-- Ezt miért csináltad?

-- Gonosz vagy.

-- Nem vagyok!

-- Nem érdekel, miért van itt? Cain a vállát dörzsölgette.

-- Nem.

-- Gondolod, itt marad valameddig?

-- Honnét tudjam? Lehet. Biztosan nem átutazóba jött Eastmarchba.

Ezután Siva egy ideig csöndben volt. Már majdnem az iskolánál jártak, amikor megszólalt.

-- Megkérdeznéd?

-- Szeretsz még? -- kérdezte Cain, mint aki nem is kíváncsi a válaszra.

Siva elkeseredetten sóhajtott. -Igen.

-- Rendben. Megkérdezem.

Siva rámosolygott. Mindaddig Cain szinte észre sem vette, milyen szép a húga.

-- Fáj a vállad?

-- Nem. Egyáltalán nem.

Cain nem mondta meg neki, mi járt a fejében. Semmi sem tarthatja vissza Loukastól. Semmi a világon.

 

Loukas még mindig az út mellett ült, amikor Cain odaért; almából és sörből álló reggelijét fogyasztotta. Két alma sült a gallyakból rakott apró tűzön. Még mindig viszonylag korán volt. Nagyon kevesen jártak az utcán. A sört Kephardnál kellett vásárolni; sörösballonjai voltak, és egész Eastmarchban csak Kephard kocsmája rendelkezett olyan géppel, amivel rendesen meg lehetett tölteni ezt a fajta üveget. Most már ing is volt rajta, egy finom sárga napselyem ing. Jól állt neki.

Cain megállt a tűz túloldalán.

-- Ülj le, Cain. Gondoltam, hogy eljössz. Kérsz sört?

-- Persze.

Cain óvatosan átvette az üveget -- meglepően jegesnek érezte --, cipőpucoló készletére ült, hogy ne legyen vizes a nadrágja.

-- Hogyan kell ezt kinyitni?

-- Megmutatom. -- Loukas elvette Caintől a ballont, egyik ujját végighúzta a palack nyakán a fényes gyűrűn, mire az lepattant. Visszanyújtotta.

-- Még soha nem ittál üvegből? Gondolom, Kephard mester nem ad neked.

-- Azt mondja, túl fiatal vagyok -- Cain próbaképpen jól beleivott; hideg csapolt sör volt a jutalma. Jenny néha ad sört, ha nincs benn az öreg, de csak bögrében. El kell számolnia az üvegekkel.

-- Jenny a felszolgáló? Tegnap nem volt ott.

-- Korán hazaengedték, annyira nem ment a bolt. Kedves -- tette hozzá Cain.

-- Feltételezem, általában jobban megy az üzlet. Legalábbis Kephard ezt mondta. -- Cain bólintott, és Loukas, látszólag megnyugodott egy kicsit. Akkor jó. Maradjon is így, ha már itt maradok.

-- Miért jöttél ide?

Hirtelen jött a kérdés, és Loukas csak kis idő múlva válaszolt. Szemmel láthatóan élvezte.

-- Vándorénekes vagyok, Cain. Pénzért szórakoztatom az embereket. Nyolc dalnok van Saerlockban és három Telindelben. Azt mondták, itt egy sincs.

-- Szóval csak jó üzleti érzék -- mondta Cain merev arccal.

Loukas röpke mosolyt küldött felé.

-- Mondhatjuk. -- Nem félt a tűzbe nyúlni, kivette a botot a sülő almákkal és félrerakta hűlni a nedves fűbe. -- Kérsz egy sült almát, Cain? Mert akkor teszek még oda.

Szinte semmit nem szeretett Cain jobban a sült almánál; néha, amikor sok pénzt keresett, anyja vagy időnként Siva sütött neki.

Cain magán érezte a vándorénekes várakozó tekintetét. Végül megszólalt:

-- Miért jöttél ide?

Loukas nyeregtáskája egyszer csak ott termett mögötte; nekidőlt, és jót húzott a sörösüvegből.

-- Inkább te miért jöttél ide?

-- Te hívtál -- felelt óvatosan Cain. Loukas megrázta a fejét.

-- Nem -- mondta halkan. -- Én hívtam és vártam valakit. -- Fejével Cain felé bökött. -- Te jöttél. Reméltem, hogy te leszel az.

Cain ivott egy kicsit a sörből, és elgondolkodott.

-- Azt hiszem, a húgom is hallott. Loukas megint csak a fejét rázta.

-- Ha hallotta volna a hívást, most ő is itt lenne veled. Persze, valamit hallott.

Loukas úgy nézett Cainre, mint egy megvételre kínált lóra; ez nem esett jól Cainnek.

-- De nem azt hallotta, amit te. -- Fölvette a sült almákat a fűből. Egyet elvágott magának, beleharapott. -- Kérsz vagy nem?

Caint ütésként érte az illat. Mivel reggel földühítette anyját, még semmit sem evett.

-- Kérek szépen.

Loukas odadobta az almát, ő pedig mohón befalta, csak addig pihent, amíg kiszedte belőle a magokat és hátradobta a válla fölött, hogy szerencsét hozzanak. Loukas némi megdöbbenéssel szemlélte.

-- A fenébe, Cain, reggel nem kaptál enni? Cain a csutkát rágva nézett föl rá.

-- Nem. Magamra haragítottam az anyámat egyenesen belenézett a dalnok barna szemébe. Elmondtam neki, hogy álmodtam.

-Ó.

Loukast ez a válasz láthatóan kielégítette, és Cain csöndben végzett az almával. Kezével letörölte álláról a kicsurrant levet, és másnál szerénynek számító hangon azt mondta:

-- Köszönöm. Nagyon jó volt.

-- Tudom -- mondta szárazon Loukas.

-- Loukas! -- szólt habozva Cain.

-- Igen?

-- Miért jöttél ide?

-- Ugye, ez nagyon érdekel? -- Loukas a szemébe nézett. -- Cain, azért vagy itt, mert múlt éjjel hívtalak. Én meg azért vagyok itt, mert te hívtál.

-- Nem értem.

-- Nemrég történt, talán egy éve. Singer mellett haladtam el, és fölvertem a sátramat az út mellett. Hosszú nap volt, hajnal előtt indultam, nagyon elfáradtam. Este alváshoz készülődtem. Rögzítettem a köteleket, és késsel a kezemben lefeküdtem, fejem a párnán. -- Loukas szünetet tartott. -- Az átkozott egyenesen a szemem közé vágott. Azt hittem, megütöttek, és a lézerpengét fölkattintva kigurultam a sátorból. Ha egy szerencsétlen alak arra lovagolt volna, biztos levágom a fejét. A lovam halálra rémült. -- Cain nehezen állta Loukas nyugodt barna tekintetét. Súlyként nehezedett rá. Mint nagyapja fekete szeme. Cain arra gondolt, más is így érezhet a saját fajtájával. -- Aztán rájöttem, mi volt az: egy gyerek segélykiáltása. Hirtelen szűnt meg, azt hittem, akárki is kiabált, már megölték. Keletről jött a hang, ezért arra indultam, és minden városban leadtam a hívást, de mindenütt hiába. Eastmarch volt az utolsó hely, ahol megtalálhattalak. Végzett sörével, halk kattanással kinyitotta a másik ballont. -- És egész idő alatt, amíg közeledtem, attól féltem, már nem élsz.

Cain lassan válaszolt.

-- Ahogy láttalak közeledni a Vándorok Útján, arra gondoltam, értem jössz. Bolondságnak tűnt.

-- Érted jöttem, Cain. Semmi másért -- mondta egyszerűen Loukas.

Egy gondolat villant át Cain agyán, végül kibökte:

-- Azt hiszem ... azt hiszem, valószínűleg nagyapám is hallotta a hívást múlt éjjel.

Loukas fölkapta a fejét. -He?

-- Igen, azt hiszem, hallania kellett. Olyan, mint én. Mint te.

-- Hogy hívják?

-- Garret. Malachor lord kertésze. Loukas a felső ajkát harapdálta.

-- Hmm. Nem ismerős a neve... Tanult a nagyapád valaha az Akadémián?

Cain kifejezéstelenül nézett rá.

-- A micsodán?

-- Hát a... Nem tudod, mi az Akadémia? Hol éltél eddig, te gyerek? Az uralkodók négyévenként végigjárják a vidéket -- sűrűbben lakott területeket gyakrabban --, alkalmas diákokat keresnek. Utoljára 1192 nyarán jártak Eastmarchban.

-- Mi a hegyekben laktunk apám haláláig. Ez két és fél éve történt, nem sokkal újév után, 1193. tél 22-én. Csak azután jöttünk le Eastmarchba.

Loukas sóhajtott, és testhelyzetet változtatott, így kényelmesebben dőlhetett a nyeregtáskának.

-- Elfelejtettem, milyen messze vagyok a civilizációtól. A Fényre, Goldriverben minden gyerek tudja, Loden melyik éjszakán kivel aludt! -- A megjegyzés nyilvánvalóan semmit sem jelentett Cainnek; Loukas nem is időzött vele, inkább folytatta. Akkor mindent elmondok az Akadémiáról; jó a memóriám, de nem emlékszem Garret nevűre. Hűséges Malachor lordhoz?

Erre Cain tudta a választ.

-- Igen. Azt hiszem, barátok.

-- És jár templomba? A Fény Templomára gondolok, persze, nem olyan bolondságokra, mint a keresztények vagy az elronok.

-- Igen, minden vasárnap, az anyám is.

-- És Malachor lord? Hallottál valaha olyan szóbeszédet, hogy nem tiszteli eléggé az uralkodókat?

Cain megrázta a fejét.

-- Nem.

-- Jó -- mintha mindent összegzett volna ebben a szóban, és Cainnek az volt a benyomása, elhatározásra jutott. Loukas hirtelen elnevette magát, és talpra ugrott. Eltűnt a sátorban, egy lantszerű hangszerrel tért vissza, aminek azonban hosszabb volt a nyaka és nagyobb a nyílása az átlagosnál. Hátráltatlak a munkádban, magamat pedig az enyémben. Menned kell csizmákat pucolni, nekem is ideje munkához látni, új dalokat írni és a régieket gyakorolni. Estefelé Kephardnál leszek, és szórakoztatom a vacsoravendégeket. Ott maradsz addig?

-- Ma este nem. Meg kell kérdeznem anyámat, amikor hazajön a munkából. És meg kell várnom, amíg Hogan elmegy. Anyám nem szereti, ha beszélek a jelenlétében.

Loukas a nyakába akasztotta a hangszert, ujjait végigfuttatta a húrokon. Cain szavainak hallatán abbahagyta a pengetést, mintha mondani akarna valamit, de meggondolta magát.

-- Ugye, a reggelek -- mondta inkább -- nem túl nyüzsgősek üzleti szempontból?

Cain bólintott.

-- Nem. Ide tudok jönni egy ideig. Útba esik az iskola és Kephard között.

Loukas felvonta a szemöldökét.

-- És mit szól majd az anyád?

-- Nem kérdezem meg -- válaszolta Cain természetes hangon.

Loukas rámosolygott.

-- Helyes. Soha ne kérd, amit elvehetsz. Most menned kell.

Cain fölállt, fölvette szerszámait. Megfordult, miközben még mindig érezte Loukas tekintetét. Visszafordult.

-- Loukas?

-- Igen?

-- Tényleg értem jöttél? Csak értem? -- Ezért a kérdésért Cain életében először érezte magát sebezhetőnek.

Loukas egyértelműen válaszolt:

-- Csak érted, Cain.

Cain nem mert a szemébe nézni. Csak bólintott.

-- Rendben. -- Mást is akart még mondani, bármi mást, de félt, ha megszólal, elsírja magát, mint egy lány. Loukas csak állt és nézte türelmesen, mit is fog most csinálni Cain.

Cain futva tette meg az utat Kephard kocsmájáig.

 

Azon az éjjelen Cain nagyapja, Garret álmában örökre eltávozott. Maga Malachor lord találta meg a holttestet, amikor az embereivel elment megnézni, Garret miért nem érkezett meg ellenőrizni a Singerből érkezett fehér rózsák ültetését.

Akkor Cain semmit nem gondolt az egészről; a nagyapja öreg volt. Csak néhány évvel később tudta meg, hogy Loukas ölte meg a nagyapját.

Akkor már nem tudta hibáztatni ezért. Ha Loukas nem teszi ezt, a nagyapja tette volna meg Loukasszal.

 

A NAP GYÉMÁNTJA

A Tűz utáni 1195-1201. esztendők

 

1.

 

Cain hat évet töltött Loukasszal. Gyerek volt, amikor találkoztak, és szinte már férfi, amikor az uralkodók elvitték a parlamenti Akadémiára.

Amikor évekkel később visszagondolt erre az időszakra, leginkább csak villanások maradtak meg benne; pillanatok és színek, eseménytöredékek, nem tudta azokat értelmes környezetbe helyezni. Ott volt Jenny, a csinos szőke felszolgálólány Kephard kocsmájában, és Kephard maga, amint a koponyákat törte a pult mögött tartott furkósbottal. Sivára élesen emlékezett, az összeveszésekre éppúgy, mint a kibékülésekre; Bárra kevésbé tisztán, de több melegséggel jött elő: esténként és vasárnap tágra nyílt szemmel hallgatta, amit Loukas Cainnek mesélt. A többiek csak homályosan jelentek meg. Anyja és Sandahl tanárnő eggyé váltak, két szigorú, indulatos asszony, emlékezetében nagyon hasonlítottak egymásra. Még a neve sem jutott eszébe annak a kövér férfinak, akivel anyja megosztotta az ágyát, bár a gyűlöletet még mindig érezte. Thomasra, a férfi testvérére tisztábban emlékezett, az eastmarchiaknál meglehetősen ritka kedvességére egy gyerekkel szemben, hiszen ő csak a falu cipőpucolója.

Miközben Thomas a könyvelésre tanította, feledhetetlen izgalom töltötte el. A férfi megértette vele a magasabb matematika szerkezetét és fontosságát, az összevissza egymásra dobált számokban rejlő szépséget, a számolás és a geometria tiszta eleganciáját.

Megmaradtak a reggelek és a délutánok is, amikor csendesen üldögélt Kephard verandáján; a tél hidege átjárta olcsó, vékony ruhájában; aztán a nyár áldott melege. Ezek voltak gyermekkorának legtisztább emlékei, elkísérték haláláig.

De mindenekelőtt Loukasra emlékezett azokból az évekből, a fiatal dalnokra, akit első találkozásukkor annyira öregnek hitt. Cain még egy évszázad múlva is képes volt szinte szóról szóra felidézni azokat, a Loukas sátra előtti, a tűz melletti beszélgetéseket. Eastmarch helyett Semaliai Loukas lett számára a világ; Loukas gondolatai voltak Cain gondolatai is; és évekkel Loukas halála után álmai és vágyai tovább éltek Cainben.

És Cain után Eastmarohi Orionban.

 

2. A Loukas érkezését követő hét meglehetősen zűrzavarosán telt. Két nappal a halála után eltemették Cain nagyapját, ezért Cain két napig nem találkozhatott Loukasszal. Elenát sokkal jobban megviselte apja halála, mint Cain gondolta volna; szemmel láthatóan megöregedett azon a héten.

Cain tulajdonképpen véletlennek tekintette Garret halálát; ha egyáltalán érzett valamit, az a megkönnyebbülés volt: nem kell magyarázkodnia Loukasszal kapcsolatban. Meglepetésére anyjának nem volt ellenvetése, amikor megmondta neki, Loukasszal szeretne vacsorázni. Azt hitte, anyja talán megzavarodott apja halála miatt, de nem nagyon érdekelte az ok, egyszerűen áldásként fogadta az engedélyt.

