nagyon különböznek tőlünk. Egyszóval töltsd vele az éjszakát, én tudok várni. -- Beszélgetésük félbeszakadt, mivel Mersai és Cain két másik embere elköszönt és kijött csatlakozni hozzájuk.

-- Alig várom, hogy holnap találkozzam harcosaitokkal, Cain főparancsnok. ---- Jó éjszakát, uraim -- köszönt el Solan.

Orrin Mersai biccentett.

-- Jó éjszakát, kapitány.

Cain csak annyit mondott:

-- Viszontlátásra, Solan.

 

3.

 

A tisztás szélétől távol, a fák között állt. Látása sokkal jobb volt a dolgozókénál; Senta még így sem tudta biztosan, valóban megtalálta-e őket. A férfi és a nő egy takarón feküdtek, meztelenül a hideg éjszakában, fehér bőrük színtelen a holdfényben.

Még csak tizenhét éves volt. Amikre Loga és Loden képes volt, azt ő még csak hallomásból ismerte. De Loga tanítgatta; arra gondolt, megpróbálja...

Erősen összpontosított, és megtalálta pislákoló gondolataikat. Nehéz volt, sokkal nehezebb, mint Fényt gyűjteni. Kapkodva szedte a levegőt, aztán...

Mintha ott lett volna velük a takarón, és kötelékük ereje szédítően csapta meg. Térde rogyadozott, kénytelen volt nekidőlni egy évszázados tölgy bütykös törzsének.

-- Jó békekövet leszel -- mondta az asszony, ő lehetett Rea, bár Senta olyan eltökéltséget érzett benne, amit csak több száz éves uralkodókról képzelt. -- Remekül beszélted rá Caint, hogy megossza velünk a goldriveri bányákat. -- Már az asszony gondolatainak puszta érintése is több volt annál, amit Senta képes volt elviselni, úgyhogy a férfira fordította figyelmét; bátyjára, Loden Almandar fiára. Mintha egy tűzforró szöget fogott volna meg. Tudata felszínén a férfi gondolkozott, és a szavak visszhangzottak a szájából.

-- Ugye? -- Mérhetetlen erő ragadta magával Sentát, és egy pillanat alatt elborította hihetetlen intenzitásával. Ugyanaz a kemény akarat, mint Reánál, de egy mélyebb, alapvetően férfias erő, így eltartott egy ideig, mire Senta annyira magához tért, hogy összehasonlítsa a Reánál tapasztaltakkal.

Hirtelen, éles fájdalommal az apjára emlékeztette: Loden ereje, a korral járó gyengések nélkül; tiszta, érett önbizalma Logát juttatta eszébe, de nyoma sem volt benne a vöröshajú cinizmusának. És mindenek fölött az eszme: léteznek jó és rossz cselekedetek, és az ember élete azon áll vagy bukik, mennyire látja köztük a különbséget. Senta az első pillanatban tudta, még életében nem találkozott jobb emberrel.

Egy gondolat jutott el hozzá, máshonnan. Annyira hasonló Solan kapitányéhoz, hogy Senta uralkodó egy másodpercre azt hitte, tőle jött.

"Ha kicsit is hasonlít Donnerre, biztosan igazad van."

Senta máshol találta magát.

Sötét, forma és tartalom nélküli helyen járt.

"Senta?" A hang a tudata peremén suttogott. "Hol vagy, Senta?"

"Apám?"

Loden Almandar jelent meg, reszkető fénnyel a félhomályban. Nem a fizikai alakváltás villámcsapásával vagy a Fény ragyogásával tűnt föl, és Senta rádöbbent: a valódi világban nem létező helyen állnak. Nem tudta kivenni Loden arcát.

"Senta, gyere vissza. A tanács Föld körüli pályán vár."

"De apám, megtaláltam őket. Nem érted?"

"Senta, én nem akartam, hogy idegyere. Nem kellett volna. Sajnálom, ha félreértettél, de ez nem játék. A szövetség valódi, az engedetlenséget komolyan büntetik."

"Nem félek."

"Pedig nem ártana."

"Apám, te biztosan megérted, miért szegültem szembe a szövetséggel Ha hely és dolog segíteni, akkor kell te és Loga segíteni akartatok, mert úgy ereztétek, muszáj. És igazatok volt; a tanács nem birtokolhatja a lelkiismeretemet. Mást kellett volna tennem, mint nektek, csak azért, mert fiatal vagyok?"

Reménytelen kétségbeesés öntötte el Loden Almandart.

"Gyermekem. Ó, gyermekem. Én öreg vagyok, Senta. Én már nem félek a Fénybe küldéstől. Inkább hazatérés lenne, Loga pedig nincs veszélyben, mert nem írta alá a szövetség szerződését. Te veszélyben vagy, gyermekem, vissza kell térned."

"Korábban szívből beszéltél velem. Kinek a szavai ezek? A tied vagy Elyssáé?"

"A dolgoknak van egy rendje: a törvény, és anélkül mi sem lennénk jobbak a barbároknál. Donner hozzád hasonlóan gondolkozott, és ő okozta a nagy szakadást. Nehogy azt hidd, hogy a tanács elfelejtette, Senta; egyáltalán nem. Jogos kritikával illettek engem is, amiért időnként a törvény fölé helyezem magam; és valóban, Donner is ezt tette, akárcsak te most. Senta, gyere vissza hozzánk. Most nagyobb veszélyben vagy, mint gondolnád."

"Beszélnem kell Solannal apám. Közülünk való, és még csak nem is tudja."

Az erő elengedte, és Senta a tisztás peremén tért magához; vacogott a hidegtől.

Solan és Reá alig húsz méterre feküdtek a holdfényben. Senta alig hallotta suttogásukat. Szemében csodálkozáshoz hasonló kifejezéssel nézte a szerelmeseket a fák közül.

 

Egyszer-egyszer a végtelenül hosszú délelőtt alatt Loga érezte, amint Cain gondolatai nyugtalanul söpörtek végig a tömegen. Loga mutatványosruhában, vörös haját sapka alá rejtve kószált a több tízezres tömegben; Sentát kereste. Ha úgy kereste volna, ahogy Cain őt, másodpercek alatt rábukkan, de ez, éppen Cain miatt, lehetetlen volt.

Sajnos Loden megeskette: csak annyira érintkezik a dolgozókkal, amennyire Senta megtalálásához feltétlenül szükséges. Abban a pillanatban, amikor telepatikus úton megtalálná a lányt, Cain is megtalálná őt.

És ez, minden valószínűség szerint, meglehetős vérfürdővel járna. Loga egyáltalán nem volt benne biztos, Cain nem bombázna le száz négyzetmétert egy pillanat alatt, kizárólag az ő meggyilkolása érdekében.

Arcról arcra kutatni a tömegben átkozottul sok időbe került. Loga egy ábrándos pillanatig arra gondolt, néhány percre fölmászik az emelvényre. Onnan rövid idő alatt, könnyedén megtalálhatta volna Sentát. Gyorsan feladta a gondolatot; vágya, hogy Cain emelvényéről nézzen körül, körülbelül annyira volt reális, mint Cain hiányáról ábrándozni.

Senta ottlétében biztos volt. Loden előző este beszélt a lányával. És a bolond teremtés csak azért okozta ezt a kalamajkát, mert, Loden szerint, beszélni akart Solan kapitánnyal.

Loga többször látta a tömegben a mosolygó, tréfálkozó kapitányt. Nagyon-nagyon régen találkozott utoljára Donner Almandarral, és az uralkodók által kényszerűségből kifejlesztett, memóriaerősítő módszer ellenére sem tudta, nem csal-e emlékezete; de mintha Solanben Donner Almandar jött volna vissza. Nem volt annyira izmos, mint Donner, de ezzel együtt ikreknek nézte volna őket az ember. A szóbeszéd szerint az Eagles és Eastmarch közötti fegyverszünet az ő érdeme volt. Nyilvánvalóan nagyon népszerű volt, és szó, ami szó, meglehetősen jóképű. "Én nem a "beszélni" szót használtam volna" -- gondolta cinikusan Loga.

 

Cain és Maston egy vászontető alatt ültek a lelátón, onnan szemlélték a Játékokat és a nyüzsgő közönséget. Kavad, egymagában, közvetlenül Cain

mögött állt, Maston mögött három testőr helyezkedett el.

Az íjászverseny már befejeződött; Rea Veramorn a várakozásnak megfelelően jól szerepelt, bár végül csak harmadik lett. Távlövésben Cain két félvér harcosa -- akiknek szeme minden dolgozóénál élesebb, erejük pedig nagyobb Reá Veramornénál -- megszerezte az első és második helyet.

-- Végre négyszemközt beszélhetek veled -- mondta Cain társalgó modorban, vigyázva, nehogy a testőrök meghallják.

-- Mit akarsz ezzel mondani? -- Maston hangjába zavar vegyült, sugárzott belőle a feszültség, Cainnek meg is fájdult a feje. Bár az eszével már gyerekkora óta tudta, mégis sok évbe telt, mire érzelmi alapon is elhitte: mások nem érzékelik hozzá hasonlóan a gondolatokat és érzelmeket. Caint kevésbé idegesítette a zaj, mint egy zavart ember érzelmei.

-- A lányodról, Reáról szeretnék érdeklődni. Ki volt az anyja?

-- Egy szolgálólány. Nem nagyon emlékszem a nevére.

Maston nem nézett Cainre, a földre szegezte tekintetét.

-- Nem nagyon vagy egyáltalán nem? Maston fölkapta a fejét, és fürkészően nézett Cainre.

-- Először is, mi a franc közöd van hozzá? Törődj a magad dolgával, az enyémmel én is elboldogulok.

-- Mi közöm hozzá? -- Cain fölhúzta a szemöldökét. -- Nekem nagyon sok mindenhez van közöm, Maston lord. Például tudtad, hogy Loden Almandar itt van ma? Valamint legalább az egyik lánya és Loga.

Mastonnak elakadt a szava. Cain bólintott.

-- Nyugodt lehetsz, itt vannak. Lógat megéreztem, Lodent és a lányát pedig láttam. Loden remekül álcázta, magát -- szolgaruhájában olyan, mintha annak született volna --, de kevés dolgozó nőtt ilyen nagyra.

Mastonba visszatért az élet; fölhorkant:

-- Hazudsz.

-- Nem találkoztál egy Reára nagyon hasonlító leánnyal? -- Cain látta, ez talált. -- Fölmerülhet a kérdés, miért vannak itt ezek az uralkodók, azok után, hogy fanfarok közepette elhagyták a Földet, és biztosítottak minket lemondásuk véglegességéről. -- Cain kérdőn tárta szét a kezét. -- Kitalálod?

Maston Veramorn elfordult, mint aki nem is figyel Cainre. Mereven maga elé nézett; orrlyukai kitágultak, de nem válaszolt.

-- Szerintem -- mondta Cain -- Loden azért jött, mivel tudja, itt van a fia. És a lánya is, az a gyermek, akit a magadénak mondtál, Rea lady. Valószínűleg fölteszi magának a kérdést, ahogy én is föltettem: miért csináltad ezt? Elmondjam a véleményemet?

-- Ha muszáj...

-- Szerintem, amilyen hülye vagy, Maston Veramorn, azt hitted, ha hatalmad van egy Fényt uraló gyerek fölött, talán te is uralod a Fényt, így aztán, az őrült Riabel segítségével, ekként rendezted a dolgokat. Csak elképzelni tudom a dühödet, amikor rájöttél, hogy a lány, akit Riabel óriástól kaptál, nem képes uralni a Fényt, bármi is történjen. A Fény fölötti hatalom, Maston -- mondta Cain halkan, még a méterre álló testőrök sem hallhatták --, olyan dolog, amit még az uralkodógyerekeknek is tanítani kell.

Maston zihálva lélegzett. Cain a nyakán látta az ütőerek mozgását.

-- De engem inkább a fiú zavar, Maston. Miként lehetséges, hogy nem is tudtál róla? Vajon Riabel csak egy gyereket mutatott, és azt mondta, ez a munkám eredménye? Ismerve téged, feltételezem, hogy megöletted, mielőtt egyáltalán szólhatott volna a fiúról, vagy csak mielőtt megmondhatta volna, hol találod meg. -- Cain hátradőlt, fejét a szék támlájának támasztotta. Ebből a testhelyzetből csak a vászontető peremét, azon túl a kék eget látta, és, a lassan úszó, szakadozott felhőket. -- Néhány titokra sohasem derül fény. Túl rövid az élet. És csak rád kell néznem, Maston, az évek nyomaira az arcodon, és látom, nem jutottál az ifjúságserkentőhöz.

Maston Veramorn szinte üvöltött.

-- Mi a fenét akarsz?

Cain a távolba nézett; messze nyugaton viharfelhők gyülekeztek.

-- Maston, tudtad, hogy a génmérnök Riabel megalkotta az ifjúságserkentő emberre is ható variánsát?

-- Nem -- suttogta Maston Veramorn. -- Hazudsz.

-- Tudod, fogytán van a Donnertownból hozott készletem. Nem kellett volna megölnöd Riabelt.

 

Reá segített férjének fölkészülni a lovagi tornára, és közben egyfolytában panaszkodott.

-- Tudtad, hogy az eastmarchi harcosok között nők is indulnak a lovagi tornán? És én nem versenyezhetek, mert nem vagyok harcos.

Solan sóhajtott.

-- Ez a harcosok versenye, szerelmem, és mindig is az volt. Amellett egy-két forduló után valaki úgyis fenéken billentene.

Reá föl vont szemöldökkel vizsgálgatta Solan páncélját.

-- Mi ez? Miért nem a karbonötvözet mellvértet vetted föl?

Solan vállat vont. Éppen egy vastag gyapjúinget húzott föl, hogy megóvja bőrét a hideg acél mellvérttől.

-- Maston kérésére vettem föl. Fiatal korában ő is ezt viselte a Játékokon.

Reá szűrős szemmel nézett rá.

-- Csodálkozom, amiért nem Tristannak adta.

-- Én is -- mondta Solan, és becsatolta a páncélt rögzítő szíjakat. -- De ha már annyit beszéltünk a békéről, ez egy gesztus lehet tőle. Nem akartam visszautasítani.

-- Nem is mondtam, hogy kellett volna. -- Mindazonáltal Rea zavartnak látszott.

Maga sem tudta, miért.

 

-- Maston, gyerekkorodban, ha fölnéztél az égre, nem vettél ki alakokat a felhőkből?

Maston nem válaszolt. Cain elfordította tekintetét a vakító fehér felhőkről, és ismét Mastonra nézett. Mastonnak szemlátomást fogalma sem volt Cain jelenlétéről. A pályán, közvetlenül a lelátó előtt, két lovas vágtatott egymás felé. Cain, szemét a versenyzőkre szegezve, csak távolról hallotta a csattanást, amikor összecsaptak. Maston, miközben nézte, remegett a feszültségtől. A futás eredménytelenül végződött és egy lándzsa eltört: a lovasok fölálltak a második menethez.

-- Láttad a lovagi torna sorsolását? -- kérdezte csendesen Cain.

-- Mi?

-- Azt kérdeztem, láttad-e a lovagi torna sorsolását.

Hatottak a szavak; Maston láthatóan megrándult.

-- Nem... nem láttam. Miért kérdezed?

-- Solan elsőként a te egyik harcosoddal, egy bizonyos Jacobssal vív meg. Ha kiüti a nyeregből, akkor vagy az eastmarchi első Mielóval, vagy az eaglesi Tristan kapitánnyal találja magát szemben. Mastont elöntötte a véreitek.

-- És?

-- Csak azt akartam mondani, hogy a Solannel szembekerülő harcosom a menet legelején meg fog csúszni, és kiesik a nyeregből.

Maston kimeredt szemmel nézett rá.

-- Miért?

-- Továbbá, szigorúan ellenőriztük harcosaink lándzsáit. Mellesleg tompák. Még ha véletlenül le is esne valamelyikről a védőkupak, a döfés aligha lehetne végzetes. -- Cain élettelenül mosolygott Mastonra. -- Nem szeretném, ha Solan kapitány véletlenül meghalna egy eastmarchi lándzsától. De azt sem, Maston lord, ha egy eaglesitől.

