Férfihang: -- Mit számít az? Ő Cain örököse.

Női hang: -- Egy nem öregedő embernek? Ennél fényesebb jövőt is el tudok képzelni.

Chuft-Wanaré: -- Még csak gyerek, és megvan benne a lehetőség. A gyerekeink a barátai. Cainnek nincs barátja köztünk; őt nem érdekli a mi életünk. A fiúval nem így lesz.

Egy pillanatra csönd lett a felvételen. Azután egy férfihang szólalt meg:

-- Cainnek megvan rá az oka, amiért itt tartja a fiút. A saját oka, nem a miénk. Mindannyian láttátok már működni azt a fekete szemű fattyút; komolyan azt hiszitek, a fiú a saját tudatával nő föl?

Ismét csönd.

Chuft-Wanaré:- Ennél furcsább dolgok is történtek már.

 

Szabályosan külön-külön avatták volna őket, de Orion így kívánta, és Cain beleegyezett. Tulajdonképpen még legalább két vagy három évét kellett volna várniuk, hogy harcosok lehessenek. Egy nappal tizedik születésnapja után, a Tűz után 1289. ősz 9-én Orion és három legjobb barátja, Lisa, Fújtató és Kennian Temera együtt váltak harcosokká.

Már több mint hét évszázada ilyen szertartással avatták föl a harcosokat a Fény szolgálatára. A négy barát két napig nem evett; a második nap ősz 8-ára esett, Orion születésnapjára. Nem ünnepelték meg -- ez csak Eaglesben volt szokás, Eastmarchban nem is hallottak róla. Első barlangbeli születésnapja óta, négy évvel ezelőtt, Orion nem is gondolt rá. Tízéves születésnapján lovagolni ment a barátaival, este pedig megkapták az eastmarchi harcosok szabályos egyenruháját és kardját, melyet valószínűleg soha nem használhatnak, az ünnepélyes alkalmakon kívül.

Egész éjjel a Harcosok Kápolnájában térdeltek, és meditáltak a kettes szinten, éppen a fegyverműhelyek fölött. Nem volt villanyvilágítás, csak a hagyományos gyertyák égtek egyre fogyva az éj múlásával.

Valamikor az éjszaka során Orion kilépett magából valami végtelen sötétségbe; és amikor visszatért és megállapodott körülötte a világ, ismét ott térdelt a Fény hatalmas oltára előtt. Lisa, Fújtató és Nevenincs mellette térdeltek, és az éles, arany ragyogás visszasüllyedt a semmibe.

Orion nem tudta, hol járt, csak valami meleg biztonságérzetre és kötődésre emlékezett, melyhez hasonlót sem Eaglesben, sem Eastmarchban nem tapasztalt, és amely visszatérése után gyorsan eltűnt; csak a térdelés maradt a hideg kövön, a hosszú virrasztás fáradtsága és merevsége.

Az első nap reggelén kivezényelték őket az egységeikhez, és szolgálatba álltak, akár a többi harcos. Este Orion Lisával a Déli Kapunál őrködött, Nevenincs és Fújtató pedig az Északinál. Elméletileg kizárólag ők őrizték a barlangok bejáratait. Három napja nem ettek, és két éjszakát töltöttek ébren, és Orion hullámzó, már-már ájult elszántsággal csinálta végig az utolsó napot és éjszakát. Fogalma sem volt, a többieknek hogyan sikerült átvészelniük. Lisa tizenegy éves volt abban az évben, és magasabb Orionnál. Orion még évek múlva is emlékezett, hogyan nézett föl Lisára, amikor a lány lehajolt hozzá., és a fülébe súgta, mint valami nagy titkot:

-- Azt hiszem, szeretem a kezed, és tudod, miért? -- Válaszra sem várva folytatta: -- Mert csak az nem ragyogott, amikor jött a Fény. A szemed olyan színű volt, mint a Nap. -- És Orion nem tudta, miként érti ezt.

Másnap Cain egy siklóhajót ajándékozott neki.

 

Egy, Orion számára ismeretlen harcos hozta ki a siklóhajót a hangárból; nem bíztak benne annyira, hogy ő hozza ki saját gépét. A leszállópályán várt, amíg a harcos fölkormányozta a gépet a föld alatti hangárból, és letette húsz méterrel Cain, Jimal, Mersai és Kavad előtt. Lisa és Nevenincs Orionnál voltak; Fújtató a mindig foglalt szimulátoron gyakorlás mellett döntött inkább, nem akarta Orion első repülését nézni egy valódi gépen.

A harcos figyelte Oriont, miközben becsatolt; amikor végzett, benyúlt és szó nélkül meghúzta a szíjakat, mígnem Orion mozdulni sem tudott.

Mersai a hajótól távol nézte, és halkan megkérdezte:

-- Uram, nem gondolod, hogy kissé fiatal még ehhez?

Cain Mersaira majd Kavadre pillantott.

-- Kavad! Szerinted is fiatal még pilótának? Az idős ezüstszemű habozás nélkül válaszolt.

-- Rendkívül jók a reflexei, uram, de egyáltalán nincs veszélyérzete.

Cain mosolygott.

-- Akkor mindannyian egyetértünk. Jó érzés, ha egyetértenek velem azok, akiknek adok a véleményére.

Megfordult, és a műszereket ellenőrző Oriont figyelte.

Mersai összenézett Kavaddel, és azt mondta:

-- Uram, miért adtad ezt a hajót Orionnak?

-- Mert Orion nem ért egyet velünk -- felelte Cain.

 

Orion befejezte a felszállás előtti ellenőrzést, végignézett a kijelzőkön. A gépről leszerelték a fegyverzetet, ez bosszantotta; a szimulátoron mindig ő nyerte a párharcokat a korosztályában. Ezenkívül minden rendben volt. A siklóhajó pajzsa teljes energián, a fúziós cellák begyújtva és a hajtóműveket is bemelegítették. A légzőkészüléket szintén kivették, és bár Orion "pilótaruhája" ugyanolyan hőálló anyagból készült, mint a valódiak, nem volt rajta oxigénpalack-csatlakozó. Ez erőteljesen csökkentette a repülési időt; a pilótafülke levegője csak tíz percre volt elég egy felnőtt számára. Ebből Orion arra következtetett, körülbelül tizenöt perce lehet; egy pillanatig sem álmodta, hogy Cain elsőre elengedi ilyen hosszú időre.

Végül bekapcsolta a rádiót. Nem a régi irányító szólalt meg, ahogy várta, hanem Cain.

-- Jól van, nagyon figyelj. Ha tönkreteszed, legalább tizenhárom éves korodig még a közelébe sem mehetsz a siklóhajóknak. Fölszállás, egy kör, leszállás; siklásban hozod le a gépet, orral fölfelé. És semmi trükk. A pajzs végig nyitva lesz. Ha közbenjönne egy légiriadó, ne ess pánikba. A riasztás után legalább három perced van a pajzs bezárásáig; három perc alatt még a vak is képes leszállni. Érted?

Orion vigyorgott a sisak alatt. Cain aggódott, hát persze. Nem bízott benne igazán, hogy Orion tudja az alapvető dolgokat a bevetésről. Hangjában nem volt vidámság.

-- Igen, uram.

Rövid szünet után Cain azt mondta:

-- Pajzs nyit.

Orion nem vesztegette az idejét; a lökhajtásos motorral fölemelte a gép orrát, és alig valamivel a piros vonal alá húzta a hajtóműkart. A siklóhajó kilőtt.

Cain közömbösen figyelte, amint Orion megcsinált fél tucat orsót, majd a bedöntést gyakorolta, először finoman, majd egyre keményebben. Még öt perc sem telt el, amikor Cain beleszólt a gallérjára szerelt mikrofonba.

-- Oké, Orion, most hozd le.

A siklóhajó éppen egy hosszú kanyart írt le a leszállópálya körül. Orion befejezte az ívet, és látszólag leszálláshoz készült.

Az utolsó pillanatban bekapcsolta a légtorkokat, az oldalhajtóművekkel stabilizálta a gépet, majd az alsókat kikapcsolta, és végül a siklóhajó szinte mozdulatlanul lebegett a nyitott siklókapu fölött.

Cain megnyomta a mikrofon gombját.

-- Orion -- mondta nyugodtan --, ne próbáld meg. A látszatnál nehezebb.

A gép még egy pillanatig lebegett, azután kődarabként zuhant le. Pillanatnyit sem lassulva tűnt el a silóban. A nyitott kapun keresztül hallották a csattanást, és Cain halkan csak annyit mondott:

-- Menjünk le.

Orion a kapuban jött rá, baj van. Gyorsan zuhant, és a szimulátorban ilyenkor csak bekapcsolta az alsó torkokat és szinkronba hozta az oldalhajtóművekkel.

A szimulátorban nem létezett gravitációs hatás. Ahogy az alsó hajtóművek bekapcsoltak, Orion szinte belepréselődött az ülésbe, és képtelen volt kellően fölhúzni a kart; hirtelen négyszer nehezebb lett. Egy felnőtt erejére lett volna szükség; Orion vadul rángatta, de a kar nem jött föl eléggé.

A siklóhajó becsapódott.

A gép, kerekeit maga alá gyűrve, az oldalára dőlt. A szárny a földet karcolta, és soha nem hallott hangot adót; a fém élőlényként sikoltott. A hajó lassan és felségesen félfordulatot tett a tengelye körül, végül megállt.

Próbált hozzászokni az élet gondolatához, amikor a személyzet föltépte a fülke tetejét, kiszedték az ülésből, és lesegítették a földre. Eltartott egy ideig, mire összeszedte magát. Azután kinyílt a liftajtó, és Lisa és Nevenincs rohantak felé. Cain valamivel lassabban követte őket. Orion, miután megnyugtatta barátait, semmi baja, Cainhez fordult egy tízéves gyerektől elvárható jóval nagyobb lélekjelenléttel, közvetlenül azután, hogy első repülésén összetört egy siklóhajót.

-- Ügyes leszállás volt, nem?

Barátai, tanítói, a reptéri személyzet és a szolgálatban lévő harcosok szeme láttára Cain megütötte. Ilyesmit Cain sem azelőtt, sem ezután nem csinált.

Ez volt az az egyetlen alkalom, amikor Orion dühösnek látta Caint.

A fiú megszédült, de nem esett el. Cain hangtalanul szólt hozzá, így szavait -- a fájdalmon keresztül -- csakis ő érthette. "A siklóhajó nem ló, fiú, és nem is szimulátor. Meghalhatsz, ha hibázol benne."

Orion választ keresett, de Cain már megfordult, és Jimallal a nyomában, elment.

Közvetlenül Orion mögött Mersai szólalt meg reszelős hangján:

-- Megijesztetted, fiú.

Orion lassan magához tért a sokkból, és hirtelen dührohammal fordult Mersaihoz.

-- Már harcos vagyok, Orrin, nem gyerek. Azt hiszi, örökké megóvhat minden veszélytől?

-- Lehet -- felelte Mersai egyszerűen. -- Már régóta nem töprengek Cain gondolatain, Orion. -- Mersai egy pillanatra elhallgatott, majd könnyedén elmosolyodott. -- Átkozottul szép repülés volt.

Orion arcáról pillanatokon belül eltűnt a sértődöttség. Szája sarkából még mindig csordogált a vér Cain ütése nyomán.

-- Igazán azt gondolod?

Mersai bólintott.

-- Aha. De nagyon ostoba is.

Orion már-már odavágott valamit, de végül megnyugodott, és sóhajtott.

-- Oké. Igazad van.

Mersai vállon veregette.

-- Reméltem, belátod.

-- De, Orrin...

-- Igen?

-- Megérte.

 

Orion csendesen feküdt izzadságban úszó testtel, és görcsösen kapaszkodott Cain ígéretébe, hogy életben marad. Nehéz volt elhinnie, hiszen már rájött, mennyire nem érti és talán nem is fogja soha megérteni apja összetett egyéniségét. Cain gyakran és szemlátomást bűntudat nélkül hazudott, ezért Orion sohasem tudta, mikor higgyen neki; még most sem, amikor pedig arról biztosította: túléli a betegséget.

Fújtató és Nevenincs délután meglátogatták, de Orion kábult volt még a méregtől és nem ismert rájuk, ezért elmentek. Rövid ideig érezte Lisa jelenlétét, azután a lány is elment. Estefelé valamelyest kitisztult a feje, s észrevette az ágya mellett ülő Caint, aki a kezét fogta. A láz kiszámíthatatlanul váltakozott, és egyszer a saját, józannak tűnő hangját hallotta, ahogy a papát hívta, és homályosan gyűlölte magát, amiért ezt a szót használta. A kisgyerekek hívták ekként az apjukat, ő soha nem szólította Caint így. Ha Cain válaszolt is valamit, Orion nem emlékezett rá, mire újból kitisztult a feje. Távolról hallotta Cain megnyugtató, szinte hipnotikus suttogását, a felejtés halk zsolozsmáját.

Jimal lépett be, miközben Orion nyugtalanul elaludt.

-- Hol van Kavad? -- kérdezte Cain.

-- Uram -- felelte Jimal --, apám visszavonult a hajlékába, amíg nem döntesz a sorsáról.

-- Megtalálta a nőt, aki a mérget adta Orionnak? -- Jimal habozott.

-- Meg, uram. Már halott. Öngyilkos lett.

Cain hirtelen fölnézett és bólintott.

-- Kár. Én szerettem volna végezni vele. Most menj. -- Visszafordult Orionhoz.

Cain egész éjjel a gyerek mellett virrasztóit. Éjfél után alábbhagyott a láza, és Orion gyengén, de tiszta fejjel ébredt. Furcsa képek táncoltak a valóság peremén, egy anyjára nagyon hasonlító szőke nőt látott, bár ez a nő sokkal fiatalabb volt, és őt hívta. Aztán az a döbbenetes, szinte szép kép: a bukott harcos, és mellette az életét kioltó lándzsa.

-- Tudod, utálok itt lent élni -- suttogta apjának. Nem látni éjszaka az eget és a Csillagot.

-- A Csillagot? -- kérdezte halkan Cain.

-- "Vannak csodálatos dolgok -- mondta a fiú hirtelen egészen tisztán --, híresek és ismeretlenek..." -

A régi nyelven beszélt -- sohasem tanulta --, és Caint áramütésként érték a szavak. Loga uralkodó egyik kedvenc versének kezdősorai voltak ezek. -- Csodás lehet ott fönt, nem?

Cain lassan ingatta a fejét.

-- Nem tudom, mire gondolsz, Orion.

-- Olyan ... furcsán ... érzem magam, amikor fölnézek a csillagokra.

-- Hogyhogy furcsán?

-- Nem tudom... Mintha én is oda tartoznék.

-- Igazán? -- apja fekete szeme nem volt ijesztő, inkább zavart. -- És pontosan hová?

-- Sehová. -- A fiú hangja erősödött. -- Csak oda föl... hogy én is elmehessek, ahova Donner. Ugye, ha nagyobb leszek, elmegyek?

Cain kifésült egy elszabadult tincset Orion forró homlokából.

-- Sok mindent fogsz csinálni, Orion. -- Türelmesen várt, és a fiú hamarosan igazi álomba merült, nyugodtan és egyenletesen lélegzett.

Cain egészen biztosan tudta; a barlangokban senki sem mesélhetett Orionnak Donner Almandarról.

Két nappal később, amint Orion eléggé megerősödött kivégezték Kavadét.

Az ítéletet késő éjjel, titokban hajtották végre a második szinten a nagyteremben, ahol a harci játékokat tartották. Csak Cain, Orion és Jimal, valamint Kavad és a háromfős kivégzőosztag volt jelen. Minden szertartást mellőztek; sebtiben fölállítottak egy oszlopot, majd behozták az egyszerű fehér ruhát viselő Kavadét, és megállították Cain és Orion előtt.

Cain csak ennyit mondott:

-- Sajnálom, hogy így végződött, barátom. Két súlyos hibát követtél el alig hat év alatt. Ez túl sok.

Már egy is sok lett volna, ha nem a barátomról van szó. A barbár utoljára hajolt meg Cain előtt.

-- Igen, uram.

-- Kavad!

Az öreg ezüstszemű fölegyenesedett, és rezzenéstelenül nézett Cain szemébe.

-- Uram?

-- Azt mondják, Kavad, a barbárok pokla csupa jég.

-- Igen, uram..