Nem volt otthon tükrük, így Cain hiába kérte, nem láthatta saját arcát. Elena apjának szeméből ismerte azt a tekintetet. Amikor először meglátta Cainnél, mielőtt Cain elkísérte Sivát az iskolába, tudta, már a kezdetén elvesztené a vitát.

Úgy tűnt, Elena vidámabban töltötte azt a napot. Hogan meg is jegyezte.

-- Talán lehet még valamire számítani a világon mondta csendesen Elena, és halványan elmosolyodott. -- Lehet, talán nem ilyeneket reméltem; kétlem, hogy valaha is találkoznék Marrichez hasonló emberrel.

Hogan bólintott. Meg sem sértődött.

-- De Cain... -- összerezzent, megrándult a szája. Apámra emlékeztetett ma reggel.

Hogan esetlenül megpaskolta a vállát, azután visszamentek dolgozni.

Cain és Loukas, ahogy szokásukká vált, aznap este is a kocsmában vacsoráztak. Tésztában sült marhahús volt az aznapi különlegesség Kephard szokásos kínálata mellett, és Cain kettőt is megevett belőle. Előbb kiette a húst a kenyértésztából, majd a héjával és az édes tésztával az utolsó cseppig kimártogatta a barnamártást. Kephard végül is engedett, és sört is adott Cainnek, bár csak két pohárral; ha a hőségben a sör hamar melegedett, talán hárommal, jéggel hígítva.

A jég luxusnak számított. Cain nem tudta, hogy Kephard kedveli-e őt, amíg Jenny el nem árulta: sosem számolja föl neki külön. Kephardnak volt az egyetlen csapolóberendezése Eastmarchban, hacsak Malachor lord házában nem volt még egy. A csap lenyűgözte Caint. Kephard kis hordókban tárolta a sört a pincében, ugyanúgy, mint a boltosok, akik a Kereskedők Útján kancsóban árulták a sört; de míg a boltosoknak csak télen volt jegük, amikor senkit sem érdekelt, Kephard gépe remek jéggolyókat készített a legforróbb nyári napokon, és mellesleg a sört is hűtötte. Két tartályba lehetett önteni a sört, illetve a vizet a gépbe, és a sör egy csapon keresztül folyt ki jéghidegen. A jég folyamatosan potyogott a gép melletti tartályba. Amikor Cain megkérdezte, hogyan működik a gép, Kephard nyílt arccal válaszolt: "Egy szelet Nap van benne." Ezután Cain nem kérdezte többé. Soha meg sem kísérelte megérinteni a gépet; Kephard letörte volna a kezét.

A kocsma nem volt nagy, tizenegy darab két-háromszemélyes asztal állt benne, székek szétszórva teljes hosszában, az egyik falnál pedig boxok sorakoztak. A söntés ugyanúgy nézett ki, mint bárhol másutt, egy hosszú pult, mely mögött a tömény szeszt, az ételeket és a csapológépet tartotta Kephard. Azon az estén, amikor Malachor lord ellátogatott a kocsmába, az iszonyatos hőség miatt jóval többen lazítottak ott a kedden szokásosnál. Loukas egy dalt játszott már negyedórája megszakítás nélkül, amikor Malachor lord fél tucat emberével megjelent a bejáratban. A dal egy fiatal saerlocki gazda gondjáról szólt: egy barátjával Alice kocsmájában eszik, és a szemétlerakási szabályokat megszegve hazafelé menet szemetet raknak le egy sziklánál. A refréntől eltekintve igaz történetet Loukas ismétlődő, szinte hipnotikus dallammal kísérte az általa gitárnak nevezett hangszeren. Vidáman vezényelt a refrén közben, és már a fél kocsma vele énekelt. Ekkor érkeztek a lordék.

A tájékozatlan gazdáról énekeltek, akit Kierin követ besoroz Saerlock urának, Deremor lordnak szolgálatába. Ott bűnözőkkel kerül össze. "... Voltak ott anyagyalázók, és apagyilkosok és apagyalázók, és a legelvetemültebb apagyalázó jött, leült mellém a padra..."

Valószínűleg Loukas látta meg elsőnek Malachor lordját; megszökött széke, a kocsma végében, pontosan szemben állt az ajtóval. Malachor lord és kísérete elfoglalt három asztalt az ajtó mellett, miközben csönd telepedett a kocsmára. Loukas egy szót sem hagyott ki, csak kérdően nézett Malachorra. Ő csak intett neki, folytassa, és Loukas még öt teljes percig énekelt a síri csöndben. Amikor befejezte, ujjait a húrokra fektette és megkérdezte Malachort.

-- Tetszett a dal, uram?

Üres szék állt a Malachoré előtt. Rámutatott.

-- Nagyon. De mintha kissé tiszteletlen lenne a hatósággal szemben.

Loukas azonnal fölkelt a helyéről, a pénzesdobozt Cain lábához ejtette, és keresztülment a helyiségen Malachor lordhoz. A gitárt a vállára vetette, leült vele szemben.

-- Bizony az, uram. Az ilyeneket szeretik az emberek. -- Vállat vont. -- Mivel csak egy szegény énekes vagyok, fogalmam sincs, miért.

Malachor rávigyorgott. Az emberei úgy néztek Loukasra, mint a kutyák egy szarvasra, amikor épp lerohanni készülnek azt. Stenno követ csendesen ült ura jobbján, kelletlen mosollyal csúf arcán.

-- Tényleg olyan arcátlan vagy, ahogy mondták, Semaliai Loukas. Hová valósi vagy Semaliában?

-- Egy tubadini gazda fia vagyok, uram.

-- Ó -- ez láthatóan mondott valamit Malachornak. -- "Egy gazda fia." Hogy hívták azt a gazdát? Akárha kettesben lettek volna a kocsmában. Beszélgetésükön kívül semmi sem keltett zajt; senki sem evett, senki sem ivott.

-- Jeraldnak, uram. És miután hallottam már ezeket a kérdéseket, válaszolok a következőre is: legjobb tudásom szerint, uram, a mi népünkből senki sem állt Erebion mellett, amikor föllázadt az uralkodók ellen. -- Loukas egyenesen Malachor lord szemébe nézett. -- Úgy nézem, te harcolhattál abban a háborúban, uram.

-- Harcoltam -- Malachor gyorsan témát váltott. Hol szerezted a szabályozható lézert?

Gain most látta először a buta tekintetet Loukas arcán.

-- A szabályozható micsodát?

-- A fénykést, dalnok. Én is hordok egyet magammal, Albert uralkodótól kaptam ajándékba, az Erebion elleni háború idején. Kizárólag nekem van ilyen Eastmarchban. Nem könnyű hozzájutni. -- Malachor fürkészem nézett Loukasra.

-- Singerben vettem, uram, nyolc éve. Öt csillagot fizettem érte, és ezért a lóért is. Két év énekléssel térült meg a pénzem. -- Loukas vállat vont. -- Már többször mentette meg az életemet, uram. Egy magányosan utazó ember aligha van biztonságban manapság.

-- Ismerlek? -- kérdezte hirtelen Malachor. Cain halk, zúgó hangot vélt hallani. Loukas félrehajtotta a fejét, és lágyan mondta:

-- Uram, hogyan ismerhetnél?

A zúgás erősödött, és Cain csodálkozott, mások miért nem hallják. Erich Malachor láthatóan zavarbajött, és enyhén megrázta a fejét, mintha ki akarna verni belőle valamit. Azután hirtelen elernyedt, mosoly jelent meg az arcán, és a zúgó hang megszűnt, mint amikor valaki ráteszi a kezét egy lant húrjaira, hogy elhallgattassa.

-- Nos, később biztosan eszembe jut. Talán láttalak játszani valahol másutt. Mindenesetre jó, hogy megint van dalnokunk: már tíz éve halt meg az utolsó, és ha emlékezetem nem csal, te messze jobban játszol, mint ő valaha is. Egyszer feltétlenül el kell jönnöd hozzám. -- Fölállt, és körbemutatott a néma kocsmán. -- Nyilvánvaló -- mondta tréfásan --, nem jöhetek ide hallgatni téged, mert csak tönkreteszem ezeknek a jóembereknek a vacsoráját.

Loukas fölkelt, igen mélyen meghajolt.

-- Uram, megtiszteltetés lenne számomra. Malachor egy kézmozdulattal maga köré gyűjtötte embereit -- Stenno láthatóan csalódott --, és így szólt:

-- Légy üdvözölve Eastmarchban, dalnok -- majd távoztak.

 

 

Az idő telt, csendesen, minden különös esemény nélkül. Loukas ugyanolyan megszokott látvány lett Kephard kocsmájában, mint Cain, Jenny vagy maga Sam Kephard. Néhányan Eastmarchban furcsa alaknak tartották a dalnokot; Cainnek nem volt összehasonlítási alapja, de eszébe sem jutott ilyesmi.

Loukas Loukas volt.

1196. tél 8-án Bárra megkezdte tanulmányait Sandahl tanárnő iskolájában; eddigre Cain valószínűleg Sivánál többet tudott, bár talán nem azokból a tantárgyakból, melyeket Sandahl tanárnő megfelelőnek tartott volna.

Egy éjjel Cain és Loukas éppen Loukas sátrához igyekeztek. Cain vezette Loukas lovát; Loukas Napraforgónak nevezte el a színe után. Minden a világon, amit Loukas a magáénak mondhatott, Napraforgó nyeregtáskájában volt, kivéve a sátrat, mert Loukas nem akarta minden este fölverni. Napraforgó mindenhová elvitte, a sátorról pedig azt mondta:

-- Ez a sátor monomolekuláris elektropolimerből készült, gyengeárammal megerősítve. Ha valaki megpróbálná lebontani, összehajtani és ellopni, az keserves perceket élne át, pedig egy ujjal sem érnék hozzá. El lehetne lopni, ha a fickó képes lenne elvonszolni egy három méter hosszú, fényes zöld sátrat feltűnés nélkül. De nem tudná elrejteni, nehezen mozgatható, és mindenki tudja, hogy az én sátram, így nehezen tudná eladni.

Cain megpróbálta megfejteni a két szót, amit Loukas a régi nyelven mondott. A monomolekulárisból "egydarabból lévő" lett, de az elektropolimernek számára nem volt se füle, se farka, és ezt meg is mondta.

-- A szó első részének az elektromossága, gyökere. Polimer egyszerűen annyit jelent ánglisul, hogy műanyag. Az elektromosság működteti a csapológépet. Olyan, mint a villám, csak az ember megszelídítette a maga hasznára. Cain félbeszakította.

-- Tudtam, hogy Sam Kephard becsapott! Azt mondta, egy szelet Nappal működik.

Loukas megrázta a fejét.

-- Nem hazudott, bár biztos vagyok benne, ő azt hitte. A csapolóberendezés egy úgynevezett fúziósenergia-készletből nyeri az energiát. Ez a készlet egy hidrogén nevű gázt használ -- biztos láttad a periódusos rendszerben a videotáblámon.

-- Igen, de nem értettem.

-- Azon csodálkoztam volna, ha megérted mondta szárazon Loukas. -- Én sem értem egészen, pedig már jó ideje tanulmányozom. Mindenesetre a hidrogénatomok egyesülnek -- fuzionálnak -- héliummá, és e folyamat közben fényt és hőt termelnek: a fúziós motor elektromossággá alakítja a hőt, ennek módját, megvallom, magam sem értem. A Nap a sörcsapoló gépben ugyanígy működik: a hidrogén fúziós égéssel héliumot állít elő. Így Sam Kephard nem igazán hazudott azt állítván, egy szelet Nap van a csapolóberendezésben. Még akkor sem, hogyha a napot hidrogéncellák formájában hozatja Saerlockból. -- Egy darabig csöndben mentek tovább, csak Napraforgó patái kopogtak a macskakövön. -- Ugye nem kell figyelmeztesselek, hogy ezekről a dolgokról még a húgodnak se beszélj?

Cain bólintott.

-- Az uralkodók miatt?

-- Bizony. Tudod, az uralkodók elnyomják a technikát.

-- És a technika.... Loukas elnevette magát.

-- A fenébe! Annyi szót kell megtanítanom! A technika sok minden, Cain. Körülbelül azt jelenti, "a tudás módszerei", ahogyan csinálni kell valamit. Ánglis szó a Tűz előtti időkből, ők pedig egy még ősibb nyelvből, a latinból vették át. -- Elhallgatott, megvakarta a szakállát. -- Vagy a spanyolból? Elfelejtettem. Mindenesetre, legalábbis az uralkodók szerint, a technika adta az emberek kezébe a fegyvereket, és ebből lettek a Tűz háborúi. Fúzión alapuló fegyverek -- bombáknak hívták őket -- miatt lett a Sugárzó Sivatag ott lenn délen, és ezek pusztították el majdnem az egész világot. -- Hangja elbeszélő ritmusra váltott. -- "A túlélőket megosztották, a háború folytatódott. Csak az uralkodók ismerték a Fény erejét, és így létrejött a világ történetének első igaz békéje." Rövid hallgatás után: -- Lehet, hogy egy-két apróságban tévedtem, de közel szó szerint idéztem egy Loga nevű uralkodó szavait, aki az Akadémián tanított, és aki nem éli túl, ha a kardom közelébe kerül, esküszöm. Szóval, mint láthatod, az uralkodók szerint a technika okozta az első világ bukását; igazuk is lehet sok mindenben. Sok mindenben igazuk van.

Cainben nagyon lassan érett meg egy gondolat.

-- De nem ... mindenben?

Loukas majdnem ugyanolyan lassan válaszolt.

-- Remélem, nem.

 

-- ... a Nap, itt középen. Nem érdekel, anyád mit gondol. A Föld forog a Nap körül, és nem fordítva. Itt, a Föld körül kering az uralkodók néhány megmaradt űrhajója. Ezt a keringést hívják geoszinkronikusnak. Ez azt jelenti, hogy a hajók a Föld felszínének mindig ugyanazon pontja fölött lebegnek, persze csak az Egyenlítő síkjában. Ezen a pályán vannak az automatizált, keringő gyárak is. Ilyen gyárban készült a szabályozható lézerem és a fúziós cellák is; ezek ugyanúgy működtetik a fénykardot, mint a sörcsapolót. Mostanában a gyárak tönkremennek; az uralkodók már nem tudják, hogyan kell rendbe hozni, az óriásoktól meg nem mernek segítséget kérni. Lehet, hogy az óriások túl sokat tanulnának. Amikor Loden fia, Donner uralkodó még a Földön volt, az uralkodók egyszer legyőzték csatában az óriásokat. Úgy tartják, majdnem olyan magas volt, mint egy óriás, és olyan harcos, amilyet az uralkodók ma már nem tudnak csatasorba állítani. Azok a gyárak a legjobbak a Nagy Tűz előtti technikából megmaradtakból, de elsötétülnek, Cain, és semmi sincs helyettük...

 

"Bombák zuhantak.

Napokig tartó nukleáris esőben, egy döntő első és egy megtorló második csapás, a megtorló második és harmadik csapás alatt, míg már csak néhány tengeralattjáró cirkált az óceánban, és nem létező ellenségre tüzelt. A bolygó hét és fél milliárd lakójából milliárdok pusztultak el a tűztől, a robbanások lökéshullámaitól, a sugárzástól Azután újabb milliárdok haltak éhen; a bombák nyomán támadt tűzviharok is pusztították őket. De nem ez volt a legrosszabb.