-- Miért mondod ezt?

-- Azért, mert nem másíthatom meg a jövőt, Maston Veramorn. Nem vállalom a felelősséget Solan Almandar haláláért. -- Cain még soha életében nem látott felnőtt dolgozót, bármelyik osztályba tartozzon, ennyire rémültnek. -- Vér mondta. -- Vér volt a porban.

 

Délelőtt világossá vált: a tömeg az eaglesi harcosoknak szurkol. Cain nem lepődött meg ezen, mivel a dolgozók nagy része Eagles területéről vagy annak közeléből érkezett.

Amikor Solan lépett pályára az eaglesi első Jacob parancsnok ellen, a kiabálás és a taps fülsiketítővé erősödött.

Cain üres tekintettel figyelt.

Solan mindjárt kilökte nyergéből a másik parancsnokot; az addig is fülsiketítő hangzavar félelmetes lett. A lejtőkön üldögélő dolgozók most fölpattantak, és üdvrivalgásban törtek ki. Beszélgetni képtelenség lett volna, még a közvetlenül egymás mellett ülő Cain és Maston számára is.

Cainnek amúgy sem volt mondanivalója. Figyelmét a közvetlenül a sorompó mellett álló, vászontetővel fedett páholysor vonta magára; itt ültek az arisztokraták. Az első sorban, anyja kezét szorongatva ült Orion, kipirulva az izgalomtól. "Gyönyörű kisfiú" -- gondolta Cain, minden összefüggés nélkül.

Maston fogott valamit kabátja zsebében.

Hátrébb, a pórnép között Cain észrevett egy szőke lányt: csakis Lodené lehetett. Ugyanaz a lány, akivel már találkozott délelőtt. Még dolgozószemmel is fiatalnak látszott.

"Senta" -- gondolta Cain. Nagyon valószínű, hogy ő az, hacsak Lodennek nem született újabb gyereke, akiről Cain még nem tudott. Azonnal megbizonyosodott az igazáról. Amint eszébejutott a neve, a lány felé fordult, és a köztük lévő nagy távolság ellenére találkozott a tekintetük. A lánynak tágra nyílt a szeme, de nem fordult el. Cain igen.

A tömeg ismét felmorajlott; a sorompó egyik végén Solan kapitány, a másikon Tristan kapitány. Cain figyelte, ahogy a két férfi fölkészült a futamra. Segédje megvizsgálta Tristan lándzsáját, és szó nélkül kicserélte. Cain szerint Tristan észre sem vette a cserét. Solanre szegezett szemmel, magasan ült nyergében, láthatóan élvezte a küzdelmet. A sorompó másik végéről Solan odabiccentett neki, lecsapta sisakrostélyát, pajzsát fölemelte, és lándzsáját előreszegezve megsarkantyúzta lovát. Tristan kiáltott valamit Solannek -- Cain nem hallhatta a széltől --, ő is lecsapta rostélyát, és lovát vágtára ugratta.

Cain ült és figyelt. Talán egyedül ő látta a hatalmas tömegben, mi történt valójában. Ahogy Solan és Tristan közeledtek egymáshoz, Maston válla megrándult Cain mellett. Tristan d'Volta lándzsájáról leesett a védőkupak, a kifent karbonötvözet hegy megvillant, és szinte kitépve magát Tristan kezéből, saját akaratából előrelendült. Solan pajzsa hárította a döfést, majd egyszerűen darabokra tört az ütés erejétől. A lándzsa könnyedén hatolt át Solan vékony acél mellvértjén is, és keresztülszúrta testét. Solan lerepült a nyeregből. Valami kiragadta a lándzsát Tristan kapitány kezéből.

Solan nem is kiáltott; nem jött ki hang a torkán. Cain jól hallotta a földre csapódáskor a puffanást.

Abban a kristálytiszta, végtelen pillanatban Cain színtiszta élességgel látta az egész mindenséget. Ideje volt észrevenni, amint Orion izgatott arckifejezése teljesen megváltozott, és ahogy a Fény megérintette Senta uralkodót. A tömeg kiáltozása halkult, majd végleg elhalt. Solan háta megfeszült, teste hevesen egyszer megremegett, és lassan megnyugodott.

A több tízezer ember néma csendben ült.

A napfényben ragyogó vörös vér megszentelte a földet.

 

SENTA CSILLAGA

A Tűz utáni 1284. esztendő

 

1.

 

-- Mentsük, ami menthető -- mondta Cain Kavadnek.

A Selvrenek lenyűgözően bántak a késsel; nem volt dolgozó, aki akár csak egy félvér ezüstszeművel is fölvehette volna a versenyt. A Solan halála utáni csöndben Maston Veramorn három testőre hangtalanul, észrevétlenül meghalt. Váratlanul kések álltak beléjük. Maston állt, és Solan felé nézett. Testőrei halálát ő sem vette észre. Kavad sietség nélkül elhagyta a lelátót, és a pálya körül nyüzsgő tömegbe vegyült. Cain testőrei csöndesen és feltűnés nélkül, kisebb, könnyebben kezelhető csoportokra osztották a Solan holttestét körülvevő, döbbent dolgozókat. Cain a helyéről figyelt; Rea, arcán vad rémülettel, Solan mellett térdelt; Maston kővé dermedten nézte Solan reszkető testét.

Egy Cain számára ismeretlen eaglesi harcos úgy fordította Oriont, hogy a fiú nem láthatta apja halálát, bár maga a harcos iszonyattal meredt arrafelé. A fiú addig tekergeti a harcos karjában, amíg az végül engedte, hadd nézze ő is.

Gain nem látta, honnan jött az első lövés; feltehetőleg Maston valamelyik embere pánikba esett, amikor meglátta a tömegben céltudatosan mozgó eastmarchi barbárokat. Abban a pillanatban minden esély megszűnt a tömeg fékezésére. Valaki fölsikoltott, és a tömeg csőcselékké vált. Cain lassan fölállt, kigombolta a mellényét, és előhúzta kézifegyverét. Mielőtt elhagyta volna a lelátót, a pisztoly markolatával fültövön vágta Mastont. Maston arccal előre lezuhant az emelvényről, és elnyúlt a földön. Cain is lement.

Kavad erősített hangja hallatszott:

-- Árulás, árulás! Eastmarch! Eastmarch hozzám! -- Az eaglesi harcosok fejvesztett védekezése ellenére Cain ezüst szemű katonái különválasztották a Solan, Tristan és Reá körül kialakult csoportot. Cain még csak haragot sem érzett magában. Szájához emelte a gallérján lévő mikrofont. Saját hangját sem hallotta a sebesültek kiáltozásától.

-- Mersai, itt Cain. Elkezdődött. Légy szíves... Pontosan tarkón lőtt egy, az egyik barbárral küzdő eaglesi harcost. Lézer süvített el a füle mellett, megperzselve a haját. Cain meg sem fordult, egyenletes léptekkel haladt a Solan körül álló emberek felé.

Mersai hangja recsegett fülhallgatójában.

-- Látom, uram. Néhány másodperc múlva ott leszek.

A tömeg kettévált Cain előtt. Egy alak jelent meg a semmiből közvetlenül Reá és Solan mellett. Mielőtt a Fény annyira halványult volna, hogy kivehesse a férfi arcvonásait, Cain tudta, Loga az. Az Eagles és Eastmarch között hirtelen kialakult szabályos ütközetben az uralkodó megjelenése nem maradt hatástalan. Csönd lett körülötte, a harcosok hátrálni kezdték előle; Cain kivételével még csak rá sem lőttek.

Cain kétszer is megtette, és mind a kétszer talált. Lógat nem hagyta el a Fény. Zavart arccal nézett Cainre, miközben a golyók a hasába vágódtak. Egyik sem állt meg benne, átsüvítettek testén. Loga még össze sem görnyedt, amikor fölragyogott, és eltűnt.

Cain ismét beleszólt a mikrofonba, miközben a fölfordulás felé közeledett:

-- Kavad, add ki a parancsot: ha valaki uralkodót lát, bárki, aki a semmiből jön elő, azonnal tüzeljen.

Nem tudta eldönteni, haragot, fájdalmat vagy örömöt érzett-e. Váratlanul jött; mivel a lány gyenge telepata volt, Cain nem érezte a Fény emelkedését, ahogy Logánál. Senta uralkodó káprázatos sebességgel jelent meg nővére, Rea oldalán. Cain még soha nem látott uralkodót ennyire gyorsan előlépni a Fényből.

Észak felől, ahol az eastmarchi flotta leszállt, megjelentek a siklóhajók és a személyi szállítógépek.

A tömegen keresztül egy pillanatra Cain és Senta szeme találkozott. Cain fölemelte pisztolyát, és a lányra célzott. Rea a tűzvonalba került; Cain habozott. Hitetlenkedő kifejezés villant át Senta arcán, és a két nő eltűnt.

 

Pillanatnyi vakító fény után hűvös sötétség vette körül őket. Rea Veramorn abban a pillanatban úgy érezte, megváltozott, ahogy a Fény először érintette meg, és egy eddig lappangó képesség ébredt föl benne.

Halk, kedves hang beszélt hozzá:

- Nyugodj meg. Hamar itthagyjuk a másvilágot.

 

Mind vadabbá válva terjedt a zűrzavar, miközben a Solan körüli tér elcsendesedett. Tucatnyi eaglesi harcos feküdt arccal a földön, tarkóra kötözött kézzel, köztük a még mindig páncélt viselő Tristan kapitány. Cain ismét Mersai hangját hallotta.

-- Uram! Visszavonulunk vagy megszerezzük a területet?

Cain körül golyók süvítettek, lézersugarak villantak. Egyikük súrolta, de Málló ruhájában aligha érzékelte.

-- Visszavonulunk -- szólt gondolkodás nélkül. Nem így akarom elfoglalni Eaglest.

-- Igen, uram. -- A személyszállító gépek, körülbelül száz méterre Caintől, leszálltak a bajvívótér melletti tisztásra. Egyetlen eaglesi harcos maradt talpon, aki Oriont tartotta. Egyik kezével még most is a fiú vállát fogta. Orion kimeredt szemmel nézte apja tíz méterrel maga előtt fekvő mozdulatlan alakját.

A harcos úgy tett, mintha a fegyverét keresné. Cain semmit sem látott nála, de nem várta meg, amíg esetleg megtalálja; lelőtte. Észre sem vette Kavadét, amíg az ezüstszemű meg nem szólalt:

-- Uram! Elvigyük a gyereket?

Cain Oriont figyelte. A csata közepette a gyerek semmit sem vett észre apja bukásán kívül.

-- Igen -- mondta. -- Vigyétek.

 

Kezek segítették föl Maston Veramornt, porolták a ruháját. Hangok kavarogtak körülötte.

-- ...elvitték az unokádat...

Maston vakon csapkodott maga körül.

-- Vigyétek innen a kezeteket!

Lassan kitisztult a látása. Mintegy harminc harcosa tolongott körülötte; csak a felénél volt fegyver. Hirtelen meglátta a hatalmas személyszállítókat az északra fekvő tisztáson. Több száz eastmarchi siklóhajó lebegett a levegőben, és úgy háromszáz, fekete egyenruhás eastmarchi harcos rendezett sorokban vonult vissza a szállítógépekhez. Az eaglesiek szórványosan tüzeltek rájuk, és Maston látta, ahogy társaik magukkal vitték azt a kettőt, akit eltaláltak. Az eastmarchiak óvatosan viszonozták a tüzet, ügyeltek -- Maston harcosaival ellentétben -- a tűzvonalba kerülő dolgozókra.

Cain is köztük volt, éppen újratöltette fegyverét, amikor Mastont megpillantotta.

-- Ne lőjetek, a francba! -- ordította Maston Cain felé.

Cain fölkapta a fejét a hang hallatán. Megnyomott egy gombot a gallérján, és hangja végigzúgott a földeken.

-- Eastmarch! Tüzet szüntess!

Egy eastmarchi még elesett a parancs elhangzása után, de végül csend lett, és az eastmarchiak további veszteségek nélkül visszavonultak a szállítógépekhez. Cain Maston felé nézett; túl messze volt, Maston nem láthatta az arcát. Cain átnyújtotta pisztolyát az egyik harcosnak, aztán hátat fordított mindannyiuknak, és elment.

Maston parancsokat osztogatott a körülötte álló harcosoknak, majd velük lement a pályára, Solan holttestéhez. Egyik harcosa már kihúzta belőle a lándzsát, és mellé fektette a földre. Bár igyekezett titkolni, Maston érzett némi elégedettséget Solan nyugodt arcát látva. Tristan alig néhány méterre ült Mastontól, arcát kezébe temette. Egy második parancsnok, akit Tristan meg sem ismert, tessék-lássék elrendezte a dolgokat. Tristan nem nézett föl Maston hangjára, amíg a férfi oda nem ment hozzá, és halkan meg nem szólította.

-- A fenébe, ember, kelj már föl. Legyen benned annyi büszkeség, hogy magadban gyászolsz. -- A még mindig sápadt kapitány reszketegen bólintott, és föltápászkodott.

Éles csattanás hallatszott, és egy kis szél támadt.

Hirtelen csönd lett, s közvetlenül maga mögött Maston beszédfoszlányt hallott.

...dart, és eltüntetlek az utániból.

Egyetlen lénytől félt igazán az egész világon Maston; azonnal felismerte a hangját. Remegő térdekkel megfordult. Hiába átkozta magát félelméért, tudta, semmivel sem akarja megsérteni Loden Almandart.

 

Visszatért hozzá a teste, és azzal együtt az érzelmei is pörölyként csaptak rá.

-- Mi történt? -- kérdezte Rea szinte sikoltva.

A Fekete-hegység egyik szurdokában jelentek meg, magasan a Játékok színhelye fölött. Ilyen magasból az emberek csak pöttyöknek hatottak és a szállítógépek meg a sátrak is csak bábuk voltak, egy háborús játékban. A lány lefelé nézve csendesen szólalt meg:

-- Szívesen elmondanám, de én sem tudom. Nem vártam ilyesmit. Csak meg akartam mondani, ki vagy.

A szavak semmit sem jelentettek Reának, és a lány nem is nézett rá.

-- Ki vagy te? -- A lány nem válaszolt, és Reá elkeseredetten folytatta. -- Orion. A fiam. A fiam ott van lenn. Szüksége van rám. Vissza kell vinned.

A lány hirtelen odafordult.

-- Nem tehetem, asszonyom. Nem láttad, mi történt? A lándzsa magától mozgott, mintha valaki irányította volna, aki uralja a Fényt. Szerintem Solant meggyilkolták, asszonyom. -- Bizonytalan kifejezés suhant át az arcán. -- De ki tud így bánni a Fénnyel? Nem hinném, hogy Cain, apám és Loga pedig biztosan...

-- Ki vagy te?

-- Asszonyom! -- A lányt Rea először félszegnek látta. -- Sajnálom. Sentának hívnak. Senta Almandar uralkodó vagyok, a tanács vénének, Lodennek a lánya. -- Elhallgatott, azután egyszerűen hozzátette: -- A húgod.

-- Már késő -- mondta hangosan Loden. Elvette kezét Solan halántékáról és lassan fölállt. Talpa alatt a sár vér és föld keverékéből állt. Túl nagy seb tátongott, és a fiú túl régen halt meg, még Loden hatalmas tudása is kevés volt föltámasztásához. Lassan megfordult, és kutató szemmel nézett végig a körülötte álló harcosokon. Eszébe sem jutott, hogy veszélyben van, hiszen egyetlen dolgozó sem merne lőni rá. Mastonon állapodott meg a tekintete.

-- Dolgozó -- kérdezte nagyon halkan --, tudod ki volt ez?

Maston a rémülettől dermedten állt. Erőlködnie kellett a beszédhez.

-- Solan kapitány -- homályosan látta a harcosait maga körül, mégis, akaratlanul, hozzátette --, uram.

Loden Almandar észre sem vette a megtisztelő címet.