-- Így igaz. -- Többet nem szólt, és Kavadét saját fia láncolta a póznához.

Cain nem halogatta tovább; amint Jimal kilépett a tűzvonalból, higgadtan kiadta a vezényszót:

-Tűz!

Egy másodperc töredékéig három smaragdszín fénycsík hasított a levegőbe. Kavad teste görcsbe rándult, majd ernyedten lógott kötelékein. Égett, nyers hús villant ki ingéből. Egy-két másodperc múlva mély hörgés tört föl a barbár torkából.

Cain arcán megrándult egy izom.

-- Még egyszer tűz -- mondta hangosan.

A lézersugarak újra fölvillantak, és a férfi ezúttal meg se rezzent, teste petyhüdten lógott.

Cain még egy pillanatig nézte, majd Jimalhoz fordult.

-- Temessétek el tisztességesen, a Selvren-szokások szerint. -- Homályosan érezte, Orion remeg mellette. -- Menj -- mormolta Jimalnak. Az ezüstszemű kemény arccal meghajolt, és távozott.

Égett hús szaga úszott feléjük, és Orion mereven megkérdezte:

-- Apám, megbocsátasz?

Cain bólintott.

-- Menj csak.

Orion egyenes háttal, merev vállakkal távozott, hátra sem nézve az őt figyelő emberekre, és csak otthon hányta el magát, így ért véget Orion gyermekkora.

 

5.

 

Tűz után 1293. ősz 32-én hagyta el a barlangokat a négy ifjú harcos, Eastmarch legjobb lovain. Egyenesen északnak lovagoltak az alkonyaiban, és Orion élvezettel szívta tüdejébe a friss levegőt, a fenyők illatát, miután elhagyták a földeket; tetszett neki a szürke csődör eleganciája, ereje. Kennian, akivel majdnem egyformán jó lovasok voltak, lovagolt mellette, Lisa és Fújtató pedig a háta mögött. Kennian, mint általában, most sem beszélt sokat, sokkal éberebben figyelte környezetét Lisánál és Fújtatónál. Kennian volt a neve, bár Orion még mindig Nevenincsnek hívta; de ha becenevét használta is, már hosszú évek óta nem így gondolt rá.

Lisa és Fújtató egyfolytában panaszkodtak a táborhelyig. A táborhelyet Orion választotta a közelben, alig két óra lovaglásra. Másnap, ősz 33-án ünnepelték az eastmarchi béke aláírásának tizenötödik évfordulóját, és egyikük sem akart messze táborozni, lekésni az eseményt.

Orion nem nagyon figyelt Lisa és Fújtató panaszaira; kilenc együtt töltött év után jól tudta, nem gondolják komolyan.

-- Miért nem repülhetünk az új gépekkel? -- kérdezte Fújtató. -- Ugyanúgy tudok bánni egy átlag siklóhajóval, mint bárki más. Biztos vagyok benne, ezt az újat is elvezetném. Nem különbözik annyira a Sólyom osztálytól. -- Egy pillanatra elhallgatott, azután kitört. -- Cory egysége fölvitte a Sólymokat az orbitális gyárakig, mi pedig még a légkörön belül sem repülhetünk ezekkel az átkozott dögökkel!

-- Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni -- Lisa a rutin tökéletességével ismételte a litániát. -- Óvatosan, óvatosan, óvatosan. Túl fiatal vagy, gyenge az izomzatod. Higgadj le és alaposan gondold végig, mielőtt megpróbálod, egyébként még ne próbáld meg, mert túl fiatal vagy.

-- Három évvel fiatalabban lettünk harcosok bárki másnál az egységünkben -- mondta halkan Kennian. Nem emelte föl a hangját, de tisztán lehetett érteni szavait. -- Persze hogy az a kép maradt meg bennük, fiatalok vagyunk. Orion az első repülésén összetörte a gépét, te pedig, Lisa, sokszor csak hajszállal kerülted el az ütközést, és rajtunk kívül senki sem hajlandó veled repülni.

-- Azért jobbak az eredményeim a tieidnél, Nevenincs -- vágott vissza Lisa.

-- Igaz. Sokkal vakmerőbben repülsz nálam, és ez nagyon látványos. Bevetésen igen hasznos is lehet. De most békében állunk Eaglesszel is, az óriásokkal is, a stílusod viszont halálra rémíti a többi harcost.

Lisa egy darabig szótlanul, gondolataiba merülten lovagolt.

-- Nem vettem észre habozásodat, mikor velem kellett repülnöd -- mondta végül.

Kennian hátrafordult nyergében, és ritka mosolyainak egyikével nézett a lányra.

-- Az biztos. Egyszer mindenkinek meg kell halnia. Azt hiszem, sokkal kevésbé bántana a dolog, ha egyik legjobb barátom miatt érne utol a vég. Visszafordult, és válaszra sem várva lovagolt tovább.

Fújtató közelebb ugratta lovát Lisáéhoz, és odasúgta:

-- Egyszer majd rájössz, nem érdemes vitatkozni vele.

Lisa sóhajtott, megsarkantyúzta lovát a nagy szürke nyomában.

Egy tisztáson táboroztak, délre a valamikori Eastmarchtól, kikötötték lovaikat, és az erdődben talált száraz ágakból jókora tüzet raktak. Elhagyták a barlangokat ellátó földek legtávolabbi nyúlványait. A Nagy Gát hatalmas acélkő szerkezete magasodott föléjük, szürkén ragyogva a növekvő Hold sápadt fényében.

Lőttek pár mókust vacsorára, lenyúzták a bőrüket, és megsütötték a tűzön. Ha a vadászat sikertelen, nem ehettek volna, mivel nem vittek magukkal ételt, csak sörös- és borosflaskókat. Vacsora után történeteket meséltek és énekeltek. Fújtató jól játszott lanton, de nem hozta magával hangszerét, így kíséret nélkül énekeltek. Lisának és Orionnak nem volt rossz hangja; Fújtatóé kimondottan jó, Kennian pedig akár zenészként is megélhetett volna; Orion senkit nem ismert, aki szebben tudott volna énekelni.

Kennian elénekelt nekik egy régi semaliai dalt, "A nap gyémántját". Orion még sohasem hallotta, és azonnal megszerette. Ahogy Kennian elmondta, a ballada Artemis szabadító idejéből származott, és valószínűleg maga Artemis írta.

-- Én nem nagyon hiszem -- mondta szelíden Kennian. -- Ha mindazt megtette a szabadító, amit Semaliában mesélnek róla, akkor olyannak kellett lennie, mint mondjuk, Cain. Dolgozó létére uralkodóként tudott bánni a Fénnyel, föltalált egy, dolgozóknak és óriásoknak egyaránt használható ifjúságserkentőt. Kora legjobb énekesének tartották, egy gitárnak nevezett mágikus lanton játszott, és ő volt a völgy legnagyobb harcosa. Az egészből csak az ifjúságserkentő biztos; amiatt tört ki az erebioni lázadás. -- Szórakozottan mosolygott. -- Kevés hős jutott Semaliának; gondolom, az emberek megpróbálnak minél többet kihozni belőlük.

 

Orion a pokrócán feküdt. Elmúlt éjfél, de nem érzett álmosságot. Kennian halkan horkolt a közelében, a tűz túloldalán Fújtató mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett. Lisa szabálytalanul lélegzett, és Orion csöppet sem lepődött meg, amikor takarójával együtt odament és melléfeküdt. Odafordult, magához vonta, és gondolkodás nélkül megcsókolta. Keze végigsiklott a lány hátán a fenekéig. Lisa fölnyögött, még jobban a fiúhoz simult, és egyik kezét Orion lába közé csúsztatta. Először gyengéden, majd egyre hevesebben dörzsölte. Végül egy pillanat alatt elmúlt belőle a feszültség, elvette száját a fiúétól, és a hátára gördült.

-- Nem éreztél semmit? -- kérdezte.

-- Nem.

Lisa fölsóhajtott.

-- Tudod, Fújtató egyfolytában könyörög.

Orion bólintott.

-- Tudom. -- Egy pillanatra hallgatott. Magasan a fejük fölött szinte hívogatóan ragyogott a Csillag. Léteznek rosszabb dolgok is.

-- Tudod, hogy szeretlek.

-- Tudom -- őszintén beszélt. -- Én is szeretlek.

-- Remélem. -- Orion szinte látta a lány agyában forgó fogaskerekeket, és nem szakította félbe gondolatait. -- Miért nem megy? Én vagyok az oka, vagy valami más?

Az égen ragyogó Csillag volt az egyetlen dolog Orion látóterében. A szemét sem tudta levenni róla.

-- Nem tudom -- mondta őszintén. -- Bárcsak tudnám; nálad szebb lányt még nem láttam, és egyike vagy a négy embernek, akik a legfontosabbak nekem a világon. Csak... Nem tudom.

-- Ó -- Orion látta, nem igazán haragszik, csak ideges, zavart és kicsit szomorú. -- Lehet, hogy inkább a fiúkat szereted?

Orion összerezzent a kérdéstől, bár a lány minden rosszindulat nélkül tette föl; az elmúlt évben rengeteget gyötörte ez a gondolat. A barlangokban nem ítélték el igazán azokat, akik más férfiakkal aludtak, de a szokással ellentétben állt, és az emberek kinevették az ilyeneket.

-- Nem tudom -- mondta végül. -- Nem hiszem. Lisa sóhajtva hozzásimult, és magukra terítette takaróját a hideg éjszakában.

-- Jó éjszakát, Orion -- mondta nagyon csöndesen.

-- Jó éjszakát, Lisa.

Orion egy szemhunyást sem aludt. Másnap reggel visszaindultak a barlangokba.

 

Tél 80-án, két nappal az év vége előtt, a szállingózó hóban ültek a tűz mellett; Orion szürkéje lazán kikötve a hátuk mögött. Félig üres borosrekesz hevert a földön.

-- Mindannyiótokat belerángat az óriások elleni háborúba, csak azért, mert vissza akarja szerezni a Gyűrűt.

Orion a fejét rázta.

-- Tévedsz. Ha meg akarta volna támadni az óriásokat, már háborúban állnánk velük. Hevesek az érzelmek a barlangokban az óriások ellen. Sokan szeretnék, ha hadat üzennénk, Cain mégsem teszi. Nagyon nagy politikai gondot okozna.

Loga kuncogott.

-- Szeretek beszélgetni veled, Orion. Eszembe juttatja, hogyan gondolkodnak a dolgozók. Ha valamit nem csinálnak most, nos, az nem azt jelenti, nem is fogják. Figyelj rám, Orion, dolgozómércével mérve Cain öreg ember. Tudom, nem látszik, de az, hidd el, és úgy tűnik, lassan megtanul előre tekinteni. Csak azért nem háborúztok az óriásokkal, mert Cain még nem készült föl. De fogtok. Hangjából hirtelen eltűntek a humor szinte állandó felhangjai. Láttam.

Orion a borát kortyolgatva, elgondolkodva bólintott. Nem értett egyet Logával, de nem tudta igazát megvédem; inkább témát váltott.

-- Tudtad, hogy Cain egyik ezüstszeműje megpróbált követni?

-- Figyeltem. Ha nem tudtad volna lerázni, nem jelentem volna meg itt. -- Loga könnyedén elmosolyodott. Hanyatt feküdt, egy fűszálat rágcsált. -- Tudod, hogy valószínűleg te vagy az egyetlen ember a völgyben, aki képes lerázni egy ezüstszeműt? Nem számítva engem, de én sportszerűtlen előnyt élvezek.

Orion vállat vont. Egy bottal piszkálgatta a tüzet. Kevés hó esett a kioltásához, de hallatszott a lángban eltűnő hópelyhek sziszegése.

-- Maguk tanítottak. Legalábbis Kavad. -- Vörösessárga szikraeső repült szerteszét a tűzből. Orion pohárköszöntőre emelte flaskáját. -- Kavadre; ennél jobb ura legyen következő életében.

-- A Selvrenek nem hisznek a szerencse forgandóságában, Orion. Hisznek a túlvilágban, de az egy hideg hely, egy fagyos pokol.

Orion fölhorkant.

-- Akkor nekik a halál meglehetősen kellemetlen kilátás.

-- Mint mindannyiunknak. -- Loga újabb fűszálat tépett a fagyott földből. -- De én nem űznék gúnyt a vallásukból. Legalább a sajátjuk. A Fény vallása, vagy legalábbis dogmáinak jó része, arra szolgált, hogy a dolgozókat alávesse az uralkodók akaratának. És hosszú ideig működött is. Ó, hát van benne valami igazság, valami nagyon is igazi erő, de nem tudom, ettől a vallás igazán értékes-e. És itt van az uralkodók alapvető tévedése: abban az elkeseredett feltevésben, hogy létezik valami erkölcsösebb lény, vagy legalább valami erkölcsi erő, melyből a Fény ered. Dögöljek meg, ha értem.

-- Szerintem tudja, hogy itt vagy -- mondta hirtelen Orion. -- Furcsa. Sohasem kérdezett rá, de tudom, benne van a gondolataimban.

Logának nem kellett megkérdeznie, kiről beszél.

-- Valószínűleg igazad van. Okos ember. Nem sok nyomát látom a gondolataidban, úgyhogy valószínűleg leszállt rólad; és ha így van, nem lehet biztos az ittlétemben. De azt hiszem, nem is nagyon érdekli. Nem árthatok neki -- vagy nem fogok, és ez ugyanaz. Ezt ő is tudja. Az ő szempontjából egyetlen dologgal árthatnék neked: ha elmondanám, amit ő még korainak tart, és kezdem azt hinni, joggal, legalábbis most.

Orion hangosan nevetett, nem minden keserűség nélkül.

-- Húú! A Fényre, Loga, nem apám legnagyobb ellenségeként beszélsz.

Az uralkodó fölült, lesöpörte a hópelyheket kabátujjáról.

-- Nem vagyok az ellensége. Néha azt hiszem, már ő is kezd rájönni.

-- Remek -- vágta rá Orion, kemény mosollyal arcán. -- Akkor gyere vissza velem Eastmarchba.

-- Lehetetlen. Talán tévedek.

Orion ezen is nevetett, és húzott egyet a borból. Átjárta a melege, és sokkal barátságosabbá tette a világot. -- Értelmes ember vagy, uralkodó, vagy akármi vagy.

-- Elsősorban ember, azután... A francba, nem is tudom. Valamikor én is a Selvren-falkához tartoztam, aztán uralkodó lettem, de azt hiszem, már egyik sem vagyok. Leginkább nagyon öreg és elég fáradt.

Orion visszafeküdt a hóba, és kiitta az utolsó csöpp italt is. Egyetlen nyelés nélkül engedte le a torkán.

-- Legalább férfi vagy.

-- Ezt hogy érted?

Orion gyorsan elmondta az egyetlen embernek, akiről tudta, képes segíteni.

-- Valami baj van velem, de nem tudom, mi. Az elmúlt fél évben két nővel is akartam hálni; és semmi. Egyszerűen nem éreztem semmit egyikükkel sem. Az elsőt kedveltem, a másodikat szeretem, és mégis: semmi. -- Szinte észrevétlen szünetet tartott. -- Egyáltalán semmi.

-- És közben a Csillagra gondolsz?

Orion lassan fölült. Hullámzott a világ körülötte.

-- Ez őrület. Honnan a fenéből tudod?

-- Igen vagy nem?

-- Igen. Meglehetősen bizarr, mi? -- Loga nem válaszolt, és Orion megint megkérdezte.

-- Honnan tudod?

-- Lenyűgöző -- dörmögte maga elé Loga. -- Bárcsak újra beszélhetnék T'Pauval. Szerintem fogalma sem volt, mit csinál, amikor... Tudtad, hogy az uralkodók, bár kielégíthették volna vágyaikat velük, ritkán fektettek le dolgozókat? Inkább egymáshoz vonzódtak.

Orion döbbenten meredt Logára. -- És?

-- A Csillag -- mondta Loga. -- Én jártam ott, fiú. Magamhoz vettem a Fényt, és megcsináltam az ugrást. Csak egy kisbolygó, semmi több. Egy már halott ember, Loden Almandar lobbantotta fel hideg tüzet, akár egy fáklyáét, hogy az emberek lássák. A lányát láncolták oda. Megpróbáltam kiszabadítani, de képtelen vagyok. Nem tudok a fogva tartójához hasonló erőt támasztani. Akárki is szabadítja majd meg, az enyémnél nagyobb erőre lesz szüksége. -- Loga mosolygott a felhős égre. -- Senta már régóta próbál segítséget hívni. Azt hiszem, te meghallottad. Nem téged hív, de te nagyon hasonlítasz rá. Orion részegen kérte:

-- Megismételnéd?

