-- Elli -- mondta lágyan --, azt mondtad, szórakozzak este, és megtettem. -- Hangja furcsán visszhangzóit a fülében.

Az ágy lábánál ülő barna bőrű, Sorét városbéli lány zavartan nézett rá. A Semaliától délre fekvő Turrin tartományban, az Almandar-folyó partján nőtt fel. Bőrének árnyalatától és kancsal szemétől eltekintve egyáltalán nem emlékeztetett Loukasra; de Cain időnként Loukast hallotta akcentusában, mikor a közös nyelven beszélt. Két évvel idősebb volt Cainnél, és azon a nyáron kellett letennie a vizsgát. Csendes, barna szemében bujkáló nyilvánvaló rosszallás ellenére olyan kívánatos volt, hogy Caint hirtelen elragadta a vágy, és már-már visszahúzta maga mellé az ágyba.

Sajnos, amilyen hangulatban Elli volt, valószínűleg ennél rosszabbat nem is tehetett volna. Óvatosan kinyújtotta egyik kezét, mire az asztalon álló vizeskorsó fölemelkedett és odalibegett. Jól meghúzta, várt, élvezte a hideg vizet, majd újra ivott.

-- Cain, tanulnom kell. Három tárgyból vizsgázom. És amilyen szerencsém van, Alber vizsgáztat. Tudod, mit jelent ez.

Alber uralkodó tagja volt az Uralkodói Tanácsnak; csak ő, Loga és Gábriel uralkodó képviselte az Akadémia érdekeit a tanácsban. Alber elsősorban negatív értelemben; ha mondott is valaha jót az Akadémiáról vagy bármelyik diákjáról, nem jutott el Cain füléig.

Cain bólintott.

-- Igen. És nekem nem kellett tanulnom, hát elmenteni mulatni. Miért baj ez? -- Elli nem válaszolt. -- Mennyi az idő?

Elli félig lehunyta a szemét. A telepatikus szerkezetből tudhatták meg a diákok az időt. Az ötlet, részekre osztani a napot -- órákra, ahogy az uralkodók elnevezték --, ismerős volt Cainnek (egy nap tíz órából állt), csak a szavak hangzottak másképp. Az uralkodók idővel kapcsolatos rögeszméje volt az egyik különösen idegen dolog Cainnek. És nem elégedtek meg az órákkal, azokat is percekre szabdalták: egy óra száz perc. De még azokat is száz nevetséges rövid másodpercre.

- A műszer szerint... 4 óra 84 perc 74 másodperc, nincs még dél. Ahhoz is túl másnapos vagy, hogy megnézd az időt?

-- A fenébe. -- Cain meg sem hallotta a kérdést, hosszú, mély lélegzetet vett, oxigénhez juttatta ereit. -- Megígértem Logának, feltétlenül odaér az órájára. De elfelejtettem ébresztést kérni.

Elli nagyon halkan megkérdezte:

-- Tegnap este megint vele voltál?

-- Igen. Na és? -- Cain talpra állt, és félelmetesnek találta a zuhanyozótól a távolságot. Öt parlamenti év után a hideg-meleg vizes zuhany már nem fényűzés, hanem élete része lett. Noha pillanatnyilag messzesége miatt nem tűnt kényelmesnek.

-- Az az uralkodó -- mondta csendesen -- kegyvesztett.

Cain bólintott. A feje végül is a nyakán maradt.

-- Ez igaz. De kellemes a társasága.

-- Mit látsz benne?

-- Egy uralkodóban, akinek van humora? Komolyan kérdezed?

-- Jó, akkor ő mit lát benned? Miért ez a hirtelen érdeklődés?

-- Nem tudom -- válaszolta Cain; ez igaz volt, legalábbis majdnem. Egy halvány feltételezés aggasztotta, már amennyire megengedte magának az aggódást.

Elli sóhajtott. Turrini földbirtokoscsaládból származott, tehát sokkal inkább törődött az osztálykülönbségekkel. Cain soha nem beszélt neki a gyerekkoráról, ő pedig nem nagyon kérdezgette. Cain gyanította, Elli tudja az ő alacsonyabb származását. Mindenesetre most, mint az Akadémia diákjai mindketten a dolgozók által elérhető legmagasabb osztályba kerültek. A vizsgán bukott diákok -- mindenki megbukott -- általában adminisztratív munkaköröket töltöttek be: békebírók, legátusok, adószedők váltak belőlük; az uralkodók szívesebben alkalmazták őket, mint a völgy tudatlan és gyakran analfabéta dolgozóit.

-- Cain neked van esélyed átmenni a vizsgán.

-- Mint mindenkinek.

-- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Szinte senki sem tette le eddig -- soha nem hallottam ilyenről. Akik jöttömkor már idejártak, azok sem. De te más vagy. Neked sikerülhet, Cain. Ne rontsd a lehetőségeidet azzal, hogy magadra haragítod az embereket.

-- Úgy érted, Alber uralkodót -- Cain csúnyát mutatott. -- Ezt Albernek. Ha nem szereti az uralkodók és dolgozók közti érintkezést, ne járjon a goldriveri kocsmákba. Megmosod a hátam?

-- Igen.

Cain vállat vont, óvatosan, egyenes járással átment a ház két szobáján, beállt a zuhany alá, és megnyitotta a hideg vizet.

 

Elli már elment, amikor Cain kijött a zuhanyozóból, és érzett életerőt magában, bár kicsit remélte, mégsem kap erőre. Az ésszerűség határain belül gyorsan felöltözött, fölhúzta Selene uralkodótól ajándékba kapott csizmáját, kilépett a házból, és elindult fölfelé, Parlamenten keresztül, Loga uralkodó birtokához.

Parlament városa az 1200-as évek elején pompája teljében ragyogott. Ennél békésebb és termékenyebb később sem lett. Több mint kétszázezer ember élt itt. Körülbelül negyvenezer uralkodó, a többi dolgozó. Parlamenten kívül a T'Pau-tó parti Singerben éltek még uralkodók -- úgy ötezren --, a Földön másutt nem.

Parlamentet az uralkodók tervezték a maguk kedvére; a városban minden az ő igényeiket szolgálta. Singért kivéve, a völgyben semmi sem vetekedhetett a város dicsőségével, a fekete rajzolatú fehér márványépületekkel, a ragyogó ezüst- és platinahomlokzatokkal, a vasbeton utakkal és az ápolt, füves járdákkal. Húszemeletes épületek nőttek óriásokként a többi ház fölé. Kórházai híresek voltak a magas szintű gyógyításról; meglehetősen magas beosztású dolgozók érkeztek a völgy széltéből-hosszából ide kezelésre.

Az Akadémiát azzal a céllal alapították, hogy fölkutassák és bátorítsák a szellemi tehetségeket a völgy dolgozói között. Évtizedről évtizedre sikeresebben működött. A diákok, a mindenkori dolgozószaporulat legjobbjai, idejöttek, tanultak, aztán új, magas státussal visszaküldték őket a lakosság közé. Gazdagságukból adódóan sok gyereket neveltek erőfeszítés nélkül, és így, az évszázadok alatt, emelték a völgy általános genetikai színvonalát. Lényegében ez egy tenyésztőprogramként szolgált a dolgozóknak, bár valószínűleg a legtöbb uralkodó erre nem is gondolt. Legalábbis egész biztosan nem ezt mondták diákjaiknak. T'Pau génmérnök öngyilkosságával az uralkodók szakértelme a genetikai tervezésben nagyrészt odalett; így ezzel a módszerrel nem tudták magukhoz emelni a dolgozókat. Eggyel több kromoszómapárjuk miatt pedig képtelenek voltak utódnemzésre a dolgozókkal, tehát így sem oszthatták meg velük genetikai örökségüket. Emiatt, az Akadémia finom mechanizmusán keresztül, pontosan úgy tenyésztették a dolgozókat, akár a versenylovakat. A program józan fajnemesítő elveken alapult; s ahogy teltek az évszázadok, az uralkodók különösebb meglepetés nélkül tapasztalták: működik. Bizonyos területeken az Akadémián tanuló dolgozók szinte már túltettek az uralkodókon: például akadtak távolba érző és látnok dolgozók; ők jobb képességűek voltak, mint maguk a Fény Urai.

És akkor, a Tűz utáni tizenharmadik század hajnalán, Selene uralkodó elhozta az Akadémia történetének legkiemelkedőbb diákját. Az uralkodók legtöbbje úgy vélte, közel állnak egy álom beteljesedéséhez: jött egy dolgozó, akiben megvolt az erő és a képesség a Fény elnyerésére, tehát minden esélye megvolt arra, hogy letegye a vizsgát. De ha nem ő, a gyermekei biztos.

Természetesen nem tudhatták, hogy eastmarchi Cainnek soha nem lesznek gyermekei. Szétnyílt az ajtómező.

-- Jó reggelt, Thea.

Loga szolgája kedvesen helyesbített.

-- Jó napot, Cain mester. Loga lordhoz jöttél?

-- Igen, Thea. Megkért, hogy ébresszem föl az 5 óra 50-es órájának idejére.

Thea bólintott.

-- Akkor lépj be, Cain mester.

A bejáraton túl levezette Caint egy rövid lépcsőn Loga barlangszerű otthonába. Ez volt az első, számára ismert uralkodóotthon, és nem is igen fordult meg másikban. Amikor Logánál járt, eleinte hangulata váltakozott a gazdagság láttán támadt ámulat és a pazarlás fölötti düh között: mindezt egyetlen ember birtokolja. Később, azonban elhalványult az érzés, most már szinte észre sem vette.

Loga uralkodó hason feküdt az ágyon, meztelenül és eszméletlenül. Az ágyon nem volt takaró vagy lepedő, csak egy kiterített szőrmén nyúlt el. Az ágy közelében a szikrák ellen berácsozott kandalló tartotta melegen a szobát. Mindenféle fegyverek -- a legprimitívebbektől a legutóbbi tűzháborúban használtakig -- függtek barbár pompában a falakon: szabályozható lézerek, robbanóanyagok és csapdák keveredtek szablyákkal, kardokkal és késekkel, lándzsákkal, surikenekkel és nuncsakukkal. Cain látott uralkodókat, akik fizikailag rosszul lettek egy rövid látogatás után.

Loga enyhén elfordította a fejét, és kinyitotta egyik, pokolian véreres szemét, amikor meghallotta Cain lépteit a csiszolt márványpadlón.

-- A Fényre, mennyi az idő?

Cainnek nem is nagyon kellett figyelnie a telepatikus időmérő számlálójára a gondolatai mélyén.

-- 5 óra 22, Loga. Félkor órát kell tartanod.

-- Jaj, képtelenség, meghaltam.

Cain bólintott.

-- Én is így gondoltam, amikor fölébredtem. Sajnos kiderült, hogy élek. És attól tartok, te is.

A vörös hajú fej nyilvánvalóan elszörnyedt a gondolatra.

-- Igen, ezt mondod te. -- Úgy beszélt, mint akinek valami van a szájában. -- Lehet, hogy élek, de akkor meghalt valami a számban. Mit ittunk tegnap este?

-- Nem emlékszem. Valami pálinkát, buborékkal. -- Caint kirázta a hideg. -- Édes volt.

-- Mit keresel itt?

-- Órád lesz -- ismételte Cain. -- Fél hatkor.

-- Aha, emlékszem. Én kértelek, hogy gyere értem. -- Loga nagy erőfeszítéssel a hátára fordult, és a mennyezetre bámult. -- És még egy órám van 6,50-kor, a fene egye meg. -- Szeme mozdulatlanul meredt, mint egy vaké. -- Nos, neked kell megtartanod az 5,50-es órát. Túl beteg vagyok. A 6,50-est elintézem magam. Még csak nem is diákok, csak singeri harcosok, a közelharcot jönnek tanulni.

-- Közelharcot -- mondta Cain udvariasan.

-- Igen. -- Milyen lenyűgöző lehetett a mennyezet! -- Te persze, nem tudod, mi az a fegyvertelen küzdelem.

-- Egyáltalán nem -- mondta lágyan Cain. -- Hogyan tanulhattam volna meg ilyesmit egy olyan faluban, mint Eastmarch?

-- Hát persze. A Fény világosítsa meg szavaimat, Cain, ötszáz év alatt te vagy itt az első, áld engem először az asztal alá ivott.

-- Hű... -- Cain megpróbált fölidézni egy néhány évvel korábbi beszélgetést egy diáktársával. Miről is... -- Nem tudom megtartani az órádat, Loga.

-- Mi a francért nem?

-- Loga, én diák vagyok, dolgozó, nem pedig uralkodó. Az Akadémia hétszáz éve alatt tartott itt diák órát?

-- Hmm -- Loga egyszer sem pislogott, amióta kinyitotta a szemét. -Jó kérdés. Egy Levin vagy ilyesmi nevű fiú tanított egyszer száznyolcvan-százkilencven évvel ezelőtt. Önhipnózist. Kirúgták érte az Akadémiáról.

-- Hát ez az.

-- Ó, nem amiatt, hogy dolgozó volt, hanem mert rosszul csinálta. -- Loga megrázta fejét az emlék hatására. -- Lenyűgöző volt. Különleges eset.

-- Milyen órád lenne, Loga?

-- Mozgásátvitel. -- Loga felkönyökölt. -- Meg kell tanítani a kis disznókat a kockával csalni.

Cain furcsa süllyedést érzett a gyomrában.

-- Kis disznók? Hány évesek, Loga?

-- Hét-nyolc. Nem tudok ma eléjük állni, Cain. Azok az ártatlan, tágranyílt szemek... -- Elhalt a hangja, de a következő pillanatban már szilárdan csengett. -- Nem tudom megtenni. Egyszerűen nem tudom. Utálom a gyerekeket.

Cain sóhajtott.

-- Loga, te jobban bánsz a gyerekekkel, mint bármelyik másik uralkodó, akit ismerek.

-- Igen? Csak azért, mert tudják, hogy utálom őket, és viszont, így kijövünk egymással.

-- Loga, én igazán...

-- Cain. -- Határozottan szólt rá. Cain kifejezéstelenül nézett a véreres, kék szemekbe. -- Cain, ez nem kérés. Menj, és tartsd meg az órámat.

-- Ugye, Albert akarod provokálni?

Loga visszahanyatlott, kiterjesztett karral elnyúlt az ágyán; nem válaszolt.

-- Jól van, de az én érdekemben igazán remélem, van valami halvány elképzelésed az elrendezésére. Oké?

-- Rémes, önző alak vagy, Cain. Menjél.

-- Nagyon hasonlítunk egymásra -- értett egyet Cain. Örömmel látta Loga arcán a hirtelen változást, azután elment.

Ellian ágyában feküdtek, nem szeretkeztek, csak összebújtak a hideg miatt. Cain lezárta agyát, így mintha vastag üvegfal mögül szemlélné a világot. El akart aludni, mert Elli annyira aggódott a problémája miatt Alberral. Mintha az aggodalom bármiben is segítene. Fecsegő gondolatai kellemetlenül hangzottak, mint egy végtelen imamalom; kényszerű beszéde sem csengett jobban.

Végül Cain kedvesen azt mondta:

-- Elli, megkérhetlek, hogy befogd a szád? Loga biztosan nem tudja, mit fog csinálni, viszont mi nem fogunk kitalálni semmit ma éjjel.

-- Cain, te nem láttad Albert este, amikor megtudta, hogy te tartottál órát Loga helyett. Kilencéves korom óta vagyok itt, és még egyikkőjüket sem láttam elveszteni az önuralmát. Soha nem tennének előttünk ilyet.

-- Igen, tudom.

-- Cain.

-- Elli -- szólt csendesen --, figyelj rám. Senki sem fog kivégezni, csináltam, amit mondtak. Hazaküldhetnek, akkor sincs vége a világnak. Szeretném viszontlátni a húgaimat, és aligha számít, van-e diplomám vagy nincs. Az eddig tanultakkal elmehetnék a völgy bármelyik falvába vagy városába -- beleértve a szülővárosodat is --, és tíz éven belül én irányítanám. A legrosszabb, ami történhet, a kiűzetés, gondolom, és ha megbukom a vizsgán, az mindentől független lesz. Legjobb esetben Loga kikényszerítheti Alberből a közvetlen irányítás jogát az Akadémián: remélem, ezt akarja. Mindenesetre itt és most semmit sem tehetünk, úgyhogy aludjunk.

Elli egy röpke másodpercig hallgatott, azután kitört:

-- Cain, figyelmeztettelek: tartsd magad távol Logától! Nem jó belekeveredni az uralkodók vitáiba. Egész idő alatt borzasztó kedvesek, néhány dolgozó el se hinné féktelenségüket. És jól bánnak velünk, néhányunkkal, különösen azokkal, akik kicsit akadoztak a szavai -- nem a legfelsőbb osztályokból jöttek. Ezek elfelejtik, hogy mi vagyunk értük, nem fordítva.

Cain kuncogott a sötétben.

-- Elli, csak nem azt akarod velem elhitetni, hogy naiv vagyok?

-- Cain, nem bízhatsz meg bennük, nem bízhatsz meg Logában.

Cain az oldalára fordult, és egyik kezével végigsimította Elli meztelen testét.

-- Elli, egyszer majd mesélek a tanáromról, Loukasról.

-- Loukas... már említetted. Ö az eastmarchi dalnok?

-- Igen. Azt hiszem, kedvelne, és te is őt. Ha mindketten elmegyünk innen, eljössz velem Eastmarchba megismerkedni vele? Ti vagytok nekem a legfontosabbak a világon.

-- Talán... Cain, szerelmes vagy belém?

Cain sóhajtott.

-- Nem tudom biztosan; nem igazán tudom, mi az. Nagyon fontos vagy nekem.

-- Tudom.

Cain Elli szájához hajolt, nyelvével megsimogatta ajkát.

-- Velem jössz Eastmarchba? Ellian egy hosszú percig hallgatott.

-- Várjuk ki az idejét. Annyi minden történhet.

-- Velem jössz -- suttogta --, ahová én megyek? A lány habozás nélkül válaszolt:

-- Kérdezz meg újra a vizsgád után.

Cain magányosnak érezte magát a lány mellett, és elfordult tőle.

Egy másodperc múlva érezte, amint Elli odabújik a hátához, érezte forró leheletét a tarkóján.

Elaludt; álmára nem emlékezett.

 

Cainnek a pultnál kellett jelentkeznie, mielőtt beléphetett a kórházat körülvevő kerítés mögötti kertbe.

-Jó reggelt, Cain -- köszöntötte az ajtónálló dolgozó. Csinos, barna hajú lány volt, akcentusát Cain nem ismerte; csak nemrég került ide egy Patra nevű, idősebb asszony helyére, és Cain még nem tudta a nevét. Befejezte nevének gépelését az íróasztalba épített billentyűzeten, fölpillantott, rámosolygott. -- Bemehetsz. Egész nap izgatott volt, annyira várt.

Cain is mosolygott.

-- Gondolom. -- Fölemelte a magával hozott kis táskát. -- Édesség. Bevihetem vagy gyógyszerkúrán van?

A lány a számítógépre pillantott.

-- Semmi gond. Még két napig nem megy gyógyszerkúrára.

Cain megköszönte, és bement.

Nyolc kórház volt Parlamentben; Cain képtelen volt az összesnek megtanulni a nevét. Mindegyiket valami híres, háborúkban meghalt uralkodóról nevezték el.

-- Az egyiknek azonban még évtizedekkel később is emlékezett a nevére: McKenna Ideg- és Elmekórház. Ez volt az egyik legöregebb épület Parlamenetben; Cain ezt a bejáratnál látható kétnyelvű tábláról tudta. A tábla a közös nyelven és a régi nyelven íródott, az ánglis átirat a közös nyelvű fölött állt.

Cain a Parlamentben töltött idő alatt minden főnap meglátogatta Mishát.

Misha a kórház kertjében dolgozott, remekül kertészkedett; nagyapjuk, Garret, elégedett lett volna vele. Ő is elég egyszerű ember volt.

Misha Cainnek háttal térdepelt a harmonikus virágsorok között, és gyomlált. Cain által Loukastól tanult dallamot dúdolt. Cain a kertet övező gyepen állt, figyelte a munkálkodó Mishát. Időnként irigyelte bátyját. Nem nagyon emlékezett Mishára a baleset előttről, így nem volt mihez hasonlítani; de a mostani Misha volt az egyik legboldogabb ember, akit Cain ismert. Teste öregedett, de elméje nem. Mindig nagyon örült Cainnek.

Végzett a virágágy gyomlálásával, a gazt összeszedte, és a mellette lévő kis vászontáskába rakta. Közben fölnézett, meglátta a mellette álló Caint. Szélesen elvigyorodott.

-- Cain!

Cain visszamosolygott rá, előrelépett, megölelte. Először kényszerítenie kellett magát erre. A kórházi dolgozók szilárdan hitték, hogy, ha lehet, a betegeket meg kell ölelni, illetve megérinteni. Körülbelül egy évig Cain képtelen volt megölelni bátyját megfelelően, ez megijesztette és lehangolta Mishát; mindig azt hitte, Cain elégedetlen vele valamiért.

Cain meglepődött, amikor Misha rögtön az első látogatásakor megismerte; mintha a Marric halála és Cain Parlamentbe érkezése közötti nyolc év nem is létezett volna számára. Cain finoman kivonta magát Misha öleléséből.

-- Szia, Misha. Hogy érzed magad? Misha továbbra is mosolygott.

-- Nagyon jól, Cain. A Calandra uralkodó ma eljött, és vitt a neki ültetett virágokból. Apa is eljött ma veled?

Egyszer, csak egyetlen egyszer Cain próbálta megmagyarázni Mishának, hogy Marric meghalt.

-- Nem, Misha. Azt mondta, ma foglalkozz a kerttel; neki el kellett mennie halászni. Talán jövő héten eljön.

Misha egy pillanatra csalódottnak látszott, aztán megint mosolygott.

-- Oké. -- A jövő hét elég távol volt, s Cain tudta, addigra Misha ezt elfelejti. -- Velem vacsorázol?

-- Attól tartok, nem -- válaszolta Cain nyíltan. Azt hiszem, Loga uralkodó látni akar.

Misha elsápadt.

-- Ó -- Cain elvigyorodott bátyja búbánatos tekintete láttán, és odaadta a táskát. Most először mintha Misha észrevette volna.

-- Édesség? -- Szinte gyanakvóan nézett Cainre, kinyitotta a táskát és belepillantott. -- Csokoládé? Köszönöm, Cain! -- Megint átölelte Caint.

-- Hé, most már elég lesz. -- Cain mosolyogva bontakozott ki. -- Meg akartad mutatni az újonnan született rózsákat, emlékszel? Megígérted.

Misha buzgón bólintott.

-- Igen, emlékszem. -- Kézen fogta Caint, mint egy gyerek, és az ösvényen a kórház mögé sétáltak, keresztül a parkon.

"Bölcs ember -- mondta egyszer egy kereskedő Kephard kocsmájában -- sosem kártyázik Goldriverben." Akkor semmit sem jelentett Cainnek ez a megjegyzés; röviddel Parlamentbe érkezése után megértette. Cain akarata szerint tudott kockát vetni, és mindkét oldalról leolvasta a kártyákat. Ugyanez állt a legtöbb akadémiai diákra és az uralkodók nagy részére is. Ráadásul egy uralkodó, ha berúgott, képes volt puszta gondolattal szétverni egy kocsmát. Alig telt el évszak anélkül, hogy ne tettek volna tönkre így kocsmát. Általában, ha a tulaj kérvényt nyújtott be az Uralkodók Tanácsához, újjáépítették a helyiséget; de a zárva tartás alatti bevétel elmaradásáért nem kártalanították.

Goldriver mindössze huszonöt percnyi útra volt az egysínű vasúton a Fekete-hegység nyúlványain keresztül. Negyvenötezer dolgozó élt ott -- gyakran egybeszámolták őket a parlamenti dolgozókkal mint az uralkodók személyzetét. Mindazonáltal Goldriver a maga ura volt.

A két város annyira különbözött egymástól, mint nappal az éjszakától. Goldriver csak a dolgozók városa volt -- nem éltek benne uralkodók --, és bár tisztább és gazdagabb volt a legtöbb dolgozóvárosnál, össze sem lehetett hasonlítani a hegyi város ragyogó utcáival és ápolt kertjeivel. Goldriver lóháton egyórányira feküdt Parlamenttől, hegynek lefelé, de lovon képtelenség volt odajutni. Parlamentből nem. A gépi technika egyik működő darabja, fúziós erőművel hajtott, elektromágneses egysínű vasút kötötte össze a két várost. Lefelé az út, a gravitáció segítségével, húsz percig tartott. Fölfelé majdnem kétszeresére nőtt a menetidő, de nem csak a gravitáció miatt. Lefelé a kocsik csak utasokat vittek. Fölfelé, naponta tizenötször, a kocsikat élelmiszerrel rakták meg, a völgy déli végén lévő földművelővárosokból hozták; Parlament nem termelte meg saját élelmiszer-szükségletét.

Cain még több mint öt év után se nagyon vette észre a rengeteg apró, ám jelentős különbséget Parlament és a Föld összes városa között. Kivéve Goldriverbe érkezésekor. Amint leszállt a vonatról, először a szagtűnt föl neki; a főzés, a levegőben szállongó por kellemes és más dolgok kellemetlen szaga. Parlamentben például soha senki sem vizeit a sikátorokban. Öt évvel később sem érezte magát otthon Parlamentben; Goldri vérben azonnal megnyugodott. Eastmarchnak tűnt, fölnagyítva nyolc kocsma és két másik, amiket étteremnek neveztek, azaz kizárólag ételt szolgáltak föl azoknak, akik lusták voltak otthon főzni maguknak. Ezek közé tartozott Cain is.

A Parlament nyílegyenes utcáitól erősen különböző, kanyargós, hol észak-déli, hol meg kelet-nyugati irányban futó Prospers Avenue-n sétált. A város szélén kezdődött -- ide futott be a parlamenti vonat --, és végigkacskaringózott Goldriver külvárosain, mielőtt elhalt a fenséges Almandarból itt maradt kis patak partján. Cain éppen a Samuelson-kocsma és Anna vendéglője között akart választani, amikor megérezte a finom változást a valóság szövedékében; egy pillanattal később enyhe szellő csapta meg, és Loga uralkodó jelent meg mellette az utcán. A legtöbb arra járó dolgozó térdre esett Loga előtt, azután ment a dolga után.

Cain közvetlenül szólította meg:

-- Hello, Loga. Vacsorázunk?

-- Persze. -- Körülpillantott; vállig érő vörös hajfonata forgott vele. -- Mit szólnál Annához? Évek óta nem ettem nála.

Évek óta egy uralkodó számára jelenthette akár Cain szüleinek születése előtti időt is. Goldriveri szokás szerint -- nem a törvény hatására -- nem adtak új nevet egy üzletnek, ha változott a tulajdonos. Ha nem találtak egy megváltozott nevű helyet, ahol száz évvel korábban jártak, az uralkodók idegesek lettek.

Helyet foglaltak az egyik hátsó asztalnál; itt szokott általában ülni Cain. Az itteni félhomályt Cain kedvelte, a közönség pedig elég gyalázatos volt, úgyhogy nem nagyon foglalkoztak egymással.

-- Tudod -- mondta Loga elgondolkodva, miközben az asztalukhoz tartottak --, azt hiszem, egyszer leégettem ezt a helyet.