Hatalmas porfelhők keletkeztek a levegőben, teljes földrészeket temettek maguk alá; az égbolt elsötétült, és a hőmérséklet rohamosan csökkent.

És a jégmezők dél felé húzódtak."

 

- Mit olvasol? -- kérdezte Loukas. Szeme csukva; a sátorban feküdt, már majdnem aludt. Néha megesett, hogy Loukast elnyomta az álom, mielőtt Cainnek haza kellett volna mennie. Ilyenkor Cain eloltotta a tüzet, megitatta Napraforgót és hazament.

-- Az első tűzháború történetét -- mondta Cain Loukasnak. -- De még csak az első fejezetnél tartok. Miért kérdezed?

-- Csak úgy -- Loukas hangja a sátorból hallatszott, meglehetősen álmosan. -- Tulajdonképpen azért, fiú, mert nagyon elcsendesedtél és pár könyvhöz a videotáblán még túl fiatal vagy.

Cain lenézett a videotábla sötétszürke hátterén ezüstkéken csillogó szavakra.

-- Melyek azok? -- kérdezte hirtelen. Loukas fölnevetett.

-- A fenébe is, Cain, ha azt akarom, ne olvasd el, miért mondanám meg őket?

-- Gondolom, nem akarod, hogy megőrüljek a kíváncsiságtól. -- Amit épp olvasott, lehangolta, de ezt aligha ismerte volna be Loukas előtt.

Úgy érezte, Loukas meghallotta a gondolatát.

-- Ha valóban tudni akarod, keresd meg a tartalomjegyzéket, és próbálj találomra fölnyitni kartotékokat. Amelyekhez nem tudsz hozzáférni, azokhoz nem is szabad. Azt sem engedtem volna meg egy évvel ezelőtt, amit most olvasol.

-- Miért nem? Kis csönd után:

-- Egy embereket ölő gép írta.

Cain nevetett.

-- Azt hiszed, átverlek?

-- Nem, Loukas -- mondta gyorsan Cain.

-- Hát igazán nem. Egy keringő, nagyon okos háborús gép volt, a Tűz előtörői. Röntgenlézersugarakat irányított, ezekkel lőtte le a fúziós robotrepülőket, és minden mást. A Tűz napján is működött, csökkentette a katasztrófa mértékét: nem engedte célba érni a robotrepülőket. A Tűz után leírta az emberekről -- az alkotóiról -- tanultakat; azután, mivel mások megvédése érdekében sok embert megölt, abbahagyta működését. Mire T'Pau népe újra eljutott a Föld körüli pályára, a memóriájában tárolt részek elpusztultak, és többé nem lehetett azokat pótolni.

-- Egy gyilkos gép? -- kérdezte Cain hitetlenkedve. -- Miért akarhatták?

-- Fejezd be a könyvet, Cain.

-- Loukas!

-- A gép ölt, Cain. Azért alkották. De megbánta. Sajnálatot érzett.

-- Ez csak találgatás. De... ha egy gépet meg lehetett tanítani erre, talán T'Pau népe félt, hogy példája alapján megtanulják más emberek is. A gép sajnálatot érzett -- ismételte Cain --, mert embereket ölt.

-- A szó, amit keresel -- mondta Loukas nagyon-nagyon halkan --, a bűntudat.

 

-- ... És csak ezután vették észre a tenger emelkedését. Azokban az időkben még sok óceán volt, Cain, nem csak egyetlen. Semmit sem ismernél meg egy akkori térkép alapján. Rögtön az első és legnagyobb tűzháború után rövid jégkorszak következett, amikor a Tüzek füstje és pora eltakarta a nap fényét. A régi nyelven ennek nukleáris tél volt a neve. Ez rögtön a Fehér Láng Törzs elleni háború után történt, azután, hogy a Gyűrű Nővéri Szövetsége közölte, elege volt a háborúskodásból, és átengedi a Földet azoknak, akik még harcolni akarnak érte. Így az uralkodók -- akiket akkor T'Pau népének hívtak, T'Pau Almandar, a gépmérnök után, aki tervezte és lelki tulajdonságokkal ruházta fel őket -- följöttek északra, ahol nem volt olyan veszélyes a sugárzás. Igazi embereket is hoztak magukkal, és letelepedtek ebben a völgyben. Akkor még nem is tudtak az óriások létezéséről, csak szóbeszéd járta róluk. Sok mutáns született a Tűz háborúi alatt; legtöbbjük kihalt. Az óriások nem. Túléltek mindent, fönt északon, magas szintű technikai tudásuk segítségével. Az uralkodók megbizonyosodtak az óriások létezésében, mihelyst megtudták tervüket: újra fel akarták melegíteni a világot. A történet szerint akkor Loden, Donner és Loga fölment északra, az óriások hazájába, és addig háborúzott velük, míg az óriások megadták magukat. A felmelegítés már javában tartott, az óriások nem tudták leállítani. A folyamat az üvegházhatáson alapult; ha érdekel, egyszer elmagyarázom. A tengerek emelkedtek, és az óriások félelmükben, hogy az uralkodók elpusztítják őket, megépítették a Nagy Gátat a völgy védelmére. És, amint látod, meg is védi, immár ezer éve. Hát igen, hosszú idő. T'Pau népéből lettek az uralkodók, az átlagférfiakból és -nőkből a dolgozók, és ezer év alatt nem tört ki az erebioni lázadásnál nagyobb háború...

 

3.

 

Egyik vasárnap késő este, 1196 telén, Loukas tüzénél üldögéltek. Lógott az eső lába, és Loukas levertebb volt, mint máskor. Szórakozottan hangolta gitárját, és furcsa dallamokat pengetett, Cain sosem hallotta. Nem is nagyon figyelt oda; a Gyűrű Nővéri Szövetségéről olvasott Loukas videotábláján, arról a félvallási rendről, amely valaha harcolt -- nem háborúzott, versenyzett -- az uralkodókkal a Föld uralmáért. A szöveget egy Gábriel nevű uralkodó írta, és Cain a Loukas javasolta fenntartással olvasta. T'Pau Almandar hatalmas vereséget mért a Fehér Láng Törzsre, és fiát, John Almandart elküldte tárgyalni a Nővéri Szövetséggel, az egyetlen jelentős hatalommal, amely még szembeszállhatna velük.

A videotábla lenyűgöző találmány volt, bár Cain ezen sohasem gondolkodott. Tartalomjegyzékében ötször annyi könyv szerepelt, mint az egész iskolában Sandahi tanárnőnél. Soha nem töprengett ezen.

Csak akkor figyelt fel az uralkodók és a Nővéri Szövetség tárgyalásáról szóló történetből, amikor meghallotta a gitárt, és Loukas tekintetét érezte magán. A dal kellemes volt, egyikre sem hasonlított az eddig hallottakból.

 

A legszebb domb is sárgul

Melyet láttam én

A dalnok hangja elhal

Csak álmodik és remél

 

A borostyánfény fakul

Leszáll ránk az éj

A dalnok hangja elhal

A lantos még zenél

 

Loukas hangja halkult, majd elhallgatott.

-- Ez a "Gyémánt" című dalból való. Azért írtam... most, azt hiszem, mindegy, miért, régen volt. Csendesen ült a gitárral a kezében, ujjait a húrokon nyugtatva, de nem játszott; egyszerűen ült, és Caint nézte.

-- Az a legfontosabb, hogy megismerd a világot; az ismeret -- a tudás -- halálosabb fegyver a kardnál, messzebbre visz a nyílnál. Tanulmányozd -- mondta hevesen --, tanulmányozd az ellenségedet, de ne csak addig, amíg jobban ismered, mint ő saját magát.

Már régebben is kerülgették ezt a témát, de épphogy érintették. Cain először öntötte szavakba, valami megmagyarázhatatlan, furcsa szorítással a gyomrában.

-- Az uralkodók ellenségeim?

-- Megölnek, ha csak itt ülsz, Cain. Ha nem az ellenségeid -- mondta Loukas --, akkor ez a szó elvesztette jelentését, újat kell kitalálnunk helyette.

Cain bólintott, nem vitatkozott, rögtön elfogadta a választ.

-- Mesélj róluk.

Loukas egy hosszú percig hallgatott.

-- Az Akadémia egy épületcsoport, Cain, Parlament városában, és egyben az ezekben az épületekben működő iskola neve. Tudod, az uralkodók is kételkednek néha. Hisznek a békében, az igazságban és a becsületben -- és hisznek a Fény hatalmában. És nem képmutatók, a hitük szerint viselkednek.

-- Egymással.

-- Bizonyára tudott: örökké élnek -- vagy legalábbis nem az öregedés miatt halnak meg. Loden és Loga idősebb, mint a Nagy Gát, és valószínűleg él még egy tucat velük egykorú uralkodó. Egyszer azt hallottam, hogy Loden valójában a Tűz előtt született, bár nem tudom, igaz-e. Sok tekintetben kevesebbet tudok az uralkodókról, mint tudhatnék a híresztelések ugyanúgy terjednek az Akadémián, akár bárhol másutt. De életük hosszáról nem szóbeszédből, hanem hideg tapasztalatból tudok. A hosszú élet nem az uralkodók genetikai felépítéséből ered. Ez a Fény fölötti hatalommal függ össze. Ha például egy uralkodó megsebesül, szinte azonnal meggyógyítja magát: érintkezésbe lép a Fénnyel. Azt mondják, az öregedés is csak egyfajta sebesülés, és a Fény megérintése segít nekik a megelőzésben. -- Loukas szavai folyamatosan, monotonon peregtek át Cain fejében. -- Bár a Fény fölött nincs hatalmunk, mi is ugyanolyan hosszú és termékeny életet élhetünk, mint ők. Nem a Fény segítségével, hanem egy, a Tűz előtti utolsó napokban kikísérletezett szerrel.

Cain izgett-mozgott Loukas semmibe révedő tekintete előtt; helyesebben Loukas nem is a semmibe, hanem egy nagyon-nagyon távoli dologra nézett Cain mögött.

-- Egy serkentőnek nevezett szerrel.

Cain suttogott:

-- Beszélj erről.

Villám csapott le a távolban.

-- Miért akarsz tudni róla, Cain?

-- Miért nem engedik használnunk? Loukas hirtelen elmosolyodott.

-- Helyes, ez a lényeg. Rátapintottál, fiú. -- Loukas levette válláról a gitárt, fölakasztotta egy szögre a sátorban. -- A nedvesség árt a fának -- mondta szórakozottan. -- Hamarosan megtanítalak játszani; azt hiszem, megvan benned a hajlam. -- Nyugodtan ült, és gondolkodva ráncolta homlokát. Cain látta, nehezére esik szavakba önteni gondolatait. -- Azt szeretném, ha értenéd és nem gyűlölnéd a világot. A gyűlölet nem segít, csak vakká tesz. Cain, sok csodálnivaló van az uralkodókban. Tulajdonképpen jó emberek. És mégis: ellenségeid neked is, nekem is, mert nem akarják megosztani velünk hosszú életüket, mert olyan jól rejtegetik előlünk az ifjúságserkentő titkát, hogy kétlem, egyáltalán ezt a szót bárki ismerné ebben a faluban. Az uralkodók nagyon sokáig élnek, Cain, így megtanulhatták távolról szemlélni az eseményeket, és nem holnapra vagy a következő évszakra terveznek, hanem -- a dolgozók időszámítása szerint -- emberöltőkre. T'Pau népe lassú, nem termékeny faj. A homo sapiens -- ennek mi is tagjai vagyunk -- hozzájuk képest úgy szaporodik, mint a nyulak. Csak az életünk végessége miatt nem vagyunk annyian, hogy az uralkodóknak tartani kellene tőlünk. Ha nem halandók lennénk, két-három emberöltő alatt annyira megtöltöttük volna a völgyet a Nagy Gáttól egészen Parlamentig, hogy képtelenek lennének ellenőrizni. Akkor aztán volna okuk a félelemre. Tehát meg kell tagadniuk tőlünk az ifjúságserkentőt.

-- És még egy. Szeretik a fényűzést, a kényelmes életet, akár a dolgozók. A Tűz előtti időkben gépek végezték a dolgozók mostani munkáját. Régen mindenki úgy élt, ahogyan most már csak az uralkodók engedhetik meg maguknak, így, hacsak nem élesztik föl a régi tudományt -- és emlékszel, hitük szerint a tudomány okozta a Tüzet,-, megszokott életmódjukhoz muszáj kiszolgálni őket, éspedig jól, és muszáj minden uralkodónak sok dolgozót hatalmában tartani.

Cain lassan formálta a szavakat.

-- És az igazság, Loukas? Amiket meséltél az uralkodókról -- hitük a háború és az emberölés rosszaságáról, az etikus és nem etikus viselkedésről vallott nézeteik -- valahogy nem férnek össze.

Loukas bólintott, és rosszkedvűen piszkálta a tüzet egy égő bottal.

-- Valóban nem. Ezt ők is tudják. -- Itt-ott szikra csapott ki a tűz mélyéről. Amikor Loukas megszólalt, először úgy tűnt, szavainak semmi közük az eddigiekhez. -- Egyszer tanulmányoznod kéne a keresztény teológiát. Én fiatalabb koromban megtettem. Képtelenségek vannak benne, például egy végtelen hatalmú, végtelen kegyelmű, végtelen jóságú, mindentudó Isten -- de van saját kínzókamrája és ellendémona, Lucifer, akit nem tud vagy nem akar elpusztítani. Ezt sohasem értettem, mert ha nem tudja elpusztítani Lucifert, akkor egyáltalán nem lehet végtelen hatalmú; ha pedig nem akarja, nem végtelen jóságú. -- Loukas fanyar mosolyra húzta ajkát. -- Ha megérted a keresztények érvelését, Cain, akkor megértheted az érveket, melyek alapján az uralkodók igazságosnak vélik megtagadni a dolgozóktól az ifjúságserkentőt. Az a teljes igazság, Cain, hogy félnek tőlünk, félnek a technikától. Túl gyorsan szaporodunk, és a technika megváltoztathatná az életünket, hogy ne csak a túlélést szolgálja. Ugyanaz a technika okozta a Tűz háborúit és ugyanezen technika következtében Donner Almadar elküldhette a fenébe az Uralkodói Tanácsot a nagy szakadás idején. Ez az igazság. Újra mennydörgött fölöttük az ég, és csodálatos fehér villámfény ragyogta be a völgyet körülöttük.

-- De egymásnak azt állítják -- hiszen a serkentőt nem is említik a dolgozóknak --, mivel mi nem tudjuk hozzájuk hasonlóan uralni a Fényt, nem vagyunk méltók egymás közt használatos etikai normáikra sem. Ebben valószínűleg a többség egyetért. De a vélemények megoszlanak egy másik, rád nézve is fontos dologban: megtanulhatja-e egy dolgozó uralni a Fényt? A válaszért létrehozták az Akadémiát, és a dolgozók legokosabb gyerekeit ugyanúgy tanítják, mint az uralkodókéit. Azok a dolgozók, akik megtanulják uralni a Fényt, hasonulni hozzá és Fénnyé válni, uralkodók lesznek, ezáltal örökké élnek. -- Vállat vont. -- Hazugságok egymás hegyen-hátán; persze a diákoknak nem ezt mondják. Ha megmondanák nekik, hogy a Fény segítségével maguk is uralkodókká válhatnak, az ugyanolyan lenne, mintha beszélnének a serkentőről. Az uralkodók csak egymásnak vallják be, hogy ha valamelyikünket arra érdemesnek látnak, azaz használni tudja a Fényt, maguk közé emelik uralkodónak.

Loukas mind gyakrabban válaszolt Cain kérdésére, mielőtt egyáltalán föltette volna őket.