-- A fiam volt, dolgozó. -- Loden Almandar, Maston harcosainak gyűrűjében hozzátette: -- Meg kellene ölnöm téged. -- Ragyogó fény borította be.

Maston harcosai egyetlen mozdulatot sem tettek uruk védelmére. Ez a tény évekkel később rendszeres rémálmokat okozott Mastonnak.

-- Meg kellene ölnöm téged, és talán meg is teszem.

Az uralkodó hosszan nézett Maston Veramornra, végül mélységesen fáradtan sóhajtott, és eltűnt.

Maston képtelen volt mozdulni, csak állt, a félelemtől remegve.

 

2.

 

Senta nyíltan megkérdezte: "Képes vagy bízni bennem?"

Gondolatainak érintése teljesen megzavarta Reát.

366

-- Képes vagyok-e? Igen. Szabadna-e? Nem tudom.

-- Méltányos. De gondolkozz -- sürgette Senta. Valaki megölte Solan t. Majdnem biztos vagyok benne; és ha a férjedet meggyilkolták, te is veszélyben lehetsz.

Reá Veramorn úgy ugrott föl, mintha megütötték volna. Arcából kiszaladt a vér.

-- Ó? nem -- suttogta. Hirtelen a földre rogyott. Az az átkozott, Mastontól kapott acél mellvért. Ha karbonpáncélt visel, egyáltalán nem lett volna veszélyben. Maston ölte meg a férjemet. -- Fölnézett Sentára. -- Nem mehetek vissza. Megöl, hiszen muszáj lesz megtennie.

Senta szelíden megrázta a fejét, és a hideg szélben kissé reszketve letérdelt mellé.

-- Nem hiszem, asszonyom. Ahogy a lándzsa megremegett, és előrelendült... Valaki a Fény segítségével irányította a lándzsát.

Reá rá sem nézett.

-- Te bolond. Nem láttál még monomágnest? Pontosan úgy viselkedik, ahogy leírtad, először lassan mozog, azután geometrikusán gyorsul, ahogy közeledik az ellentétes pólushoz. -- Sentához fordult. -- El kell hoznod a fiamat.

-- Az a kisfiú, Orrin...

-- Orion.

-- Orion -- helyesbített Senta. -- Jól van. Ha -- elcsuklott a hangja, azután lassabban folytatta --, ha Maston tudja, hogy Loden gyermekei vagytok, és valószínűleg tudja, akkor engem is fölismer. Te és én túlságosan hasonlítunk egymásra. A kiejtésem is uralkodói; nem néznének eaglesi dolgozónak, és nem érdeklődhetnék fiad hollétéről. Szerinted a fiút közvetlen veszély fenyegeti?

-- Veszély? Nem. Még Maston sem merne nyíltan ártani a gyereknek. Még csak ötéves. Talán egy-két éven belül végzetes baleset éri, de most még biztonságban van.

-- Jó. Figyelj, elviszlek valami biztonságos helyre. Ugye, megérted?

Reá bólintott.

-- Igen. Igen, megértem. Hová gondoltad?

-- A legjobb Új-Parlament lenne... De azt hiszem, mégsem. -- Senta izgatottan sorra vette a lehetőségeket. -- Neveltetésed alapján dolgozó vagy, de a véred szerint uralkodó. Lehet, hogy soha többé nem engednének ide vissza. Eagles egyszerűen nem biztonságos, akárcsak az eastmarchi területek. Azt hiszem... Parlament. Az egyetlen hely, ahol biztonságban leszel.

Elborította őket a Fény.

 

Egy ablaktalan szobában jelentek meg, csak a haldokló tűz világította meg homályosan. A tűz előtt álló székben egy öregasszony szendergett. Csattanással érkeztek, de ez nem ébresztette föl az asszonyt, bár a huzat majdnem eloltotta a tüzet.

-- Fariának hívják -- mondta Senta. -- Kicsi koromban ő volt a dajkám; egyszerű, de bízhatsz benne.

Reá csak bólintott, és körülnézett az öregasszony szűk lakásában. Senta az asszony mellé térdelt, gyengéden fölrázta.

-- Farina! Farina, én vagyok az, Senta. -- Az asszony kissé megmoccant, és lassan kinyitotta a szemét.

-- Senta? -- kérdezte álmosan. Boldog mosoly áradt szét ráncos arcán. -- Te vagy az?

Senta visszamosolygott rá.

-- Igen, Farina. Én vagyok.

-- Nos -- csillogó öreg szemével Reára pillantott, aztán vissza Sentára. Kissé felegyenesedett. -- Kértek egy kis bort?

-- Nem. A segítségedre van szükségem, Farina.

-- Persze -- vágta rá Farina. -- De hogy kerülsz ide egyáltalán? Mi úgy tudtuk, nem tértek vissza. -- Földerült az arca. -- Vagy mégis visszajöttök?

-- Nem -- mondta szelíden Senta. -- Most sem szabadna itt lennem. Azt hiszem, már így is eléggé földühítettem a tanácsot.

Farina Reára mutatott.

-- Őt miért hoztad ide?

-- ő az egyik nővérem, Farina. Valahol el kell rejtőznie. Nem vihetem máshová; tudom, nálad biztonságban lesz. Ne mondd el senkinek, hogy itt van. -- Farina bólintott. Senta gyorsan megölelte az öregasszonyt, fölállt és Reához fordult. -- Minden rendben lesz?

Reá lassan válaszolt.

-- Igen. Igen, hogyne.

-- Visszamegyek, és szembenézek a tanáccsal. Kérni fogom a segítségüket Orion megmentésére... Mastontól... Amit mondtam, hogy nem engednek vissza a Földre, ha velem jössz Új-Parlamentbe... -- Senta habozott -- ugyanúgy igaz rám is. A tanács akarata ellenére jöttem ide a Földre. Ha elmegyek Üj-Parlamentbe vállalni tettemet, valószínűleg soha többé nem jöhetek vissza.

Reá az ajkába harapott.

-- Értem.

-- Új-Parlament kétnapnyira van, tehát négy nap az utazás oda-vissza. Ha egy héten belül nem térek vissza, asszonyom, akkor feltételezhetően soha. Akkor egyedül vagy.

-- Ez az igazság -- mondta nyugodtan Reá --, függetlenül attól, visszatérsz-e vagy sem. A férjem meghalt.

-- Mennem kell. -- Kicsit nehezen tette hozzá: Ismerem a hozzá kötött érzés mélységét. Sajnálom.

-- Várok a visszatérésedre egy hétig.

Senta nem válaszolt; távozásának fénye égő utóképet hagyott Rea recehártyáján, mintha lyuk keletkezett volna a valóságon.

 

Az űrhajó parancsnoki hídján jelent meg.

Már várták. Mozdulatlanul álltak, mintha az idők kezdete óta várnák, és várnának még egy örökkévalóságig, amennyiben szükség lenne rá. Gábriel és Calandra, Michael és Senta nővére, Selene; négyen a tizenegy fős tanácsból.

Egy szóra sem volt ideje. Eddig ismeretlen módon érte a Fény, hidegen és támadóan, elkapta és kirántotta a világból.

 

Senta közvetlenül egy kisbolygó felszíne fölött, légüres térben lebegve találta magát. A csillagok csodálatosan ragyogtak az atmoszféra nélküli térben. Távoli térben lebegett a teste. Valamilyen, számára érthetetlen módon a tanács elvette tőle a testét.

Előtte ragyogtak föl; tízen a tizenegy tanácstag közül; csak Loga nem volt jelen. Akárcsak Senta, ők sem testesültek. Fény bontotta alakjukat, hogy védje őket a vákuumtól és a Nap sugárzásától. Apja szavak nélkül, hivatalosan beszélt, a Senta számára is nyilvánvaló fájdalom dobpergésként kísérte gondolatait. "Senta Almandar az Uralkodók Tanácsa elé idéztünk A vád ellened: lázadás. Tudatosan szembeszegültél a tanács törvényeinek. Aláírtad a szövetséget; mit tudsz mondani ?"

Senta gyorsan megkérdezte: "A tanács? Ti tízen? Hol van Loga?"

"Valószínűleg meghalt, áldozatul esett a fiam halálát követő csatának -- suttogta Loden Almandar hangja. -- Legjobb esetben is súlyosan megsebesülhetett, mert azóta sem hallottunk róla. Solan testét elhoztuk, és ha Logáét is megtaláljuk, ami nem valószínű, akkor együtt temetjük el őket Új-Parlamentben." /

Még teste hiányában is keményen megütötték a szavak. "Loga meghalt? Hogyan?"

Selene válaszolt. "Cain lelőtte az Eastmarch és Eagles közti csatában, Solan bukása után, és eltűnt. Ilyesmi meglehetősen ritkán fordult elő a történelmünkben. Nem tudjuk, túlélhette-e. Valószínűtlennek tűnik."

Loden várt, amíg látta, Senta nem akar válaszolni Selene-nek. "Senta uralkodó, hallottad a vádat. Mit tudsz mondani?"

Egy villámgyors gondolat érte el, azután eltűnt. Nem tudta honnan jött, férfitól-e vagy nőtől. "Kérj bocsánatot." Tehát minden szigorúság ellenére legalább egy tanácstag együttérzett vele. Biztosan az apja. Talán mások is? "Mit tudok mondani? Többek között azt, döbbenetes a reakciótok gyorsasága. Muszáj ezt most rögtön eldönteni?"

Loden zordan rászólt: "Senta, válaszolj."

"Miért kérdezitek, amit már tudtok? Nem tagadom le a tettem. De tudnotok kell, Loga és Loden ugyanezt tervezte. Helytelen volt azt tennem, amit maguk az idősebbek is terveztek?"

Elyssa gondolatai szóltak hozzá. Fájdalom volt bennük, és ugyanakkor, Senta számára érthetetlenül hideg eltökéltség: "Megszegted a szövetséget. Nem vagy te bolond, lányom; olyan sok törvényünk lenne, hogy a legfontosabbat sem tudtad megtartani?"

" Ugye, nem számít, mit mondok? Már rég döntöttetek. Mindannyian féltek, sőt rettegtek attól, mi történik, ha nem toroljátok meg a lázadásomat. Nézzetek magatokra! Hová lett az oly büszkén állított könyörületesség? Hol vannak az eszmék? Föléltétek, már tiétek a hatalom. Senki sem bírhat ennél többet."

"Nagyon meggyőző vagy, gyermekem -- mondta vontatottan Gábriel. -- Akárcsak Donner. Viselkedésed és gőgöd nagyon is emlékeztet rá."

Senta akaraterejével lassította száguldó gondolatait. "Nagyon jó. Megszegtem a szövetséget, azt a megegyezést, amit akkor írtam alá, mikor még a tollat is alig tudtam tartani. Azt tettem, amit helyesnek ítéltem, se többet, se kevesebbet. Ha ez bűn, akkor az, nem vitatkozom. Hadd kérjem saját büntetésemet! Küldjetek vissza a Földre. Hadd éljek a Földön, szívjam a levegőjét, és haljak meg öregségben, mintha magam is dolgozó lennék. Segíteni szeretném őket. Él ott egy Orion nevű fiú; Loden unokája, Rea és Solan uralkodók gyermeke. Megesküdtem Reának, hogy elviszem hozzá a fiát."

Apja elfordította az arcát, nem válaszolt. Senta rádöbbent, most döntenek a sorsáról. Viselkedésük hideg volt és kemény; egyikük sem felejtette el Loden Almandarnak ama másik gyermekét, akire oly nagyon hasonlított Senta, és aki miatt elsősorban létrejött a szövetség. Keserűen humoros volt a gondolat, hogy minél meggyőzőbben érvelt a maga védelmében, annál inkább vált saját vádlójává.

Donner is meggyőző volt annak idején.

Senta ezután kinyúlt feléjük, ahogyan Logától tanulta, és amennyire képes volt, kifürkészte gondolataikat. És egyikükben sem talált reményt. Apja gondolatait szinte elviselhetetlenül nehéz volt megérintenie, annyira elborította őket az elkeseredett fájdalom. Még Elyssa, Selene, Maria, anyja és nővérei is, ítéletük visszavonhatatlanságával fordultak újra hozzá. Ez a megmásíthatatlanság a félelemből eredt, hogy a világmindenség kicsúszott a kezükből.

Loden csak nehezen volt képes gondolatait szavakká formálni, "Ítéletünk szerint itt kell maradnod, ezen a kisbolygón, és elmélkedned kell gőgösségeden."

Elyssa gyorsan hozzátette: "Gondolkozz el ezen, gyermekem. Valóban jobb-e egy tizenhét éves lány ítélete tíz felnőtténél, akik mindegyike legalább ötszáz éves." Valaha -- mondta Senta -- az emberek nem hitték, hogy rosszat cselekszenek, ha elvesznek egy emberéletet. Még a saját társadalmukban meglehetősen öregnek számítók is így vélekedtek"

"Micsoda ékesszólás... Majd visszajövünk érted mondta egyszerűen Gábriel -- ötven év múlva."

Loden Almandar mindvégig a dacos Sentára figyelt. "Add nekem az erődet."

A Fény viharként csapott le a kisbolygóra, örvénylő, sárga fényoszlopok robbantak a semmiből a valóságba. A ragyogás körülvette a tíz alakot, egyre nőtt, és egyszer csak Loden alakját vette föl. Loden izzón ragyogott. Előtte állva, Senta úgy érezte, a világ csendes, távoli hellyé vált. Az utolsó, hosszú ideig érzékelt dolog apja látványa volt: előrehajol, és a Fény erejével végtelen sötétséget bocsát rá.

A végén mély csönd lett, és az uralkodók egymás után tűntek el. Végül csak Loden Almandar, Gábriel uralkodó és Elyssa maradt ott. Gábriel halkan szólalt meg: "Loden, még rengeteg dolgunk van."

Loden Almandar némán bólintott. Senta távozott, és még ha minden erejével ki is nyúlt érte gondolataival, csak halvány nyomát lelte volna a lány gondolatainak.

"Ideje indulnunk, férjem."

"Azt hiszem, én inkább itt maradok -- mondta. Loden egy ideig. Megtettem a kötelességemet. Látta, hogy Elyssá és Gábriel négyszemközt tanácskoznak, de nem törődött velük. Akármennyire is szeretné, képtelen áttörni a falat, amit a teljes tanács épített Senta köré.

Loden -- könyörgött végül Elyssa --, szerelmem, mennünk kell. Tudod jól, a büntetése könyörületes volt. Ötven év nem olyan sok."

"Valóban nem." Loden Elyssához fordult, és az asszonynak megrándult az arca gondolatainak érintésétől, a férfi fanyar szomorúságától. "Megvárom. "

"Én... nem hiszem, hogy ezt megengedhetjük"- mondta óvatosan Gábriel.

"Nem tarthattok vissza. Elyssa, kérlek emlékezz erre, amikor elmentem. Szerettelek. "

Elyssa megnémult a rémülettől. Végül annyit préselt ki magából: "Loden, kérlek ne."

"Mélyen szerettelek. De a lelkem itt van. Ide tartozik, a lányomhoz. Egyetlen bűne volt, hogy azt hitte, ugyanaz vagyok, aki valaha voltam. Én ide tartozom. Ezért maradok."

A két uralkodó szeme láttára halt meg Loden Almandar; soha nem tudták elfelejteni, bárhogy próbálták. Nem volt különleges; a Fény övezte alak halványodni kezdett. Nem olyan hirtelen, mint egy ugrásnál, csak bizonytalanná vált, a halál csöndes kiegyensúlyozottságába zuhant, amint minden, Loden Almandarban levő halandóság beleveszett a semmibe.

 

Volt egy pillanat, Senta nem tudta, meddig tartott, amikor egyszerűen nem volt semmi, azután lassan magához tért. Az uralkodók elmentek; a kisbolygó, a csillagok és a teste eltűntek. Eltűnt a világmindenség.

A kisbolygó forgott a pályáján; Senta várt, ébren és éberen, minden ingertől elvágva a síri csöndben és sötétségben.