-- Sentának hívják, és lejött a Földre segíteni a dolgozókat az uralkodók távozása után. Sajnos, jó szándékából rengeteg baj származott. Szeretted volna -- tette hozzá halkan Loga. -- Nagyon hasonlítotok egymásra.

-- Ugye viccelsz?

-- Nem én.

Orion gondosan formálta szavait.

-- Várj egy kicsit. Nézzük csak, jól értem-e. Szerelmes vagyok egy uralkodóba, akit sohasem láttam, mert azt hiszi, valaki más vagyok, és hív. Ezért aztán nem lelek senki másban örömet, ha nem vele hálok?

-- Tulajdonképpen erről van szó.

Orion egy pillanatnyi hallgatás után mondta:

-- Hát ez kellemetlen.

 

Negyven rangidős parancsnok ült együtt a jelentéstételen. Ha a barlangok egy régi vágású lord tulajdonában álltak volna az uralkodók idején, hívhatták volna haditanácsnak is. A parancsnokok közt volt Cain, Jimal, Mondái Dantes ezredes, főparancsnok és Orion első parancsnok. A világos bőrű Jimal úgy állt, mint aki karót nyelt.

Éppen Dantes beszélt.

-- Túledzettek, uram. Ilyen méretű állandó hadsereget nem lehet fönntartani a csata reménye nélkül. Harcosaidnak több mint fele húsz év alatti, és csatára éhesek. Átvittük őket a Sugárzó Sivatagon, megsértettük a Selvren-falka légterét, pusztán azért, hogy megízleljék a vért. -- Dantes ezredes tehetetlenül tárta szét a karját. -- Uram, a legfiatalabb hadsereget varrtad a nyakamba, azóta... azóta... Hát azóta a rohadt Tűz óta, biztos. Az mind nagyon szép, hogy felügyelnek a munkásokra meg ilyesmi, de nem szeretném, ha olyan harcosok fedeznének, akik ezzel kénytelenek beérni. Még Tűz-fegyverek nélkül is legyőzhetnénk Mastont három, a barbárokat meg tálán két év alatt. És akkor készen állnánk az óriások ellen.

-- Gondolod, ha nem ízlelik meg a vért, nem lesznek készek harcolni az óriások ellen? -- Cain hangja higgadt, arca nyugodt volt. Dantes, bár már tíz éve szolgált Cain főparancsnokaként, Mersai-jal ellentétben, képtelen volt olvasni viselkedésének apró változásaiból.

-- Igen, uram.

-- Orion, neked mi a véleményed?

Orion négy évvel fiatalabb volt a legfiatalabb parancsnoknál is, de már kész férfi; habozás nélkül kimondta, amit gondolt.

-- Uram, szerintem a főparancsnoknak igaza van. Megalkottál egy remek háborús gépezetet, használni kell.

-- Azt mondod, támadjuk meg Eaglest? Egymással szemben ültek az asztalnál. Orion egyenesen őrségből jött a megbeszélésre, és az egyetlen szabad helyet foglalta el. Bár nem késett el, ő érkezett utolsónak.

-- Uram, nem szívesen támadnám meg a szülőföldemet. Ez persze személyes indíték. Ha másképp döntesz, természetesen teljesítem a kötelességemet.

Cain bólintott. Gondolataival megérintette Oriont: "Tudtam, hogy így van, de nyilvánosan is ki kellett mondanod."

Hangosan azt mondta:

-- Nos, attól tartok, rossz hírem van, hölgyeim és uraim. Nem támadjuk meg Mastont, és nem támadjuk meg a barbárokat. Az óriásokat támadjuk meg...

A hirtelen támadt, spontán taps félbeszakította. Azután a parancsnokok előhúzták tőrjeikét, és a taps lassan átalakult, ahogy a tőrök markolatával dobolni kezdtek a hosszú tárgyalóasztalon. Cain finom mosollyal várt, amíg elhalt a zaj.

-- Attól tartok, nem figyeltek eléggé. Az óriásokat támadjuk meg, de csak hét év múlva.

Azonnal csönd lett.

-- És ami még rosszabb, sem Mastonnal, sem a barbárokkal nem fogunk háborúzni. Maston a szövetségesünk lesz az óriások elleni háborúban, és gyanítom, nem hisztek nekem, pedig szükségünk van rá. A barbárok jelentéktelenek; nem kezdek velük háborúba csak azért, hogy csapataim szórakozhassanak. Az óriások -- folytatta meggyőzően még az uralkodóknál is veszélyesebb ellenségek. Kevés a remény a túlélésre ebben a közelgő háborúban, és még kevesebb a győzelemre. Bár hadseregünk nagyobb az óriásokénál, a fegyverzetük, őszintén szólva, felülmúlja a mienket. Stratégáim készítettek egy elemzést az óriások védelmi rendszeréről és hadianyagkészletéről, szemben a mi csapásmérő erőnkkel. Mindenki kap erről egy másolatot; olvassátok el és semmisítsétek meg. Lelépni!

Még mindig döbbent csendben ültek, miközben Jimal kiosztotta az iratokat, és csak akkor oldódott valamelyest a feszültség, amikor kifelé indultak a szobából. Caint nem nagyon érdekelték a sugdosott megjegyzések; majd akkor alakítanak ki valódi véleményt, ha elolvasták az elemzést, és megbeszélték azokkal a parancsnoktársaikkal, akikben megbíztak. Cain a fölállni készülő Orionra pillantott. Orion olvasott tekintetében, és ülve maradt. Hamarosan csak négyen maradtak a szobában.

Őszintén, mi a véleményed, Orion?

-- Úgy érzem, hibás a döntésed, uram. Képtelenek hét évet várni.

Cain Dantesre pillantott, majd vissza Orionra.

-- Azt hiszem, egyetértünk, Orion. Föltehetek egy kérdést?

Orion nem ezt várta.

-- Természetesen -- mondta óvatosan.

-- Szerinted mennyire képes negyven parancsnok megőrizni egy ekkora titkot?

Ez még eszébe sem jutott Orionnak.

-- Nem nagyon, uram. -- Vadul járt az agya. -- Felteszem, az óriásoknak egy évszakon belül kezében lesz a másolat.

-- Egy hetet is mondhattál volna. Úgy intézzük, kapják meg.

-- És valójában mikor támadunk?

-- Három éven belül, Orion.

-- Ez már sokkal jobban hangzik, uram -- mondta Orion nyílt arccal.

-- Gondoltam, hogy egyetértesz.

 

A műhely szint nyugati oldalán Fújtató már megint panaszkodott.

-- Hét év. Hét év múlva huszonhárom leszek! Még hét ilyen év, és egy bulira sem tudok elvezetni egy siklóhajót vagy egy Sólymot, nemhogy bevetésre.

-- Hmmm -- mormogta Orion minden különösebb együttérzés nélkül.

Ez volt a harcosok egyik legkellemetlenebb feladata az utóbbi néhány évben: a műhelyszint nyugati részén állt egy hulladékhalom a műhelyekből származó selejtből. A szag elviselhetetlen, émelyítő és fanyar egyszerre. A salak hasznavehetetlen és önmagában teljesen értéktelen volt, paradox módon az óriások kémjeinek mégis egyik legfőbb feladata abból állt, hogy mintát szerezzenek belőle.

Cain mérnökei elmondták a harcosoknak: az óriások szakemberei a salak legapróbb darabjából rengeteg információt képesek szerezni a dolgozó mérnökök kifejlesztette ötvözetekről és műanyagokról.

Unalmas szolgálat volt. Az ember a hulladékhalom fölötti gyalogjáróról figyelt -- ahogy Fújtató mondta --, "senki ne lophasson az értékes szemétből", a több mint százhatvan méter mély és nyolcvan méter széles gödör tartalmából.

Orion alig figyelt Fújtató panaszaira, inkább gondolatban még egyszer végigfutott a délelőtt Lisával a többiek ellen vívott szimulátoros légi csata részletein. Vékony, éles hang hallatszott, mint amikor egy ág reccsen az erdőben, tisztán kivehetően a műhelyszint gépeinek állandó zümmögése fölött, és hirtelen fölborult a világ. Orion akkor döbbent rá, hogy baj van, amikor iszonyú erővel vágódott a védőkorlátnak. Hasadó fém hangján kívül a csont roppanását is hallotta bal karjában. Valahol messze Fújtató torkaszakadtából ordított, és Orionnak mindentől függetlenül agyába villant, mennyire ráillik gyerekkori beceneve; kizárólag a tüdejével csak Fújtató tudott ekkora zajt csapni.

Egy pillanatra minden elcsöndesedett, és Orion arccal a gyalogjárón fekve találta magát; a járda rácsos felületébe kapaszkodott. A pillanat véget ért és a gyalogjáró tovább zuhant, egyre közelebb gördült a hulladékhalomhoz, míg hirtelen megrázkódott és megállt. Orion egyik karján lógott a halálos mélység fölött, lábai a levegőben, miközben a járdát tartó kábelek maradványai nekifeszültek a felépítménynek.

Orion bal karja érzéketlenül himbálózott. Mozdítani sem bírta. Jobb keze három ujján csüngött a semmi fölött.

 

-- Ismételd meg! -- kiabált Mielo kapitány a mikrofonba. -- A fenébe, harcos, lassabban! Ebből a zagyvaságból semmit sem értek. A műhelyszint nyugati részén? Ott van még, vagy már leesett?

A parancsnoki központ fényei hirtelen megvillantak.

-- Kapitány! -- Az egyik, szolgálatban lévő harcos Mielo kapitányhoz fordult, és hangjában növekvő pánikkal folytatta: -- Kapitány, csökken a pajzs energiája. Már -- sorba nézte végig a képernyőiket zéró. Kapitány, a pajzs nyitva!

 

Orion csak a karján végigfutó tüzes fájdalmat érzékelte a világból, egész testsúlya rácsot markoló kezére nehezedett. Mérhetetlennek tűnő idő múlva megvillantak a fények, mintha kioltanák őket, azután ki is aludtak. Nem tudta, mennyi ideig lógott himbálózó lábbal a sötét mélység fölött, amikor megjelent a Fény, és kis Napként ragyogta be az aknát. Hangtalan szavak szólították meg. "Elnézést a késésért. Segíthetek valamiben?"

"Igen -- azután eszébe jutott hozzátenni. -- Igen, kérlek.

Elragadta a Fény.

 

Amikor Cain, sarkában fegyveres harcosokkal, megérkezett, Oriont a műhelyszint padlóján ülve találta, véres jobb kezével fogta törött bal karját. Fújtató kibiztosított fegyverrel, ádáz tekintettel őrizte. Harcosok, munkások és mérnökök tömege vette körül őket. Cain arcán nyoma sem látszott aggodalomnak.

-- Hogy vagy?

-- Jól -- felelte röviden Orion. -- Apám!

Az utóbbi időben szinte soha nem szólította így. Cain kissé meghökkent egy pillanatra; ezt az Orion köré gyűlt tömeg láthatta.

-- Igen?

Orion fölnézett, és világoskék szemében Cain semmit sem talált a félelemből, pedig a fiú elég közeljárt a halálhoz. Csak fáradt eltökéltséget látott. Loden Almandart juttatta eszébe, most először.

-- Ki kell nyitnod a pajzsot, apám.

Cain végignézett a bámészkodókon. Legtöbben zavarba jöttek Orion megjegyzésétől, de legalább néhány mérnök megértette, s várták, mit fog csinálni Cain. Cain a mögötte álló harcosokra gondolt. Még ha rendelkezésére is áll a Fény, mennyi ideig tarthatna ki Loga ebben a csapdában, Cain saját területén?

-- A pajzsot túl gyorsan zárták be -- mondta Orion türelmesen. -- Nem maradt ideje távozni, miután megmentette az életemet.

Mintha csak magától tenné, Cain keze fölemelkedett, és megnyomta gallérján a gombot.

-- Mielo kapitány.

-- Igen, uram.

-- Kiderült, mi okozta a szünetet a pajzs energiaellátásában?

-- Igen, uram. Kívülről felnyitották a nyolcas oszlop burkolatát, és valami lézerszerűt irányítottak bele. A mérnökök szerint képtelenség betörni a burkolatot a riasztók működésbe lépése nélkül. Úgy tűnik, akárki volt az, tudta, mit csinál.

-- Tudta, bizony. Parancsnok, nyissák ki a pajzsot tizenöt másodpercre, aztán zárják vissza. -- Cain megszakította a kapcsolatot, és azon kapta magát, hogy nevetségesen nézelődik mindenfelé a műhelyszinten, mintha Loga annyira bolond volna, hogy ott bújik el. Nem látta Loga távozásának Fényét, és a szél zúgását sem hallotta. De elérték régi barátja gondolatai, azok, az övéihez annyira hasonló gondolatok, mintha nem is lettek volna ellenségek nyolcvan évig.

"Köszönöm, Cain. Hálás vagyok."

"Nincs mit. Én köszönöm."

"Bármik..."- A bezáródó pajzs félbeszakította a gondolatot, és Cain szemmel látható erőlködéssel száműzte agyából az uralkodót.

-- Jimal, derítsd ki, mi történt a gyalogjáróval. Megemelte a hangját. -- Azok a dolgozók, akik ezt csinálták, inkább meg se születtek volna. -- Nem volt üres fenyegetés, és a tömeg szélén állók kezdtek elszállingózni. Cain nem törődött velük. Orionhoz fordult, aki egy tizenhat éves fiúhoz nem illő, zord, életunt tekintettel figyelte az eseményeket.

-- Hol van Denahi doktornő? -- Cain hiába nézett végig a dolgozók sorain.

-- Nem hívta senki, gondolom -- felelte Orion. Halványan elmosolyodott, de csak a szájával. Túlságosan el voltak foglalva Logával.

-- Nos, azt már elintéztük, nem? Gyere -- tette hozzá Cain --, hadd segítsek. A késő esti megbeszélés hosszú volt és elkeseredett; Orion nem tudta biztosan, miért hívták meg. Talán a bizalom jele?

Úgy harminc dolgozó jött el a legalsó szint alatt hatvan méterrel húzódó alagútban tartott titkos találkozóra. Az ottlévőknek körülbelül fele harcos, fele munkás; csak egy mérnök volt köztük. Orion fölfegyverkezve járt az utóbbi időben mindenhova, de még így is, nem ment mellette Lisa, Fújtató és Kennian, némiképp aggódott (nem félt, soha nem félt) volna, hiszen a dolgozók dühöngtek. Egyszer már megpróbálták megölni, és bal karja időnként még mindig nyilallott, ahol a csont nem forrt össze rendesen. Nem rohant kitenni magát egy újabb kísérletnek.

-- .. .és tizenegy véres év alatt egy szót sem szólt az ifjúságserkentőről. "Dolgozunk rajta", mondja, dolgozunk rajta, és dolgozunk rajta -- hát ő aztán nem öregszik, vagy igen? Nem ezért harcoltunk az uralkodók ellen? -- A beszélő, egy idősebb, Tolrin nevű harcos -- Orion csak látásból ismerte -- folytatta: -- Én ma' nem félek beszélni, én ma' nem vagyok fiatal. Aszongyák, az ifjúságserkentő nem fiatalít, csak megállítja az öregedést. Figyeljetek ide, én nem hatvanévesen akarok megállni. Egyáltalán nem hangzik olyan rohadt jól az örök élet, ha az embernek ma' nincsen foga, nem?

Az emberek egyetértő morgást hallattak. Váratlanul az egyetlen mérnök kért szót. Szinte mesterkélten szépen beszélt, ez előkelő származásra vallott.

-- Nem tartozik a hatáskörömbe, mégis, biztosan tudom, Cain lord hat ifjúságserkentő tablettát ajánlott föl a kutatásokra. Azonban azt is hallottam, sokszorosításuk sokkal nehezebb, mint képzelnénk. Valójában nem vegyi szerek, hanem egyfajta váltólázvírusok, így kezelésük rendkívül bonyolult. -- Ezt nem nagyon kellett bizonygatnia; az előző nyáron kitört váltólázjárványnak majdnem háromszáz dolgozó esett áldozatul, köztük két harcos Orion egységéből.