-- Ne tévedj, Cain. Bár hasonlítunk egymásra, mi és az uralkodók külön fajtához tartozunk. Ha együtt hálunk, nem lehetnek gyerekeink. És akaratuk szerint felvértezhetik magukat a Fénnyel. Hogy dolgozók megtanulhatják-e használni a Fényt...? -- Egy pillanatra elhallgatott, mintha valami eszébe jutott volna. -- Nem tudom. De a kérdésedre válaszolva Cain, csak annyit mondhatok, volt valaki. Egyetlenegy, Cain. A történelem során egyszer valaki, aki nem T'Pau népéből származott, uralkodó lett. És a fene egye meg, nem is dolgozó volt, hanem egy barbár, a Sugárzó Sivatagon túlról.

-- Loukas hevesen a tűzbe hajította botját. -- Egy barbár.

-- Egy mutáns?

-- Miért ne? Azt mondják, Loga uralkodónak gyerekkorában ezüst színű szeme volt és krétafehér bőre. T'Pau, a génmérnök oltotta be váltólázvírussal, így kapta a T'Pau népére jellemző sötétebb bőrét és kék szemét. -- Összehasonlítva másokkal, sötétebb. A legtöbb dolgozó sötétebb bőrű az uralkodóknál, bár csak kevesen annyira barnák, mint én. De a Sugárzó Sivatagon túl barbárok élnek, hófehér bőrű és ezüst szemű barbárok.

-- Úgy beszélsz, mintha láttad volna. -- Cain sohasem volt nyíltabb. Tudta, Loukas soha nem kérdezi őt olyasmiről, amiről nem akart beszélni. -- Nem voltál mindig énekes.

-- Nem, nem voltam mindig énekes -- válaszolta egyszerűen Loukas.

A látomás hirtelen és élesen csapott le Cainre; valamiképp tudta, ez a Sugárzó Sivatag, a fölötte lebegő szellemfénnyel. Sugárvédőpajzsban vonszolta magát, a szomjhalál szélén, és valami szépség várja, hatalmas szépség...

Magához tért, és látta Loukas fürkésző tekintetét.

-- Igen, fiú, egyszer átkeltem a Sugárzó Sivatagon -- de nem emlékszem a szomjúságra. Meg a fáradtságra...

Cain enyhén megrázta magát, a kép elhalványult. Csengett a füle.

-- Loukas... Mikor voltál harcos?

-- Mind nehezebb -- Loukas társalgó stílusban beszélt -- a magam ritmusában mesélnem. Valamikor régen harcos voltam, Cain. Erebion városa föllázadt az uralkodók ellen, gondolom, sejted, melyik oldalon harcoltam. Az uralkodók nem szennyezték volna be kezüket egyszerű emberek elleni harccal. Embereket béreltek, őket küldték ellenünk. Szinte egész Erebion és Semalia tartomány jó része fölkelt akkor. Erebion megszűnt, és Semalia még mindig nem tért ma...

-- Loukas?

-- ...gához a háborús veszteségekből. Nem...

-- Loukas!

Loukasnak föl kellett ráznia magát az emlékezés mélységeiből.

-- Cain? Mi baj, fiú?

Cain nem tudta, miért fontos ez neki, csak azt tudta, igazán az.

-- Loukas, hány éves vagy?

Loukas merengve nézett a tűzbe. Egyik kezével göndör szakállával játszadozott.

-- Cain... -- elhallgatott. Egy idő után Cain azt hitte, Loukas nem fog válaszolni, és már megbánta merészségét. Valahol, nagyon mélyen, fölmerült benne a gondolat: a legszörnyűbb az életében, ha Loukasnak nem tetsző dolgot művel. Végül Loukas lassan fölállt, és leoldotta az övét.

Elkapta Cain döbbent tekintetét, és elnevette magát.

-- Nyugodj meg, nem fanyalodom fiúkra, mióta Jennyt utoljára ágyba vittem. -- Kihúzta az övet a tartókból, és odanyújtotta Cainnek. -- Nézd meg a csatot. Könnyen lejön; ha valaki ki akar rabolni, ezt fogja elvinni. -- Cain levette az ezüstcsatot, megcsodálta mívességét, majd félretette. -- Fordítsd meg. Látod középen azt a sötét foltot? Add ide. -- Loukas elvette az övet Caintől, és hüvelykujjával megérintette a foltot. -- Titkos zárat varrtak ide, ugyanolyat, mint a sátramra és Napraforgó nyeregtáskájára. Ha rajtam kívül bárki megérinti a foltot, nem történik semmi. És szét sem lehet vágni az övet; mert a látszat ellenére, kidolgozott bőr. -- Loukas újra megfordította az övet finom, de erős zenészkezében. Egyik végén szétnyílt, és Loukas kis, átlátszó csomagot vett ki belőle.

Cainnek nyújtotta a csomagot, és szárazon megjegyezte:

-- Ne ejtsd a tűzbe.

Cain Loukasról a csomagra nézett, majd megvizsgálta tartalmát. Hat gömb volt benne, mindegyik színültig töltve kék, a tűz vibráló fényében csodásán ragyogó folyadékkal, az óceán tiszta, mély kékségével. Hirtelen teljesen kiszáradt a torka. Visszanézett Loukasra.

-- Ugye, ez ifjúságserkentő?

-- Az. Minden hetedik-nyolcadik évben be kell egyet venni -- Loukas nem adott több magyarázatot.

-- Hogyan, Loukas?

-- Persze nem az uralkodóktól -- Loukas óvatosan keresgélte a szavakat, akár az ösvényt kereső ember egy medvecsapdákkal teli mezőn. -- Cain, engem nem Loukasnak hívnak. Illetve valamikor nem így hívtak. Artemis volt a nevem, hatvanhét éves vagyok; én vezettem az erebioni lázadókat az uralkodók ellen.

Cain a tűzbe bámult. Csönd volt, egyre feszültebb csönd. Ismét a mennydörgés robaja hallatszott, és a haldokló narancssárga tűzben az ágak meg-megroppantak, mintha válaszolnának. Fölnézett, és Loukas barna szemét látta, amint őt nézi a tűz fölött.

Cain természetesen, bizalommal telve várt, és Loukas lágyan elmosolyodott, mintha a fiú mondott volna valamit, amit ő megértett; azután tovább mesélt.

-- Nyolc és fél évig jártam az Akadémiára, de azután megbuktam mint alkalmatlan, így hazaküldtek -- akkor még semmit sem tudtam az ifjúságserkentőről --, és találkoztam bizonyos óriásokkal, akik -- ők tudják, miért -- tanítani kezdtek, miután kikerültem az uralkodók karmaiból. Te nem sokat tudsz az óriásokról, Cain. Most még nem is baj, de majd meg kell ismerned őket; ez nagyon fontos. Amikor utoljára kihívták az uralkodókat, azok könnyedén legyőzték őket, ezért azt hiszik, képtelenek lennének megverni az uralkodókat csatában. Szerintem most már kihívhatnák őket, és győznének is. De egységesen nem fogják, mert vezetőjük, a skaald parancsait kell követniük. És azokat a gyerekeket, akikből skaald lehet, arra tanítják, ne is álmodjanak az uralkodók elleni harcról, mivel a legutóbbi csatában az óriásokat kis híján kiirtották.

-- De néha pár óriás otthagyja népét; egyedül cselekszik. Két ilyen óriás -- mondta halkan Loukas -- segítette a föllázadt Erebiont. Támogatásuk nélkül valószínűleg nem is harcolunk az uralkodók ellen, és semmiképp sem bírtuk volna ki annyi ideig. Az egyik óriás egy Riabel nevű génmérnök volt. Az óriások között a dzsinn szó káromkodás, a T'Pau név szintén. Az óriások maguk is dzsinnek, bár az életedbe kerülhet, ha erre emlékezteted őket. Génmérnökök alkották őket, az első tűzháború előtt, és bizonyos szempontból hibásan. Erősek, de magasak a földi gravitációhoz; túl magasak és súlyosak. Állandóan fájdalmat éreznek, és a legtöbben degenerációs csontbetegségben halnak meg; nem könnyű ez a halál. A genetikai tervezés tudománya tiltott közöttük; és ha valaki, mint Riabel, mégis megtanulja és elfogják, vagy megölik, vagy száműzik. Riabelnek nem lehetett nagy a bűne vagy megvesztegették a bíráit; nem ölték meg; ez szokatlan, ha elfognak egy géntervezés művészetével játszadozó óriást. O, Riabel nem T'Pau Almandarhoz hasonló génmérnök volt, nem teremtett fajokat. De alkotott egy, az emberekre és az óriásokra egyformán ható ifjúságserkentő-variánst. Az ifjúságserkentőt hívják más néven átváltoztatóvírusnak, Cain. Ez nem igazi vegyszer, hanem egyfajta fertőzés; véletlenül üdvös a hatása. Mondhatnánk, a váltóláz ellentéte. Riabel és asszisztense, Kenoir az óriások ideológiájából eredő okok miatt -- most nem részletezem -- adtak nekünk az ifjúságserkentőből, sőt puskákkal és ágyúkkal is elláttak.

Ezek a szavak: puska meg ágyú, semmit sem jelentettek Cainnek.

-- De miért harcoltál az uralkodók ellen, Loukas?

-- Nem egészen mi üzentünk hadat nekik mondta Loukas kissé humorosán. --- Inkább ők nekünk. De amikor a csata elkezdődött, mi harcoltunk. Hát persze, hogy harcoltunk, fiú! -- Tekintete találkozott Cainével, a tűz még mindig ragyogott a szemükben. -- Örökké akartunk élni.

 

4.

 

Az idő repült. Cainnek, mivel nem tudta kívülállóként nézni az eseményeket, minden nap egy örökkévalóságnak tűnt, nem érzett változást életében. Loukas egyszerűen ott volt; Cain mindig is Kephard kocsmája előtt ült. Ritkán gondolt apjára, a dombok közti házra pedig soha. Nem vizsgálgatta saját életét; cinizmusa ellenére soha nem töprengett azon, Loukas miért foglalkozik vele annyit. Az ifjúság ártatlanságával úgy fogadta a világot, ahogyan jött, és nem kérdezett. Nem volt tisztában boldogságával, és ha ezt akkor a fejéhez vágják, gondolkodás nélkül tagadja.

Loukas tanította: történelemre, némi tudományra és saját tudása szerinti matematikára. Megtanította énekelni és gitározni Cain képessége szintjén. Cain szeretett a hangszeren játszani, de a tehetségnek híján volt.

Ha Cain el is maradt tanára mögött bizonyos dolgokban, másokban túlnőtt rajta. Megtanulta szavak nélkül is érteni Loukas feléje küldött gondolatait; valamint megtanulta meghallani Loukas szándékosan elrejtett gondolatait. Egy idő után erős koncentrálással szinte mindenkinek olvasni tudott a gondolataiban. Néhányan lezárták annyira az agyukat, hogy Cain csak nagy erőfeszítéssel látott bármit is a szemük mögött. Meglepetésére és megkönnyebbülésére -- anyja is ilyen volt. Húgai nem.

Más dolgokat is megtanult; helyesen lélegezni, befolyásolni az oxigén bejutásának sebességét szervezetébe, valamint szabályozni az égés idejét; hogyan kell lassítani testének működését és szívverését meditáláskor; hogyan gyorsítsa magát, az oxigén és adrenalin összehangolásával, a belőle kirobbanó erőhöz, hogy hihetetlen, vibráló sebességet érjen el. Régen boszorkányságnak nevezett dolgokat tanult: a kockát akarata szerint dobni, egy kártya túloldalát megfordítás nélkül megnézni, fényt gyűjteni a sötétségből az olvasáshoz. Loukas utasítására csak jelenlétében használta ezeket a képességeket, akkor is csak irányítása mellett. Loukas megígértette vele, máskor nem alkalmazza, és Cain képtelen volt megszegni ígéretét.

Az etika iránt -- ennek Loukas elsődleges jelentőséget tulajdonított -- volt talán a legkevésbé fogékony, ez érdekelte legkevésbé. Mindazonáltal rájött, nem tudja megszegni Loukasnak tett fogadalmát, bár mikor szavát adta, eszébe sem jutott, hogy meg is fogja tartani.

Ez zavarta.

Tanult és tanult, és az idő elröpült mellette, folyó és kő mellett. A kő Cain volt.

 

Két említésre méltó esemény történt vele tízéves korában; Hogan bátyját, Thomast, az egyetlen könyvelőt Eastmarchban, szélütés érte, és Caint elvitték keletre. Életében először hagyta el Eastmarch területét, és Telindelbe ment.

Thomas kora tavasszal kapta a gutaütést, emberemlékezet óta az egyik leghidegebb tavaszon; tavasz 21-e vasárnap volt, és Thomas templomba ment Elenával, Hogannel és a gyerekeikkel, mint máskor, bár iszonyúan reszketett a hidegtől. A mise után Thomas hazatántorgott közeli otthonába. Neki sem volt vezetékneve -- mint senkinek a faluban --, de a falu egyetlen könyvelőjeként ő állt a legközelebb ehhez. Ez a falu központjához közeli házán is látszott.

Cain várt, míg Hogan halló távolságon kívül került. Hazafelé tartottak. Beszélni akart anyjával.

-- Mama!

-- Igen -- Elena zihálva lélegzett a jéghideg levegőben.

-- Thomast ma éjjel szélütés éri.

Elena nem állt meg, még csak nem is lassított. Elhitte, s Cain nem lepődött meg ezen.

-- Mikor?

-- Nem tudom, mama. Valamikor hajnalban. Valakinek mellette kéne lenni. Segítségre lesz szüksége.

-- Rendben. -- Egy darabig szótlanul mentek. Köszönöm, hogy szóltál.

-- Szívesen. -- Időnként Cain szinte szerette anyját. Ha másért nem, mert közel sem volt olyan hülye, mint a többi ismert felnőtt.

Hat héttel később, amikor hazaért Loukasszal elköltött vacsorájáról, Hogant és Thomast találta az első szobában az asztalnál. Elena borral kínálta őket, és mindannyian meglehetősen jókedvűnek látszottak. Thomas jól nézett ki, bár arcának bal oldalán még mindig látszott a bénaság. Cain odabiccentett feléjük, az asztalra tette a pénzt anyjának, és bement a hálószobába megcsinálni a leckét húgaival. Élvezte ezt, bár vigyázott, nehogy túl jól oldja meg a feladatokat. Alkalmanként tanult belőlük értékes dolgokat. Mellesleg túlságosan tisztán látta maga előtt Sandahl tanárnő megvető tekintetét, ha abbahagyná az egészet; nem szívesen gondolt rá.

Aznap este anyja kihívta, üljön a felnőttek közé. Nem kínálták meg borral. "Jenny -- gondolta megkérdezné, kérek-e."

-- Cain -- kezdte Elena --, beszéltem Thomasszal. Nincs egészen jól a betegsége óta, és szüksége lenne egy kisegítő fiúra: hordozni a könyveket, hozni-vinni őket, amikor ügyfélnél van, kitakarítani az irodát, segíteni neki rendesen felöltözni, ilyesmi. Öt esztárt ajánlott fel ezért egy napra, ez kicsit több általában a keresetednél, és hatra emeli, ha elégedett veled; és nem von le tíz százalékot, mint Sam Kephard. -- Ilyen boldognak Cain egy teljes évszak óta nem látta anyját. -- Szerintem már holnap kezdhetnél.

-- Az ok... -- mondta lassan Cain. Hirtelen fölnézett és rájuk mosolygott. -- Nem.

Anyja úgy nézett rá, mint aki nem hisz a fülének.