 

Loden Almandar maradványai a lányát fogva tartó bolygó köré helyezkedtek el. Helytelen lenne azt állítani, hogy Loden AImandar volt az, inkább csak egy része; mert Loden Almandar meghalt, és távozott a világmindenségből.

Így Loden nem kérdezett, nem gondolkozott. Képtelen lett volna bárki emberi lénnyel kommunikálni, és összefüggően elmagyarázni tetteit. De egy távoli birodalomból, a másvilágon keresztül, gondolat érkezett a valóságba, és valóra vált.

A bolygófelszínén megváltoztak a mennyiségi valószínűségek, elektronok váltak le az atompályákról, és közben fotonokat lövelltek szerteszét.

Abban a pillanatban az aszteroida második Napként izzott.

 

3.

 

Parlament kihalt utcáin siettek végig. A dolgozó izgatottan fecsegett.

-- Először magam sem akartam elhinni, uram, annyira hasonlít Loden uralkodó lányaira, de aztán hallottam, keresed őt, vagy legalábbis valaki nagyon hasonlót, úgyhogy csakis ő lehet...

Maston gorombán szakította félbe:

-- Biztos vagy benne, hogy ezt a nőt láttad a hologramon?

-- Biztos, uram.

Kis kunyhóhoz értek a város déli végén. Maston persze nem tudhatta, de ez egyike volt az Akadémia diákjai számára emelt épületeknek.

Az egyik harcos megpróbálta lenyomni a kilincset. Nem moccant, és Maston bólintott a kérdő tekintetre. A harcos betörte az ajtót, és Maston belépett.

Rea az ágy sarkán ült, és Maston megjelenésére lassan fölállt. Szeme vörös volt a sírástól, de már nem gyászolt.

-- Apám! -- Szeme Mastonról a harcosok arcára siklott. -- Ugye az igazat mondta? Nem vagy az apám. -- Előrelépett. -- Tudod, sosem hittem igazán, hogy az vagy. Legbelül soha nem hittem el.

Maston körbepillantott a kunyhóban, és intett az egyik harcosnak, ellenőrizze a másik szobát.

-- Hol van a fiam? -- kérdezte halkan Rea.

Maston kuncogott.

-- A kölyök? Cain elkapta. Amint én elfoglaltam Parlamentet, és elkaptalak téged. -- Intett harcosainak, és kiadta a parancsot: -- Fogjátok el! -- A mögötte álló harcosok haboztak; Maston rájuk rivallt: -- Gyerünk!

Ót harcosa óvatosan indult előre; látták Reát, amikor a közelharcot gyakorolta férjével.

Rea lekapta a piszkavasat a kandalló melletti szögről, és fanyar mosoly jelent meg arcán.

-- Na, gyerünk -- suttogta.

A harcosok megálltak, azután lerohanták. Maston sosem tudta meg pontosan, mi történt abban a pillanatban. Egyik harcosa torkát fogva tántorodott hátra; egy másik magas, nőies hangon felsikoltott, és összetört térdét szorongatva a földre rogyott. A harmadik kissé tovább bírta, de a piszkavas először a kulcscsontját, majd a koponyáját zúzta be. A két megmaradt harcos egyszerre rontott az asszonynak, és a padlóra taszították. Egyikük piszkavasat tartó kezére lépett; tisztán hallatszott a csontok roppanása, és Maston még két harcost küldött a segítségükre. Végül Maston négy legnagyobb testű embere leszorította az asszonyt.

Egyik harcosa bezúzott koponyával, holtan feküdt a földön, a másik összetört gégével haldoklóit.

Maston fölvette a piszkavasat, a végét a kandallóban parázsló szén közé dugta. Hátul, az ajtóban mozgást vett észre, megfordult és látta, amint besúgója próbál eliszkolni.

-- Hová mész?

Az ember dermedten megállt.

-- Sehová, uram. Maston feléje intett.

-- Fogjátok meg -- parancsolta két harcosnak, akik azonnal a dolgozó hóna alá nyúltak. A férfi lába alig-alig ért a földig.

-- Uram -- dadogta --, tudod, hogy hűséges szolgád vagyok, én vezettelek el...

Maston elgondolkozva nézett rá. Háta mögött hallotta, ahogy Reá hangtalanul küzdött a négy harcossal.

Annyira vagy az én szolgám, amennyire az uralkodóké is voltál, és amennyire Cainé lennél, ha eleget fizetne. -- A dolgozó páni félelemmel meredt Mastonra. -- Végezzétek ki -- mondta Maston kurtán. Egyik embere térdre kényszerítette a férfit, a másik előhúzta fénykardját, és vége volt.

Maston elfordult a férfi rángatózó tetemétől, és visszament a földre szorított Reához. A piszkavas fogantyúja már meglehetősen meleg volt. Megkavarta vele az izzó parazsat, és halkan, Reára sem nézve mondta:

-- Tartsátok erősen. Egyszer egy férfi elszakította kötelékeit, amint a vas a szeméhez ért. -- Nézte a rémülten küzdő asszonyt, és várt, amíg nem találkozott a tekintetük. -- Imádod a piszkavasakat, ugye? -- kérdezte nagyon halkan. Kihúzta a parázsból a vörösen izzó végű piszkavasat. -- Akkor nesze!

Abban a pillanatban kezdett sikoltani, amint a vas a szeméhez ért, és még akkor is sikított, amikor Maston akkurátusán visszaakasztotta a helyére a véres piszkavasat, és, hirtelen megdühödve, odavetette harcosainak:

-- Tüntessétek el ezt a szennyet, őt meg zárjátok be. Majd később eldöntőm, mi legyen vele.

Rea még Maston távozásakor is sikított.

 

A fiú sápadt volt a sokktól. Egész úton Eastmarchig meg se szólalt. Cain egész éjszaka várt, és másnap is, egész nap, mielőtt drasztikusan lépett volna. Amikor a fiú aznap este sem reagált, még a saját nevére sem, Cain döntött.

Mersait és Kavadét kiküldte a szobából, és fölkészült, hogy önkívületbe süllyedjen. Törökülésben ült az ágya mellett; Orion közvetlenül előtte egy hatalmas széken, kezét térdére kulcsolva, világoskék szemével meredt a padlóra. Időnként Cainre nézett és a berendezésre, aztán megint a padlóra, de nem fogott föl semmit a látottakból. A fiú zavarba ejtő intenzitással eszébe juttatta Cairinek, amikor Misha megőrült és Elyssa uralkodó még nem vitte el a parlamenti kórházba.

-- Orion -- Cain a helyes nyugati akcentussal ejtette a fiú nevét --, nézz rám.

Orion lassan Cainre emelte tekintetét.

-- Engem Cainnek hívnak, és mi ketten barátok leszünk

Cain tenyerét a fiú halántékára szorította. Az örvénylő gondolatai elborították Caint vadságukkal, és iszonyatuk mélyen bevésődött; hasonlót Cain még felnőttekben se nagyon talált. Egy rövid pillanatra elvesztette saját testét, és rémülten érzékelte a Fény emelkedését. Elűzte Orion gondolatait, visszavette tőle az irányítást, és várt, amíg saját tudatába zárt gondolatok már nem siklottak ki az irányítása alól. "Aludj, Orion -- mondta azután kedvesen. Ez, talán Semaliai Loukas kivételével, minden embert megdöbbentett volna, aki ismerte. -- Felejts."

A fiú enyhén megrázta a fejét, dühösen, mint aki nem hall tökéletesen; szemhéja lecsukódott, pillanatokon belül elaludt. Cain Orion tudatának mélyére hatolt, és végigfürkészte a fiú emlékeit az utóbbi napokról. Egyszer csak megrándult, mintha villanydróthoz ért volna; a fiú váltott néhány szót Logával. Végignézte Orion emlékeit a beszélgetésről, amely azzal végződött, hogy Loga azt mondta neki, csak álmodta az egészet, azután a saját dolgával törődött. Különválasztott néhány részt a gyerek memóriájából, aztán fölkapta Oriont, saját ágyába vitte, lefektette, betakarta.

Egész éjszaka mellette ült. Maga Cain a Solan halálát megelőző éjszaka óta nem aludt; nemrég elég beteg volt, úgyhogy megviselte a virrasztást. Üresnek érezte magát és pehelykönnyűnek, mintha felélte volna minden tartalékát. A fiú majdnem öt órát aludt, kimerülve. Napkelte előtt kissé megrezzent, fölült, s kidörzsölte az álmot a szeméből. Pislogott és lassan megmozdult. Szemében tiszta, ártatlan kíváncsisággal nézett körül, majd Cainhez fordult.

-- Te ki vagy?

-- Én? -- Cainnek kiszáradt a szája. -- Orion, én vagyok az apád.

-- Ó -- Orion egy pillanatra álmosan nézett Cainre, azután elvigyorodott. -- Ugye, ez egy buta kérdés volt?

Cain akarata ellenére visszamosolygott rá.

-- Hallottam már butább kérdéseket is.

Cain Orrin Mersai-jal reggelizett a leszállópályákra néző ebédlőben. Oriont Kavadre bízta.

-- Valóságos katasztrófa volt az utóbbi néhány nap -- mondta Orrin Mersai, kávéját kortyolgatva. Szerinted Maston kitervelte ezt a felfordulást? Nem jellemző rá. Úgy értem, ügyesebb szokott lenni.

Cain bólintott. Szeme félig csukva, alig ért a reggelijéhez.

-- Sajnálom Solant. Talán rajta keresztül békét köthettem volna Eaglesszel. -- Lassan, egyenletesen lélegzett. -- De nem vagyok elégedetlen, Orrin. Egyáltalán nem.

-- Elnézésedet kérem, uram -- mondta komoran Mersai --, de nem értem, mi jó származott az elmúlt napokból.

-- Szereztem valakit, aki képes kezelni az erőt, Orrin. És én megtanítom a hogyanjára és miértjére.

-- Uram! -- Mersai hitetlenkedett. -- Csak nem erre a fiúra gondolsz?

-- De igen. Biztos emlékszel, Orrin, mielőtt elutaztunk a Játékokra, megkértelek, keress utódot magadnak. Egyetértek a választásoddal. Dantes törekvő ember, és szerintem elég okos ahhoz, hogy ne próbáljon meg kinyírni. Tábornok, véleményed szerint elég felkészült Dantes, hogy a helyedre lépjen?

Mersai letette kávéscsészéjét.

-- Ha a következő évszakban nem háborúzunk, akkor igen, uram. Dantes még a te irányításod alatt sem elég fölkészült háborúba vezetni a harcosokat, akár csak Maston ellen is. Remek taktikus, de csak elfogadható stratéga. Ó, persze nem veszítene; Eagles ellen nem, de nagyobbak lennének a veszteségeink, mint az én vezetésemmel.

-- Ez elfogadható kockázat -- vágta rá Cain. Mersai, fölmentelek a szolgálat alól.

Orrin Mersai arca rendkívül nyugodt maradt.

-- Igen, uram.

Cain egy darabig tanulmányozta a férfi arcát, azután elmosolyodott.

-- Mersai, rajtad és Kavadén kívül egyetlen barátom sincs a világon. Csak azért engedtelek a közelembe benneteket, mivel mindketten alárendelitek ezt a barátságot a kötelességnek. Mersai, mostantól kezdve, amíg élsz, egyetlen feladatod Orion tanítása lesz. Ez minden, ez a legtöbb. Mindent megtanítasz neki, amit valaha tudtál, és fölkelted érdeklődését azon dolgok iránt, amelyeket nem tudtál elsajátítani. Mindig minden kérdésre a legőszintébben válaszolsz. Kivéve a rám vonatkozókra, de akkor is inkább hallgass, de ne hazudj neki. Kizárólag én hazudhatok neki; már el is kezdtem.

Mersai lassan szólalt meg.

-- Úgy tűnik, nagyon fontos neked a fiú.

-- Mit tudsz az ezüstszeműek szokásairól, Mersai?

-- Keveset, uram.

-- Kavad -- mondta Cain csendesen -- Orionnak adta az egyik kését.

Mersai egy hosszú másodperc múlva bólintott.

-- Értem. Cain... uram... Hiszen gyerek még, a fenébe is!

-- Nem, tábornok, nem az. -- Cain mosolya fáradt volt, pontos és halvány. -- Ő agyag.

 

Magasan a Sugárzó Sivatag fölött, a Kétségbeesés nevű, fekete sziklatömbön, a személyi pajzs narancs színű körvonalának védelmében ült Loga, és figyelte, ahogy a Fény lassan fölvette a tanács alakját a szikla peremén. Ott álltak mind a kilencen a Fény ragyogásában. Végül Elyssa uralkodó kezdett beszélni:

-- Már majdnem fölhagytunk a kutatással. Loga fölvonta a szemöldökét.

-- Elég baj, hogy csak majdnem.

-- Vissza kell jönnöd velünk Új-Parlamentbe, Loga.

-- Kell? -- Rájuk vigyorgott, szavait Loden Almandar özvegyéhez intézte. -- Ebben a pillanatban a világon semmit sem kell csinálnom, drágám.

-- Kétségbe vonod a hatalmunkat? -- kérdezte vészjóslóan Elyssa uralkodó.

-- Ha a hatalmon erőt értesz, akkor egyáltalán nem. Ha úgy érted, elismerem-e a szövetség törvényességét... Egy pillanatra sem tagadom, hogy azt a néhány, még életben lévő uralkodót, aki felnőtt fejjel írta alá, köti a szerződés, amennyiben becsületesek. Másfelől, ha kérdésed arra vonatkozik, engem is kötelez-e a szövetség s meg kell tennem, amit ti kilencen elhatároztatok, akármi legyen is az, hát nem, egyáltalán nem.

-- Tudom, nem lesz könnyű -- mondta Elyssa --, hiszen ismerem ügyességedet a Fénnyel kapcsolatban; de elkészültünk, hogy rád kényszerítsük akaratunkat. Logan bólintott.

-- Egyvalamit nem tudtok.

-- Mit?

-- A szövetség...

-- Igen?

-- Soha nem írtam alá.

-- Micsoda?

- Soha nem írtam alá azt a butaságot. A tervezet elkészültekor Donnerrel voltam. Senkinek sem jutott eszébe aláíratni velem, amikor Donner távozása után visszatértem Parlamentbe. Gondolom, puszta figyelmetlenség miatt. Vagy talán Loden ötlete volt: ha már nem távoztam Donnerrel, eltekinthetünk attól a jelentéktelen apróságtól, hogy rávegyük a nevemet a listára. -- Megint elvigyorodott. -- Nem fogjátok elhinni, de tényleg nem emlékszem pontosan. Tudjátok, nagyon régen történt.

Elyssa rámeredt. Loga jól ismerte; kétségbeesve próbált nem hinni neki, de képtelen volt.

-- Hazudsz, Ravasz.

-- Épp ellenkezőleg -- mondta szenvtelenül Loga. -- Még Donnerrel voltam, amikor ti úgy döntöttetek, nem tudtok többé szembenézni a soraitokat széthúzó erőkkel. Könnyen utánanézhettek. Nézzétek végig a listákat 240-től 300-ig, és keressétek meg a nevemet. -- Egyetlen könnyed mozdulattal fölállt, és lenézett rájuk; hangját sem emelte föl. Elyssa ettől a hangnemtől hátrált egy lépést. -- És különben is, ez az én sziklám. Kétségbeesésnek neveztem el, a Loden Almandart elpusztító betegség emlékére. És én nem vagyok szerelmes gyermek, asszonyom, aki nem ismeri az erejét, sem fáradt és lelkibeteg apa, aki nem érzi a mérget a nyelveden. Bár nem mozdult, Elyssa még egy lépést hátrált. És azt mondom, takarodjatok a sziklámról, mielőtt leröpítelek róla benneteket. Elyssa nem tudta elfojtani hitetlenkedését.

-- Szembeszegülsz a tanács akaratával?

Loga ráordított.

-- A francba a tanáccsal, a francba veletek is, és takarodjatok erről a kurva szikláról! -- Hívására közéjük csapott a Fény, lángként táncolt, akár Loga szemében a harag.