Lisa anyja, Irina harcos hirtelen közbevágott.

-- Orion, hány éves vagy?

-- Tizenhat, harcos.

-- Azt hiszem, fölösleges tovább foglalkoznunk az ifjúságserkentővel -- folytatta Irina. -- Ha Cain hazudik, Orion még tíz-tizenöt évet öregszik, azután megáll. Ennyit tudok várni a bizonyságért. Kétlem, hogy Cain hagyná Oriont öregségben meghalni.

Orion észrevette, hogy lassan felé fordult az emberek figyelme. Vállat vont.

-- Ebben a dologban hiszek neki, nekem már sokkal többször hazudott, mint bármelyikőtöknek.

Irina rámosolygott. Vonzó asszony volt, arcvonásai kicsit élesebbek és megviseltebbek ugyan Lisáénál, de különben nagyon hasonlított rá. -- Orion, meg kell értened, az a világ, amiben felnőttél, nem ugyanaz, mint amit mi ismerünk. Te Caintől mindenben a legjobbat, a legeslegjobbat kaptad. Nem mintha nekünk olyan szörnyű rossz lett volna, nem véletlenül érkeznek ide a menekültek -- de nem is olyan jó, mint lehetne. Tudod, beszélgettünk rólad, mielőtt magunk közé hívtunk. Nem felejtettük el, mi mindent tettél értünk az elmúlt években, attól kezdve, hogy megmentetted a férjemet saját hülyeségének következményeitől, és hogy megbarátkoztál velünk és a gyermekeinkkel. Egyesek azt mondták, ne bízzunk benned -- például a gyalogjáró leszakadásáért felelős ember --, azokat elintéztük.

-- "Elintéztétek?" -- Orion erőtlenül elmosolyodott. -- Szolgálatot tettetek nekem a megölésükkel?

Egy Orion számára ismeretlen harcos rávágta:

-- Igen. Azért jöttünk el, mert bízunk benned, és már nem bízunk Cain lordban. Azért vagyunk itt, mert téged akarunk követni. -- A férfi egy pillanatra elhallgatott, majd nyomatékosan hozzátette: Uram, Orion.

Orion fölvont szemöldökkel Lisához fordult. A lány egyszerűen vállat vont; ő semmit sem tudott erről az egészről. Orion hitt neki. Bólintott, és visszafordult a tömeghez. Akármilyen rövid volt is a közjáték, nem maradt észrevétlen. Miközben azon töprengett, vajon Cain mit szól majd ehhez az egészhez, határozottan beszélni kezdett:

-- Elfogadom hűségeteket. És amennyiben követtek, én ezt mondom: akkor szolgáltok a legjobban, ha kétszeres erőfeszítéssel folytatjátok jelenlegi munkátokat. Jobbá akarjátok tenni az életeteket? Nagyon jó, ez csodálatos. Megértem. De mielőtt bármit tehetnénk magunkért, biztonságban kell lennünk, ehhez le kell győznünk az Északi Földet. -- Orion mélyet lélegzett; érezte, megfogta őket. Beszélt. Figyelte szavainak hatását. -- Mindannyian hallottátok, hogy hét év múlva megtámadjuk az óriásokat; ha azt teszitek, amit mondtam és keményen dolgoztok, akkor ez a csata sokkal, de sokkal hamarabb eljön, mint képzelnétek.

-- Nem volt rossz, Orion -- jegyezte meg Kennian, miközben visszafelé mentek az alagútban a gyűlés után. Szótlan megegyezéssel ezen a célzáson kívül nem beszéltek a történtekről. -- Azt hiszem, lefekszem -- mondta Kennian egy pillanattal később. Holnap reggel őrségbe megyek, délben pedig a Sólyom szimulátoron gyakorolok.

-- Nem rossz ötlet a lefekvés -- mondta vidáman Fújtató. Ő és Lisa kézenfogva mentek. Kennian fölhorkant a megjegyzésen, azután egy keresztfolyosónál köszönés nélkül ott hagyta őket. Fújtató meglepetten nézett utána.

-- Mi ütött belé? -- kérdezte Oriont.

Orion, gondosan kerülve Lisa tekintetét, vállon veregette Fújtatót.

-- Valamikor négyen voltunk, barátom. Most ketten vagyunk és egy pár. Szerintem bántja, hogy nem úgy vannak a dolgok, mint valamikor.

Fújtató zavartnak látszott.

-- És te?

Lisa visszhangozta a kérdést.

-- Igen, és te?

Orion megpróbálta eltüntetni arcáról az érzelmek viharát, remélte, sikerrel.

-- Valamikor tudtam, hajó vagyok valakihez, ő is jó lesz hozzám. Valamikor tudtam, Cain valami mást is akar, túl a hatalmon. Valamikor tudtam, ha kimondom a barátaimnak, amit gondolok, lehet, hogy verekszünk, de barátok maradunk. -- Keserűen elmosolyodott. -- De hát, ugye, változnak a dolgok. Megfordult, és eltűnt a folyosón -- magányosan.

 

6.

 

Másnap este egy sakk nevű játékot játszottak Cain lakosztályában. Cain nyerésre állt -- mint mindig --, de vele szemben Orion nem szégyellte a vereséget. Ott játszottak, ahol valaha a Gyűrűt tartották. Azóta üresen állt a szoba, csak a szőnyegek voltak benne és egy asztal Cain játékaival. Most valami mást is talált Orion: egy számítógépet; hasonlót sehol másutt nem látott a barlangokban. A gép nyilvánvalóan igen régi lehetett. Orion Cain egyik évekkel ezelőtti megjegyzéséből tudta, ez volt az egyik olyan műszaki berendezés, amit Cain érdemesnek tartott magával hozni, amikor száműzetése végén elhagyta Donnertownt. Orion eddig csak apja legbelső szobájában látta a gépet, összesen kétszer-háromszor.

Orion nem tett megjegyzést a gépre, bár biztosan tudta, nem véletlenül került oda; ha Cain meg akarja indokolni, megteszi, ha nem, fölösleges faggatni.

Jimal szolgálta ki őket játék közben. Cainnek tejet és kávét hozott, Orionnak forralt bort. A fiú Cain lakosztályában meglehetősen fázott, így magán hagyta a zubbonyát.

-- ...szóval hűségesküt tettek neked, és te elfogadtad?

-- Igen, uram -- Orion megtolt egy parasztot, és Cain en passant-nal leütötte. Orion visszaütött a futóval. Ma este sokkal agresszívebben játszott, mint máskor; csak a királynő és a király maradtak a parasztok mögött, mindkét futójával és huszárjával kitámadott.

-- Megnevezed őket, Orion?

-- Ha parancsolod, uram. -- Orion címerükén figyelte a sakktáblát.

-- Számodra ma este véget ért a játék, Orion. Cain besáncolt, és Oriont fürkészte. -- És a munka fokozására buzdítottad őket, de nem mondtad meg pontosan, mikor támadjuk meg az óriásokat?

-- Igen, uram.

Cain beleivott a kávéjába, és bólintott.

-- Jól is elsülhet a dolog. -- Orion fölkapta a fejét, és Cain elmosolyodott. -- Mit vártál?

-- Tulajdonképpen azt hittem, megölsz -- mondta vontatottan Orion. -- Végső soron, ha elfogadom hűségesküjüket, amíg élsz, az árulás, nem?

Cain kuncogott.

-- Nos, azt hiszem, a helyedben én is így tettem volna. Nem sok választásod maradt, fiam, ha már elmentél egy szó nélkül. Megpróbálhattál volna fegyverrel kitörni, amíg a barátaid fedeznek, s talán megölnek közben; vagy nyíltan elutasíthattad volna őket, és akkor vagy elengednek élve, vagy nem; végül megölhettél volna te magad, ekkor nem lett volna árulás elfogadni a hűségesküjüket.

Orion arcán ismét megjelent az a ragyogó, kemény, örömtelen mosoly, és Cain egyre zavarba ejtőbbnek találta.

-- Ez már nekem is eszembe jutott, uram.

-- Igen? -- Cain mozdulatlanul várt, amíg Orion arcáról eltűnt a kemény nevetés. -- Orion -- mondta csendesen --, ebben a pillanatban kizárólag tőled félek. És kizárólag téged szeretlek. -- Szavai zavarba hozták Oriont. Azután Cain végigtolta a fekete futót a táblán, és kiütötte Orion huszárját. -- A huszárnak vége -- mondta halkan.

"A huszárnak ... vége."

-- Igen -- mondta bizonytalanul Orion --, vége, ugye? -- Hirtelen elhomályosult a tábla, és meg kellett ráznia a fejét, hogy kitisztuljon a kép. Apja arcát is homályosan, elmosódottan látta. Még az általában kristálytiszta fekete szemek is zavarosnak tűntek. Arcát elöntötte a vér. -- Bocsáss meg mondta hosszú idő múlva --, valahogy nem tudok most koncentrálni. Cain legyintett.

-- Ne törődj vele. Különben is förtelmesen játszol. -- Enyhén előrehajolt. -- Förtelmesen, Orion.

Förtelmesen? A szó emlékeket ébresztett Orionban, a fiatalság és ártatlanság ízét; pedig már teljesen eltűnt a világból azóta. Cain mondott valamit, de Orion az elejét egyáltalán nem hallotta.

-- ...és minél jobban érted ezeket a dolgokat, Orion, minél inkább kifejleszted a képességet, hogy láss a sötétben, annál jobban vakít majd a Fény. Donnertownban beszorultam a Sugárzó Sivatag és a barbárok közé; így magam mellé állítottam a barbárokat, tanítottam és kiképeztem őket, és végül ők segítettek. Donnertown elmondhatatlan dolgokban változtatott meg, olyan igazságokat tanultam, amiket nem érthet meg az, aki nem élte át őket. Donner Almandar -- aki kilenc évszázaddal a születésem előtt hagyta el ezt a világot -- ugyanúgy gondolkodott, mint én, Orion; és ezt tudom, mert voltam Donner Almandar és voltam Loga is. Orion, most te leszel én.

Orion észrevette keze remegését. Mintha hirtelen előtört volna belőle valami elfojtott érzés.

-- Apám -- suttogta --, betegnek érzem magam.

Furcsa, kényszeredett képek villantak fel gondolataiban, a férfi, hasában lándzsával, háta ívben emelkedik a pálya döngölt földjétől; egy nő hívta magához, szőke, rövid hajú és a szeme az övéhez hasonlóan sápadtkék.

-- Sokáig beteg voltál -- Cain egyetértett vele --, és részben az én hibámból. Állj föl. -- Fölsegítette, s Orion majdnem visszaesett, meg-megroggyant, míg Cain a számítógéphez kísérte és leültette a terminálhoz. -- Ide kell helyezni az érintkezőket. Orion homlokához tette azokat, és a fémek azonnal, furcsán átmelegedtek.

 

7.

 

Eltávolodott tőle a világ, és Orion az éjszakai sivatag átkozott hidegét érezte.

Késő éjszaka volt, és a csillagok elviselhetetlen fényességgel ragyogták be a Sugárzó Sivatagot. A dermesztőén hideg levegő borotvaként hasított Cainbe. Donnertown szélén az őrhelyén Kavad, a fiatal barbár fölpillantott a Sugárzó Sivatagot és azon túl északot, a Föld uralkodóinak otthonát kémlelő műszerei mellől. Odabiccentett Cainnek; ő visszaintett, és folytatta útját.

Mit sem törődve a hideggel, átvágott a leszállópályán a hangár felé. Belépett, bekapcsolta a fúziós generátort, és a lifttel lement a pincébe; ott tartották az ifjúságserkentőt.

- Utasítás -- mondta, föl sem emelve hangját --, fény! És kigyulladtak a fények.

Lassan körülsétált, az őt körülvevő hatalmas teret vizsgálgatta. Az öt év alatt idehozott fáklyák fényében fölsejlett valami, de csak homályosan.

Az általa látott legnagyobb mesterséges építményben járt. A hangár hatalmas volt; Cain nem tudta eldönteni, a távolabbi fal valóban ott van-e vagy csak ő látja.

Tekintetét az előtte álló ajtóra fordította. A kilincs a helyén volt, és Cainnek le kellett győznie heves ellenkezését, mielőtt megérintette volna. A kilincs öregebb volt a legtöbb uralkodónál, régibb magánál Parlamentnél. Áram járta át, amint megfogta. Mivel semmi más nem jutott eszébe, megismételte:

- Utasítás, nyit.

Lágy, nem emberi hang szólalt meg:

- Kérlek, mondd a jelszót.

Cain nagyon távolinak érezte kezeit. Valamikor régen rábukkant az uralkodók legyőzéséhez segítő szavakra.

Csak egy válasz lehetséges. Donner kétszer is idézte írásaiban, és vallásos könyvében is aláhúzta: Legyen Világosság.

 

Sötét volt.

Orion letépte homlokáról az érintkezőket, és székében ülve levegő után kapkodott, mintha az imént futott volna tíz kilométert. Egy végtelen pillanatig úgy tűnt, ő volt a saját apja. A szobában kioltották a fényeket. Orion még mindig zihált, hallotta küszködő tüdejét, amikor hirtelen Cain bukkant föl a félhomályból.

-- Apám! Mi ez? -- kérdezte Orion kiszáradt ajakkal.

-- Az igazság. -- Cain éppen csak egy sötétebb foltnak tűnt a szoba homályában. -- Egy napló. Donnertownban találtam. Visszaemlékezések, Orion, hét különböző nő és férfi memoárja, többek között az enyém, Donner Almandaré és Loga uralkodóé, abból az időből, amikor annyi idős volt, mint én.

-- Úgy éreztem... Apám, egy pillanatra úgy éreztem, én vagyok te.

-- Egy pillanatra így is volt. Tudod, érdekel, mi lesz, ha megérted a gondolkodásomat.

Higgadt, egyenletes hangon beszélt, úgyhogy Orion, életében először, egy pillanatra félt tőle. Hirtelen megérezte saját izzadságának átható szagát.

-- Apám... te nem félsz tőlem igazán. Te vittél bele ebbe az egészbe, és nyilván nem véletlenül.

-- Fejlődsz, fiú -- Cain hangjában valamit Orion nem tudott azonosítani: -- Bocsáss meg, Orion. Igazán.

-- Mit bocsássak meg?

Cain megrázta fejét. A gyenge fényben Orion aligha látta a mozdulatot.

-- Bocsásd meg, hogy annyiszor hazudtam neked. Pontosabban: voltak dolgok, amiket el kellett hallgatnom. De... Talán emlékszel majd, hogy ezt mondtam.

-- Nem értem, apám.

Cain távozni akart, de egy másodpercig határozatlanul állt az ajtóban; visszanézett.

-- Hamarosan megérted.

 

Prédikátor Jack elbújt a templomba, onnan figyelte a Sugárzó Sivatag felől érkező zarándokot.

Nagy, egészséges pej lovon ült a zarándok, a ló jobb szeme fölött csillag. Az új hold nyolcadik napján jött. Régi városba lovagolt, a házak egy része szinte elpusztíthatatlan, pehelykönnyű vasbetonból épült; ilyet ma már senki sem tudott előállítani. A többi épület vályogból készült, alig száz éve, amikor az öreg pap szentbeszédei még életben tartották Donner vallását. Mostanra csak Jack prédikátor maradt a városban. Jack szinte bizonyos volt benne, ez a nyolcadik nap; mielőtt meghalt, az öreg pap megtanította tízig számolni. Az utóbbi időben Jack nem emlékezett világosan, a hat a hét előtt vagy után következik-e, de biztos volt benne, ez nem számít, ha egyszer túljutott rajtuk; a nyolc nyolc volt, a kilenc kilenc és a tíz tíz. Ez elég világos.

Jack maga ment a zarándok elé. Az öregpap sosem tett volna ilyet, de a halála óta a zarándokok folyama is rendesen elapadt, és Jack már örült a ritka látogatóknak. Legalábbis a legtöbbnek. Az utóbbi néhány évszakban egyetlen ember érkezett, és az sem volt túlságosan kellemes, hiszen addig-addig kérdezősködött az ifjúságserkentőről, míg végül Jack kénytelen-kelletlen megölte. Jack soha nem találta meg a pap titkos ifjúságserkentő-raktárát, melyet Szent Donner hagyott hátra a Földről távoztakor. E vonzerő nélkül a zarándokok -- legalábbis akik értek valamit -- egyszerűen nem jöttek.