-- Tessék?

-- Az ok -- mondta Cain udvariasan --, hogy nem akarok.

Anyja csak ült, és próbálta visszafojtani dühét. Hogan elvörösödött, de szégyenében, Thomas csak ránézett.

-- De fogsz -- mondta végül Elena --, azt teszed, amit mondok.

Cain csöndesen ült, az ajkát harapdálta és gondolkodott. Végül fölnézett anyja haragtól égő szemébe.

-- Különben? -- Még csak föl sem emelte a hangját. Húgai a hálószobából meredtek rá. -- Megütsz? Kidobsz? Kephardnál ugyanilyen jó priccset kapok, napi egy esztárért. Az ételem is kijönne egy esztárból, és még Sam Kephard részesedése után is maradna valamim, ami most nincs. Elena üvöltve ugrott föl.

-- Akkor takarodj! Takarodj, te kis fekete szemű fattyú!

Hogan közéjük állt, nem hagyta Elenát odamenni Cainhez; ő anyja küzdelmét figyelte a kövér emberrel.

-- Mama? -- Cain várt, és amikor anyja, még mindig kipirultan a dühtől, lehiggadt annyira, hogy hallja, megismételte. -- Mama?

-- Ne szólíts így -- nagyon gyorsan lélegzett. -- Soha többé.

Cain egy ideig nyugodtan ült. Amikor újra megszólalt, egy gyermek hatalmas, félelmetes hidegségével beszélt, akit semmi sem érdekel, aki megtanulta, hogy semmi ne érdekelje.

-- Rendben van, asszonyom. Elena, miből fizeted az iskoláztatást? Két és fél esztárba kerül naponta Siva és Bárra iskolája, háromba egyikük betegsége. Neked nincs. Honnan lesz? Hogan ad neked?

A szavak betöltötték a szobát. Elena rá sem nézett, tudta, Hogan a puszta gondolattól kényelmetlenül érzi magát. Cain folytatta.

-- Szóval, Hogan nem. Sandahl tanárnő megengedi, hogy együtt tanuljak a húgaimmal, pedig te nem engedheted meg magadnak az én iskoláztatásomat is. Ha egyikükért sem tudsz majd fizetni, gondolod, ingyen járhatnak hozzá? -- Ismét nem kapott választ. Cain megint bólintott. -- Szóval, Sandahl tanárnő nagylelkűségében sem bízhatunk. -- Enyhén halkított hangján, hogy húgai ne hallják: -- Mielőtt apa meghalt, megkért, vigyázzak a lányokra. Ha nem mondta volna, már egy éve nem lennék itthon. -- Anyjára nézett, és amikor újra megszólalt, hangjából annyi megvetés áradt, amennyit egy felnőtt el sem tudott képzelni. -- Ugye nem gondolod komolyan, hogy én szeretek itt lakni? Mielőtt anyja válaszolhatott volna, Thomas szólalt meg, enyhén egybemosva a szavakat.

-- Egy pillanat -- viselkedése félelmetes volt, és valahogy meglepő. -- Cain, gyere velem sétálni, jó?

Cain anyjára nézett, azután Thomasra.

-- Persze.

Thomas bólintott, kezébe vette a botját.

-- És Elena, szeretném, ha addig megnyugodnál. Ülj le, gondolkozz egy kicsit, és kérdezd meg magadtól, mondott-e számodra ismeretlen dolgot a fiú. -- Cainhez fordult, miközben fájdalmasan föltápászkodott. -- Gyerünk!

 

Tavasz 60-a volt, a munkahét harmadik napja. Eastmarch csöndes ilyen későn, eltekintve az alkalmi járókelőktől és kocsiktól. Thomas erősen botjára támaszkodott, amint a Kereskedők Útján haladtak. Cain nem ajánlotta fel segítségét, nem hitte, hogy a nagy darab ember hasznát veheti. Thomas zavarban volt: Cain érezte ezt, és némi erőfeszítéssel rájöhetett volna a nyugtalanság okára is. Nem foglalkozott vele, csak sétált az utcán az öregemberrel. A jeges utcán nem esett hó, és a hideg ellenére nem fújt említésre méltó szél. Az előző néhány hét időjárásához képest kellemes volt az éjszaka. Végül Thomas megkérdezte:

-- Miért kaptad föl a vizet, Cain? Nem akarsz nálam dolgozni? Lehet, hogy tévedek, de szerintem mindig elég jól kijöttünk.

Cain szája üres mosolyra húzódott:

-- Elmegyek hozzád inasnak, ha akarod. És akár napi négy esztárért is, attól függően, mennyire elégedsz meg a munkámmal.

Thomas sóhajtott.

-- Cain, tudod, hogy ez lehetetlen. Az ügyfeleim jórészt itteni kereskedők és földbirtokosok. Ha fölvennék inasnak egy fiút, aki néhány héttel azelőtt még a csizmájukat pucolta, nem járnának hozzám. Mások is értenek annyit a városban a matematikához, hogy átnézzék egy üzlet könyveit; nem merem földühíteni az ügyfeleimet.

-- Értem -- mondta Cain közömbösen.

Thomas várt egy kicsit, amíg Cain nyilvánvalóan nem akart többet mondani.

-- Én meg nyalogassam máshol a jeget, mi? -- Cain nem válaszolt, és Thomas ismét sóhajtott. -- Cain, miért nem dolgozol nekem?

Cain nem nézett rá.

-- Azzal napi egy-két esztárral lenne több anyámnak; nincs rá szüksége. Ettől nem küldheti jobb iskolába a lányokat, mert ez az egy van. Valószínűleg a lányok nem évente kétszer, hanem háromszor kapnának új ruhát. -- Vállat vont. -- Nem érdekel az egész. Most is van elég szép ruhájuk. Tehát a húgaimon nem segít, ha nálad dolgozom, rajtam nem segít, ha nálad dolgozom, senkin sem segít, kivéve anyámat. Nem nagyon szereti Sam Kephardot, Loukast pedig egyáltalán. Soha nem vallaná be, de részben azért örülne, ha nálad dolgoznék, mert őket bántaná; Kephardot azért, mert elesne némi pénztől, Loukast meg, mert kedvel. Thomasra nézett. -- Mellesleg -- mondta közömbösen --, nem szeretem az öcsédet, és ha ő jó ötletnek tartja, valószínűleg nem az.

Cain meglepetésére Thomas nevetett a megjegyzésen. Furcsa nevetés volt, talán a betegsége miatt. Aztán így szólt:

-- Nem, az öcsém nem a legvonzóbb ember, tudom, nem szereted. -- Egy ideig szótlanul lépkedett. -- De nem is olyan rossz, és munkát adott anyádnak, amihez ő akkor nem sokat értett. Elena harmincas éveiben jár, de öregebbnek látszik, van két lánya és egy fia, aki még nem képes ellátni egy férfi munkáját. Nem fog újra férjhez menni, Cain, és az én rossz modorú, kövér és bizonytalan öcsém, aki csupa mélység nélküli felszín, még mindig elég tisztességes. Úgy értem, elég jó szegény Elenának, kaphatna rosszabbat is. -- Sóhajtott, mintha fájna valamije, de tartotta a lépést. -- Ismerned kellett volna anyádat kislányként. Jelenség volt -- becsvágyó, ez a megfelelő szó -- ahhoz képest, mennyire szegény családból származott. És jól élt apád haláláig, és Misha... Elcsuklott a hangja, egy pillanattal később lassabban folytatta. -- Azt hiszem, most már ő is tudja, nem lesz jobb sorsa az anyjáénál. De elhatározta, a lányoknak jobb lehetőségeket nyújt. -- Cain szótlanul bólintott. -- És ami téged illet Cain, nem vehetlek föl inasnak. Tönkremennék akkor. De megtanítalak mindarra, amit tudok, mintha az inasom lennél. Egyszer majd megélhetsz ebből.

Thomas látta a hitetlenséget Cain arcán, és a fiúra mosolygott.

-- Persze nem itt, nem akarom kiengedni a szellemet a palackból. Túl sokan emlékeznének a fiúra, aki az árokparton ülve pucolta cipőiket fél esztárért. De -- nos, nem Telindelben, az túl közel van mondjuk Saerlockban. Messzebb van és nagyobb is. Vagy még inkább Moorstinban vagy Allietownban, ott senki sem ismert gyerekként, vihetned valamire, Cain. És nem is akármire. Gyönyörű lovon érkeznél a városba, bukszányi csillaggal, bérelnél egy irodát, és kiakasztanád a névtábládat. Először nem menne jól az üzlet, de kitartó leszel, olcsóbban és jobban dolgozol, mint a többi könyvelő, és gátlástalanul hízelegsz nekik: milyen nagy hatással van rád jó üzleti érzékük...

Cain ezen elnevette magát.

Thomas kitört.

-- Valami vicceset mondtam?

-- Ismered Loukast?

-- A barátodat, a dalnokot? Hát fizettem neki egy-két italt hébe-korba... aha. "Jó üzleti érzék." Thomas bólintott. -- Vajon tőle hallottam ezt a kifejezést? A Fényre, tényleg szokta mondani. Tekintheted modellnek, ha akarod. A dalnok, bár felelőtlen, igen okos ember. No, de azt akartam mondani, Cain, tedd meg mindezeket, építs ki egy ügyfélhálózatot és egy szép napon a városban senki sem fog emlékezni arra, hogy nem a kereskedők rétegébe születtél. Mire öreg leszel, elég pénzed lesz -- ha bölcsen takarékoskodsz --, kezdhetsz visszavágyódni a szülőfaludba, Eastmarchba; eladod a boltot, fölkapod a feleséged és a gyerekeid, és irány nyugat. Sokáig haladsz a Vándorok Útján, átmész néhány hasonló városon, még a nevüket sem tudom, sosem jártam Moorstinnél távolabb --, mindenesetre átmész rajtuk, és a legszebb ruhádban, a legjobb lovon és kocsin megérkezel a városba, azután nyílt tekintettel azt mondod az embereknek, hogy eastmarchi földbirtokosok vagytok. Egy nézeteltérés miatt a helyi úrral kellett elhagynotok Eastmarchot. Az emberek mindig szeretnek rosszat hallani valakiről, és míg azon törik gonosz kis fejüket, miért voltál száműzetésben, nem töprengenek azon, az vagy-e, akinek mondod magad. Odadobod a pénzed a város lordjának asztalára, és kenetteljes udvariassággal megkéred őket, adjanak el neked némi földet. -- Thomas furcsán, félénken mosolygott rá. -- Adnának is, és így lesz a cipőpucolóból földbirtokos egyetlen emberöltőn belül. Kész. Ha valaha megnősülnék és gyerekeim lennének, én is ezt csinálnám. De mielőtt meglehetnéd, gyakorlatra van szükséged, Cain. Eljössz hozzám dolgozni?

Cain habozás nélkül válaszolt.

-- Persze.

Az egyszerű válasz szinte megdöbbentette Thomast; pillanatnyi zavarral pislogott Cainre.

-- Nos -- mondta kicsit később --, Úgy látszik néha még mindig meg tudom győzni az embereket.

-- Nem győztél meg.

-- He? Mi van?

-- Végül -- mondta Cain csendesen - megkértél.

 

Egyik este, nem sokkal nyár előtt, Cain véresen és megverve, de a saját lábán jelent meg Loukas sátránál. Loukas nem ütközött meg, lemosta arcáról a vért, és fölkötötte a karját: kiugrott a válla. Nem kérdezte Caintől, mi történt, Cain pedig nem árulta el.

Loukas hazakísérte, fénykarddal a kezében, a penge egy méter hosszan ragyogott. Akik még az utcán voltak, kitértek előlük.

Megálltak a lépcsőház bejáratánál.

-- Cain?

-- Nem mondom meg, kik tették Loukas. Bántanád őket.

-- És?

-- Én akarom.

A szabályozható lézer fényénél, gyorsan és hirtelen, kivillantak Loukas fogai barna arcából.

-- Ezt megértem. Mondd meg anyádnak, hogy Telindelbe utazol velem. Három, legföljebb négy hétig leszünk távol. Thomas mesternek majd én szólok. Nem haragszik majd túlságosan. Mire visszajövünk, ebben a rohadt kis faluban mindenkinél többet fogsz tudni a verekedésről.

-- Jó -- Cain egy pillanatig csak állt. -- Köszönöm, Loukas.

-- Szívesen. -- Loukas kikapcsolta a fénykardot, visszaakasztotta az övére. -- Akkor jóéjszakát.

Ismeretségük kezdete óta először Cain hirtelen és erősen megölelte Loukast. Úgy érezte, ez meglepte a férfit.

-- Köszönöm, hogy a barátom vagy. -- Választ sem várva fölrohant a lépcsőn.

Egyedül a sötét utcán Loukas újra elmosolyodott, talán kicsit kedvesebben a szokásosnál.

-- Szívesen, fiú. A Fényre, szívesen.

 

Cain, évekkel később, feltételezte, Telindelnek kellett tennie rá valamiféle benyomást. Ez volt az első város életében; itt a belvárosban négyszer annyi ember volt, mint Eastmarch egész területén. Mindazonáltal, míg az oda-vissza útra tisztán emlékezett, Telindel csak egy zavaros ködfoltként lebegett fejében, egy emlékezetes hatás döbbenetes erejével és tömegével. Minden, emlékezésre méltó dolgot Telindelből elnyomott a város háború alatti képe. Ez volt az első főhadiszállása, mielőtt kiépítette a barlangokban az irányítóközpontot, és emlékei azokból az évekből egy szinte mindennap lerombolt és újjáépített városról maradtak.

Egészen pontosan emlékezett első barlangokbéli élményeire. Loukas, pusztán gondolattal, levitte az őket követő szellemfényt a föld felszíne alá, a föld alatt visszhangzó üres térbe. A barlangok minden másnál jobban lenyűgözték Caint, olyannyira, hogy amikor bent Telindelben elétárultak a város csodái, a barlangok látványa, szaga és érzete majdnem elnyomta a valóságot.

Egyik este a Vándorok Útján pihentek meg, egy virágos mező mellett. A csípős éjszakai levegőben egyszerűen csodálatos volt a virágillat, és Cain az éjszaka nagy részében ébren feküdt; ha elszunnyadt, különös képek futottak végig az agyán; három nő és valami sápadt arany fény, és a fény körré alakult...

Egy gyűrű.

Másnap reggel megérkeztek Telindelbe, és Cain elfelejtette gyötrő álmát. Két napot töltöttek a városban, alaposan bejárták. Mialatt Loukas elintézte a vásárlást, megnézték a Nyári Játékokra készülődő várost, aztán indultak is vissza Eastmarchba. Hazafelé Caint nem zavarták álmok. Minden reggel és este egy-egy órát gyakorolták a különböző harcmodorokat. Utazásuk alatt Cain minden este fáradtan feküdt le.

Megtanult jól bánni a késsel, éppúgy, mint Loukas szabályozható lézerével. Loukas vett két kardot és egy összetett íjat Telindelben. Ezekkel a fegyverekkel is gyakoroltak, mintha Cain egyike lett volna a kiváltságos Malachor gyerekeknek, a világért sem egy szolgaivadék az eastmarchi dombvidékről.

Cain meditálással már elsajátította miként kell egyetlen rohamban összehangolni erőt és sebességet. Most Loukas arra is megtanította, hogy erre minden körülmények között képes legyen: figyelmeztetés nélkül rárontott, álmában támadta meg, vagy miközben mással volt elfoglalva.