Az uralkodók elmenekültek. Loga nyugodtan visszaült.

-- Hála a Fénynek, elmentek -- mondta fennhangon. -- Már attól féltem, kénytelen leszek kellemetlenkedni.

Lassított légzésén, s csak ült a hatalmas, hideg sivatag közepén. Nagyon sötét volt; a csillagok embertelen, éles fénnyel izzottak fölötte.

Új csillag született az égen.

 

ORION

A Tűz utáni 1284-1299. esztendők

 

1.

 

Hűvös nap volt.

Szürke felhők száguldottak az égen. Fagyos szél söpört végig a jéghártyával borított leszállópályákon, a barlangok fölött. Cain a leszállópályára néző ebédlőben ült, és kihűlt kávéját kortyolgatta. Az ebédlőben sem volt meleg; a kilátást nyújtó hatalmas ablakok egyrétegű, közönséges üvegből készültek. Cain ismerte a vákuumos dupla üveg és a hőszigetelő keret készítésének módszerét. Ehhez azonban újra be kellett volna indítani az üveggyártó gépeket, de még a már ismert termékek előállítására sem jutott elég idő és szaktudás. A kutatásra sem tudtak elég időt szánni.

Cain fél füllel hallgatta a jelentéseket fölolvasó Jimalt. Jimal egyike volt Kavad nyolc vagy kilenc gyerekének. Mint a többi, Cain szolgálatában álló félvér ezüstszeműnek, neki is Cainhez hasonló sötét bőre, de a szeme a Selvrenek ezüstje volt. Barbár szokások szerint nevelték, de civilizációban. Sok szempontból -- társadalmilag biztosan -- inkább volt eastmarchi, mint Selvren. Húszas éveinek közepén járt. Annyira okos és művelt volt, hogy Cain komolyan fontolgatta, megkérdezi, nincs-e kedve mérnöknek tanulni. Aztán kedvetlenül elvetette az ötletet; bár Eastmarch, legalábbis a felszínen, áttörte az uralkodók építette, dolgozók közötti kasztrendszer falait, egyes előítéletekkel Cain sem tudott egykönnyen megbirkózni. Mérnökei minden külső habozás nélkül maguk közé fogadnák, de nem örültek volna, és ezt Jimal előtt sem titkolták volna el.

Cain gyanította, Jimal még apjánál is intelligensebb, bár hiányzott belőle Kavad tapasztalata.

-- Mersai tanító jelenti -- mondta Jimal -: Orion az anyjáról érdeklődött, aztán egyszer egy kutyáról.

-- Az anyjáról? Gyakran érdeklődik róla?

-- Igen, uram.

-- Az apjáról nem kérdezett?

-- Nem, uram. Minden jel szerint téged tart az apjának. Nem érti, miért nem láthat gyakrabban.

Cain bólintott.

-- Majd gondoskodom erről. Folytasd.

-- A jelentés hátralévő része olyan dolgokkal foglalkozik, melyekről nincsenek megbízható értesüléseink. Északi Földre küldött kémeink nem tudtak meg semmi érdemlegeset; őszintén szólva, nem túl jó kémek.

-- Közel sem annyira alkalmasak az eszközeink a kémkedésre ott, mint a többi területen. Ezen változtatnunk kell.

Jimal folytatta.

-- Valami bűzlik Rome főmérnök halála körül, de igyekeznek eltussolni. Ennyit tudunk erről. Még egy hír van az Északi Földről: az óriásokat ugyanannyira vagy talán még inkább érdekli az új "csillag", kevésbé szokták meg az ismeretlen dolgokat. Nekünk halvány elképzelésünk sincs róla, mi lehet az; a színképelemzés eredménytelen volt. Semmi ismert dologra nem hasonlít a színkép. A fényéhez képest rettentő hideg. Szinte minden energiáját kiadja a látható spektrumban. Dantes ezredes javasolja, küldjünk oda egy szondát. A hajó, amelyikkel a Cassandrán voltál, elfogadható állapotban van egy ilyen útra.

Cain bólintott.

-- Rendben. De vigyázzatok a hullám alatti motorra. Ha valami elromlik a hajón, megjavítjuk, de a motort nem tudjuk.

-- Igen, uram. Három üres orbitális gyárat teljesen földerítettünk. Az óriásokat szemlátomást nem érdeklik, uram. Bár meglehetősen nagy az orbitális forgalmuk, de szinte kizárólag a saját gyáraikhoz. Még nem elemeztük kellő alapossággal az eredményeket a találtak megismeréséhez.

-- Tudjuk már pontosan, hová mentek az uralkodók?

-- Nem jobban, mint eddig. "Negyven fényévnyire", feltéve, hogy igazat mondtak, de ezt hajlamos vagyok kétségbe vonni.

Cain elmosolyodott.

-- Majdnem olyan cinikus vagy, mint az apád, Jimal. Ennek örülök.

Jimal mélyen meghajolt.

-- Köszönöm, uram. Nagyra becsülöm az elismerésedet.

Cain hirtelen rápillantott; Jimal arca teljesen mozdulatlan volt. Loga uralkodó egyszer úgy jellemezte Caint: "majdnem tökéletes pókerarca" van, de Loga nem találkozott Kavad fiával.

-- Igen -- mondta kis idő múlva Cain --, nem kétlem.

 

Az Arskyld nem sokkal dél előtt érkezett.

Cain lenyűgözve nézte az űrhajó leszállását; a hologramok és jelentések ellenére a hajónak már puszta méretei is szinte hihetetlennek tűntek. Elsősorban nem légköri manőverezésre tervezték, bár Cain parlamenti kémei annak idején azt jelentették, az óriások garantálták az uralkodóknak: a hajó fúziós hajtóművei nem szennyezik a levegőt. És valóban, a leszállópálya körüli sugárzásmérők alig észlelték a hatalmas monstrum jelenlétét.

Leghosszabb része majdnem egy kilométer volt; amikor az Arskyld elérte a leszállópályát, éles csattanás hallatszott, mivel az acélkő alapot fedő érdesített plasztacél burkolat több helyen elrepedt a hatalmas súly alatt.

A leszállást követő első tíz percben semmi sem történt. Egy eastmarchi egység fölsorakozott a leszállópályán, és a metsző szélben várta az óriások megjelenését a hajóból.

Cain meglepetésére Laar skaald egyedül érkezett, eltekintve pórázánál fogva csuklójához láncolt kedvenc jegesmedvéjétől. A rendkívüli hideg ellenére könnyedén öltözött, és nem a szokásos óriásruhát viselte. Cain elég jól ismerte az etikettjüket, így ebben rossz előjelet sejtett. Fegyvert nem látott nála, csak egy óriás típusú komputeres adóvevőegységet az övén. Laar belépve az ebédlőbe, kissé meghajolt, bár Cain megemeltette a mennyezetet és új ajtót építtetett be az óriásoknak. A skaald elégedett morgással foglalt helyet a kifejezetten neki készített székben. Laar még ültében is jó egy méterrel magasodott Cain fölé. Cain előrelátóan a hosszú asztal másik végére ültette Laart; még így is föl kellett emelnie a fejét, ha az óriás szemébe akart nézni. Nem állt föl üdvözölni Laart.

-- Megkínálhatlak valami frissítővel? -- kérdezte udvariasan.

-- Sivkát kérnék, ha van -- dörmögte Laar.

-- Attól tartok nincs, skaald. Nem ismerem... Étel ez vagy ital?

-- Ez egy forró, enyhén alkoholos ital.

Cain bólintott.

-- Mi itt Eastmarchban nagyon keveset tudunk az Északi Földről. Reméljük, ez hamarosan megváltozik, de ebben a pillanatban, sajnos, csak a völgyben honos ételeket és italokat ajánlhatom föl. Van forralt bor, sör, különböző égetett szeszek és egy kávé nevű, enyhén élénkítő hatású, eastmarchi ital. Az óriás fejét rázta.

-- Azt hiszem, semmit sem kérek. De, ha szabad megjegyeznem, kissé meleg ez a szoba. Megköszönném, ha alacsonyabbra állíttatnád a hőmérsékletet.

-- Természetesen. Jimal, intézkedj, és hozd be a kabátomat.

Laar kényelmesen elhelyezkedett székében, és karját összekulcsolta a mellkasán. Lenyűgöző látványt nyújtottak könnyedén mozgatott hatalmas izomkötegei.

-- Kezdhetjük?

-- Hogyne. Bevallom, skaald, több dologra roppant kíváncsi vagyok. Akárhogy is figyeltem, sok, az elmúlt évszakban történt eseménynek nem látom értelmét. -- Hirtelen elvigyorodott. -- Mondjunk inkább elmúlt évtizedet, közelebb járunk az igazsághoz.

Az óriás nem mosolygott vissza.

-- Nem azért jöttem, dolgozó, hogy a tudásszomjadról beszélgessünk.

-- Kérlek -- mondta Cain könnyedén, kitárt kézzel --, nem akarlak bosszantani, skaald. Nem beszélgethetnénk civilizáltan?

Laar közömbös hangon válaszolt.

-- Bölcs vagy, Cain, ahogy a dolgozók általában. A helyedben én is tartózkodnék az óriások skaaldjának fölbosszantásától.

Cain elharapta a választ, arcvonásain is uralkodott.

-- Biztosan hallottad, hogy az uralkodók elrabolták tőlem a Fény Gyűrűjét.

Az óriásszáj jókora vigyorra húzódott.

-- A Gyűrűt? Természetesen tudom, hogy nincs nálad, dolgozó. -- Ha lehet, a vigyor még szélesebb lett. -- Tudom hát.

Valahol legbelül, egyetlen pillanatra, tökéletes nyugalom áradt el Cainben; mintha a teljes univerzum fagyott volna meg körülötte egy végtelen másodpercre. De az arca meg se rezzent, azonnal válaszolt.

-- Azt gondoltam, neked lopták el, hiszen, hajói tudom, megalkudtatok; ti terraformáljátok menedéküket, ők meg átengedik nektek a hatalmat a völgyben.

-- Igen, ebben egyeztünk meg. Volt egy nézeteltérésünk -- részletei nem tartoznak rád --, emiatt a Fény urai megölték öcsémet, Rome-ot.

Cain töprengve bólintott.

-- Skaald, valamit nem értek. Kevés kivétellel azok bűnözők voltak, mint Riabel -- az óriások nem nagyon érdeklődtek a dolgozók ügyei iránt. Tudnod kell, harcolni fogunk szabadságunk megőrzéséért. Nem biztos a győzelmünk, de nem adjuk föl. Mit találsz ebben a völgyben, ami biztosan megéri annyi óriás pusztulását érte?

Laar mély, dübörgő hangon nevetett.

-- Ezt a témát sem akarom most megvitatni dolgozó. Semmi közöd az indítékainkhoz, csak amennyiben kívánságaink hatással lehetnek rátok. Fogadd el döntésünket. Tíz éven keresztül dolgoztunk, keményebben, mint bármikor, hogy uralhassuk ezt a völgyet T'Pau népének távozása után. Azt kérdezed, elég nagy-e a jutalom, hogy óriások haljanak meg érte. Óriások már meghaltak érte, dolgozó, több százan, a balesetekben, mialatt terraformáltunk egy, még a Földnél is nagyobb gravitációjú bolygót. Az egyetlen, ma megvitatandó téma, Cain, hatalmunk végrehajtása. Ha együttműködtök velünk, könyörületesek leszünk, és csak a feltétlenül szükséges mértékig avatkozunk a dolgozók életébe. Ugyanúgy kell majd a segítségetek a kormányzásban, mint a Fény urainak.

-- Talán -- mondta türelmesen Cain -- nem elkerülhetetlen a háború. Én már elég csatát láttam, óriás. Nekünk, dolgozóknak tíz és fél évszázad óta most először van esélyünk a felépítésére. Nem dolgozhatunk magunkért, ha szolgák vagyunk, és akkor sem, ha az óriásokkal kell harcolnunk. Skaald, mi kompromisszumot szeretnénk. Biztosan nem holmi elvont tekintély miatt akarjátok a völgyet; megvan az oka, miért kell nektek a hatalom éppen itt. Ha egyszerűen elmagyarázod ezt, talán elkerülhetjük a vérontást. -- Cain állta az óriás tekintetét. -- Ha nem, háborúskodunk.

Laar kíváncsian nézett Cainre.

-- Belefognál egy eleve kilátástalan háborúba? Nem hiszem.

-- Jimal -- mondta Cain, és föl sem emelte a hangját --, mennyi az idő?

-- Öt óra huszonkettő, uram.

-- Körülbelül öt percen belül három meteor csapódik be valahová az Északi Föld jégsipkáját övező vizekbe. A légvédelmi rakétáitok, még ha készen is állnak, néni sokat segíthetnek rajtatok; a meteorok egyszerű kőtömbök, kevés vassal burkolva. Ha egy fúziós fegyver telibe találja, talán -- mondom, talán -- kissé eltérítheti a pályájáról. De, fájdalom, nincs egy ekkora robbanófejet célba juttató hordozórakétátok. Azt hiszem, tulajdonképpen tehetetlenek vagytok.

Az óriás csak bámult Cainre, mintha a szavak egyáltalán nem hatottak volna rá.

Cain higgadtan mondta a hitetlenkedő óriás arcába:

-- Azt hiszem, várhatunk, amíg ellenőrződ, igazat mondtam-e. Jimal, kérlek, melegítsd meg a kávémat. -- Cain hátradőlt, és egykedvűen nézett Laarra.

Laar még néhány pillanatig nem mozdult, majd egyik ujjával megérintette adóvevőjét az övén.

-- Kera!

-- Skaald! -- A mély torokhang olyan tisztán szólt, mintha tulajdonosa ott lett volna köztük a szobában.

-- Kos estevchi dia ir'gon Cain. Ca senvet kentralli dokumen. Simát. -- Laar óriás Cainhez fordult; egy pillanatra sem csökkent arcán a ragyogás. Várjunk.

 

Alig néhány perc múlva hangok zűrzavara tört elő Laar adó-vevőjéből. Cain nem nagyon értette az óriások nyelvét, ráadásul többen és kapkodva beszéltek egyszerre, úgyhogy csak egy-két szót tudott kivenni. Laar majdnem tíz percig, megszakítás nélkül beszélt alárendeltjeivel, mialatt Cain türelmesen várt.

Talán egy perce beszélhetett Laar, amikor Jimal Cainhez hajolt, és a fülébe súgta:

-- Bocsáss meg, uram. Kerítsek egy óriásnyelv szakértőt, vizsgálja meg a beszélgetés hangfelvételét?

Cain kis idő múlva bólintott. Későbbi elemzés céljából rögzítették Laarral folytatott tárgyalását; eszébe sem jutott, hogy valaki, aki jól beszéli az óriások nyelvét, már Laar ottléte alatt megvizsgálhatja a felvételt. Kezdte valóban nagyra becsülni a fiatal Jimalt.

Várakozás közben érezte a hőmérséklet csökkenését a szobában, és magára terítette kabátját. Laar skaald befejezte óriásaival a megbeszélést, s kis időre töprengő hallgatásba süllyedt. Arcáról eltűnt a ragyogás, és mikor végül megszólalt, hangja -- bár még mindig fényévekre volt az udvariasságtól -- inkább zavart volt, mint dühös.

-- Tömegeltérítőt telepítettél a Holdra. Amíg nem tudjuk, hol a kilövőbázisod, semmilyen gyakorlati módszerrel sem tudjuk megvédeni magunkat. Azt hiszem, ilyen fegyverekkel nem tudsz elpusztítani, de jelentős károkat okozhatsz.

-- Arra számítottam -- mondta Cain --, hogy az uralkodók építtetnek veletek egy rakéta- és légelhárító-rendszert Parlament köré. Erre az eshetőségre is fölkészültünk. Minden igyekezetünk kárba veszett az uralkodók ellen. -- Vállat vont. -- Gondoltam, fölhasználjuk ellenetek, ha kell. -- Sóhajtott. -- Figyelj ide, Laar. Nem vagyok uralkodó, de legalább kétszer idősebb vagyok nálad. Figyelnél rám?