Most már tökéletesen belenyugodott Jack kiment a templom előtti verandára, és megszólította a lovát a kúthoz vezetőférfit.

-- Hello, zarándok -- kiáltott vidáman. -- A Fény hozott. Eltartott egy ideig, mire a zarándok megállította lovát, hogy válaszoljon. Másképp nézett ki, mint a legtöbbjük: hatalmas ember volt, és komor arcából fekete szempár nézett rá. A nyergéhez rögzített Selvren-lézerpuska hatására Jack kissé kényelmetlenül érezte magát, így kibiztosította reverendájának bő ujja alatt bal csuklójához szíjazott Westar-lézerpisztolyát. Jack nemigen tudta kitalálni a korát: huszonöt lehetett, talán valamivel több. Egyéb érdekességeket is fölfedezett: a ló egyáltalán nem úgy nézett ki, mint amely átjött a Sugárzó Sivatagon, és a zarándok, bár ez képtelenségnek tűnt, úgy festett, mintha nemrég fürdött volna. Bőre meglehetősen világos volt. Talán a legvilágosabb bőrű ember volt Jack életében, leszámítva a Selvren-falkabelieket, akik néha átkeltek a hegyeken. A zarándokot mégsem égette meg a nap.

- Hello, öreg -- szólt végül a zarándok -- Megengeded, hogy én és a lovam igyunk a kutadból?

Jack bólintott.

- Ott van oldalt a vödör, és ne engedd vissza, ha a lovad is ivott. Tedd ki a napra, hadd tisztuljon.

A férfi leszállt a lóról, megmerítette a vödröt, fölhúzta. Jack alig akart hinni a szemének. Amikor a férfi keze eltűnt a kútban, mintha narancsszínű fény követte volna. Miután majdnem az egészet kiitta, ismét leengedte a vödröt Jack jobban odafigyelt; a fénysugár most is megjelent

A pap enyhén megborzongott, és megpróbálta szertartásosan keresztbefonni a karját, miközben a jobb csuklójára szíjazott automatát is kibiztosította csuhája alatt

A férfi a második vödör vizet lova elé tette. Szembefordult Jackkel, és odasétálta verandához.

- Hogy hívnak, öregember?

- Én vagyok Jack prédikátor. -- Jack a tőle telhető legnagyobb méltósággal ejtette ki a szavakat.

-- Engem Cainnek hívnak -- szólt kimérten a zarándok, de minden harag nélkül --, és a pajzson kívül golyóálló mellény is van rajtam, úgyhogy kérlek, húzd elő a kezeidet, valamint a lézerpisztolyt és a revolvert. És add ide őket.

Jack dermedten állt, jobb kezével a bal csuklóján lévő Westar-lézert, baljával pedig a szent Smith & Wessont markolva. Nem tudta pontosan, mi az a "golyóálló mellény" és ugyan miként állítana az meg egy szabályosan megáldott vasötvözettel bevont golyót, mielőtt szétroncsolná egy ember belsejét...

A magát Cainnek nevező zarándok egykedvűen nézett rá. Egyetlen verejtékcsepp gördült le halántékán, egyébként nyugodtnak, már-már közömbösnek látszott. A még mindiga lovon lévő lézerpuskán kívül Jack nem látott nála fegyvert.

-Add ide a fegyvereidet -- ismételte különös furcsa erővel a zarándok. Nem vette le a szemét Jackról; a csukás reszketni kezdett.

- Nem tudom... Nem engedelmeskednek a kezeim -- suttogta Jack. A zarándok fürgén fölment a lépcsőn, széthúzta Jack kezeit, és megszabadította fegyvereitől

Így foglalta el Eastmarchi Cain Donnertownt.

 

Az újjáépítés napjaiban Donner elhagyta a Földet, és magával vitte T'Pau népének jó részét. Nagyon sokszor próbálta meggyőzni Logat, tartson vele. Az erkélyen álltak egyhetes ivászatuk második napján, és a Mojave űrrepülőteret nézték, Donner munkásai építették a számára,

- A fenébe, Loga, itt már nincs kihívás. Visszafagyaszthatnánk a sarkvidék jegét, képesek vagyunk rá, bár aligha számíthatnánk az óriások hálájára. De még ha meg is tennénk, visszaszereznénk a most vízzel borított földeket, eltüntetnénk a radioaktív szennyeződést a világból, kiirtanánk a Földet ellepő mutánsokat és szörnyetegeket -- ha meg is tennénk mindezt, a világ akkor sem lenne már a régi. Túl sok ősi faj tűnt el végérvényesen. A szívem mélyén érzem, meg vannak számlálva a napjaink ezen a bolygón.

Loga vállat vont

- A tieid talán. -- Egy pillanatra hallgatott. -- Hová mész?

- Utazunk, fölfedezünk... hódítunk. Várhat-e szebb sors az emberre? Mert Loden propagandája ellenére nem vagyunk istenek, legalábbis még nem. -- Donner az erkély szélén állt, hatalmas, tevékeny kezével tehetetlenül markolta a korlátot. -- És bevallom, szerintem ez az isteni szerep egyengeti az átkozott barbárok útját a civilizáció felé --, a fenébe, Loga -- tört ki --, nagyon rossz ötlet. Semmi mást nem teszünk, csak a saját képünkre formáljuk őket, elvesszük az erejüket, és semmit nem adunk cserébe. Igen, nekünk is van erőnk, de a mi erőnk nem lehet az övék. És mivel nélkülözzük T'Pau génmérnöki tudását, meglehetősen vitatható az erőnk átadása.

Loga nyugtalanul járkált az erkélyen, és a különböző munkaterületekről felszálló aktinikus szikraesőt nézte. "Túl sok minden egyszerre" -- gondolta a vörösfürtű. A Föld körüli pályán keringő űrhajók csak félig készültek el, és itt a Földön Donner rengeteg energiát pazarolt a befejezésükre. Valamint még annyi hajó építésére, amennyi kell a hozzájuk csatlakozóknak T'Pau népéből

Loga biztos volt benne, Donner flottája elfog készülni, és amint Donner gyakran és fennhangon kijelentette, utaznak, fölfedeznek és hódítanak,

Donner Almandar volt Loga első és mindeddig legjobb barátja; mégsem talált szavakat elmondani neki, milyen unalmasnak hangzott ez az egész.

 

Orion kopogás nélkül lépett Cain lakosztályába. Cain törökülésben helyezkedett el a reggelizőasztalnál, és evés közben egy jelentést olvasott.

-- Cain!

Cain hosszan ránézett, majd csendesen annyit mondott:

-- Jimal, hagyj magunkra. -- Az ezüstszemű enyhén meghajolt, fölkapta a tálcát a félig elfogyasztott reggelivel, és távozott. Cain nem állt föl.

-- Jó reggelt, Orion.

A fiú két lépéssel közelebb ment. Remegett a hangja.

-- A gép... Nem volt benne az összes emléked.

-- És Donner Almandarnak sem, amint észre fogod venni. Bölcs ember sohasem adja ki magát így. Mindig lesznek titkaim előtted, Orion.

Orion álla megremegett, mint aki pillanatokon belül sírva fakad, de tartotta magát.

-- Hazudtál nekem.

-- Aha. Folyamatosan. Mi ebben az újdonság?

A fiúból előtörtek a szavak.

-- Ki vagyok én?

Cain arca nagyon nyugodt maradt.

-- A fiam. -- A fekete szempár fogva tartotta Oriont. -- Ez nem elég?

-- Solan kapitánynak azt mondtad, képtelen vagy gyermekeket nemzeni, mert szörnyetegek lennének. -- Ömlött belőle a szó. -- És én vak voltam, föl sem tűnt, hogyan lehetne ilyen a bőröm és a szemem, ha a te fiad lennék. A fenébe, Cain, ki vagyok én?

Cain elfordult a fiútól, és egy ideig mozdulatlanul szemlélte a Sugárzó Sivatagot ábrázoló napselyem kárpitot.

-- Anyád Reá Veramorn. Maston Veramorn fogadott lánya. Az igazi apja Loden Almandar. Apád egy Solan nevű férfi volt, aki Maston Veramorn kapitányaként szolgált; ha az emlékeimben jártál, el tudod képzelni, milyen ember lehetett.

Cain hallotta a keserűséget a fiú hangjában.

-- Hazudtál és hazudtál és hazudtál nekem! Miért pont most higgyek neked?

-- Orion!

-- Mi van?

Suttogva mondta ki a szót, mégis kiáltásként visszhangzóit a szobában.

-- Emlékezz. -- Cain lassan Orionhoz fordult, aki dermedten állt a megrázkódtatástól. Megismételte. -- Emlékezz.

Orion tántorgó léptekkel hátrálni kezdett, és rémülettel meredt Cainre. Megfordult, elrohant.

 

-- Cain lord?

A hangosbeszélő hirtelen megszólalt, félbeszakította Cain elkalandozó gondolatait.

"A szó, amit keresel -- mondta Loukas nagyon halkan --, a bűntudat."

-- Igen?

-- Uram, itt Peralt kapitány, szolgálatos repülőparancsnok. Orion első parancsnok azt kéri, bocsássunk rendelkezésére egy Sólymot. Nincs bejelentve repülésre. Zavartnak látszik, uram.

Cain azonnal határozott.

-- Tartóztassák fel. Rögtön ott leszek.

 

Cain a hangárba érve pilótaruhában találta. Orion türelmesen várt, de megtévesztőén ártatlan kék szemében heves tűz lobogott.

-- Hová mész, Orion?

Most először nem látta gyereknek Oriont. A hangár szélén előtte álló Orion férfi volt, aki acélos önuralommal tartotta magát.

-- Nem mindegy? Visszajövök.

-- Hová?

-- Még nem tudom! -- kiabált Orion. Egyetlen ember sem volt a közelben, akinek ne lett volna hamarjában sürgős dolga. Kivéve a szerencsétlen repülőparancsnokot, aki sápadtan, feszes vigyázzban várta a fejleményeket. -- A fenébe, hadd menjek!

Cain nem vette le róla a szemét.

-- Persze -- nem emlékezett, mikor érezte magát utoljára ilyen furcsán az elmúlt években. -- Repülőparancsnok, nyissák ki a pajzsot, parancsa szerint.

Orion szó nélkül megfordult, és a várakozó siklóhajóhoz indult.

Cain olyan halkan, hogy rajta kívül senki sem hallhatta, azt mondta:

-- Hadd menjen.

 

Nyugatnak fordította a gépet. Átlépte a hangsebesség határát, miközben keresztezte az Almandart, majd perceken belül átsuhant Eagles fölött. Egyszer ezüstszeműek szóltak rádióján, de Orion válaszra sem méltatta őket, csupán följebb vitte gépét, amíg üldözői le nem szakadtak; azután visszafordult.

Orion végighajszolta a Napot a világon; könnyek csorogtak végig az arcán, siratta halott apját, és megpróbálta elcsípni a zöld villanást, egy ezredmásodperccel azelőtt, hogy a Nap lebukna a látóhatáron.

Cain egész éjszaka a hármas barlang kupolájában futó gyalogjárón ült, hallótávolságra a műhelyszinttől; a gépek halk moraját hallgatta.

 

A GYŰRŰ

A Tűz utáni 1299. esztendő

 

1.

 

"Cain álmot látott.

Álmában fölemelkedett a víz, elborította, és mélyen a víz alatt megfulladt."

 

1299. tél 8-a hideg, kristálytiszta és ragyogó reggellel köszöntött be. Ez volt Cain százhuszadik születésnapja.

Cain arra ébredt, hogy megálmodta a halálát. Egyedül aludt, ahogy majdnem egész életében, feleség nélkül, társtalanul. Fölült az ágyban, egyedül a sötétségben, senki sem hallotta szavait. Meghaltak terv szerint.

-- Itt az idő -- suttogta hangosan.

 

A másfél évtized alatt -- mióta Eastmarchi Cain elvitte Oriont -- Maston Veramorn megöregedett.

Szinte minden reggel érezte, mikor ki kellett másznia a meleg ágyból, s az összes csontja fájt. Fiatal korában attól félt, ha megöregszik, kihullanak a fogai és a haja, ráncos lesz és májfoltok fogják borítani. Most már korholta magát apró félelmeiért. Már tudta, ezek az öregség legkisebb és legjelentéktelenebb részei. Sokkal jobban átjárta a hideg, mint fiatal korában, és lassabban indult meg a vérkeringése. Nem tudott már olyan gyorsan mozogni, és a munkát sem bírta annyira. Észrevette az érzelmei változását is. Az utóbbi időben nyilvánvaló kétségbeeséssel kapaszkodott Tristan ezredesbe. Egész biztosan kizárólag Tristanban bízott. Tristan közvetlen alárendeltje, Bordine kapitány Maston helyére pályázott. Bordine a fiatal énjére emlékeztette Mastont. Tudta, meg kellene öletnie; éppen az bizonyította végérvényesen öregségét, hogy nem kockáztatta meg kiadni a parancsot. Nem tudta biztosan, melyikük élné túl a merényletet.

Erői most már inkább Parlamentet védték, mint Eaglest. Az előbbi közelebb feküdt a goldriveri bányákhoz. A bányák arany- és platinahozamának teljes háromnegyedét egyébként 1284 óta minden évben elküldte Eastmarch területére. Egyszer sem kíséreltek meg az elosztásnál csalni; Maston nem mert.

A Solan kapitány meggyilkolása óta eltelt tizennégy és fél év alatt Maston nem találkozott Cainnel. Amikor Bordine-ban látta a kígyót, amiben Solant fantaziálta, Maston Veramorn jócskán elkésve rádöbbent hibájára, és már-már sajnálta Solant. Bordine korántsem volt az örök emlékű Solanhez hasonló karizmatikus egyéniség, viszont sokkal cinikusabb és könyörtelenebb.

Maston tudta, ha Solan élne, a Bordine-hoz hasonlók szükségszerűen eltűntek volna a Solan minden cselekedetéből áradó ragyogó tökéletesség mellett. De hát Loden Almandar fia volt, vagy legalábbis az őrült Riabel ezt állította. Solan valóban lojális volt, még akkor is, ha néha erőlködnie kellett; legföljebb kilépett volna szolgálatából, de sohasem vezetett volna lázadást ellene.

Talán véletlenül, talán nem: Maston Veremorn igen gyakran -- az évek során egyre növekvő sajnálattal -- gondolt vissza az 1284-es eseményekre.

Talán véletlenül, talán nem: Maston éppen nem merült emlékeibe, amikor 1299. tél 9-ének estéjén az eastmarchi követ egy régi siklóhajóval leszállt otthona elé építtetett magánrepülőterére. E házban élt valaha Loden Almandar.

A követ egy Mielo kapitány nevű nő volt; remekül állt rajta az eastmarchi harcosok komor, fekete egyenruhája. Maston Veramorn zöld ruhás harcosai között élesen kitűnt öltözékének és viselkedésének keménysége. Megváratta, amíg emberei ellenőrizték, nem az egyik új Sólyom-osztályba tartozó géppel érkezett-e; Maston mindennél jobban szeretett volna összetörni egy ilyen új típusú siklóhajót.

Jelentették: nem azzal jött; Mielo gépe körülbelül húszévesnek látszott. Maston minden látható bosszúság nélkül fogadta az információt, és szólt, fölküldhetik a nőt.

Amikor végül fogadta, kettőjükön kívül csak Tristan volt jelen. A termet megfélemlítőnek tervezték, legtöbbször az is volt. Maston hatalmas székében egy panorámaablak előtt ült, ahonnan látni lehetett Parlament városát, azon túl, illetve alatta a völgyet. A kilátás, bár nem volt annyira pompázatos, mint a föntebbi szobákból, meglehetősen nagy hatást gyakorolt arra, aki sosem látott szebbet. A süppedős, fehér szőnyeg elnyelte a léptek zaját, a falakba pedig olyan hangszigetelést építettek, amit Maston mérnökei nem tudtak megérteni, és talán nem is fognak soha. Az összhatás arra irányult, hogy minden megszokott ingert elzárjanak egy harcostól, ugyanakkor elkápráztassák a látvánnyal.

Mielo kapitány széke különlegesen puha volt, így nehezére esett egyenes gerinccel ülni, és alig, de határozottan alacsonyabbra méretezték Mastonénál.