-- Nem emlékszel?

Loga vállat vont.

-- Attól tartok, nem. Régen történt. Baleset volt, ha ez ugyanaz a hely.

Mikor megkapták a sörüket, Loga vidáman szólalt meg:

-- Valószínűleg egy ideig szeretnéd elkerülni a találkozást Alberrel.

-- Nyilván.

-- Szerencsére -- folytatta Loga -- nem lesz olyan vészes. Áthelyezték, teljesen kivonták az Akadémiáról. Átküldettem a könyvtárba.

-- Ó! -- Cain elgondolkodott. A könyvtárban halmozták fel az uralkodók tudásanyagát, mindent, amit ismertek és tanultak. Egyes diákok inkább odamentek dolgozni, nem akarták végleg elhagyni Parlamentet. Ha megbukott a vizsgán egy diák, csak így tudott Parlamentben maradni. Megmásíthatatlan döntésként; ha egy dolgozó bekerült a könyvtár dokumentumai közé, soha többé nem mehetett haza, az uralkodók nem engedték volna.

-- Hogy csináltad?

-- Azt állítottam, Alber nem szolgálja az Akadémia érdekeit, úgymond, rossz az érzelmi hozzáállása. Nagy volt a csetepaté tegnap este a Nagyteremben kettőnk támogatói között.

-- Gratulálok.

Loga mosolya elhalványult.

-- Mi a fene bajod van? Az volt a benyomásom, Alber nem érdekel, ő nem kedvel téged.

-- Az az ember gyűlöl -- mondta csendesen Cain.

-- Engem is -- lódította Loga. -- Mit számít az? Cain önkéntelenül elvigyorodott.

-- Nem sokat. -- Hamar eltűnt arcáról a vigyor, és kitört: -- A rohadt életbe, Loga, csodálatos, hogy megszabadultunk Albertől. Muszáj volt fölhasználnod engem ehhez? Még egy sört -- szólt oda az egyik arra haladó felszolgálónak.

-- Igen. -- Loga megkísérelt tágra nyílt szemmel, őszintén nézni Cainre, kis híján sikerült is neki. Cain, még egy diáknak sem sikerült az Akadémián megtartani egy órát, azután igazolni a döntést. Mindenben igazad volt, mert ugyanolyan tehetséges vagy, mint egy uralkodó. Nem törvény, hogy dolgozók nem taníthatnak. Csak ez a szokás, mert általában kevés hozzá a szakértelmük. Szakítani akartam ezzel a szokással, és példával akartam igazolni, hogy nem uralkodó mivolta miatt lesz valaki tanár, hanem mert ért hozzá -- és tegnap sikerült.

Cain kiitta az egyik korsó sörét, miközben a lány letette a következőt a könyökéhez.

-- Kérlek, próbáld meg nem elfelejteni, én csak egy dolgozó vagyok. A Fényre, Loga, nem akarok Alberhoz hasonló ellenségeket szerezni. Te, te egyenrangú vagy vele, sőt. Én csak egy dolgozó vagyok, aki miatt elvesztette az állását. Loga vállat vont.

-- Mit tehetne ellened? -- Rávigyorgott. -- Na, gondolkozz. Már nincs az Akadémián, és dolgozóként aligha fog lecsapni rád.

-- És ha én is elmegyek innen? Csak nem azt akarod mondani, hogy nem kell a Tanács előzetes jóváhagyása, akár békebírónak, akár legátusnak jelölnek?

Loga hosszú ideig nem válaszolt. Megkapták az ételt, ropogós fatányérost, forró kenyérrel és sült babbal. Cain szemben ült Logával, és rámeredt. A felszolgáló elment, és végül Loga megszólalt:

-- De kell. Ha jelölnek békebírói vagy legátusi tisztségre, szükséged lesz az egész Tanács jóváhagyására, és természetesen Alber nem fog egyetérteni a kinevezéssel.

Cain fölvonta a szemöldökét. -- Ha?

-- Időnként -- mondta Loga csevegő hangnemben --, amikor megpróbálsz ironizálni, emlékeztetsz egy dolgozóra. Valaha diákom volt itt az Akadémián. Ma már öreg ember lehet.

-- Igazán? -- Cain láthatóan eltöprengett a megjegyzésen. -- Ez bók?

-- Bizonyos értelemben az. -- A ragyogó kék szemek úgy néztek Cainre, mintha Loga valami tréfát akarna megosztani vele. -- Tudod, ki emlékeztetett még arra a diákomra?

-- Ki?

Loga szélesen elvigyorodott.

-- Hát Loukas, természetesen.

-- Loukas? Azt hiszem, nem ismerek ilyen nevű embert.

-- Voltam Eastmarchban, Cain. Lehangoló hely.

-- Eastmarch? Nem hiszem... ja, a vándorénekesre gondolsz?

-- Igen Cain, a dalnok barátodra. -- Loga kuncogott. -- Persze megérkezésemkor már nem volt ott. Azt mondták, otthagyta Eastmarchot úgy egy évvel az Akadémiára jöveteled után. Anyád kivételével sokáig senki sem hozta összefüggésbe a két eseményt. Leírtam az embereknek azt a régi diákomat, Artemist, és képzeld, az összes dolgozó ráismert benne Loukasra, az énekesre.

-- Attól félek, nem értem. Azt mondod, ez az Artemis -- Cain rosszul ejtette a nevet, pontosan úgy, mint Loga, az ere helyezve a hangsúlyt -- most már öreg ember. Loga, Loukas fiatal volt. Harminc körül lehetett, amikor utoljára láttam. Loga bólintott, s evett egy darab húst.

-- Nyilván nem ugyanaz az ember. De azért furcsa hasonlóság, nem?

Cain belekortyolt a sörébe.

-- Talán. De... mi ketten is hasonlítunk egymásra egy kicsit. Ha vörösre festeném a hajamat, kissé megnöveszteném, és lebarnulnék a napon... Ha így valaki leír, hányan mondanák: "Igen ez Cain, biztosan ő az." Hmm? Loukas jóképű, barna hajú és szakállú, sötét bőrű férfi, szintén barna szemmel. Hány emberre illene mindez Semaliában és Turrinban, Loga? Húszezer? Ötven?

-- Jártam Eastmarchban, találkoztam anyáddal -- mondta Loga. -- Miért nem róla kérdezel a dalnok helyett? Szerintem a legtöbb ember kérdezne a családjáról.

-- Nem szeretem az anyámat -- Cain Logára mosolygott. -- Hogy vannak a húgaim?

Loga elnevette magát.

-- Remekül, határozottan remekül. Akarsz ma táncolni?

-- Persze. Miért ne?

-- Nagyszerű. Van ma egy összejövetel Singerben. Velem jössz, és úgy csinálsz, mintha uralkodó lennél.

-- Ahogy óhajtod.

-- Cain -- Loga hirtelen halálosan komoly lett --, csak akkor lehet bajod Alberrel, ha valami közigazgatási helyre jelölnek. És ez csak akkor fordulhat elő, ha megbuksz a vizsgán. Ezek után világos a megoldás.

Cain már várta ezt.

-- Nem szabad megbuknom a vizsgán -- mondta. Loga kuncogott, és pohárköszöntő-félére emelte korsóját.

-- Okos fiú vagy, Cain.

 

Valamikor éjszaka Cain egy fákkal övezett ösvényen találta magát a T'Pau-tó partján; részegen, teli tüdőből énekelt. Vitorlások cirkáltak a tavon, ragyogva és ünnepélyesen a hűvös éjszakában. Egész este próbált belenyugodni abba, amit az uralkodók természetesnek vettek. Ettől meglehetősen furcsán érezte magát. Loga egy Cain számára teljesen ismeretlen uralkodó fiaként mutatta be. "Elég sötét a szemed -- bár inkább barna, mint fekete --, de nem hinném, hogy bárki kérdőn nézne rád." És valóban, az uralkodók minden látható gyanakvás nélkül közéjük valónak tekintették.

Az öt parlamenti év a legapróbb jelét is kitörölte Cain eastmarchi akcentusának. Azért csukva tartotta a száját, és nem nagyon kereste az uralkodók társaságát. Ekkora házat Cain még nem látott Parlamentben. Egy magaslaton állt, kilátással a T'Pau-tóra. Hatalmas ablakaiból a holdfényben kirajzolódott a Nagy Gát sötét csíkja.

Először pillantotta meg a gátat, amióta eljött Eastmarchból, és a puszta látványtól furcsa érzés fogta el: bizonytalan lett, és nem tudta hol van. Csak nézte, a kezében valami édes és erős itallal; az italt egy vagyont érő kristályserlegben szolgálták föl. Végül az egyik nő szó nélkül kézen fogta, elvezette az egyik üres szobába. Alacsony, finom nő, a haja majdnem olyan vörös, mint Logáé. Fantasztikus energiával és képzelőerővel szeretkezett, Caint részeg ámulatra késztette.

 

Egy másik hang csatlakozott Cainéhez, iszonyú hamisan; óvatosan megfordult. Loga állt ott, még mindig halványan ragyogva az ugrás következtében. Mögötte a ház fényei pislákoltak. Loga fölzárkózott Cainhez.

-- Cain, mi a fenéért jöttél el?

Cain nem lepődött meg Loga hozzá hasonló részegségén. Érthetőre formálta szavait:

-- Lefektettek, a rohadt életbe. Minek maradnék még? Mindannyian számomra érthetetlen dolgokról beszéltek.

-- Lefektettek? -- Loga méltatlankodott. -- De nem én. Ki volt az?

Víz nyaldosta Cain bokáját. Lenézett, és meglepődött, hogy a tóba megy.

-- Nem tudom a nevét. Alacsony volt, vörös hajú, gyönyörű mellekkel és pompás fenékkel. Kicsit hasonlított rád. -- Cain elhallgatott. Lassan gyűltek össze a gondolatai. -- Megpróbáltam nem figyelni erre.

-- Miért, mi a baj a külsőmmel?

-- Hát -- mondta Cain óvatosan --, tulajdonképpen... semmi. -- Megint vizes lett a lába, hideg és vizes. Ja, igen, a víz. "Maradj távol a víztől" -- gondolta magában tiszta fejjel. -- Valami leszármazottad az a nő?

-- Nem, csak... véletlen hasonlóság. -- Loga bólintott. -- Igen, az, véletlen hasonlóság. Különben sincs gyerekem az uralkodók között.

Cain kábán fürkészte Lógat; veszélyes dolgokról beszélgettek, ezekről Cainnek nem volt szabad tudnia.

-- Ez úgy hangzik, mintha dolgozógyerekeid lennének.

-- Most nincs egy se. Valamikor régen volt. Cain értetlen arcot vágott.

-- Az lehetetlen. Loga rámeredt.

-- Már miért volna lehetetlen?

-- Uralkodók képtelenek utódot nemzeni dolgozókkal. Ezt mindenki tudja.

Loga zavartan nézett Cainre.

-- Nem egészen. A T'Pau népébe tartozók képtelenek utódot nemzeni dolgozókkal. Én nem vagyok T'Pau népének tagja; dolgozókat teherbe tudok ejteni, uralkodónőket viszont nem. Cain lassan megrázta a fejét.

-- Nem értem.

-- Cain, mitől lesz valaki uralkodó?

-- Mitől lesz uralkodó? -- Cain kegyetlen iróniával elnevette magát. -- A fenébe is, nem tudom. Az örök élet tényétől? Vagy csak attól, hogy mi nem élünk örökké, mi meghalunk ifjúságserkentő nélkül?

Hihetetlen erő ragadta meg, és odavágta az egyik fához.

-- Hol hallottad ezt as zót?! -- Mintha egy hegy omlott volna rá; Cain az élete árán sem tudott volna megmozdulni. Loga üvöltött. -- Hol?

Cain hirtelen tökéletesen kijózanodva nézett barátja elborult szemébe. Óvatosan egy részigazsággal próbálkozott:

-- Benne volt a gondolataidban, Loga.

Loga lélegzése szaporodott, Cainra meredt, mintha tekintetéből próbálná kiolvasni az igazságot. Szétterpesztett lábbal állt, és Cain vállát szorongatta. Szorítása egyre fájdalmasabb lett; Cain már azon töprengett, ágyékon rúgja-e, amikor Loga hirtelen elengedte.

-- Rendben.

-- Loga!

A Fény körülvette őket.

-- Gyerünk. Meg akarom neked mutatni a vizsgát. -- A ragyogás erősödött. -- Itt az idő.

Egy teljesen üres szobában találták magukat. Kis négyszögletes helyiség, a mennyezete napsárga, falai feketék, a padlón fekete szőnyeg. A szobát egy nagy, átlátszó anyagból készült panel választotta ketté, a padlótól a mennyezetig. Cain lassan körbefordult. Ajtómező ragyogott mögötte; a panel túloldalán-is volt egy mélyedés a falban, de sem ajtó, sem ajtómező nem látszott. Semmi más nem volt a szobában.

-- Hol vagyunk, Loga?

-- Parlamentben.

Loga végighúzta kezét a válaszfalon.

-- Ez a vizsga. Ez egy átlátszó monokristálypanel. A legerősebb anyag, amit az óriások ismernek.

-- Azt hittem, a gyémánt a legerősebb anyag.

-- A legkeményebb, valóban, de a keménység nem azonos a szakítószilárdsággal. -- Loga gondosan ejtette ki a szavakat. -- Egy vékony gyémántlapot könnyű összetörni.

Cain finoman megérintette az üvegszerű falat. Szinte csúszósán sima volt.

-- Nem értem, mire jó.

Fény villant. Szél csapta meg Caint, mivel a levegő betöltötte az űrt.

Loga a túloldalon állt, és kifürkészhetetlen tekintettel nézett Cainre. A fal eltorzította hangját.

-- Csatlakozz hozzám. Gyere át. -- Tenyerét a panelra téve nekiszorította magát az átlátszó falnak. Tudsz az ifjúságserkentőről?

Cain előrelépett.

-- Igen.

Loga hangja megremegett.

-- Nagyon sokáig voltam egyedül. Te képes vagy rá. Csináld meg az ugrást, Cain.

-- Részeg vagyok, Loga.

-- Akarod tudni, mitől lesz valaki uralkodó, Cain? Az ittléttől. Attól, hogy itt van. Én itt vagyok, és uralkodó vagyok. A ragyogó kék szemek iszonyú sürgetéssel fúródtak Cainbe. -- Te meg tudod csinálni, Cain, tudom, hogy meg tudod. Ugorj. A szavak közvetlenül megérintették Caint. -- Ugorj, Cain, és örökké fogsz élni.

- Loga... -- Cain nem fejezte be. A Fény ostorcsapása végigsüvített a szobán; Loga eltűnt.

Sokáig állt az üres szobában, és a kísérteties, szinte láthatatlan falat nézte. Végül kihátrált a szobából, és az Akadémia egyik épületében találta magát; itt még nem járt. Azután végigsétált az alvó Parlament visszhangosan üres utcáin, amíg el nem ért a házához.

Csak ült ébren és gondolkozott, és kétségbeesetten vágyott még egy beszélgetésre Loukasszal, vagy bárkivel, aki őszintén válaszolna kérdéseire.

 

Azon a nyáron Elli elment a vizsgára, és megbukott, amint ő és tanárai várták. Nem mondta meg Cainnek a próbálkozást. Cain csak hazamenetele után tudta meg. Egy cédulát talált a párnáján: "Ma elmegyek a vizsgára, aztán hazautazom Soretbe. Az ottani iskolában fogok tanítani; végül is azért jöttem az Akadémiára, hogy továbbadandó dolgokat tanuljak meg. Vizsgád után te is gyere, ha akarsz. Három évig várok rád, addig nem megyek máshoz feleségül.

Sajnálom, hogy nem tudok elköszönni tőled, de nem akarom a búcsút utolsó emlékként. Amellett te sem szereted az ilyen dolgokat.

Szeretlek.

Ellian Temera"

Cain tudta, soha nem látja viszont Ellit.

 

Meztelenül, lótuszülésben ült a sötétben. Nyugodtan, nagyon lassan, nagyon mélyen lélegzett. Kezét a térdén nyugtatta. Forrón csurgott végig a testén a verejték, és rosszul érezte magát.

Egy hang motoszkált valahol a tudata peremén. Emlék... Mégis annyira valóságos. Neki suttogott a hang, egy álom és egy látomás hangja: " Ugorj, Cain. Ugorj és örökké fogsz élni "

Még nyugodtabban, még lassabban lélegzett.

Hihetetlenül sokáig, lassan szívta be a hűvös levegőt tüdejébe, és sokáig benntartotta. Szívverése lassult, fölvette a higgadt ki- és belégzés ütemét. Agyában elhalt a hang, miközben a tökéletes, számára eddig ismeretlen békére összpontosított. Elhagyta a teste.

Cain kinyújtotta kezét a Fényért. És magasan, hullámzóan, sokáig rettenetesen sikított, mintha az egész világ bukása lenne benne. Sokáig tartott.

Lassan tért magához, mintha nagyon mélyről úszott volna a víz felszínére.

Mozdulni sem tudott. Hangok zúgtak körülötte.

 

-- A Fényre, láttad mi történt a fallal? Aztán egy másik hang -- Logáé?

-- Azt hiszed, vak vagyok? Persze, hogy láttam. Vigyázz a lábadra; nagyon élesek a szilánkok. Csönd. Majd valaki megérintette Caint. Nagyon távolinak érezte az érintést.

-Él?

Enyhe fájdalmat érzett.

-- Aligha. Nem nagyon látni a sok vértől. Tele lehet a teste a fal szilánkjaival.

-- Majd egy harmadik hang.

-- A Fény világítsa meg szavaimat, úgy néz ki, mint egy sebesült az erebioni csatából.

-- A Fényre, Loga, mi történhetett a fallal? Összetört az átkozott. A válasz, természetesen Logáé, nagyon rövid volt.

-- Ne hülyéskedj, ő csinálta.

Kis ideig csönd borult rá. Magánya pokoli éberségében Cain örült neki.

-- Másképp nem is történhetett -- tette hozzá Loga vadul.

Aztán már nem voltak szavak és hangok és Fény sem, csak végtelen fájdalom és üresség és a gyomrát szorongató éhség; kezek emelték fel, és Cain még egyszer sikoltott, mielőtt elmerült a végtelen éj hullám borította sötétjébe.

 

2.

 

-- Csalás, Cain -- mondta Loukas --, az állítás az uralkodók örök életéről. Nem igaz, csak nálunk tovább élnek. Nem halnak bele az öregségbe, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem halnak meg. Meghalhatnak balesetben, vagy megölhetik őket; a legtöbbjüket négy-öt évszázadon belül utoléri a balsors.

A hatalmas, sötét óceán partján sétáltak. Sem a nap, sem a hold, sem a csillagok nem ragyogtak, csak valami gyöngyszürke fény világította meg a partot. Finoman nyaldosták a lábát a hullámok.

- Tehát: ha nem lehet megszökni a halál elől -- márpedig nem lehet --, akkor a halál egyszerűen az élet befejezése, se jobb, se rosszabb. Ez minden, ami kell az élethez, Cain; élni, amilyen jól csak lehet, és bátran meghalni a halál jöttekor. Néha durva a sors; fiatalságodból adódóan még lehet az a te időd.

Mentek tovább a sűrűbb, a part távolabbi részét borító sötétség felé. Végül Cain megkérdezte: -Mi ez a hely?

- Nem tudom -- mondta Loukas --, sohasem jártam itt. -Ó.

- Visszamenjünk?

Cain lassított, majd megállt Visszanézett: nagyon-nagyon messze halványan oszladozott a szürkeség.

-- Igen -- mondta nagy sokára.

-- Helyes döntés -- mondta Loukas egyszerűen. -- Rohadt hideg van itt.

 

Kis idő múlva Cain kinyitotta a széniét. Hihetetlen gyengeséget érzett. Ez a "mozdulat" is igénybe vette minden erejét. Abban a kórházban feküdt egy ágyon, ahol Misha élt. A szemben lévő ablak a Misha gondozta kertre nyílt. Az árnyékok hosszúságából tudta, késő délután lehet. Két ember tartózkodott még a szobában: a kifejezéstelen arccal, csendben ülő Misha és Loga uralkodó: éppen ásított, amikor Cain felnyitotta a szemét. Misha azonnal észrevette Cain eszméletre térését. Fölpattant, és az ágya mellé térdelt.

-- Cain, nagyon aggódtunk!

Loga megdörzsölte a szemét, és előrehajolt. Nem állt föl.

-- Bizony, aggódtunk. Egy ideig majdnem halott voltál.

Cain óvatosan elfordította fejét, és Logára nézett. Fejét kődarabnak érezte.

-- Döbbenetes volt -- mondta Loga. -- Éppen szunyókáltam tegnap éjjel, s nem sokkal éjfél után hirtelen fölébredtem. Tudod, a bátyád kicsit sem hasonlít Artemis tanítványomra, mégis amikor fölébredtem, egy pillanatra mintha ő ült volna ott. Rögtön ezután mélyebben kezdtél lélegezni, helyreállt a szívverésed; akkor már tudtam, életben maradsz.

Cainnek kiszáradt a torka, egy ideig képtelenségnek érezte szavakat formálni. Amikor mégis sikerült, borzasztó rekedten szólalt meg; nem volt biztos benne, Loga érti-e.

-- Menj el.

Az uralkodó megrázta a fejét. "Miért gondolsz az ellenségednek, Cain? Nem az vagyok. A barátod akartam lenni. Az övé is."

Misha felváltva nézte őket.

-- Cain? Mi a baj?

Cain gyenge volt a beszédhez. "Menj el, Loga." "Cain, muszáj válaszolnod. " "Elárultad. "" Véget vetettem egy háborúnak, Cain. Ezrek, tízezrek életét kíméltem meg." "És ők mind nem haltak-e meg azóta öregségben, Loga?"

Loga suttogva válaszolt.

-- De igen.

Cain leengedte a szemhéját. "Menj, Loga. Menj, és barátkozz azzal, aki nem hal meg miattad."

- Igen. -- Cain a fájdalom tompító hatása ellenére is tisztán hallotta a sajnálkozást Loga hangjában. Azt hiszem, igazad van. Ígért valaki könnyű választást?

Cain nem válaszolt. Rövidesen érezte, Loga elment. Misha rögtön Cainhez hajolt.

-- Loukas üzeni -- mondta halkan --, hogy a könyvtárban kell dolgoznod.

-- Rendben.

Misha visszaült, láthatóan elégedetten, amiért átadta az üzenetet.

-- Misha! -- szólt csendesen Cain.

-- Igen?

-- Kérlek, fogd meg a kezem. Fázik.

Misha meglepetten nézett rá, aztán egyszerű örömmel vigyorgott.

-- Jó. -- Két keze közé fogta Cainét. Egész éjjel Cain ágyánál ült.

Másnap reggel Cain beadta könyvtárba lépési kérvényét.

Közel két kórházi hét alatt az elsőn még az ágyból sem tudott kimászni. Misha lelkiismeretesen ápolta, etette, fürdette.

Mielőtt kiengedték, meglátogatta Loden Almandar, a Tanács öregje. Ezt az uralkodót életben még nem látta, de elég jól ismerte képét a történelemkönyvből, így azonnal fölismerte. Cain elszántan próbált fölkelni, hogy letérdelhessen, de az uralkodó a vállára tette a kezét.

-- Nem fontos, fiatalember. Tudom, beteg vagy. Archaikusán beszélte a közös nyelvet, mint a többi, eddig hallott nagyon öreg uralkodó: a szavak hosszú formáját használta, rövidítések nélkül.

Loden odahúzta az egyik széket, leült Cain ágya mellé.

-- Úgy tájékoztattak, be szeretnél lépni a könyvtárba.

Cainnek most már erősebb lett a hangja; nem félt attól, hogy megbicsaklik.

-- Igen, uram. Szeretnék.

-- Miért?

-- Parlamentben szeretnék maradni, uram. Megbuktam a vizsgán.

Az ősöreg uralkodó bólintott.

-- Igaz, ami igaz, megbuktál. -- Nem mosolygott. Meglehetősen látványosan, az biztos, mindenesetre bukás volt. Cain dolgozó, téged -- az uralkodó egy pillanatig habozott -- Alber uralkodó nem kedvel. A könyvtárban valószínűleg nem lesz méltányos veled.

-- Tudom, uram. De a bátyám, Misha itt van Parlamentben. Megőrült, nem jöhet velem vissza Eastmarchba; szüksége van állandó segítségre. Mielőtt idekerültem, magányos volt. Szerintem belehalna, ha itthagynám.

-- Hallottam erről -- mondta Loden. Széles arcából semmit sem lehetett kiolvasni. -- Cain, én is jobban szeretném, ha itt maradnál Parlamentben. Te és, őszintén szólva, a gyermekeid. De engem éppúgy köteleznek a szokások, mint a többi uralkodót; az egyetlen szabályos út, ha beiktatnak a könyvtárba. Ugye tudod, hogy soha többé nem mehetsz haza, amikor már dolgoztál a titkos dokumentumokkal?

-- Igen -- mondta Cain.

Loden Almandar egy pillanatra becsukta a szemét.

-- Nos -- kissé elmosolyodott, bólintott és fölállt -, akkor rajta leszek, fogadják el a kérelmedet. Alber bele fog nyugodni a döntésembe. Szólj nekem, ha Alber rosszul bánna veled. Talán tudok valamit tenni ellene.

-- Köszönöm, uram. Loden megállt az ajtóban. -Cain?

-- Igen, uram?

-- Loga azt állítja, hogy egy számodra fontos diák elmenetele után kísérelted meg a vizsgát. -- Azaz nem volt szilárd az elméd. Igaz ez?

Soha nem tapasztalt, döbbenetes fájdalom hasított Cainbe. Képtelen volt megszólalni.

A még mindig az ajtóban álló Loden arca megrándult.

-- Úgy látom, igen. Cain, értesíts, ha megint meg szeretnéd próbálni a vizsgát. Utánanézek. -- Hangja, amennyire tőle telt, kedves volt -- Viszontlátásra, Cain.

 

Kérelmét elfogadták, és Cain, tizenkilenc évesen, a könyvtárba került.

Alber uralkodó kicsit túlsúlyos, alacsony ember volt, és meglehetősen gyenge telepata; Cain úgy olvasott az uralkodók felszínes gondolataiban, mint bármelyik dolgozóéban.

Ez sem sokat segítet; Cain csak annyit tudott meg, Alber gyűlöli magassága, kinézése, képzettsége és magas szintű tudása miatt.

Alber mereven nézte őt. A könyvtár egyik olvasótermében tartózkodtak, az ajtók zárva. Alber föl sem állt Cain beléptekor. Cain várta, hogy Alber megszólaljon.

-- Nem kellett volna idejönnöd -- mondta végül Alber.

-- Muszáj volt, uram. A bátyám miatt.

Alber bólintott. Rendíthetetlen gyűlölete nem csökkent, de nem látszott rajta.

-- Hallottam róla. Dolgozó Cain, ezt nem tartom elégséges indoknak arra, hogy megint zaklass, ezúttal itt, a könyvtárban. -- Megrázta a fejét, halkan megismételte: -- Nem kellett volna idejönnöd.

Valami meghalt Cainben; állva várta a folytatást.

-- Hány éves vagy, Cain?

-- Tizenkilenc, uram.

