Amy Stoutnak, aki valójában egy baba

 

...hirtelen az az érzésem támadt, mintha erős sodrású vízben

merülnék alá. Zúgása csakhamar Esz-dúrba csapott,

törten, szünet nélkül hullámzott tova.

Gyorsultak, a tiszta Esz-dúr

hangzat azonban sosem változott, mintha tartósságával akart

volna végtelen jelentőséget adni az elemnek,

amelyben elmerültem. Félálmomból

hirtelen rémület ébresztett: úgy éreztem,

a hullámok már magasan a fejem fölött zúgtak.

Rögtön felismertem: "A Rajna kincse" zenekari

előjátéka kelt bennem életre, amit már magamban hordoztam,

csak pontosan nem tudtam kifejezni.

(RICHARD WAGNER)

(Fordította Eősze László)

 

A GYERMEKEK

A Tűz utáni 3018. esztendő

 

A Földnek ezekben a késői napjaiban a tavasz lassabban érkezik és gyorsabban múlik, mint amikor még fiatal volt a világ. A nagy Almandar folyó partján magasra nőnek a magányos tölgyek, kőris és diófák, és leveleik kizöldülnek, ahogy melegszik a levegő a közelgő nyártól. Az óriás szikojafenyő-erdő lassan terjeszkedik a völgy északi része felé. Csönd honol a tájon, amit valaha az Uralkodók Völgyének hívtak. A völgy északi végétől, ahol a Nagy Gát zárja el az Egyetlen-óceán betolakodó vizét, egészen le a dombokig és pusztaságokig, ahol az Almandar folyik keresztül. Csönd uralja a még álló házakat, évezredekkel azután, hogy az ember átengedte a Földet a delfineknek. Cseresznyevirág és jácint, fehér vadorchidea és vörös rózsa (Solan Vérének hívják) szirma kavarog az enyhe szélben.

Madarak törik meg a csendet, amint kiteljesedik a tavasz, vörösbegyek, cinkék, kövér galambok és sirályok ezrei. Időnként egy-egy griff süvít végig a völgyön, és több ezer napfordulón keresztül szunnyadó fegyverek kelnek életre. Fémvágásra tervezett lézerek gyors munkát végeznek a tollakkal és az üreges csontokkal, s a madár egyetlen, szinte emberi sikollyal bukik le. A delfinek mindezt az egész völgy fölé emelkedő zsilipeikből figyelik, és kuncognak örömükben, mert a griffek erős és vérszomjas teremtmények, s nem egy delfint ragadtak el a habokból, hogy egy közeli zátonyon elfogyasszák. A madaraknál nagyobb állatok nesztelenül mozognak az erdőkben. Az elődeiknél ritkább szőrzetű jegesmedvék a vidék legnagyobb ragadozói. Gazdátlan lovak rohangálnák a szarvasokkal; hódok építkeznek az Almandar folyó teljes hosszában, lazacok, törpeharcsák és szivárványos pisztrángok csillognak a vízben. Génvezérelt mókusok ugrándoznak ügyes kis lábaikkal a fák ágain zavartalanul, csak a bágyadt, szinte unott macskák figyelik őket, az uralkodók és dolgozók évezredekkel ezelőtti társainak leszármazottai

Az Uralkodók Völgyét északról és keletről az Egyetlen-óceán keretezi; délen és nyugaton emelkednek a hegyek. Maga a völgy sem kicsi: valaha nyolcvan várost és falut foglalt magában a hegyek lábától a tengert visszatartó Nagy Gátig. A völgy északi végén fekszik a Tau-tó; a szivárgó tengervíz táplálja, és innen ered az Almandar.

Aki hajlamos a cinizmusra -- mint, mondjuk, a lánghajú Loga, a Fény Ura, aki több háborút látott, mint barátságot, akinek oly sok a bűne, aki újra föltalálta a pókért, a kockát és a rock and rollt --, talán megpróbálhat hasonlóságot felfedezni az Uralkodók Völgye és a régmúlt vallások édene között.

De persze nem valószínű, hogy bárki is ilyen összehasonlítást tenne.

A völgy üres, már hosszú, hosszú ideje.

Elszállt a tavasz.

-- Felejtsétek el, hogy egyáltalán említettem az édent, felejtsétek el, hogy egyáltalán előhozakodtam a Paradicsommal -- számít ez? Számít az, hogy T'Pau buzgó keresztény volt? Öt évetek bölcsességével tudjátok a választ: valószínűleg nem.

Árnyékuk elvegyült az erdő árnyaival. A tizenkét gyermek, a magas felnőttet követve az ösvényen a föléjük boruló fák között, gyorsan haladt. Normális gyerekek voltak; az ő gyermekkoruk volt minden, ami az emberi faj gyermekkorából megmaradt.

Amint elérik a felnőttkort, olyan hatalmat és kötelességeket kell vállalniuk, amihez hasonlót régmúlt idők emberei elképzelni sem tudtak; átváltoznak majd, sokkal feltűnőbben, de éppoly alapvetően, mint a hernyó pillangóvá.

De ez később lesz; most még csak gyermekek.

A vörös és göndör, vállig érő hajú felnőtt nem várta be a zöldbe és feketébe öltözött gyerekeket Egyenletes, kiegyensúlyozott léptekkel ment, mintha képzeletben lassítás nélkül bármikor körülsétálhatná a világot. Annak ellenére, hogy alig kaptak levegőt, a gyerekek az inkvizítorok szívósságával szegezték neki kérdéseiket. Viselkedése először megfélemlítette őket, de csak rövid ideig. Legtöbbjüknek ez az első látogatása a Földön; másoknak az utolsó. A felnőtt néhány kérdésükre válaszolt, és beszélt a medvékről, arról, hogy a medvék miért ragadozók, az első és legnagyobb tűzháborút követő jégkorszakokról és a vízözönökről, a delfinekről meg a szerződésről, amely nekik adta a vízzel borított, furcsa módon mégis Földnek nevezett bolygót. Némely kérdést meg sem hallott, és így a gyerekek nem tudtak meg semmit a völgy nagy részét védő lézerfegyverekről, sem a génvezérelt vörös tyúkfélékről és gébicsekről; ezeket a Tűzháborúk utolsó fázisában tenyésztették ki.

Egy kérdésre azt felelte: -- "Előbb kellett volna elmennetek, mint nekünk."

Végül egy több kilométer széles, hatalmas térségre értek, egy tisztásra, ahol nem nőtt sem fa, sem virág. Vadfű borította az egészet, zölden és barnán a napfényben. Egyik oldalát az Almandarba ömlő, Gyilkos-patak nevű folyócska határolta, másikat pedig az erdő. Az erdő széléről a délre és keletre emelkedő Fekete-hegység lankái felé nézve láthatták Parlament városának távoli, izzó kristálytornyait.

A férfi nem nézett Parlament felé. Pillantása az üres Földön kalandozott.

-- Itt történt -- mondta, olyan halkan, hogy a gyerekeknek feszülten kellett figyelniük, ha hallani akarták --, itt vesztettük el Solant, és vele a reményt, hogy béke lesz...

Így állt, csöndesen, emlékeibe merülve, amíg a gyerekek mozgolódni nem kezdtek mögötte, és egyikük, egy nyolc év körüli kislány, aki bátrabb volt vagy kevésbé megfontolt, mint a többiek, megkérdezte:

-- Loga, megnézhetjük Parlamentet?

A férfi nem szólt semmit. Ragyogó fénygyűrű alakult ki körülöttük, egy pillanatig még a napot is, elhomályosította. Eltűntek.

 

A Tükörteremben találták magukat.

Tükörképeik ugrándozva vették őket körül; több száz magas, kék szemű Loga és ezer meg ezer gyerek. Loga a hatás kedvéért választotta ezt a termet, hát türelmesen várt, amíg a gyerekek hangos csodálkozással néztek körül, és megpróbáltak áthatolni a tükrökön, hogy megtudják, mi van a túloldalon. Végül szó nélkül elfordult tőlük, és végiglépdelt a termen.

A gyerekek gyorsan követték, mielőtt az igazi Loga beleveszett volna tükörképeibe.

Döbbenetes hirtelenséggel bukkantak ki Parlament Nagytermében. Egyik percben még ott álltak a Tükörteremben, egy pillanat múlva már nem, és egyáltalán nem láttak kijáratot. Ez önmagában nem lepte meg a gyerekeket, hiszen otthon is léteztek hasonló kapuk, bár mindig jelezték őket és nem tűntek el a másik oldalon.

De Parlament Nagytermét másként képzelték. Hát persze, hogy hallottak leírásokat és láttak hologramokat róla, de ez kevésnek bizonyult, hogy felkészítse őket a valódi, nagyszerű látványra.

Az építmény egy több száz méter széles tisztáson feküdt, magasan a Fekete-hegységben. Az egész tisztást egy ősrégi kifutópálya és a Parlament Terme foglalta el.

Ez még nem lepte meg őket.

De... fölöttük tizenöt méterrel lebegett az ezüsttel és arannyal díszített mennyezet, pedig semmiféle szerkezet nem tartotta. A falak nyolc méter magasan emelkedtek a terem három oldalán, délre, keletre és nyugatra, s egyre csökkenve, az északi részen elérték a padlót, így a teljes északi oldal nyitva állt. Arrafelé nézve az ember bármelyik ülésről a maga egészében láthatta a kifutópályát és azon túl a völgyet. Üléssorok emelkedtek a terem központja körül, egyszerre akár több száz embernek. A terem nagy részét poros, fehér márvány borította. Egy arannyal díszített, fekete márványemelvény állt a legészakibb ponttól két méterre délre; erről szóltak egymáshoz a Föld uralkodói hivatalos eseményeken.

-- Itt gyűltek össze az uralkodók -- mondta Loga. Arckifejezése kiismerhetetlen volt; jobb kesztyűjének mutatóujja szürkéllett az emelvényről letörölt vastag porrétegtől.

-- Itt próbáltak mindenkit összehozni; Caint és Mastont, harcosokat és dolgozókat, valamint az óriásokat...

Az egyik öt év körüli, komoly arcú fiú, akit Innelieunak hívtak, és aki már az édennel kapcsolatban is érdeklődött, megkérdezte:

-- Honnan tudod, Loga?

-- Hm -- Loga szórakozottan nézett a fiúra. Honnan tudom? Nem érdekes.

A fiú nem hagyta annyiban.

-- Ott voltál?

Loga mérlegelte a kérdést. Végül lassan így szólt:

-- Volt egy ember, akit Logának hívtak... Igen, ő ott volt. De ez nagyon régi ügy, és minden egészen más volt akkor, mint most.

Hátat fordított nekik, és végignézett a völgyön. Egy napon abba kell hagynia ezeket az utazásokat és másnak adni a terhet. A gyermekeknek szükségük volt rá, hogy megérinthessék a Földet, ahonnan népük ered, hogy beszívhassák annak a bolygónak a levegőjét, melyet Loga még mindig az otthonának tekintett.

De talán nem Loga fogja vezetni őket. Talán vár néhány évtizedet, és átadja a munkát olyasvalakinek, mint Innelieu, akiben a Föld szépsége nem keveredik az emlékezés fájdalmával.

-- Mesélsz róla?

Megdöbbentő -- gondolta Loga --, hogy ez alatt a sok-sok év alatt senki nem kérdezte ezt. Nem nagyon akart bármit is mesélni nekik fajuk gyermekkoráról, az uralkodók, dolgozók és óriások okozta szörnyűségekről. Túlságosan fiatalok még... Hangja mintha máshonnan jönne, szavai nyugodtan és kiegyensúlyozottan törtek elő.

-- Réges-régen az emberek háborúztak egymással. Harcoltak, mint a gyerekek, szegényesen és rosszul kiképezve vélt ellenségeik elpusztításához. Csak megsebesíteni tudták őket, és így meghagyták nekik a lehetőséget a bosszúra, s ennek a körforgásnak sosincs vége. Azzal kezdődött, hogy a dolgozók szabadságot akartak, és az uralkodókat szolgáló óriások is... nem is -- erősebb hangon, szinte nyersen folytatta --, azért kezdődött, mert hatalmat akartak... -- a mondat közepén megtört a hangja, és miután észrevette keze remegését, karját keresztbe fonta mellén, hogy elrejtse gyengeségét.

-- Bolondok voltak mindannyian, úgy harcoltak a Fényért, mintha az valami rajtuk kívülálló lenne, mint valami fegyver vagy eszköz, és soha egy percre sem hagyták abba a harcot; de az embernek nem így kell a sötétségből a Fényre jutni.

Csillogó kék szemével merengve nézett végig az Uralkodók Völgyén. A Fény Ura, akit Logának hívtak, életében egyetlen egyszer mondta el mintha hatalmas súlytól szabadulna -- Cain és Loden, Senta és Solan igaz történetét, és, igen, az igazságot Eastmarchi Orion legendájáról.

 

Első rész

A NAP GYÉMÁNTJA

 

A LOPÁS

A Tűz utáni 1284. esztendő

 

Eastmarch hullámzó dombjai között egy évtized alatt öltött testet az űrhajó. A völgy északi végén fekvő hatalmas barlangokban szakemberek tervezték, építették, tesztelték, kipróbálták és áttervezték a hajót, erőpróbának vetették alá, összetörték és újraépítették.

A hullám alatti motort még csak ki sem próbálhatták: nem tudtak eleget a működéséről. Amennyire a mérnökök föl tudták becsülni, a motor -- talán -- négy-öt, űr alatti bevetésre volt képes. Meg sem kísérelhettek egy próbabevetést, hiszen azzal elhasználtak volna egyet abból a kevés fontos és amúgy is sok gonddal járó bevetésből, amire a motor képes volt.

Csak egy ilyen motor volt az összes barlangban.

Egy reggel, a T. u. (Tűz utáni) 1284 telén egy magas, tejfehér bőrű ember kért bebocsátást ura elé. Kavadnek hívták. A völgy lakóinak -- uralkodóknak és dolgozóknak -- szemében egy barbár volt a Sugárzó Sivatagon túlról, egyik tagja a sápadt, ezüst szemű Selvren-falkának. Hogy mégsem barbárként bántak vele, az talán csak hajlott kora miatt volt, és mert meglehetősen jártas volt a civilizált világ dolgaiban. Felnőtt életének nagy részét egy olyan ember szolgálatában töltötte, akit még Kavad anyja is félelmetesnek tartott.

Hangosan kopogott Cain lakosztályának ajtaján. Az ajtónállók -- akik közül az egyik Selvren-falkabeli volt, csakúgy, mint Kavad -- úgy tettek, mintha észre sem vennék; pedig akár magát Caint is megállították volna. Cain fürdőszolgája párnával és takaróval aludt az ajtó mellett. A lágy, éneklő hangot csak enyhén tompította a köztük lévő ajtó.

-- Lépj be.

Kavad bement. Az első szobában -- a lakosztályban még négy volt -- majdnem sötét volt, mint máskor is gyakran; ez nem zavarta Kavadot. Éjszakai látása jobb volt, mint Cainnek, jobb, mint bármelyik dolgozónak; gyanította, hogy jobb, mint a génvezérelt uralkodóknak. Cain pontosan a szoba geometriai középpontján ült, szarvasbőrök és napselyem párnák között, egyenes derékkal, törökülésben, kezeit térdén pihentetve. Halványan izzó fény imbolygott nyugtalanul a levegőben Cain mögött, így árnyéka groteszk formákban hullámzott. Halkan így szólt:

-- Jó reggelt, Kavad.

Kavad finoman meghajtotta a fejét; ura sosem várt többet. Ha azt kívánta volna, hogy térdet hajtson, ahogy a dolgozóknak kellett uraik előtt, nem maradhatott volna Cain mellett. Harminckét éve szolgálta már. A szerepek teljesen világosak voltak Kavad mélységes elégedettségére. Cain volt az úr, Kavad a szolga; és, bár barátok is voltak, az első kapcsolat fölötte állt a másodiknak.

-- Jó reggelt, uram.

-- Mi jót hoztál nekem, Kavad?

-- Uram, a hajóácsoktól megtudtam, hogy a hajó elkészült, legalábbis megtettek minden tőlük telhetőt. -- Cain feje mozdulását Kavad bólintásként értelmezte.

-- Megtudtál valami újat az uralkodók terveiről? Valami történik Parlamentben... érzem.

-- Sajnálom uram, de semmi újat nem tudtunk meg.

A sötétben Cain arca nem rajzolódott ki pontosan. Kavad azt gondolta, talán elmosolyodott.

-- Jó. De a hajó, az elkészült.

Élesen tapsolt egyet. Fürdőszolgája szinte azonnal megjelent az ajtónyílásban.

-- Hozd ide a repülőruhámat -- parancsolta.

A fürdőszolga, egy fiatal lány, elszaladt mellette a szomszéd szoba felé.

-- Tíz év béke -- mondta Cain. A hangja, mint mindig, lágy volt, szinte lírai; Kavad gyakran gondolkodott azon, hogy urából remek énekes vált volna, bár sosem hallotta Caint emelt hangon beszélni.

-- Tíz év fegyverszünet az uralkodókkal, és húsz év háború, mire elfogadják; azelőtt meg ezer év szolgaság.

-- De most, Kavad -- mondta --, győzni fogunk. Több mint egy óra volt még napkeltéig.

A mostanában, de az ősi divat alapján készült repülőruhában a magas, fekete hajú, sötét szemű férfi, Eastmarchi Cain, egyedül ment végig a barlangok rosszul megvilágított folyosóin.

Aki először látta és nem ismerte tekintetének mélységét, körülbelül huszonöt évesnek gondolhatta.

A hangár a barlangok északi végén volt; Cainnek és alattvalóinak lakosztálya pedig, biztonsági okokból, a délin. Hosszú séta volt onnan a hangárig, és nagyrészt fölfelé vezetett az út. A lakónegyedeket mélyen a Föld alá építették, a hajógyárakat csak a felszínnél egy szinttel lejjebb. Cainnek sosem jutott eszébe, hogy magával vigye testőreit, amikor birtokán ballagott végig. Ő volt a leginkább rettegett és valószínűleg a leggyűlöltebb emberi lény akkoriban az egész Földön.