Maston Veramorn minden kifundált előnye dacára szinte az első pillanatban alulmaradt a tárgyaláson.

Mielo kapitány egyáltalán nem vesztegette az időt. Udvariasan visszautasított minden ételt és italt.

-- Cain lord -- mondta határozottan -- a segítségedet kéri az Északi Föld elleni háborúhoz.

 

A Cain százhuszadik születésnapját követő héten Orion úgy érezte, mintha újjászületett volna. A hét nagy részét nyeregben töltötte a szabad ég alatt, még ha havazott is néha. Keresztül-kasul belovagolták Kenniannel Eastmarch területét. Orion lova -- egy vad, szürke mén -- két teljes napig ellenszegült, mire megadta magát gazdája akaratának. A lovat az a hatalmas szürke csődör nemzette, amelyen Orion tizenéves korában lovagolt; örökölte apjának gyorsaságát és kitartását. Vérmérséklete nyilván anyjától származott, legalábbis Orion nem emlékezett, hogy a nagy szürke valaha is ilyen gonosz lett volna. Végül a Kurda nevet adta neki, az Eaglesben igen elterjedt rossz természetű szürkésfehér héjafajtáról.

Maga a feladat unalmasnak, fárasztónak és néha frusztrálónak bizonyult, mivel nem mondhatták el pontosan a területen élő dolgozóknak, mi fog történni és mikor; de Orion úgy érezte, figyelmeztetésük elég érthető.

Az üzenet, amit Orion tanyáról tanyára, házról házra átadott, így szólt:

-- Amint észreveszitek a jelet, keressetek valami magaslatot. Nem lesz túl sok figyelmeztetés, mert az óriások műholdjai figyelik a völgyet. Ha bármilyen jelentős mozgást észleltek, abból következtethettek.

Az emberek egy része csak vállat vont, és Orion vagy Kennian semmit sem tehetett értük. Cain szerint az óriások, amint megtámadják őket, meglékelik a Nagy Gátat; ekkor Eastmarch területének jó részét, illetve a gát közelében a dombokon kívül mindent nyolcméteres víz fog borítani.

Többször bejárták a Vándorok Útját Eastmarch és Saerlock között. Más futárok eljutottak a Vándorok Útjától távolabb fekvő, déli területekre.

Singer és Eastmarch között, a Vándorok Útjától északra csak maga a Nagy Gát emelkedett.

Megint más futárok a Singer és Saerlock közötti területet járták be. A Singertől nyugatra fekvő városokat nem figyelmeztették, de nem is akarták. Orion gyűlölte a terv logikáját, de nem talált hibát Cain érvelésében: Eastmarch területén, ahol Cain bízhatott abban, hogy az emberek ismerik a kémeket, nem volt veszélyes a figyelmeztetés. De ugyanez a figyelmeztetés a nem Eastmarch irányítása alatt álló területeken -- Singért kivéve az Almandar teljes hosszában, a völgy közepén és a Vándorok Útján Singertől nyugatra -- öngyilkosság lett volna.

Éjjelente a szabadban háltak a Vándorok Útja mentén, és felváltva őrködtek. Talán nem is lett volna szükség őrségre; a Vándorok Útja Eastmarch területén soha nem volt biztonságosabb, mint most, Cain születése óta. Cain uralmának szilárdsága az elmúlt huszonöt (a húszéves háborúval együtt negyvenöt) évben azért számított valamit.

Orion érdekesnek találta az utazást. Bár még sohasem járt Saerlockban és Telindelben is csak kétszer, furcsa emlékképek villantak fel benne; nem a tapasztalás, hanem Cain emlékei.

Egyszer legalábbis szinte halálra rémítette Kenniant. Már hazafelé tartottak Eastmarchba, a barlangokba, miután végeztek feladatukkal, és Kennian -- ahogy ő mondta -- "egy klasszikus semaliai balladát" énekelt, "melyet az erebioni lázadás után írtak".

A dal vége felé Kennian elhallgatott.

-- Sajnos meg kell vallanom, hiányzik egy versszak, a dédanyám nem ismerte. Réges-rég elveszett...

Elakadt a szava. Orion tiszta tenorhangon énekelt; Kennian még soha nem hallotta így énekelni, mintha egy valódi zenész hangja tört volna föl Orion torkából.

 

Azt mondod, nem az vagyok aki vagyok

Azt mondod, más énekem, mint életem

Hát azt hiszed én nem tudom

Tudom tönkrement a hangszerem?

 

Mondd csak bátran mit akarsz

Mit akarsz hogy megtegyek

Mondd csak el

És megtudod

Hogy szerintem mi lehet.

 

-- Valójában két versszak hiányzott -- mondta vigyorogva Orion, amikor befejezte. -- Kicsit fölfrissíthetnéd magadban Semalia történelmét, Nevenincs.

-- Hol hallottad ezt a verset? -- kérdezte Kennian.

-- Kisgyerek koromban Loukas vagy egy tucatszor énekelte őket -- mondta szórakozottan Orion, és tovább lovagolt, nem is töprengve válaszán. Észre sem vette, mit mondott, amíg föl nem tűnt neki, Kennian nincs mellette. Amikor visszanézett, barátja rémülettel meredt rá. Orion megpróbált viccet csinálni a dologból, azt állítva, maga találta ki a verset, de Kennian nem hitt neki, és Orion nem is hibáztatta érte. Ő sem hitte volna el.

 

Tél 16-án, másnap késő délután már közel jártak a barlangokhoz. A Vándorok Útját latyakos hó borította, de az ég metszőén és tiszta kobaltkéken ragyogott, a Nap melegen sütött; Orion hátratolta zubbonyának csuklyáját. Az Északi Kapunál megvárták, míg beengedték őket, majd átlovagoltak a szélesre tárt kapun. A leszállópálya melletti istállóhoz mentek. Az egyszerű, hosszú pajta egyike volt a barlangok kevés föld fölötti épületének, és itt tartották a néhány szükséges lovat. Ugyanitt "laktak" a kutyák, és az ebédlőasztalokra szánt disznók és tehenek. A falkamester észrevette őket, és szólt, nézzék meg a kutyákat, mielőtt lemennének.

A fiúk az istállóimra bízták lovaikat, és mindketten a kutyaólakhoz mentek. Orion azonnal látta, miért hívta őket a falkamester; amíg Orion távol járt, megszült a vemhes szuka, és most négy, majdnem vak kölyök feküdt vele a ketrecben. Orion óvatosan fölemelte az egyiket; kan volt, és az egyetlen, amelyik föl tudott állni, és bizonytalan lábakon bukdácsolt a ketrecben. A falkamester Orionra vigyorgott, szemlátomást elégedett volt a kutyákkal.

-- Ő lesz az, kapitány? -- Bár a cím már majdnem egy éve tényleg megillette, Orion gyanította, hogy a férfi mit sem tudott erről; egyszerűen mindenkit így szólított - még Dantes főparancsnokot is --, Cain kivételével; őt uramnak hívta.

-- Azt hiszem -- felelte Orion, és magasra tartotta az izgő-mozgó kölyköt, hogy a szemébe nézhessen. Ifjabb Pinch életének utolsó évében ejtette teherbe a kiskutya anyját, mielőtt elvitte volna az öregség, és a kölyök meglehetősen hasonlított rá.

Orion mosolyogva vakargatta a szeme fölött.

-- Igen, természetesen, Pinch, így hívd a kiképzés alatt; szeretném, ha megtanulná a nevét.

-- Orion!

Orion arckifejezése nem változott, még csak meg se rezzent. Átadta a kölyköt Kenniannek, és Cain felé fordult.

-- Uram!

Cain fényes, ébenfekete eastmarchi egyenruháját viselte, rangjelzés nélkül. Orion eddig csak az eastmarchi béke aláírását ábrázoló napselyem kárpiton látta Caint ebben az öltözékben.

-- Mondták, megjöttél. Ha lehetséges, Orion, holnap találkozunk Mastonnal. Mennyi időre van szükséged az induláshoz... -- Cain félbehagyta a mondatot, és kérdőn fölvonta a szemöldökét. Valami baj van, Orion?

Orion nem vette észre saját elbambulását.

-- Uram... -- Hirtelen elnevette magát. -- Még sohasem láttalak egyenruhában. Hát... jól áll.

-- Ezt vegyem bóknak? -- kérdezte Cain, és válaszra sem várva folytatta: -- Ha el tudsz szakadni tőle, hagyd most a kutyát, beszélnünk kell. Temera kapitány, téged is szívesen látunk.

 

Orion nagyjából beszámolt utazásukról, miközben lementek a barlangok mélyébe. Cain magánliftjét használták. Közvetlenül Cain lakosztálya mellett szálltak ki, így csak két ezüstszemű mellett kellett elhaladniuk. Cain tiszta gyakorlóruhát hozatott Jimallal Orionnak és Kenniannek. Amíg Kennian lezuhanyozott és átöltözött, kikérdezte Oriont. Aztán ugyanezt tette Kenniannel, mialatt Orion lemosta magáról az út porát.

Amikor már tisztálkodtak és jóllaktak, Cain körvonalazta másnapra vonatkozó terveit.

-- Sajnos, Maston kissé csökönyös. Szerinte az Északi Föld bombázása aligha lehet eredményes, amíg zárva van a pajzsuk, és nem hiszi, hogy a Sólyom típusú gépek képesek áttörni a védőpajzson, így hát megmutatjuk neki. Maston legnagyobb pajzsa éppen az ő házát védi -- nem egy nagy szám, de hinni fog nekünk, amikor átrepülsz rajta.

-- Várjunk csak. -- Orion letette forralt borát. -- Azt hiszem, nem értem pontosan, uram. Repülésre kész a hajóm?

-- Természetesen.

-- Uram... a mérnökök még az áthatolóegységgel sem végeztek, amikor elindultam. Azóta csak egy hét telt el.

-- Keményen dolgoztak éjjel-nappal. És elkészült -- mondta szelíden Cain.

-- Éjjel-nappal? -- pislogott Orion; a mérnökök legendás csökönyössége még Cainnel szemben sem szokott enyhülni. -- Nehezen tudom elképzelni róluk, hogy szívesen tették volna.

-- Szívesen? -- kérdezte Cain halkan. -- Orion, háborúra készülünk. Sokáig ment jól a dolguk, s elfelejtették, ők vannak Eastmarchért, nem pedig fordítva. Addig dolgoztattam őket, amíg el nem kezdtek panaszkodni, s akkor egyiküket lelövettem. És elkészült.

Orion megitta borát.

-- Elhiszem -- mondta kifejezéstelenül. -- Tehát készen áll a gépem, készen állnak a századok, az embereket előkészítettük az evakuálásra, ha meglékelik a Nagy Gátat. Mi van még?

Cain vállat vont.

-- Búcsúzz el a barlangoktól. A gát átszakadásával sohasem látod viszont ezt a helyet. Amit fontosnak találsz, hozd magaddal Parlamentbe; nagy az esélyünk, hogy többé nem jövünk vissza.

-- Ez minden?

-- Lényegében igen.

-- És mikor támadunk?

-- Huszonkettedikén hajnalban.

Kennian félrenyelte a kávéját. Még Orion is megdöbbent.

-- Ugye tréfálsz? Cain a fejét rázta.

-- Nem. Most, hogy nyilatkoztunk, gyorsan kell cselekednünk. Az óriások még nem számítanak ránk; egy hét alatt fölkészülnének. Szeretnéd látni a hajót, Orion?

-- Uram -- mondta körültekintően Kennian --, szóval, biztos vagyok benne, sok harcosod túl óvatosnak tart.

-- Temera kapitány, megvan az ideje az óvatosságnak és a cselekvésnek. Aki elvéti az időt, bolond és rövid életű. Huszonöt év telt Eastmarch utolsó háborúja óta, és harcosaink bizonyára kezdik elfelejteni, milyen is az. És én -- mondta nyugodtan Cain -- azon vagyok, hogy emlékeztessem őket. Uraim?

A gép a szerelőcsarnok közepén pihent. Orion sohasem látott ehhez hasonló hajót. A siklóhajók általában feketék voltak vagy fölül barnák, alul kékek az éjszakai, illetve nappali munkára.

Ettől a hajótól Orionnak szó szerint elállt a lélegzete. Felszínét ragyogó ezüstréteg borította a lézersugarak minél erősebb visszaverése érdekében. Ezért már messziről észre lehetett venni, de ez aligha számított. Ha minden terv szerint alakul, Orion berepül vele az Északi Földet borító pajzs belsejébe. Abban a pillanatban tökéletesen mindegy lesz, milyen színűre festették azt az átkozott gépet, gondolta Orion; eltökélte, ez egyáltalán nem fogja érdekelni.

Más feltűnő különbségek is voltak a gép és a többi, Sólyom típusú siklóhajó között. Szárnyai hátracsapottabbak voltak, így a gép nagyobb sebességre volt képes az átlagos hajóknál. Hegyesebbre formálták, bár a farkát jóval gömbölyűbbre. Negyven százalékkal erősebb hajtóműveket építettek be a szokásosnál, ennek arányában több fúziós cella kellett a meghajtásukhoz. A nagyobb sebességgel persze hátrányok is jelentkeztek: a gépen nem maradt hely a lézerfegyverek számára, és csak két fúziós torpedó állt rendelkezésre, kilőni a helyet, amit az eastmarchi kémek az Északi Föld pajzsának energiaellátójaként jelöltek meg. Horgok álltak ki a gép ezüst testéből, ahova a szupravezető borítást lehetett rögzíteni. Orion az egyik horogra bökött, és kérdőn nézett Cainre; ő megrázta a fejét.

-- Az áthatolópersely az egyik orbitális gyárban készült. Lehozhattuk volna, de ugyanilyen egyszerűnek látszott a hajót fölküldeni érte.

Orion fölvonta a szemöldökét.

-- Áthatolópersely?

Cain Orionra pillantott, és elvette kezét a gép fényes, ezüst törzséről.

-- Így hívják, Orion. Valami baj van a nevével? Orion Kennianre sandított, aki némi nehézség árán uralkodott arcvonásain.

-- Meglehetősen sokatmondó név, uram. Cain őszintén elnevette magát.

-- Tőlem -- mondta szelíden -- nevezhetnék akár Eastmarchi Szívtiprónak is -- néhány mérnök így is nevezte --, amíg működik.

Végül Orion hátralépett a géptől, megállt, csak nézte. A világon talán senki sem vette volna észre, Orion azért tudta, Cain őt figyeli, és örül nyilvánvaló örömének.

-- Tetszik a hajó, uram -- mondta nagy sokára.

-- Gondoltam, hogy tetszeni fog.

-- Nos, mikor próbálhatom ki?

-- Tartogassuk Mastonnak a bemutatót. A holnap nincs messze.

Orion bólintott.

-- Milyen a dolgozók hangulata? Tudják már, mikor támadunk?

-- Nem.

-- Megmondhatom nekik?

Orion látta, Cain végiggondolja a kérdést; végül arcvonásai megenyhültek, elmosolyodott.

-- Hogyne. Most már nem lehet baj belőle. Ha lenne még a barlangokban az óriásoknak életben lévő kéme, nem egyeznék bele.

-- Köszönöm -- mondta egyszerűen Orion. Olyan régóta várnak.

 

Loden Almandar valamikori birtokának peremén álltak, és az eget kémlelték. Korábban esett a hó, de nem sokkal dél után a havazás megszűnt, és bár az ég palaszürke maradt, nem úgy nézett ki, hogy változna az időjárás.

Körülbelül harmincan várakozhattak a leszállópálya mellett, eastmarchiak és Maston Veramorn emberei egyaránt. Már nem lett volna helyes eaglesi: harcosoknak hívni őket, amióta ipari bázisuk és hadászati támaszpontjuk Parlamentbe költözött. Maga Maston már két éve látogatóban sem járt Eaglesben.

Halvány, szinte láthatatlan, narancsszínű fátyol borította fejük fölött az eget.