Alber előrehajolt, összekulcsolt kezét az olvasóasztalra tette.

-- És a dolgozók hatvan-hetven évig élnek, mielőtt ápolásra szorulnának?

-- Valahogy úgy, uram.

-- Tehát körülbelül fél évszázad áll rendelkezésemre, hogy megbánd a pillanatot, amikor betolakodtál az életembe? -- Elmosolyodott. -- Annyi elég lesz.

Cain visszamosolygott.

-- Kétségtelenül, uram.

Alber hirtelen megmerevedett ültében.

-- Találsz ebben valami szórakoztatót, dolgozó? Cain lassan abbahagyta a mosolygást.

-- Én? Nem, uram.

-- Elmehetsz, Cain.

Cain kissé megbiccentette a fejét, és távozni akart. Alber utánaszólt:

-- Majd megtanítalak, hol a helyed a világban dolgozó.

Caint két- lépés között állították meg a szavak: visszafordult az ajtóból.

-- Nálad jobb tanáraim voltak -- mondta nyugodtan. -- Jó napot, uram.

Becsukta az ajtót maga mögött, és elment. Nem csodálkozott volna, ha Alber utánamegy. De nem ment.

 

Cain majdnem egy évet töltött Parlamentben, a könyvtárban. A többi dolgozó egy ideig óvatos tisztelettel kezeké; még Alber -- bár ellenszenvét nem titkolta -- sem piszkálta, amikor Cain már beletanult a dolgába. Amíg a könyvtárban dolgozott, mindig több munkája akadt a társainál; ő csak örült ennek, mert ha nem dolgozott, nemigen tudott az alváson kívül mit csinálni.

Újra meg újra Elliről álmodott. Miért úgy ment el? Soha nem értette, mennyire fontos volt neki? Talán, gondolta Cain az éjszakák nyugodt és üres pillanataiban, nem adta tudtára elég világosan. Közel fél év után Cain kezdte jól érezni magát a könyvtárban. Ez a világ nem hasonlított az eddig tapasztaltakhoz. Az Akadémia, miután megszokta a fényűzést, nem nagyon különbözött a Loukasszal töltött estéktől; tanárai feltehetően többet tudtak nála, és Cain tanult, elfogadhatóan vagy jól, de sosem rosszul. A könyvtárban senkit nem érdekelt, mit mennyire tud. Csak az számított, hogyan bánik a sok százezer kötettel és a rengeteg információt tároló számítógéprendszerrel, valamint mennyire gyorsan teszi hozzáférhetővé ezeket az információkat egy könyvtári oktatónak vagy egy kutató uralkodónak.

Nem lepődött meg saját, ez irányú szakértelmén. Megtanulta a szintaxis szabályait -- ennek segítségével szólíthatta meg a komputert --, s az többnyire félreértések nélkül kiszolgálta. Ellentétben más dolgozókkal, akik az infobázisban keresgéltek. Elmúlt 1206 ősze és 1207 tele, és Cain élete zsibbadt bizonyosságba merült, de ő nem volt ezzel elégedetlen.

Cain nem szeretett bizonyos dolgokat. Elsősorban ahogyan a dolgozókra vigyáztak: mint tulajdonra; anélkül ki sem léphetett a könyvtárból, ha nem jelentkezett be az ajtónállónál; meg kellett mondania, miért, hová megy, mikor ér vissza. Több mint egyórás eltávozáskor szólnia kellett valamelyik uralkodónak. Parlamentet egyáltalán nem hagyhatta el; ha szüksége volt valamire Goldriverből, fölírta egy papírra, és odaadta a heti beszerző dolgozónak. Egy-két nap, de néha egy teljes hét múlva, valamelyik diák elutazott az Akadémiáról és elhozta neki.

Cain lakrésze a könyvtárban igénytelenebb volt diákkori házánál, de nem érdekelte különösebben. Egy szoba, saját vécé és fürdőszoba. Ágya is csak egyszemélyes; nyilvánvalóan nem akarták, hogy a dolgozók együtt aludjanak. Vagy legalábbis ne kényelmesen.

Ez se nagyon foglalkoztatta Caint. Nem érdekelte a többi dolgozó; kevés kivétellel az Akadémia legostobább diákjaiból kerültek ki, nők és férfiak, akik nem akartak visszatérni dolgozótársaik közé Parlament ragyogásának megismerése után. Százhúszból tizenöt volt egyáltalán figyelemre méltó. Néhányan, az uralkodókhoz hasonlóan, kutatásba kezdtek, s nem akarták félbehagyni. Cain követte példájukat. Olyan ismeretanyagra tett szert, amit a könyvtárba be nem jutott dolgozók soha nem szerezhetnek meg.

A könyveket három kategóriába sorolták: szabadpolcos, tiltott és zárolt. A szabadpolcos könyveket uralkodó és dolgozó egyaránt, a tiltottakat átlagdolgozók nem olvashatták. De Cain rájött, senkit nem érdekel, ha ezeket olvassa; a számítógép, kívánságára, bármikor kiadta a tiltott könyvek adatait, és a bekötött példányok a polcokon a szabadpolcosok között álltak, teljesen hozzáférhetően. A zárolt könyvek bekötött példányait Cain nem találta meg, azoknak még a számítógép sem adta ki az aktáikat. Néhány dolgozó tudni vélt egy szobát a könyvtárban, ahol az összes zárolt kötetet tárolták. A mendemondák szerint a helyiségnek nem volt ajtaja, tehát az uralkodókon kívül senki sem juthatott be.

Az uralkodók gondolataiban végzett gondos kutatás alapján Cain megállapította: a szóbeszéd igaz. Időnként megpillantotta a szobát néhány uralkodó agyában, közvetlenül ugrásuk előtt. Cain már nem remélte, hogy a bekötött könyvek közelébe férkőzhet; ezen szobák létezését a Föld uralkodói még csak be sem ismerték.

Nyilvánvalóan a számítógép volt a célpont; a jelszóból tudta, ki akar az adatokhoz jutni. A helyes jelszóból bárki szó szerint bármit megtudhatott az infobázisból. Cain tudomása szerint csak uralkodók férkőzhettek a zárolt könyvekhez, így az egyik uralkodó gondolataiból lopta el a jelszót, Alberéből.

 

1207. tél 81-én délután történt. Loukasszal ellentétben Cain nem hitt sem a sorsban, sem a végzetben. Éppen azon a napon jött rá, hol van Donnertown, amikor Alber uralkodó lehetetlenné tette számára a további kutatást. Cain szerint ez nemcsak a véletlen műve volt.

Cain egy üres terminálnál ülve a nagy szakadásról olvasott. Témájuk alapján a zárolt könyveket négy kategóriába sorolták. Első a tudomány; ezen könyvek több mint kétharmada foglalkozott így vagy úgy az alkalmazott komoly tudományokkal. A második témakör az ifjúságserkentő, a harmadik és a negyedik pedig történelmi események voltak: a Gyűrű Nővéri Szövetségének önkéntes száműzetése, a Donner Almandar és apja, Loden közti nagy szakadás, amikor a Föld uralkodóinak technikai tudása, ismeretanyaga elhagyta a Földet Donner Almandar Donnertownban épített flottájával. A szövegben voltak Cain számára eddig ismeretlen információk a szakadásról, valamint a 221-ben kezdődött vitáról; ekkor T'Pau népe rájött a gyógyítás módjára a Fény segítségével. Fejlődésnek is indultak a következő évtizedben. Aztán egy másik, azóta meghalt uralkodó kitalálta, hogy ugyanezzel a módszerrel az öregedés is megállítható. Szinte rögtön -- mindössze tíz évvel a fantasztikus felfedezés után -- végbement a nagy szakadás; a Tanács hivatalosan úgy döntött, az ifjúságserkentő-gyárakat le kell rombolni, mivel T'Pau népének nem volt már szüksége rájuk. A döntés természetesen előrelátható volt. Az írást olvasva Cain tisztán érezte Donner Almandar rémületét a döntés végrehajtásával kapcsolatban. Donner maga mellé állította T'Pau népének hatvan, a völgy többi lakójának nyolcvan százalékát, és lement velük délre, Donnertownba. Az írásból megtudta, hogyan jutottak el a szakadáshoz vezető döntésig. Más körülmények között ez magával ragadta volna Caint. Most erre nem volt idő.

Cain megérintette a "Lapozó" feliratú gombot, és a képernyőn megjelent egy térkép. A Földet ábrázolta T. u. 244-ből; nem sokban különbözött a modern Földétől. A Nagy Gát már megépült -- ezt jelezték a térképen --, és az Egyetlen-óceán már megemelkedett annyira, hogy a szárazföldek kontúrjai közelítettek a Cain által ismertekhez.

Egyetlen olyan dolgot ábrázolt a térkép, amit Cain még sohasem látott. Volt rajta egy kis csillag a Sugárzó Sivatag szélén, mellette egy felirat: "Donner's Town".

Cain a térképre meredt. A nagy szakadásról szóló szöveg huszonkettedik részletét kereste; elgondolkozott, nem voltak-e a zárolt könyvek között még zároltabbak. Nem mert kinyomtatni egyetlen oldalt sem egy zárolt könyvből; inkább rögzítette agyában a térképet, és folytatta az olvasást.

Úgy félórával azelőtt, hogy Cainnek vissza kellett volna mennie dolgozni, pislákoló fény jelezte Alber érkezését. Ez elég figyelmeztetés volt Cainnek Alber jövetelére. Lezárta az aktát, kinyitott egy sokkal ostobábbat, mire Alber abbahagyta a ragyogást.

-- Alber lord -- udvariaskodott föl sem nézve a terminálról --, miben segíthetek?

Alber rávigyorgott. Caint meglepte az arckifejezés kellemetlensége.

-- Válaszolhatnál néhány kérdésre, Cain. Cain meg se rezzent.

-- Természetesen. -- Megnyomta a "Lapozót", mintha még mindig olvasna.

-- Tudtad, hogy minden uralkodó más jelszóval férhet hozzá a könyvtári számítógép adataihoz?

-- Igen? -- Cain fölvonta a szemöldökét. -- Tulajdonképpen nem tudtam, uram.

Alber kuncogott.

-- Sejtettem. És lefogadom, azt sem tudtad, ha bejelentkeztél a komputerbe --- az én jelszómmal --, én már hiába próbálkozom.

-- Ó -- Cain lassan fölállt. -- Attól tartok, ezt sem tudtam. És most mi lesz?

-- Nos, ez jó kérdés. -- Alber képtelen volt abbahagyni a mosolygást. -- Gyanítom, barátod, Loga is ideges lesz, ha meghallja, mit csináltál, he? Én körülbelül csak egy órája figyellek; de ha megkérdezzük a komputertől azokat a könyveket, amiket ebben az évszakban az én jelszómmal kértek ki, azt hiszem, elég ok lesz a kivégzésedhez.

Cainnek villámgyorsan járt az agya. Azonnal elhatározta: megöli Albert. Végül a tőle telhető legteljesebb komolysággal szólalt meg.

-- Szóval... úgy gondolod, jobban kell tartanom Logától, mint tőled?

-- Mi? -- Albernek arcára fagyott a mosoly. -- Beszélj világosan!

Cain vállat vont, tett egy lépést Alber felé.

-- Úgy értem, nem lep meg döntésed, hogy ezt az ügyet Loga lordra bízod. -- Cain néhány másodpercig gondolkozott, mielőtt folytatta. -- Elég szégyen, hogy gyáva vagy magad elintézni.

A ragyogás körülvette Albert, és abban a pillanatban, életében talán először, valóban uralkodóhoz méltóan nézett ki.

Cainnek eszébe jutott az első uralkodó életében, Elyssa lady, amikor eljött Misháért. Alber teljes erejéből kétszer arcon ütötte. Cain a vér ízét érezte szájában. Mozdulatlanul állt, egyenesen maga elé nézett. Alber a szavak áradatát ordította Cain arcába, de ő oda sem figyelt. Alber újra lesújtott rá, az ütés tetőtől talpig megrázta.

Elég. Nem is gondolkodott a mozdulaton. Egyszerűen megcsinálta, ahogy Loukastól tanulta. Lassult körülötte az idő, és a következő pillanatban Alber megint ütött. Cain elhajolt, félrecsapta Alber kezét, és térden rúgta. Hallotta a csont reccsenését.

Alber részben dühből, részben félelemből fölordított, és eltűnt, mielőtt a földre rogyott volna.

Cain gyorsan előrelépett. Érzett valamit; Alber nem lehetett messze. Az ajtó felé indult, és Alber jelent meg előtte, késsel a kezében, a lábát már meggyógyította a kizárólag uralkodók számára ismert módon. Előrehajolt, és a kés végighasított Cain alkarján. Nem hagyta el a ragyogás; azonnal eltűnt, és megvágta Cain vállát. Cain megpördült, de az uralkodó ismét láthatatlanná vált, miközben ezúttal az arcán vágta meg Caint.

Cain még mindig nem moccant. A kés megmegcsillanva újra és újra elérte, ő csak várta a megfelelő pillanatot, és amikor megérezte nyakán a penge forró érintését, hirtelen megfordult, jobb kézzel hátranyúlt. Ujjai elérték Alber légcsövét, megszorították, amíg hirtelen el nem tűnt megint, és Cain a levegőt markolta.

Aztán újra megjelent, közvetlenül Cain előtt, a véres kés még mindig a kezében. Szeme tágra nyílt a rémülettől. Leejtette a kést, és két kézzel a torkához kapott. Cain a falnak dőlve lecsúszott a földre. Alber megtántorodott, térdre esett: Cain csak ült és Albert figyelte, aki arccal földre bukott. Még mindig a nyakát szorította, mintha önmagát próbálná megfojtani -- sikerrel. Teste talán fél percig vonaglott, még egyszer vadul megrándult, aztán elernyedt.

Cain nem tudta pontosan, mennyi ideig ült a holttest mellett, mire eszébe jutott, talán tennie kéne valamit. Hirtelen arra gondolt, megszökik a könyvtárból, észrevétlenül keresztülmegy Parlamenten, fölül a goldriveri vonatra és elmenekül de hová? Aztán úgy döntött, inkább feladja magát. Fölállt, gondosan eltüntette a könyvet, kikapcsolta a terminált.

A sebek fájni kezdtek.

 

Az első dolgozók, akikkel találkozott, nem hittek neki; megmutatta nekik Alber holttestét, mire hisztériás rohamot kaptak. Végül Cain rábukkant egy uralkodóra az egyik olvasóteremben. Kopogott a nyitott ajtón, és amikor az uralkodó fölnézett, belépett, és térdre esett.

-- Asszonyom!

Cain nem ismerte ezt az uralkodót, aki kíváncsian nézett rá.

-- Igen. Miért zavarsz?

-- Asszonyom, megöltem Alber uralkodót. Az uralkodó rámeredt.

-- Asszonyom -- Cain fölnézett rá --, bocsáss meg, nem tudom mit csináljak. Eastmarchban föladtam volna magam a legátusnak. Parlamentben ez lehetséges?

Az uralkodó továbbra is döbbenten nézte. "A fenébe" -- gondolta Cain, és tanárát kereste. "Loga!" "Cain? Mi van?""Megöltem egy uralkodót, Loga. "Cain egy pillanatra érezte Loga vidám hitetlenkedését, aztán: "Te komolyan beszélsz!"

Cain az uralkodóra pillantott, aki nyitott könyve előtt ült, a ventilátor enyhe szele meg-meglebbentette a lapokat. Azóta sem mozdult, mióta Cain közölte vele a gyilkosságot. "Lehet, hogy kettőt öltem meg."

 

3.

 

Cain nem is tudott a parlamenti börtöncellákról. Az övé kicsi volt; épp csak alvóhelynyi szélességű. A vécé az egyik sarokban állt. A cellát egy monokristály fal osztotta ketté, nagyon hasonlított a vizsgaszobabelire. Két ventillátor mozgatta a levegőt. A cellának nem volt ajtaja; a falakon egyáltalán nem látszott nyílás. Két uralkodó -- maga Loga tanította őket a közelharcra -- karon fogta, átugrottak vele, és egyedül hagyták. Egy Cain számára ismeretlen uralkodó naponta kétszer átjuttatta az ételt, ugyanakkor elvitte az üres tányért.

Megnyúltak a napok. Cain elég jól ismerte az uralkodókat, tudta, nem fogják elsietni a további sorsával kapcsolatos döntést, ö sem fárasztotta magát aggódással, mivel tehetetlen volt.

Napfény nem érte celláját csak a telepatikus időmérő alapján tudta követni a napok váltakozását. Hat nap telt el, mire Gábriel uralkodó érte jött, hátul megbilincselte a kezét, aztán minden további szó és magyarázat nélkül magával vitte.

Hosszú tükörterem egyik végén találták magukat. Közvetlenül mögöttük egy ajtónyílás, egy dolgozó is képes lett volna belépni; előttük a végtelenbe vesző tükrök ragyogása.

-- Gyere velem -- mondta halkan Gábriel uralkodó.

Választ sem várva elindult, Cain követte. Gábriel dallamos baritonja szinte körülfonta Caint.

-- Miközben mész ezen az ösvényen, emlékezz! Volt idő, Cain, amikor létünk bizonytalanná vált, amikor csak gyengén pislákolt bennünk a Fény. A puszta életünkért harcoltunk, Cain. De megmaradtunk, míg minden más elmúlt, és, amint látod, hatalmasok lettünk. Miénk a Föld. Semmi sem járhat felszínén, repülhet egén vagy úszhat tengereiben, ami árthatna nekünk. A fordítottja azonban nem igaz. Ahol a hatalom, ott a felelősség is. A tetteim, Cain, az enyémek; nem kívülről ruházták rám, mert nincs a világon hatalom, amely rám kényszeríthetné az akaratát. Te csak egy dolgozó vagy, Cain, és mégis, a többi dolgozótól eltérően, a tetteidet te birtokolod. Nem kívülről kaptad, hiszen nincs a világon hatalom, amely rád kényszeríthetné az akaratát. Röviden: a Föld Uralkodóinak Tanácsa előtt fogsz állni, Parlament Nagytermében. Első dolgozóként történik ez meg veled. A Nagytermet nem dolgozók építették. Saját kezünkkel emeltük, mi tettük le az alapját, faragtuk a falát alkotó köveket, és mi hoztuk ide a Fényt is.

A folyosó végére értek, és Cain megkötözött kézzel, mozdulatlanul állt.

-- Mindazonáltal a Nagyterem csak egy helyiség, Cain. Ott bármelyik uralkodó megjelenhet minden ceremónia nélkül, mert mindannyiunké. T'Pau Almandar megértette ezt. -- Gábriel Cainhez fordult. -- De azt mondta: "Építsétek meg a csarnokot, ahogy mondtam, és rakjátok végig tükrökkel, ahogy mutattam; időről időre menjetek végig köztük, és lássátok meg és vegyétek is észre magatokat a tükrökben." A Teremtőnek volt humora. -- Gábriel rövid mosolyra húzta ajkát. -- És hozzátette: "Ne feledjétek." Azután megölte magát, mert ő elfelejtette.

-- Köszönöm. Megőrzőm a szavaidat -- mondta Cain szárazon.

-- Elkövetett egy hibát. Eggyel több gént adott nekünk, lehetetlenné téve keveredésünket az emberiség többi tagjával. A halála óta eltelt zilált évek alatt számtalan dolgozó vesztette életét e hiba miatt. Remélem, te nem fogsz közéjük tartozni.

A Fény körülzárta őket.

 

A Nagyterem tárgyalójában jelentek meg.

Cain kíváncsian nézett körül. Látott már hologramokat a Nagyteremről, de egyik sem adta vissza teljes pompájában; sohasem látott ehhez foghatót.

Életében nem látott még ennyi uralkodót egy helyen. Több ezren lehettek. Egyetlen üres hely sem maradt a felsőházban. A tárgyalórészt tizenegy szék vette körül; nyolc uralkodó ült bennük, akiket Cain személyesen vagy hírből ismert: Elyssa, Selene, Michael, Athel, Maria, Calandra, Julian és Loga. Három hely üresen maradt. Az egyik a halott Alberé, Gabriel Cain mellett a tárgyalórész közepén. Loden Almandar pedig az emelvény fekete korlátja mögött állt.

Senki nem beszélt; Loden fölemelte a karját, mire Fény árasztotta el a termet, az aranyszínű ragyogás végigömlött a zsúfolt épületen. Cain, egyedül középen, kifejezéstelen arccal figyelte a ceremóniát; érezte a Fény jelenlétét, de ebben az áradatban nem érintette meg.

Egy percnyi hallgatás után Loden Almandar Cainre szegezte tekintetét. Loden mögött Cain látta az egész völgyet, akár egy térképet. Lenyűgöző volt. Loden hangja villámként csapott le.

-- Cain, vádlottként állsz előttünk az uralkodó és tanácstag, Alber I'chai'andra meggyilkolásáért. Mit tudsz felhozni mentségedre?

Cain kényelmetlenül érezte magát a több ezer jórészt nyíltan ellenséges -- szempár kereszttüzében. Figyelmük zavarta az összpontosításban, így nehezen tudott az éppen történtekre koncentrálni. Mindazonáltal viszonylag tiszta fejjel válaszolt.

-- Uram, bár a gyilkosság szó használatával nem értek egyet, az esemény tényét nem vitatom. Ahogy Lord Logának tett beszámolómban is elismertem, valóban megöltem Alber uralkodót.

Egyetlen, nyers szó volt a kérdés.

-- Miért?

-- Önvédelemből, uram. Alber uralkodó és én vitatkoztunk, és ő többször megütött. A harmadik után visszaütöttem. Magához hívta a Fényt és eltűnt; egy késsel tért vissza, és, látható, többször megvágott. Még mindig viselem a nyomát. Akaratom ellenére nem tudtam elmenekülni. Utolsó vágása a nyakamat érte alig egy centiméterre az ütőértől. Legközelebb megjelenésekor egy ütést mértem a torkára, eltört a légcsöve, és ebbe halt bele. Így történt, uram.

Loden bólintott.

-- Cain, nem te vagy az első dolgozó a történelemben, akit -- még ha érdemtelenül is -- megütött egy dühös uralkodó. A legtöbbjükben van annyi józan ész, hogy kibírja. Te nem vagy őrült, Cain, és szerintem forrófejű sem. Miért nem hagytad?

-- Túláradó büszkeségből, uram -- válaszolt higgadtan Cain. -- Nem vagyok egy uralkodó kényére-kedvére használható tárgy. Alber uralkodó másképp gondolta -- tévesen --, ezért meghalt. Dolgozó vagyok, uram. A dolgozók az én népem, és én nem tagadom meg őket. De elsősorban ugyanolyan ember vagyok, mint bárki ebben a teremben. Vállalom a tetteimet. Ha megütsz, uram, én visszaütök. Az élőlények első törvénye, Loden Almandar, hogy támadáskor védekeznek. Megölhetsz, és talán meg is teszed, de nem veheted el tőlem a védekezés jogát sehol.

-- Szerinted mi legyen veled, Cain?

-- Vissza kéne küldenetek a helyemre, a könyvtárba. -- Cain hátrabilincselt kézzel kissé elfordult és végignézett a Nagyteremben ülő, őt figyelő uralkodókon. -- Nem tettem semmi rosszat.

-- Gábriel -- mondta Loden --, eleget hallottunk. Vidd vissza Caint a cellájába. Megvárunk a megegyezéssel.

Gábriel uralkodó enyhén meghajolt. Egyik kezét Cain vállára tette.

-- Hamarosan itt leszek. Együtt eltűntek.

 

Cain ült a cellájában. Délután meglátogatta Gábriel uralkodó, elmondta, hogy másnap reggel ismét meg kell jelennie a Tanács előtt.

Cain, mivel semmi mást nem tehetett, várt.

Lassan éjszaka lett.

 

Parlament déli végénél, egy pinceraktárban jelentek meg ragyogva. Selene ingerülten kérdezte:

-- Mit akarsz ilyen sürgősen mutatni, ami nem ér rá holnapig?

Apja, Loden kifejezéstelen arccal állt mögötte. Loga egyikükről a másikra nézett.

-- Ezt. -- Egy hatalmas satu előtt öltöttek testet. A gyenge világításban úgy tűnt, semmi sincs a satupofák között; Loga megkocogtatta az ürességet, és ujjai akadályba ütköztek. -- Ez annak a falnak a pótlása, amit Cain a vizsgán összetört.

Loden sóhajtott.

-- És? A lányomnak igaza van, Loga. Későre jár.

Loga óvatosan kezdte:

-- Azt hiszem, abban általában mindenki egyetért, hogy a Fény irányításában a hatalmasabb uralkodók közé tartozom; vagy nem?

Elég intelligensek voltak; Loga látta, értik, miről beszél.

-- Barátaim, én ezt nem tudom eltörni. Több órán keresztül próbálkoztam. Megrezzen, és egyszer -- már beleszédültem az összpontosításba megcsendült, mint egy harang.

-- És Cain eltörte -- mondta Selene. -- Attól félsz, eltöri az elválasztót a cellájában. Emiatt nem aggódnék, Loga. A múltkori eset után is eszméletlen volt három napig.

-- Nem erre gondoltam. Csak azt akarom mondani -- mondta hevesen Loga --, hogy ő képes volt rá, én meg nem. -- Feléjük intett. -- Próbáld meg, ha akarod. Vagy te magad, Loden. -- A fal túloldalára ment. -- Mitől vagyunk mi uralkodók? Attól, hogy irányítani tudjuk a Fényt? Vagy egyszerűen attól, hogy megtagadjuk tőlük az ifjúságserkentőt? -- Rábámultak.

-- Törd össze a falat, Loden. Törd össze a falat suttogta Loga --, és örökké fogsz élni.

Eltűnt, és otthagyta őket az érintetlen fallal.

 

T. u. 1207. tél 88.

Megint a Nagyterem közepére, az uralkodók gyűrűjébe terelték. A terem ismét megtelt, és ugyanúgy üresen álltak székek a Tanácsnak fenntartott tizenegy helyen.

Cain szótlanul állt, Gábriel uralkodó egy lépéssel mögötte. Nem támasztottak Fényt; Cain arra gondolt, már lezajlott a ceremónia, mielőtt bevezették. Ez nem jósolt túl sok jót. Loden nem fecsérelt időt az ünnepélyességre. Az emelvény mögül szólalt meg.

-- Dolgozó Cain, bűnösnek találtunk Alber uralkodó meggyilkolásában. A Tanács döntése szerint két nap múlva, a tavasz első napján, száműzünk a goldriveri főtérről a Sugárzó Sivatagba; eltávolítunk az uralkodók és dolgozók köréből, hogy többé ne árthass nekik.

Cain lassan emésztette meg a szavakat. Megölik.

Fiatal ember volt; nem igazán tudta magáévá tenni saját halálának gondolatát. Nem is ez rázta meg leginkább, hanem hogy világának leghatalmasabb lényei úgy döntöttek, elveszik tőle az életét.

Mert, bár az uralkodók beszélhetnek "száműzetésről" -- megőrizve ezzel kegyelmük látszatát --, egy ember védőruha nélkül egy nap alatt elpusztul a sivatagban a Tűz után tizenkét századdal még mindig halálos sugárzástól.

Eszébe jutott Loukas, és furcsa módon ez adott neki erőt, emelt fővel, arcrezzenés nélkül szembenézni az ellenséges tömeggel. Loukas nem akarta volna, hogy Cain gyengének mutatkozzon az uralkodók előtt.