Cain magában hordozta a biztos halált. Az az alattvaló, aki elkövetné azt a hibát, hogy az életére tör, elpusztulna, gyorsan és biztosan.

Lehetséges, hogy az uralkodó, Loden veszélyesebb volt nála; valószínűleg többen rettegtek tőle. De Cain úgy gondolta, Loden nem emberi lény. Cain végigsétált a folyosókon. Ajtók nyíltak közeledtére, és csukódtak, amint tovább haladt. Egyszer keresztezte az útját két pár, akik a Keleti Kapunál őrséget váltottak. Egyikük félvér volt és sötétebb bőrű társainál, de szeme ugyanolyan ezüst. Cain nem szólt hozzájuk, egyszerűen folytatta útját. Az őrök, rövid szünet után, mentek a magukén. A gyenge, éjszakai világításban mintha észre sem vették volna Caint. Selvren-falkabeliek voltak.

 

Az időpont ellenére a hangárban zajlott a munka egy vékony, fekete fémből készült, tű alakú szerkezet körül; ez teljes mértékben elütött a csarnokban sorakozó többi harci géptől. A gépen fegyverzet nem volt látható, sem lézerállvány, sem hőérzékelő szerkezet. A sima fekete törzs egybefüggő felületet alkotott, illesztésnek vagy hegesztésnek nyomát sem lehetett látni. Mintha elnyelné a fényt: semmi sem verődött vissza róla.

A legjobb emberi mérnökök több mint tízévi munkájának eredménye. Már amennyire Cain mérnökei meg tudták csinálni, a valaha épített legkisebb, fénysebességnél gyorsabb űrhajónak, egy Sólyom típusú siklógépnek volt a tökéletes másolata. A törzs, a műszerezettség, a sugárhajtóművek azon űrhajók alapján készültek, amelyeket a T. u. harmadik században az uralkodó Almandar építtetett a felderítőknek a hatalmas űrhajóflottához; abban a században indította el a Földről. A hullám alatti motort nem egyszerűen "lemásolták" Donner egyik gépéről; valójában egy messze délen, a Sugárzó Sivatag határán talált, ezeréves Sólyom vázából vették ki. Felújították a motort, megjavították a burkolatát, új anyagokat építettek be azok helyére, melyeknek működését képesek voltak megérteni. De a motor magjához, a moláris valószínűségi áramköri blokkokhoz hozzá sem mertek nyúlni; ha, akár csak véletlenül is, megrongálták volna ezeket az áramköröket, évtizedekig küszködhettek volna velük.

 

Fél tucat alparancsnok áll mögöttük mereven figyelve. Cain és Mersai együtt álltak a vezérlőközpontban, a hatalmas, a galaxis teljes egytizenhatodát ábrázoló csillagtérkép előtt. Egy fényes kék pont -- a naprendszer és a Föld ilyen felbontásnál egynek látszottak -- izzott a bal szélen, a jobb széléhez közel pedig egy magányos zöld pont. A térkép két embernyi magas volt; egy óriás is éppen csak elérte volna a tetejét.

Természetesen ezt még elképzelni is nevetséges lenne. Ahogy ott állt marcona harci gyakorlóruhájában, Orrin Mersai főparancsnok viharvert arcán halvány mosoly jelent meg. Az az óriás, aki a barlangokba bármilyen okból betenné a lábát, halott óriás lenne.

-- Nincsenek évtizedeink -- mondta Cain egykedvűen. -- Valami történik Parlamentben, valami működésbe lépett. Az uralkodók újabb hadjáratra készülődnek, azt hiszem. Mindenesetre, ha ők nem is akarják megszegni a békét, mi igen.

Cain elfordult az öreg parancsnoktól, és újra a csillagtérképet tanulmányozta. Megérintette a zöld pontot, mire a térkép felvillant; pillanattal később egy nyolc bolygóból és két aszteroidagyűrűből álló bolygórendszer képe jelent meg rajta. Belülről a negyedik bolygó egy Nagy-Jupiter volt; a gázóriás körül egy körülbelül Föld nagyságú mellékbolygó keringett: a Cassandra. Cain szavai egyáltalán nem függtek össze a látvánnyal.

-- Az uralkodók, barátom, még mindig a kezükben tartják majdnem a fél völgyet, Singertől egészén Parlamentig, az Almandar teljes hosszában; és Maston birtokolja a maradék közel egyötödét. Ez képtelenség. Mersai parancsnok bólintott.

-- Nem vitatkozom, uram. Csak azt szeretném, ha valaki mást küldhetnénk helyetted.

Cain egy pillanatig hallgatott. Egy szinten voltak a hajógyárral; a figyelő üvegfalon keresztül láthatták az űrhajó végső munkálatait: behelyezték a fúziós cellákat és helyére süllyesztették a légzőberendezést a pilótafülke végénél. A hangszigetelés nem volt tökéletes; hallották a nehéz berendezések csörömpölését a pillanatnyi csöndben. Cain válasza valamelyest meglepte Mersait. Megszokta a harcosok hősködését, és egy pillanatig sem kételkedett Cain bátorságában; túl sok csatába követte, és egyszer látta, ahogy Cain egyszerre öt képzett harcost győzött le fegyvertelenül.

-- Én is azt szeretném, barátom. A halálomat követő napon az uralkodók térdre fogják kényszeríteni Eastmarchot. És egy kissé félek. Amikor az uralkodók hatalmuk csúcsán voltak, amikor Donner Almandar elvitte flottáját a Földről, a Gyűrű Nővéri Szövetsége figyelmeztette, hagyja el otthonát, és ő engedelmeskedett. Ez kétségbeesett lépés kétségbeesett időkben.

Cain pillantása visszatért a messzeségből, és elmosolyodott, amikor meglátta főparancsnokának arckifejezését.

-- A halál nem riaszt, barátom. De elbukni nem merek.

Csengett a belső telefon, Dailen mérnök hangja szólalt meg:

-- Uram -- érzékelhetetlenül kis szünet következett. -- A hajója elkészült.

Cain hosszú, mély lélegzetet vett.

-- Hát rajta.

Mersai egy másodpercig egyenesen állt, majd karját Cain felé nyújtotta. Cain habozás nélkül megragadta az alkarját. Mersai sok szerencsét akart kívánni neki.

A sötét szempár csak egy pillanatra találkozott az ő tekintetével, és Cain egyszerűen annyit mondott:

-- Magammal viszem a jókívánságodat. Elengedte Mersai karját, megfordult, és elindult az üzemcsarnokba vezető kapu felé. Közeledtére a kapu lassan szétnyílt, és meglehetősen súlyosan zárult be mögötte.

Mersaiból halk szavak törtek elő.

-- Cain... csakis Cain próbálhat meg ekkora őrültséget. De ha sikerül neki, uralkodhat majd, ahogy az uralkodók, örökre.

Orrin Mersai főparancsnok önkéntelenül hangosan beszélt. Hirtelen meghallotta, amint valaki hirtelen beszívta a levegőt mögötte. Megfordult, s egy pillantást vetett az alparancsnokokra; egyikük, akit nemrég léptettek elő, nyilvánvalóan döbbent arccal nézett rá. "Öregszem -- gondolta fanyarul --, magamban beszélek."

-- Valami baj van, harmadik parancsnok?

-- Nem, uram!

-- Az döbbentette meg, hogy azt mondtam urunkra, őrült... vagy a gondolat, hogy az egész világ ura lehet örökre?

Szörnyen zavarba ejtő kérdés egy alparancsnoknak -- egy harmadiknak, aki alig áll fölötte a harcosoknak --, aki még bizonytalan magában.

-- Uram... Nem, uram. Úgy értem, egyik sem, Mersai főparancsnok... -- elhalt a hangja.

Az idősödő főparancsnok, amennyire egyáltalán képes volt, lágy hangon szólalt meg.

-- Fiatalember, Cain gyakran tesz olyasmiket, amiket én őrültségnek tartok. Eddig azonban mindig igaza volt. Ez utóbbi megjegyzés kissé zavarja, ugye? Hány éves?

A váratlan kérdés megriasztotta a fiút.

-- Uram... Most töltöttem be a húszat, uram.

-- Vagyis meg sem született, amikor Cain visszatért a száműzetésből. Én az uralkodók szolgájaként nőttem fel; ugyanúgy, mint a többi, negyvenévesnél idősebb harcos. Talán -- mondta kedvesen -- lenne kedve valamelyik este fizetni néhány italt az egyik öreg csirkefogónak, és megtudni, milyen is volt régen.

A harmadik parancsnok annyira sápadt volt, hogy akár Cain valamelyik barbár testőre is lehetett volna.

-- Uram -- szinte suttogott --, megteszem. Köszönöm, uram.

Az üvegfalon keresztül Mersai látta, a pilótafülke teteje Cainre borul.

-- Visszavárunk -- szólt elgondolkodva.

 

Tizenöt év telt el azóta, hogy Cain utoljára vadászgépen ült. Mindazonáltal aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelemmel követte az űrhajó építését; a pilótafülke ugyanolyan ismerős volt neki, mint a szimulátoré, amelyben gyakorolt.

A monomolekuláris kristályból készített védőburok -- nulla körüli fénytörési hányadossal -- bezáródott fölötte. A légzőberendezés azonnal elkezdte ontani az oxigént a pilótafülkébe; többet, mint amennyire Cainnek szüksége volt, de a légzőberendezés is a távoli génvezérléses múlt terméke volt, és Cain mérnökei nem tudták a kiáramló oxigén mennyiségét szabályozni.

Nem érezte magát túl kényelmetlenül. Különben csak be kellett volna kattintani a bukósisak alatti karabinert, és az űrruháján lévő palackból kaphatta volna az oxigént. Ehelyett csak lassította légzését és szívverését, hogy át tudjon állni.

-- Tíz perc, uram. Kinyitjuk a pajzsot.

Cain nem válaszolt. Szükségtelen lett volna. Bekapcsolta a fúziós cellákat, és nyugodtan figyelte, ahogy a hőmérséklet lassan emelkedett a reaktorturbinákban. Két kábel a kilövőhelyre vontatta az űrhajót, egy hatalmas festett kör közepébe. Futó fények villogtak a biztonsági zóna határán; oda a technikusok nem léphettek be.

-- Fönt semmi mozgás, uram. Felnyitjuk a silót.

A hajógyárat befedő tömör panelek lassan szétcsúsztak Cain fölött. Az egyre nagyobb nyílásból fényes csillagok ragyogtak Cainre. Majdnem ezer év telt el azóta, hogy a Földön említésre méltó ipari civilizáció működött; az éjszakai levegő metszőén tiszta volt a völgy fölött, tele csillagokkal.

Mersai főparancsnok szólalt meg:

-- Uram, átadtad a parancsnokságot?

Szükség volt erre a szertartásra; bizonyos szempontból a barlangokban élő harcosoknak ugyanazok voltak a szokásaik, mint a völgyben élő és a földet művelő dolgozóknak. A nagyúr nem mehetett el veszélyes útra anélkül, hogy átadta volna a parancsnokságot valamelyik parancsnoknak; általában a legmagasabb rangúnak, bár nem feltétlenül neki.

-- Orrin Mersai főparancsnok, a parancsnokságot átadom.

Egy másik hang szólalt meg; Cain nem ismerte föl.

-- Uram... a pajzs nyitva.

Cain megérintett egy gombot az ellenőrzőtáblán. A hajó fölemelkedett. A Föld eltűnt alatta.

 

Délnek és keletnek repült, még az atmoszférán belül. A Föld uralkodóinak, ahogy még most is nevezték magukat, a Földdel azonos pályán keringő űrhajóik voltak. Ha a szerencse Cainre mosolygott, az uralkodók nem vették észre, hogy a barlangokat védő pajzs kinyílt egy pillanatra; ebben az esetben semmit sem vettek észre.

Délnek tartott, át a Sugárzó Sivatagon, szinte a földhöz tapadva. Végül, közel az Egyenlítőhöz, lassú ívben kezdett emelkedni. Az Antarktisz fölött járt, amikor elérte az alsó Föld körüli pályát. Egy rövid másodperc alatt pályára állt, majd, most először, begyújtotta a fúziós hajtóműveket.

Háromgravitációs gyorsulás préselte az üléshez. Az űrhajó kisiklott a Naprendszer pályasíkjából, eltávolodott a Naptól és vonzásköréből. Cain egykedvűen tűrte a hatalmas gyorsulást. Figyelmét nem az utazás erőtani szempontjai kötötték le. "Nyugalom -- szólalt meg benne mélyen egy suttogó hang, Cain huszonegyedik születésnapja előtt meghalt ember hangja. -- Magadra összpontosíts; az ellenség nem más, mint az egyensúlyhiány."

Ellenőrzés alá helyezte személyiségét, és a világ eltávolodott tőle, az események valaki egészen mással történtek.

A műszertáblán lévő monitoron a Naprendszer vonzásátjelző szám a világító vízszintes vonal alá esett. A fúziós hajtóművek hirtelen kikapcsoltak, és Cain súlytalanná vált, könnyedén tartotta a biztonsági öv. Cain mögött, a motorban erő költözött a hullám alatti hajtóművekbe, több mint ezer év óta először.

Cain ujjaival megérintett egy gombot az ülés karfáján a kapcsolótáblán. Mérhetetlenül rövid pillanatig a hajó mozdulatlanul lebegett. Egy cseppnyi űr tátongott Cain előtt. A hajó kilépett a valóságból.

 

Végtelen idő telt el egy szemhunyás alatt. Cassandra bolygórendszere fölött lebegett. A hajó enyhén ingott a tengelye körül. Cainnek fogalma sem volt, honnan kapta az impulzust, de nem is érdekelte. Bekapcsolta a stabilizáló hajtóművet, amíg meg nem szűnt az ingás; megfordította a hajót, hogy szemben legyen Cassandrával, és rácsapott a fúziós hajtóművek kapcsolójára. Nem érzett győzelmi mámort.

 

Az űrből a Föld nem volt más, mint az Egyetlen-óceán kékje, a felhők fehérsége és a kiégett sivatag barnasága. A Cain előtt elterülő világ zöld volt, a felhőtakaró vékonyabb, mint a Földön. Nem voltak óceánok vagy említésre méltó hegyek, sem sivatagok. Cain magas pályán keringett a Cassandra körül közel egy órát, és a műszerei információit tanulmányozta. A jelentések alaposak és ellentmondóak voltak. Az atmoszférában a színképelemzéses vizsgálatok nagyobb százalékban mutattak ki könnyű gázokat, mint ahogy Cain várta: hetvenhárom százalék nitrogén, huszonkét százalék oxigén és majdnem négy százalék nemesgáz, egyenlően elosztva az argon és hélium között. Ez, gondolta, talán a gázóriás közvetlen közelségének következménye. A levegő feltehetően belélegezhető; a Nővéri Szövetség nem hagyta volna el a Földet egy életre alkalmatlan világért. A bolygó mágneses mezeje hihetetlenül erős volt.

 

... a tompa sugárzás szép lassan lobogó fehér tűzfüggönyt bocsátott Cain tudatának peremére.

 

Tektonikus bizonytalanság, természetesen. Erős hullám érkezett az elemi gázóriás felől. Borzalmas rengések lehettek Cassandrán, mivel a bolygó szó szerint ki volt téve ennek az árapálynak. Ez megmagyarázta a mágneses mezőt is; a bolygó belsejében folyó magma meglehetősen nagy hatású lehet.

A hely élettől nyüzsgött. A Földön a szén-dioxid mindig nyomelem volt az atmoszférában; Cassandrán majdnem egy egész százalékát alkotta a levegő összetételének. A hőmérséklet-különbségek is drasztikusan elütöttek a Földön megszokottól: a sarkokon csak körülbelül harminc Celsius fokkal volt hidegebb, mint az Egyenlítőnél. Élet valóban volt, de látható emberi civilizáció nem. Cain a bolygón nyomát sem találta a fúziós generátorok működésével járó jellegzetes neutrínó-kiáramlásnak. A hajó teleszkópjai a legnagyobb felbontással sem bukkantak ebben a világban semmi, épületre hasonlító dologra.

Egyik műszere, már amennyire Cain értette, mérte a tömeg változását. Közvetlenül az esés előtt és után szabálytalanul villogott.

A mutató lement a skáláról. Cain hátrazuhant az ülésben, valami erő hatolt át rajta; ütésként érte, tűzként táncolt át bőrének felszínén. Egy másodpercig hihetetlen fájdalmat érzett. Szinte abban a pillanatban vége volt, amint elkezdődött.

-- Oké -- mondta hangosan, kissé levegő után kapkodva a hirtelen fájdalomtól --, tehát van civilizáció. Tévedtem, elismerem.

Nem kapott hallható választ.

Cain figyelmét egy folt kötötte le Cassandra Egyenlítőjének közelében, egy felhővel borított terület, ami látszólag semmiben sem különbözött a bolygó felszínét takaró többi területtől. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál, ujjai végigtáncoltak a vezérlőgombokon. A fúziós hajtóművek azonnal beindultak és bolygó körüli pályára repítették. A folt fölött lebegett, egyre jobban lassította légzését. Szíve csendesedett, mígnem légzésének ütemére vert: percenként tízet.

Behunyta a szemét.

Óriási űr tárult fel előtte, amit csak a sziszegő csend töltött be. Egy láthatatlanul jelenlévő lény figyelmeztette a létezésére, és aztán jöttek a szavak, véletlenszerűen és összefüggéstelenül.

"...és így... de kicsoda... T'Pau békét kötött velük... és nincs hatalmuk..."

Cain kiemelkedett a majdnem halálos transzból, és a hajót habozás nélkül az atmoszférába kormányozta.

Az őrületbe.