Nem egészen öt hétig voltak távol. Amikor visszatértek Eastmarchba, Cain megtudta, távollétük alatt ott járt egy uralkodó gyerekeket válogatni az Akadémiára. Cain anyjának kivételével ebben senki nem talált semmi gyanúsat: Elena is csak gyanakodott, nem volt biztos magában.

Cain nem gyanakodott, ő Loukas világában élt, és Loukas világában nem létezett véletlen.

Eszébe sem jutott megkérdezni Loukast, ő tudott-e az uralkodó jöveteléről. Azon csodálkozott, hogyan tudhatta Loukas, de még ezt sem kérdezte meg. Ha Loukas azt akarta volna, hogy tudja, elmondta volna.

Cain ehelyett elkapott három fiút, mindhárman néhány évvel idősebbek nála, és majdnem kiverte belőlük a szuszt.

Életében először megízlelte a győzelmet. Édes volt.

 

Az idő repült... Kicsit még magát Caint is meglepte, mennyire élvezte a könyvelést Thomasszal, de még inkább a magasabb matematikába hatolásaikat, a trigonometriát és a differenciálszámítást. Ezeket Thomas "örömszámtannak" hívta, mert a könyvelés szempontjából teljesen haszontalan volt. Egyetlen vonalat sem húzott a könyvekbe, ha Thomas valamelyik ügyfele ott volt, de amint elmentek, annyit dolgozott, amennyit csak Thomas engedett. Idővel ez azzal járt, hogy elvégezte Thomas munkájának jó részét. Néha az ügyfelek észrevették Cain kissé hányaveti, nagybetűs írását Thomas finomabb jelei mellett; szóvá is tették Thomasnak. Thomas kijelentette: előrehaladott köszvénye miatt időnként Cain írja helyette a számokat; a földbirtokosok és kereskedők nem értettek annyit a matematikához, hogy megcsinálják saját könyvelésüket; azonnal elhitték a volt cipőpucoló alkalmatlanságát.

Cain kevéssel több mint négy évig suvickolta a csizmákat. Ugyancsak négy évig segített Thomasnak, és mikortól már ismerte Thomas elvárásait, ezek lettek élete legkellemesebb évei. Thomasnak mind ritkábban kellett Cain segítsége, ahogy folyamatosan fölépült a szélütésből. Ha Cain elvégezte reggeli munkáját és ott volt az ügyfelek érkezésekor, a délutánt és az estét akarata szerint tölthette, így aztán több ideje volt dalokat tanulni Loukastól, sört inni, vagy egyszerűen csak lazítani és figyelni a többi vendéget. Sam Kephard nem tudta rögtön úgy kezelni, mint a többieket: Cain körülbelül napi három esztárba került neki azzal, hogy nem üldögélt a kocsma előtt, nem várta a földbirtokosokat és kereskedőket. A tíz százalékon kívül elesett attól a bevételtől is, amit ugyanezek az emberek nála adtak ki cipőpucolás után. És általában jóval többet költöttek a Cainnek adott fél esztárnál.

Ahogy az évszakokból lassan évek lettek, Kephard is elfelejtette haragját, és megint csak nem számolta fel Cainnek a jeget.

Cain beleszeretett Jennybe, a felszolgálóba, legalábbis egy kicsit. Tudta, Loukas gyakran elment vele. Némileg még remélte is, hogy összemelegednek, és talán Loukas el is veszi. Csinos szőke lány volt, bár nem a legszebb nő Cain életében; nem is foglalkozott a külsejével, ahogy a többi városi asszony. Cain szinte sohasem látta kifestve. Nem zavarta; neki ő volt a legszebb. Loukason kívül -- ő nem számított -- csak Jenny nem vette gyerekszámba a felnőttek közül.

 

Cain a sarokban ült Loukasszal, és a sörét kortyolgatta. Furcsa hangulatban voltak mindketten. Annyira hatottak egymásra, hogy Cain néha nem tudta eldönteni, ő kedvetlenítette-e el Loukast vagy fordítva. Nem volt biztos benne, mi mardossa Loukast; elég volt neki a maga megoldatlan baja.

Cain aznap késő délután érkezett a kocsmába, csak egy percig maradt, azután elment, mivel húgait hazakísérte az iskolából. Amikor visszament vacsorázni, Loukast a verandán találta, meglehetősen mogorva arckifejezéssel.

Cain egy szót sem szólt, megvárta, míg Loukas föltápászkodott, és együtt visszamentek vacsorázni. Jenny furcsán, csendesen szolgálta ki őket. Cain határozottan úgy érezte, Jennyt is nyugtalanítja valami, akárcsak őket. Átvillant agyán a gondolat: talán nem kéne este hazamennie; anyja biztosan dühös lesz valamiért. Az egész nap így telt; még Thomas is, aki a legrokonszenvesebb ember volt máskülönben, szokatlanul szeszélyesen viselkedett délelőtt és délután. Nem sokkal az éjszaka beállta előtt kilépett, és éppen látta, ahogy Jaime Lusende kereskedő bezárta boltját, hazakísérte lányát, Risát. Cain húgaihoz hasonlóan Risa is Sandahl tanárnőnél tanult; Cain ott látta először. Iskola után apja üvegesboltjában dolgozott. Egy pillanattal Cain után Loukas is kilépett az éjszakai levegőre, gitárral a vállán.,

Loukas észrevette, hol pihent meg Cain tekintete, de nem szólt, még azt sem mondta meg neki, nincs esélye a lánynál. Cain évekkel később rájött, Loukas azért hallgatott, mert nem az a fajta ember volt, aki fölöslegesen fecsérli energiáját olyasmire, amit Cain is tudott.

-- Gyere, fiú -- mondta Loukas kedvesebben a szokottnál. Ügyetlenül megborzolta Cain haját. Menjünk be, megmutatom, hogyan csaltam múltkor a kockával.

Cain megrázta a fejét.

-- Nem hiszem, Loukas. -- Figyelte, ahogy a férfi és a lány végigment a sötétedő utcán. Lusende mester az övén lógó kést szorongatta. Tudta, hogy Cain nézi őket, és nem örült neki.

-- És mit szólnál, ha játszanék neked?

Cain rájött, hogy barátja, saját pocsék hangulata ellenére, őt próbálja felvidítani.

-- Igen -- mondta kissé félszegen --, az jó lesz. -- Követte, Loukast a kocsmába, visszaültek az asztalukhoz. Jenny szó nélkül leszedte az üres poharakat, és hozta az utánpótlást. Loukas rá sem nézett; Jenny szarvat mutatott neki a háta mögött. Cain némi erőfeszítéssel elfojtott egy mosolyt.

Egy Cain számára ismeretlen, egyszerű kis dallamot pengetve belefogott egy trágár nótába egy saerlocki kereskedőről, kezdve valószínűtlen születésével, folytatva még valószínűtlenebb életével. Jól nevelt társaságban egyetlen sorát se énekelhette volna el. Cain látta, Jenny tényleg el is pirult az egyik sornál; gyanította, hogy az ő arca is színt váltott, Loukas vigyorgott, két versszakkal később befejezte a dalt, és a taps közben odasúgta Cainnek:

-- És az ocsmányabb részeket, ahol Jocko beleszeret egy öszvérbe, még csak el sem énekeltem.

Jenny ismét megjelent, kicserélte Loukas üres poharát; Cain nem kért több sört.

-- Loukas?

Loukas a korsó fölött Cainre nézett, azután letette. Letörölte bajuszáról a habot.

-- Ó... Az énekléstől megszomjazik az ember. Mi van?

Cain lenézett az asztal régi, összekaristolt lapjára.

-- Elénekled nekem a "Gyémánt"-ot?

Loukas arckifejezése nem változott.

-- Inkább nem, fiú.

Cain fölnézett rá.

-- Kérlek!

Loukas furcsán nézett Cainre, Cain nem tudott olvasni a tekintetében. Végül monoton hangon beleegyezett.

-- Ahogy akarod. -- Mintha csak most venné észre, hogy gitárja még a nyakában lóg, felhangolta, bár fölöslegesen. Végül fölnézett, és hangosan eldörmögte magát. -- Kérhetnék egy kis csöndet a munkámhoz?

Rögtön rázendített.

 

A legszebb domb is sárgul

Amit láttam én

A dalnok hangja elhal

Csak álmodik s remél

 

A kocsmavendégek zsivaja felszívódott, mint víz a kiszáradt földbe; síri csend lett, amint Loukas énekelni kezdett.

 

A borostyánfény fakul

És leszáll az éj

A dalnok hangja elhal

A lantos még zenél

 

Kérlek táncolj és énekelj

Hisz nem tudod

Mit hoz majd a reggel

 

A lantos dala igaz és szép

Hisz nem tudod

A táncos merre lép

 

Gyertya ég s vak az énekes

Hát sok szerelmes összenéz

És szemed hiába keres

Táncost a táncban csak remélsz

 

A reggel jön s elragad

És bár nem vagy, én játszom

Sápadt arany hajnal

Ó, meglátod-e majd

A nap gyémántját, barátom?

 

Neked szólt dalom

És veled végetért

Vagy játsszak még tovább

Most már csak a dalért?

 

Loukas elrántotta kezét a húrokról, mintha a gitár érintése fájdalmat okozott volna neki.

Valaki a kocsma mélyén bizonytalanul tapsolni kezdett, aztán abbahagyta. Tapintható volt a csönd. Loukas föltápászkodott, hátra vetette vállán a gitárt.

-- Túl sokat ittam -- mondta nyersen. -- Reggel találkozunk, fiú. Menj haza anyádhoz, különben engem fog elővenni.

Nyílegyenesen ment a kijárathoz, és kilépett az éjszakába.

Maga az öreg Sam Kephard ment oda Cainhez néhány perccel később, és elvette Loukas otthagyott üres poharát.

-- Kicsit sokat ivott Loukas, mi? -- kérdezte halkan.

-- Nem hiszem -- válaszolt Cain.

Megitta a sörét, maradék pénzét az asztalra dobta, és távozott.

Rosszkedvűen, céltalanul sétált az üres éjszakai utcákon. A hold vékony karéja időről időre eltűnt a szakadozott, szürke felhőfoszlányokban. A falu színtelennek, valószínűtlennek látszott az új hold és a csillagok fehér fényében. Kristálytiszta volt a levegő, és Cain tudta, hamarosan esni fog. Hirtelen szállt le a köd, és egyszer csak maró fájdalommal támadt föl benne apja halála napjának emléke. Gondolataiba merülve nem is figyelte, merre jár. Ezért aztán meglepődött, amikor valaki a nevén szólította; ahogy fölnézett, a falu nyugati végén találta magát, nem messze Kephard kocsmájától. Pillanatnyi zavar után ismét tudott tájékozódni.

A nő az utca túloldaláról megint szólította, Cain fölismerte benne Jennyt; hazafelé tartott, kendőjébe burkolózva a hidegben.

-- Cain! Ugye hazakísérsz?

-- Jenny? -- Cain nem tétovázott. -- Persze. Mi mást tehetnék? -- Egy másik emberi lény hirtelen megjelenése az enyhe ködben és az, hogy nevén szólították, mindennél jobban esett most Cainnek. Könnyedén átszaladt a nedves utcán Jennyhez. A nő úgy ajánlotta föl a karját, mintha Cain egyike lenne azoknak, akik valóban haza szokták kísérni, és Cain mosolytalanul belékarolt. Jenny barátságosan megfogta a csuklóját.

-- Ma kicsit korán mész haza, nem?

Jenny kissé oldalt fordult, hogy lássa az arcélét. Mozgása közben bal melle Cain karját súrolta.

-- Már elmúlt éjfél, Cain.

-- Ó -- ezen Cain elgondolkodott. -- Nem vettem észre. Én... sétáltam.

-- Nem kétlem -- mondta szárazon Jenny. -- A séta borzasztó érdekes elfoglaltság egy tizenkét éves fiúnak.

-- Tizenhárom -- mondta Cain határozottan. Jenny sóhajtott, kifújta a levegőt az éjszakába.

-- Már megint ostobaságot csináltam. Úgy látszik, ez egy ilyen este. Loukast hasonló megjegyzéssel már magamra haragítottam. A Fényre, Cain, nem akartalak megbántani.

-- Semmi baj, nem sértettél meg. Csak igazán tizenhárom éves vagyok. -- Fölnézett a majdnem egy fejjel magasabb Jennyre. -- Nem tizenkettő.

-- Jól van -- mondta Jenny színlelt megbánással. Megértettem. Rendben?

-- Rendben.

-- Na és, min gondolkoztál idekinn egyedül? Jenny félrebillentette fejét. -- Talán Risa Lusendén?

Cain hirtelen hévvel kirántotta karját Jennyéből.

-- A Fényre, mit számít ez? Éppen eleget hallottam, hol a helyem a világban. Tudom, hogy butaság rágondolni, jó? Tudom.

Jenny finoman visszafűzte Cain karját a sajátjába. S olyan kedvesen, hogy Cain képtelen volt sértésnek tekinteni, mondta:

-- Különben is túl öreg hozzád. Miért nem keresel egy veled egy idős lányt inkább?

A gondolat Cainbe hasított; gondolkodás nélkül megkérdezte:

-- Hány éves vagy, Jenny?

Enyhe mosoly jelent meg a lány ajkán.

-- A Lusende csemeténél biztosan idősebb.

-- Á -- Cain elszégyellte magát --, nem így értettem.

-- Természetesen nem -- mondta komolyan Jenny. -- Pillanatnyi csönd után elnevette magát. Nos, azt hiszem, nem olyan nagy titok a korom. Huszonhat éves vagyok, Cain. -- Hangjába némi keserűség vegyült. -- Még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy meglátogassanak a férfiak, de már túl öreg ahhoz, hogy férjnek valót találjak. Azért nem annyira rossz. Kephard hasznának tíz százaléka az enyém. Annyi idős koromra, amikor már nem látogatnak meg a férfiak -- az még tíz év, ha a Fény is úgy akarja --, lesz az üzletbe társuláshoz elég pénzem. -- Kicsit halkult a hangja. -- És néha a férfiak adnak ajándékot -- pénzt --, amikor végeztek. Elfogadom.

Cain felfogta mindezt, s megkérdezte:

-- Te kurva vagy?

Jenny dermedten megállt, döbbenten meredt Cainre. Végül hangosan és meglehetős humorérzékkel elnevette magát. Kissé lehiggadt, de még mindig nevetve kérdezte:

-- Hol tanultad ezt a szót, Cain?

Cain megijedt a nevetésétől.

-- Én... háta...

Jenny be sem várva a választ, megrázta a fejét.

-- Mindegy -- mondta, még mindig jót mulatva -, biztos Loukastól. Csakis ő mondhatta. Ez egy saerlocki szó; soha nem hallottam egy eastmarchi szájából. Gyere, ne álldogáljunk itt egész éjjel. -- Aztán elhallgatott, mintha eszébe jutott volna valami. Loukas mondta neked, hogy én kurva vagyok?

-- Nem -- válaszolta Cain őszintén. -- Sosem beszélt nekem rólad, kivéve... -- kicsúszott száján a szó, mire észbekapott, és Jenny sürgető tekintete alatt, félszegen folytatta. -- Szóval, azt mondta, veled volt a legjobb egy goldriveri hét után, de arra a hétre nem emlékezett, csak mesélték neki.

Jenny nem szólt és Cain félt, esetleg megsértette. Védekező hangon tette hozzá:

- Hát ezt mondta. Jenny bosszús lett:

-- Ó, elhiszem, ez rávall. És a férfiak így beszélnek, tudom, inkább bóknak veszem. -- Megint elhallgatott, majd így szólt:

-- De a kurva szót ne használd, Cain. A legtöbben Eastmarchban nem is tudják a jelentését, csak néhányan; Saerlockban pedig sértés, jól nevelt társaságban nem is illik kimondani.