-- Tulajdonképpen már nagyon régi tudomány -- mondta Cain társalgó modorban. -- Meglep, hogy az óriásoknak még nem jutott eszébe. A pajzs alapvetően egy kvarknyi folytonossági hiány; ez intenzív, erősen lokalizált mágneses mezőt hoz létre az atomok szintjén. Ezért működik nagyobb hatásfokkal fém, mint emberi test ellen -- ez a rengeteg szabad elektron. -- Cain Mastonra vigyorgott, aki nem követte magyarázatát, majd Tristan ezredeshez fordult, aki viszont annál jobban. -- Másrészről a szupravezetők tökéletesen diamagnetikusak. Egy szupravezető palást, Maston, ugyanakkora, csak ellentétes irányú energiát hoz létre, mint a vele összeütközésbe kerülő mágneses mező. -- Mind szélesebben vigyorgott. -- Betettünk egy lézert egy szupravezető-anyagból szőtt, kisméretű tokba, a tokot pedig áthajítottuk a teljes energiával működő eastmarchi pajzson. A másik oldalon a lézer még mindig működött. Gyakorlati kutatás. Tudjátok, mi sok hasonlót csinálunk Eastmarchban.

Két hangszórót helyeztek el a leszállópálya mellett; hirtelen megszólaltak:

-- Itt Orion kapitány. Ráálltam a pályára, áthatolópersellyel fölszerelve. Húsz perc múlva lent vagyok.

Tristan d'Volta közelebb húzódott Cainhez, és halkan megkérdezte:

-- A pályájáról kezdi a rohamot? Biztonságos ez? Tényleg ilyen nagy a Sólyom típusú gépek hatótávolsága? Úgy értem, megbízhatóan?

Cain oda se nézve, szárazon válaszolt:

-- Most alacsony pályáról, de csak mert a mérnökök lehozták a palástot, időmegtakarításból és azért, mert a gép nem tud Föld körüli pályára állni. Igen, biztonságos. Megdöbbennél a Sólyom hatótávolságán; azt hiszem, nem hinnéd el, ha megmondanám, mekkora. Nagyon megbízhatóak. Tristanhoz fordult. -- Kíváncsi vagy még valamire, ezredes?

Tristan meglepve tapasztalta arca vörösödését; már elmúlt negyven, és az utóbbi időben még Maston sem tudta zavarba hozni.

-- Nem -- vágta rá, és visszament a társaihoz. Tovább várakoztak, és mielőtt letelt volna az ígért idő, meglátták az átalakított ezüst Sólyom távoli ragyogását. A hajó gyorsan nőtt, és amikor sebessége megközelítette a hangét, robaj hallatszott; erősen emlékeztette Tristant az uralkodók megjelenését kísérő hangra. Még sok eastmarchi harcos is fölkiáltott, amikor a siklóhajó belehasított a levegőbe, és zuhanni kezdett a pajzs felé. A gépet valami furcsa anyagtalanság vette körül; ez volt az egyetlen látható jele annak a szupravezető palástnak, amely miatt a manőver nem csupán az öngyilkosság egyik kifinomult formája volt. Amint áttörte a pajzsot, bekapcsoltak a gép alsó hajtóművei, és a hajó alig fél méterrel a leszállópálya egyenetlen talaja fölött lebegve megállt. Orion hangja szólalt meg a hangszórókból:

-- Csak tökéletesen képzett eastmarchi harcosoknak javasoljuk a próbát. Nehezebb, amilyennek látszik.

A hajó lassan megfordult a tengelye körül, amíg Orion a pilótafülkéből szembe tudott nézni Cainnel. Ránevetett, föltartotta a hüvelykujját, bekapcsolta az orrhajtóműveket, a gépet a farkára állította, és a pajzson keresztül kilőtt.

Mindez pillanatok alatt történt, és csak Maston Veramorn harcosainak zord, ugyanakkor elképedt arcán látszott, hogy a gép ott volt egyáltalán. Ahol a siklóhajó egy másodpercre a farkára állítva lebegett, a hajtóművek üvegesre olvasztották a földet.

Cain, miközben elhagyta a leszállópályát, elhaladt Tristan ezredes mellett. Tristan arra a pontra bámult, ahol az előbb Orion arca mosolygott rájuk. Talán csak a képzelet játéka, gondolta Tristan, de még harminc méterről, a pilótafülkén keresztül is, mintha Orion apját látta volna.

-- Nos, Tristan -- kérdezte Cain udvariasan --, van még valami aggályod?

 

Az eastmarchi gépek -- miután felszállás előtt jégtelenítették őket, hogy minél kevésbé tűnjenek fel az óriások infrás megfigyelő-műholdjai számára -- egymás után szálltak le az éjszaka során.

 

Egyikük sem akarta, végül mégis elkerülhetetlenné vált. Az óriások elleni támadást megelőző reggelen, tél 21-én, Cain, Maston, Orion és Tristan külön megbeszélést tartottak.

Maston Háborús Szobájában találkoztak, jó egy órával az általános parancshirdetés előtt. Caint fanyar mosolyra késztette a felismerés, hogy az épület valaha az Akadémiához tartozott.

A találkozó "magánjellegű" volt, azaz Maston három cselédje frissítőt szolgált föl, s Maston és Cain testőrsége is jelen volt.

A kémek által hozott hologramok ellenére Mastont készületlenül érte adrenalinszintjének ugrásszerű növekedése Cain és Orion beléptekor. Mintha kísérletet látott volna; másodpercekig nem tért magához. Tristan hitetlenkedve bámult a fiatalemberre. Rövid, kínos csönd után Orion Cainre pillantott, majd odament Mastonhoz és Tristanhoz. Mindketten fölálltak, és Orion a bizonytalanság legapróbb jele nélkül szólalt meg:

-- Maston, Eagles és területeinek lordja, főparancsnok! Örülök, hogy megismerkedtünk. -- Tristan reflexszerűen megragadta Orion felé nyújtott karját, és Orion hirtelen elmosolyodott. -- Hát újra. Tudod, hogy emlékszem rád, Tristan? Egyszer vigyáztál rám, amíg a szüleim nem értek rá.

Tristan halkan azt mondta:

-- A Fényre, tudod, hogy nagyon hasonlítasz rá?

Orion könnyedén biccentett, és kihúzta kezét Tristan szinte fájdalmas szorításából.

-- Azt hiszem, te vagy a hetedik eaglesi harcos, aki megjegyezte. -- Ezután az öregemberhez fordult, aki nyilván Maston Vermorn volt, és sokkal hivatalosabban beszélt: -- És természetesen rád is emlékszem, Maston lord. Aligha tudnálak elfelejteni.

 

-- Nem bízom benned, Cain -- mondta nyíltan Maston Veramorn. -- És harcosaim sem. Használhatod Parlamentet összpontosítási körletként semmit sem tehetek ellene --, de erőink nem fognak együttműködni.

Cain bólintott.

-- Erre nem is gondoltam. Amíg nem állnak az enyéimek útjába, minden rendben.

Maston idegesen biccentett. Orion észrevette, már attól feszült lett, hogy egy szobában van Cainnel. "Vagy én lennék az oka?" -- töprengett Orion.

-- Jól van -- szólt Maston. -- Még két szóbeszédet szeretnék tisztázni. Északi Földre küldött kémeink megerősítették: 1284 végén három meteort dobtál az Északi Földet körülvevő tengerbe. Miért nem teszed ugyanezt? Így megkíméled erőid egy részét, nekünk pedig megadod a lehetőséget: ha veszítesz, az óriások porig rombolják Parlamentet?

Cain vállat vont.

-- 1280-ban egy kamikaze csapatot küldtünk a Holdra, építsenek egy tömegeltérítőt a felszínére. Elpusztultak: akkor még nem volt megfelelő szakértelmünk biztonságosan visszahozni őket. A három "meteor" egyszerű, acélpánttal összefogott kőtömb volt. A pántokkal lehetett befogatni őket a tömegeltérítőbe. A tömegeltérítőt nem az óriások, hanem Parlament ellen akartuk bevetni. Három ilyen bomba elpusztította volna Parlamentet, még akkor is, ha ugyanolyan rakétaelhárító védelmi rendszerrel szerelték volna föl, mint az Északi Földet. Amikor valami hihető fegyvert kellett fölmutatnunk az óriások ellen, semmi mással nem rendelkeztünk. Hát fölhasználtuk, majd blöfföltünk, állítván, több ilyen irányított lövedéket is be tudunk vetni, ha sor kerül rá. Ez nem volt igaz -- most sem az --, de bevették a blöfföt.

Maston lassan bólintott. Tristan gyorsan közbevágott:

-- Talán 1280-ban kevés volt a szakértelmetek mindehhez. Ma nem így áll a helyzet. Akkor miért nem így csináljátok?

Orion adta meg a választ.

-- Szeretnénk, főparancsnok, de az óriások gondosan figyelik a Holdat. Ha megmondod, miként küldhetnénk föl egy gépet a tömegeltérítő helyének elárulása nélkül az óriásoknak, ebben a pillanatban elindítjuk.

-- Ez érthető -- szólt Maston --, világos, amíg hozzá nem teszek még egy adatot. Cain, úgy hallottam, az óriásoknál van a Gyűrű.

Orion szerint semmi nem látszott az arcán. Cain kissé kelletlenül bólintott.

-- Nekem is ezt jelentették. Ha igaz, sajnálatos. Számításaim szerint a Gyűrű elpusztul a támadás alatt.

-- Ha azzal a te tömegeltérítőddel támadnád meg őket -- mondta Maston --, egész biztosan elpusztul.

Cain elmosolyodott.

-- Ha -- mondta halkan -- rendelkeznék irányított lövedékkel. De sajnos nem rendelkezem. -- Cain ezzel a témával biztosan zavarba tudta hozni Mastont. -- Itt van ez a Bordine, akitől annyira rettegsz. Megöljem neked?

 

Az általános eligazítás simán ment; Cain nem is várt mást. Az eligazítás elsősorban Maston harcosainak kedvéért történt. Bár csak tartalékként voltak jelen -- a támadásban sem kellett részt venniük --, erőteljesen érdeklődtek a támadás végrehajtásának részletei iránt.

Ha a támadás sikertelen, nem vitás, hogy akár alig egy héten belül a parlamenti erődítmény is elbukik. Az óriásoknak nem voltak a dolgozók siklóhajóihoz hasonló gépeik, túl nagy tömegük miatt. Sajnos, remek kibernetikai ismereteikkel aligha kellett az életüket kockáztatniuk egy csatában; kisméretű, robotvezérlésű gépeik közel annyit tudtak, mint a hagyományos siklóhajók. Még egy Sólyomnak is gondot okozott volna, ha egyszerre kettőnél többel találja magát szemben -- és az óriások több tízezret birtokoltak ezekből a gépekből.

-- Hosszan tartó csatában -- mondta Cain -- nincs esélyünk. Ezért a csata rövid lesz. Erről ennyit. Az óriások legtöbb védelmi berendezésüket a pajzs körül helyezték el; ha a pajzs nyitva, összpontosíthatunk kommunikációs központjaik bombázására. Sajnos nem tudjuk pontosan, honnan adják le a jelzéseket a robotrepülőknek. Tehát mindent tűz alá veszünk. A peremvédelmük félelmetes, de azzal elbánunk. Tűz alá vesszük a peremsávot, amíg Orion áthatol a pajzson, és remélhetőleg sikerül némi zavart keltenünk, így Orion kilőheti a pajzs energiaellátóját. És ha egyszer nyitva lesz a pajzs... Nos, az évszázadok alatt ugyanúgy építkeztek, mint mi a barlangokban; legtöbb épületük, a felszíni hőmérséklet miatt a föld alatt áll. Ha kinyitnánk valamelyik föld alatti járatukat az Egyetlen-óceán felé, azért külön jópont jár.

-- Mi lesz a barlangokban maradt dolgozókkal? -- kérdezte Maston egyik parancsnoka. Orion fölismerte benne Bordine kapitányt, aki, Cain szerint, rémálmokat okozott Mastonnak az utóbbi időben.

-- Kihozni a gépeket az éj leple alatt, az egy dolog, hetven-nyolcvanezer ember evakuálása egészen más dolog.

Cain vállat vont.

-- Hagyom őket távozni még a támadás előtt. Bordine tiszta, emelt hangját mindenki hallotta a Háborús Szobában:

-- Ez felriaszthatja az óriásokat.

Orion lassan fölállt, megvárta, amíg az összes szempár rá szegeződött.

-- Ez engem nem nagyon érdekel. Nálam jobban bízol a kémelhárításunkban, ha azt gondolod, az óriásoknak halvány sejtelme sincs a történtekről. Remélhetőleg eléggé összezavartuk őket ahhoz, hogy ne számítsanak a támadásra holnap reggel, de még ebben sem vagy ok biztos. Evakuálni fogunk. Elhallgatott, és megvárta, amíg fölfogják a szavait, majd hozzátette: -- Jól fogjuk időzíteni.

Pillanatnyi csönd után egyéb témákkal folytatódott az eligazítás.

Maston és Tristan d'Volta halkan beszélgettek, mialatt Dantes, Eastrnarch tábornoka szónokolt.

-- Láttad, hogyan beszélt hozzájuk? -- Maston tudta, Tristan nem Cainre gondol. -- Saját harcosaink csüngtek a szavain.

-- Solan fia -- mondta határozottan Maston. -- Helyedben vigyáznék vele. Nem sok jót várhatsz tőle.

Tristan d'Volta lassan bólintott.

-- Solan halála... -- Kissé érdes lett a hangja. Tudnia kell: véletlen volt.

Maston a szobán keresztül Solan fiára, Cain tanítványára nézett, aki élénken, Solanre emlékeztető figyelemmel követte az eseményeket, és arcán időnként pontosan ugyanaz a cinikus mosoly villant át, mint Cainén.

-- Baleset, természetesen -- mondta Maston. Szerinted Cain is ezt mondta neki?

 

Az asszony egyedül ült a sötétben.

Nem tudott a sötétségről, megvakították.

A Rea Vermorn börtönéül szolgáló cellának egyetlen, keletre néző ablakán délelőtt rövid ideig beáradt a meleg napsütés. Délre a cella kihűlt, és délutánra már kimondottan hideg lett.

Rea néha már alig-alig emlékezett régi életére. Nagyon hosszú ideje ez a kemény ágy, ez az egyetlen szék és ez a sötét cella jelentették az egész világot. Nem tudta biztosan, melyik évben járnak; néha azt hitte, már 1300 lehet, mivel szinte senki sem beszélt vele. A két őr mintha nem is tudna létezéséről. Reá csak akkor hallotta egyáltalán beszélni őket, amikor be- és kiengedték az ételét hozó Farinát; egyébként hallgattak.

Időnként maga Maston látogatta meg, és kérdezősködött a Fényről, az álmairól, a fiáról. Ilyenkor Rea őrültnek tettette magát, apjának szólította Mastont, és szüntelenül Solanról és Orionról gagyogott. Az utóbbi időben Rea hallotta hangjában a remegést, amikor valami Bordine kapitányról és néha Cainról fecsegett. A hosszú éveken át megjátszott őrültség láthatóan meggyőzte; már nem várt választ Reától. Nem is kapott.

Az évek során néha valóban megőrült, legalábbis bizonyos mértékig, és szebb idők emlékeibe merült, amikor még a Nap több volt a bőrén érzett melegnél. Nem komoly ez az őrület, inkább valami megengedett, mintsem leküzdhetetlen dolog. Ha sok-sok éve az a gyerek, Senta igazat mondott -- az idő múlásával Rea mindinkább meggyőződött róla, hogy amennyire tehette, őszinte volt --, akkor nem őrülhetett meg igazából. T'Pau Almandar génmérnöki képességei még a dolgozók között is legendaszámba mentek.

Egyetlen szolgálója volt a börtönben. Maston először meg akarta ölni Farinát, de aztán meggondolta. Végül is olyan nyilvánvalóan ártalmatlan volt. Miután megbizonyosodott róla, az öregasszony analfabéta, kivágatta a nyelvét, és meghagyta Reának.

Fogságának utolsó éjjelén Rea hatalmas sötétségről álmodott, és a sötétségben arany ragyogás támadt és megérintette. A fényből hangok szólították, de nem értette őket teljesen. Másnap megvakítása óta a legtisztább fejjel ébredt.

Fogságának ezen, legutolsó napján Maston ismét meglátogatta. Nyilvánvalóan zavart volt; nem úgy beszélt Reával, mint egyik ember a másikkal; aztán lassan kitisztult a kép. Cain az óriások elleni háború előkészítésére Parlamentbe jött.