 

Kemény volt az ereszkedés. Viharos szél csapkodta a hajót, egyszer pedig Cain három kilométer alá süllyedt, és küzdenie kellett, hogy el ne veszítse uralmát a gép fölött. Elszakadva a gravitációtól, hatalmas, erdős szigetek tűntek föl három kilométer alatt, köves aljukkal lebegtek a bolygó felszíne fölött, és úgy siklottak át a felhők taraján, mintha valaki kormányozná őket. Bár kegyetlenül igyekezett elfojtani az érzést, iszonyú harag kerítette hatalmába a puszta látványra. A Gyűrű Nővéri Szövetsége megbolondíthatta műszereit, de miként tehették volna ugyanezt a látásával; azok az óriási, lebegő sziklaszigetek valóban ott voltak.

Nyolcszáz méternél áttört a felhőrétegen, és nyugodt, tiszta égbolton repült, még mindig kétszeres hangsebességgel. Ameddig a szem ellátott, hatalmas trópusi esőerdő terült el alatta.

Átrepült egy fűfélével benőtt tisztás fölött; talán igazi fű volt, talán a Nővéri Szövetség hozta magával a Földről, vagy valami itt honos növény lehetett. Egy megfelelő hely a túlságosan is hatalmasra nőtt fák között. Cain bedöntötte a gépet, megfordult, és hasleszállást hajtott végre. Akarata ellenére gyorsult a légzése, mikor a gép végül földet ért. Izgalma alábbhagytával kikapcsolta a biztonsági övet, fölnyitotta a tetőt, és egyetlen könnyed mozdulattal kiugrott a földre. A gép mellett állva bal mutatóujjával megérintette a jobb csuklóját, lehúzta kesztyűjét, s a nyitott pilótafülkébe hajította. A repülőruhát nem kellett levennie, testhezálló volt, könnyű és kényelmes. Levette a sisakot.

A levegő valószerűtlen volt.

Valamikor régen, még gyermekkorában, Gain átgyalogolt szülőfalujából, Eastmarchból a közeli Telindelbe. Az úton egyik éjjel ő és Loukas, a dalnok egy virágos mező szélén táboroztak, és Cain minduntalan felébredt, annyira megtelt a hűvös éjszakai levegő virágillattal.

Erre emlékeztette az itteni levegő, ahogyan az ember egy híres műalkotást szemlélve arra gondol, amikor először látta ugyanannak a tárgynak egy reprodukcióját. Cain, ha elengedi magát, megittasult volna az illattól; légzése rövid időn belül másodszor vált volna szabálytalanná. Szigorúan belső nyugalmat erőltetett magára, és kezét kinyújtotta a hívogató ragyogás felé. Pillanatnyi mozdulatlanság után elindult.

 

A felhőtakaró ellenére elég fény volt ahhoz, hogy bizonytalan sugárzása mindent megvilágítson. A fű nem ugyanolyan volt, mind a Földön, de hasonlósága földi származásra vallott. A fák ugyancsak hasonlítottak az ismertekre. Keresztülment egy körülbelül fele akkora mezőn, mint amelyiken leszállt. Egy forrásra bukkant, partján pedig szarvasszerű és más legelésző állatokra. Mikor megjelent, az állatok egy pillanatra megmerevedtek, azután tovább legelésztek. Ha éltek ragadozók a bolygón, nem úgy néztek ki, mint Cain. Elment mellettük anélkül, hogy megzavarta volna őket; mind közelebb volt, amit keresett. Érezte az erő jelenlétét, mintha ezer tű szurkálná védtelen bőrét.

A lüktető erő erősebb és erősebb lett, és hirtelen túlburjánzott bokrokból és cserjékből álló sövény állta útját. A fénykés ott volt a csizmájában; elővette, az állítható lézerpengét egyméteresre kitolta, továbbnyomult, utat vágva a hatalmas bozóton keresztül.

Hirtelen eltűnt előle a sövény.

Hatalmas tisztás szélén állt; területe miatt feltétlenül észre kellett volna vennie, amikor leszállóhelyet keresett. Egyértelmű feltételezés -- ha Cain megbízhatott műszereiben, látásában és emlékezetében -: tíz perce még nem volt ott.

Körülbelül tízméternyi smaragdzöld fű választotta el Caint a víztől. Egy tó terült el a lába előtt, majdnem tökéletesen kör alakú és csaknem százötven méter széles. A tavat egy vízesés táplálta a távolabbi végén, és a víz olyan magasról zuhant alá, hogy Cain fölnézve nem láthatta a vízesés eredetét; elveszett saját párájában.

Amint ott állt a tisztás túlsó felén, arcán érezte a hűvös vízpermetet. A tó vad volt, és arrébb hullámos, szinte forrt a víz, ahol a vízesés megtörte a felszínt; a kapitány előtt pedig békés, szinte zavartalan.

E csendes vízből emelkedett ki a nő. Szökőkút csapott a magasba, és a nő gyönyörű, gúnyos, zöld szeme találkozott Cainével egy pillanatra, mielőtt a karcsú, pőre alak megfordult a szökőkút belsejében, és újra eltűnt a tó mélyén.

Cain nem érzékelte, hogy áll mögötte valaki; emberi lény, uralkodó vagy óriás sosem kerülhetett volna ennyire közel hozzá ilyen észrevétlenül.

Egy kéz nyúlt át a válla fölött, az ujjak szétnyíltak, megszorították arcát, aztán a kéz iszonyú erővel a földre rántotta. Női kéz volt.

 

Elnyúlva feküdt a földön, és a fölé hajló fákat nézte. Mozdulni sem tudott. Három homályos nőalak hullámzott fölötte és nézett le rá, ahogy ott feküdt tehetetlenül. Egy fénysugár éppen a szemébe világított, emiatt nem látta őket tisztán. Szondáik végigvizsgálták gondolatait, precíz részletességgel fürkésztek agyának gondosan megmunkált felsőbb rétegeiben. Egyikük tudata még továbbjutott, le a csöndbe, ahol maga Cain lapult, várakozón; de a titkos sötétségben nagyon nyugodt volt, nyugodt, mint maga a halál, és elkerülte a figyelmét.

Amikor végül úgy döntöttek, nem veszélyes, elnyújtott, hangtalan, éteri suttogás jutott el Cainhez.

"Ki vagy?"

Cain próbálta megmozdítani testét, de egy centimétert sem haladt. Agyának felszíne pusztán válaszolt a kérdésre.

"Nevem Cain. Vezető vagyok a Földről. "

Mély kuncogás futott végig Cain agyán.

"Persze, hogy az vagy. Miért vagy itt, Cain? Hogy találtál ránk?"

"Azért jöttem, hogy a segítségeteket kérjem."

A fény már nem világított Cain szemébe, és bár még mindig nem tudott mozdulni, most első ízben látta tisztán a három nőalakot. Egzotikusan gyönyörűek voltak, szépségük teljesen elütött az uralkodók asszonyaiétól vagy saját népebeliekétől.

"Donner Almandar csillagtérképe alapján találtalak meg. Mikor elmenekült a Földről, a térképen ezt a csillagot jelölte meg mint azt a helyet, ahova a Nővén Szövetség ment a Tűz után, és ez a bolygó a Cassandra, a Gyűrű otthona."

A középső nő gyengéd megértéssel nézett rá, de gondolatában alig hallható aggodalom lebegett. Cain rájött, ő hatolt olyan mélyre a tudatában.

"A néped -- dolgozók -- így hívnak titeket Szolgák..."

"Rabszolgák"

"...az uralkodók rabszolgái, akiket mi T'Pau népének nevezünk. Harcban álltok velük?"

"Béke volt köztünk egy évtizedig. Azelőtt húsz évig háború. Azonban az uralkodók építettek valamit az elmúlt évtizedben, valamire készülnek, az óriások segítségével, nem tudjuk, mire. Azt hiszem, hamarosan újra háború lesz."

A gondolat újra elért hozzá, ezúttal még kitartóbban:

"Miért jöttél a világunkba? A Földhöz semmi közünk, és az uralkodók nem ellenségeink. A Teremtő, T'Pau az ellenségünk volt, de az uralkodók... Ők gyermekeinek gyermekei és a gyermekei gyermekeinek gyermekei. Többet tudnak a Fényről most, mint amikor elhagytuk a Földet. Most tegyük őket ellenségeinkké, ha akkor nem tettük?"

- Azért jöttem -- mondta Cain --, mert mielőtt elhagytátok a Földet, olyan fényfegyvert alkottatok, amivel nem tudtak szembeszállni. Amikor meghódították a Földet, nem mertek megtámadni titeket, mert ti birtokoltátok a Gyűrű erejét. Nem segítetek nekünk?

- Nem. A Fény nem fegyver, Cain. Nem szabad annak használni.

- A tudás, mondta nekem egyszeregy igen bölcs ember, az egyetlen fegyver. Mit tudtok a Fényről?

Ezúttal nevetésük áttört agyának felszínén, és a három hang eggyé vált:

-- Tudni akarja, mi a Fény!

Arany ragyogás vette őket körül, az egész tisztást megvilágító fény magából a tóból lobbant föl, felkavarva a vizet. A három nő hirtelen mozdulattal eltűnt, és a következő pillanatban Cain megszabadult a fogságból, és egy titokzatos erő ruhástul a tó vizébe vonszolta. Egy kis naphoz hasonlító valami ragyogott a víz felszíne alatt, átmérője pár tucat méter, és úgy lüktetett, mint egy emberi szív. Arra sem volt ideje, hogy beszívja a levegőt, és a felszínt megtörve belegázolt a vízbe. A három nő már messze járt tőle a tó felszínén, a távolság egyre nőtt közte és köztük. Húzták magukkal Caint a fény kábító és dermesztő jelenlétébe. Sikongattak örömükben, amint a vad vizekben játszadoztak. Cain elérte a tó túlsó végét, annyira közel a vízeséshez, hogy annak mennydörgő robaja a normális beszédet amúgy is teljesen lehetetlenné tette volna, kimászott a partra, leült és figyelte ezt a nem emberi játékot.

Egyikük visszajött hozzá, könnyedén lebegve végig a vad vízen, ahol Cain igencsak megküzdött. Tíz méterrel előtte megállt, ragyogó zöld szemét Cainre szegezve. A nők nagyon hasonlítottak egymásra, de ennek a hangja... Cain felismerte: annak a nőnek a hangja, aki oly mélyre hatolt gondolataiban. Mozdulatában kihívás volt, ahogy maga mögé mutatott: "A Fény, Cain."

Cain nem válaszolt, és a nő ajka mosolyra húzódott. Elfordult, újra a mélységbe merült. Gondolatai még elérték Caint. "Az erő nyugvóhelye, Cain! Ezzel az erővel alkottunk mindent, amit látsz; a valóságos Fény. Gyere velünk a Fénybe!"

"Olyan csendes, megbízható ember vagyok- gondolta Cain egyetértőén. -- Talán meg kéne próbálnom." A megjegyzés természetesen semmit sem mondott a nőknek; furcsa zavarodottság volt a válaszuk. Cain lassú, mély lélegzetet vett. "Rendben." Talán az ijedtség nagyon halvány jele jelent meg a nők gondolataiban. "Jövök." Valahol mélyen kinyíltak a zárak, elpattantak a láncok, és maga a Gyűrű jött föl a sötétségből.

Leszállása óta először, Cain elmosolyodott.

A tóba lépett, lemerült a víz alá. A Gyűrű forrón lüktetett a vízben, ereje úgy rezegtette Cain idegeit, mind vad szél a hárfa húrjait. Rúgott egyet, és még mélyebbre merült a meleg vízben, oda, ahol a Gyűrű, a hatalmas karika Várta. A víz elviselhetetlenül, szinte fájdalmasan forró volt, mire elérte az óriási, kristályos szerkezetet.

Csak halványan, nagyon távolról érzékelte a három nő -- a Gyűrű Nővéri Szövetsége -- jelenlétét, és azt, amint kezdenek rádöbbenni: valami szörnyen rosszra fordult.

Eastmarchi Cain erős akaratának minden erejével kinyújtotta a kezét, és megragadta a Fény Gyűrűjét. Olyan sikoltás tört föl, amilyet Cain eddig egyszer hallott életében. Utoljára ő sikoltott így; most a Gyűrű. Egy néma fehér robbanás, s elvesztette eszméletét.

 

Egy pillanat telhetett el.

Cain magához tért, érzéketlenül lebegett a sötét, tűzforró víz mélyén. A Gyűrű eltűnt, a világ fájdalmas, üres hely lett. Arca és kezei, testének szabadon lévő részei szinte megperzselődtek az égető víztől, és már nem is emlékezett, mikor szívott utoljára levegőt tüdejébe. Dübörgő hangot hallott.

Valamit tartott bal kezében.

Minden erejével hátrarúgott, és egy végtelennek tűnő pillanattal később feje kibukkant a vízből. Zihálva szívta be a csodálatos levegőt, és miközben az oxigén még áradt a tüdejébe, már ismét mozgott. Kivonszolta magát a vízből a fűre, előhúzta csizmájából a szabályozható lézert, meggyújtotta, és a maximális, háromméteresre állította be a pengét.

Futott.

A fájdalom és félelem sikoltását hallotta maga körül. A leszállása óta terjengő világosság halványodott, az ég lassan elsötétült. Cain nem lassított, hátra sem nézett, üldözik-e. Az ösvényen feltámadó szél tépte, cibálta. Két szarvasszerű lény állta útját, és Cain az egyiket kettészelte fénykésével, a másikat agyonütötte a ragyogó kristályt tartó öklével.

Természetesen üldözték; maga a világ kelt föl ellene, a szél arcába fújta az ágakat, a békésen legelésző állatok útját állták. A szabályozható lézer hosszú suhintásaival tisztította meg az ösvényt maga előtt, de így is követték; valami sötét és nedvesen hideg telepedett a vállára, Cain a földre vetette magát, hogy megszabaduljon tőle, újra talpra ugrott és ment tovább; a világ dühe egészen a hajóig űzte Caint, árnyak és rémület és üvöltő iszonyat, ami a legtöbb embert őrületbe kergette volna.

Lehet, hogy Caint azért nem őrjítette meg mindez, mert már őrült volt.

 

Az űrhajó a tőle telhető legnagyobb, ötgravitációs gyorsulásával repült.

Cain, a gyorsulóülésbe csomagolva, kilazított. A kristálydarab ragyogott a markában, a tóban lévő Fény Gyűrűjének apró, tökéletes másolata. Úgy emlékezett, valamivel nagyobb volt, amikor elhagyta a bolygót. Már elég kicsi volt ahhoz, hogy az ujjara húzhassa, mint egy valódi gyűrűt.

"Cain,"

"Igen?" A gyorsulás ellenére nem mosódtak el a szavai. Fájt a torka.

"Cain, hozd vissza a Gyűrűt "A. gondolat sürgető volt, elkeseredett.

"Nem." Cain a vastag csíkot nézte a monitoron; a térgörbület fokát látta. A sáv folyamatosan esett a fényes fehér vonal felé, ahol bekövetkezik az esés.

"Cain, nem leszünk mérgesek rád, nem fogunk bántani Kérjük, hozd vissza a Gyűrűt! Nem a tiéd!"

" Valóban nem." Hátradőlt, szeme az egyre eső csíkon. "Úgy emlékszem, szépen kértem, segítsetek, de hiába."

Csönd lett; Cain élvezte. Nem gondolkodott, nem tervezett, nem örvendezett sikerén.

Várt. Figyelte a zuhanó csíkot.

Az utazás távolságát tekintve messze, de a tudat univerzumában nagyon közel, lassan növekedett az erő, Cain érezte ezt, de nem figyelt rá; a Gyűrű nélkül a Nővéri Szövetség már nem volt erős, talán annyira sem, mint ugyanannyi uralkodó.

Talán igaza volt, hogy nem aggódott az erő növekedés miatt; amikor lesújtottak rá, éppen csak megrándult az arca. Az utána küldött szavak még a kapcsolat megszűnte után is visszhangoztak: "Elloptad a Gyűrűt. Aki ellopja a Gyűrűt, meghal. Meghalsz."

A hajó csendjében Cain rekedten válaszolt: "Szörnyű átkot küldtök rám." Furcsának hallotta hangját. Nagyon fáradt volt.

Utánasikoltottak: "Meghalsz!"

- Mindenki meghal -- mondta Cain.

A valóság elveszett a zuhanó űrben.

 

A NŐVÉR

A Tűz utáni 1253. esztendő

 

Harmincegy évvel a Gyűrű ellopása előtt, Bárra Lusende kisietett az udvarba, hogy üdvözölje a lovast. A sötétedés előtti utolsó órában érkezett, csak percekkel azelőtt, hogy Davyd, Bárra fia bezárta volna a kaput éjszakára.

A futár hozta levelet olyan anyagra írták, amilyenhez hasonlót Bárra Lusende még sosem látott. Valamelyik parlamenti könyvtáros megmondhatta volna, mi volt az -- műanyag emlékirat --, de még a parlamenti könyvtárban is ritkaságszámba ment. Valaha, a Tűz Háborúi előtt megszokott dolog volt, de gyártásuk már fél évezreddel Eastmarchi Bárra születése előtt megszűnt.

Bárra nem ismerte a futárt; legidősebb unokájával egykorú, kemény arcú fiatalember volt, bőrének sápadtsága még az út porán keresztül is feltűnt, poros, barna lovaglóruhát viselt, kalap nélkül, hatalmas pej lova remegett a fáradtságtól. Ez már önmagában elég okot adott a szóbeszédre Eastmarchban, mivel Eastmarch kis falu volt az Uralkodók Völgyének peremén, és ritkán érkeztek ide látogatók. Majdnem egy év telt el azóta, hogy Bárra utoljára idegent látott errefelé; az egy uralkodó volt, az Akadémia egyik tanára. Négyévenként jöttek levizsgáztatni az eastmarchi gyerekeket, hátha találnak köztük alkalmas jelöltet a parlamenti Akadémiára.

Bárra összevonta szemöldökét, miközben megfordította a borítékot. A futár, anélkül hogy engedélyt kért volna, megtöltötte a vödröt a kerti csapnál -- Bárra és férje, Anton szivattyúzták a vizet, nem úgy, mint a többi tanyán a szegénység sújtotta Eastmarchban --, ivott belőle, bőven locsolt az arcába is, a maradékot pedig a lónak adta. A ló mohón, remegve ivott.