-- Úgy látszik, kénytelen vagyok. -- Laar tűnődve nézett le Cainre. -- Talán mégis lehetett oka az uralkodók veled kapcsolatos rögeszméjének.

-- Talán, Laar, te uralkodni akarsz rajtunk. Ezt megértem. Csak azt nem értem, miért.

- Új-Parlament terraformálása -- mondta halkan Laar --, rossz kör volt, ahogy a kártyások mondanák.

-- Értem -- a hideg szobában látszott Cain lehelete. -- Huszonnégyezer semaliait és tizennyolcezer turrinit hurcoltak el az otthonukból és a családjuktól, egy rossz körért.

-- Mit tudsz te az óriásokról, Cain?

-- Kevesebbet, mint szeretnék. Valamit a történelmetekről és a gyökereitekről, szinte semmit a belpolitikátokról és a szokásaitokról.

-- Még fiatalember voltam, dolgozó, amikor visszatértél hírhedt száműzetésedből, és elkezdted a húszéves háborút. Addigra már minden főbb csontomat eltörtem egyszer-kétszer. A Fény uraival vívott harcod alatt hét gyermek apja lettem. Minden képzeletet fölülmúló orvosi ellátásunk ellenére csak hárman érték meg közülük a felnőttkort, az anyjuk pedig meghalt az utolsó szülésnél. És minden csak azért, mert túl nagy a tömegünk.

-- A... földi... gravitációhoz -- mondta tagoltán Cain. Laar megdöbbent.

-- Akkor érted? Tudod a megoldást?

-- A Hold? Nem. -- Cain habozott. -- A Mars. Terraformálni akarjátok a Marsot.

-- Igen... igen -- mondta Laar --, valóban érted. Csodálkozás érződött hangján. -- Cain, lenyűgözöl.

-- Kavad, már elég hideg van -- mondta szórakozottan Cain. -- Ne csökkentsd tovább a hőmérsékletet.

Jimal fölvonta szemöldökét apja nevének hallatán, de nem szólt semmit.

-- Természetesen dolgozókra lesz szükséged. Mennyi kell?

-- Ha a számunkra nehezebb finom munkálatokat dolgozókkal végeztetjük el, úgy húsz-huszonöt év alatt befejezhetjük a Mars terraformálását. Ha minden munkát magunk végzünk, akkor az én életemben nem végzünk, de talán a gyerekeimében sem.

-- Mennyi kell? -- ismételte Cain türelmesen.

-- Az első tizenöt évben százötven-százhatvanezer tizenöt és negyven év közötti dolgozó.

Cain égy pillanatig sem habozott.

-- Ha megegyezünk, hogy csak az uralkodók által utoljára elhagyott területekről viszel embereket, Eastmarchból és Eaglesből pedig egyet sem, akkor nem avatkozom közbe.

Az óriás egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta, egyszerűen annyit mondott:

-- Megbeszéltük.

 

Aznap este a nap már lebukott a Föld peremén, és Eastmarch árnyékba borult, amikor Cain előbújt magányából, és hívatta Dantes ezredest.

A férfi azonnal megjelent, és állva várt, miközben Cain föl-alájárkált lakása legkülső szobájában, akár egy ketrecbe zárt állat. Cain nem sok időt vesztegetett rá. Csak annyi időre állt meg, hogy odavethesse:

-- Dantes, láttad a Laar és köztem lezajlott tárgyalás leiratát?

-- Igen, uram -- vágta rá Dantes.

-- Állítása szerint birtokában van a Fény Gyűrűje, Dantes. Tudd meg, igazat mondott-e, éspedig sürgősen.

-- Igen, uram.

Cain hirtelen szembefordult vele.

-- Vissza akarom szerezni, Dantes. És vissza is fogom.

Cain új főparancsnoka hosszú ideig állta ura tekintetét.

-- Uram -- mondta Mondái Dantes ezredes --, egy pillanatig sem kétlem.

 

Alig egy évszakkal később tódulni kezdtek a menekültek az Almandar mindkét partjáról Eastmarchba; öregek és gyerekek, hiszen az életük virágjában lévő felnőtteket elvitték az óriások.

Ezrével, majd az évek során tízezrével érkeztek mindenfelől. Az öregek nem érdekelték Caint; hagyta őket élni, ahogy tudtak.

De a gyerekek; a gyerekek szörnyű és mélységes gyűlölete az óriások iránt mindannyijukat potenciális harcosokká tette. Az előkelő származású vagy legalább jómódú családokat még befogadta Eagles, illetve az Eagles irányítása alatti Parlament. A nagy többség azonban, az egyszerű emberek, egyetlen helyen remélhettek segítséget; soha egyetlen gyereket sem küldtek el Eastmarchból. A menekültek folyama áradattá vált; és ahogy az évek során gyorsult a Mars terraformálása, az áradatból tenger lett. Emberek tengere borította Eastmarchot, ugyanolyan egyenletesen és Cain reménye szerint ugyanakkora jelentőséggel, amint az Egyetlen-óceán emelkedett a völgy történetének kezdetén.

 

2.

 

Ha nem kellett tanulnia, Orion szívesen barangolt a barlangokban. Minden lépését figyelték, bár eleinte ezt nem tudta. Lassan kellett mennie, mivel Pinch még kölyökkutya volt, így nem tudott gyorsan lépni. Ha ügetett, egy darabig lépést tudott tartani Orionnal, de minduntalan belebotlott saját lábába.

Nem bánta, hogy nem siethet; mindig lenyűgözte a barlangok világa.

Négy szintje volt. A négyes szinten, legalul éltek a dolgozók -- munkások, mérnökök és harcosok egyaránt --, itt ettek és aludtak; ugyancsak itt lakott Orion és apja, Cain. A fúziósenergia-ellátók szintén a legalsó szinten voltak, bár azokat még sohasem látta. A hármas szinten helyezkedtek el a műhelyek -- itt gyártották a fegyvereket --, és a második szinten gyakoroltak a harcosok kézi fegyverekkel és siklóhajó-szimulátorokkal. Bár Orion mindig hallotta a gépek zümmögését a műhelyszinten, soha nem akadt elég siklóhajó a kiképzett pilóták valóságos repüléséhez.

Később, miután megkérdezte Kavadtól, megtudta, azért rendezték így be a barlangokat, mivel a dolgozóknak a legalsó szinten nagyobb a biztonsága légitámadáskor. A siklóhajók pedig azért voltak legfölül, hogy minél gyorsabban verjenek vissza egy támadást. Akkor nemigen töprengett ezen. Ez volt az új otthona; az időt bizonytalanul érzékelte, neki a "tavaly" ugyanolyan régen volt, mint Cain visszatérése a száműzetésből. A gondolat, hogy valaki harminc éve megtervezte a barlangokat, tökéletesen idegen volt számára.

Azt szerette legjobban a barlangokban, hogy életében először -- oda mehetett, ahová akart, soha senki nem próbálta megállítani. Még ez az álszabadság is felvillanyozta.

Mindig eltöltött egy kis időt a dolgozók szállásán a négyes szinten. A barlangokban töltött első néhány évszakban -- mielőtt megérkeztek a menekültek -- csak itt voltak gyerekek. Igaz, itt sem sokan, és legtöbbjük Cain harcosainak családjához tartozott. Az alagútrendszer állandó bővítése ellenére kevésnek bizonyult a hely, ezért a harcosokon, néhány mérnökön és ezüstszeműn kívül nem sokan laktak a barlangokban. A legtöbb dolgozó három-négy hetente látogatta meg családját a közeli Telindelben, és minden évben kétszer két hetet otthon tölthetett. Ha ezt kevésnek találták, bármikor elmehettek a barlangokból Telindelbe, Saerlockba vagy Eastmarch területére munkát keresni. Kevesen tették meg; jól kerestek a barlangokban.

Cain fiaként elismert helyzete ellenére Orion hamarosan igaz barátokra talált. Egy nála alig valamivel idősebb, sötét hajú lány -- Lisának hívták, erős volt és okos -- jobban ismerte a barlangokat -- a természetes üregeket éppúgy, mint a hatalmas és kiterjedt alagút- és folyosóhálózatot --, mint ahogy Orion valaha is ismerte Eaglest. Másik barátja egy népszerű fiú, akinek Orion sokáig nem tudta az igazi nevét, mert ha elkezdett egy mondatot, mindig kiabálva fejezte be, így mindenki csak Fújtatónak nevezte. A gyerekek eleinte kérdezgették apjáról, de Orion sohasem válaszolt, néha meg is haragudott, úgyhogy végül csak játszottak együtt, mintha ő is az egyik harcos gyereke lenne.

Időnként egy-két órára fölment az egyes szintre, a parancsnoki központba és a siklóhajókhoz. A parancsnoki központ nagyon érdekelte, és az ottani harcosok kedvesek voltak hozzá, minden kérdésére válaszoltak, ha tudtak.

A siklóhajók lenyűgözték. Anyja annak idején megígérte, ha megnő, ő is harcos lesz, és repülhet, ugyanúgy ... ugyanúgy, ahogy valaki más.

És most Cain ugyanezt helyezte kilátásba, azonkívül itt a legjobb eaglesi siklóhajóknál is jobb gépeket látott.

 

Orion csak lassan szokta meg új környezetét. Ha nem is fogadta el azonnal a barlangi életet, nem is gyűlölte. Megszokta Eagles dimbes-dombos vidékét és a szabad teret, így eleinte klausztrofóbia gyötörte; de Cain meggyőzte, butaság félni csak azért, mert tető van az ember feje fölött.

Élvezte apjával a beszélgetéseket, igaz, Cainnek ritkán jutott rá ideje. Ha valami bántotta, és nevelői, Kavad és Mersai nem tudtak segíteni rajta, Cain mindig tudott. Néhány ilyen beszélgetés után Orion üres foltokat érzékelt az emlékezetében, de ez önmagában nem rémisztette meg. Még nem volt elég öreg ahhoz, hogy megijedjen az emlékezetkiesés egyszerű tényétől. Egy ideig bosszantotta apja rászánt kevés ideje, de ahogy múltak a hetek -- ez egyszer sem került szóba köztük --, lassan rájött: bármikor fontosat akart megbeszélni vele, Cain ott volt. Ez megvigasztalta.

Alig két hete élt a barlangokban, amikor egyik közös reggelijükön Cain elmesélte az anyjával történteket.

Az összekaristolt, alacsony, fekete fából készült asztalnál ültek, előttük kenyér, kolbász és sajt. A napnak ezen részében Orion mindig láthatta Caint. Akárhogy is telt a nap hátralévő része, reggelinél mindig találkoztak. (Az étel Eaglesben jobban ízlett neki, és Orion ezt meg is mondta, bár senkit nem érdekelt. Azért nem volt rossz.) Pinch is velük evett, ez boldoggá tette Oriont. Eaglesben valaki mindig megtiltotta, hogy Pinch velük egyen az asztalnál.

-- Tudom, hiányzik az édesanyád, Orion, de az óriások elvitték, mielőtt közbeléphettem volna. Mersai már mesélte neked, hogyan viszik el az óriások a felnőtteket dolgozni a Mars terraformálásán, és édesanyádnak is ez lett a sorsa.

-- Ó. -- Orion nem nézett föl apjára. Néha nehezére esett a fekete szemekbe nézni. -- Vissza tudjuk hozni?

-- Hamarosan visszahozzuk, Orion.

-- Hamarosan? -- Orion számára a szónak egyetlenjelentése létezett. -- Ma? -- kérdezte mohón.

-- Nem ma, Orion, de nemsokára. Mi ketten legyőzzük az óriásokat, és visszahozzuk az édesanyád.

Orion alaposan végiggondolta a mondatot, és reménykedve szólalt meg:

-- Holnap?

Cain rámosolygott, Szép mosolya volt.

-- Holnap nekilátunk a terveknek, fiam. Holnap. -- Félrehajtotta a fejét. -- Az óriásoknál van a Fény Gyűrűje. Vissza kell szereznünk tőlük, Orion. Ha velünk lesz a Gyűrű ereje, az óriások nem merik majd fogva tartani az édesanyád.

-- Hol van a Gyűrű?

-- Az Északi Földön, Orion. Ott élnek az óriások. A mamád megmentése érdekében oda kell mennünk, és vissza kell szereznünk a Gyűrűt az óriásoktól.

Orion hirtelen elnevette magát.

-- Oké -- mondta egyszerűen. -- Visszaszerezzük a Gyűrűt.

Apja rámosolygott, és nagyon halkan mondta:

-- Vissza bizony.

-- Tudsz lovagolni? -- kérdezte Mersai egyik reggel. Orion szobájában ültek, ahol általában az elméleti tárgyakat tanulták. Egy előszoba választotta el őket Cain ötszobás lakosztályától. A szobában csak egy ágy, egy hatalmas íróasztal és néhány szék állt. Az egyik szék magasabb volt, hogy Orion fölérje az asztalt. Még saját vécével, zuhanyzóval és kandallóval is rendelkezett. A fal egyszerű, csiszolt kövekből készült; lézerrel vágták, és helyenként acélkővel erősítették meg.

Aznap írással és olvasással foglalkoztak. Orion mindkettőhöz konyított már egy keveset, mivel anyja fontosnak találta. De már rájött, nincs olyan tantárgy a világon, amiből eleget tudna ahhoz, hogy Kavad és Mersai elégedett legyen. Néhány dolgot kimondottan élvezett a tanultakból. Például Kavad megtanította a késdobálásra. Mersai pedig a haditérkép olvasására és utasítani a számítógéprendszert, hogy teljesítse kívánságait. Mások nem nagyon érdekelték, de nem is okoztak különösebb nehézséget; ide tartozott az írás és olvasás. Megint más tárgyaknak semmi értelmét sem látta, és hevesen utálta őket. Cain egyszer azt mondta, förtelmes feje van a matematikához. (Orion még soha nem hallotta ezt a szót, förtelmes, és miután Cain elmagyarázta a jelentését, megkedvelte, és néhány hétig úton-útfélen használta.)

-- Persze, hogy tudok lovagolni -- felelte rögtön. Eaglesben volt egy pónim. Ténynek hívták.

Mersai bólintott.

-- Jól van. Menjünk ki ma a szabadba. Hiszen már majdnem egy egész évszak eltelt, mióta utoljára kint jártam. Parancs, milyen az idő odakint?

A számítógép hangja az ajtó mellőli panelből jött.

-- Napközben enyhe, estére nulla fok körülire hűl le a levegő. Éjszaka mínusz tíz fokig csökken. Könnyű kabát vagy egyenruhafelső ajánlatos.

Az öregember egy pillanatra zavart volt, aztán lerázta magáról az érzést.

-- Elég jó -- döntött, és Orionra mosolygott. Fogd a kabátod, és gyerünk.

 

Az északi végén hagyták el a pajzsot; Cain csak az északi és a déli oldalon építtetett be kapukat, ahol az emberek ki- és bejárhattak, ha el akartak jutni a pajzs egyik végétől a másikig. A kapuőrök minden további nélkül átengedték őket. Orion észre sem vette, hogy róla pusmognak. A barlangokban valószínűleg mindenki tudott Maston Veramorn unokájának elrablásáról, valamint, hogy a gyerek "apjának" hívta Cain lordot. Hihetetlennek tűnt a fekete hajú Cain szőke fia, és ezt szóvá is tették egymás között.

Miután Mersai és Orion kilovagoltak, az egyik harcos odafordult a másikhoz.

-- Mostan láttam először -- mondta erős saerlocki kiejtéssel. -- Tiszta uralkodó, he? Ha ez Cain kölke, akkó az én apám egy rája vót.

A másik harcos elmélyülten köpött egyet.

-- Pedig mérget vehetsz rá. Ha a fiú az apjának szólítja Cain lordot, és ezt Cain lord hagyja, az nekem bőven elég.