Rájött, az egybegyűlt uralkodók várnak valamire. Ugyan mire? Cain szótlanul végignézett rajtuk. Úgy olvasott legtöbbjük gondolataiban, mint egy könyvben. Legjobb esetben is csak beletörődést talált gyűlölet helyett. Csak Logába nem látott: a csillogó kék szemek és a ráncok a szája körül semmit sem árultak el neki. Végül visszafordult Lodenhez. Egy percig semmi sem törte meg a csendet.

-- Mondanom kell valamit? -- kérdezte szelíden Cain.

-- Amióta népünk itt él a völgyben -- szólt Loden --, kétszer ölt uralkodó uralkodót. Mindkétszer megadtuk neki az utolsó szó jogát. Úgyhogy te is megkaphatod a lehetőséget.

-- Föltehetek neked egy kérdést, uram, Loden?

-- Tessék.

-- Rá tudom venni a Tanácsot bármivel is az ítélet visszavonására?

Loden Almandar elmosolyodott.

-- Attól tartok, ez nem valószínű.

Cain bólintott.

-- Köszönöm. Értékelem az őszinteséged. -- Mély lélegzetet vett. -- Én valóban nagyra becsülöm az erkölcs iránti elkötelezettségeteket, akkor is, ha most az én életemre ment a játék. De ez esetben az erkölcs annak a művészete -- és ebben meglehetős gyakorlatotok van --, hogy olyan ember fölött ítélkeztek, akinek nincs ártó hatalma fölöttetek. -- Figyelmének töredékével Cain látta Loga arcán a pillanatnyi megdöbbenést; erősödött a hangja. Erkölcsről beszéltek. Az erkölcs oktatása az Akadémia egyik legfontosabb feladata, legalábbis nekem ezt mondták. A Nagy Szakadás óta eltelt kilencszázharminchat év alatt a Föld uralkodói szolgasorban tartottak egy T'Pau népéhez hasonlóan nemes és bölcs és a maga módján ugyanolyan tehetséges nemzetet. Csak éppen ők nem tudnak egy egyszerű dolgot: nem tudják úgy irányítani a Fényt, mint ti, így a Föld uralkodói megtagadták tőlük az ifjúságserkentőt.

Elhallgatott. Szinte biztosan tudta, mire számíthat; be is jött. Hangok és gondolatok zűrzavara robbant ki körülötte, a reakció ellenségesebb volt és nem kevésbé komoly, mint Logáé a T'Pau-tó partján. Csak állt a Nagyterem közepén és várt, míg alábbhagy a pokoli lárma. Azután a Tanács vénjéhez fordult.

-- Folytathatom?

-- Hol hallottad ezt a szót?

Cain kissé elfordította a fejét, egyenesen Logára vigyorgott. A tömegből mindenki láthatta.

-- Számít ez, uram, Loden?

-- Talán nem. Folytathatod, dolgozó.

-- Köszönöm. Van itt egy ellentmondás, uralkodók. Tudom, ti is tisztában vagytok vele. Erkölcsi tárgyú írásaitok elég nagy hányada akarja megmagyarázni ezt az ellentmondást. Erebion az élő példa, mennyire őszintén akartok szembenézni azon döntés fanyar valóságával, hogy megtagadtátok a dolgozóktól az ifjúságserkentőt. Mert ugye csak egyféleképpen bizonyíthatjátok magatoknak döntésetek jogosságát? Hogy hagyjátok így meghalni a dolgozókat, hinnetek, mélyen hinnetek kell abban, hogy nem vagyunk egyenlőek, hogy valamiképpen nekünk kevesebb jogunk van az életre, mint nektek a hatalomra és a biztonságra. -- Cain beszélt, a hátsó sorokban ülők elég nehezen hallották. -- A Fény hatalma lenyűgöző dolog. Irányítása csodás büszkeség forrása lehet, és jogosan. Mégis -- ez csak hatalom. Saját filozófusaitok is tagadják a hatalom gyakorlásának lényeges erkölcsiségét.

-- Ez csak hatalom -- ismételte Cain. -- így uralmotok nem erkölcsi alapon nyugszik, csak azon, hogy ti tudtok uralkodni, hogy nincs olyan erő a Földön, amely ellenállhatna nektek. Nagy hatalom van a Fényben, gyógyító és építő hatalom. Ugyanakkor a rombolásra is van hatalma; és ez a hatalom tart majdnem egy évezrede igában egy népet, pedig az ugyanúgy megérdemli a szabadságot, mint ti.

-- És a dolgozók -- folytatta eastmarchi Cain mindvégig kitartottak. Bármit is csináltatok, fönnmaradt a nép, és megőrizte a méltóságát; ahogy Erebion megmutatta, nem vesztették el bátorságukat, tudásukat és tettvágyukat. Tehát létezik a kormányzástoknál nagyobb erő. És ha az erő az egyetlen törvény, amit elismertek, akkor létezik egy, a Föld uralkodóinak törvényénél magasabb törvény. Én azt a törvényt választom. Nem fogadlak el titeket. Nem fogadom el a hatalmatokat. Nincs több mondanivalóm.

Visszavitték a cellájába.

Loga késő délután meglátogatta. Csillogva jelent meg az elválasztó túloldalán.

Cain félig már aludt a priccsen; fölült, ásított. Köszönése nem volt kimondottan udvarias.

-- Mit akarsz?

Egyetlen szék állt a másik oldalon. Loga belesüppedt. Lehangoltsága őszinte volt és nyilvánvaló.

-- Sajnálom, Cain.

-- Én halok meg, és te sajnálod? -- Cain megrázta a fejét. -- Menj a fenébe.

-- Múlt éjjel Goldriverben -- mondta Loga -- több száz feliratot ragasztottak ki rólad és Alber meggyilkolásáról. Megpróbáltuk eltussolni. Volt esély visszamenned a könyvtárba és újra megpróbálnod a vizsgát. De a feliratok mindent megváltoztattak. Az ifjúságserkentőt nem említették, de fölösleges is lett volna. Az uralkodók nem engedhetik meg magunknak, hogy egy dolgozó büntetlenül megölje valamelyiküket. Igen, elismerem, az uralkodók hatalma erőszakos. De a dolgok nem egyértelműen feketék és fehérek. Nem vagyunk egyszerűen gonosztevők, mint te hiszed. Az általunk teremtett békéhez hasonlót sosem látott ez a szomorú, öreg világ: meggátoltuk újabb tűzháború pusztítását. Tanultál józan erkölcsöt; az első szabály szerint értelemre van szükség az erkölcs megfontolására, mert értelem nélkül semmi előnyünk nem származna ebből. Tehát az első jó az értelem fennmaradása. A legutóbbi tűzháború kis híján eltörölte erről a bolygóról az öntudatot és az értelmet. És jó, hogy ezt megakadályoztuk.

-- Ékesszóló megfogalmazás. Jól érvelsz, bár nem tudom, miért fárasztód magad.

-- Cain, mire kellettek azok a feliratok? Föl akartad fújni ezt a dolgot, hogy ne lehessen eltussolni?

Cain vállat vont.

-- Nem én tettem ki őket, Loga. Ebben a cellában ültem. És mielőtt megkérdeznéd: nem tudom, ki volt. Ez az igazság. Mind ezidáig nem is tudtam róla. -- Elgondolkodott, majd ismét fölnézett. -- De nem bánom. Csak azt sajnálom, hogy azok az átkozott feliratok nem említették az ifjúságserkentőt. Nem sikerül lerombolnotok Goldrivert, ahogy leromboltátok Erebiont a hírek terjedésének megakadályozására. Az igazságét. Ennyit az igazságról, Loga. Önmagában nem nagyobb a hatalma a hazugságénál. A legtöbben könnyen elhiszik a hazugságokat. De, mert ez az igazság, újra föl lehet fedezni, amikor a hazugságot már régen elfelejtették. Régóta élsz, úgyhogy el kell ismerned az idő hatalmát ebben.

-- Cain -- suttogta Loga --, örökké élhettél volna.

-- Örökké élni? A hozzád hasonlókkal? -- Cain Logára meredt. -- Milyen rohadtul álszent vagy. Inkább meghalok.

-- Teljesül a kívánságod. -- Loga hangja fájdalmasan csengett.

Cain keserűen nevetett.

-- Néha összejönnek a dolgok.

 

Suhantak a napok. 89 tele, 90 tele, 91 tele. Természetesen vasárnap volt, és a Parlamentre és Goldriverre borult hallgatás Caint is utolérte cellájában. Sorra eszébe jutottak az ismert emberek, gondolatban elbúcsúzott tőlük. Másnapi halálára gondolt, és, bár nem riasztotta a gondolat, nem érezte magát felkészültnek a halálra.

Még annyi dolga lenne.

Lassan múlt az éjszaka.

Valamivel éjfél előtt egy mélyen előrehúzott csuklyás, vándorkabátos alak csusszant be, aztán rögtön eltűnt.

Cain fölült a priccsen, és fáradt hangon megkérdezte:

-- A Fényre, túl nagy kérés lenne, hogy kivégzés előtt aludni hagyjatok?

Egy dermesztő hang válaszolt:

-- Attól tartok, igen. -- Loukas hátrahúzta arcáról a csuklyát, és csak annyit mondott: -- Hát jó nagy hülyeséget csináltál.

 

4.

 

Cain megütközve meredt rá.

-- Loukas? A Fényre...

-- Nyugodj meg. Ha az Akadémián nem is, tőlem biztosan megtanultad a helyes légzést.

Caint átjárta a hang. Csendesen állt, amíg újra irányítani tudta pulzusát. Túl sok dolgot akart kérdezni és mondani egyszerre. Végül csak annyit mondott:

-- Hello, Loukas.

A férfi előrelépett, közvetlenül az elválasztóhoz.

-- Hello, Cain. Hadd nézzelek meg.

Cain az ő arcát vizsgálgatta. Ugyanazok a meleg szemek, ugyanaz a jól ápolt szakáll. Érezte az eltelt éveket, egy röpke pillanatra megint fiatalnak érezte magát, először, mióta Selene uralkodó elhozta az Akadémiára.

-- Loukas, te semmit sem változtál. -- Cain is előrelépett, ameddig az elválasztó engedte. Kicsit csodálkozott, hogy magasabb Loukasnál.

-- De te igen, Cain. Nem vagy már gyerek.

Cain alig hallotta.

-- A Fényre, Loukas, örülök, hogy látlak. Hiányoztak a beszélgetéseink.

-- Igazán?

-- Hát persze -- Cain meghallotta Loukas ki nem mondott gondolatát. -- Hiányoztál nekem.

Loukas címerükén bólintott, aztán elvigyorodott.

-- Így méltányos. Te is hiányoztál nekem. Meg akartalak látogatni, de nem lett volna biztonságos. Loga túl gyorsan rád tapadt; mire megérkeztem Goldriverbe, szinte állandóan figyelt. Aztán meg arra gondoltam, hátha nem is akarsz találkozni velem.

Cain összerezzent, mintha megütötték volna.

-- Hogyan juthatott ilyesmi az eszedbe?

-- Hat év telt el, Cain. Gyerek voltál, amikor utoljára láttalak; most férfi vagy, és kevés ilyen férfi van a világon. A tanárod voltam és a barátod, de már nem sok újat tudnék tanítani neked. És nem voltam biztos benne, hogy barátságunk kiállja az uralkodók próbáját. A hatalom csábító dolog, Cain, és szerintem kedvedre való kábítószer.

Caint egy pillanatra megzavarták Loukas szavai, aztán lerázta őket magáról.

-- Hát tévedtél. Örülök neked. Nem tudnék annyira megváltozni, hogy ne így legyen, Loukas.

-- Oké. -- Loukas végignézett a fiatalemberen. A Fényre, nem tudok betelni veled, úgy megnőttél.

Cain hagyta, azután így szólt:

-- Csak egy baj van. Sajnos...

-- Igen?

-- Valószínűleg nem fogunk hosszú ideig találkozni.

-- Ó, igen.

-- Tudod, holnap kinyírnak. Loukas bólintott.

-- Talán tehetünk valamit ellene.

Cain kiengedte az eddig visszatartott levegőt.

-- Reméltem ezt, Loukas!

-- Igen?

-- Megtaláltam Donnertownt. Tudom, merre van.

Loukas még szélesebben vigyorgott.

-- Akkor ülj le. -- Az elválasztó másik oldalán lévő széket foglalta el. -- Beszélgessünk.

Úgy két órát beszélgettek, azután Loukasnak mennie kellett. Nem nagyon foglalkoztak azzal, hogyan fogja Cain túlélni a száműzetést a Sugárzó Sivatagban. Ezt Loukas már a beszélgetés elején, igen egyszerűen megoldotta.

-- A Sugárzó Sivatag nem olyan vészes, mint az emberek gondolják. Egyszer átlovagoltam rajta egy sugárzást szétszóró személyi pajzzsal. Életben tartott engem és a lovamat addig, míg átjutottunk, mielőtt szomján haltunk volna. Ló nélkül te lassabban haladsz a sivatagban. Ugyanezért viszont a pajzsnak csak téged kell védenie, a nagyobb testű lovat nem. Nem mondom, tovább fog tartani.

Loukas előhúzott egy személyi pajzsot a köpenye alól. Cain látott már ilyet: ha egy uralkodó hosszabb időt kívánt eltölteni a völgyön kívül, magától értetődően viselte a pajzsot. Az idegszövetre ható legkisebb sugárfertőzés is megfordíthatatlan volt, és a kis mennyiségek fölgyűltek az évszázadok során. Ettől a veszélytől óvták a személyi pajzsok az uralkodókat.

-- Hogyan adod ide? Ezen a rohadt falon nincs nyílás, Loukas. Még az étellel is egy uralkodó ugrik át.

-- Ahogy mondod. Várj egy kicsit. -- Lehunyta a szemét, és légzését egyenletes ritmusúra lassította. Kezében a pajzs ragyogni kezdett; nem narancssárgán -- ez a működését jelezte volna --, hanem a Fény sárgásfehér izzásával. Cain ámultan nézte, alig hitt a szemének. A Fény lassan, óvatosan erősödött Loukas kezében.

Mennydörgés hallatszott, a pajzs eltűnt, és hűlt helyére levegő süvített. Aztán egy kisebb dörrenéssel megjelent a levegőben Cain előtt, egy méterre a földtől.

Cain puszta reflexből elkapta, mielőtt a cella padlójára esett volna.

Az elválasztó másik oldalán Loukast elöntötte a verejték.

-- Öregszem. Esküszöm, régen könnyebben ment.

-- Loukas!

-- Igen?

Cain megforgatta kezében a pajzsot.

-- Loukas, amikor... amikor az uralkodók szerint megbuktál a vizsgán és visszaküldték Erebionba, meg tudtad ezt csinálni?

Loukas megtörölte az arcát.

-- Igen.

-- Értem. Loukas vállat vont.

-- De nagyon-nagyon nehezemre esik, Cain. Magamat nem bírom megmozdítani, túl nagy a súlyom. Nem hatottam meg őket; bármelyik uralkodógyerek ennél többet tud. Szerintem te is meg tudnál ennél többet is csinálni. Hallottam az esetedet a fallal a vizsgaszobában.

Cain a pajzsra fordította figyelmét.

-- Tehát mielőtt elindítanának a száműzetésbe, bekapcsolom ezt a micsodát. Biztos vagy benne, hogy akkor már nem csinálják vissza?

-- Nem. De okosan kell hazardíroznod. Ennyi energiát nem érdemes fölöslegesen használni.

-- Valószínűleg megbilincselnek.

Loukas megismételte:

-- És amit a fallal műveltél a vizsgaszobában? Kuncogott. -- Ha egy vasbilincset sem tudsz eltörni, nyugodtan megsülhetsz abban a rohadt Sugárzó Sivatagban.

Cain bólintott.

-- Ahogy mondod. -- Nadrágja övébe tűrte a kis méretű pajzsot, eltakarta az ingével. Tökéletesen eltüntette; motozás nélkül nem találják meg, és Cain nem tartotta valószínűnek a motozást. Végül is ők azt hiszik, csak egy uralkodó adhatna neki bármit is, és egy uralkodó sem tenne ilyet.

Ezután a Parlamentben látottakról és tanultakról beszélgettek. Ellianról is beszéltek, Loukas csak hallgatta, és nem pazarolta az idejét Cain hibáinak magyarázatára. Cain maga tisztában volt ezekkel, főleg az elhallgatott dolgok miatt. Nem vallotta be, hogy szerette.

Röviden megtárgyalták Logat; akadémiai éveik alatt egyforma kapcsolatban álltak mind a ketten a bősz uralkodóval, és beszélgetésük során eddig nem értett dolgok világosodtak meg Cain előtt a mutánssal kapcsolatban. Loga -- Loukas magyarázata szerint -- egyedülálló volt az emberek között a világtörténelemben: nem tagja T'Pau népének, nem dolgozó, nem tartozik az ezüst szemű barbárok közé sem, akiktől Donner Almandar megmentette.

Loukas röviden beszámolt neki az eastmarchi eseményekről. Nem sok változás történt: Erich Malachor meghalt, és legidősebb fia vette át a helyét. Siva házassági ajánlatot kapott egy meglehetősen szegény kereskedő legkisebb fiától, de a tárgyalások Loukas eljövetelekor még nem értek véget. Gyakorlatilag semmi más nem változott.

Beszélgetésük hirtelen ért véget, Loukas fölnézett.

-- Lassan letelik a második óra. Hamarosan őrségváltás lesz. Még előtte távoznom kell: az éjszakai őrt fölváltó harcos nem közénk tartozik. -- Fölállt, összehúzta magán a köpenyét. Nem nézett Cainre. -- Bárcsak több időnk lenne, Cain. Viszont ha a vágyak lovak lennének, derékig járnánk a lószarban, nem? -- Bekötötte a köpenyét. -- Élj boldogul, Cain.

-- Loukas -- suttogta Cain. Loukas gyorsan elfordult.

-- Mennem kell, fiú. Nem szeretnék uralkodót ölni, ha netán az egyik meglátogatna kivégzésed előtt. -- Visszafordult, és Cainnek úgy tűnt, szinte akarata ellenére, a szemébe nézett. -- Ha itt találnak Parlamenten belül... Sokáig tartott, mire bejuttattam ide az embereimet. Nem szabad kockáztatnom.

-- Azt teszem, amit mondtál, Loukas.

-- A Fény legyen veled, Cain.

Cain csak nehezen tudta kimondani a szavakat.

-- Veled is, Loukas.

Loukas még nem ment. Csak állt, és az elválasztón keresztül nézett Cainre. Mintha várt volna valamire.

-- Loukas!

-- Igen, Cain.

-- Én... -- Cain nyelt egyet. -- ...Loukas, te vagy az egyetlen barátom.

Loukas lehunyta a szemét, és még egy pillanatra állva maradt. Azután elmosolyodott. Kinyitotta a szemét.

-- Értem. -- Előrehúzta a csuklyát, csendesen kopogott az ajtón.

-- Egy mártír és egy visszatérő hős. Azt hiszem, ez elég lesz. Gyere vissza, Cain. Csak gyere vissza, és akkor megérte.

Ezek voltak a Loukastól hallott utolsó szavak. Gyorsan távozott.

Cain az üres cellának mondta:

-- Szeretlek.

 

5.

 

Csodálatos tisztasággal, ragyogva virradt föl a nap, Cain halálának napja.

Cain ezt onnan is tudta, hogy szadista őre nem mulasztotta el közölni a jó hírt.

Lassan telt az idő. A száműzetés! ceremónia csak délben kezdődött. Cain csak ült és várt...

És várt.

Végül érte jöttek.

A völgy déli részéből érkeztek emberek a látványosságra. Emberemlékezet óta nem történt ilyesmi; a bolondok és kíváncsiak özönlöttek Goldriverbe, zsúfolásig megtöltötték a kocsmákat, az utcákon és lovaskocsijaikon aludtak. Még reggel is áradtak a tavasz első napján; a főtéren lökdösődtek a jó helyekért. A korbácsolócölöp a tér közepén, a közönséges bűnözők büntetőhelye készen állt Cain fogadására. Goldriver összes harcosa igyekezett a szájtátó dolgozókat távol tartani a tér közepétől, ne zavarják az uralkodókat, amint végrehajtják a kiűzetést.

Ragyogó nap volt, a tiszta kék égen egyetlen felhő sem látszott. Fényesen és melegen sütött a nap, és a lágy szellő olyan könnyedén suhant végig Goldriveren, mint a zsebtolvajok a dolgozók tömegében. Goldriver a dolgozók városa volt.

Délben, ötször egymás után, megkondultak a harangok. Még visszhangzott az utolsó harang, amikor egy harmincfős csapat mennydörgésszerűén megjelent a tér közepén: hurrikán támadt körülöttük, megcsapta a tér szélén állókat.

Az ágaskodó dolgozók egy ideig nem látták a gyilkost az uralkodók tömegéből. Az izgatottabbak meghittséggel sorolták a felismert uralkodók neveit, mintha ugyanahhoz a családhoz tartoznának. Loden, kiáltották néhányan, és Loga, Elyssa, Selene és Gábriel. Eltartott egy ideig, mire a dolgozók hatalmas tömegéből valaki rájött: a Loden Almandar mellett lépkedő magas férfi -- pedig viselkedése alapján látszólag ő uralta a helyzetet -- a bilincsek miatt megy hátratett kézzel.

Sokan hoztak magukkal rohadt gyümölcsöt és záptojást erre a pillanatra várva; sajnos az elítéltet uralkodók vették körül, bizonyára nem vették volna jó néven, ha őket találják el. Azután az uralkodók fölvezették Caint az emelvényre, és bilincsénél fogva a korbácsolócölöphöz láncolták. Lementek az emelvényről, és a tömegből sokan dobálózni kezdtek.

Talán fél tucat torpedó ért célt, amikor a tanács véne, Loden Almandar fölragyogott, eltűnt, majd az emelvényen jelent meg, Cain mellett. Az uralkodó végignézett rajtuk. Nem emelte meg hangját, mégis úgy zúgott, mint egy óriásé.

-- Ezt most abbahagyjátok!

Cain sztoikusán tűrt; az egyik tojás már tényleg megzápult és a szagtól, ott az emelvényen, elhányta magát. Loden ugyanazon a zúgó, mesterségesen fölerősített hangon folytatta.

-- Azért gyűltünk itt össze, hogy megbüntessük a dolgozó Caint. ő maga is beismerte, meggyilkolta az észrevétlenül rátört Alber uralkodót. Amíg éltek, ne felejtsétek el ezt a napot, mert így jár az, aki ellenszegül a Föld uralkodóinak. Most száműzzük a Sugárzó Sivatagba, ahol majd leválik a bőr az izmairól, izmai lerohadnak csontjairól, míg végül csak csontváza marad. Ne felejtsétek el ezt a sorsot.

Cain, közvetlenül mögötte, hangosan azt mondta:

-- Jó tanács.

Valami megmozdult a tömeg szélén. Loden Almandar megérintett egy elszíneződést köntöse gallérján, szembefordult Cainnel, és normális hangon beszélt.

-- Megvolt a lehetőséged, Cain. Sajnálom. Cain szembenézett az uralkodóval, és keményen mosolygott.

-- Nem annyira, amennyire fogod.

Loden elgondolkodva bólintott, visszament a tér kiürített részére a többi uralkodóhoz.

Cain türelmesen várt a tér közepén, miközben az uralkodók, a tömeg kiáltozása és éljenzése ellenére, elkezdték összegyűjteni a Fényt. Csak Loden nem csatlakozott hozzájuk, külön állt, Caint figyelte. Cain érezte maga körül erejük forró lüktetését. Az ilyen "küldés", amikor az alanynak uralkodói kíséret nélkül kellett eljutnia valahova, mérhetetlenül nehezebb volt egy hagyományos ugrásnál. Tizenöt uralkodó együttes munkával annyi ideig készült fel, mint Loukas, amikor a cella elválasztóján átjuttatta neki a pajzsot.

Egy néma hang érte el Caint. Most.

Miközben a Fény ereje egyre növekedett előtte, Cain saját erejét a láncaira összpontosította. Csuklóján elpattant a bilincs. Nem próbálta rejtegetni, hanem előhúzta kezeit, és megmutatta az embereknek a szakadt láncokat. A tömeg moraja erősebb lett.

Az uralkodók rábocsátották a Fényt, és, mialatt az lüktetve és élesen növekedett körülötte, Cain Lodenhez beszélt, mintha senki más nem lenne a téren rajtuk kívül. Szembenézett az öreg uralkodóval. Hangtalanul formálta a szavakat, minden erejével az üzenetre koncentrálva; a tömeg morajában Loden nem hallhatta volna a hangját. " Visszajövök." Talán az ajkáról olvasott Loden; talán elérte az üzenet. Megrázta a fejét. "Nem. "Gondolatai világosan jutottak el Cainhez. "Nem hiszem, Cain."

Cain várt a szerinte utolsó pillanatig, akkor előhúzta inge alól a sima, ovális pajzsot, és bekapcsolta. A pajzs magába gyűjtötte a fölgyülemlett Fényt, és hevesen visszaverte a dolgozókra és az uralkodókra.

Loden azonnal felfogta a történteket. Cain szinte látta Loden arcán a felhőkként átsuhanó gondolatokat. Loden első gondolata az volt, leállítja a "küldést", de ezzel már elkésett. A többi uralkodó semmiképp sem tudta volna abbahagyni a Fény összpontosítását. Cain figyelte, ahogy Loden lassan szinte megdermed a dühtől; aztán szélesen elvigyorodott. Szinte ugyanabban a pillanatban látta, Loga elszakad a többi uralkodótól, és csatlakozik Lodenhez a szörnyű felismerés hatására.

A ragyogás mind hevesebb lett. Cain alig látta hóhérait. A tömeg szélén egy magas, sötét ruhás férfi nyomakodott át a tömegen, és elszántan törtetett a Caint figyelő Loden és Loga felé. A tömeg egy pillanatra elhallgatott a váratlan ragyogás hatására, és Cain Lodenhez intézett utolsó szavai tisztán hallatszottak a téren.

-- Visszajövök, te rohadék.

Cain utoljára azt a férfit látta, akit a világ Erebioni Artemisként ismert. Az a néhány uralkodó, aki megpróbálta megállítani, holtan hevert; ő pedig fénykarddal kezében közeledett Logához és Lodenhez.

Azután mindennek vége lett, és Eastmarchi Cain eltűnt, mielőtt láthatta volna Erebioni Artemis halálát. A legkisebb gyermek is öregember volt már az ottlévők közül Cain visszatértekor.

 

...és így vándorolt, gyermekeim, keresztül a világ romjain. Az Artemis halála utáni első éjszakán vadásztak rá a Fény urai, és azután is többször ragyogtak föl és tűntek el a Sugárzó Sivatag fölött, mint gyertyaláng a szélben. De nem találták meg, mert Cainnek nem az volt a sorsa, hogy az uralkodók kezétől haljon meg. Idővel a Fény urai elhitették magukkal: Cain elpusztult a Sugárzó Sivatagban, és nem keresték tovább. Még én is, aki pedig nem hittem halálában, csak annyit tettem, hogy megőriztem egy övcsatot és egy ezüst karkötőt. Artemis utolsó kívánsága volt, adjam át őket Cainnek. Idővel így is tettem.