Cain könnyedén bólintott; nem nagyon érdekelte.

-- Mellesleg -- folytatta Jenny --, én nem vagyok az. Egy kurva pénzt fogad el férfiaktól, mert lefekszik velük. Nekem ha egy férfi pénzt ad, az az ő dolga, én sosem kérem. Mi baja volt Loukasnak ma este?

Finoman, minden átmenet nélkül tette fel a kérdést. Caint váratlanul érte, őszintén felelt.

-- Azt hiszem, valakit szeretett, neki írta ezt a dalt. Egyszer elkezdte játszani nekem, és abbahagyta.

-- Ó! -- Jenny eltűnődött ezen. Átmentek az úttesten, és délnek tartottak. Errefelé a csiszolt kőből épült házakat durva téglából, festetlen fából eszkábált csiricsáré kunyhók váltották fel. -- Nekem nem így tűnt.

-- Hát hogy?

Jenny habozott, ujjai Cain csuklóját simogatták.

-- Neked énekelt, Cain. Cain megrázta a fejét.

-- Én kértem meg rá. És?

-- Szerintem szerelmes beléd.

Egy hosszú pillanatig tartott, mire Cain megértette. Egy, anyja számára döbbenetes kifejezés után:

-- Ne beszélj hülyeségeket!

A majdnem sötétben nem láthatta Jenny arcát.

-- Soha nem gondoltál erre?

-- Nem. Barátok vagyunk, megtanít egy-két dologra. Ez minden.

-- Akkor nem beszélek többet erről. Megértem a barátságot. Vigyázni kell rá, Cain. Soha többé nem lesz ennyi barátságban részed. -- Észrevette, hogy Cain megdermedt, gyorsan hozzátette: -- Nem, nem úgy értem, hogy neked személyesen. Ne úgy vedd. Csak azt akarom mondani, a jó barátok ritkák, akárki vagy. -- Szótlanul mentek néhány háztömböt; Jenny itt lakott a falu végén, egy zömök téglaház emeletén. Mikor elérték a szobájához vezető lépcsőt, Jenny elengedte a karját.

-- Köszönöm a kíséretet, Cain. Máskor elég unalmas az út hazáig. -- Előrehajolt, és gyorsan homlokon csókolta. -- De most már siess haza. Anyád izgulni fog.

Cain megrázta a fejét.

-- Már ágyban lesz Hogannel. Valószínűleg észre sem veszi, hogy nem mentem haza. Ha igen, akkor sem érdekli.

Ó. -- Úgy tűnt, Cain szavai zavarba hozták Jennyt. Szemügyre vette a fiút.

-- Jenny?

Jenny hirtelen megrázkódott.

-- Tessék, Cain.

-- Amit Loukasról mondtál... komolyan gondoltad?

Nem ezt a kérdést várta.

-- Igen.

-- Aha.

-- Nem gondolok semmi rosszra, Cain. Nézz rám, kérlek. -- Fölemelte Cain fejét. -- Soha nem gondolkoztál azon, hogy egy férfinak az ő korában miért kellemes egy hozzád hasonló fiú társasága? Nem úgy értem, hogy megkívánja a feneked -- na, nem mintha meglepne, mert elég csinos --, csak hát... Komolyan azt hiszed, a sziporkázó szellemességed miatt időzik veled? Vagy... mindegy, nem számít. Engem nem lep meg, ha szerelmes beléd, hiszen majdnem olyan szép vagy, akár egy lány. Ezért lett rám dühös ma este. Elmondtam neki. Én viccnek szántam. -- Vállat vont. -- Talán valóban csak egy régi szerelem emléke miatt viselkedett így ma. De lehet, hogy valami másért.

Cain mozdulatlanul állt a hidegben, agyában szentjánosbogarakként hemzsegtek a gondolatok. Nem szólt semmit, csak állt, és Jennyt nézte.

Végül Jenny kissé vonakodva megkérdezte:

-- Föl akarsz jönni velem?

Cain lassan szólalt meg.

-- Micsoda?

-- Na, ne csináld -- csipkelődött Jenny --, ennyi idő alatt nem romolhatott el a hallásod. Biztos eszedbe jutott, ha már ilyen messzire elkísértél. Föl akarsz jönni velem?

Cain rámeredt. Eszébe sem jutott ilyesmi.

-- Én... Miért?

Jenny csípőre tette a kezét.

-- Miért, jó kérdés! -- Aztán rájött, Cain komolyan kérdezte; sóhajtott. -- Cain, én kedvellek. Ez elég indok, és a Fényre, hideg van itt kint. Egész éjjel feküdhetünk az ágyban és pletykálhatunk szeretteinkről, ha nem mersz mást csinálni, de lefagy a cicim a sok álldigálásban. Igen vagy nem?

-- Minden pénzemet otthagytam a kocsmában kottyantotta ki Cain.

-- Fény Ura -- kiáltotta Jenny --, majd reggel hozol nekem virágot! Az is elég lesz. -- Válaszra sem várva megfordult, és Cain gyorsan utánament a lépcsőn.

 

Másnap, amikor Cain Loukasszal vacsorázott, jókedvűnek látta. Egyikük sem beszélt az előző estéről, és ha a szokásosnál csöndesebben is költötték el a vacsorát, nos hát, a következő nap már normálisabb volt; egy hét múlva mintha az az este nem is történt volna meg.

Loukas csak egyszer említette Cainnek, amikor szarkalábas kézírásával a "Gyémánt" szövegével teleírt papírt adott neki. Akkor is csak ennyit mondott:

-- Szeretném, ha ezt eltennéd. Hogy össze ne keverd a szavakat, ha eszedbe jutna agyoncsapni a dalt énekléseddel.

Cain szó nélkül átvette a lapot, kereste a szavakat a válaszhoz, de Loukas megfordult és méltóságteljesen távozott.

 

5.

 

Cain tizennégy éves volt, amikor nyár 3. napján Selene uralkodó megérkezett Eastmarchba; gyerekeket akart választani Parlamentbe az Akadémiára.

Caint senki sem figyelmeztette; tanítás után néhány perccel érkezett az iskolához a húgaiért. Nem akart találkozni Risa Lusende bátyjával, Anionnal; ő szintén a testvéréért jött. Mielőtt Cain egyet pislantana, Anton előrántja a mindig magánál hordott kést. Ugyanis Anton három hétig sántított legutóbbi verekedésük után -- okosabb elkerülni a konfliktust.

Cain legnagyobb meglepetésére a gyerekek még jöttek az iskolából. Anton türelmetlenül toporgott a főkapunál; Cain néhány méterre tőle cövekéit le, és a tőle telhető legnagyobb türelemmel várt. Hacsak Anton pillantása Cain közeledtére nem számított egyfajta kommunikációnak, nem beszélgettek. Az osztályterem ajtaja makacsul zárva maradt. Cainnek eszébe sem jutott bekopogni, s főleg nem -- a Fény óvja ettől -- benézni. Sandahl tanárnő a fejét vette volna.

Megpróbált visszaemlékezni, Sandahl tanárnő mikor engedte ki későn a diákjait. A Loukastól tanult emlékezőtechnika segítségével, Cainnek, talán Loukast kivéve, mindenkinél jobb volt a memóriája Eastmarchban. Gondosan végigkutatta emlékeit, de egyetlenegy olyan alkalom sem jutott eszébe, amikor az ajtó nem nyílt ki pontosan a hetedik kongatásra.

Végül, jó negyedóra múlva, kijöttek a diákok. Cain azonnal észrevette furcsa viselkedésüket. A gyerekhangok megszokott zsivaja helyett, csöndesen, szinte komolyan, illedelmesen meneteltek ki az osztályteremből, és nem futottak, csak kisétáltak az utcára.

Cain hangja magának is furcsán csengett;

-- Valami baj van.

Anton Lusende fölhorkant Cain hangjára, de nem nagyon mert válaszolni.

Egy furcsa, időtlen pillanatig Cain látta az uralkodót: állt az ajtóban, aztán dühösen megrázta a fejét; majd eltűnt a jelenés, és újra a természetellenesen csendes gyerekek lépdeltek előtte.

Cain nemigen vette észre, amikor Risa Lusende elsétált mellette, és a lány -- Cainnek szánt -- mosolya megfagyott, mert a fiú nem viszonozta. A Sandahl tanárnő az évi osztályába járó körülbelül negyven gyerek már mind kijött; ekkor jött rá Cain, mi az a furcsa, süllyedő érzés a gyomrában. Húgai bent maradtak, és egy homályosan látható, mozdulatlan valaki az ablak mögül feltűnően őt nézte.

Viharos sebességgel futottak át agyán a gondolatok: az uralkodó bent tartotta testvéreit -- miért?

Szinte azonnal tudta a választ: Bárra miatt, természetesen. Ami Cain képességeiből csak nyomokban jelentkezett Sivában, az Barrában inkább megvolt, így az uralkodó nyilván rájött bátyjuk adottságaira is. Sandahl tanárnő jó asszony volt, templomjáró, valószínűleg nyíltan beszélt.

Akármennyire mérlegelte is Cain a lehetőségeit, a legkevésbé gyanús dolog, ha nyílt ártatlansággal bemegy, és megnézi, mi tartja vissza húgait.

Mint egy csatába induló férfi, Cain belépett a kapun.

 

Cain az elmúlt évek alatt összesen kétszer járt az osztályteremben, mikor leadta házi feladatát Sandahl tanárnőnek, húgai betegségekor. Az iskolapadok négy dupla sorban álltak; durva fából készültek, és mindegyikben öt gyerek tudott dolgozni. Sandahl íróasztala mögötti polcon több mint száz könyv sorakozott -- az Eastmarchban található könyvek egyharmada. Cainnek átvillant az agyán, hogy ő -- pedig hozzájuk sem érhetett -- valószínűleg már a legtöbbet olvasta Loukas videótábláján.

Loukas azt hallotta, a legtöbb uralkodó nem kifejezetten érzékeny a telepátiára; mindazonáltal Cain vadul elfojtotta átkozódó gondolatait.

Bárra és Siva a padjukban ültek -- egymás mellett, a többi alsóshoz hasonlóan, az egyik hátsó padban --, Sandahl tanárnő pedig idegesen állt a szokásos helyen. Az uralkodó az ablaknál éppen megfordult, Cain jól megfigyelte őt. Nő volt, s Cain első pillantásra felismerte: nem Elyssa, akit azelőtt nyolc évvel csak néhány percig látott. A nő kívülről nem ragyogott; ruhája, bár finom, világosszürke anyagból készült, nem olyan feltűnően különleges, mint Elyssa uralkodóé. Ez a nő szintén nagyon fiatalnak tűnt, talán húszéves lehetett. Meglehetősen csinos volt, bár nem mutatkozott meg benne az a túlvilági szépség, mint az Elyssa uralkodóban. Sápadtan kéklett a szeme, egyenes szálú, homokszínű haja egészen a derekáig omlott, harmonikus ellentétben a ruha szürkéjével.

Azután elkapta és fogva tartotta Gain tekintetét; a fiú egy pillanatra elcsodálkozott, hogyan találhatta Loukas meleg barna szemét félelmetesnek.

-- Te lennél Cain?

Cain -- tudat alatt -- valószínűleg a lehető legrosszabbat tette az adott helyzetben. Minden eastmarchi dolgozó, az utolsó szolgálótól egészen Eric Malachorig, azonnal térdre rogyott volna -- nem számítva Loukast, természetesen, hiszen ő már megölte volna.

Cain állta a hidegkék tekintetet.

-- Én vagyok, asszonyom -- nem fordult Sandahl tanárnőhöz, így kérdezte. -- Miért nem engedi el a húgaimat? Rosszul viselkedtek? -- A tanárnő nem válaszolt, szinte megbénult a félelemtől.

-- Nem -- mondta halkan az uralkodó --, nem viselkedtek rosszul. Tudod, ki vagyok?

-- Nem, asszonyom.

-- Én vagyok Selene uralkodó. -- Várt egy pillanatig, aztán éles hangon megkérdezte: -- Eastmarchban nem tanítják meg térdelni a dolgozókat?

-- Ó, bocsánat, asszonyom -- Cain, habozás nélkül, gyorsan térdre esett, a fejét sem emelte föl, amíg nem adtak engedélyt a fölállásra.

-- Hány éves vagy, fiú?

-- Tizennégy, Selene lady.

-- A húgod, Ba... Miért nevezel így?

Cain némi erőfeszítéssel fékezte száguldó pulzusát.

-- Hogyan, asszonyom?

-- Selene ladynek. -- Közelebb lépett hozzá, hidegen fürkészve nézett Cainre. -- Ez goldriveri szóhasználat, fiú. Soha nem hallottam még egy eastmarchi szájából.

-- Én... kisgyerekkoromban, asszonyom, Elyssa uralkodó elvitte Misha bátyámat Parlamentbe, mert megőrült. Segíteni akart rajta. Az anyám megkérdezte tőle, hogyan szólítsa, és ő azt mondta, Elyssa ladynek. Azt hiszem, ezért.

-- Hány éves voltál ekkor?

-- Hat -- egy pillanattal később hozzátette --, asszonyom.

-- Nyolc éve. És mindeddig nem felejtetted el ezt a megszólítást, amíg alkalmad lett újra használni?

-- Asszonyom, jó a memóriám.

-- Úgy tűnik. Cain, a húgod, Bárra igen jól csinálta meg az akadémiai tesztet. A fölvételéhez kevés, de elég jó ahhoz, hogy megkérdezzem Sandahl tanárnőt, van-e testvére; téged említett. -- Egy másodpercre elhallgatott. -- Téged miért mulasztottunk el tesztelni, ráadásul kétszer is, ugye?

-- A dombok között éltünk, asszonyom. Apám a zsilipen túl halászott, amíg meg nem halt egy viharban. Az 1192-es vizsgáról nem is hallottunk, csak azután, hogy az uralkodó már elment. A hegyi emberekhez nem mindig jutnak el a hírek. Utoljára Telindelben voltam.

-- Micsoda véletlen egybeesés.

A kijelentés nem igényelt választ, Cain nem is próbálkozott. Selene uralkodó Sandahl tanárnőhöz intézete szavait.

-- A lányok hazamehetnek, tanárnő. A fiút fogom tesztelni. -- A méricskélő tekintet újra Caint fürkészte. -- Nagyon jól fog szerepelni.

 

-- Holnap vele kell mennem.

Elena reakciója egyáltalán nem olyan volt, mint amitől Cain félt vagy amit remélt. Sem düh, sem öröm nem látszott az arcán. Leginkább csak fáradtság. Kis idő múlva megkérdezte:

-- Mi lesz a húgaiddal?

-- Megmondtam Selene uralkodónak, nem tudok elmenni az Akadémiára, ha nem rendezik el a taníttatásukat Sandahl tanárnőnél. Ő nem...

Anyja rámeredt.

-- Mit mondtál?

-- Kijelentette, elintézi a lányok iskoláztatását, amíg férjhez nem mennek. -- Cain vállat vont. Nem láttam dühösnek. Szerintem tetszett neki az aggódásom.

-- Cain?

-- Igen, Elena?

Anyja az ajkába harapott.

-- Ha megérkezel Parlamentbe, megkeresed Mishát?

-- Igen -- válaszolta Cain egyszerűen. Anyja nem szólt többet, Cain gyorsan megcsókolta húgait, és leakasztotta kivingét az ajtó melletti szögről.

-- Hová mész?

-- Loukashoz. Hova máshova?