Végül Bárra fölemelte tekintetét a borítékról. Nem tudta miért, nedves lett a tenyere.

-- Mi ez?

A lovas meglepetten nézett rá.

-- Biztos tudsz olvasni?

-- Persze. De nem nyílik ki a boríték. -- Anton Lusende jelent meg mögötte, habozva, az ajtónyílásban.

-- Ó -- a futárt fanyar mosolyra késztette a dolog. Csak végig kell húznod a hüvelykujjad a szorítószegélyen, így, és kinyílik. -- Megmutatta, azután visszaült a lovára. -- Köszönöm a vizet. -- Miközben megfordította a lovat, a lenyugvó nap sugarai megvilágították arcélét; egy rövid pillanatra fölragyogott rajta egy homályos narancsszínű vonal, annyira halvány, hogy aki nem tudta, mit jelent, észre sem vette volna.

Barrának elakadt a lélegzete.

A lovas lassan megfordult, és ránézett.

-- Valami baj van, asszonyom? Bárra hadart:

-- Pajzsot viselsz.

A férfi félrehajtotta a fejét.

-És?

Az asszony nagyot nyelt.

-- Az... uralkodók, az uralkodók viselnek pajzsot. A zord fiatalember közelebb léptette a hatalmas pejt, és előrehajolt a nyeregből.

-- És azt hiszed, uralkodó vagyok?

-- Nem... nem tudom, uram -- suttogta Bárra. Úgy hallotta, mintha férje, Anton izegne-mozogna mögötte. A férfi lassan bólintott.

-- Lenyűgöző. Nos, nyugtasd meg gondolataidat, asszonyom. Nem vagyok uralkodó. Soha egyetlen eggyel sem találkoztam a te gyalázatos uralkodóid közül, bár... ez a "Loga", ő ugye az? Számára is van egy levelem. És nővérednek, Sivának is, de róla azt hallottam, meghalt.

-- Loga? Igen... igen, ő uralkodó. -- Bárra egyre zavartabban meredt a fiatalemberre. -- Soha nem találkoztál uralkodóval.

A férfi bólintott.

-- Biztosíthatlak, ez az igazság. Ahonnan én jöttem, ott nem túl gyakoriak.

Bárra csak állt, és szorongatta a levelet, szinte oda sem figyelve gyűrögette.

-- Mi... honnan jöttél valójában?

Túl sötét volt ahhoz, hogy láthassa a férfi furcsán csillogó szemének színét.

-- Szerintem tudod.

Bárra emlékezetének mélyéről tört föl a remegés, nagyon régről, hiszen már nem is igazán gondolt rá, legalább egy évtizede.

-- Ó, az én...

-- Igen -- mondta a férfi gyengéden. -- A bátyád küldött.

És a kert közepén, a hatalmas kereskedőház és a gazdag kereskedő előtt, aki lehetővé tette számára, hogy kiverekedje magát az eastmarchi szegénységből, Bárra Lusende asszony ájultan esett össze.

A futár minden további szó nélkül megfordította a hatalmas pejt, és nekivágott a mind sűrűbb sötétségnek.

A levél majdnem egyéves keltezésű volt.

 

T. u. 1252. nyár 18.

Legdrágább Barrám!

Biztos meglep majd, hogy hallasz felőlem, figyelembe véve akkori körülményeimet, amikor utoljára hallottál rólam. Ha a futárom túléli az utazást (és szerintem túléli, hiszen ez sem veszélyesebb, mint az én utam volt száműzetésem után, ráadásul Kavad, amellett hogy Selvren-falkabeli és tapasztalt sivatagi utazó, térképek és más források segítségét is élvezi; ezekkel én nem rendelkezem) és még életben vagy, valamikor kora tavasszal kapod kézhez levelemet.

Hiányoztál. Gondolom, hiszel nekem, mivel ez az igazság. Nem mondhatom el, hol jártam és mit csináltam. Nem lenne időm ilyen terjengős levél megírására, és különben sem hinnél nekem. Majdnem ötven év -- hihetetlen, hogy már ennyi idő eltelt. Még mindig emlékszem rád, Bárra; sohasem felejtettem el azt az ígéretet. Remélem, az élet jó volt hozzád, amíg távol jártam.

Sok mindent szeretnék megbeszélni veled, és meg is fogok hamarosan, mert újra hazamegy, és maguk az uralkodók sem állíthatnak meg.

Igazam volt, tudod; igazam volt.

Ne aggódj, hogy rám ismersz-e, biztos igen; egy napot sem öregedtem az eltelt évek alatt. Visszajövök. Mondd meg mindenkinek Eastmarchban. Terjeszd a hírt.

Visszajövök

Hadsereggel.

Az aláírás egyetlen, csúnya, nagybetűkkel írt szó volt:

"CAIN."

 

ELENA

A Tűz utáni 1193. esztendő

 

1. Kilencvenegy évvel a Gyűrű ellopása előtt.

Cain hatéves volt, amikor apja meghalt.

Családja az Uralkodók Völgyének keleti csücskében, a domboldalon élt, kissé Eastmarch fölött. Cain apja, Marric, a tengerből élt, a család tápláléka halból, rákból és szárnyasokból állt, ha volt fölösleg, eladta az eastmarchi piacon. Ez viszonylag gyakran fordult elő; a völgy eléggé északon feküdt ahhoz, hogy az Egyetlen-óceán vize megfelelően hideg legyen. A hideg vízben több az oxigén, mint a melegebben, és ahol az oxigén, ott az élet; Marricnek általában jól ment a halászat.

Minden reggel, napkelte előtt Marric fogta hálóit, elindult otthonról föl a dombra. Elérte a majdnem legmagasabb dombtetőt a völgy keleti végén; itt a domb a hatalmas, acélkő gátban végződött -- ez akadályozta meg, hogy a tenger elárassza az Uralkodók Völgyét. A vízelzárót csak egy sötét mélyedés jelölte a puszta, acélkő falban. A mélyedésbe lépve kigyulladt a sima mennyezetből eredő kékesfehér fény is, elárasztotta a folyosót. Talán öt méterrel beljebb volt egy teljesen láthatatlan kapu; éjszaka azonban hátborzongatóan foszforeszkált, és Marric még magának sem vallotta be, mennyire idegesíti ez. A kapun keresztül homályosan földerengtek egy tisztás körvonalai; a fényes kék óceánhoz vezetett. Ezt az első kaput Marric soha meg sem érintette, amikor a völgy felől lépett a zsilipbe. Ahogy közeledett hozzá, a zsilip mindig eltűnt. Két méterrel a kapu helyét jelző halvány vonal után következett egy másik kapu. Ilyenkor az első kapu újra megjelent Marric mögött, a második pedig eltűnt.

Nem voltak ezek olyan furfangos kapuk. Akárhogy próbálkozott Marric, sohasem sikerült mindkét kaput egyszerre nyitva tartania. Valójában lehetetlen volt egy időben hatástalanítani őket. De, mint Eastmarch többi lakója, Marric sem tudott semmit az űrhajózásról, és még ha tudott is volna valamit, a tény, hogy a vízelzárók az űrhajók légzsilipjeit utánozták, semmit sem jelentett volna neki.

Ha egyszer is megpróbált volna beszélni az ajtókhoz -- mondjuk, azon az ellentmondást nem tűrő hangon, ahogy néha feleségével, Elenával és gyermekeivel beszélt -- és megmondta volna nekik, mit akar, elámult volna az eredménytől. De Marric gyakorlatias ember volt, képzelőereje és kíváncsisága a világ dolgainak csak arra a részére korlátozódott, amely kapcsolatban állt munkájával és családjával, és ugyanúgy nem szólt volna egy ajtóhoz, mint az evőeszközéhez.

A második kapu után egy párkány következett, amely az Egyetlen-óceánra nézett. Öt méter széles volt, s ameddig csak a szem ellátott, nyugat felé tartott. Keleti irányban keskenyedett, végül eltűnt a Nagy Gát falában. Maga a Nagy Gát még hat-hét kilométeres volt, majd beleolvadt a Szürke-hegyekbe, túl az Uralkodók Völgyének legkeletibb pontján. Ha valaki áthaladt a vízelzárón, pár lépésnyire északra megtalálta a kőacélba vágott lépcsőt; egyenesen a csillogó kék tengerbe vezetett. Egyszer Marric leúszott, míg csak tüdeje bírta, és követte a lépcsőt az óceán mélyén. A lépcső folytatódott lefelé, tovább, mint amennyire Marric le tudott úszni, aztán még tovább, ameddig csak lelátott a déli, vízzöld napsütésben.

Marric csónakja a zsilip távolabbi végén volt.

A zsilipkapukon egyszerre csak egy ember juthatott át, annyi csomaggal, amennyit egyedül elbírt. Marric úgy csapta be őket, hogy alkatrészenként vitte át a csónakot, és a párkányon ülve, négy méterrel az óceán felszíne fölött újraépítette. Amikor rájött, hogyan viheti át csónakját a zsilipen, száműzte gondolataiból a kapukat, soha többé nem gondolt rájuk.

 

Több mint tizenöt évig Marric minden nap halászott, ha az időjárás engedte. Amikor az idő rosszra fordult és az óceán a Nagy Gát falát korbácsolta, a zsilipek zárva maradtak. Ezeken a napokon Marric még az első kapun sem jutott túl. Amikor először történt ilyesmi, odaveszett a csónakja. Előző nap szép idő volt, és Marric elmulasztotta leterhelni a csónakot. Későn vette észre az időjárás romlását, és a zsilipek úgy döntöttek, már nem lenne biztonságos átmennie, így aztán, amikor jött a vihar, magával sodorta a csónakját.

Ezután Marric sosem mulasztotta el kövekkel leterhelni a csónakot, és fölvonszolni a párkányra, a kőereszen belülre, ahol a belső zsilipkapu izzott. A csónakok nem voltak túl nagyok; a legrégebbiekbe csak Marric fért egyedül, a későbbiek pedig, amikor idősebb fia, Misha kezdett segíteni neki, kétszemélyesekre bővültek. Azért nem volt olcsó dolog, ha valamelyik csónak odaveszett. Időnként átlagosan két-három évenként -- előfordult a megszokottnál is vadabb vihar, és elragadta tőle a csónakot. Semmit sem tehetett ellene. A Nagy Gát északi oldalán húzódó párkány tökéletesen sima volt, az acélkő annyira csúszós, hogy a Nagy Gát építői kénytelenek voltak barázdákat vájni a párkány felszínébe, hogy biztonságosan lehessen rajta sétálni. Épp ezért Marric képtelen volt rendesen kikötni a csónakot, a legjobb megoldásnak bizonyúlt a leterhelés a kövekkel. Sztoikusán fogta föl a helyzetet: ez csak egyik kockázata volt az üzletnek, és mindig tartott pácolt faanyagot készenlétben az új csónakhoz.

Marric nem volt gazdag ember, de szegény sem, legalábbis az eastmarchi átlaghoz képest. A házban három szoba volt, és a padló fából készült, nem döngölt földből. A falakat kívül-belül fehérre festették. Nagy különbség volt ez korábbi életéhez viszonyítva. Első két halászévében Marric sátorban lakott. Két év telt el, mire az akkori fiatalember meg tudta győzni Elena apját, Garretet, hogy a zsilipeknél a halászat sikeres üzleti vállalkozás lenne; egyfajta monopolhelyzetbe kerülne. Természetesen voltak halászok Telindelben és Saerlockban is, akiket a harminc nagy zsilip valamelyike szolgált ki, és ahol egyszerre harminc bárkát tudtak átvezetni a húsz méter széles gáton. De, míg a rák bírta az utazást, a hal rendszerint erősen bűzlött, mire Telindelből eljutott Eastmarchba. Saerlockból pedig -- ez még hatvan kilométerrel Telindelen túl volt egyáltalán nem küldtek rákot. És egyik faluból sem jött rája, pedig ínyencfalatnak számított, és az árát is ennek megfelelően szabták meg; halála után egy nappal húsa megfeketedett, hacsak nem változott pompás, csillogó vörössé; ez a génvezérelt, hihetetlenül mérgező fajtákra volt jellemző a Tűz Háborúinak utolsó, elkeseredett időszakában.

Marric azután épített házat, hogy ígéretet kapott Elenától, hogy apja beleegyezett az esküvőjükbe. Formális neveltetése tizenegy éves korában megszűnt, de tudta, nem lehet elvárni egy asszonytól, hogy sátorban éljen. A maga módján tapintatos ember volt. Alig egy nappal eljegyzésük előtt fölvitte jövendőbelijét arra helyre, ahol megszűntek a dombok és a Nagy Gát kezdődött, válassza ki a lány a helyet, ahova Marric házat épít neki. Az út fölfelé majdnem egy egész napig tartott, a dombon keresztül-kasul kanyargó ösvényen. Szikrázóan meleg napon a vörös szikvojafenyők árnyékában haladtak, amíg a legmagasabb dombtető közelébe nem értek. Ott Manic levezette Elenát az ösvényről. Az erdő szélén kipányvázták lovaikat, nem messze a zsilip bejáratától, és kéz a kézben átsétáltak a kopár sziklákon. Hirtelen a szikla kőacéllá változott, és ők messzire elsétáltak a szürke anyagon. Marric néhány lépésre a kőacél peremétől megállt, és hagyta Elenát körülnézni.

Messze délkeletre homályosan láthatták a völgy távoli végét körbezáró hegyeket. A Nagy Gát kanyargott körülöttük, nyugat felé emelkedve, mintha magát az eget akarta volna elérni. Kicsit keletre élesen elkanyarodott, enyhén észak felé, mielőtt beleveszett volna a Szürke-hegységbe. Közvetlenül előttük a dombok egészen a völgy aljáig zuhantak. Az Almandar folyó távoli, ezüst-kék ragyogás volt a látóhatár peremén. A Fekete-hegység -- innen kormányozták az uralkodók az egész völgyet -- szinte eltűnt a horizonton, csak a hegycsúcsokat lehetett látni. Elena visszalépett a peremről. Soha nem volt még ilyen magasan a falu fölött, és remélte, többé nem is lesz. Fiatal lány volt még, alig tizennégy éves, természetes szépséggel: szeme világosbarna, bőre hófehér, tiszta fekete haját borostyáncsattal fogta össze. Bár okosan beszélt és tudott írni-olvasni, családja ugyanolyan szegény volt, mint minden család Eastmarchban, és ez meglátszott öltözékén: sima, barna vászonruha és régi, de tiszta szandál. Végül, Marric gyengéd biztatására, hasra feküdt a szakadék szélén, és állat kezére támasztva óvatosan nézett ki a perem fölött. Hangja visszaszállt Marrichez, aki mellette ült, keze a lány hosszú fekete haján.

-- Az apám biztos kíváncsi lesz, hogyan lett piszkos a ruhám.

-- És mit mondasz neki?

-- Hogy megerőszakoltál, ledobtál a porba és megtetted velem azt.

Marric felvonta a szemöldökét:

-- És miért a ruhád eleje lett piszkos?

-- Megmondom neki, hogy titokban jobban szereted a férfiakat, és velem is úgy bántál.

Marric bólintott:

-- Ez eléggé ártana a jó híremnek. Szerinted mit fog Garret gondolni?

Hangja nagyon komoly volt. Elena enyhén félrehajtotta fejét, látni akarta a férfi arcát. Mosolyára ő is elmosolyodott, majd visszafordult, s megint az elszórt dombokat nézte.

-- Ó, szerintem dühös lesz és meg akar majd ölni.

-- Hát ez így nem lesz jó -- szólt Marric határozottan. -- Le kell venned azt a ruhát és kidörzsöljük belőle a koszt, mielőtt visszaviszlek az apádhoz.

Egy pillanatra elhallgattak, és csak a szél suttogott körülöttük a meleg napfényben. Majd Elena szólalt meg elgondolkodva:

-- Szerintem azt kellene mondanunk, elestem.

-- És erről mit fog gondolni?

-- Ó, nem fogja elhinni -- mondta Elena komolyan --, de nem is érdekli, úgyis el vagyunk jegyezve.

Marric elvigyorodott.

-- Nem érdekli?

-- Húzd vissza a nyelved -- mondta Elena, de nem nézett rá. -- Engem érdekel. Várd ki, amíg összeházasodunk. Amúgy sem kell már olyan sokat várnod.

-- Nem -- ismerte el a férfi, és újra simogatni kezdte Elena haját --, tényleg nem. És rád érdemes várni.

-- ...oda. -- Elena félkönyékre támaszkodott, és lemutatott a domboldalra. -- Ott, arra.

Marric meg sem nézte, hová mutat. Fogadni mert volna, hogy azt a helyet választja a patak közelében. Körülbelül fél órával azelőtt jöttek el mellette a zsiliphez és a kilátóhelyhez vezető úton.

-- Rendben van -- mondta. -- Oda fogjuk építeni.

 

Azon a napon, amikor Marric meghalt, Cain arra ébredt a hideg sötétségben, hogy nagy sürgés-forgás hangjai szűrődnek a nagyszobából. Hallotta anyja lágy hangját, és apja időről időre odamorgott válaszait. Kishúgai, Siva és Bárra hozzábújták, hogy oltalmazza őket a kegyetlen hidegtől, ezért óvatosán mászott ki az ágyból, nem akarta őket fölébreszteni. Cain hatéves volt, Siva majdnem öt, Bárra épp csak kettő, ráadásul lányok; Cain tudta, kell nekik az alvás.

Bátyja, Misha priccse üres volt.

Misha volt az egyetlen a gyerekek között, aki egyedül aludt. Ötéves volt Cain születésekor, és soha nem tudta megszokni, hogy a többiekkel együtt aludjon. Misha tizenegyedik évét töltötte be ezen a télen, és már majdnem olyan magasra nőtt, mint Elena, az anyjuk. Már három éve, nyolcéves kora óta segített Marricnek a halászatban. Cain nem látta Mishát, amikor kijött a konyhába; talán kint volt és a lovakat nyergeké fel a hegyi útra.