Nem tudom, hogyan jutott ki élve a Sugárzó Sivatagból, de kijutott, és megkezdte saját hajtóvadászatot az akkor már mesebelinek tűnő Donnertown felkutatására, ahonnan Donner Almandar és követői űrhajóikon elhagyták a Földet Ilyen űrhajókat nem látott és nem is lát már soha ez a megfáradt világ. Mert Donnertownban találhatta meg Cain a szükséges szerszámokat: gépeket, tudást és azt, ami számára mindennek a kulcsa volt, a vérforraló ifjúságserkentőt...

... Tessék? Ó, gyermekeim, persze, hogy megtalálta.

Akármennyire egyedül állt szemben a Fény uralkodóinak minden erejével, eszébe sem jutott, hogy nem sikerülhet. Bár minden épeszű ember azt mondta volna.

Igen, gyermekem, igazad van. Őrült volt

De, sajnos, igaza volt

 

Második rész

A FÉNY GYŰRŰJE

 

SENTA ÉS SOLAN A

Tűz utáni 1284. esztendő

 

1.

 

Az antigravitációs daru fölemelte a hatalmas arany és fehér márványlemezt, és finoman az ötvözősínre helyezte. Visszafordult már a vasbeton panelért, ebbe akarták ágyazni a márványt, de a márványlemez megroppant és lezuhant, lassan és felségesen, akár egy óriás, és ugyanolyan hatással. Földet éréskor darabokra tört. Egyiküknek sem volt tapasztalata az építésben. Allain dolgozó, aki szerencsétlenségére a csoport vezetője volt, egy darabig nézte a felfordulást, aztán elment megkeresni a felügyelőt. Hallgatta a káromkodást.

-- ...rohadt kevés a levegő...

A munkaterület majdnem tizenöt négyzetkilométerre terjedt ki, porból és építőanyagból, vasbetonból és cementből álló tákolmány volt, erős mesterséges napfényben ragyogott. Fa- és márványhalmok emelkedtek tizenöt méter magasra. Közel háromezer dolgozó, férfiak, nők dolgoztak ott.

-- ...túl forrók ezek a rohadt napok, és kurva sok van belőlük...

Alacsony pályán mozgó, mesterséges napok melegítették a bolygót. A Föld uralkodói egy napot tíz órára osztottak; ez az új bolygó kilenc óra alatt fordult meg a tengelye körül. A mesterséges napok pályáját úgy tervezték meg, hogy négy és fél óránként egyszer kerüljék meg az Egyenlítőt. Ahhoz az időhöz igazodtak, amíg a bolygó napja az égen volt. A bolygó kényelmetlenül messze volt a napjától, amely egy kis teljesítményű G-2-es csillag volt, nem

egészen negyven fényévre a Földtől; igencsak hasonlított a valódi Naphoz. A bolygó maga, bár mérete és nehézkedése megközelítette a Földét, alig tíz évvel korábban is még hideg, tökéletesen kihalt vidék volt, légköre is akár az egymilliárd évvel azelőtti Földé. Növényzetét leginkább mohák és páfrányok alkották.

-- ...túl nehéz...

Ez legalább tagadhatatlan volt. A bolygó nehézkedése 1,15-szorosa volt a Földének; valójában ez csak nehéz munka közben érződött kellemetlennek. A dolgozók ilyen munkát végeztek.

Allain tizenöt társára bukkant. Egy vízzel teli medence körül álltak, ahol az ólmot öntötték. Minden egyes embernek öt árnyéka volt, négy a mesterséges napoktól, egy az igazitól. Víz csapott a magasba, és csodás esőként hullott alá.

Talán ezért nem sietett senki tenni valamit a katasztrófával kapcsolatban; még a felügyelő is -- egy középkorú, pirospozsgás, Pauli nevű férfi, aki házépítő volt a Földön, mielőtt elvitte onnan az egyik munkacsapat, Turrin tartomány többi lakójával együtt -- csak állt, kezében a tervrajzos videó táblával. Tovább panaszkodott:

-- ...és mindennek tetejébe, a Fény világítsa meg a szavaimat, ez a márvány egy szar! Lehet, hogy szép, de arra nem lehet használni, amire akarják! Lehet, hogy az építőfa csúnya, de legalább nem roppan össze. -- Utálkozva hagyta abba.

-- Uram!

A felügyelő Allainhez fordult, és kipirult arccal ordított.

-- Mi van?

Allain a szemébe nézett.

-- Van egy kis problémám, uram. Érdekli?

Pauli állt a permetben, arcán csöpögött a víz. Szemmel láthatóan elharapta mondanivalóját.

-- Mi az?

-- Próbálunk egy márványhomlokzatot fölállítani, hogy összekössük a vasbetonnal, de a márvány mindig összetörik, mielőtt a vasbeton lemezeket a helyükre rakhatnánk.

Pauli lehunyta szemét, mozdulatlanul állt. Tízig számolt kétszer egymás után, és amikor megnézte a felfordulást, már majdnem uralkodott hangján.

-- Próbáljátok meg először a vasbeton lapokat fölállítani.

-- Aha -- egy másodperccel később Allain bólintott. -- Ugye, akkor menni fog?

A felügyelő válasza vészjóslóan halk volt.

-- Igen. -- Amikor Allain elment, Pauli megrázta a fejét

-- Óriásméretű berendezésekkel kell dolgoznunk, és idiótákat kaptunk törpeaggyal a kezelésükre. -- A körülötte álló dolgozókra ordított. -- Hát csoda, ha nem terv szerint mennek a dolgok?

-- Szörnyű a sorod, Pauli. -- Segédje a mögöttük lévő domb felé intett. Onnan figyelték őket az őrök, amikor eszükbejutott. -- Miért nem beszéled meg velük? Szerencsére együtt vannak.

-- A francba! -- Pauli a dombtetőn meglátta a munkaterületet figyelő két alakot, egy lovon ülő nőt és egy világoszöld köpenyes óriást. -- Mióta vannak ott?

-- Én is csak most vettem észre őket. Pauli, csinálni kellene valamit a vízzel. Szinte hallom azt a rohadt zúgó hangját: "Azt akarjátok mondani, megépítettük ezt a műmennyországot, ti meg nem tudtok megszüntetni egy kerti szivárgást?"

-- Romé egy seggfej -- dühöngött Pauli. -- Még óriásnak is.

-- Pauli! -- Segédjének tágra nyílt a szeme a rémülettől.

-- Most meg mi van?

A dolgozó rémülten suttogott.

-- Senta uralkodó is vele van! Állítólag az uralkodók képesek olvasni az ember gondolataiban!

-- Nem kell ahhoz gondolatolvasónak lenni, hogy kitalálják, mit érzünk irántuk. Valaki -- tette hozzá fáradtan -- menjen le ahhoz a rohadt főcsaphoz, és zárja el.

Miután két teljes napot töltött már a színházzá alakított bolygón, igazán öröm volt látnia valami nem tökéletest Senta uralkodó, az öreg Loden és Elyssa uralkodók lánya nevetett, a könnye is kicsordult. Könnyedén ült aranysárga lován a lejtő peremén jobb lábát lezseren átvetette a nyeregkápán, és élvezte a mögülük fújó hűvös szellőt. A messze távolban ezüst-, arany- és borostyánfényben csillogott egy város: Új-Parlament. Amikor újra beszélni tudott, azt mondta: -- Mintha régi filmet néznék, Rome! Mint Charlie Chaplin vagy a Marx testvérek.

Világosszőke haja csillogott a napok fényében. Egy uralkodó vagy egy dolgozó kívánatosnak találta volna röpke mosolya, kacagása és lelkesedése miatt, uralkodóhoz nem jellemző sportos alakjáról nem is beszélve. Azzal az állítással, hogy hasonlít az anyjára, nem értett egyet -- anyja iránti érzelmei legjobb esetben is vegyesek voltak --, de nem is haragudott érte. Még a rövid életű dolgozók mércéje szerint is nagyon fiatal volt.

-- Tettek jelentést neked?

A kissé mögötte álló Romé óriás megrázta súlyos fejét. Finom és hihetetlenül mély hangon válaszolt a magasból.

-- Nem. Nem látom szükségét. Négyméteres magasságával egy nagyon magas embernél kétszer nagyobb volt. Nem ment közel a munkatáborhoz vezető lejtőhöz, ahol egy pompás csodakert épült éppen. Az óriások számára egy egyszerű botlás is végzetesnek bizonyulhatott, mivel hatalmas tömegük iszonyú erővel vágódott a földnek: szilánkokra törhettek a csontjaik.

-- Ha nem ellenőrizzük őket személyesen, mindig így viselkednek. Felelőtlen, lusta népség. A hosszú köntös alatt Romé lábai tömör oszlopnak látszottak. Kissé elszabott koponyája széles és izmos vállakon ült; inkább vadállatra emlékeztetett, mint emberi lényre. Alkarja meghaladta egy erős ember combvastagságát.

Romé népe egyike volt a tűzháborúk leghátborzongatóbb maradványainak. A génmérnökök azon terveiből, hogy egy felsőbbrendű harcos fajt hozzanak létre, valamint az elkerülhetetlen, az első világ pusztulását követő génmutációkból születtek az óriások. Az Északi-sark közelében, katonai bunkerekben élték túl a Tűz háborúit és az utánuk következő rövid jégkorszakot, műszaki tudásuk segítségével. Ezzel csak az uralkodók vehették föl a versenyt a világtörténelemben. Mióta ezer évvel azelőtt Donner Almandar flottája elhagyta a Földet, az óriásoknak nem volt ellenfelük az irányításban.

Szerencsétlen nép az óriásoké. A természet soha nem hozott volna létre ekkora embereket a Föld gravitációs mezejében. Ezen a bolygó menedékhelyen -- az uralkodók még nevet sem adtak neki, ráadásul itt még a földinél is erősebb volt a nehézkedés -- Rome-nak minden tagja egyfolytában sajgott, pusztán az egyenes tartáshoz kifejtett küzdelemtől.

Senta egy ideig még figyelte a dolgozókat, majd újra az óriáshoz fordult.

-- Le lehet menni?

Romé még a gondolatra összerezzent.

-- Nem javaslom. Rendkívüli a meleg ott lent.

-- Ó! -- meglepettnek látszott. -- Itt hűvös van. Annyira nincs messze a munkatábor.

-- A légkör-átalakítókat még nem építették be a munkaterületen. Persze belélegezhető a levegő, de forró és nagyon száraz, nem hűtik és szűrik úgy, mint Új-Parlament körül. Csak akkor teszik be az átalakítókat, amikor már majdnem kész lesz a kert; gyorsabban köt a vasbeton.

Senta hátrafordult a nyeregben, és visszanézett.

-- Te építetted be az átalakítókat Új-Parlamentben? Egyet sem láttam.

-- Természetesen az átalakítók nem láthatók. Nem kis teljesítmény volt száraz tónusban beszélni ilyen lágy és mély hangon, de Rome-nak sikerült. Nem szeretnénk tönkretenni ezt a rendkívüli kertvilágot durva gépi szerkezetekkel.

-- Csodálatos a műszaki tudásotok, Romé mondta őszintén Senta. -- Apám nagyon elégedett lesz. Azt hiszem, mindenki. -- Hirtelen elmosolyodott. -- Talán még Loga is elfogadhatónak találja majd ezt a "mennyországot".

Romé csak vállat vont; máshol járt az esze. Egy óriástól még a vállrándítás is meglepő gesztusnak számított. Mindenki ismerte véleményét Loga uralkodóról.

Senta lenézett a dolgozók rendezetlen tömegére. Erre a munkára rosszul vagy egyáltalán nem voltak felkészítve, ennek ellenére eredményesen dolgoztak.

-- Sok gondot okoznak a dolgozók?

-- He? Ja, ők? Laar és én megoldottuk a problémákat. Persze ugyanúgy szeretnek azóta is -- kacagott föl. -- Ha tudnának, ártanának nekünk, a bátyámnak különösen, aki a legtöbbször felügyelt rájuk; nem túl népszerű. Egy teljes kolónia odaveszett, mire kialakítottuk az atmoszférát. Ez sem nagyon tett jót nekünk, attól tartok. -- Gúnyos eufemizmussal tette hozzá: -- Nem nagyon akarnak dolgozni a kezünk alatt.

Senta fölpillantott rá. Romé furcsán viselkedett, egészen másképp, mint azok az óriások, akiket az elmúlt hetekben megismert és szinte megkedvelt. Romé észrevette a pillantást, és röviden, szinte keserűen, ismét felkacagott.

-- Neked meg kellene értened.

Senta nyílt, ártatlan tekintete megkeményedett.

-- Ezt inkább Cainnel és Mastonnal vitasd meg, ha netán elkapnak. Amíg hatalmon vagy, próbáld meg átérezni az uralkodás nehézségeit. -- A ló türelmetlenül megrándult alatta, de egy gondolattal megnyugtatta. -- Csak fejezzétek be a kertet, Romé, és soha többé nem kell nekünk dolgoznotok.

-- Á, Cain és Maston -- halkan fölmordult, mivel Senta eltalálta nyugtalanságának forrását. -- Laar két napja elhajózott a Földre; ma reggel tért vissza, mondhatni, érdekes hírekkel.

Senta már hallotta azokat a híreket. Szinte ugyanabban a pillanatban értesült a lopásról, mint Földön maradt társai, még Romé bátyjának utazása előtt. Csak azon csodálkozott, hogy az óriások kémei ilyen hamar megtudták. Majdnem olyan jó hírforrásaik lehettek, mint maguknak az uralkodóknak.

-- Igen, tudom.

-- Sejtettem. Cain ellopott egy fegyvert, már használták csatában a népetek ellen. -- Romé hangja jobban mélyült. -- A Fény fegyverét. -- Senta rá sem nézett, és Romé szinte suttogott. -- Egy gyűrűt.

Az óriás lassú feszültséggel megfordult. Ujjai begörbültek, keze ökölbe szorult.

-- És a dolgok megváltoztak. Azt ígértétek, ha megépítjük nektek ezt az "örök menedékhelyet", megkapjuk a hatalmat, megi...

Senta szinte dühösen szakította félbe:

-- Ezt akartátok, hát ezt adjuk. A Fényre, mi másra lenne szükségetek?

Romé hanga megerősödött. Azon kapta magát, hogy, nem tudatosan, föl-alá járkál a megfigyelőhelyen.

-- Semmi mást nem akarunk. Maston nem változott, vele lehet tárgyalni. De ott van Cain, ő viszont megváltozott. -- Hangja egyre emelkedett; több száz méterre alattuk a dolgozók feléjük néztek. Amikor még csak az az ember volt, aki miatt a Fény urainak el kellett menekülniük a Földről...

-- Mi nem menekülünk!

-- ...ahhoz nem volt közünk. -- Meglepően értelmes szemek néztek Sentára a torz arcból. -- Nincs olyan technológia, amit Cain mérnökei birtokolnának és a mieink nem, viszont mi sok mindent tudunk, amit ők sosem fognak tudni. Nem félünk tüzérségétől, nem félünk harci gépeitől; nem félünk fúziós fegyvereitől sem, pedig azok elől a Fény urai meghátráltak!

Senta uralkodó elsápadt. Romé észrevette, és elfintorodott.

-- Mi csak alázatos óriások vagyunk -- mondta gúnyosan --, és nincs bennünk a Fény; még egy olyan egyszerű dolgot is megtagadtak tőlünk, mint a gondolatolvasás! -- Lehervadt a mosolya. -- Ezért aztán különlegesen jó lett a hallásunk. Szóról szóra idézhetném apád és Cain egy évtizeddel ezelőtti beszélgetését, amikor Cain azzal fenyegetőzött, hogy egy szelet Napot dob Parlamentre, és ki is harcolta a fegyverszünetet. Az a lényeg, asszonyom, hogy jobb a védelmünk, mint Cain támadó fegyverzete. És támadóerőnk könnyedén fölülmúlja Eastmarch védelmi rendszerét.

Senta félelem nélkül nézett föl rá, láthatóan maga köré gyűjtötte a Fényt. A feszültség abban a pillanatban engedett az óriásban, és fáradtan legyintett.

-- Nem bántlak, gyermekem. Csak azt mondd meg, volt-e valaha az óriásoknak a Fényt legyőző fegyvere.

Az alig-alig érzékelhető fénykoszorú semmivé foszlott. Senta egyenesen válaszolt.

-- Már két napja gondolkodom ezen. Nem válaszolhatok személyes tapasztalatból, szerencsére sohasem találkoztam Cainnel. Apám és Loga meséltek róla. A leírásuk szerint csak önmagában bízik, és minden erejével a Fény ellen van. Romé, szerintem nem tudja használni a Gyűrű erejét. Az egy összpontosító eszköz, talán valami nagyító: nem tudjuk biztosan. Úgy tizenegy évszázaddal ezelőtt a Nővéri Szövetség leszidott minket a világ irányításával kapcsolatos módszereink miatt. Úgy tűnt, nagyon dühösek ránk, és nem tartották helyénvalónak, hogy ők tanítsanak minket. De nem hiszem, hogy Cain összpontosítani vagy nagyítani tudna valami benne nem meglevőt. Ha másképp gondolja, őrült.

-- Meglehetősen részletes leírás, asszonyom, egy olyan emberről, akivel sohasem találkoztál.

-- Megbízom a tanáraimban, óriás.

-- Lehet. Viszont Cain megtette azt, amit egy óriás sem mert volna. Szép munka egy őrülttől. Asszonyom, az a Gyűrű talán fontosabb most nekem

és az enyéimnek a ti ajándékotoknál, Parlamentnél. Ezt mondd el Lodennek.

Senta, bármilyen fiatal volt, teljes mértékben magában hordta az uralkodókra oly jellemző gőgöt.

-- Azt mondom el apámnak, amihez kedvem van, óriás. Azért jöttem, hogy megnézzem a munkálatokat: Nyilvánvalóan főként erről fogok beszélgetni vele.

Rome egy pillanatig a fiatal nőt fürkészte. A dühtől fölugrott adrenalinszint csak lassan süllyedt vissza; de már semmit nem akart ettől a gyermektől. Bólintott.

-- És elégedett vagy a látottakkal?

Senta, a fiatalságra jellemzően, már el is felejtette vitájukat. Káprázatosán mosolygott.

-- Igen, Romé. Nagyon szép.

Az óriás körülnézett a messze nyugaton emelkedő kék hegyek, Új-Parlament ragyogó, üres városa és a nagy gonddal telepített erdői és mezők felé. Ő, mint minden óriás, messze északon nőtt föl, a sarkvidék fehér, kemény, elegáns földjén. Kíváncsian kérdezte az uralkodótól:

-- A Földnél szebb?

Azonnal megbánta a kérdést. Bár egyáltalán nem érdekelték a Fény urai, Romé nem szeretett fájdalmat okozni.

Senta határozottan felelt.

-- Semmi sem szebb a Földnél. "Hiányozni fog az otthonom."

 

...gyermekeim közületek néhányan legalább egy kicsit ismerik annak a kornak a történelmét; hogyan folytatódott az ellenállás az uralkodókkal szemben a száműzetés alatt, és hogy torkollott Cain visszatértével a húszéves háborúba. Elsősorban a völgy keleti és nyugati részében élők lázadtak föl az uralkodók ellen; amikor az eastmarchi békével véget ért a húszéves háború, az uralkodók irányítása alatt állt a völgy központja, a T'Pau-tó és az Almandar folyó.

Cain az uralkodókénál alig valamivel nagyobb területet követelt magának, bár az utóbbiak földje kettészelte az övét; hatalmas birodalma kelet felé szülőhelyét, Eastmarchot, Telindelt, Saerlockot, Moorstint és Allietoumt foglalta magában, nyugat felé pedig Westmarchot és Eaglest.

A völgy közösségei mindig is a társadalom legmerevebb kasztjai közé tartoztak, és a lázadók ugyanúgy továbbvitlék ezt a hagyományt, mint azok, akik annak idején az uralkodókért harcoltak Sokukat dühítette, parancsnokuk végül is csak egy halász fia.

Közéjük tartozott Eagles városának lordja, Mostan Veramorn is. 1274-ben, két nappal az eastmarchi béke aláírása után, bejelentette függetlenségét, és a nyugati területtel együtt föllázadt. Cain ellen.

Följegyezték: egyesek, például Loga uralkodó, ezt szórakoztatónak találták...

 

A siklóhajó Eagles felől, nyugatról, egyenesen a bíborszínű Napból érkezett, a nap utolsó órájában. Két kört írt le, mielőtt kinyílt a pajzs, és csendesen leszállt a függőleges leszállópályára. A pajzs azonnal visszacsukódott.

Cain nem tudta, mennyi ideig szólongatta Kavad hangja a hangosanbeszélőből.

-- Uram... uram, Cain!

Cain kinyitotta a szemét. Egy halvány fényponttól eltekintve -- erre összpontosult egész lénye -- sötétségben ült. Két méterre tőle, látszólag a föld fölött lebegett a világ egyetlen fényforrása.

-- Igen, Kavad!

-- Uram, megérkezett Maston követe.

-- Aha. -- Cain egy pillanatig képtelen volt összeszedni magát. Nagy erőfeszítéssel elvonta figyelmét a szeme előtt ugráló fényponttól, és visszatért a valódi világ problémáihoz. -- Ki az?

-- Fiatalember, uram. Solan parancsnoknak hívják.

-- Úgy? Akkor nem Tristan parancsnok. Azt hiszem, tartozom neked egy csillaggal, Kavad. -- Egy pillanatra elhallgatott, mozdulatlanul ült a sötétben. -- Nem hittem volna, hogy Maston elküldi ezt a Solant. Keveset hallottam róla, de úgy tűnik, nagyon népszerű Maston harcosainak körében. Nem az a fajta, akit Maston elküldene olyan ügyben, amitől még népszerűbbé válhat.

-- Hacsak nincs bukásra ítélve. .

-- Igen. Amilyen érzékeny vagy, tudom, nem bízol Mastonban. -- Cain, szokott könnyedségétől eltérően, óvatosan állt föl, és fájó izmai ellenére kinyújtózott. -- Érdekes... Hol van most?

-- Mersai tábornok körülvezeti a gyártási szinten, ahogy utasítottad.

-- Jó. Fényt! -- A rivaldafények felragyogtak. A szobában nem volt más, csak a vasbeton falak, szőnyegek, a meleg és világítótestek; valamint egy csillogó, kristályszerű anyagból épített, oszlopokkal elzárt rész.

A Gyűrűnek.

Cain hirtelen megszédült, és mozdulatlanul állt, amíg a szédülés el nem múlt.

-- Kavad, hozz ide minden jelentést erről a Solan parancsnokról. Még legalább félórára foglaljátok el. Ha elege lenne a gyártási szintből, vigyétek el a Fegyvergyárba. Nem fogja megtagadni, nem meri. -- Cain nyugodt, mély lélegzetet vett. -- És küldd ide Keját, készítsen nekem fürdőt. Hozzon két dezoximetamphetamin tablettát. Ki kell néznem valahogy, mire fogadom Maston követét.

-- Mi az a szó, amit mondtál; uram?

-- Dezoximetamphetamin. -- Cain gondosan megismételte a régi nyelvből származó szót; Kavadnek néha még a közös nyelv szavai is gondot okoztak, az ánglisról nem is beszélve. -- Keja tudni fogja, mire gondolok. Két tablettát -- mondta, amint a világ egy pillanatra elmosódott a szeme előtt. -- De gyorsan.

 

A Solan parancsnokot ábrázoló hologramon egy nyílt tekintetű, egyenes, homokszín hajú, világoskék szemű fiatalember volt látható. Cain meglepően fiatalnak találta; huszonkét-huszonhárom éves lehetett, azaz legalább három évvel fiatalabb Maston "első" parancsnokánál, Tristan d'Voltánál.

Ha hinni lehetett a kémjelentéseknek, ez a Solan volt Tristan d'Volta egyetlen komoly vetélytársa mint Maston várható örököse. Ha igaz, érdekes; és az is érdekes, hogy Solannek nem volt családneve. Vagy kegyvesztettek lettek a szülei -- ha előkelő családból származott --, vagy, ami valószínűbbnek tűnt, alacsony származása miatt. Cain szüleinek sem volt családnevük.

Nem mintha Maston másik kapitánya olyan előkelő származású lett volna; a d'Volta csak annyit jelentett, hogy Tristan Volta városában született, nem messze Eaglestől.

Személy szerint -- bár nem érdekelte annyira Cain nem tartotta jónak a parancsnokok összetételét Eaglesben. Maston, bizonytalan helyzete miatt, nem tűrt sem magas származású, sem nagy tapasztalatú tiszteket maga körül. Gordaí Stylion főparancsnok alig két évvel azelőtti "véletlen" halála világos bizonyítéka volt ennek Cain előtt. Maston halála nyomán Eaglesben és az ellenőrzése alá tartozó nyugati városokban kitörő örökösödési háborúba Cain szerint Maston utódai belebuknak.

Azonban Caint ez nem igazán érdekelte. Ha megtörténik -- holnap vagy ötven év múlva --, Cain biztosan belép a háborúba, összeszedi a töredékeket, visszanyeri a Maston árulása miatt elveszített területet.

 

Furcsa hely volt ez a barlangrendszer. Nagy részét a természet alakította, sok helyiséget viszont a Cain visszatérése óta eltelt harminc évben ástak ki. Solan csak kevés dolgozóval találkozott gondosan megtervezett sétája közben, de az a néhány láthatóan jó hangulatban volt; nyomát sem látta a hírek alapján várt terrornak. A Solant kísérő csoport hangulata is hasonlóan vidám volt. Egyikük, egy Házőrző nevű, himlőhelyes arcú siklórepülő-pilóta -- az előző nyáron majdnem lelőtte Solant --, tréfásan fölajánlott neki egy visszavágót. Valódi vagy játékfegyverekkel, a fegyverszüneti tárgyalások eredményétől függően.

A gyártási szint lenyűgöző volt. Solan olyan eljárásokat látott, mint például a vákuumhegesztés. Bár ő maga nem volt mérnök, tudta, Maston mérnökei ezért bármit megadnának. Sejtette, hogy az udvariasságon kívül más oka is lehetett a fegyvertárhoz tartozó műhelyek megmutatásának. Az űrhajókészítő részleg már önmagában elkeserítette: Solan (ezt el is várták tőle) több mint háromszor annyi gépet számolt meg, mint amivel Eagles a legjobb napjaiban rendelkezett. De még jobban lesújtotta a fegyvertesztelő szint. Bemutatták neki az új levegő-levegő rakétákat, és azt a föld-levegő lézerágyút, amely percek alatt képes megsemmisíteni egy ellenséges flottát. Egyvalami valóságnak bizonyult abból, amit kémei jelentettek: valóban nők is voltak Cain harcosai között, mint azt Solan felesége, Reá remélte. Nem tudta eldönteni, örül-e ennek vagy nem.