 

Loukas nyugodtan fogadta a híreket. Beszélgettek, miközben visszafelé tartottak Kephardtól Loukas sátrához.

-- Azt hiszem, elég jól szerepeltél. Jobban örültem volna, ha hamarabb letérdelsz, de... -- Hagyta semmibe veszni a mondatot. -- Megtörtént.

-- Nem értem, Loukas. Ugyanolyan volt a teszt, amilyeneket te csináltál velem -- kártyákat kellett kitalálni, és kockát vetni --, és igyekeztem a lehető legrosszabbul szerepelni. Amikor végeztünk, Selene uralkodó elégedettebb volt, mint mikor kezdtük. Loukas kuncogott.

-- Rá fogsz jönni, Cain. Ha például egy kártyát sem találsz ki, az ugyanolyan, mintha mindet kitalálnád. Mennyi esélye van annak, hogy egy kártyát se találj ki?

Cain gondolkodott.

-- Nagyon kevés. Akkor rájöhet, megpróbáltam eltitkolni előle egy-két dolgot.

Loukas bólintott.

-- Igen, de ezt már elintézted a húgaiddal kapcsolatos fenntartásokkal. Aggódott is, ugyan miért nem akarsz az Akadémiára menni, de törődtél Sivával és Barrával, s ez megnyugtatta. Meglepetésként ért korai érkezése, azonban a dolgok nem fordultak rosszra. Tudtam, hogy idén mindenképp elküldenek az Akadémiára. Itt az idő. -- Lassan mentek, Napraforgó patái kopogtak az utca kövezetén. A hűvös éjszakai levegőben Malachor lord kertjeiből virágillatot hozott feléjük a szél. -- Eastmarch nem neked való hely, Cain. Itt az ideje megnézned az Akadémiát és a továbbiakat ott megtanulnod.

-- Meg kell ismernem az ellenséget -- mondta csendesen Cain --, személyesen.

Loukas bólintott.

 

Cain nem tudott aludni aznap éjjel. Mozdulatlanul feküdt priccsén, és légzőgyakorlatokat végzett. Egy idő után testetlenül csöndes, lágy sötétségben lebegett. Akarata szerint egyszerre közel és távol érezte húgai gondolatait. Anyját egyáltalán nem érezte ennyi koncentrálással, de többet nem akart rááldozni. Loukast távolabb, mégis tisztábban és élesebben érezte: agya, üres szerkezetként éppen csak működött.

Az uralkodó Malachor lordnál aludt; őt csak egy erős, kemény fénytövisnek érzékelte, az erős ellenőrzés miatt Cain semmi emberit nem talált a ragyogás mögött -- semmi melegség, semmi bizonytalanság. Csak erő és fegyelem.

Öröknek tűnt az éjszaka, de végül reggel lett.

Cain a húgaival kelt, megmosakodott. Elena kimosta vasárnapi, legjobb kabátját és nadrágját. Egyetlen cipője egyszerű vászonalkalmatosság volt.

Elkísérte húgait az iskolába.

Az utcákon a korai óra ellenére szokatlan a nyüzsgés. Cainnek eszébe sem jutott, hogy őt akarják látni, mielőtt az uralkodó elviszi az Akadémiára.

Harminckét év telt el azóta, hogy utoljára elvittek valakit Eastmarchból az Akadémiára, és azt a diákot még az első év lejárta előtt hazaküldtek.

Cain félig-meddig azt várta, hogy az uralkodó az iskola kapujánál fogja várni; nem így történt. Az iskola előtt gyülekező diákok irigykedő, csodáló vagy egyszerűen hitetlenkedő tekintettel meredtek rá. Egyikük sem szólt hozzá.

Siva tekintete kemény volt mindvégig az iskola felé menet. Sem ő, sem Cain nem válaszoltak Bárra beszélgetési kísérleteire. Most letette írótábláikat a földre, és minden különösebb ceremónia nélkül szorosan megölelte Caint. Nem mondta ki hangosan a szavakat. "Isten áldjon," Amikor elengedte, csillogott a szeme, de egy árva könnyet sem ejtett. Szinte pukedlizve hajolt meg, pontosan úgy, ahogy Sandahl tanárnő tanítása szerint egy lány fölvesz valamit a földről, majdnem tökéletes kecsességgel.

Bárra sírt, nem is próbálta titkolni. Cain karjaiba vetette magát, és a könnyéin át beszélt hozzá. Csakis Cain hallhatta.

-- Ugye, nem felejtesz el? ígérd meg, hogy nem felejtesz el.

-- Nem felejtlek el. -- Cain meg sem próbálta lefejteni magáról, csak tartotta a becsöngetésig. Kedvesem, csuromvíz lesz a legjobb ingem. Menned kell. Siva, vidd be.

-- Jó. -- Siva megfogta kishúguk kezét; vissza sem nézett.

"Nem felejtlek el"- mondta Cain. Nem volt benne biztos, hogy hallották. Bárra egy pillanatra megállt, és még Siva is habozott.

Csak egy pillanatra; egyikük sem fordult meg, s becsukódott mögöttük az ajtó.

 

Cain nem akart még egyszer találkozni Loukasszal; egyszer is elég nehéz volt elbúcsúzni, előző este.

Malachor lord háza felé tartott, amikor eszébe jutott, nem köszönt el Jennytől. A vágy, hogy ne kelljen újra találkoznia Loukasszal, keményen küzdött a kényszerrel, hogy búcsút mondjon Jennynek, és végül alulmaradt. Ha mást nem, a gyors döntést és a sajnálkozás nélküli kitartást mindenképpen megtanulta Loukastól. Félúton megfordult, és visszament Kephardhoz.

Még mindig korán volt. A reggeli tömeg már eltisztult a kocsmából, és csak néhány komolyabb ivó üldögélt a bokszokban. Loukas megszokott helyén ült; fölvonta a szemöldökét, amint belépett. Cain barátságosan odabiccentett.

Jenny a pult mögött állt, poharakat törölgetett. Láttára fölragyogott az arca.

Cain -- mondta halkan, és nem tudta elfojtani mosolygását --, azt hittem, nem látlak többé.

Cain visszamosolygott, és akarata ellenére kicsit zavarba jött.

-- Micsoda? Csak nem gondoltad, hogy köszönés nélkül elmegyek?

-- Ó, gondoltam, hátha. -Jenny letette a poharat, levette kötényét, és megkerülte a pultot. -- Te és az érzelmek néha nem nagyon jöttök ki egymással. Gyere ide.

Cain nem nézett semerre, előrelépett, és gyorsan megcsókolta Jenny t. Egy férfi az egyik asztalnál füttyentett.

-- Próbáld meg még egyszer, fiú!

Jennynek még Cain vállán volt a keze a csók után; megint elmosolyodott, és halkan mondta:

-- Tudsz ennél ügyesebben is, tudom.

Cain körülpillantott. Mindenki őket nézte nyíltan és szégyentelenül, még Loukas is. Azt mondta magában, a fenébe velük, belépett és rendesen megcsókolta Jennyt.

Egy időre eltűnt a világ. Amikor Cain feleszmélt, tapsot és füttyöket hallott valahonnan távolról. Jenny a fülébe súgta:

-Jól van, most már elmehetsz az Akadémiára. Vigyázz magadra. -- Cain kibontakozott a karjaiból, és legnagyobb megdöbbenésére Sam Kephard hozzá küldött mosolyát látta.

-- Sok szerencsét, fiú.

Cainnek az ajtó felé el kellett haladnia Loukas mellett. Megállt, ránézett. Semmi új nem jutott eszébe. Végül azt mondta:

-- Hát akkor a Fény legyen veled, Loukas. Loukas bólintott, de nem mozdult. Cain csak állt, földbe gyökerezett lábbal. Mozdulni akart, indulni, de semmi sem történt. A kedves barna szemek fogva tartották. Loukas lassan fölállt, és azt suttogta:

-- Cain.

Cain képtelen volt megmozdulni.

"Reméltem, hogy a Sors fegyvert ad a kezembe. Valakit, akivel megoszthatom az álmot, és akkor jöttél te, és én azt gondoltam, megkaptam a fegyvert." Kilométernyi távolságból Cain homályosan érezte az emberek tekintetét. "A keresés évei alatt egyszer sem jutott eszembe, hogy a fegyver egy ember lesz, és egy napon majd itt áll előttem személyesen. Egy fiú, akit megszeretek."

Cain dermedten, reszketve állt, és próbálta megőrizni a méltóság foszlányait. A többiek a kocsmában csak annyit láttak, hogy a két ember szótlanul nézi egymást. Amikor Loukas látta Cain dermedtségét, száraz, hamis mosolyra húzta a száját, és megölelte Caint. Nem lepődött meg, amikor Cain erősen megszorította. "Cain" -- mondta hangtalanul --, "légy óvatos." És fennhangon hozzátette:

-- Menj. Biztosan vár. Nem szabad megváratnod.

Cain futott, amíg már nem látta Kephard kocsmáját.

 

Forrón sütött a nap. Selene uralkodó Malachor házának főbejárata előtt várta. Nem csinált semmit, csak ült lehunyt szemmel a ház előtti csiszolt kőpadon, és szinte ijesztően mélységes nyugalommal várt a fehér rózsák mellett. Hirtelen úgy érezte, ha egy teljes hétig búcsúzkodott volna a családjától, az uralkodó akkor is ugyanígy várt volna, az idő múlásának észrevétele nélkül.

Közeledtére kinyitotta a szemét, és rendkívül kecsesen felállt; fájdalmas vágyat ébresztett Cainben.

-- Készen vagy?

Cain szögletesen bólintott, miközben tétován állt a birtok előtti fölgereblyézett gyepen.

-- Igen. -- Ajkába harapott, aztán minden mindegy alapon folytatta. -- Tudja, hogy hibát követ el.

A megjegyzés láthatóan szórakoztatta az uralkodót.

-- Igazán? -- A túl öreg szemek elkapták tekintetét, és valami olyan személyes tudással tartották fogva, amire Caint elöntötte a forróság. Egyszerűen attól, hogy így nézett rá, Cain kényelmetlenül érezte magát. -- Nem hinném.

Az arcán megjelenő finom gúny miatt Cain szinte képtelen volt rendezni gondolatait. Végül mégis sikerült, fölemelte a fejét, és határozottan kijelentette:

-- Önnél jobban ismerem magam. Ha kiderül alkalmatlanságom, vissza akarok jönni ide.

Selene minden rosszindulat nélkül nevetett.

-- Ez nem alku tárgya, gyerek. És ha tévedtem, nem felelsz meg várakozásunknak, nyugodj meg, nem tartunk ott az Akadémián.

Cain makacsul rázta a fejét.

-- Nem ott maradni az Akadémián, az nem ugyanaz, mint hazajönni.

Düh villant az uralkodó arcán, aztán eltűnt.

-- Cain, nem vagyunk szörnyetegek. Igazán nem. És nem tévedek veled kapcsolatban. Erő van benned. -- Cain még mindig hagyta a kételyt világosan kiülni az arcára; Selene uralkodó elmosolyodott, nagyon lágy lett a hangja. -- Ahogy akarod.

A Fény ostora a semmiből csapott le körülöttük a levegőből; Cain egy pillanattal elvitele előtt hallotta saját sikoltását.

Egy magas acélkő párkányon tértek vissza a létbe, magasan a világ fölött.

Cain azonnal abbahagyta a sikítást. Vadul nézett körül, és észrevette Selene figyelő tekintetét. Nyugalmat erőltetett magára, és kicsit érdes hangon mondta:

-- Jól vagyok.

Az uralkodó bólintott.

-- Tudom. -- Kezét nyújtotta, és Cain puhatolózva megfogta. Együtt sétáltak a párkány peremére, és lenéztek. Eastmarch terült el alattuk, és azon túl az egész völgy, ameddig csak a szem ellátott.

Selene közvetlenül Cain mögött állt. Elengedte, és ujjait végigfuttatva Cain karján, a vállára tette a kezét. Cain szinte leküzdhetetlenül remegett. Az uralkodó, Cain mögött, beszélni kezdett, mély, megnyugtató hangon, és a Cain számára érthetetlen szavak hanglejtése hipnotikusan emelkedett és süllyedt.

Valahol mélyen, már-már elfojtva a köré épülő erőtói, Loukas hangja suttogott, "Csönd, fiú, és nyugalom. "

Aranyfény vette körül Caint, melegség járta át. Lüktetett a feje, elakadt a lélegzete. Valami közeledett. Dübörgést hallott, és egy hang, nem Selene-é, szólította kitartóan és fürkészve. "Mit látsz, Cain? Mondd, mit látsz?"

Cain próbálta csillapítani légzését, és Loukas tanítása szerint, lassan, mélyen venni a levegőt. De nem szűnt meg a lüktetés a koponyájában, és hangja tőle függetlenül szólalt meg.

-- A víz... a víz emelkedik, és az emberek sikoltoznak... az ajtók zárva, és ők nem tudnak úszni... Torkából törtek elő a szavak, és Cain nagyon távolról hallotta a metsző és kellemetlen hangot, mielőtt a fehérség teljesen elragadta.

 

Valaki már jó ideje beszélt. Csöndes hang volt, egy felnőtt hangja, a hatalom és kor hangja.

-- ...és a sötétség ellenére fölemeltem, és a sötétség ellenére talpra állítottam. Mert láttam a hidegséget, a hidegségben a férfit, a férfiban az elhatározást; és meghalok, mégsem halok meg, és elbukom, mégsem bukom el, mert benne leszek én tökéletes.

Saját hangja volt, és elhallgatott. Csak egy lépésre állt a párkány szélétől, a mélységes szakadéktól. Lába remegett, egész testében rázkódott. Az asszony mögötte állt, karjaiban tartotta, keze összekulcsolva Cain mellén.

Cain hangja alig volt több suttogásnál; fájt a torka.

-- Engedj el. Kérlek. -- Selene elengedte. Cain visszalépett a peremről, lassan szembefordult vele. Selene uralkodó arca nyugodt volt.

-- Hogy érzed magad? Szörnyen nézel ki.

-- Remekül. -- Nyelt egyet, próbálta megnedvesíteni a torkát. -- Mit beszéltem?

-- Elmondtad, hogy van hatalmad. -- Cain érezte, ahogy az asszony köréjük gyűjtötte a fényt; most nem is kiáltott.

Közel ötven évig nem látta Eastmarchot.

 

AZ AKADÉMIA

A Tűz utáni 1206-1207. esztendők

 

1.

 

Cain kirángatta magát az álomból, csipásan és kábán. A feje úgy fájt, mintha egy tucat goldriveri kovács kalapált volna benne, és még csak rendet sem csináltak, mikor befejezték. Egy hang szólította, ezt a hangot kívánta a legkevésbé hallani ebben a pillanatban.

-- Már megint jól nézel ki.

Cain kinyitotta az egyik szemét. A házikójában feküdt, az ágyán, a sok száz, az Akadémia diákjainak épített ház egyikében Parlament városának északi végén. Az ágy lábánál, törökülésben, egy szál tiszta, fehér köntösben ült diáktársnője, Ellian Temera, és nyílt rosszallással nézett rá. Cain morgott valamit, és hagyta, hogy szemhéja újra lecsapódjon.

-- Meghaltam?

-- Nem, de talán annak jobban örülnék. Legalább nem kéne állandóan így rád találnom.

Cain lassan fölült az ágyban, lelógatta a lábát a szélén. Valaki végtelen messzire vitte a padlót, alig ért le a lába. Kinyitotta a szemét, ezúttal mind a kettőt, és a házikó gyorsan forgott körülötte egy darabig, azután megállt.