Az anyja látta meg először; csak annyit mondott:

-Jó reggelt, Cain.

Marric a kis téglatűzhely előtt ült, csizmás lábát melengette. Elena rostélya a tűzhelyen, rajta négy tojás, fél tucat barnakenyérdarab és három vastag szelet raja. Marric megfordult székén, és szemügyre vette a fiút. A tűzhely vörösen vibráló fényében a gyermek hátborzongatóan nézett ki. Orra és szája akár Marricé, fekete haja pedig Elenáé; de fekete szemét Garrettől, Elena apjától örökölte, és szájának határozott vonala nem hatéves gyermekre vallott. A gyerekek közül csak az ő haja és szeme sötétlett, Mishának és a lányoknak barna volt a hajuk és Cainen kívül csak Bárra örökölte Garret szemének sötétjét.

Marric megpaskolta combját, mire Cain szófogadóan odament, és fölmászott apja ölébe. Marric Elenához intézte szavait:

-- Van itthon tej?

Elena oda sem nézett a konyhaablak külső párkányán álló köcsögre. Az ablak igazi, vékony üvegből készült, hogy benntartsa a meleget.

-- Elég kevés, és Barrának kell majdnem az egész.

-- Adj a fiúnak egy fél bögrével -- Marric újra a fiához fordult. -- Hogyhogy ilyen korán fölkeltél?

Cain egyszerűen azt mondta:

-- Veled akarok menni, apa.

Marric ugyanilyen egyenesen válaszolt:

-- Nem lehet, fiam. Még nem vagy elég nagy. Hűvös szél csapta meg őket, és egy pillanattal később Elena megkerülte a tűzhelyet, egy tejjel félig telt bögrét nyomott Cain kezébe, odahajolt hozzá, gyorsan arcon csókolta. Azután, szó nélkül, reggelit és ebédet készített Mishának és a férjének.

Cain ivott egy kortyot. Nem is kívánta igazán.

-- Múltkor is ezt mondtad, apa.

Ez a "múltkor" két nappal azelőtt volt. Marric visszatartotta nevetését.

-- Már nem kell sokat várnod, Cain. Gyorsan nősz.

-- De...

Marric megrázta a fejét, és határozottan kijelentette:

-- Elég volt. Annyiszor kérhetsz, ahányszor akarsz, de ne vitatkozz, mert elnadrágollak. Itthon kell maradnod vigyázni a húgaidra. -- A bögrére mutatott. -- Idd meg a tejed.

A gyerek egy hajtásra kiürítette a bögrét, letette apja csizmájához, a tűzhely melletti téglákra. Marric öléből a földre tette a fiát.

-- És most vissza az ágyba.

Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó, és Misha, már kivingben és csizmában, belépett egy kis ködfoszlányt hozva magával. Nem is nézett Cainre, csak megállt az ajtó előtt.

-- A lovak készen állnak, apa.

Cain beleolvadt a gyerekszobához vezető átjáró sötétjébe, onnan figyelte őket; már tökéletesen megfeledkeztek róla. Figyelte apját, amint fölhúzta csizmáját és ingét. Misha így szólt:

-- Hadd jöjjön el apa, legalább egyszer. Biztos a terhünkre lenne, de ha mindig itt kell maradnia, az belülről emészti,

-- Túl fogja élni -- mondta nyugodtan Marric. Lassan befűzte kivingét; keze, miután tizenöt éve majd' minden nap hálóval dolgozott, elvesztette hajlékonyságát. A tűzhelyet megkerülve odament Elenához, megcsókolta.

-- Este korán megjövünk, ha nem változik az idő. -- Egyikőjük sem vette észre, amint Misha lehúzta a sültet és a kenyérszeleteket a rostélyról, majd uzsonnazsákba tette.

-- Ahogy kinéz, lehet, hogy át sem engednek a kapuk; akkor együtt tölthetjük a napot:

Elena mosolygott. Mosolyával eltűntek arcáról az évek, és Marric újra megcsókolta.

-- Az nagyon jó lenne -- mondta az asszony kedvesen. Marric elengedte, és Elena Mishát is megcsókolta, arcán ugyanazzal a mosollyal.

-- Vigyázzatok magatokra mind a ketten. Misha tökéletes faarccal megszólalt:

-- Majd vigyázok, nehogy apa megin' kiessen a csónakból.

Marric sóhajtott egyet -- amire Misha hivatkozott, csak egyszer történt meg, két éve, és tizenöt év alatt ekkor, egyetlenegyszer, kiesett a csónakból --, de nem szólt semmit, csak kinyitotta az ajtót.

-- Gyerünk -- morogta; mindketten kiléptek a ködbe.

Elena arcán még mindig ott volt az a boldog mosoly, amikor Cain csöndesen visszasomfordált a hálószobába, bebújt az ágyba Bárra és Siva mellé. Csukott szemmel feküdt, teljesen mozdulatlanul, megpróbált nem gondolni anyja arckifejezésére, ahogyan megcsókolta Mishát.

Megpróbált nem gondolni erre, mert rá sosem nézett így. Még mindig ébren volt, amikor hajnalban bejött az anyjuk fölébreszteni őket.

 

Cain azon a reggelen is tette a dolgát, anélkül hogy bármi különös járt volna a fejében. Egyetlen tehenük beteg volt, és Cain tudta: az apjuk le akarja vágni, hogy újat vegyen. A ház mögötti karámban ellenőrizte a tehén takarmányát, és látta, alig fogyott az előző napiból; mindazonáltal rendesen eltüntette a régi takarmányt, és frissen vágott füvet tett a helyébe; ugyanezt csinálta a fiatal kancával ezt Marric az előző negyedévben vásárolta.

Nem volt kútjuk, mert ilyen magasan már túl köves volt a talaj, így Cain délelőtt két üres vödörrel lement a kicsit lejjebb lévő patakhoz, és visszajött a színig telt vödrökkel.

Már jócskán benne jártak a téli évszakban. Hó nem volt, de harapósán hideg volt az idő, és Cain keze a ráfröccsent víztől kegyetlenül átfagyott, alig tudta mozgatni. Maga a levegő is furcsának tűnt, valami feszült nyugalommal telinek. Egyszer azt hitte, mennydörgést hallott valahol távol, de nem ismétlődött meg, és az ég szürke kupoláján sem látott villámlást.

Ebben a pillanatban még tökéletesen nyugodt volt a levegő, enyhe szellő sem rezdült. Cainnek úgy tűnt, mintha ő lenne az egyetlen mozgó lény a világot borító ködben. Éppen visszafelé tartott -- ez volt a harmadik és egyben utolsó forduló --, és folyt róla a hideg víz a mozdulatlan levegőben.

A szél úgy csapott le rá, mint a pöröly.

Észre sem vette az átmenetet; az egyik percben még fölfelé baktatott, a következőben pedig már a földön feküdt csuromvizesen. Első gondolata a bosszúság volt: most vissza kell mennie újratölteni a vödröket; semmi rosszabbra nem gyanakodott.

Csak akkor jött rá, micsoda szörnyű szél van, amikor megpróbált fölkelni. Képtelen volt talpra állni. Miközben ott hasalt és azon töprengett, mit tegyen, jégeső kezdte verni a füvet. Egy nagy jégdarab tarkón ütötte, aztán egy másik a vállát találta el. Cain -- most először -- félni kezdett. Nem tudott elindulni, a szél nem engedte felállni.

Kezdett fölkúszni a hegyre.

A jégeső egyfolytában esett, és Cain hamarosan rájött, nem tud visszajutni a házhoz. A tarkóját verő jégdaraboktól csengett a füle. A jégesőtől, a széltől és a kavargó ködtől semmit sem látott. Észak felől, ferdén esett; Cain vissza akart emlékezni, hol tartott a házhoz vezető úton. Útközben feküdt egy ősi, viharvert, az előző télen kidőlt vörösfenyő. Ha eléri ezt a menedéket, megmenekült.

 

Az üvegezett, konyhai ablak az első széllökéstől darabokra tört.

Elena a konyha közepén ült, szorosan magához ölelve Sivát és Barrát. A ház remegett körülöttük,, és Elena tudta, nagyon is rájuk dőlhet.

Siva csöndben volt; Elena arra gondolt, talán túlságosan fél a síráshoz. Bárra még nem volt elég idős, hogy felfogja a történteket, sikoltozása majdnem olyan hangos volt, mint a szél. Elena csöndesen tartotta karjában gyermekeit, és minden erejével a Fény Urához imádkozott, hogy férje és fia biztonságban visszajusson a viharból.

Egy óra elteltével a ház már nem remegett, és fél óra múlva a szél is lecsendesedett annyira, hogy lányai hallhatták szavait. A jégeső esővé vált, miközben Elena intette a gyerekeket, maradjanak a hálószobában, amíg visszajön. Gyorsan cselekedett, mielőtt Bárra sikoltozásának hatására meggondolhatta volna magát, és kisietett a még mindig tomboló szélben a ház mögé, ahol a kanca karámja állt.

Egy pillanatra végképp elkeseredett, látván mi történt a kerttel és a karámokkal, ahol a lábasjószágot tartották: a kerítés kidőlt, és a kanca meg az összes csirke eltűnt. A tehén, noha az várhatóan úgysem húzza már sokáig, még ott volt a helyén.

Egy másodpercig azt hitte, ez már túl sok neki; eszébe sem jutott, hogy a kanca elfut. Még mindig hallotta Bárra jajveszékelését, amit már-már elnyomott a szél. Elena fölnézett, föl a hegyre, ahol a Nagy Gát emelkedett fölöttük, alig láthatóan a sivító, szürke ólmos esőben. Nem is volt olyan messze. Elena, a szembeszéllel küszködve, nekivágott a fölfelé vezető útnak.

 

Senki sem jött Cainért.

Nem tudta biztosan, mennyi idő telhetett el, de a jégesőből nemsokára eső lett, a szél pedig lecsendesedett. Homályosan érzékelte -- ahogyan ott feküdt a kidőlt fenyő déli oldalán --, vér csordogál az arcáról a jégdarabok okozta sebekből.

Végül rádöbbent, senki sem fog érte jönni.

Hosszú ideig csak feküdt. Ahogy elhalt a szél, az eső a fa alatt is elérte. Nagyon fáradt volt, a víz viszont nagyon hideg, és a Nagy Gát fölött, a tenger párájából lecsapódott só enyhén marta. Föltápászkodott, visszaindult az úton a házukhoz.

A szakadó esőben nem láthatta a kár mértékét. Nem tudta rögtön kinyitni az ajtót; arra gondolt, anyja valamiért eltorlaszolta. Izmai remegtek; újra megpróbálta, reménytelenül, és az ajtó kivágódott. Belülről sírás hallatszott; az ajtónyitásra abbamaradt.

Húga, Siva hangját hallotta a hálószobából.

-- Mama?

-- Nem, én vagyok.

Cain keresztülment a konyhán, az asztal felborult, a tűzhely nedves, betört az ablak, de különben minden a helyén volt. A hálószobában Siva a közös ágy közepén ült, ölében Barrával. A takarók félig ráborítva. Még mindig könnyek csillogtak Siva szemében, és Bárra szinte hangtalanul sírt. Cain bemászott hozzájuk az ágyba, kivette Barrát Siva öléből.

-- Hol van a mama? Siva szipogott.

-- Elment, hogy visszahozza apát.

Barrát ölében tartva a másik kezével Cain magukra húzta a takarót, azután átölelte és magához húzta Sivát. A könnyek nem apadtak el Siva arcán.

-- Ne sírj -- mondta halkan. -- Majd én vigyázok rátok, amíg apa hazajön.

 

Évek múlva Elena nem is emlékezett tisztán arra a napra, csak benyomásokra és pillanatokra. Majdnem egy órába telt, mire elért a zsiliphez; még akkor is sűrűn zuhogott. Combja fájt a szél elleni küzdelemtől, és az arcáról patakokban leomló víz a könnyeivel keveredett. Soha nem ment még keresztül a zsilipen, és nem tudta miként kell kezelni, illetve, kezelni kell-e egyáltalán. Amikor elérte a tisztást, ahol tizenhárom évvel azelőtt rájött, szereti későbbi férjét, rádöbbent, fogalma sincs, mitévő legyen.

A lovak a tisztás szélén álltak kipányvázva. Az egyiknek eltört a lába, fájdalmas nyerítésétől Elena összerezzent. El kellett volna pusztítani, de neki akkor nem volt gyomra hozzá. A másik lovuk, bár ijedt volt és közeledésére megugrott, rendben lévőnek tűnt. A mennydörgés, az eső és a ló nyerítésének hangján túl Elena mély morajlást is hallott. Az Egyetlen-óceán dübörgőit, iszonyú erővel vágódott a Nagy Gát acélkövének; maga a gát is bele-remegett. Elena ezt nem tudta, de így is borzalmasan félt.

Képtelen volt kinyitni a kaput.

A kapun túl egy mozdulatlan, fekvő alakot látott az átjáróban. Közvetlenül mögötte a másik láthatatlan kapu. Az óceán hatalmas, lassú hullámokkal csapódott a bejáratnak, de nem érte el a félhomályban a mozdulatlan alakot. Elena megpróbálta belökni a kaput; mintha sima acélfelületet érintett volna. Végigtapogatta az átjáró falát, kapcsolót keresve. Semmit sem talált. Kezével verte a kaput, de így sem nyílt ki. Tehetetlenségében sírva rugdosta a kaput újra meg újra, és végül hátával nekidőlve a földre rogyott, miközben könnyek csorogtak végig arcán.

-- Átkozott -- suttogta a reménytelenség könnyein keresztül --, miért nem nyílsz ki?

Egy érzelemmentes, a szélben alig hallható, hűvös hang válaszolt:

-- Azért, mert nem kaptam parancsot.

Csak arra emlékezett, hogy hátrálni kezdett az ajtótól, és közben vadul tekingetett maga köré.

-- Ki mondta ezt?

-- Én -- mondta a hang --, a kapu. Szeretnéd, ha kinyílnék?

-- Én... -- Megtört a hangja. Amikor végre megint képes volt hangokat csiholni torkából, egyetlen rekedt szót tudott kinyögni: -- Kérlek.

A kapu eltűnt.

Elena teljesen nyugodtan állt. Hirtelen sokkal jobban hallotta azt a zúgó hangot, az Egyetlenóceán tompa morajlását, ahogy tombolva támadt a gátra. Valami megpattant benne; a következő, emlékezetében megmaradt esemény: kint ül a tisztáson a zsilip előtt, ölében tartja Misha fejét, akinek nyitott szemébe esik az eső. Hogy kihozza, be kellett mennie a zsilipbe, de nem tudta, megtette-e.

-- Misha -- suttogta megtört hangon. -- Misha. Fia nem válaszolt. Nem is pislogott, pedig az eső a nyitott szemébe hullott. A tekintete mint egy őrülté.

Eastmarchi Elena leült, és sírt, ahogy még soha életében, siratta elveszett férjét és idősebb fiát, siratta azt a két embert, akiket életében igazán szeretett.

 

2.

 

Másnap reggel együtt indultak le a hegyről, ők négyen és Misha. Mielőtt fölkelt a nap, összecsomagolták minden, magukkal vihető ingóságukat, és egyetlen megmaradt lovukkal majdnem egész nap utaztak; el akarták érni Eastmarch peremét, ahol Garretnek, Elena apjának kis téglaháza állt Malachor lord birtokának szélén. Siva és Bárra ült a lovon, Elena pedig a kantárt fogva vezette őket. Misha Cain mellett gyalogolt. Cainnek fognia kellett bátyja kezét; amíg fogta, Misha rendesen ment mellette, de ha bármi miatt Cain elengedte, Misha csak állt, amíg valaki vagy valami újra el nem indította. Ha kérdezték, nem válaszolt, és amióta előző nap Elena visszahozta a zsiliptől, egy szót sem szólt.

Szürke, felhős és hideg nap volt; egyszer még egy kicsit esett is út közben. Lefelé haladtak, ki a dombok közül. Kétszer le kellett térniük az útról a kidőlt fák miatt. Elena nem sietett. Nagyon sápadt volt egész nap, és nem beszélt, csak amikor pihenéshez megállította őket. Mikor egy bokrot húzott le előlük az útról, karja beakadt az egyik törött ágba, és csúnyán megvágta magát. Továbbmentek, és Elena csak akkor vette észre a vágást, amikor keze csúszós lett a karján lecsorgó vértől. Semmit sem érzett.

Már jócskán benne jártak a délutánban, amikor elérték az előhegységet és a Nagy Gátat körülvevő Vándorok Útját. Az út kelet-nyugati irányban haladt, és a völgy északi részének városait és falvait kötötte össze; Eastmarchot, Telindelt és Saerlockot, azután pedig Moorstin, Allietown és a nagy T'Pau-tó partján épült Singer következett. Ha az ember Singerből elindult délnek az Almandar folyón, az Uralkodók Völgyének gazdag hátországán keresztül, ahol az uralkodókat, dolgozókat és óriásokat egyformán tápláló búza és kukorica nőtt, bejárhatta az egész világot. Ha elég messzire hajózott a folyón s megszámlálhatatlanul sok város mellett elhaladt, a kiégett vázerdő mellett is -- ez valaha a semaliai Erebion városa volt --, egy idő után megérkezett Goldriverbe, a Fekete-hegység lábához. Itt az Almandar elágazott a kelet és nyugat felőli rengeteg apró patakra.

Folytatódott a Vándorok Útja, helyenként földútként, máshol kockakőből rakva. A T'Pau partján lévő Singer közelében -- állítólag az óriások építették -- pedig tégla- és acélkő burkolattal; folytatódott Singer után is Trentonon, Isoldén és Camberville-en keresztül. Azután délnek fordult, és elhagyta a Nagy Gátat, hogy Eagles városa felé tartson, a délnyugati dombok közé, amelyek aztán tovább növekedve átalakultak a Fekete-hegységgé. Ez volt Parlament után a második legmagasabban fekvő és a legmagasabban elterülő, bármilyen úton elérhető város a völgyben. Eagles után Volta, Dómé és Flynnton következett, és a Vándorok Útjának nyugati végén Westmarch; ez merőben különbözött Eastmarchtól.