 

Orion most látta először a barlangok környékét. Egész délelőtt északnak lovagoltak, a Nagy Gát felé, a barlangokat körülvevő síkságon keresztül. A vidéket mindenfelé kukoricával és búzával ültették be. Mersai a földek közti kacskaringós utakon vezette. Noha már nem volt út, de még ösvény sem, és át kellett vágniuk valamelyik szegény földműves földjén. Oriont nem zavarta a gabona letiprása. Eaglesben mindig így lovagoltak, kivéve, ha valami hatalmas földbirtokos földjén jártak. Ilyenkor nem mentek át a földeken, inkább kerültek egyet. Mint Orion megtudta, Eastmarchban nem voltak földbirtokosok, így Orion nem értette, miért zavarta Mersait, ha út híján átgázoltak az ültetvényeken.

Alig találkoztak emberekkel, csak néhány földművest láttak a távolban. Egyszer Orion egy griffet pillantott meg az égen vitorlázni. Megborzongott, mivel még nemigen látott griffmadarat; Eaglesben gyakorlatilag kipusztították a vadászok.

Orion észrevette, Mersai nem valami jó lovas. Emlékezett rá, hogy... valaki (egyre könnyebb lett nem töprengeni ezen, így Orion gondolatai száguldottak tovább) Eaglesben mesélt a síkságon és a föld alatt élő eastmarchiakról, akiknek kevés alkalma nyílt a lovaglásra, ezért nem is nagyon értettek hozzá.. Mersai túl mereven ült lován, és Orion szerint kicsit rövidre húzta a kengyelt. Ha több mint fél napig kellett volna lovagolnia, biztosan megfájdul a combja.

Felénél járhatott a délelőtt, amikor elérték a legútszerűbb valamit, de ezt is teljesen benőtte a gaz.

-- Valaha ez volt a Vándorok Útjának keleti vége -- válaszolta Mersai Orion kérdésére. -- Kicsit keletebbre innen létezett egy Eastmarch nevű falu, és akkor még senki sem élt a barlangokban. Ma már kihalt a falu, de apád ott nőtt föl.

Rövid ideig nyugatnak tartottak az út maradványain, aztán lekanyarodtak egy helyen; Orion számára semmiben sem különbözött az eddig elhagyottaktól.

A hegyek közé tartottak. Orion, amennyire csak Mersai engedte, előrelovagolt. Mintha hazament volna. Bár a füves hegyoldal lankásabb volt az eaglesi szikláknál, hegyvidéken járt, ahol egész életében.

Mersai lassan lovagolt, mint aki keres valamit, és dél felé egy tisztáson megálljt intett; leszálltak ebédelni. A tisztás mentén szinte teljesen kiszáradt patak csordogált. Réges-régen ház állhatott itt; Orion megtalálta az alapokat. Ennyi maradt belőle.

Napfény árasztotta el a tisztást, és a levegő szinte meg sem mozdult. A Nagy Gát föléjük magasodott; a fák tetején mókusok lustálkodtak a déli hőségben. Orion egy fenyőhöz kötötte póniját, és levette a kabátját. Mersai követte példáját. Megebédeltek a napsütésben, és Mersai megivott egy flaska bort.

Orion érdekesnek találta, hogy eszébe sem jutott szólni Mersainak a tisztás szélén álló, őket néző kereskedő- vagy mutatványosruhát viselő férfiról. Mersai valószínűleg nem vette észre. Az idős parancsnok ásított, és kabátját feje alá téve elnyúlt a fűben.

-- Szunditok egyet, fiú. Kószálj egy keveset, aztán, ha fölébredtem indulunk haza.

Orion bólintott, de nem válaszolt, és Mersai rövid időn belül hortyogva aludt. A tisztás szélén álló férfi odalépett Orionhoz.

-- Hello, Loga -- mondta Orion.

A vörös hajú egy pillanatra döbbenten megállt.

-- Hello. Szóval emlékszel rám?

-- Igen -- mondta vontatottan Orion. -- Álmomban találkoztunk, de... -- vidám mosoly ömlött el az arcán --, nem is volt álom, ugye?

-- Nem -- Loga kényelmesen elhelyezkedett a földön törökülésben Mersai mellett. -- Nem akartam, hogy elmondd az embereknek, ott jártam.

-- És ma is azt mondod majd? -- kérdezte Orion. Az förtelmes lenne.

-- Förtelmes? -- Loga uralkodó kuncogva folytatta. -- Nem. Sajnálom, hogy múltkor összezavartalak, fiú. Ha tudtam volna, hogy nem árulsz el, nem csináltam volna ilyet.

Nem kérdésnek hangzott, de Orion megértette az összefüggést.

-- Nem mondom el senkinek, hogy ma itt voltál. -- Jó. Ha akarod, elmondhatod, nem fogom megakadályozni. De inkább nem, mert Cain meg fogja tiltani a találkozásunkat.

-- Nem mondom el senkinek -- ígérte Orion. A horkoló Mersaira mutatott. -- Ezt hogyan csináltad?

-- Miből gondolod, hogy én csináltam?

Orion vállat vont.

-- Nem tudom. Te voltál?

-- Úgy tíz éve, mi, az uralkodók háborút vívtunk Cainnel. Amikor véget ért, összegyűltünk és aláírtuk a békét. A tárgyalás során egyszer Mersai és én kettesben maradtunk húsz percre. Egyike Cain kevés hibáinak. Én egy úgynevezett telepata vagyok, Orion, akárcsak Cain. Ez azt jelenti, hogy belelátunk az emberek fejébe, és gondolatokat tudunk beletenni. Ez a Mersai egy nyakas fickó; semmit nem tesz meg, amit igazából nem akar. De ha magától is megtenné, akkor képes vagyok bátorítani kicsit. Most ezt azért csináltam, mert találkozni akartam veled.

-- Miért?

-- Elsősorban azért, hogy tudd, itt vagyok. Ha segítségre lenne szükséged, segítek, amennyire tudok. -- Vállat vont. -- Gyerekkoromban egy Loden nevű ember segített nekem, ha kellett. Ha élne, azt akarná, segítsek neked.

-- Szerinted szükségem van rá?

-- Hát nem tudom. Az attól függ, szerinted lehet-e valaha szükséged rám.

Orion végiggondolta, és szégyenlősen azt mondta:

-- Igen. Azt hiszem, igen.

-- Oké -- Loga rámosolygott. -- Nem fogod megbánni a találkozást. Biztos forrásból tudom, hogy közel s távol csak nekem van humorérzékem. Az igazat megvallva, Cain és tanáraid, Mersai és Kavad a három legkomorabb seggfej, akikkel valaha találkoztam. Tudod, ez elég szomorú; Cain valamikor réges-régen jó cimbora volt. Loga mosolya átragadt Orionra.

-- Ismered az apámat, Caint?

-- Az ap... -- Loga hirtelen elhallgatott, és ajkára fagyott a mosoly. -- Cain -- kérdezte, gondosan ejtve ki a szavakat -- az apád?

-- Igen. Ismered? -- erősködött Orion.

-- Egyszer ismertem.

-- Loga!

Loga komolyan nézett az előtte ülő fiúra.

-- Orion, belenézhetek a gondolataidba?

Orion megfontolta a dolgot, majd válaszolt:

-- Oké.

Loga előrehajolt, egyik ujját Orion arcára tette, s fölcsúsztatta a homlokára. Orion úgy érezte, mintha egy tollal megcsiklandozták volna egy nem létező testrészét, azután megszűnt ez az érzés. Logának alig egy pillanatra volt szüksége; aztán hosszan füttyentett, és visszahúzta a kezét.

-- Ez rossz ötlet -- suttogta magában. -- A francba, Cain, ez hülyeség.

-- Loga! Valami baj van? -- kérdezte Orion.

-- Te nem vagy Cain... látható erőfeszítéssel harapta el a szavakat. -- A francba, francba, francba! -- Villámgyorsan fölpattant, azután hosszú ideig mozdulatlanul állt. -- Orion -- szólalt meg végül --, Cain azt mondta, visszahozza édesanyádat az óriásoktól?

Orion határozottan mondta:

-- Igen.

Anyádat nem az óriások vitték el, Orion. -- Kék szemét Orionra szegezte. -- A többi gyereknek, a menekülteknek valóban elvitték a szüleit; de amikor a te édesanyád, Rea eltűnt, Orion, akkor az óriások még itt sem voltak a völgyben.

-- Ó -- Orionnak hirtelen összerándult a gyomra. -- Apám nem mondott igazat.

-- Azt hiszem, Cain elég sok mindenben nem mondott igazat, Orion -- mondta óvatosan Loga.

-- Megkérdezzem, miért?

-- Akkor majd tudni akarja, honnan jöttél rá a hazugságaira és akkor többé nem találkozhatunk.

-- Oké -- zord képet vágott, már amennyire egy alig hatéves gyerek képes erre. -- Nem kérdezem meg. -- A ragyogó napsütésben önfeledten szuszogó Mersaira nézett, aztán megint Logára. -- Most már vissza kell mennem. Itt talállak meg?

Loga bólintott.

-- Igen. Ezen a helyen. Van alibid, ha kilovagolsz ide: fölöttünk van a zsilip, onnan fedezik Eastmarch halszükségletét. Amikor csak jössz, engem itt találsz. -- Körülvette a Fény; amikor elhalt távozásának szele és mennydörgése, Orion fölrázta Mersait.

-- Gyerünk, Orrin -- mondta ösztönös megszokással. Ez volt élete első kiadott parancsa. -- Indulunk haza.

 

A kivégzéseket a kettes barlangban hajtották végre. Ez egyike volt a négy természetes barlangnak, melyeket nem alakítottak át a föld alatti lakóhely építésekor. Amfiteátrum alakjával és hatezer férőhelyes nézőterével ez volt a legnagyobb természetes barlang, és a második legnagyobb helyiség a barlangokban. Csak a siklóhajók hangárja előzte meg az egyes szinten. A kettes barlang közel háromszázhúsz méter széles és negyven méter magas volt. A közepe a négyes szintig nyúlt le, és az üléssorok egészen a kettes szintig emelkedtek.

Eaglesben nyilvános akasztással végzik ki az elítélteket; a barlangokban lézert használtak. Orion már észrevette, itt sokkal ritkább a szabályos kivégzés, mint Eaglesben. Kizárólag Cain ítélhetett bárkit halálra, és neki szinte sohasem jutott ideje a kivégzési ceremóniára. Az elítélteket azonnal kivégezték kézifegyverrel vagy fénykarddal.

Ez esetben Cain nyilvános kivégzést akart. A négy elítélt közül hárman pénzért kémkedtek az óriásoknak, a negyedik, egy második parancsnok pedig merényletet tervezett Cain ellen. Általában a parancsnokot minden felhajtás nélkül, csöndben elintézték volna, de mivel a három kémet úgyis kivégzik, Cain nem szalasztottá el az alkalmat.

Orion idővel rájött Loga tévedésére, amennyiben azt állította, Cainnek nincs humorérzéke. Bár voltak dolgok, amikkel Cain sosem tréfált, Orion szerint tréfásan magyarázta el neki a kivégzések okát:

-- Az óriásoknak kémkedni végzetes hiba, Orion, és ezt a csorbát szeretném kiköszörülni; de ha valaki engem akar megölni, az legalább olyan rossz dolog. -- Cain eltöprengett. -- Illetve, ha engem kérdezel, még rosszabb.

Orion szinte biztosan tudta: ez vicc volt.

 

A kivégzéseket öt óra tízre tűzték ki, az ebédidőre. Mersai magával vitte Oriont, együtt várták Caint. A tömeg előtt érkeztek. Minden szolgálaton kívüli harcosnak parancsba adták a megjelenést a merényletet tervező második parancsnok kivégzésére. A harcosok, jórészt egyenruhában, sokan a gyerekeikkel, ötös-tízes csoportokban szállingóztak az amfiteátrumba, mialatt Mersai és Orion várakoztak. A falak mentén húzódó széksorokat három szintre osztották. Orion a túloldalon észrevette barátját, Lisát; a legelső sorban állt egy női harcossal -- feltehetőleg az anyjával --, és a fiú integetett neki. A lány az amfiteátrumon keresztül hidegen nézett rá, és egyszerűen elfordult tőle.

A csak a négyes szintről megközelíthető legalsó ülések már majdnem megteltek, amikor Cain, Jimallal a háta mögött csatlakozott Orienhoz és Mersaihoz az első sorban.

Négy pózna állt az amfiteátrum homokjában.

Pontosan öt óra ötkor három férfit és egy nőt vezettek az oszlopokhoz, s odabilincselték őket. Közben valaki megrángatta Orion kabátujj át. Megfordult, és Lisát látta meg a háta mögött. A kislány álla remegett, és Orion tudta, nemrég sírhatott.

Cain föl se nézett.

-- Vigyétek ki azt a gyereket -- parancsolta. Nem érdekelte, kivel beszél Orion.

Orion azonnal tiltakozott:

-- De ő a barátom.

Cain visszakozott. Fölállt és megfordult, szemügyre vette az átjáróban álló kislányt.

-- Igazán? Jimal, ki ez a gyerek?

-- Lisa Wanaré, uram -- felelte Jimal. -- Louis Wanaré második parancsnok és Irina Chuft-Wanaré harcos lánya.

-- Ó! Akkor éppen most végezzük ki az apját, ugye? -- Cain először nézte meg alaposabban a gyereket. -- Lisa! Ki hozott ide?

A lány az ajkába harapott, de válaszolt:

-- Az anyám, uram.

-- Anyád? -- Cain döbbenten nézett rá. -- A Fényre, miért?

-- Uram -- Lisa hangja akadozott --, azt mondta, azért, hogy lássam, mi történik a bolondokkal. Orionhoz fordult, és gyorsan hozzátette: -- Orion, kérd meg, ne ölje meg az apámat.

Cain körülpillantott; lassan mindenki rájuk figyelt.

-- Orion, ez a gyerek a barátod?

-- Mondtam.

-- Hozd ide a szüleit -- súgta Jimalnak.

Jimal gyorsan bólintott, és éppen amikor a fegyveres osztag elfoglalta helyét, húsz méterre az elítéltektől, Louis Wanaré második paracsnokot eloldozták, és megkötözött kézzel Cain elé vezették. Felesége, Irina közvetlenül mögötte jött, és dühösen nézett lányára. Eközben a tömeg zúgása egyre erősödött, míg végül Cain kénytelen volt csöndet kérni. A parancs utáni csöndben Cain szavai erősítés nélkül is messzire hallatszottak.

-- Csak egy kérdést akarok nektek föltenni, és ha hazudni próbáltok, rájövök. Sugalltátok-e lányotoknak, hogy a fiammal barátkozzon?

-- Nem, uram. Én soha -- felelte halkan Irina.

A verejtékező Wanaré második parancsnok megszólalni is képtelen volt; kis idő elteltével hevesen megrázta a fejét. Cain olyan halkan beszélt, hogy szavait csak néhány méteren belül lehetett érteni.

-- Második parancsnok, azt hiszem, te vagy a legeslegszerencsésebb ember, akivel valaha találkoztam. És egész biztosan a leghülyébb. -- Megérintette gallérján a gombot, és hangja végigzúgott a termen. -- Louis Wanaré második parancsnok, árulás vétkéért állsz előttem. Fiam közbenjárására élve távozhatsz. -- Elengedte a gombot, és halkan hozzátette: Wanaré, fordulj meg és figyelj. -- Ismét megnyomta a gombot. -- A többi három elítéltet bűnösnek találtuk; pénzt fogadtak el az óriásoktól, kémkedésért. Valójában egyikük sem követte el. Túl gyorsan elfogtuk őket, így nem volt idejük fölvenni a pénzt. Harcosok -- mondta hivatalosan --, célzás!

A hatalmas barlangban síri csönd lett, az utolsó sorban is hallani lehetett a biztosítózárak kattanását.

Cain egyetlen szót szólt:

-Tűz!

Csak egy másodperc töredékéig tartott. Az egyik elítélt rendkívül magas hangon sikoltott, és Orion arra gondolt, ő lehetett a nő. Azután ismét csönd lett.

Lisa apja elájult.

Cain nem kapcsolta ki a mikrofont, úgyhogy Jimalhoz intézett szavai az egész barlangban hallatszottak.