 

Orionnal együtt Cain és Orion a vacsorájukat fogyasztották, édes marhahússal töltött zsömlét ettek, feketekávét ittak, miközben lassan megnyúltak az árnyékok Parlament városában. Újra meg újra végigrágták saját terveiket, miután kettesben maradtak a Háborús Szobában; a végére Orion már szinte rosszul volt.

-- Tökéletesen kell végrehajtanod -- hangsúlyozta Cain. -- Gyakorlatilag nem hibázhatsz; ha nyitva lesz a pajzs, az óriások nem sokáig tarthatják magukat, és ha bent rekedsz, nem tudod megcsinálni. Tehát -- mondta, és kiterítette a térképet az asztalon --, fussunk át rajta még egyszer.

Orion sóhajtott.

-- Oké. Még egyszer. Átmegyek a pajzson, megkeresem az energiaellátót. -- A térkép megvillant, és a skaald terének képét tárta eléjük. Ez volt az óriások kormányzati központja, innen irányította a Janter klán az Északi Földet több mint kétszáz éve. A Gyűrűt egy pincében tartják a Janter-házban; áttöröm a pajzsot, ide és ide célzok és szétlövöm a francba az energiaellátót. Visszarepülök a skaald terére a prikazyvat mentén -- rosszul ejtette az óriásszót, de Caint ez most egyáltalán nem érdekelte --, és leszállok a központi téren. Egyik kémed ott vár, és elvezet a Gyűrűhöz. Aki az utamba kerül, megölöm, elhozom a Gyűrűt, és jövök haza. -- Orion széttárta a kezeit. -- Ennyi az egész? Nem olyan nehéz, Cain. Tulajdonképpen egy betörés.

-- Tulajdonképpen -- értett egyet Cain. -- Edd meg a zsömlédet, mielőtt kihűl. Mi a baj, Orion?

Orion, egyik kezében kávéjával, a térkép előtt állt. Feszülten fölhúzta a vállát.

-- Tényleg annyira hasonlítok rá?

Egy röpke pillanatra Caint megdöbbentette a kérdés.

-- Azt hiszem... Régen volt, de azt hiszem, igen.

-- És Maston valóban megölte?

-- Megígértem, soha többé nem hazudok neked mondta Cain nyíltan. -- Igen.

Orion rajtakapta magát, amint a hüvelykujja körmét rágja; gyorsan abbahagyta.

-- Csak ... annyi mindent hallottam, mióta itt vagyunk... Nem tudom, bízhatunk-e Mastonban, uram.

Cain megmerevedett, és csak akaraterővel tudta meginni a kávét. Mélyet lélegzett, és nevetni kezdett.

-- Mastonban? Bízni Mastonban? -- Összeszorított fogakkal préselte ki a szavakat, és rázkódott a nevetéstói. Egy idő után nevetése kuncogássá enyhült. Kitörölte szeméből a könnyeket, fölnézett Orionra, de amikor meglátta aggodalmas tekintetét, megint kitört. Végül sikerült megnyugodnia, és az övé mellett álló székre mutatott.

-- Ülj le, fiam. Hidd el, én sem bízom Mastonban. Lételeme az árulás, akár a halnak a víz. Előbb csókolnék meg egy vörös ráját, mint hogy bízzak Mastonban; nagyobb esélyem lenne a túlélésre. De... Még egy nagy levegőt vett, mire elsimultak az arcvonásai. -- Azt hiszem, okosabb vagyok nála.

Orion nem tudta mire vélni Cain hirtelen kitört nevetését; nem emlékezett, valaha is látta volna Caint nevetni.

-- Ezzel nem sokat mondtál.

Cain kézmozdulata szótlan beleegyezést jelzett.

-- Bizonyos szempontból igaz. Vannak gyenge pontjai. Nem tudom, hallottad-e, amint Mielo parancsnok elmondta neki, miért van szükségünk Parlamentre bázisként. El kellett magyaráznia? Egyszerűen eszébe sem jutott, hogy lerombolhatják a Nagy Gátat, ő nem tehette volna meg, amikor a lázadása után tíz évig háborúztunk, mert nem rendelkezett Tűz-fegyverekkel, de tönkretehette volna a Nagy Zsilipeket, és annak ugyanaz lett volna a következménye. Nem olyan gyorsan, de biztosan elárasztott volna a víz. Fáj, ha arra gondolok, micsoda óvintézkedéseket tettem a rohadt zsilipek védelmére, és közben Eaglesnek eszébe sem jutott fölrobbantani őket. -- Cain vállat vont. -- Azért gyenge pontjai ellenére Maston okos ember, Orion. Arra játszik, hogy holnap eltipornak minket az óriások, és akkor már nyugodtan elküldhet a francba. És még meglehet, bejön neki.

-- Megéri ez az egész? Csak a Gyűrűért?

-- Nem csak a Gyűrűért, fiam. Az óriások félnek tőlünk, és joggal. Éppen elég dolgozót tettek szolgává. Tehát tudhatják: sosem lehet köztünk béke. Szerintem, ha elkészülnek a Mars terraformálásával, elpusztítanak minket a termonukleáris fegyvereikkel. De amennyiben nem lesz rá módjuk, akkor nem. -- Cain hosszú időre elhallgatott, kifejezéstelen arccal nézte az Északi Föld egész szobát betöltő térképét. -- És ha mindezt nem kellene figyelembe venni, ha az egész csak a Gyűrűért történne, akkor is megérné. Ezt sohase vond kétségbe, Orion. Soha.

 

Parlament városának közepén, Maston Veramorn otthonában, Maston csendesen beszélgetett Bordine kapitánnyal.

-- Amint megkezdődik a támadás, az Eastmarchban maradt harcosok fölviszik a dolgozókat a felszínre. Három lifttel tudják elhagyni a barlangokat; semmisítsétek meg azokat a lifteket.

-- Amikor jön az áradat -jegyezte meg lakonikusan Bordine --, sokan megfulladnak majd.

Maston Veramorn bólintott.

-- A harcosain kívül csak ipari bázisára támaszkodhat. Ha harcosai elpusztulnak az óriások elleni csatában, munkásai és mérnökei pedig odavesznek az áradatban, korántsem lesz olyan erős.

Bordine előrehajolt, s nagyon halkan Maston fülébe súgta:

-- Nem értem, honnan szeded a bátorságot szembeszállni Cainnel, hiszen annyira félsz tőle. Maston nem válaszolt, és Bordine magában kuncogva elment intézkedni.

Maston Veramorn szürke arccal, egyedül ült a sötétben Bordine távozása után. Képtelen volt kezének remegését megfékezni.

 

Cain magában ült az egyik eastmarchi személyi szállítógép irányítófülkéjében. Egész Parlamentben ez volt az egyetlen, számára biztonságos hely, itt elengedhette magát.

Miközben várt és a gép műszerfalán izzó fényeket figyelte, valami történt. Cain nem tudta biztosan, mi; lassan, mélyen és egyenletesen lélegzett, elengedte magát, agya nyitva, készen befogadni a körülötte élő emberek kósza gondolatait. Ült és várt.

 

Orion egyedül barangolt a parlamenti alkonyaiban. Nem foglalkozott saját biztonságával. Fel volt fegyverkezve, és Parlamentben senki sem akart éppen ezen az éjszakán ártani neki. Egyike volt annak a három pilótának, akik egyáltalán repültek már áthatolópersellyel fölszerelt gépen. Lisa és Kennian volt a másik kettő; Lisa a barlangokban maradt előkészíteni az evakuálást, Kennian pedig Parlamentben tartózkodott, de századával volt, és eligazításra lett volna szüksége ahhoz, hogy teljesíthesse Orion küldetését.

"Tehát -- gondolta Orion gúnyosan -- értelmetlen lenne megölniük pont ma éjjel."

Ha a város északi részén állomásozó századára gondolt, Orion magányosnak érezte magát. Közte és barátai között egyre nőtt a szakadék, mióta Lisa és Fújtató egymásba szerettek. A folyamatot csak gyorsította, hogy Oriont három évvel előttük léptették elő parancsnoknak. Lisa és Fújtató még mindig csak második parancsnokok voltak, sőt Kennian csak az első parancsnokságig vitte, pedig ő műszaki szempontból jobb pilótaként dolgozott akár Orionnál, akár Lisánál.

Szilárd elhatározással lerázta magányérzetét, és figyelni kezdte Parlamentet. Annak ellenére, hogy Maston tizenöt éve elhanyagolta, tisztán látszott a város eredete. Az uralkodók otthona még távozásuk után is felidézte szellemüket egyenes utcáival és árnyas fáival. Orion még elképzelni sem tudott ennyiféle házat egyetlen helységben. Helyenként a márványburkolat levált vagy megrepedezett az épületek homlokzatán. Az utcákat teljesen belepte a szenny. Cain föl-fölbukkanó emlékeivel az agyában, Orion néha olyannak láthatta a várost, amilyen Cain fiatal korában volt, és elkeserítette a különbség. Orion az eszével tudta: genetikailag ezt a várost tervező fajtához tartozott; érzelmei a dolgozókhoz kötötték, és bizonyos fokig szégyellte magát, mivel népe ennyire tönkretette a Föld legcsodálatosabb városát.

Egyszer csak arra eszmélt, hogy egy vibráló, ide-oda kanyargó fénypontot követ. Amikor először észrevette a fényt, nem volt biztos benne, de ekkor már jó ideje haladt a nyomában. Figyelmeztetés suhant át az agyán, de az izzó fény várakozón megállt; így Orion tovább követte, és elérte Parlament déli határát. Itt véget értek az utcák, elkezdődött az erdő. Följebb a hegyoldalon Orion látta a Nagyterem távoli fényét, üres hegyoldallal elválasztva Parlament többi részétől.

Mozgást vett észre a fákon keresztül, az ágak és levelek között ugrándozó Fényt, aztán odamentek hozzá: három nő képmása, légiesek, nem valóságosak. Jelenlétük örvénylett körülötte, gondolataik behatoltak Orion gondolataiba...

Hasogató fejfájással sétált egy számára ismeretlen parlamenti utcán. Nem tudta, hol járt, sem azt, kivel találkozott, vagy miről beszéltek neki. Nem figyelte az irányt, nem törődött vele, merre tart. Vitték a gondolatai...

 

Rea halványan érzékelte a három nő lebegő jelenlétét, akik, akárcsak ő, elvesztettek valami számukra nagyon értékes dolgot. "Orion" -- gondolta, és hirtelen éles fájdalom hasított belé; rosszabb a nélküle töltött éveknél

-- Orion -- suttogta.

Farina aznap este is eljött hozzá. A bent várakozó vak asszony szinte kézzelfoghatóan érezte az őrök unott feszültségét. A feszültségnek semmi köze sem volt Reához vagy Farinához; a Rea cellájához vezető folyosó végén már három vagy négy éve minden délután és este ugyanaz a két őr állt, és ennyi idő után már nem hittek -- akármit mondott is Maston -- semmi veszélyeset a bolond, vak asszonyról.

-- Farina -- mondta nagyon halkan Reá, amikor az öregasszony végül bejutott --, gyere, ülj ide mellém. -- Farina valami furcsa, beleegyező mormolást hallatott. Reá érezte meleg, fűszeres illatát, hallotta a szék reccsenését Farina súlya alatt. -- Maston ma reggel azt mondta, Cain Parlamentben van, és vele jött egy Orion nevű férfi is. Igaz ez?

Ismét az egyetértő mormogás.

Reá hosszan kifújta a tüdejében rekedt levegőt.

Egy pillanatra fölmerült benne, talán üzenetet küld Farinával Cain táborába, de elvetette a gondolatot, ő ugyan megértette Farinát, de csak a hosszú évek gyakorlatával. Szinte semmi esélye nem volt annak, hogy Cain harcosai odafigyelnének egy kitépett nyelvű vénasszonyra. Reá halkan megkérdezte:

-- Farina, megteszed, amit kérek tőled, akkor is, ha veszélyes?

Pillanatnyi csönd után újra az az egyetértő mormogás. Reá nagyon-nagyon halkan szólalt meg.

-- Hívd be az egyik őrt. Mondd meg neki, nagyon rosszul vagyok, orvosra van szükségem.

 

Az asszony szavak nélküli, tiszta halálsikoltása a gyűlölet és a győzelem szaggatott keveréke volt, minden félelem nélkül.

Az egész világban visszhangzóit Loden Almandar vérének sikolya, ahogy közeledett a halál mélységeihez. Valahol a Sugárzó Sivatagban egy sziklaszirten ülő férfi lehunyta a szemét és fájdalmasan rázta a fejét. A személyi szállítóban egyedül üldögélő Eastmarchi Cain hirtelen megrezzent, mintha megszúrták volna, és csöndesen megborzongott saját halálának gondolatára; nem tudta, honnan jött a hang.

Orion Parlament egyik kihalt utcáján állt, vállán megültek a szállingózó hópelyhek, amikor hirtelen ráeszmélt, merre jár. A tökéletes sötétségben utolsó emléke az volt, hogy fölfelé néz a Fekete-hegység nyúlványaira, a Nagyterem felé, miközben a Nap lebukik a délnyugati csúcsok mögött.

Égy koszos öregasszony tipegett felé a sötétből. Szinte ösztönszerűen hátralépett. Az asszony zihált a futástól; hiányzott a nyelve. Amikor Orion hátrálni kezdett, megijedt, és hevesen rángatta Orion kabátujját, míg végül a férfi megértette: menjen vele. Hirtelen teljesen világos lett számára: persze, hogy vele megy.

" Te vagy a kiválasztott"- mondták valahol a tudata mélyén. Orion követte az öregasszonyt az üres utcákon keresztül, és hirtelen rádöbbent, mennyire idegen Parlament városa, mennyire különbözik az építészete Eaglesétől vagy Eastmarchétól. Furcsának találta, miért éppen most lett idegen a város, hiszen az előbb nem így gondolta. Már közel jártak céljukhoz, amikor megértette az okát. Eltűntek Cain emlékei. Üresség maradt a helyükön.

Egy szemlátomást ősrégi épülethez érkeztek. Orion kevés dolgot látott életében, amiről ennyire lerítt a kora. Azonnal nyilvánvalóvá vált: Parlament egyik eredeti, több mint ezeréves épülete. Könnyű, kétszintes, egyszobás építmény. Orion érezte a vér szagát, mielőtt elérték a bejáratot: egy eaglesi harcos feküdt elnyúlva az ajtóban, a homlokából ömlött a vér. Orion úgy vélte, nem a vágás okozta halálát, a lépcsőn legurulva nyakát szegte. Orion fegyvere a kezében, kibiztosítva. Az öregasszony kevésbé törődött biztonságával, mint Orion a magáéval; korához képest meglepő fürgeséggel sietett föl a lépcsőn. Orion követte. A lépcső végén a régi, pislákoló világítótest fénye egy félig letépett ajtóra esett; egy másik halott feküdt a nyílásban, szintén eaglesi egyenruhában. Tisztán végeztek vele, az orrcsontját az agyába nyomták. Nem belőle áradt a vérszag, bár itt még jobban megülte a levegőt, mint lent a bejáratnál.

Az asszony föltámasztva feküdt az ágyban, keze összekulcsolva a hasán, és a gyenge világításban Orion először őt is halottnak hitte. Egyszerű, sötétbarna anyagból készült, egyre növekvő sötét vérfoltos ruhát viselt. Aztán enyhén megmozdította a fejét, a szeme helyén a sötét üregek Orion felé fordultak. Orion agyát elöntötte a vér. Lassan a tokjába tette pisztolyát, és körülnézett a szobában, illetve cellában, mert rácsokat szereltek az ablakra. Végül, amikor képes volt beszélni, megkérdezte:

-- Asszonyom! Te... megölted ezeket a férfiakat. Az asszony alig hallhatóan suttogta:

-- Igen.

-- Te fogoly vagy itt? -- Orion egy lépéssel közelebb ment hozzá. Olyan távolinak érezte a történteket, mintha valami színpadi előadást látna. Az asszony keze eltakarta vérző sebét, így Orion nem láthatta, mennyire súlyos a sebesülés.

-- Igen -- suttogta megint. -- Te vagy az?

-- Ki? Orionnak hívnak, asszonyom. -- Az ajtónál türelmesen várakozó öregasszonyra pillantott.

"Az egyiknek nincs nyelve -- gondolta minden összefüggés nélkül --, a másiknak nincs szeme." A vak asszony elmosolyodott.