Hatévesen Cain mit sem tudott ezekről a dolgokról, még az Eastmarchba vezető út nevét sem ismerte. Akárhogy is hívták, nem volt szép; két kocsi széles földút, pora akkor éppen tíz centiméter mély sártengerré változott. Elena még csak nem is pillantott nyugat felé, amikor elérték az utat; a sárban lassan kelet felé vánszorogtak. Rajtuk kívül senki sem ment az úton; ebben az időben csak az vágott neki az utazásnak, akinek különleges oka volt rá.

Egész nap borult ég alatt mentek. Alkonyatkor érték el Eastmarch környékét. Azonnal látszott, hogy az előző napi vihar magja elkerülte a falut; Eastmarch nyugati végén az összes kunyhó állt. Eastmarch kis falunak számított, mindössze nyolcezer lakossal, és Malachor lord birtoka is ennek megfelelő terjedelmű volt, a falu keleti végén. Miközben Eastmarch keleti felének finom házai között mentek a macskaköves utcákon, Cain aznap először látott magukon kívül embereket, bőr-, gyapjú- és pamutruhákban, valamint egy kocsiban utazó, napselyem köntöst viselő hölgyet. Mindannyian megbámulták Caint és családját, és bár Cain pontosan nem értette változó arckifejezésüket, neki nem tetszettek. Egy asszony odakiáltott egy számára ismeretlen szót; Elena azonnal megmerevedett, elsápadt tőle, és válasz nélkül vezette tovább családját. Cain Misha kezét fogva követte anyjának szálfaegyenes hátát, végig a nedves utcákon, amíg elérték nagyapja házát.

A házat lord Malachor főkertészének, Garretnek adta; kis, egyszobás téglaépítmény, apró kerttel a Malachor-földek peremén. Kis csalit rejtette el Garret házát. A téglákat tisztára súrolták -- bár nyilvánvalóan már legalább egyszer fölhasználták őket --, a ház előtti kert pedig kicsi, de a birtok többi kertjeihez hasonlóan ápolt. A melléképület mintegy húszméternyire lehetett az úttól.

Elena egy pillanatig állt az ajtó előtt, aztán kopogott a vaskos, keresztvas tölgyfa ajtón; először maga is alig hallotta. Megütötte erősebben, mire bentről ingerült hang szólt ki:

-- A Fényre, nem vagyok süket! Csak fölveszem a nadrágom.

Kicsit később résnyire nyílt az ajtó, és egy öregember nézett ki rajta, Cain még sosem látta. A tűz hátulról világította meg, így a fiú nem tudta kivenni arcvonásait. Valószínűleg az öreg jobban látta őket, mert egy másodperc múlva kitárta az ajtót, és lassan így szólt:

-- Elena?

Elena hangja még saját magának is megdöbbentően nyersen csengett.

-- Marric meghalt, apám.

-- Ó -- az öregember Elena mögé pillantott. -- ők a gyerekeid, ugye?

Elena mereven bólintott.

Az ember egy ideig csak állt az ajtóban, és Cain már azon kezdett töprengeni, beengedi-e őket. Végül sóhajtott, mint aki nagyon fáradt, és egyszerűen azt mondta:

-- Kössétek meg a lovat, kaparjátok le a sarat magatokról, és gyertek be a melegbe.

Azon az éjszakán, amint feküdt a földön a kandalló előtt és hagyta, hogy a parázs melege a csontjaiba hatoljon, Cain álmodott. Ez volt az első, emlékezetébe vésődött álom életében.

A testét átjáró fájdalmas fáradtság ellenére először nem tudott elaludni, ébren figyelte a halódó rönkök ropogását és pukkanásait. Egyszer azt hitte, anyja sírását hallja; félkönyékre támaszkodott, hogy odaláthasson, ahol feküdt, gyerekeinél messzebb a tűztől. A szeme csukva volt, lélegzése csendes és szabályos. Cain, a bizonytalanságtól zavartan, visszafeküdt és lehunyta a szemét.

Nem láthatta az Elena szemhéja alól kibuggyanó, egymást követő könnycseppeket.

Cain utolsó gondolata az volt: úgysem lesz képes aludni.

 

Ezt álmodta akkor.

Sima, kemény felületen állt, kő, és mégis, mint a selyem. Egyenes vonalakat vágtak a felszínbe, és ezekben víz folyt. Egy párkányon állt, és a Nagy Gát emelkedett mögötte, lába előtt az Egyetlen-óceán még soha nem látta -- elnyúlt egészen a horizontig. A víz kéken csillogott az erős napfényben, kéken, mint a zafír, és ugyanez a forró napfény Caint is elérte, káprázott a szeme a táncoló hullámok csúcsán visszaverődő fénytől.

Hirtelen elsötétült a víz, a Nap eltűnt a kavargó szürke felhőkben, ellopta a meleget és a fényt. Könnyek csorogtak végig az arcán, bár nem tudta, miért sír. A tenger távolodott tőle, öt métert zuhant, aztán tízet, és hangokat hallott, három tiszta, édes női hangot, és őt szólították: "Nem a tiéd. A hatalom a fiadat illeti meg; nem a tiéd."

Észak felől jött a hatalmas szökőár, mennydörgő, sötét vízfal, hogy elsöpörje a Nagy Gátat és Caint.

Az ég egyre feketébb lett, míg végül a mind magasabbra csapó vízhegy teljesen elfedte.

"Nem a tiéd" -- hallotta újra a női hangokat.

Az utolsó pillanat, mielőtt a hullám lesújtott rá, szörnyű, sivár fájdalommal telt meg. Cain tudta: lesz fia.

 

3.

 

Elena félt a kihallgatástól Malachor lordnál.

Nagyon is jól tudta, hogy legszebb ruhája messze nem elég szép, és kérelmét az egész udvar előtt kell elmondania; ott lesznek az eastmarchiak -- férfiak és nők, akik még gyermekként ismerték --, így ők is látni fogják, milyen helyzetbe került férje halálával, azt is megtudják, hogy legidősebb gyermeke megőrült.

Az első, Eastmarchban töltött estén Garret hazajött a nagy házból munka után, és csendesen ette az Elena készítette vacsorát. Az étel jó volt: mézes sárgarépa -- majdnem egész nap sült a tűzhely fölött lógó edényben --, sült csirke, desszertnek alma. A fényes fapadlón ülve ettek, kivéve Garretet, aki az ágyára telepedett. Egy kancsó sört hozott haza magával, egyedül itta meg; a többieknek ott volt a víz.

Cain vacsora közben a nagyapját figyelte. Csönd volt, csak a tűz ropogását és a kinti szél zúgását lehetett hallani. Nem tudta, mit gondoljon az öregről. Elena ritkán beszélt szüleiről, általában azokról az időkről, amikor még nem volt Marric felesége. Előző éjjel mindannyian mélyen aludtak a fáradtságtól, még Misha is, és mikor Cain, anyja kivételével, mindenkit megelőzve fölébredt, nagyapja már elment. Most, miközben vacsoráját ette, lopva tanulmányozta az öreget; Garret magas volt, bár görnyedten járt. Szeme fekete, akár Cainé és Barráé. Haja hófehér, enyhén hullott, szakálla majdnem olyan fehér, mint a haja. Gyors és ügyes keze már-már hipnotikus kecsességgel mozgott tányérján, föl-fölvillanva a tűz vibráló fényében. A kezén viselt sima acélpánt egyenesen Cain szemébe verte vissza a vörös fényt, sötét szempárként nézett vissza Cainre az aranyrubin ragyogás, a csodálatos vér- és rézszínű ragyogás mögül...

Cain hirtelen elfordította tekintetét az öregről, és egyenesen a kandallóban pattogó tűzbe nézett.

Úgy tűnt, senki sem vett észre semmit.

-- Nem illik így bámulni, fiam -- mondta tárgyilagos hangon Garret.

Ez volt az első mondata, amióta hazajött a nagy házból. Elena szinte megijedt a hangjától, és gyorsan Cainre pillantott. Cain mereven nézett a tűzbe. Elena újra az apjához fordult.

-- Bámult rád?

Garret befejezte az evést, kihörpintette a sört a korsó aljáról. Nem köszönte meg a vacsorát Elenának.

-- Miért ne? Soha nem látta a nagyapját. Én is végigmértem őket. -- Egyenesen a lányára nézett. Képes vagy már beszélni arról, mi legyen ezután?

Elena becsülettel állta a tekintetét. Felszegett állal mondta:

-- Igen.

-- Jó -- mondta nyersen Garret. -- Mennyi pénzed van?

-- Tizenhat ezüst és huszonnyolc arany. Huszonkilenc volt, de egyet fölváltottam, abból vettem a csirkét és az almát. Ne haragudj, de a répát a kertedből hoztam.

Az öregember rámeredt:

-- Ilyen sok? Nyilván jól ment az üzlet.

-- Marric... -- elhallgatott, aj kába harapott, azután elölről kezdte. -- A férjem jó üzletember volt.

-- Tudom -- apja úgy mondta ki a szót, mint aki megadja magát egy vitában. -- És most halott.

Cain alig lepődött meg a megjegyzésen; sohasem tudta biztosan, hogyan kell viselkedni egy felnőttnek, de azt azonnal érezte, nem így. Siva, aki mellette ült, szipogni kezdett, mintha csak ürügyet keresne az újabb sírásra.

-- Köszönjük, hogy emlékeztetsz rá -- mondta Elena nagyon higgadtan. Cain nem tudta eldönteni, vajon a tűz fénye vagy a harag színezte el anyja arcát. -- Legközelebb, ha valamelyikünk el akarná felejteni, majd megkeresünk, hogy fölfrissítsd a memóriánkat és ráébressz a valóságra.

Garret folytatta, mintha Elena meg sem szólalt volna.

-- Így aztán terveznetek kell. Szerencse, hogy annyi aranyad meg ezüstöd van. Talán köthetsz új házasságot. -- Elhallgatott, mint aki választ vár, és őszintén elmosolyodott. -- Érettebb lettél, gyermekem. Meg vagyok lepődve.

Cain észrevette, anyja elfojtja a választ. Állkapcsa körül megfeszültek az izmok.

-- Arra gondoltam, beköltözünk a faluba. Jó varrónő lennék, főzni is tudok egy kicsit. Ez talán elég lesz a pénzzel együtt, amit Marric hagyott ránk. Jogcímünk van a hegyi házra, ha valami vállalkozó szellemű fiatalember át akarná venni Marric iparát. -- Garret bólintott, és Cain anyja csendesen hozzátette: - Jó helyen van.

-- Rendben -- mondta egyetértőn Garret. Az ágya fölötti polcról levett egy kis csontfésűt, nagy gonddal fésülgette a szakállát. -- Mindenesetre szerencsétek is lehet. Hogannek, a szabónak pár hete meghalt a felesége. Állítólag keres valakit, aki segít neki fenntartani a boltot. Érdekel?

-- Igen.

-- Jó. És más is eszembe jutott. Emlékszel Kenzie-re?

-- Nem, nem... várj egy kicsit. -- Elena félig lehunyta a szemét. -- Ő volt az a cipőpucoló, aki mindig Sam Kepharddal lógott a... hogy is hívták azt a helyet, valami hosszú neve volt.

-- Úgy hívták, "Bulling vendégfogadója, jó borok és házikoszt" -- felelte Garret. Visszatette a csontfésűt az ágy fölötti polcra. -- Most Kephard Vendéglője a neve, mivel Bulling meghalt, és Sam Kephard az új tulajdonos. Whiskyt árulnak és vodkát, ha tudnak szerezni. Bulling vörös ráját szart volna inkább, de Kephard szereti a tömény szeszt. Mindenesetre Kenzie meghalt tavaly nyáron -- váltóláz és testi gyengeség --, és még senki nem állt be a helyére cipőpucolónak. Én Cainre gondoltam.

Elenán most először látszott megdöbbenés.

-- Cainre?

-- Igen. Inasnak túl fiatal, és nem hiszem, hogy taníttatni akarnád; az a tizenhat ezüst Sandahl tanárnő iskolájában arra sem lenne elég, hogy megtanulja az írás-olvasás alapjait. -- Az öregember megint Cainre nézett, és Cain ezúttal állta a tekintetét. -- Na mit szólsz hozzá, fiú? Tudnál fizetségért cipőt pucolni?

Cain egy perc alatt végiggondolta a kérdést. Látta, anyja nem figyelt Garret kérdésére, máson járt az esze. Aztán csak annyit mondott:

-- Igen.

Ez volt minden.

Garret elgondolkodva bólintott.

-- Ezzel a ti dolgotokat megoldottuk. Azt hiszem, a lányokról korai lenne beszélni. Kicsik még az iskolához, fogadni mernék, ez a terved; minden máshoz is túl fiatalok.

Elena szinte kelletlenül bólintott, Garret pedig olyan hangon folytatta, ami mind ez idáig még a leginkább emlékeztette Caint a kedvességre.

-- No, és mi legyen Mishával?

Elena önkéntelenül legnagyobb fiára pillantott, aki hátát a falnak támasztva ült. Arcán semmiféle kifejezés, és még mindig nem pislogott. Evett, ha elérakták az ételt, de mikor megette, csak ült tovább, kezében a fatányérral. Szemének szelíd merevsége nevének említésére sem változott. Elena halkan beszélt, annyira halkan, hogy Cain alig hallotta.

-- Kérelmezni fogom a lordtól, hívasson ide egy uralkodót -- suttogta. -- Amikor Mahgred fiának, Kerinek betört a koponyája gyerekkorunkban, Athel uralkodó elvitte, s mikor visszajött, teljesen rendben volt. -- A földre szegezte tekintetét, nem nézett apjára. -- Fölkeresem Malachor lordot, megkérem, hívassa ide az egyik uralkodót.

-- Lányom, nézz rám! -- Elena fölemelte a fejét, amíg találkozott tekintetük, és Cain tudta, az előbb a harag színét látta rajta, nem a tűzet, mert most nagyon sápadt volt. -- Megteszed? Elmész Malachor lordhoz könyörögni?

-- Igen.

-- Nehéz lesz reménytelenül esdekelni a tömeg előtt. -- Az öregember minden irónia nélkül beszélt; lánya arcvonásait tanulmányozta.

Elena csak annyit mondott:

-- A fiam.

Apja bólintott, és megint sóhajtott.

-- Hát az.

Most végre lehúzta csizmáját, és az ágy mellé ejtette. Föltette lábát az ágyra, munkaruháját le sem véve, hanyatt dőlt és becsukta a szemét. -- Malachor lord reggel benéz hozzánk.

-- Micsoda?

-- Na jó, valószínűleg délelőtt. A nagy házban nem kelnek túl korán.

-- De... hogyan, apám? -- suttogta döbbenten Elena.

-- Negyvenhárom éve szolgálom azt az embert mondta csendesen az öreg. -- Azért ez számít valamit, és szerintem Malachor lord azt gondolta, nem olyan nagy kérés ez. Jó ember, mint ahogy az apja is az volt. -- Egy pillanatra elhallgatott. -- Meg aztán közbenjártam az érdekedben.

Elena fölállt, összeszedte a fatányérokat. Háttal állt az öregnek, úgy szólalt meg:

-- Köszönöm.

-- A szülőit megtesznek ennyit a gyerekeikért.

-- Tudom.

-- Tudom, hogy tudod. Jó éjszakát, Elena.

-- Jó éjszakát, apám.

 

Erich Malachor, Eastmarch lordja, magas, nyílt arcú ember volt, lágy barna hajjal, enyhén vörös arccal; olyan finom ruhákat hordott, amilyenekhez hasonlót Cain még sohasem látott. Csizmája a legfinomabb fekete bőrből készült, palástja kék napselyem. Világoskék gyapjúinget és térdnadrágot viselt. Karkötője színarany, gallérrögzítője gyémánt. Derekán valami függött; formája kézbe simuló volt, csak éppen penge nélkül. Cain tudta, Garrettel egyidős, de sokkal kevesebbnek látszott; nem csillogtak ősz szálak a hajában, mozgása is akár egy fiatalé.

Egyedül jött Garrettel, testőrök nélkül. Cain nem ismerte eléggé a hatalmasok szokásait, így nem lepődött meg kellőképpen.

A ház ajtaja nyitva állt; nem volt ablak, csukott ajtónál pedig nem jutott be fény. Elég meleg volt, a héten először előbújt a nap, és csak távoli, fehér felhők tarkították az eget.

Semmi sem figyelmeztetett a lord érkezésére. Elena még mindig Misha haját kefélte, amikor Erich Malachor megjelent az ajtónyílásban, és habozva belépett. Kicsit le kellett hajolnia.

Elena azonnal térdre rogyott, majd Mishát és Sivát is lehúzta válluknál fogva. Bárra Garret ágyán aludt, így Cain egyedül maradt állva. Úgy tűnt, Malachor lord észre sem vette a fiút. Első szavai ezek voltak:

-- Kérlek, állj föl. Nem az udvarban vagyunk. Miután engedelmeskedtek, egy másodpercig csöndben nézte őket, aztán már csak Elenát. -- Emlékszem rád. Egyszer valamin veszekedtél a második feleségemmel, már nem tudom, min, aztán megkorbácsoltak emiatt. -- Elmosolyodott az emléken. -- Egy szolgálólány, aki elég bátor volt azzal a szukával vitatkozni; megragadott a bátorságod, ha nem is a józan eszed. Már elment innen, talán örülsz ennek. -- Elhalványult a mosolya. -- Szomorúan hallottam, elvesztetted a férjedet, asszonyom. Hiányozni fognak a rájaszeletek, amiket ő hozott a piacra.

Elena a szokásnak megfelelően lesütötte a szemét, de a hangja szilárd maradt.

-- Köszönöm, uram.