 

Meglepetésére nagyon szimpatikusnak találta Caint, Eastmarch és környékének legfőbb urát. A csendes vacsoránál találkozott vele, ahol csak ő, Cain és annak első parancsnoka, Mersai tábornok volt jelen; Cain barbár szolgája, Kavad szolgálta ki őket. A vacsorát Cain lakrészében fogyasztották, ahol ötször annyian is elfértek volna párnáikon a hosszú, fekete tölgyfa asztal körül. Az asztal régi volt és meglehetősen egyszerű, Solan csodálkozott is rajta. Az asztaltól eltekintve a szoba fényűzőén volt berendezve. A mennyezeten ragyogó világítótestek, a legszebb szarvasbőr szőnyegek, a falakon napselyem kárpitok. Az egyik faliszőnyeg a Sugárzó Sivatagot ábrázolta éjszaka; valósághűsége megközelítette egy hologramét, a radioaktív anyagok látható fénye ragyogott ebben a több tízezer éves, félig élő sötétségben. Egy másik kárpiton a tíz évvel azelőtti, eastmarchi béke aláírását örökítették meg; az uralkodókat, Solan gyanúja szerint, ellenszenvesebbnek ábrázolták a valóságosnál, Caint pedig idősebbnek, és ha lehetséges, még szimpatikusabbnak, mint az életben.

Annak ellenére, amit Maston mondott róla, Solan képtelen volt a vele szemben ülő fiatalembert aki legföljebb néhány évvel lehetett idősebb nála azonosítani a legendás Eastmarchi Cainnel. Mezítláb, egy szál egyszerű, fekete köpenyben jelent meg, egy átlagnál jobban megmunkált ezüstcsatos övvel a derekán. Egyetlen ékszere sem aranyból vagy platinából készült: egy ezüst karkötő a bal csuklóján.

Cain teljesen egészségesnek látszott; semmilyen jelét nem mutatta a Maston kémei jelentette betegségnek. A vártnál kevésbé csodás vacsora közben nem sokat beszéltek. Forró rájaszeleteket ettek édes búzaliszt tésztában, különböző mártásokkal; őzsült fehér, tejszínes mártással, amiről megtudta, hogy egy barbár különlegesség. Azon kívül meleg zsömlét vajjal és hideg szamócát, ízlett neki, de a Maston lord asztalánál ennél sokkal kevésbé fontos alkalmakkor felszolgáltnál kevésbé volt előkelő.

Solan a vacsora alatti egyetlen kérdését a felszolgáló Kavadhez intézte.

-- Csodálatos a rája, barbár. Honnan származik? Csak nem használtok vadászgépeket az ideszállításához, mielőtt megromlik?

Meglepetésére Cain válaszolt.

-- Nem, természetesen nem. Van egy kis zsilip északnyugaton a hegyekben. Ott halásszuk.

Vacsora után Kavad forralt bort és kávét hozott. A kávé ismeretlen ital volt Solannek. Nem ízlett neki. A forralt bort köszönettel elfogadta. A szobában a nála megszokottnál hűvösebb volt, tűzhelyet pedig nem látott.

Mersai parancsnok hozta először szóba Solan jövetelének célját. Egyetlen szóval.

-- Béke?

Solan Cainről Mersaira pillantott, és vissza.

-- Három hét múlva kezdődnek a Nyári Játékok Eaglesben; nem lesz kedvezőbb alkalom. És mindent tekintetbe véve jó ötletnek tűnik. Nem sok jó származott ebből a rohadt háborúskodásból.

Cain ivott egy korty bort a serlegéből.

-- Nem vitatom. Valójában -- szétválásunk óta kétszer is sürgettem Mastont: fogjunk össze. Eddig nem mutatott érdeklődést. Azon gondolkodom, Solan kapitány, miért pont most javasolja a fegyverszünetet. -- Solan csak most jött rá, miért szerepelt olyan gyakran a kémek leírásában Cain fekete szeme; most először nézett rá Cain egyenesen.

Solan úgy érezte, nem habozott a válasszal:

-- Az uralkodók és az óriások ténykedése drasztikusan gyorsult. Kémeink nem hisznek egyikük barátságos terveiben sem. Ha megint háború lesz, össze kell fognunk. Az uralkodók még mindig meglehetősen erősek.

-- "Drasztikusan" -- idézte Cain. Még mindig Solanre szögezte tekintetét. -- Orrin, mondd el neki.

-- Hét éve -- mondta Orrin Mersai -- Semalia tartományból huszonnégyezer embert evakuáltak, és máshová költöztettek egyetlen évszak leforgása alatt. Négy és fél éve, 1280 telén tizennyolcezer dolgozót vittek el Turrin tartományból, őket is máshová költöztették. Tudja, hol lehet ez a máshová, parancsnok?

-- Parancsnok -- válaszolta mereven Solan --, nem tudom. -- Valahol mélyen pedig arra gondolt: "És fogalmam sem volt ilyen nagy számokról."

Cain letette a serleget, és jobb kezével az ezüst karkötőt dörzsölgette. Azután fölnézett.

-- Nekünk sem, Solan.

-- Cain lord, nem...

-- Csak Cain, kérlek hívj csak Cainnek. Solan egyikről a másikra nézett.

-- Jó. Cain, nem tudom biztosan, mire akarsz kilyukadni.

-- Maston -- mondta türelmesen Cain -- már legalább négy és fél éve tudja, hogy az uralkodók és az óriások valami hatalmas építkezéssel vannak elfoglalva, talán a Föld körül, talán nem. Három évszakkal ezelőtt iszonyatosan megnőtt az orbitális forgalom. Az óriások átlagosan két teherűrhajót állítottak Föld körüli pályára naponta. -- Fölvette serlegét az asztalról, és nyugtalanul felállt. -- Már majdnem tíz éve tudom, hogy az uralkodók, az eastmarchi béke egyenes következményeként, terveznek valamit, csakúgy, mint Maston. Szinte beleőrültem, annyit töprengtem, mit csinálhatnak. Orbitális lézerágyút szerkesztenek? Le akarnak téríteni egy aszteroidát a Föld körüli pályáról, és Eastmarchra dobni? Mert megtehették volna. Még én is megtehettem volna, ha elég őrült lettem volna, és már tíz éve elkezdtem tervezni. Egy pajzs nyújt némi védelmet a fúziós bombák és a lézerágyúk ellen, de semmit nem tudunk csinálni egy aszteroida becsapódásakor. Vagy kiképzik azt a negyvenkétezer dolgozót és harcost, és ledobják őket? Nem ez lenne az első ilyen eset. Még születésem előtt dolgozókat -- gyorsan kiképezték őket a harcosok fegyvereinek kezelésére -- küldtek a lázadó Erebion ellen, és a várost a földdel tették egyenlővé. Vagy egyiket sem tervezik, vagy mindet? Nem tudom, és annyira aggasztott a dolog, hogy még a Maston Veramornhoz hasonlókkal is szövetkeztem. -- Cain megállt nyugtalan sétája közben, és Solanhez fordult. Serleget tartó kezével Solanre mutatott. -- Aztán, másfél évszakkal ezelőtt, minden parlamenti kémem elhallgatott. Mindegyik. Solan az ajkába harapott.

-- A mieink is.

Cain bólintott, és tovább sétált mezítláb a szarvasbőr szőnyegeken.

-- Tudom. Tehát, mivel kémeim elvesztéséből arra következtettem, hogy az uralkodók odébbállnak, futárt küldtem uradhoz, és erősen sürgettem a szövetkezést. Elég baj, hogy ti, őrült módon, dolgozók tanyáit támadtátok meg az uralkodók területén, de még rosszabb, hogy ugyanezt csináltátok az én birtokaimon.

Solan hevesen tiltakozott.

-- Nem a mi gépeink lőttek először, Cain lord, éppen fordítva!

Cain láthatóan megdöbbent a kitörés hallatán. De mosolygott, és elég szelíden válaszolt.

-- Így igaz. Hiszen a ti harcosaitok csak fölgyújtották egy alattvalóm házát...

-- Az vitatott terű...

Cain hangosan fölkacagott.

-- Fiú, az az ember, akinek égett a háza, az én alattvalómnak gondolta magát. A Fényre, Solan, miért téged küldött Maston tárgyalni? Nagyon rosszul csinálod.

Solan feleletre nyitotta a száját, de lassan becsukta. Végül megkérdezte.

-- Tényleg?

-- Hát mindig előbb szólalsz meg, aztán gondolkodsz. Ha az én tisztem lennél, ezt meglehetősen rokonszenves jellemvonásnak tartanám; megtanultam azokban bízni, akik azonnal kimondják, ami az eszükbe jut. -- Cain megint képtelen volt elfojtani egy mosolyt. -- De kissé zavarba ejtő, ha egy ember fegyverszünetre akar rávenni, de rögtön az elején történelmi vitába keveri magát.

Solan nem tudta, mit mondjon, inkább bölcsen hallgatott. Cain visszasüllyedt törökülésbe a párnájára, Solannel szemben.

-- De nem akarom újra fölhozni ezeket a régi nézeteltéréseket; ami megtörtént, megtörtént.

Solan visszanyerte a hangját.

-- Nem mintha bármi lényegtelen dologról szeretnék vitatkozni, Cain, de tévedsz, ha azt hiszed, bármire is rá akarlak beszélni. Vagy létrehozunk egy Maston számára elfogadható fegyverszünetet, vagy nem.

-- És most hazudtál -- mondta lágyan Cain. Solan enyhén elvörösödött a dühtől, Cain folytatta. Hadd magyarázzam el a dolgokat az én szemszögemből. Aztán vagy meggyőzöl a tévedésemről, vagy elmész, vagy kidolgozzuk a fegyverszünet részleteit. -- Solan megint az ajkába harapott, de nem szólt. Cain közelebb hajolt az asztal fölött. -- Jól van, okos vagy. És most figyelj, a fenébe is, és próbálj meg tanulni az okosabbtól. Másfél évszakkal ezelőtt elküldtem Orrin Mersait Eaglesbe, hogy tolmácsolja Mastonnak a szövetkezésre vonatkozó kérésemet. Talán emlékszel arra a látogatásra.

Orrin Mersai felmordult.

-- Jelentettem, hogy találkoztam egy új parancsnokkal, egy kapitánnyal, akiről uram, Cain még sohasem hallott. Ez volt az első alkalom, amikor biztosan tudtunk a létezésedről, eltekintve attól a meg nem erősített jelentéstől, mely szerint Maston lánya titokban hozzáment annak egyik fiatal harcosához, úgy négy-öt évvel ezelőtt.

-- Éppen a, látogatásod előtt lettem kapitány, Mersai főparancsnok.

-- Tudom -- mondta Cain. -- Sok mindent tudok már és mind többet tudok meg rólad. El tudod képzelni, mit válaszolt az az eszelős Maston Mersai parancsnoknak?

-- Igen.

-- És -- kérdezte Cain, szemét Solanre szegezve mi változott azóta? Több mint háromszor annyi a vadászgépünk, mint Eaglesnek, de ez ugyanígy volt múlt télen is. Jóval több mint kétszer annyi a harcosunk, de ez is igaz volt múlt télen. Szóval, mi változott?

Solan bólintott.

-- Nehéz lenne kitalálnom, mi járhat uram, Maston fejében, de... Tudom, tudsz a jelentéseinkről: te, hmmm... szereztél -- mondta óvatosan -- egy fegyvert, a Gyűrűt; ettől még az uralkodók is félnek.

Solan meglepetésére Cain nem tagadta.

-- És?

Solan teljesen őszintén nézett Cainre.

-- ...valójában majdnem-biztosan, uram. Maston ebben a témában azért változtatta meg véleményét, mivel alapvetően kedves fickó.

Egy végtelenül hosszú pillanatig Solan elbizonytalanodott, ez volt-e a helyes válasz. Aztán Mersai főparancsnok beleprüszkölt az italába, és még Cain is kuncogott. Mersai letette az italát, és fölállt.

-- Öreg ember vagyok, szükségem van az alvásra. Elmehetek, uram?

-- Jó éjszakát, Orrin. -- Cain még csak föl sem nézett. -- Aludj jól. Reggel rögtön keress meg, kérlek. Azt hiszem, akkor már áttekintheted a fegyverszünet körvonalait. Solan fölállt, megfogta Mersai kinyújtott kezét, és erősen megszorította.

-- Jó éjszakát, főparancsnok.

-- Jó éjszakát, kapitány. Holnap találkozunk.

Sokáig beszélgettek, itták a forralt bort. Nem mutatta, de Solant lenyűgözte az ellentét a hírből ismert -- az őrületes haragú, könnyen gyilkoló -- és a valódi Cain között. Félórányi beszélgetés után látta, sosem volt disztingváltabb ember társaságában. Még hajnal előtt meggyőződött, sosem ismert intelligensebb embert. Nem emlékezett rá, hogy hangosan kimondta volna -- bár erősen becsípett --, de egyszer csak Cain azt mondta:

-- Tudod, nincs egészen igazad. Hát elhiszem, hogy sosem találkoztál nálam okosabb vagy intelligensebb emberrel, de csak azért, mert sosem jártál Parlamentben. Ott van vagy húsz, nálam műveltebb uralkodó, még akkor is, ha több évtized állt a rendelkezésükre tanulni. Különösképpen két uralkodó -- Loga és a tanács véne, Loden, mindkettőjükről hallottál már -- olyan okos, mint én. Sőt Loga még inkább, s az igazat megvallva ez aggaszt. Qain egy pillanatra zavartnak látszott; ő is eleget ivott. -- Valóban elég könnyen ölök, azt hiszem; erre az uralkodók képtelenek. Szerintem gyenge a gyomruk. Egyszer biztosan megölhettek volna, de inkább száműzetésbe küldtek, hogy haljak meg a körülményektől, nekik maradjon tiszta a lelkiismeretük. -- Cain Solanre vigyorgott. -- Tehát bolondok, amit ez is bizonyít.

Solan is elnevette magát a megjegyzésen, és témát váltottak.

 

Cain alvásra vonatkozó javaslatára Solan föltápászkodott.

-- Jó ötlet. -- Némi irigységgel vette észre, hogy Cain, bár mindig együtt ürítették serlegeiket, szilárdan állt a lábán. Kavad kezébe adta a kabátját, Solan udvariasan megköszönte. Amikor az ajtóhoz ért, Cain szelíden az egyik napselyem faliszőnyeg felé fordította.

-- Őszintén, mi a véleményed erről a szőnyegről? Az a kép volt, amely az eastmarchi béke aláírását ábrázolta. Cain egy lépést hátrált, miközben Solan a képet tanulmányozta, a korábbinál részletesebben. A másodszori vizsgálat és az időközben elfogyasztott bor sem sokat segített rajta.

-- Őszintén? Nem túl jó, attól tartok.

Solan mögött állva Cain hangtalanul mondta: "Minél előbb ki kell végeztetnem a művészt." Solan bizonytalanul hátrapördült.

-- Micsoda? Nem gondolhatod komolyan!

-- Nem -- mondta Cain némi szünet után; arckifejezését Solan semmiképpen sem tudta volna megfejteni --, nem, csak vicceltem. Szeretnéd megnézni a Gyűrűt?

Solan rámeredt. Arcán zavar és megrökönyödés. Végül részeg megvilágosodással azt mondta:

-- Én nem értelek, Cain.

-- Csodálkoznék is az ellenkezőjén. Szeretnéd megnézni a Gyűrűt?

-- Én... igen -mondta hirtelen elkeseredve --, azt hiszem, szeretném. Hogy mit szeretnék, annak van valami jelentősége számodra, amiről én nem tudok?

-- Akkor majd reggel. Megmutatom. -- Cain Solan mellet kisietett az ajtón át. --- Gyerünk. Egy hozzám közeli szobában alhatsz ma éjjel.

Solan visszapillantott a barbárra, aztán a távolodó Cain után eredt. A folyosó sötét volt. Amikor vacsorázni jött, gondolta spiccesen, fényesen ki volt világítva. Valóban lekapcsolták a villanyt éjszakára a barlangokban?

-- Igen -- válaszolta Cain szórakozottan. Benyitott a hatalmas lakosztályba. Az ágy három embernek is elég lett volna. -- Megfelel? Van egy fürdőszoba káddal és hozzávaló civilizált vízvezeték.

Solan oda se pillantott.

-- Nagyszerű lesz.

Cain bólintott.

-- Velem reggelizel?

-- Természetesen ura... Cain

-- Küldjék egy lányt, akivel megoszthatod az ágyat?

Solan csak mosolygott.

-- Köszönöm, nem.

Cain habozott.

-- Egy fiút?

Solan ezen már hangosan kacagott.

-- Nem. Nős vagyok, boldog házasságban élek. Van egy fiam, most volt ötéves. -- Kabátját az ágy mellé dobta, lerúgta a csizmáját, végigfeküdt a puha felületen. Amikor újra megszólalt, világosan és félreérthetetlenül kihallatszott hangjából a szeretet. -- Orionnak hívják, ő a legszebb lény a világon, akit valaha is láttam.

Cain megint bólintott.

-- Akkor jó éjszakát.

Solan gondolkodás nélkül, egyszerűen megkérdezte:

-- Cain, te sose szerettél senkit annyira, hogy feleségül vedd?

Azonnal megbánta. Cain úgy állt az ajtóban, mint a cövek, mintha arcul ütötték volna. Kis idő múlva elmosolyodott.

-- Nem, ne kérj bocsánatot. Negyven évet töltöttem Donnertownban, a Sugárzó Sivatag szélén, Solan, hogy fölépítsem azt a hadsereget. Ennek köszönhetjük -- te is meg én is -- ezt a szabadságot. Hét donnertowni év alatt jöttem rá, hogyan kell aktivizálni a pajzsot, amely megvédte a várost a sivatag sugárzásától. Szörnyszülöttet nemzettem volna. Jó éjszakát, Solan.

Solan csendben hálát adott a hálószoba félhomályáért, így Cain nem láthatta az arcát elöntő pírt.

-- Jó éjszakát, Cain.

Csak később, miközben álmatlanul feküdt, jött rá, hogy Cain nem válaszolt a kérdésére.

 

3.

 

Solan szobákat látott; semmi nem volt bennük, mégsem keltettek üres benyomást.

Nehezen tudta levenni a szemét a Gyűrűt elkerítő részről. A félhomályban látható csillogás vette körül a Gyűrűt.

Repülősruhájában, bukósisakkal a kezében, kissé nevetségesnek érezte magát. Úgy tűnt, Cain kitalálta a gondolatát; a Gyűrűt őrző, átlátszó oszlop mögött állt, nem is nézett Solanre, úgy mondta:

-- Kérlek, húzd le a kesztyűdet, és tedd le a sisakot. -- Gyakorlatilag ekkor szólt hozzá először Cain aznap reggel. A reggelit meglehetősen csöndben fogyasztották el, és Cain elég hűvösen viselkedett, mintha az előző este nem is létezett volna. Caint ebben a ruhában mutatta a legtöbb kémhologram: a barlangok harcosainak egyenruhájában. Fekete, régies szabású ruha, a jobb mellén csillag alakú folttal, azon belül egy ragyogó kék jel -- ez a propaganda szerint az ifjúságserkentőt reprezentálta --, de fegyvertelenül, rangjelzés nélkül, és az ezüst karkötőtől eltekintve ékszertelenül jelent meg.

Solan a sisakba tömte kesztyűjét, a sisakot pedig a gyűrött szarvasbőr szőnyegre dobta. A Gyűrű fogva tartotta szemét; az biztos, hogy nem volt valami megnyerő dolog. Nem lehet, hogy e kristálydarab miatt vált ura, Maston, reszketeg ronccsá!

-- De lehet -- mondta Cain. Solan fölnézel, és a sötét szemek kereszttüzében találta magát. -- Nagyon fiatal vagy, Solan, és fiatalságodat nagyon jól mutatja, egyáltalán nem félsz a Fénytől. Húsz évig harcoltunk az uralkodók ellen; voltak siklóhajóink és tüzérségünk, és a völgy széltében-hosszában támogattak a dolgozók. Az uralkodóknak csak a Fény volt, mégis rohadt közel jártak a győzelemhez, de megfenyegettem őket azzal a fegyverrel, amit még Maston is szörnyűségesnek talált. -- Cain hirtelen elvigyorodott, keményen és minden jókedv nélkül. -- Maston őrült, ráadásul áruló, de fél a Fény erejétől.

Solan erőszakkal kitépte magát Cain tekintetének szorításából, előrelépett egészen a Gyűrű mellé, szemben Cainnel.

-- Kisebb, mint vártam; viselni lehetne. -- Megint Cainre nézett. -- Miért nem viseled?

-- Nagyobb volt, amikor megszereztem, aligha fért volna el a tenyeremben. Amikor először vettem észre a -- nos, a bolygó neve lényegtelen --, akkor harminc-negyven méter lehetett az átmérője. Három nő vigyázott rá -- őket láttam --, talán többen is. -- Beszélgetésük tárgya enyhén lüktetett kettőjük között. Solan csak most vette észre, hogy minden tartó nélkül lebegett tokjában. -- Amióta visszatértem, zsugorodott. Azt hiszem, kapcsolatra vágyik, érintésre.

-- Miért nem hordod?

-- Sikerült valaha -- kérdezte komolyan Cain -- a mérnökeiteknek metastabilis helyzetbe hozniuk a pajzsot?

A kérdésnek nem volt különösebb jelentősége Solan számára.

-- Igen. Nem csináljuk túl gyakran; nagy energiát igényel. -- Hirtelen megértette. -- Abba zártátok a Gyűrűt? A Fényre, miért? Nem értem.

-- Fény le -- mondta Cain halkan, és a szoba sötétbe borult, csak a Gyűrű ragyogott. -- Pajzs ki.

Tűszúrásként érte a láng. Solan hátratántorodott. Valaki hangosan és magasan fölkiáltott, és egy idegen hang mélyen Solan koponyájában visszhangzóit: "Íme! Íme, nézz szembe a nappal; íme, lásd a Fényt!"

Iszonyatosan lobogó fény áradt Solanre, és majdnem érthető suttogást hallott a fülében. A szeme elé kapta a kezét. Félig elvakulva megint Cain halk, nyugodt hangját hallotta:

-- Fény föl. -- Kigyúlt a reflektorfény, és Solan látta Caint, ahogy csukott szemmel, mozdulatlanul állt a pajzs üres helye mögött, nyitott tenyerét előrenyújtva. Az erős, csodás fényben elmosódott Cain arca. A fény Solan előtt az egy méter magasan reszketve lebegő Gyűrűből áradt.

A Gyűrű lassan keresztüllebegett a szobán, Cain nyitott tenyerébe. Keze rácsukódott a Gyűrűre, és Cain, mintha feléledne, kinyitotta a szemét, és elernyedt.

-- Bocsáss meg, csak egy pillanat. -- A földre pillantott, megtalálta a keresett helyet, és ott elengedte a Gyűrűt. A Gyűrű, helyben lebegve, vibrált. Cain figyelte, közben egy izzadságcsepp megjelent a szemöldökén, leszaladt az arcán.

Egy pillanatig csak a Gyűrű volt ott; azután megjelent körülötte a majdnem átlátszó pajzs. Cain társalgási stílusban szólalt meg:

-- Lefogadom, otthon nem csináltok ilyen érdekeseket.

Solan rámeredt.

-- Mi... történt?

-- Honnan a fenéből tudjam. -- Cain egyik kezével letörölte arcáról az izzadságot. -- De azt hiszem, itt az ideje az ebédnek.

-- Ebéd? -- kérdezte kábán Solan. -- A Fényre, mi zajlik itt?

Cain enyhén megrázta magát, mély lélegzetet vett.

-- Megterveztünk egy fegyverszünetet, elmegyünk a Játékokra, és békét kötünk. Emellett most fogunk ebédelni.

Solannek egyetlen dolog jutott válaszként eszébe:

-- Most reggeliztünk. Cain kíváncsian nézett rá.

-- Nem vagy éhes?

-- Hu... -- Solan ebben a pillanatban vette észre, bizony az. -- Tulajdonképpen majd éhen halok.

-- Gondoltam.

 

A barlangok egyik föld fölötti szobájában ettek; lifttel mentek a hegyoldalba épített, a kifutópályákra és a nyugat felé elnyúló földekre néző épületbe. Északnyugaton még éppen látszott egy düledező épületcsoport: az elhagyatott régi Eastmarch maradványai, azé a falué, ahol, Solan tudomása szerint, Cain felnőtt.

Cain csöndesen, gondolataiba merülve ült az ebédnél. Solan mohón evett, és ezzel is megerősítette Cain gyanúját. Cain maga is éhes volt, és evett is rendesen.

Solan törte meg a csendet, amikor végzett a harmadik szendviccsel.

-- Mit csináltál ott bent?

-- Nem tudom biztosan -- válaszolta Cain. Ez igaz is volt, bár félrevezető. Solan nem egészen értette a Gyűrűt, úgyhogy bármilyen magyarázat legjobb esetben is csak részben lett volna igaz. Caint bosszantotta volna, ha azért hazudik, mert nem egészen tudja az igazságot.

A válasz láthatóan nem elégítette ki Solant. Cain csak ült és várt, amíg Solan végiggondolta aggodalmait.

-- Úgy éreztem... Egyszer úgy tűnt, mintha a tudatod... mintha megérintette volna az enyémet, mintha mindketten ugyanarra gondolnánk.

-- Egyszer így is volt.

-- Miért? -- Hirtelen földühödött. -- Azért fürkészted ki a gondolataimat, mert nem hiszel a szavunknak. Ilyen kevéssé bízol bennünk?

-- Bízni? "Bennünk"? -- Cain elgondolkozott a szón. -- Ha Maston Veramornt is beleérted, akkor, bevallom, nem bízom benne jobban, mint egy vörös húsú rájában. -- Felhorkant. -- Még annyira sem. A ráján legalább látod a változást.

Solan sóhajtva dörzsölgette a halántékát.

-- Ez kevéssé segíti a fegyverszünetet, uram. Illetve Cain. Bízol Eaglesben, csak az urában nem.

-- Nem ezt mondtam.

-- Remek -- csattant fel Solan. -- Akkor most, tíz másodperccel később, mégiscsak bízol Mastonban?

-- Azt akartam mondani, Solan, nem bízom Mastonban, de nem feltétlenül bízom Eaglesben sem.

Cain végre megértette magát a fiúval, látta rajta.

-- Bennem?

-- Hát persze.

-- Miért? -- kérdezte tompán Solan.

Cain válasza nem volt sem magyarázat, sem igazi válasz, és Cain látta, ezt Solan is tudja.

-- Emlékeztetsz valakire. Nem tudom biztosan, kire. -- Solan, különös módon, elsápadt. -- Ki az apád?

-- Nem szeretném megmondani, Cain lord.

-- Azt akarod mondani, nem tudod -- mondta lágyan Cain. -- Nincs abban semmi szégyen.

Solan hevesen beszélt.

-- Semmi szégyellnivalóm nincs a szüleimmel kapcsolatban, uram.

-- Mondtam, hogy van? Az én apám halász volt. Cain egy pillanatig tanulmányozta Solant. -- Nem muszáj az arcodon lennie a büszkeségnek, könnyű célponttá tesz. -- Solan kissé meghökkent, és akarata ellenére mosoly suhant át az arcán. -- Csak furcsa érzésem van, mintha már találkoztunk volna, pedig tudom, hogy nem. Solan vonakodva szólalt meg.