-- Vigyétek ezt a gyáva alakot az Északi Kapuhoz, vegyétek el ruháit. Hagyjátok meztelenül a Vándorok Útján. Egyetlen harcosom vagy alattvalóm sem árthat neki, és nem is segíthet rajta. Vigyétek el a képét mindenhová Eastmarch területén ezzel a paranccsal. Most rögtön hajtsátok végre.

Végrehajtották.

 

3.

 

Orion élete lassú ritmusban telt a múló évszakok váltakozásával. Ugyanúgy folytatódott a tanulás, a tantárgyak végtelen sora; földrajz, történelem és matematika azon a szinten, hogy meg tudjon rajzolni egy pályagörbét, számítógép nélkül. Buzgón tanulta a katonai tudományokat; tízéves korára meg tudott tervezni egy csatát kardforgatókkal és íjászokkal éppúgy, mint lézerfegyverzetű siklóhajókkal és torpedókkal, Mersai teljes megelégedésére. Sohasem gyakoroltak harci játékokat termonukleáris fegyverekkel, bár ilyenek is voltak a barlangokban. Ahogy Mersai mondta, a tűzfegyverekkel csak ki kellett választani a célt és fölrobbantani. Orion gyanúja szerint Mersai nem katasztrofális hatásuk miatt utálta az atomfegyvereket, hanem mert kezelésük nem igényelt szakértelmet, így semmi közük nem volt a harc művészetéhez.

Csak szimulátoron gyakorolhatta a siklóhajó vezetését, mert Cain nem akarta valódi gépen kockáztatni az életét. Oriont, legnagyobb bánatára, Cain évekig nem engedte valódi siklóhajóra.

Idővel rájött, hogy legtöbbször apjának valamelyik ezüst szemű testőre vagy egy megbízható harcosa figyelte. Oda mehetett, ahova akart, de mindig valakinek a felügyelete alatt. Kiskorában volt a legrosszabb; csak akkor tudta biztosan, hogy nem figyelik, ha lovagolni mentek Mersai-jal, mert Orion szerint Eastmarchban senki nem követte volna, még az élete árán sem. (Ebben tévedett; később megtudta, hogy az ezüstszeműek, sőt még az Eastmarchban született félvérek is remek lovasok. Azért nem követték, mert Mersai-jal ment; és Cain megbízott Mersai-ban.) Ritkán lovagoltak; Mersai sosem tanult meg normálisan ülni a lovon, és alig tudott járni egy-egy nyeregben töltött nap után. Mellesleg, bár mindig lenyűgözte, Loga ritkán mesélt neki ismeretlen dolgokat, s néha személyes tapasztalataival egészítette ki a történelmet. Azon ritka alkalmakkor, amikor Cain szerint látható testőrre volt szükség, mindig Kavad játszotta ezt a szerepet. Orion egy idő után megértette: Kavad első és legfontosabb feladataként nem a tanítást, hanem a diszkrét őrizetet kapta. Jól csinálta; Orion sohasem bosszankodott a jelenléte miatt.

Ahogy nőtt és erősödött, csökkent a felügyelet, míg végül, legalábbis Orion szerint, teljesen megszűnt. Mindenesetre a barlangokban nem fenyegette valódi veszély; gyerekként szerették, és mire kötelessége miatt konfliktusba keveredhetett volna a dolgozókkal, kizárt volt, hogy árthatnának neki. Remek testőr vált volna belőle, ha nem Cain fiaként nő fel; Solanhez és Lodenhez hasonlóan nagy termetű volt, és közelharcban az ezüst szemű gyerekekhez hasonlóan képezték ki. Már régen csak névleg nem tartozott a harcosokhoz, csak túl fiatal volt az egyenruhához.

Az egyik tantárgyat észrevétlenül tanulta, és sem Mersai, sem Kavad, sem Cain nem osztályozta; de ha ebben az egyben rosszul szerepel, az összes többi is értelmetlenné válik.

Megtanulta a vezérséget.

 

Közel hétéves korában kezdtek a menekült gyerekek szállingózni a tulajdonképpeni barlangokba. Nagyrészt a harcosok árvái voltak az óriások (felnőtt dolgozók után kutattak) portyázta területekről. Legtöbben valamivel idősebbek lehettek Orionnál, és már kaptak némi alapkiképzést a szüleiktől, mielőtt elvitték őket. Cain hatalma csak kismértékben terjedt ki ezekre a területekre, Maston Veramorn pedig, parlamenti erődítésén kívül, nem fordított rájuk figyelmet. Hiányzott egy erős kormányzás -- a völgy történetében először --, így a harcosok gyakorlati és begyakorlott tudása olyan szintre jutott, mint soha az erebioni felkelés óta. Az pedig már-már eltűnt a történelem homályában.

Eleinte senkinek sem tűnt föl: azok a gyerekek, akik Saerlock és Telindel menekülttáborain túl eljutottak a barlangokig, véletlenül maguk is harcosok fiai-lányai voltak.

Orion már megtanulta, a véletlen volt az egyik szó, melyet apja csak nyílt megvetéssel ejtett ki száján; a bizalom volt a másik. Csak Cain halála után döbbent rá, hogy apja káromkodásra használta ezeket a szavakat. Orion természeténél fogva cinikus volt; mindazonáltal megtanulta, méghozzá alaposan, a szkepticizmust is; a legnagyobb szkeptikustól, akit valaha ismert.

Lisával játszott, amikor megismerkedett Neveninccsel. Üres ládákon ültek a négyes szint folyosójának délnyugati részén. Pinch mellette, mint mindig. (Csak ha Orion fölment a műhelyszintre megnézni a siklóhajókat, oda nem engedtek állatokat.) A kutya már felnőtt, és meglepően hasonlított az első Pinchhez, Orion eaglesi kutyájához. Ha a vadászat ugyanolyan népszerű időtöltés Eastmarchban, mint Eaglesben, remek vadászkutya vált volna belőle.

A folyosó egy raktárszobát kötött össze a dolgozók barakkjaival. Itt szinte senki nem járt, s nagyszerű játszóhelynek bizonyult.

A játék egyszerűbb volt a Mersai-jal folytatott harcijátékoknál. Két siklóhajóflotta, az óriásoké és Eastmarché, küzdött benne egymás ellen. Pontokat lehetett szerezni az ellenséges gépek elpusztításával és az ellenség területeinek elfoglalásával. Az eastmarchi gyerekek mindig Eastmarch és Eagles közti háborúsdit játszottak. Az Orionnal játszók hamar megtanulták: nála az óriások rosszak.

A játék lényegében esélylatolgatásból és a megfelelő védelem kidolgozásából állt. (Mersai szerint a valódi csaták ugyanígy zajlottak.) Orion hagyományosan játszott, és következetesen legyőzte Lisát. A lánynak jobb volt a taktikai érzéke, de hiányzott belőle a türelem; képtelen volt kivárni a kedvező alkalmat. Orionban föl sem merült, hogy nyerni hagyja vagy legalább elmagyarázza neki, miért veszít; Mersai és Kavad sem tették meg vele. Ha nem találja ki magától, meg sem érdemli a magyarázatot.

Fújtató jelent meg, éppen amikor Lisa legjobb úton haladt a negyedik játék elvesztése felé egy mindent vagy semmit támadással Orion pajzsgenerátora ellen. Ha sikerül, Lisa könnyedén győz, de Orion becslése szerint a hadművelet esélye csak tizenhat-tizenhét százalékos lehetett, és a kockák nem ennek megfelelően álltak.

Orion elsősorban a kockák miatt nem játszott Cainnel soha harci játékot. Egy Loukas nevű ember valamikor megtanította Caint lenyűgöző tökéletességgel csalni kockával.

-- Szia, Lisa, szia, Orion! -- kiáltotta Fújtató, amint a kanyarból kiérve megpillantotta őket. Egy nagydarab fiú jött vele; Orion még sohasem látta. A bőre sötét, szeme semaliai módra kancsitott. Mit csináltok?

-- Egy hülye játékot -- felelte Lisa fanyarul. -- Ki ez?

-- Ő az új barátom -- mondta lelkesen Fújtató. Reggel ismertem meg. Elmesélte, hogyan vitték el az óriások a szüleit dolgozni egy bolygóra, és gyalog kellett menniük Turrinból Singerbe, de nem maradhattak ott, mert nem volt elég hely a házakban, és tovább gyalogoltak Saerlockba, és onnan egy csoport gyereket áthoztak ide a barlangokba.

Lisa végigmérte a fiút.

-- Hogy hívják?

Ez a kérdés félbeszakította Fúj tatot.

-- Hát nem is tudom. -- Orion kuncogni kezdett.

Fújtató a fiúhoz fordult. -- Hogy hívnak?

A fiú nyíltan válaszolt.

-- Nincs nevem.

Erre Orion kinevette. Nem a fiú mondatán nevetett, bár azt sem értette. Azonban Eaglesben, ha valaki viccet mesélt a síkságon élőkről -- akiknek épp csak annyi eszük volt, hogy ne pisiljenek széllel szemben --, akkor mindig ilyen kiejtéssel beszéltek.

-- Mi olyan vicces? -- kérdezte hangosan Fújtató.

-- Viccesen beszélsz -- mutatott a fiúra Orion. Fújtató egy másodperc után figyelmeztetés nélkül pofon vágta Oriont. Orion még a ládáról térdre esett. Pinch egy pillanat alatt fölugrott a hideg földről, és vicsorítva Fújtatóra vetette magát.

-- Pinch, vissza! -- kiáltotta élesen Orion. A kutya, minden izmában remegve, azonnal leült, de tovább morgott. Orion föltápászkodott, leverte nadrágjáról a port. Aztán a még mindig a Pinchet figyelő Fújtatóra vigyorgott, sípcsonton rúgta, félrelépett és ugyanazzal a lábával adott a térdhajlatának is. Azután, miközben Fújtató előrebukott, elkapta jobb csuklóját, és rárogyott. A két néző csak valami kusza mozgást látott, melynek eredményeképpen Fújtató, Orionnal a hátán, arccal a földön feküdt, jobb karja a háta mögött, kicsavarva meredt az ég felé.

-- Mondd, hogy dicső királyom! -- követelte. Fújtató csak morgott, és Orion tovább csavarta a karját. -- Mondd, hogy dicső királyom -- ismételte türelmesen.

-- Auuu... Oké, dicső királyom -- vinnyogta Fújtató, mire Orion azonnal elengedte, és az eseményeket figyelő Pinchhez lépett.

-- Megpróbáljuk még egyszer?

Fújtató a folyosó falának támaszkodva ült, és a fejét rázta, miközben fájdalomtól eltorzult arccal dörzsölgette a karját.

-- Nem. De nem viccesen beszél, csak úgy, mint a semaliaiak. Te beszélsz viccesen.

Orion vállat vont.

-- Nem akartam bántani, Fújtató. Csak meglepődtem. -- A semaliai fiúhoz fordult, és rámosolygott. -- Szóval nincs neved. Miért nincs?

A gyerek nyílt tekintettel nézett Orionra. Eddig egyszer sem mosolygott.

-- Elvitték az óriások. Az otthonommal és a szüleimmel együtt.

-- Ó -- Lisa kíváncsian nézett rá. -- Akkor most hogy hívjunk? Nevenincsnek?

-- Ahogy akartok. -- A fiú Orionhoz fordult. Megmutatnád nekem azt a fogást, amit Fújtatóval csináltál?

Oriont egy pillanatra meglepte a gondolat, hogy valaki meg akarja tanulni azt a dolgot, ami Cain testőreinek kötelező volt.

-- Miért?

-- Még soha senkitől nem láttam ilyesmit.

-- Igazán? -- Orion elvigyorodott. -- Tulajdonképpen nem jól csináltam. Kavad talált volna benne hibát.

 

-- Mit csinált? -- kérdezte Cain.

-- Közelharcra tanította őket, uram -- mondta precízen Jimal. -- A Selvren-falka kartaari- és shotak-tudományára. Azután harci játékot játszottak, amikor is megtámadták az Északi Földet.

-- Valóban? -- Cain elmosolyodott; Jimal ritkán látott ilyesmit nála. -- Tényleg ezt csinálták?

-- Igen, uram. Kívánod, hogy közbelépjünk?

-- Nem, nem. Hagyjátok őket. Kik voltak a többiek?

-- Lisa Wanaré...

-- Na persze -- bólintott Cain.

-- ...Jackson, Donali harcos fia, csak Fújtatónak hívják, és egy semaliai fiú, aki most érkezett a barlangokba, Kennian Temera.

-- Temera?

Jimal észrevette a változást Cain hangjában. Felvonta a szemöldökét.

-- Valami baj van, uram?

-- Magában hozták a fiút? Nagyszülők vagy rokonok nem jöttek vele?

-- Magában, uram. Legtöbben, kívánságod szerint, egyedül érkeznek. Családjuk nélkül. -- Jimal billentyűket nyomkodott a magával hordott videótáblán. -- Beszélgettünk és teszteket írattunk a gyerekekkel Saerlockban, mielőtt idehoztuk őket, és azt hiszem... Megvan. -- Jimal gyorsan fölolvasta a beszélgetés és a teszt eredményét. -- A teszt eredménye kiváló; a beszélgetésből érzelmi problémákra lehet következtetni; a körülmények ismeretében nem meglepő. A Temera család elég jelentősnek számított Turrinban az uralkodók távozása előtt. Az óriások elvitték a fiú szüleit és legalább egyik nagyszülőjét. A fiú a dédanyjával hagyta el Turrint, aki útban Singer felé meghalt. Azóta egyedül van. -- Jimal egy pillanatra elhallgatott. Szeretnéd látni a gyereket, uram?

"Meghalt idefelé -- gondolta elsőre Cain, aztán: Talán nem ő volt." Körülbelül egyidősek lehettek. Dolgozók egyszerűen nem éltek ennyi ideig ifjúságserkentő nélkül. Mindenesetre nem sokan.

-- Nem, nem. Csak ismerősnek tűnt a név egy pillanatra. Ez minden. -- Könnyen ellenőrizhetné, csak meg kellene kérdezni a fiútól a dédanyja nevét, de Cain egy másodpercre sem gondolta komolyan ezt. -- Most elmehetsz, Jimal.

Jimal arckifejezése változatlan maradt.

-- Igen, uram.

 

4.

 

A beszélgetés halk volt, a hangok visszafojtottak. A felvétel rosszul sikerült; a legtöbb hangot alig lehetett kivenni, úgyhogy Cain hallgatás közben igénybe vette a Jimal által legtöbbször fölajánlott átírást.

Legalább hét különböző hang beszélt, és ezeket az átíráson első, második stb. hangnak jelölték. Csak kettőhöz tartozott név. Egyikük egy Tolrin nevű hóbortos alak, akit Cain nem végeztetett ki, mert vonzotta a többi, potenciálisan sokkal veszélyesebb elégedetlenkedő dolgozót. A másik hang Irina Chuft-Wanaréhoz, Lisa anyjához tartozott.

-- Szembe kell néznünk azzal -- mondta egy férfihang --, hogy Cain itt marad. Lehet, hogy nem szeretitek mint politikust -- én legalábbis nem --, de általában ésszerűen cselekszik, és amikor látszólag nem, akkor pusztán nem indokolja meg.

Tolrin: -- És miért nem indokolja meg? A francba, nem vagyunk hülyék, ha van magyarázata a tetteinek, jogunk van tudni.,

Irina Chuft-Wanaré:- Valójában csak egy kérdés van, ugye? Elhisszük-e, hogy nem tudja szintetizálni az ifjúságserkentőt, vagy nem? Ha elhisszük, hogy kutatásokat végez, bolondok lennénk megdönteni; még egy nagyon gyors húzás is félbeszakítaná a kutatásokat. Ha nem hiszünk neki, bolondok lennénk hatalmon hagyni.

Férfihang: -- És a fiúval mi van?

Chuft- Wanaré:- A fiú hozzánk hasonló. Én bízom benne.

Női hang: - Ugyanúgy nem bízom benne, mint Cainben. Annyira Cain fia, akárcsak én.