Malachor lord csak most nézett körül a szobában.

-- A fenébe is, szűk ez a szoba. Gyere ki velem a szabadba, asszonyom, ott beszélgessünk, ahol eléggé levegős hely van.

Kiment, anélkül hogy hátranézett volna, Elena követi-e. Amint kiléptek, Garret -- aki mindeddig kint várt -- bejött a várakozó gyerekekhez. Megállt, és Cainre meredt. Valami furcsa ragyogás volt a fekete szempárban, Cain nem tudta meghatározni.

Végül megszólalt az öreg:

-- Csak nem volt az apád valami átkozott demokrata? Vagy talán állandóan a gyémántról beszélt?

Cain megrázta fejét. Óvatosan felelt.

-- Nem tudom miről beszélsz, uram.

-- Hány éves vagy, fiam?

Cain bizonytalanul nézett nagyapjára. Az öreg nyilván dühös volt valamiért, és Cain nem tudta, miért.

-- Hat, uram.

-- És sohasem tanítottak meg térdet hajtani, ha királyi személy előtt állsz?

Cain zavartan nézte a térdét, mire nagyapja -- bár kissé fanyarul -- elnevette magát.

-- Nos, azt hiszem, soha. Lehet, hogy Marric tényleg demokrata volt, vagy talán arra gondolt, nem valószínű, hogy ott a hegyen összefutnál egy királyi személlyel. "Térdet hajtani", Cain, ez egy szófordulat, azt jelenti, letérdelni. Tudod, hogyan kell térdelni?

Cainnek nem volt ideje válaszolni: Malachor lord visszajött a házba. Nem tarthatott sokáig a beszélgetése Elenával. Ahogy belépett, Cain letérdelt. Malachor nevetésben tört ki, és addig nevetett, amíg zihálni nem kezdett. Vállon veregette Garretet.

-- Úgy látom, új fogást tanult, amióta találkoztunk.

-- Igen, uram -- mondta hidegen Garret. Malachor két hosszú lépéssel keresztülment a házon.

-- Állj föl, fiú. Hadd nézzelek meg.

Cain fölemelkedett; Malachor lord egy hosszú percig tanulmányozta. Egyszer odapillantott Mishára, aztán vissza Cainre.

-- Hasonlít rád -- mondta szórakozottan, és Cain tudta, nem Elenához beszél; ezután egy vállrándítással mintha az egész témát száműzte volna gondolataiból. -- Nos, kétségtelenül, majd meglátjuk. Malachor Elenához fordult: -- A városban telepedtek le?

-- Igen, uram.

Malachor bólintott, mint akit nem igazán érdekel.

-- Mondjátok meg a titkáromnak, hol talál meg. Két nap múlva indul egy lovasom Saerlockba. Ott van távíró, az üzenet még aznap eljut Parlamentbe. Amikor megérkezik az uralkodó -- ha jön egyáltalán --, nem akar várakozni, míg megtalálunk titeket.

-- Igen, uram -- mondta csendesen Elena. -- Köszönöm.

-- Igazán nincs mit. -- Malachor lord megállt az ajtónyílásban, szinte teljesen eltorlaszolva azt, és ránézett. -- A Fény vigyázzon rád, asszonyom.

Válaszra sem várva elment.

 

A ház a Kereskedők Útján állt, kicsit délre a Fő utca és a Kereskedők Útjának kereszteződésétől. Szobáik az első emeleten voltak, és az utcára néztek; maga az épület egyszerű, harmadosztályú, fából készült ház volt, éppen csak annyi vakolattal, hogy ne engedje át a vizet. Nagyon rondán nézett ki.

A ház belseje semmivel nem volt különb a külseje alapján vártnál. Két szobájukból az egyik -- ezt szánták konyhának -- nagyon kicsi. A hálószobában zsúfoltság nélkül mind az öten elfértek. A folyosóajtó a konyhára nyílt; a háló és a konyha között nem volt ajtó. Kandallót nem építettek, a konyhai tűzhely pedig kicsi és rossz szellőzésű. A fal helyenként megvetemedett, így átfújt rajta a szél. Az egyetlen ablak apró, üvege vastag; a ház mögötti sikátorra nézett.

Hogan, a szabó találta nekik ezt a helyet. Vidám, kövér ember, túl a negyvenen, állandóan izzadt, és jobban öltözködött társadalmi helyzeténél.

-- Miért, hát nézzétek meg a lehetőségeket -- dörmögte. -- Szőnyegeket tesztek a földre, a falakra meg, mondjuk, vastag sárga vásznat akasztotok, most is sok áll a polcaimon, eltakarhatjátok vele a repedéseket. És ott a csatorna a konyhában! Nem kell kivinnetek vödrönként a piszkos vizet, egyszerűen leöntitek a csatornán!

Cain észrevette, hogy a Hogan által olyan büszkén emlegetett csatorna nagyon büdös, Hogan sem maradt túl sokáig a közelében.

A házban -- mint egész Eastmarchban -- szivattyúzták a vizet, de az ő lakrészükbe nem volt bevezetve. Vízért végig kellett menniük a folyosón az egyetlen, csöpögő vízcsaphoz -- ezt használta az egész emelet.

Kicsomagoláskor Gain megkérdezte Hogant, hol van az árnyékszék. Hogan nevetett, mintha Cain roppant mulatságos dolgot kérdezett volna.

-- Árnyékszék? De hát ez egy modern épület, Cain; itt vízöblítéses vécé van!

Cain sötét gyanakvással nézett a férfira, és meglehetős örömmel állapította meg annak zavartságát.

-- Hányan használják?

-- Hát az emeleten mindenki, gondolom mondta Hogan, miután gyorsan Elenára pillantott. -- De a bőrösnél vehettek ülőkét, akkor nem kell a közösre ülnötök. És ha tisztán tartjátok azt az ülőkét, hát... A vízöblítéses vécé nagyon kényelmes.

Cain anyjára nézett, aki éppen az edényeket csomagolta ki az egyik utazótáskából. Vállai remegtek, és Cainnek fogalma sem volt, vajon a nevetéstől vagy a sírástól.

-- Köszönöm szépen -- mondta rideg udvariassággal Hogannek. Azután kiment, le a lépcsőn, majd megkerülte az épületet, és a sikátorban pisilt.

Egy jó hetet töltöttek el új otthonukban, amikor megjött az uralkodó.

Misha állapota semmit sem javult ezen a héten; ha leültették, csak meredt a semmibe. Ha aludt is néha, nem csukta be a szemét. Ha kivitték a mellékhelyiségre, könnyített magán. Amikor egyszer elfelejtették, a nadrágjába piszkított, és ezután gondosan ügyeltek rá, hogy reggel ez legyen első dolguk, lefekvés előtt pedig az utolsó.

A héten lassan átalakultak a szobák. Az első napon Elena vödörszámra hordta föl a vizet, és kisúrolta az egész lakást, a padlótól a falakon át a tűzhelyig. Siva egy teljes órát pucolta az ablakot, amíg már majdnem ki lehetett rajta látni. Elena vásárolt savat Eastmarch egyetlen orvosától, leöntötte a bűzlő konyhai lefolyóba, azután vett egy agyagfedőt, ezzel letakarta, mikor nem használták. Aznap este lobogó tüzet rakott, és az éjszaka nagy részében annyira szította, amennyire csak biztonságosan lehetett; kiszárította a fát, mielőtt megtelepedik benne a penész.

Másnap Elena, Cain és Siva kitömték kátránnyal a fal legnagyobb repedéseit, és aznap éjjel újra magasra csaptak a lángok, hogy a kátrány mihamarabb száradjon. Hogan betartotta első napi ígéretét, és csaknem két teljes vég sárga vásznat hozott; és Elenával mindkét szobában fölakasztották a falra. Azon a héten elég jó áron eladták a lovukat, a pénzből pedig vettek egy nagy szőnyeget a hálószobába, egy kisebbet pedig a konyhába. Elena még a nagy becsben tartott ezüstökhöz is hozzányúlt, és vett egy szép, hosszú, fekete, körülbelül hetven centiméter magas tölgyfa asztalt és párnákat köré. Ilyesmi még hegyi otthonukban sem lehetett, s Cain és Siva egyaránt végtelenül örült neki.

Aznap, mikor az Elyssa uralkodó megérkezett, Siva elment a boltba kenyeret venni, és a kenyérrel együtt százszorszépet is hozott Elenának. Elena pár másodpercig mozdulatlanul állt, majd csöndesen megköszönte és korsóba tette; ekkor kopogtak az ajtón.

-- Hogan? -- kiáltott ki Elena. Természetes volt a feltételezés; Hogan minden este meglátogatta őket, miután bezárta boltját, és most már akörül járhatott az idő.

Cain így szólt:

-- Nem Hogan. -- És egy hang kiáltott a csukott ajtón keresztül.

-- Malachor lord futárai vagyunk és Elyssa uralkodó. Engedjetek be!

Cain állt a legközelebb az ajtóhoz, és habozás nélkül kinyitotta. A futárszolgálat aranybarna egyenruhájába öltözött férfi állt merev tartással közvetlenül az ajtó előtt. Az ajtónyílásban Cain éppen csak megpillantotta az asszonyt, mielőtt térdre rogyott.

A folyosó félhomályában ragyogott a látogató.

 

A belépő nő egyszerre különböző és hasonló volt az eddig látott emberekhez. Ha Cain soha életében nem hallotta volna még az uralkodó nevet, akkor sem tudta volna más címmel illetni Elyssa ladyt. Tökéletes és szinte ártatlan gőggel viselkedett, ahogyan lassan a szobába lépett, és mindent kíváncsian megszemlélt. Cain a szeme sarkából figyelte: a ladyt egyaránt érdekelték a szobában az emberek és a falon lógó vászon. A haja világos volt, szinte fehéren szőke. Cain nem merte megfigyelni a szeme színét. Ruhája is furcsa volt, nemcsak ő maga. Egy eastmarchi asszonyt szerénytelennek tartottak volna így öltözve: bő, világoszöld, majdnem térdig érő blúz, csak a mellénél begombolt ezüst gombokkal. Térdnadrágot hordott, akár a férfiak -- bár szűkebbet az Eastmarchban szokásosnál --, valami ismeretlen, ragyogóan fényes, fekete anyagból készült. Fekete, lapos sarkú csizmájának alakja hasonlított Marric és Misha halászcsizmájához, de Elyssa uralkodó csizmájának fénye a bőr felszíne alatti apró csillagok robbanására emlékeztetett. És sápadtarany ragyogás vonta be mintegy külső bőrként.

Malachor lord Elyssa lady mellett szinte észrevétlen maradt volna.

Végtelennek tűnő ideig az uralkodó végignézett a két apró szobán. Bizonyára azonnal tudta, hogy Misha miatt hívták ide; a fiú a hálószoba sarkában ült, nyilvánvalóan észre sem véve, amikor egy pillanatra pontosan elé állt. Végül elfordult tőle, visszament a konyhába.

Mintha ez áradt volna belőle: "Kelj fel" Cain meg sem hallotta volna kevésbé mély csöndben. Az uralkodó szinte közömbösen szólt Elenához. Nem mutatkozott be, nem kérdezte meg a nevüket, csak ennyit mondott:

-- Beszéld el, hogyan történt.

Elena fölnézett az uralkodó szemébe, aztán gyorsan elkapta a tekintetét.

-- Asszonyom... Úr... Nem tudom, miként szólíthatlak -- mondta hirtelen.

Egy pillanat tört részéig mintha harag suhant volna át az uralkodó arcán, de barátságosan mosolygott, és fogai még sápadt bőréhez képest is meglepően fehérek voltak.

-- Elyssa ladynek.

-- Elyssa lady, férjem, Marric az Egyetlen-óceánban halászott, és a zsákmányt a hegyi zsilipen keresztül szállította Eastmarchba. Misha segített neki. Tíz napja szörnyű vihar volt, és Marric ... meghalt. Misha a láthatatlan kapuk között csapdába került, amíg érte nem mentem. Amikor kihoztam, ilyen állapotban volt.

Az uralkodó bólintott. Furcsa kiejtéssel beszélt, nem hasonlított egyikhez sem, amit Cain ismert; mind az eastmarchi, mind a saerlocki tájszólástól különbözött.

-- Nekem is ezt mondták. Két lehetőség van, dolgozó. A legvalószínűbb, hogy a fiad agya nem kapott elég oxigént -Látva Elena értetlen arckifejezését, hozzátette: -- Levegőt, amíg a zsilip ajtómezői között volt. A másik: apjának elvesztése és a szörnyű vihar hatására megőrült. -- Az uralkodó fürkészve nézett Elenára, aztán folytatta. -- Ha az utóbbi, valószínűleg meg tudjuk gyógyítani. Ha az agysejtjei haltak el, nem sokat tehetünk érte. Talán egy-két dolgot újratanítunk neki.

-- Ha ... ha Misha agy ... sejtjei... elhaltak, akkor nem tudtok segíteni rajta? -- Cain anyja hitetlenkedve meredt a Fény Urára.

-- Asszonyom -- mondta Elyssa uralkodó határozottan, majdnem dühösen --, mi vagyunk a Fény Urai, és hatalmunk jóval nagyobb, mint sejthetnéd. -- Egy pillanatra fogva tartotta Elena szemét. -- De még mi sem fordíthatjuk vissza a napokat.

Az ajtóban állva és mindkettőjüket figyelve, Cain életében először gondolt arra, hogy az anyja nem szép. Az uralkodó parancsoló hangjára Elena azonnal a földre szegezte tekintetét.

-- Elyssa lady -- mondta --, áldás lenne ránk, ha tennél valamit Misháért. Kérlek.

Az uralkodó bólintott.

-- El kell vinnem Parlamentbe, tudod?

-- Igen.

-- Misha! -- Az uralkodó most először fölemelte a hangját, meglepetésükre Misha jelent meg a hálószoba ajtajában. Engedelmesen odament a konyha közepén álló uralkodóhoz, aki a vállára tette a kezét. -- Forduljatok el -- mondta halkan --, a Fény elvakíthatja azokat, akik nincsenek hozzászokva.

Elyssa uralkodó nem sok időt hagyott nekik a gondolkodásra; a lobogó Fény, amely déli napfénnyel árasztotta el a konyhát, elragadta kettőjüket. Elena elfordult a ragyogástól, eltakarta arcát.

Az elhalványodott Fényben sem Elyssa uralkodót, sem Mishát nem látták. Siva nagyra nyitotta szemeit, Bárra a másik szobában visított.

-- Fáj a fejem -- suttogta Cain. Aztán elájult.

A futárt Borannek hívták. Miközben visszafelé tartott Malachor lord birtokára, végiggondolta az esti eseményeket. Borán nem volt járatlan az uralkodók dolgaiban; egész fiatalon, mielőtt Malachor lord szolgálatába lépett, járt Goldriverben, ahol az uralkodók emberi hatalmasságokként sétálgattak az utcán.

Így sem értette azonban, hogy Elyssa uralkodó miért nem rendelte magához Elenát és őrült fiát. Nem volt jellemző az uralkodókra -- legalábbis a Borán által ismertekre --, hogy túl sokat törődnének az egyszerű nép kényelmével.

Véletlenül hallotta Elyssa uralkodó és Malachor lord beszélgetésének egy részletét, amikor hívatták, és félig-meddig úgy gondolta, Elyssa lady egyik kijelentése talán megmagyarázza nyilvánvaló vágyát, hogy gyorsan végezzen az esti munkával.

-- Nem, nem -- mondta éppen, amikor Borán belépett a fogadószobába --, nem tehetem. Már így is elkések a singeri estélyről. Időnként -- mondta határozott bosszúsággal a hangjában -- túl sokat fáradozunk értetek, dolgozókért.

Másnap Elena elkezdett dolgozni Hogan boltjában, és Cain elfoglalta helyét Kephard vendéglője előtt mint Eastmarch egyetlen cipőpucolója.

És az is maradt, több mint négy éven keresztül.

 

A VÁNDORÉNEKES

A Tűz utáni 1193-1195. esztendők

 

Cain rájött, élvezi a cipőpucolást. Készlete nem volt más, mint egy doboz, benne a fényesítő rongy, viasz és cipőkrém, valamint saját köpése. Eastmarch nem volt sem nagy, sem gazdag falu; egy átlagos napon hét-nyolc pár csizmát fényezett, darabját fél esztárért. Hamar rájött, elődje miért volt annyira stabil jelenség Kephard vendéglője előtt, a Vándorok Útján a város nyugati végén: itt jobban ment az üzlet, és Sam Kephard építtetett egy fedett fajárdát; télen az esőtől védte, az év többi részében a naptól. Mindent figyelembe véve kellemes munkahely volt. Kepharddal megegyezett; a napi bevétel tíz százaléka őt illeti a kiváltságért, a járdahasználatért.

A vendéglő előtt töltött órák, vendégei beszélgetését hallgatva, talán nem értek fel az igazi oktatással, de bizonyos szempontból annál sokkal többet tanult belőlük. Vendégei általában a felsőbb osztályok hiú tagjai voltak -- kereskedők és földbirtokosok --, mivel csak ők engedhették meg maguknak, hogy fél esztárt költsenek csizmájuk tisztaságára. Személyével nem nagyon törődtek; Cain gyakran hallott olyan dolgokat, amiket egy férfi nem mond el a feleségének, és más férfiak előtt sem mindig ismer be. Egyébként is szkeptikus alkatára mély benyomást tettek a véletlenül hallott beszélgetések. Hétéves korára cinikussá vált az emberekkel és indítékaikkal kapcsolatban; cinizmusa élete végéig megmaradt.