-- Maston egyszer olyasmit mondott, aminek alapján azt gondolom, ő tudja. Talán az ő fattya vagyok, vagy valamelyik kisebb nemes az apám, a húszéves háború elejéről. -- Vállat vont. -- Bizonyára emlékszel, ezelőtt huszonkét-huszonhárom évvel Maston először akkor szilárdította meg a hatalmát a völgy nyugati végén -- úgy fél tucat kisnemes ellenállt neki. Néhányat eltiport, másokkal békét kötött -- keserűen elmosolyodott --, és aztán tiporta el őket. Csak találgatni tudok: ha nem Maston, akkor az egyik ilyen nemes lehetett az apám. Uramat ismerve, feltételezem, hogy nemes apám, amennyiben nem pusztán képzeletem szülötte, már halott. Kémeid jelentései alapján biztosan tudod, egy westmarchi árvaházban nőttem föl, úgyhogy mindez elképzelhető. Csak azt tudom biztosan, hogy amikor Maston először látott, annyira meglepődött, ahogyan azóta sem láttam.

-- Nagyon népszerű vagy Maston parancsnokai és harcosai között, úgy tudom.

Solan fölvonta a szemöldökét.

-- Igaz.

-- Uradat ismerve, valószínűleg ez idegesíti, nem?

-- Nem. -- Határozottságával véget akart vetni a beszélgetésnek.

-- Jó. -- Cain kiitta a kávéját, és Solan borospoharára mutatott. -- Még? Vagy ideje visszamenned?

A fiatalember kapva kapott a javaslaton.

-- Attól tartok. A feleségem aggódni fog. "Maston azt fogja hinni, hogy elcsavartam a fejed", értette el Cain.

-- Rendben van. Visszakísérhetlek a gépedhez?

 

Kavad mellette állt, és figyelte Solan siklóhajóját; végiggurult a kifutópályán, és fölemelkedett a tiszta kék égre. Először a Nagy Gát körvonalait látták a gép mögött; a gép emelkedett, s fokozatosan elhagyta a hatalmas, szürke acélkő tömeget.

-- Azt mondtad, emlékeztet valakire? Cain az egyre kisebb gépet nézte.

-- Ezt mondtam volna?

-- Talán nem az én fülemnek szántad, uram. Solan siklóhajójára függesztett tekintettel Cain elmosolyodott.

-- Talán nem. Kavad folytatta.

-- Mély benyomást tett rád a fiú.

Cain sötét szemöldöke alól pillantott Kavadre.

-- Ugye Maston sosem volt nős?

-- Nem. Gondolod, Solan az ő fattya? -- Végül Solan gépe eltűnt a szemük elől, a gyapjas fátyolfelhők között.

Kavad ezüst szeme elmerengett.

-- Nem nagyon hasonlítanak egymásra, de apák és fiúk nem is mindig szoktak. Néhány éve láttam egy hologramot Maston lányáról, Reáról, és a fiú kicsit hasonlít rá; Reá valóban Maston fattya.

Cain lassan mondta:

-- Solan nem Maston fia.

-- Akkor kié?

Cain megrázta a fejét.

-- Nem tudom, valójában kinek a gyereke, Kavad, és azt sem, Maston hol és hogyan találta, de ez a fiú uralkodóivadék. -- Cain arcán Kavad még sosem látott ilyen kifejezést. Öregnek és fáradtnak látszott. De a hangja lágy, szinte sóvárgó. -- Benne van a Fény.

 

FÉNY URAI

A Tűz utáni 1284. esztendő

 

Loden uralkodó gondolataiba merülve ment végig a Tükörtermen. Nem sietett. Ahogy nem tudott elszökni tükörképeitől, ugyanúgy nem szökhetett meg önmaga és kínzó gondolatai elől.

"Cain", suttogták a gondolatok, "átkozott Cain".

Loden Almandar klasszikus értelemben volt jóképű férfi. Nem véletlenül, hiszen csak egy generáció választotta el a világ valaha ismert legnagyobb génmérnöke, T'Pau közvetlen alkotásaitól. Loden apja, John Almandar volt T'Pau legremekebb műve. És az egyetlen fia, ahogy Loden is Johnnak. Az alkotó T'Pau csak az emberiség legeslegjobb genotípusait építette azokba, akiket aztán T'Pau népének hívtak, a tűz utolsó háborúja után pedig a Föld urainak.

"Mint a vitatkozó gyerekek. Eljöttek az utolsó napjaink, és Cain még most sem hagy nekünk békét."

A végső analízis alapján Loden talán nem is volt emberi lény. Erről maga Loden nem mondott véleményt; őszintén nem érdekelte. Genetikai összetételében volt egy extra, huszonnegyedik pár kromoszómája, akár a többi uralkodónak, ellentétben a dolgozókkal; ennek következményeként az uralkodók és a dolgozók nem tudtak utódokat nemzeni.

Valójában egy kivétellel. Az egyik uralkodó, akinek csak huszonhárom pár kromoszómája volt, mint a dolgozóknak, genetikai összetételében szinte semmit sem köszönhetett T'Pau Almandarnak.

Bár az utóbbi időben aligha emlékeztek rá, és nem is igen számított, Loga uralkodó, az egyetlen érző lényként, megtanulta irányítani a Fényt, mégsem tartozott T'Pau népéhez. Tulajdonképpen barbár volt.

Már majdnem á Tükörterem végén, ahol a tükrök elkanyarodva korlátot alkottak, Loden Almandar, T'Pau népének legöregebbje, a tanács véne Parlamentben, szemtől szemben állt magával.

Magába gyűjtötte a Fényt, csekély erőfeszítéssel lépett egyet a korlát felé, és eltűnt. A növekvő energia aligha térítette le gondolatainak ösvényéről. Nagyon-nagyon öreg volt, és a lelke mélyén beteg.

 

Az emelvény fekete-arany márványspirálja mellett jelent meg, a beömlő, a parlamenti Nagytermet megvilágító napfényben. Aki nem volt képes magába gyűjteni a Fény erejét, nem jutott be a nyitott Nagyterembe a Tükörtermen keresztül. Onnan nem lehetett másképp a Nagyterembe hatolni.

Egyetlen kivétellel. Caint ezen az úton hozták be, ott állt, megbilincselve; és az uralkodók ebben a teremben ítélték száműzetésre, s minden okuk megvolt feltételezni: ez egyet jelent számára a halállal. "Hol hibáztunk -- töprengett Loden hét évtizeddel később --, abban, hogy meg akartuk ölni, vagy abban, hogy nem sikerült?"

Az emelvény körül tisztelettel állva várfa a többi uralkodó: kilencen a tízből, akik, vele együtt, Parlament Uralkodói Tanácsát alkották. Loden körülnézett, magára vonva tekintetüket. Ott volt a felesége, Elyssa és két lánya: Mária és az idősebb, Selene; Michael és Athel tudósok -- csöndes, hasznavehetetlen férfiak, akik azt szerették, ha irányították őket. Gábriel erősebb akaratú volt, de szerencsére legtöbbször egyetértett Lodennel. A tanács másik házaspárja, Calandra és férje, Julián gyakran okozott problémát, és az sem sokat segített, hogy a tanács kilencedik tagja, egy hallgatag férfi, Eámon nevű, gyakran melléjük állt. Eámon volt a tanács legújabb tagja; ő foglalta el Alber uralkodó helyét hét évtizeddel azelőtt. Valószínűleg sosem felejti el: Cain megölte az elődjét.

Loden lassan, tenyérrel fölfelé, felemelte a karját, mintha feléjük nyújtaná. A többiek utánozták a mozdulatot; növekedni kezdett a ragyogás minden egyes uralkodó körül, a fátyolos, arany fény mintegy folyadékként végigkúszott rajtuk, megtöltötte torkukat és szemgödrüket, túlcsordult...

Hirtelen, heves lobogással ömlött rájuk a Fény, ahogy átsöpört a termen, ragyogó sávja elhomályosította a Napot. Az izzó és ragyogó világban, együtt a Fény örömében és nyugalmában, együtt és egyedül az uralkodók és mindenki más közötti áthatolhatatlan különbséget jelző Fényben álltak.

A Fény enyhült és eltűnt.

Egy pillanat múlva fokozatosan magukhoz tértek. Helyet foglaltak a tárgyalórész körül, és Lodenre vártak. Mostanában sokára tért vissza a Fénnyel töltött pillanatokból. Amikor végül megszólalt, hangja majdnem hétköznapian csengett.

-- Loga ma visszatért az óriásokkal. -- A tanács tagjai bólintottak, a legtöbben már tudták. Loden gondosan formálta a szavakat. -- Új-Parlament elkészült. Az óriások nemsokára kérni fogják a tanácstól a fizetségüket. Megkaptuk, amit akartunk; tehát, gondolhatnák, kapják meg az óriások is, amit akarnak -- az önkormányzatot. Senta szerint az új világ csodálatos. Úgy tűnik, az óriások szorgalmasan és becsületesen teljesítették kérésünket.

Loden szinte látta gondolkodásukat. Végül Gábriel szólalt meg:

-- Akkor miért nem szakítunk a formaságokkal, barátom? Jelentsd be, hogy megyünk, és menjünk. -- Fölvonta a szemöldökét. -- Más szóval, fizesd ki őket.

Calandra idegesen megnyalta az ajkát -- rossz szokását hat évszázad alatt sem tudta elhagyni --, és azt mondta:

-- Igen. Sokan nem értjük, miért hívtad össze ezt a gyűlést, Loden. Meggyőződésünk -- szinte kihívóan nézett Loden szemébe --, hogy az óriások át tudják venni tőlünk a hatalmat, és megkötni saját békéjüket a dolgozókkal. Ha elmegyünk, megvan a jutalmuk. -- Körbemutatott. -- A hatalmunk és a helyünk. Minden.

-- Ha meg tudják tartani. -- Loden szorosan markolta az emelvény peremét. Elérkezett a csúcspont. Halkan, nyomatékkal beszélt. -- Nem lesz övék a Gyűrű.

A várt ellenkezés nem várt helyről érkezett: saját felesége, Elyssa szólalt meg, mély és rekedt hangon:

-- Nem ígértük meg nekik a Gyűrűt.

Loden rámeredt.

-- Elyssa, a Gyűrű még nem volt Cainnél, amikor megegyeztünk. Ha...

Elyssa közbevágott:

-- Mi mindenben becsületesek voltunk. Csak a hatalom átadásában egyeztünk meg, semmi másban! -- Elyssa kissé megnyugodva, csendesen tette hozzá. -- Eltekintve attól, hogy erkölcsi kötelességünk az óriások segítése, legalábbis megkérdőjelezhető, képesek vagyunk-e rá. Kit lehetne kitenni a veszélynek, ki hozza el a Gyűrűt Eastmarchból? Megfogalmazta, amire a többi hosszú életű uralkodó is biztosan gondolt. -- Hadd tárgyaljon az idő Cainnél. Cain bármilyen erőt támaszthat a Gyűrűből -- bár kétlem --, nem tarthat sokáig, mivel elszakították a forrásától.

Loden lassan körülnézett a teremben. Sejtették, hová megy, és már most nyilvánvaló lett, nem sok segítségre számíthat akciójában. Valami mozgás keltette fel a figyelmét az ég szalagján: a falak és a mennyezet közti résen látszott.

-- Gondolhatunk, amit akarunk, de az óriások félnek a Fénytói, így a Gyűrűtől, így Caintől.

Fény hasított át az égen. Lehetséges, hogy abban az egyetlen pillanatban a legöregebb élőlény mosolygott.

Vagy mégsem.

 

Ragyogó, tűhegynyi fény hullott alá a semmiből, megjelent az ég kék szalagjának egyik végén, és hullócsillagként végigsuhant rajta. A tűhegyből lánggolyó lett, és recsegve-ropogva becsapódott a tárgyalórészre, sziszegve, mint valami lézer. A golyó céltalanul cikázott ide-oda a földön, hideg szikrákat lövellt szét csodás áradatban, és a helyiség távolabbi végén leállt.

Loden lánya, Mária szélesen mosolygott; Eámon bosszankodott. Máskülönben semmi reakciót nem mutattak a várakozó uralkodók.

A fénygolyó eltört, és a közepén egy királykobra alakja rajzolódott ki, hússzoros életnagyságban, lángoló, rubin pikkellyel borítva, és villámló, gyémántkemény szemekkel. A kobra egyszer föllobbant, semmivé foszlott, és Loga uralkodó állt a helyén; a vörös hajú, csillogó kék szemű férfi rájuk vigyorgott.

-- Hello, fiúk -- körbepillantott. -- Na, milyen volt? Tudjátok, jó sokat dolgoztam vele. -- Mélyet lélegzett, az egyik üres székbe süppedt, nem messze Athel uralkodótól, két óriás méretű szék közelében. Ezek remek szaktudásról és csekély esztétikai érzékről árulkodtak, és az amatőr kézművesség feltűnő hibáiként elütöttek a terem többi részétől. -- Kemény munkámba került.

-- Elkéstél -- mondta röviden Eámon.

Loga nyílt, ártatlan tekintettel fordult hozzá.

- Miért? Nem is tudtam, hogy meghívtak. Azt reméltem, hívatlan vendég vagyok. -- Selene uralkodó hangosan kuncogott; Loga rákacsintott, aztán arca elé emelte a kezét, hogy Lodenre nézzen; mikor újra fölnézett, arcán halálosan komoly kifejezés ült. -- Felöltöttem a komoly arcom -- mondta csak úgy általánosságban. -- Fölpillantott, és belenézett Loden sápadt-kék szemébe. -- Gondoltam, esetleg beszélni akarsz velem, mielőtt velük beszélnél -- fölfelé mutatott.

Ebben a pillanatban érte el őket az első morajló hang. A magasban a hatalmas, óriásoknak épített űrhajó, az Arskyld közeledett, bár még nagyon messze járt. Loden föl se pillantott. Loga hangtalanul nyilvánított véleményt. "Túl könnyű. Egyszer majd itt ülnek körben, és ugyanígy néznek fölfelé, én meg Johigrok és elordítom magam: "Nézz hátra!" "A zárógondolat szinte unott volt. "Megteszik. "Loden jobb arcán megrándult egy izom. Ez volt minden.

Maga Loga is fölnézett; az óriások űrhajója lassult, motorjaitól majd' megsüketültek. Leereszkedett a leszállópályára, ugyanarra a tisztásra, ahol Parlament Nagyterme volt, magasan Parlament fölött, a Fekete-hegységben. A közelgő tömeg egyre nőtt, árnyékba borította a termet.

-- Uralkodótársaim -- mondta vontatottan Loga --, íme a mi hűséges mérnökeink.

Selene uralkodó közömbösen megkérdezte:

-- Loga, elégedett vagy a munkájukkal?

Loga fölemelte a hangját, hogy a hajó légkörön belüli reakciós motorjainak mennydörgése mellett is meghallják.

-- Igen. -- Nem is nézett Selene-re. Az Arskyldet figyelte, ahogy termetéhez képest szokatlan kecsességgel leereszkedett a kifutópályára. A pálya -- amit T'Pau népe még azokban az időkben épített, amikor az óriások még csak az északi szóbeszédekben léteztek -- éppen elég nagy volt ahhoz, hogy egy Arskyld méretű űrhajó leszállhasson rajta. Műszaki dolgokban a legkifinomultabb érzékű élő uralkodó feltehetően Loga volt. Ugyanez okból valószínűleg az egyetlen uralkodó, aki értékelni tudta, mennyire félelmetes teljesítmény volt az Arskyld. Szívesen megnézte volna a motorok terveit, amelyek képessé tették a hajót, hogy radioaktív szennyezés nélkül használják fel a magreakciót. A motorok kikapcsoltak, csend lett. Loga levette tekintetét az űrhajóról, és megdöbbenéssel tapasztalta, hogy a figyelem középpontjában áll.

-- Mi van?

-- Talán mesélhetnél néhány apró részletet az utazásodról, ha van kedved -- mondta Elyssa lágyan.

-- Nos, mit akartok? Tényleg remek. Mindenütt kertek, ha szeretitek az ilyesmit, tudjátok, fák, bokrok, virágok. Új-Parlament gyönyörű, bár most még kissé üres. Minden a tervek szerint alakul. Személy szerint mindent elhinnék, amit Senta mesélt róla. -- Két hatalmas, alaktalan test szállt ki az Arskyldből, és oda sem figyelve a hegyoldalba vájt lépcsőkre, megindult az emelkedőn a nagyterem felé.

-- A lányom -- mondta Elyssa -- meglehetősen fiatal.

-- Akkor először is nem kellett volna elküldeni, de különben -- Loga nem is nézett Elyssa uralkodóra, szavait egyenesen Lodenhez intézte -- tökéletes. És hát az óriások most eljöttek a fizetségükéit. Megígértük, teljesítjük a kívánságukat, vagy nem? Loden!

Elyssa gyorsan közbeszólt:

-- Mit gondolsz, drágám? Ők nem tartották be az alkut tisztességesen?

Loden csak bólintott, és felesége arca megmerevedett. Loden figyelmét a megoldandó kérdés kötötte le. Megérkezett a két óriás: Romé főmérnök, aki az óriások által elérhető, legfontosabb posztot töltötte be, valamint bátyja, a leghatalmasabb Laar skaald. Az óriások fölött négy óriás-generáción keresztül -- majdnem két évszázadon át -- uralkodó Janter klánhoz tartoztak. Hosszú lábaik ellenére alig mozogtak gyorsabban az uralkodóknál, óvatosan cipelték hatalmas tömegüket; beléptek az északi bejáraton. Loden a többi uralkodó előtt az emelvényen állt, velük szemben.

-- Üdvözlünk, Loden. -- Laar óriás mély, zengő hangon beszélt, Loga szerint, ahogy a gránit szólna, ha képes lenne rá. Intelligens és érzékeny szemük volt a legemberibb furcsa alakú fejükön.

-- Látom, jól érzitek magatokat, mint mindig. Álmodoztok. -- Laar csak Lodenre szegezte szemét. -- Tanácskoztok. Mi nem akarunk beleavatkozni a múltba. Végezzünk az üzlettel, és visszatérhettek hozzá. Megépítettük Új-Parlamentet, Loden. Az atmoszféraberendezések a helyükön vannak. Egy kontinens teljesen elkészült, és a megkezdett folyamat nem áll le. A számítógépes irányítóhálózat a valaha alkotottak legkifinomultabbja. Rendelkezésetekre áll. Legkésőbb egy évszázadon belül az egész világ olyan lesz, mint amit ebben az egy városban építtettetek magatoknak. Biztosan minden szempontból megfelel az igényeiteknek -- mondta félig összefoglalóan, félig kihívóan.

-- Isten hozott a ti Parlamentetekben, Laar és Romé -- gyorsan fölpillantott Romé óriásra, azután vissza a bátyjára. -- Kérlek, foglaljatok helyet. Tudom, nehezetekre esik az álldogálás. -- Az óriások leültek, Loden folytatta. -- Arról beszéltünk, milyen lesz a helyzet a völgyben azután, hogy mi, uralkodók elmentünk. Reméljük, erőfeszítéseink egy tartós béke megszilárdítására Cainnel és Mastonnal nem vesznek kárba nálatok. Amint tudjátok, mindig a ti és a dolgozók közötti béke volt a célunk. A két óriás mennydörgő hangon, vidáman nevetett, mintha Loden megjegyzései végtelenül szórakoztatták volna őket. Aztán Romé nyugodtan nézett végig az egybegyűlteken. Amikor megszólalt, megvetés vegyült a szavaiba.

-- Erőfeszítéseitek egy tartós békére... igen. Fény Urai, kémholdjaink tanúsága szerint Cain és Maston katonái ebben a pillanatban is harcolnak Eagles közelében... Miközben ti valami idealisztikus békéről beszéltek!

 

Solan gépének farka már kezdett átforrósodni. A hátsó hajtóművek védőlemezei tantál-karbidból készültek; nem olvadtak meg, és nem engedték a lézersugarak eljutását a fúziós motorokig 3800 Celsius-fokos hőmérséklet alatt. Bár a barbárok lézerei képesek voltak elérni ezt a hőmérsékletet, ha nem tudták elég ideig a gépen tartani a sugarakat, hatástalanok maradtak.

Solan parancsnok már kezdte bánni türelmetlenségét. Egy lézersugár hasított a levegőbe a siklóhajó mellett. Az ionizációs fény csík vakító nyomot hagyott a retináján. Az egyik barbár gagyogott valamit ezüstnyelven, amiből Solan egy szót sem értett.

A Cainnel való megbeszélés után úgy döntött, rövidíti az utat.

-- Barbárok... -- Úgy tűnt, ez az útrövidítés az életébe kerülhet. -- Átkozott barbárok.

A kézenfekvő út hazafelé az lett volna, ha követi a kanyargó Nagy Gátat.

-- Útlevágások -- motyogta Solan. Ha az ember a tenger felőli oldalon maradt, elég biztonságosnak bizonyult, még Singer közelében is; ott az uralkodók még mindig tartották magukat. De arra lassúbb lett volna.

Csak fölvitte az ember a gépet a Fekete-hegység fölé, át a Sugárzó Sivatag északi csücske fölött, megint vissza a Fekete-hegységen keresztül, és már ott is volt Eagles; majdnem egyharmaddal rövidebb lett így a menetidő. Ezt az utat választotta Eastmarchba menet; eszébe sem jutott hazafelé a hosszabb.

Sajnos az ezüst szemű barbárok a Sugárzó Sivatagot saját területüknek tekintették. Viszont szinte soha nem jöttek föl északra, és két siklóhajót már nem is támadtak volna meg. De Solan egyedül volt.

Bip-bip. Solan megnyomta a rakétaelhárító gombját, és bele sem nézett a hátsó kamerába. Nem találta el a hőérzékelőt. És ez igazán bosszantotta... Szűk kanyart írt le, nyolcgravitációs gyorsulással, hogy lerázza üldözőjét. Egy pillanatra elvesztette az eszméletét, és amikor magához tért, a mögötte kialakult tűzgomolyagtól egy időre nem látta támadóit, azok sem őt. Fölhasználta az alkalmat, végignézte a műszereket. Azon bosszankodott leginkább, hogy a barbárok gépei sokkal rosszabbak voltak az övénél. De tizenketten üldözték.

Észak felé repülve már elhagyták a Fekete-hegységet. Eagles közelében jártak; Solan bekapcsolta a rádiót.

-- Eagles, itt Solan kapitány. Barbárok vannak a sarkamban. Eagles... Eagles!

Egy lézersugár végigfutott a gép zömök szárnyán. Elég baj; Solan 360 fokkal megforgatta a gépet, és egy dugóhúzóval a kanyon alja felé tartott. A siklóhajót a farka kivételével könnyű karbonötvözetből készítették, ez pedig nem bírta a lézert.

-- Kapitány! Itt Jonah első parancsnok. Mik a kő...

Elhallgatott, ahogy Solan gyorsan süllyedt. A barbárok siklóhajói követték, egy kivételével; az inkább fönt maradt, és onnan figyelte a lenti eseményeket. Alig harminc méterre a kanyon egyenetlen aljától Solan annyira csökkentette a sebességét, hogy ne zuhanjon le, amikor emelkedni kezd. Tizenegy gép a sarkában, egy fölötte. Mély lélegzetet vett, és megpróbálta elfelejteni azokat a gépeket, amelyek egy ilyen manőver közben darabokra törtek. Fölkapta a gép orrát. A szárnyak belehasítottak a levegőbe, és a siklóhajó lassult. Mintha acélkő falnak ütközött volna. Azután bekapcsoltak a hajtóművek, és a gép csaknem nyílegyenesen emelkedni kezdett.

A barbárok kezdték észrevenni, hogy Solan gépe már nincs ott.

Solan pontosan a zűrzavar fölött lebegő gép hasa alatt jött ki a kanyonból, és a barbárokénál kétszer erősebb lézersugarat bocsátott rá. Figyelte, amint a repülő apró fémdarabokra esik. Majdnem elérte eredeti magasságát, és újra hallotta a hangot.

-- ...te vagy? Solan! Nem látunk a radaron, és... Várj csak. Megvagy. Hol vannak az ezüstszeműek?

A barbárok megint alakzatba álltak, és követték Solant.

-- Várj, megtaláltuk őket a radaron. Kilenc gép. Nem, tizenegy.

Megint érthetetlen beszéd hallatszott gyengén a csatornán. A barbárok ráálltak az Eagles használta magas frekvenciára. Solan csak az ellenőrzőegység fényjelzéséből tudta, hogy az ezüstszeműek szólnak hozzá.

-- Eagles, beszél ott valaki a barbárok nyelvén?

-- Első Jonah vagyok, kapitány. Beszélek egy keveset. Nem tökéletesen, de elég jól ahhoz, hogy..

-- A francba, Jonah, mit mondanak?

- Hát... lényegében, hogy adja meg magát vagy lelövik. Van más is, de az mind személyeskedés az anyjával kapcsolatban.

-- Aha. Én is erre gondoltam. Nem érdekes. Küldjön valakit a fogadásomra, és elhajtani ezeket a mutánsokat. Jövök haza. -- A barbárok gépei már kívül estek a lézer hatósugarán; az atmoszféra hőlánca nagymértékben kioltotta a sugarakat, így már elmúlt annak veszélye, hogy eltalálják Solant. Bár nem tudtak olyan jól manőverezni, mint a siklóhajók, valamivel gyorsabban közeledtek a hasadékhoz. Hihetetlen mértékben kellett égetniük az üzemanyagot. Voltak előnyei a légköri manőverezésre tervezett, benzinmotoros gépeknek a fúziós hajtóművel ellátott siklóhajókkal szemben.

-- Lesz egy kis verseny -- mondta csendesen Solan.

 

Magasan a Nagy Gát nyugati végénél emelkedő dombok között, Eagles városában, Maston Veramorn föl-alá sétálgatott egykori otthonának üresen kongó folyosóin, a Vihartorony kő- és kőacél rengetegében, ahol a Veramornok éltek, amíg léteztek Veramornok.

Nagydarab, izmos, középkorú férfi volt, lassan hízásnak indult, haja acélszürke, szeme és szája körül ráncok. Fiatal korában nem volt jóképű; mások, még saját házanépe is, "kis óriásnak" nevezték, az óriások közismert rútságára célozva. Felnőtt korára lett valami durva bája, és ez jót tett neki; nem véletlenül vált Veramorn lord örökösévé legkisebb gyermekként már bátyjai és nővére életében.

Az utóbbi időben üresen állt a ház. Maga Maston már a húszéves háború kitörése óta nem lakott ott. Akkoriban az uralkodók mellett álló, lojális harcosok előszeretettel bombázták lázadók urainak házait. Az egyik légitámadás során a Vihartorony egyik szárnya is teljesen romba dőlt.

A háborút követően más okok miatt nem tért vissza. Az eastmarchi béke után épült saját háza sokkal nagyobb volt, a völgy egytizedének urához illő. Továbbá Riabel óriást a Vihartorony parkjában temették el, és Maston nem tudta különválasztani a házhoz fűződő emlékeit az óriás őrületes, sötét emlékétől.

Azért nem volt olyan rossz hely. Maston komolyan gondolkodott azon, hogy Tristannak adja. Tristan kapitány még mindig a parancsnoki szálláson lakott, a parancsnoki állás alatt; nem megfelelő arra, hogy Maston Veramorn utóda ott töltse az éjszakáit. Biztosan örülne neki, gondolta Maston. Tristanban nemigen volt más, csak szívós munkabírás, és a képesség, hogy kimutassa odaadását. A Vihartorony kis erőfeszítéssel ugyanolyan ragyogó és vidám lehetne, akár gyerekkorában.

Adóvevője csipogni kezdett. Előkapta.

-- Uram!