Természetesen nem ezt az egyetlen dolgot tanulta. A munkán keresztül ismerkedett meg a pénzzel; Marric haláláig csak maga Marric és néha Elena kezelhette a pénzt. Amikor elkezdte a cipőpucoló-ipart, Cain még az érmék nevét sem tudta. Ez hamar megváltozott; első munkanapja előtt Thomas, Hogan testvére, akinél a legtöbb falubeli kereskedőnek volt letétje, megtanította neki a birodalom pénzrendszerét, valamint az összeadás és kivonás alapjait; bemagolta a számokat egytől százig, aztán az átváltásokat. Megtanulta, hogy öt alumínium pent egy acél félesztáros, tíz pent pedig egy egész; hogy tíz esztár tesz ki egy ezüstlünét. Ez egy időre elég is volt neki. Voltak még nagyobb érmék, aranynapok és platinacsillagok, de csaknem fél év után látott először aranyat, és azt is csak azért, mert egy részeg iparos elejtette, miközben félesztárost keresgélt. Csillagot nem is látott; egy csillag többet ért Cain egyévi kereseténél.

Igazi barátja nem volt. A vele egykorú gyerekek nagy része azt csinálta, amihez kedve volt, Malachor gyermekeitől egészen az ugyanolyan szegényekig, mint ő. A Kephard-kocsma verandáján ült mindennap, vasárnap kivételével. Ekkor Elena, gyermekeivel és később Hogannel és Katya lányával, elment imádkozni az Eastmarch központi terén emelkedő Fény Templomába. Néhány fiúval alkalmi ismeretséget kötött; szeretett beszélgetni velük, de túl távol álltak egyéniségétől, és nagyon is jól tudta, mennyire nem tudna mit kezdeni, ha szorosabb lenne a kapcsolatuk. A többiek közül páran időnként gyötörték, míg Sam Kephard véget nem vetett a dolognak egy furkósbottal.

Egyszer, hazafelé menet, orvul megtámadták, elvették tőle aznapi bevételét.

Négyen voltak, a Kereskedők Útjával párhuzamos sikátorban lestek rá; általában erre járt. Kettő eléugrott, és Cain gondolkodás nélkül, azonnal tudta, mi történik. Eszébe sem jutott harcolni; mind a ketten nagyobbak voltak nála. Ehelyett el akart futni, megfordult, és ott meglátta a másik kettőt.

Ezután pokoli elszántsággal küzdött -- meg is lepte őket --, az egyik fiút gyomorszájon vágta, az elterült a földön, és még fél tucat ütése talált, mielőtt a maradék három gyerek puszta súlyával a földre taszította. Míg ketten lefogták, a harmadik újra meg újra ütötte az arcát; gonosz ütések voltak ezek, s még akkor sem maradtak abba, amikor Cain a fájdalomtól kábán föladta a harcot. Cain emlékezett, hogy egyszer fölkiáltott: "Segítség! Kérem, segítsenek!" -- de senki nem jött, és végül a fiúk nem verték tovább, elvették a pénzét, cipőpucoló-készletét pedig szétszórták a sikátorban. Egyikük még keményen bordán rúgta, azután elszaladtak.

Cain feküdt a sikátorban, homályosan hallotta a zajokat, távoli hangokat, a gazdagok kocsijait, amint időről időre elhaladtak a közeli Kereskedők Útján. Egyáltalán nem veszítette el az eszméletét; egyszerűen nem tudott megmozdulni.

Éjszaka volt már, amikor egy magas alak jelent meg fölötte, és fölismerte nagyapja hangját, bár nem értette, mit mondott. Később más hangok is voltak, és valaki fölkapta és hazavitte.

 

Az ősz jött, elmúlt, és a Tűz utáni 1193. év lassan 1194-be fordult. Semmit sem tudtak Misháról, és amint az évszakok évekké változtak, már nem is beszéltek erről. Végül Cain már egyáltalán nem gondolt Mishára.

Elena úgy vélte, a tőle és Caintól származó bevételből már futja Siva iskoláztatására. 1194 elején Sivát beíratták Sandahl tanárnő iskolájába. Az első tanítási nap tél nyolcadikára esett, Cain hetedik születésnapjára. Siva elég jól tanult, így Sandahl tanárnő nem emelte fel tandíját az első tanév után. Ez csak az egyik módszer volt azok közül, melyekkel Sandahl tanárnő a tanulmányok iránti helyes magatartásra ösztökélte tanítványait. Aki rosszul vagy egyáltalán nem tanult, sokkal többet fizetett, mint aki gyorsan elsajátította az anyagot: írást, olvasást és történelmet. A tanárnő indulatos öreg hölgy volt, Cain sosem látta mosolyogni. Anyja kivételével talán ő volt az egyetlen asszony, akitől félt, egész életében. Nem számítva Elyssa uralkodót, rá azonban nem is így gondolt. Vagyis nem mint asszonyra.

 

Valamikor Siva második iskolaévében, Cain nem emlékezett, mikor és hogyan, rászokott, hogy elkísérje húgát reggelente az iskolába, délután pedig haza. Elég jól megértették egymást, és az iskolában tanultak -- Siva mesélt róluk -- fölkeltették Cain érdeklődését. A matematika nem érdekelte, kivéve a pénzzel kapcsolatos részeket, de miután rájött a könyvek s bennük a történetek létezésére, elkeseredett vágyat érzett az olvasástanulás iránt. 1195 telén másodkézből "olvasott" a Tűz háborúiról, amik véget vetettek a régi gonosz világnak, és az uralkodók harcairól az óriások és a barbárok ellen, nehogy újra megjelenjen a gonosz. Ez önmagában nem nagyon érdekelte -- munkája közben beléivódott cinizmusával feltételezte: az uralkodók csak azt mondhatják függetlenül az igazságtól --, az élet szörnyű volt, mielőtt ők átvették a hatalmat.

 

De egyszer felfedték Sivának az uralkodók hivatalos magyarázatát arról, miért volt a régi világ olyan szörnyű meg miért olyan jó a mostani; ezután a diákok kaptak néhány könyvet, köztük Tűz előtt íródottakat. Cain elbűvölten hallgatta, amint Siva, lassan és nehézkesen, olyan műveket olvasott neki, mint a Macbeth William Shakespeare mestertől vagy Mark Twain mester Huckleberry Finnje. Egyszer aztán Siva megpróbálta olvasni tanítani Caint, de közben rájuk sötétedett, és anyjuk nem engedte a gyertyafény melletti tanulást.

 

Az iskola egyetlen szobából állt, fölötte lakott Sandahl tanárnő a Vándorok Útjának legkeletibb végén, ahol a Vándorok Útja -- a völgy leghosszabb folyamatos útja -- semmivé lett. Egyik nap, amikor Cain Siváért ment az iskolához, húgát Sandahl tanárnővel együtt a ház előtt találta. A tanárnő Siva vállára tette a kezét, amíg a többiek kimeneteltek az osztályteremből, és leszaladtak a macskaköves utcán. Az idős hölgy olyan arccal nézett Cainre, amit csak egy hajszál választott el a rosszindulattól.

Cain csak állt, és töprengett, mivel dühíthette föl ennyire. Amikor rajtuk kívül minden gyerek elment, a tanárnő eleresztette Siva vállát. Távolról sem azt mondta, amire Cain számított.

-- A húgod azt állítja, nagyon okos vagy. Cain a húgára pillantott. Siva zavarba jött.

-- Igen -- mondta Cain egy pillanattal később. Asszem.

Sandahl ránézett. Úgy beszélt, mintha minden szótól megfájdulna a foga.

-- Ha küldök haza tanulnivalót a húgoddal, megtanulod vele?

Cain meghökkent. Azt mondta, ami először az eszébe jutott.

-- Talán.

-- Ahogy tetszik. Küldök haza feladatokat Sivával, és kijavítom, ha elvégzed. -- Választ sem várva megfordult, visszament a meleg osztályterembe. Már az ajtóban volt, amikor Cain hirtelen megszólalt:

-- Köszönöm. Elvégzem. Sandahl dühösen nézett vissza.

-- Ha egyetlen leckét is kihagysz -- szavai élesen hangzottak --, végeztünk. -- Ezzel becsapta az ajtót.

Cain anyja ennek hallatán láthatóan nem örült, de nem szólt semmit; ezután tehát Cain és Siva együtt tanult.

 

1195. nyár 16-án -- a délután épp estébe fordult egy lovas közeledett nyugatról. Kephard kocsmája előtt a verandán Cain majdnem fél órát nézte, ahogy közeledik a Vándorok Útjának fehér szalagján Telindel felöl. Az aszályos nyár miatt a lovas porfelhőt kavart maga mögött. Cain előbb látta a port a lovasnál; az árnyékban ülve egész idő alatt őt figyelte. Aznap nem akadt munkája, ráadásul Sam Kephard nem sokkal ebéd után hazaengedte Jennyt, a felszolgálólányt, akinek később vacsora előtt vissza kellett jönnie, hátha addigra szükség lesz a segítségére. Álmos nyári hétköznap volt; sem Kephard, sem Cain nem várt túl sok vendéget, de szerencsére még a vártnál is kevesebben jöttek.

Cainnek az a furcsa benyomása támadt, egyenesen hozzájön a férfi. Természetesen ez képtelenségnek tűnt. A férfi keletnek tartott ugyanazon az úton, ahol Cain ült. Mindazonáltal a benyomás igen erős volt. A következő félórában a lovas elérte Eastmarch határát, és megállás nélkül a kocsma előtti lókikötő oszlophoz tartott. Cain meglehetősen nyíltan bámulta, amíg a férfi kikötötte a lovát. Nem nagyon tudta kivenni arcvonásait a köztük lévő néhány méter ellenére; a nap pontosan a férfi mögött tűnt el a látóhatárról.

A férfi odament, és megállt Cain előtt. Nem nézett rá, inkább a környezetét figyelte, az eastmarchi falut.

Cain türelmesen várt.

Végül a férfi Cainre fordította tekintetét; Cain állta. Jól volt öltözve, ahhoz képest, hogy most érkezett a Vándorok Útján; magas volt, talán két méter is, úgy harmincéves. Arcán szakáll, haja a vállára omlott, és a színe furcsa keveréke ezüstnek és feketének, bár a fekete nem a Cainéhez hasonlító koromszín, az ezüst pedig nem az öregedés jele. Bőre sötétebb volt az eastmarchiakénál, talán születésétől fogva, talán mert a nap barnította ilyenre utazásaikor. Szeme furcsa barna árnyalatú. Remek utazóruhája valaha jobb időket élhetett meg. Sötét skarlátszínűre festett bőrzeke és térdnadrág, derekán egyszerű bőröv, bonyolult díszítésű, pompás csattal. Bárki másnál több ékszert hordott -- akár férfi, akár nő. Három karika a bal fülében, mindkét csuklóján ezüst és réz karkötők. Színarany nyakláncáról zöld kő lógott. Egy markolat volt a derekán, és Cainben föltámadt egy emlék, de egy pillanatra nem tudta hova tenni, azután eszébe jutott. Ilyesmit viselt Malachor lord is: olyan volt, mint egy pengéjétől megfosztott kés. Jó minőségű csizmáját láthatóan megviselte az út.

-- Nos, fiú -- mondta egy idő után, gördülékeny és éneklő hangon, akár egy hangszer --, kipucolod egy szerencsétlen utazó csizmáját?

-- Fél esztár.

-- Tényleg? -- sikerült mérhetetlen meglepetéssel kiejtenie ezt az egy szót. -- De hát ez rablás, fiú!

-- Ennyiért csinálom. Ki akarja tisztíttatni a csizmáját?

-- Fiú, Telindelben három pent a napi árfolyam egy pucolásért -- szinte tökéletes őszinte megdöbbenéssel nézett Cainre. -- Három pent, fiú, és Saerlockban már kettőért megcsinálják!

-- Ez nem Telindel -- mondta Cain színtelen hangon --, és nem is Saerlock. Ez Eastmarch, és én vagyok az egyetlen cipópucoló Eastmarchban... és öt pent az ára.

-- Ó -- ezen egy darabig eltöprengett. -- Nos, miután az üzleti tárgyalást ilyen okosan lezártad, legyen öt pent. -- Egyáltalán nem látszott idegesnek. Egyik lábát a lábtartóra helyezte. -- Ha megteszed.

Cain elővette a kefét, elkezdte lesúrolni a bőrről a port; teljesen kitöltötte a repedéseket, a férfi már jó ideje úton lehetett.

-- Azt hiszem, el kell ismernem, jó üzleti érzékre vall, pont a kocsma előtt űzni az ipart. Dolgozol a betérő fiataloknak, hogy legjobb formájukban jelenhessenek meg a hölgyek előtt, és a kijövő öregeknek, hogy tisztán mehessenek haza a feleségükhöz. Hiszen sok felnőtt ember ment már csődbe ilyen egyszerű üzleti érzék hiánya miatt. Hány éves vagy, fiú?

-- Nyolc.

-- Igazán? -- a férfi meghökkent; közben Cain végzett az egyik csizmájával, és nekilátott a másiknak. -- Idősebbnek látszol. -- Cain érezte magán a tekintetét. -- Nem, visszavonom -- mondta lassabban --, idősebbként viselkedsz.

-- Tudom. Bocsánat, uram, de hadd férjek hozzá a sarokhoz. Van rajta egy csúnya repedés.

Cain cipőkrémet tömött a lyukba, amíg az el nem érte a bőr felszínét, így a repedés látszólag teljesen eltűnt. Egy bőrdíszműves jobban megcsinálta volna, de a férfi nem fizetett külön a javításért. Cain fényezőpasztát kent a csizmára, puha bivalybőrrel megdörzsölte, amikor a csizmaszárral is végzett, becsukta dobozát.

-- Fél esztár lesz, uram.

A férfi szórakozottan fizetett, miközben kétkedő tekintettel nézegette a Kephard Vendéglője feliratot.

-- Meg tudnád mondani, van-e még egy kocsma a városban?

-- Volt -- tájékoztatta Cain --, de leégett, a tulajdonos meg Telindelbe költözött.

A férfi felhorkant és ajkán valami torz mosolyfélével szólalt meg:

-- Úgy látom, ennek a Kephard mesternek ugyanolyan jó üzleti érzéke van, mint neked.

-- Ha az emberek kérdezgetik -- mondta Cain --, mindig azt mondja, egy ekkora faluban, mint Eastmarch, nincs elég hely két kocsmának. Szerintem komolyan is gondolja -- tette hozzá tárgyilagosan.

A férfi megint lenézett Cainre, mintha újra felbecsülné.

-- Nem kétlem. Hogy hívnak, fiú?

-- Cain. És téged?

-- Loukas, Semaliai Loukas. Tényleg Cainnek hívnak? Tudod, a keresztény vallásban az egy ördög neve.

Cain fölnézett rá.

-- Tényleg?

-- Bizony -- mondta a férfi, aki Loukasnak nevezte magát. -- Egyike az első kettőnek, akiket szent irataikban említenek, és Lucifer a másik. Ugye, nem keresztények a szüleid?

-- Akkor egy ördögről neveznének el? Aligha. A kainamadárról neveztek el.

-- Kaina? Ez egy eastmarchi szó? -- Cain vállat vont.

-- Ez egy gébicsféle. -- Loukas elnevette magát.

-- Szóval ahelyett hogy nem egy ördögről neveztek él, inkább a levegő egyik legvéresebb ragadozóját választották? Ez se sokkal jobb, ugye? -- Cain egyszerűen megint vállat vont, és Loukas hirtelen fölvonta a szemöldökét: -- Fiú, szoktál te nevetni?

-- Néha.

Loukas félrebillentette a fejét, s szélesen elvigyorodott. Fogai kifehérlettek barna bőréből. -- Azt hiszem, ezen még változtathatunk.

Megborzolta Cain haját, és bement a kocsmába leinni magát.

 

...Az arany Fény végigömlött rajta, olyan súlytalanul tartva testét, mint egy falevelet. Fájdalom volt a Fényben és szépség és az a hideg, fájó suttogás...

Anyjának kétszer is meg kellett ráznia, mielőtt magához tért az arany álomból és ráébredt a valóság homályára. Arca furcsa lehetett, még a konyhai tűzhely csekély fényénél is, mert Elena majdnem kedvesen kérdezte meg:

-- Cain, jól érzed magad? -- egyik kezét Cain homlokára tette.

Cain ingerülten rázta a fejét.

-- Igen. Csak álmodtam.

Elena elrántotta kezét, mintha megégette volna.

-- Akkor ki az ágyból -- mondta szigorúan. -- Ideje elkísérned a húgodat az iskolába.

Elhaladtak egy nagy sátor előtt. Éjszaka nőtt ki a földből, egy fűvel és bokrokkal benőtt területen, közvetlenül a Vándorok Útja mellett, a város keleti részén a házakon túl, valamelyest délnyugatra a Malachor-birtoktól. A sátor ragyogó zöld anyagból készült, és smaragdtükörként verte vissza a kora reggeli napsugarat. Egy almafához kötve állt Semaliai Loukas lova. Jó hely volt; mögötte semmi, csak a Szürke-hegység felé magasodó dombok.

Loukas a sátor előtt ülve egy táblafélére írogatott. Előző nap óta alaposan tisztálkodott, haját és szakállát szemmel láthatóan kikefélte, kimosta belőle a port. Loukas Cain felé bólintott, és Jó reggeltel köszöntötte őket; a szavak visszhangzottak Cain mögött.

Szó nélkül mentek el a sátor előtt. Félúton az iskola felé Siva megkérdezte:

-- Ismerted azt a férfit, a sátor előtt?

-- Miért ismerném? Siva vállat vont.

-- Ott ülsz mindennap a kocsma előtt. Gondoltam, talán járt arra.

-- Loukasnak hívják. Azt hiszem, kereskedő. Siva nem lepődött meg, hogy Cain tudta a férfi nevét.

-- Ha kereskedő lenne, Kephardnál szállt volna meg.

-- Lehet.

-- Vajon miért van itt?

A Cain arcán fölvillanó mosoly meglepte volna ismerőseit.

-- Miért nem kérdezed meg tőle, ha annyira érdekel?

-- Nem érdekel -- tiltakozott Siva --, csak kíváncsi vagyok.

-- Ja, az más.

Siva két író táblát vitt a jobb kezében, a sajátját és Cainét; most áttette őket bal kezébe, és hirtelen belebokszolt Cain vállába.

Cain meglepetten nézett rá.