Maston egy pillanatra nem tudta hova tenni a hangot. Eagles mindig is kisváros volt, így -- a Westmarch-féle népesebb városok vezetőivel ellentétben -- nem kellett gyakorolnia az emlékezést emberei arcára és hangjára. Végül eszébe jutott.

-- Jonah hadnagy. Mi történt?

-- Uram, Solan parancsnok hazafelé tart. Barbárok üldözik, uram.

-- ETA?

-- Uram, négy és fél perccel azelőtt, hogy lőtávolba kerültek volna.

A Vihartorony nem egészen egy kilométerre emelkedett a parancsnoki állástól. Maston Veramorn őrült rohanásba kezdett.

A parancsnoki állás egy tömör gránitcsúcson terült el, majdnem egy teljes négyzetkilométeren. Mielőtt Cain visszatért a száműzetésből, Eaglesben -- illetve az egész völgyben -- senki nem volt képes levágni a hegycsúcsot, és építeni rá. Az óriások biztosan megtehették volna; de Eagles magas házakból és keskeny utcákból álló kisváros volt, és bár nem szegény, gazdagnak sem lehetett nevezni. És az óriások drágán dolgoztak.

Maston Veramorn lefutott a domboldalon, végig a Sólymok útján, tucatnyi bolt mellett, ahol a mesteremberek generációk óta dolgoztak. Más boltokban egy, Maston születése előtt majdnem tizenhárom századdal kipusztult civilizáció kifejlesztette kézműves eljárással dolgoztak. Maston átrohant alattvalóinak tömegén. 1284. nyár 4. volt, az utca tömve a kellemes időt élvező emberekkel. Akik nem álltak félre, azokat ellökte. Ha az eaglesiek láttak is bármi furcsát uruk és parancsolójuk tekintetében, tudták, jobban teszik, ha csak mosolyognak rajta.

 

Még csak nem is lihegett, amikor megérkezett a parancsnoki állásra.

Az állást pontosan az eastmarchi parancsnoki központ mintájára építették -- sárgára festett, hatalmas terasza a légi kikötőre nézett. Közepén a holoképernyők, a technikusok ezeken nyomon követhették a légi forgalmat. A holotermekből sugarasan futottak ki a különböző részlegek. A távközlési, védelmi föld-ég fegyverekkel kapcsolatos, pajzsirányító és siklóhajó-vezérlő egységeket elválasztották egymástól.

A parancsnoki állás és az eastmarchi központ közötti hasonlóság nem volt sem véletlen, sem meglepő. Mindkettőt Cain mérnökei építették.

Az állás tömve volt emberekkel, mire Maston megérkezett. Mindenhol parancsnokok és harcosok. Lánya, Reá és annak ötéves fia, Orion is ott volt már. A fiú, apjának, Solannek szőke kék szemű tükörképe, közömbösnek tűnt, érdeklődés nélkül figyelte a nyüzsgést, és kutyáját magához szorítva ült a sarokban. Maston undorral húzta el a száját az állat láttán. Hogy lehet egy akár juhász-, akár vadászkutyának használható állatot pazarolni kedvencnek. Maston nem örült, hogy lánya a fiúnak adta, hiszen annak nem volt rá szüksége.

Maston odamorgott lányának, miközben elhaladt mellette:

-- Mondtam, ne hozd ide a gyereket.

Tristan kapitány fölpillantott ura beléptekor, aztán visszafordult a holoképernyőhöz. Reá már elhelyezkedett az egyes számú harcállásban, és sápadtan hajtotta végre a rutin-előkészületeket. Ha hallotta is apja szavait, nem foglalkozott velük. Az ügyeletes harcos figyelmesen, bíborvörös arccal állt mellette.

-- Uram -- mondta Tristan --, éppen időben érkeztél a tűzijátékra. Úgy tűnik, Solan fölszedett valami kíséretet.

Maston morgott valamit, és egy pillantással fölmérte a képernyő számítógépes jeleit.

-- Készenlétben van a felső lézersor, ha elég közel ér? Jó. Miért nem küldtél föl harcosokat?

-- Nem álltak siklóhajók készenlétben -- válaszolta Tristan határozottan.

-- Mi a francért nem?

Tristan gyorsan felpillantott a neheztelő hangra.

-- Uram, még nem volt időm utánanézni.

-- Tedd meg az első adandó alkalommal. Géppuskás parancsnok!

A szólított parancsnok föl se nézett az állásból.

-- Uram!

-- Amikor az első sor alá ér, adjatok neki védőtüzet. -- Maston visszanézett a holoképernyőre. -- Tizenegy gép? Kik ezek?

Ree válaszolt.

-- Barbárok, ezüstszeműek.

-- Cain emberei? -- kérdezte élesen Maston.

A holoképernyőn látszottak az Eagles körüli hegyek. Valahonnan a hegyekből kinyúlt egy smaragd színű lézersugár, és elérte az egyik üldöző gépet. A repülő eltűnt a szétfröccsenő fémzáporban.

-- Megvan... Nem, nem lehetnek -- Reá hangján egyáltalán nem érződött az arcára kiülő feszültség. Mintegy mellékesen hozzátette. -- Benzinmotoros, lökhajtásos gépek, nézd meg a kipufogógáz színképelemzését. Mellesleg a Cain kiképezte repülősök nem lennének ilyen átkozottul hülyék, ennyire berepülni a légterünkbe.

-- Eagles, itt Solan kapitány. -- Orion fölnézett apja hangjának hallatán, és kereste, honnan jön. Bemegyek a lézersor alá... Most.

A Solan gépét jelző kék fénypont olyan hirtelen süllyedt, hogy még a holoképernyő redukált dimenzióiban is feltűnő volt.

Az egyes számú lézersorban több mint száznyolcvan rögzített lézer helyezkedett el. Ez volt Eagles első védelmi vonala. Mindent elhomályosító, szinte tömör lézerfal szelte át az eget Solan fölött, a barbárok alatt. Maston egy másodpercig a képernyőt figyelte, aztán megszólalt.

-- Rendben. Géppuskás parancsnok, küldd rájuk a plafont.

Reá csendesen válaszolt.

-- Igen, apám. -- A szobában csak Tristan mert Mastonra nézni, ő is csak egy pillanatra. Maston arca hasonlóan skarlátvörös volt, mint a lánya mellett vigyázzban álló harcosé. A képernyőn az egyes számú sor mind a száznyolcvanhárom lézersugara ugyanabban a pillanatban emelkedett föl.

A barbárok őrültként fordultak meg, ki akartak törni a pusztító lézertűzből. Szinte egyikük sem úszta meg; csak két, erősen sérült gép jutott át a lézerfüggönyön, és dél felé menekült. Maston kétségbe vonta, hogy eljutnak hazáig. Az egyik gép annyira füstölt, hogy a holoképernyőn megjelent mögötte egy felhőt szimbolizáló jel, a másik pedig láthatóan alig tudta tartani a magasságát.

-- Szép volt, Eagles. Nyissátok ki az ötös számú leszállópályát; ha lehet, gyorsan. Nehézségeim vannak.

Maston Veramornnak nem volt több dolga. Mindenkinek hátat fordított, és a leszállópályákhoz vezető kijárat felé indult. Orion apja feszült hangjára tágra nyílt szemmel ugrott talpra.

Először is nem kellett volna ott lennie. Maston félretaszította a kölyköt az útjából. A kutya morogva fölállt, de nem ugrott neki. Maston, kezével fénykardján, az ötös számú leszállópálya felé indult; valami sajnálatfélét érzett.

 

Nem volt rossz leszállás. A megcsonkított siklórepülő elsőre bejött a kifutó fölé, farka fehér izzását már egy kilométerről látni lehetett a ragyogó kék égen.

Maston egyfolytában csodálkozott, milyen gyorsan terjednek a hírek Eaglesben. Valószínűleg minden, szolgálaton kívüli harcos összegyűlt a védőkorlát mögött, az ötös leszállópályánál. A megfigyelőteraszon álltában, távol a leszállópályától, végigfutott agyán a gondolat: egy erősen balul sikerülő landolás meglehetős veszteség lenne harci erejében. Mégsem parancsolta vissza őket. Solan kapitány kifejezetten népszerű volt a harcosok körében. Ez a tény zavarta Maston Veramornt -- el is határozta, tesz ellene valamit --, mégsem akart ilyen apróság miatt szembekerülni harcosaival. Meglehetősen csekély életveszélynek tették ki magukat. Maston ezt még tudatán kívül is megértette. A fegyver hatalom, a fegyvereket emberek kezelik; és a fegyvereket kezelő embereknek a puszta félelmen kívül másra is szükségük van: kövessék a vezetőjüket. Vagy nem fogják sokáig követni.

Solan leengedte a siklóhajó kerekeit, és a középső hajtóművek bekapcsolásával a gép hirtelen lassulni kezdett. Nagy sebességgel vágódott le. A kerekek -- amint hozzáértek a leszállópálya nagy tapadású plasztikfém felületéhez -- letörtek. A siklóhajó egyik zömök szárnyára billent, és lassú forgásba kezdett, miközben csúszott előre a leszállópályán. Alig negyven métert tett meg, s megállt.

Tűzálló ruhás technikusok rohantak elő, hosszú csövekkel, és mínusz 200 fokos tűzoltóhabot lövelltek a gép égő farkára. A pilótafülke teteje kinyílt, s mintha minden a legnagyobb rendben lenne, Solan kapitány kimászott a siklóhajó orránál, hogy minél távolabb legyen egyrészt a fúziós hajtóművektől, másrészt az önmagában is halálosan dermesztő habtól. Leugrott a földre, pillanatnyi mozdulatlanság után sisakját az egyik technikus kezébe nyomta, és hidegvérrel elsétált a kis híján koporsóvá vált géptől.

Taps és üdvrivalgás tört ki.

Bár Maston már nagyon régen harcolt csatában, tisztán emlékezett az érzésre: felszökik a vérnyomás a diadalérzettől: ismét sikerült becsapni a halált. A teraszról figyelte fogadott lányát és elkényeztetett, fegyelmezetlen unokáját, amint Solan megölelte őket. Rengeteg harcos tolongott körülöttük, a közelében állók a férfi vállát veregették örömükben.

Eközben Solan meglátta Maston Veramornt, aki őt figyelte a teraszról. Szélesen elmosolyodott.

-- Uram! -- kiáltotta hangosan, hogy százméteres körzetben mindenki hallhatta. -- Fegyverszünetet hoztam!

Pillanatnyi csönd után, a leszállópályát betöltötte az éljenzés. Maston Veramorn kifejezéstelen arccal bólintott, és elment.

Senki sem figyelt rá.

 

A Fegyverterem anakronisztikus volt. Falait Eagles és Westmarch előkelő családjainak lándzsái és pajzsai díszítették. A hatalmas szerszámíj, mellyel Maston dédapja elejtette a gébicset 1212 híres vadászatán, a tervezőasztal fejénél, Maston fölött lógott. Közvetlenül alatta az állandóan bekapcsolt terminálon a különböző állások látszottak.

Maston a főparancsnok székében ült, és várt. Bár elvileg nem ő viselte a főparancsnoki címet, az Eagles uralma alá tartozó területen mindenki annak ismerte el.

Negyedórát várt tűnődve. Parancsnokai eközben sorra beszállingóztak. Észre sem vette őket. Tristan nyilván sürgeti lányát és második parancsnokát. Reával és Solannel ellentétben Tristan tiszteletet tanúsított iránta -- éppen ezért volt kevésbé népszerű a harcosok körében. Maston tudta ezt. És ezzel elégedett volt.

Reá beszélgetés közben, kart karba öltve végre besétált férjével és a mögöttük lépkedő Tristan kapitánnyal.

-- ...aggódtam? Én? Egyáltalán nem aggódtam. Nem mernéd tönkretenni a híredet. -- Ahogy már annyiszor, Maston megdöbbent a hasonlóságon a világ szemében lányának hitt nő és Solan kapitány között; ugyanaz a szőke haj, ugyanazok a szemek, még a szájuk is hasonlított.

Szerencsére a kölyköt nem hozták magukkal. Nyilvánvalóan lánya sem volt annyira szemtelen, hogy a Fegyverterembe is magával vonszolja azt a neveletlen, elpuhult gyereket Solan gyengéden elengedte Reát, és szokás szerint fél térdre ereszkedett Maston Veramorn előtt. Ajkával megérintette a pecsétgyűrűt a kinyújtott kézen; abban a pillanatban döbbent rá: egész eastmarchi tartózkodása alatt egyetlen embert sem látott térdelni Cain előtt.

-- Uram -- mormolta, és fölemelkedett.

A teremben, Maston kivételével, senki nem múlt el harmincéves. Maston hirtelen megkérdezte:

-- Azok a barbárok Cain emberei voltak? Tristan Maston balján foglalt helyet, szemben Solannel és Reával. Solan kihúzta székét, leült, csak azután válaszolt.

-- Nem, természetesen nem. Azok ügyesebbek. Már halott lennék, ha Cain emberei ennyien űzőbe vettek volna. Úgy tűnik, barbárok voltak, ezüstszeműek. Hülyeséget csináltam, a Fekete-hegység fölötti, rövidebb úton hagytam el a völgy légterét. Egyszer majd valamit tenni kéne ezekkel a barbárokkal, uram. Évről évre jobbak a gépeik, s ettől mind bátrabbak.

Maston fölhorkant.

-- Komolyabb dolgok miatt aggódom: Cain. Az uralkodók és az óriások között nem nagyon érdekelnek az átkozott barbárok.

Solan vállat vont.

-- Majd egyszer. -- Pilótadzsekijéből egy háromrét hajtott papírköteget húzott elő. -- Uram -- mondta nyilvánvaló büszkeséggel --, elhoztam neked egy fegyverszünet tervezetét Eastmarchcsal. Azt hiszem, igazságos.

Maston rápillantott dús szemöldöke alól, miközben szétnyitotta a papírokat.

-- Remélem is, hogy hited szerint igazságos, ha már elhoztad. -- Szinte bele sem nézett a szövegbe, és visszalökte Solan elé. -- Szóval eljön.

-- Igen -- mondta lelkesen Solan. -- Egy kis baráti verseny. Pontosan ezt akartad, uram. Jó alkalom lesz a beszélgetésre az ünnepi hangulatban. Ha valaha békét kötünk, soha jobbkor.

-- Ne mondd vissza az én szavaimat, fiú -- Maston száraz hangjára Reá Veramorn elfehéredett, mintha Maston megütötte volna. -- Mesélj az utadról.

Solan feltárta a Mastont érdeklő részleteket. Elmondta, mennyi a siklóhajója Eastmarchnak, mesélt a látott fegyverekről. Maston megint félbeszakította.

-- Beszélt a Gyűrűről?

Minden parancsnok észrevette a feszültséget Solanen. Mindazonáltal uralkodott hangján és arcvonásain.

-- Uram, megmutatta.

-- Micsoda?!

Solan megdermedt a reakció láttán; Maston Veramorn szinte fölugrott székéből.

- Ő... megmutatta, uram. -- Maston rámeredt. Uram, biztosíthatlak, igazat mondok. Mi a baj?

-- Semmi... -- Maston visszasüllyedt székébe, arcvonásai kisimultak. -- Hiszek neked. És miért csinálta?

A kérdést aligha Solannek szánta; mindazonáltal ő válaszolt.

-- Uram, azt mondják, Cain lord belelát az ember gondolataiba, akár az uralkodók.

-- Nemcsak mondják, igaz is -- mondta szórakozottan Maston. -- És?

-- Elolvasta a gondolataimat, amíg a Gyűrű szabadon volt. Furcsa... érzés volt, uram. Szerintem néni bízott tisztességes szándékainkban a fegyverszünettel kapcsolatban, és a Gyűrű erejének segítségével még mélyebbre akart hatolni gondolataimban.

-- Meséld el -- mondta nehézkesen Maston --, hogyan történt, amikor megmutatta neked a Gyűrűt. A legapróbb részletet se hagyd ki.

Némi időbe telt; Maston állandóan félbeszakította kérdéseivel, amikre Solan vagy nem tudott felelni, vagy nem értette az összefüggést. Egyszerűen fejezte be:

-- Azt hiszem, ő ugyanúgy megdöbbent, mint én, bár nem esküdnék meg rá. Nehéz kitalálni Cain gondolatait. Legalábbis nekem így tűnt. Ebédnél azt mondta, bízik bennem, eljön a Játékokra, és ő is békét akar kötni.

-- És te hittél neki? -- kérdezte Maston vészes gyöngédséggel.

-- Igen -- felelte tisztán és határozottan Solan; a többi parancsnok feszengve pillantott rá, de ő kizárólag Mastont nézte. -- Uram, hiszek neki. Ez nem jelenti azt, hogy bízom benne.

-- Tehát -- mondta Maston Veramorn, Solan kivételével, mindenki örömére a Fegyverteremben láttad a Fény Gyűrűjét, érezted az erejét, mintha te magad is uralkodó lennél, a Fény Ura. Hiszed-e, Solan parancsnok, hogy képes lennél irányítani a Gyűrűt?

Az asztal körül ülő férfiak kardjaikkal játszadoztak. Ezt az egyetlen fegyvert viselhették uruk jelenlétében, a szokásnak megfelelően. Négy évvel korábban egy hasonló összejövetel azzal végződött, hogy Maston dührohamában levágta az első parancsnok fejét ugyanennél az asztalnál. Senki sem tudta, mi lesz Solan reakciója; arra egyáltalán nem volt esély, hogy ugyanolyan könnyen meghaljon, mint a rég elfeledett első parancsnok. Hiszen saját lánya is elvághatta Maston torkát, ha valami csetepaté támad; mindenki tudta, jobban szereti férjét apjánál.

-- Uram -- mondta egyenesen Solan --, semmi olyasmit nem mondtam, hogy képes lennék irányítani a Gyűrűt, és nem is hiszem. -- Elhallgatott, és nyílt kihívással nézett Maston Veramorn szemébe. -- Csak azt tudom, Cain lord szeretne látni engem a béketárgyalásokon, ha parancsnoktársaim egyetértenek ezzel.

Mélységes csönd támadt. Egy szék csikorgására is vérfürdő tört volna ki. Végül a csillogó szemű Maston Veramorn tompán fölnevetett.

-- És én is egyetértek. Tartsuk meg a játékokat, és fogjunk össze Cainnel. Talán együtt az egész völgyet megszabadíthatjuk az uralkodók igája alól! Hirtelen fölpattant, és felkiáltott: -- Ma este mulatni fogunk!

Az üdvrivalgás nem volt túlságosan szívből jövő, a gyűlés a szokásosnál gyorsabban ért véget. Solan csendesen elköszönt urától, és feleségével távozott.

 

A folyosón Reá halkan azt mondta:

-- Csodálatos az este. Kapjuk föl Oriont, Pinchet, némi ételt, bort és menjünk el piknikezni.

"Hagyjunk időt Mastonnak, hogy megnyugodjon" -- gondolta keserűen. Néha úgy tűnt, mintha szavak nélkül is kitalálná felesége gondolatait. Ugratta Reát:

-- Attól függ, mennyi bort.

Fél tucat parancsnok tartott Solannel és Reával egy irányban, de most, mikor férj és feleség újra együtt voltak, a legtöbben későbbre halasztották a beszélgetést Solannel. Egyikük, II. Anders, egy riverai nemes, miközben állomására sietett, egy pillanatra megállt mellettük, röviden csak annyit mondott:

-- Szép volt. Ne járkálj egyedül sötét helyeken, barátom. -- Azután megfordult, és továbbment.

Maston Veramorn és Tristan d'Volta kettesben maradtak a Fegyverteremben. Tristan halkan szólalt meg.

-- Csak Caint akartad. Igazán meggondoltad magad?

Maston föl-alá mászkált a négyszögletes szobában. Az eddig palástolt harag most nyíltan arcára ült.

-- Semmi sem változott -- morogta.

Tristan egy pillanat után meghajolt, és kiment a Fegyverteremből.

Ha eddig kételkedett is Maston Veramorn, ennek most vége lett. Az őrült Riabel óriás igazat mondott.

Rea, akit a világ az ő lányának hitt, és a westmarchi fattyú, Solan kapitány, férj és feleség -- uralkodók voltak.

És testvérek. Ikrek.

Loden uralkodó gyermekei.

 

-- Kavad?

-- Elhoztam a kért anyagot, uram.

-- Játszd le, kérlek.

A hologram fölragyogott Cain előtt.

-- Állj! -- A képernyőn látható nőnek szőke haja volt, és Lodenéhez hasonló sápadt-kék szeme. Lenyűgöző. Látod ezt, Kavad?

-- Akár Selene uralkodó lehetne.

-- Döbbenetes hasonlóság. Ugye Reának hívják? Azt hiszem, nem láttam róla hologramot, mióta felnőtt, különben biztosan észrevettem volna. És Solan is. Most, miután láttam a hasonlóságot Selene és Rea között, nyilvánvaló, hogy Solan is abba a családba tartozik. Loden is ilyen lehetett fiatalon, hosszú évszázadokkal ezelőtt.

-- De hát ők férj-feleség.

-- És ez zavar, Kavad? Nem szabadna. Nem mindenütt ugyanaz az erkölcs, mint a Selvren-falkában.

-- Nálunk, uram, a férfinak elvágnák a torkát, a gyermeket megfojtanák, a nőt pedig -- Kavad még időben meggondolta magát, mielőtt kiejtette volna, száműznék -- kiűznék a rengetegbe.

-- Valószínűleg nem tudják, hogy rokonok, vagy azt hiszik, csak féltestvérek. Solan fattyúnak hiszi magát, és valóban szülők nélkül nőtt föl Westmarchban. Előbb-utóbb észre fogja venni a hasonlóságot felesége arcvonásain, és majd Mastont hiszi apjának. Észre kell venniük, mennyire hasonlítanak egymásra. De, Kavad, Eaglesben még az sem szégyen, ha valódi testvérek házasodnak össze. Bolondságnak számít, de nem szégyenletes.

-- Én csak egy barbár vagyok, uram.

Cain elnevette magát.

-- Azt akarod mondani, a civilizált erkölcsök számodra barbárok. -- Reá Veramorn kimerevített képét nézte. -- Kavad!

-- Uram!

-- Küldd ide Denahi doktort; szeretném, ha szükség esetén a közelemben lenne.

-- Hogyhogy, uram?

-- Fölveszem a Gyűrűt, Kavad.

 

A délelőtt lassan délutánba fordult. Az este közeledtével magasra csaptak az indulatok.

-- Nézzétek -- mondta Loga türelmetlenül --, semmi mást nem ígértünk, csak Parlamentet. Ezt meg is kapjátok. Ha elmentünk, semmi közünk a gondjaitokhoz Cainnel vagy Mastonnal. -- Vállat vonva hozzátette. -- Sajnálom, hogy Cain megnehezíti számotokra a völgy meghódítását, de tudjátok, szerintem egyébként meg sem kellene próbálni.

Laar óriás ádáz, ellenséges tekintettel nézett Logára.

-- Álszent.

Loga először megdöbbent, azután elgondolkodott.

-- Azt hiszem, ebben igazad van. Elég hosszú ideig kormányoztuk a dolgozókat akaratuk ellenére. Ebből okulva el kell ismernem, az uralkodóknak körülbelül annyi érzékük van az ésszerűséghez, mint az összes többi érző lénynek, akivel találkoztam. Az óriásra mosolygott.

Laar undorral horkant fel, és nem Logához intézte szavait.

-- Tanács véne, Loden, a hatalmatokat ígértétek. Szőrszálhasogatás azt állítani, hogy a hatalom lehetőségét ígértétek. Az egyezség világos volt, most is világos, és ha nem segítetek visszaszerezni a Gyűrűt, mindannyian esküszegők vagytok. Ennek az erkölcsi oldalát vitassátok meg.

-- Én vagyok az egyetlen élő uralkodó -- kezdte Loden, és elkeseredetten reménykedett, nem látszik annyira fáradtnak, amilyennek érezte magát --, aki látta a Gyűrűt. Óriások, a Fény titka nem a Gyűrűben rejlik. Azt egy olyan helyen rejtették el, ahol Cain, bármennyire is elszánt, sohasem keresné. Nincs titkunk, Laar, mert nem létezik titok. Amikor véget értek a háborúk, békét és harmóniát akartunk, és idővel tökéletesítettük a bennünk lévő adományt. De ez nem volt mindig olyan erős, mint most. Senkit sem lehet meggátolni benne sem dolgozót, sem óriást --, hogy ugyanezt tegye. Talán csak azért uraljuk jobban a Fényt, mert több időnk volt megtanulni.

-- Gyönyörűen mondtad -- mondta hangosan Loga. -- De sajnos baromság.

-- Nem egészen -- felelte Loden fáradtan.

-- Óriások, gondolkodjatok a békén. Nem olyan szörnyű az. Cain titeket még nem gyűlöl annyira, mint minket. Kössetek békét Cainnel és Mastonnal, és törjétek meg a gyűlölet ördögi körét. Bízzatok... Talán lehet.

Az óriások tüdeje félelmetes.

-- Nem! -- ordított Laar. Föléjük tornyosult. -- Az egyezség szerint kezünkbe adjátok az irányítást! Ha Cain összefog Mastonnal és maga mögé állítja a dolgozókat, ráadásul a Gyűrű is segíti, akkor komolyan veszélyeztetnek minket! Előbb égetnénk föl a völgyet és minden lakóját, mint ebbe belemenjünk!

A kitörés utáni csöndet kellemes, mély kuncogás törte meg. Loden lánya, Selene -- ő volt a negyedik legidősebb uralkodó a szobában, idősebb Loden jelenlegi feleségénél -- szólalt meg:

-- Nyugodj meg, Laar. Ismerem Caint. Soha nem lesz ura a Gyűrűnek. Együtt élni a Fénnyel nem olyan egyszerű, hogy csak úgy fölhúzza az ember az ujjara.

Néhány uralkodó fölnevetett, valamelyest csökkent a feszültség.

-- Fiúk -- mondta hirtelen Loga --, meggondoltam magam, tévedtünk.

Ismét hosszú csönd lett. Végül Loden, haragos, halk hangon kérdezte:

-- Megint egy tréfa, barátom?

Loga csukott szemmel, mozdulatlanul állt. Erőlködve beszélt.

-- Fölhúzza. Fölhúzza a Gyűrűt. Csukjátok be a szemeteket, és figyeljetek.

Az óriások zavartan bámulták őket. Az uralkodók elhallgattak a teremben.

-- Igen -- mormolták. -- Igen, érzem... Emelkedik a Fény.

Távolról hallatszott Elyssa hangja. Nem fog neki sikerülni. Nem lehet, nincs benne a Fény. Emlékezzetek, múltkor is mi történt vele.

Gábriel uralkodó enyhén megrázkódott, körülnézett, és szárazon azt mondta:

-- Az az átkozott múltkor már majdnem nyolcvan éve volt, Elyssa Lady. Az emberek változnak.

Loga továbbra is mozdulatlanul, behunyt szemmel ült.

-- Nem sok időnk van dönteni. Erő van keleten, barátaim.

-- Igen -- szólt Loden egy másodperccel később --, érzem.

-- Ha meg kell tennünk, itt az ideje. -- Loga lassan kiengedte a levegőt, Loden szemébe nézett. -- Mi ketten, uram?

Loden lassan körülnézett az anfiteátrumban a válaszra váró, türelmetlen óriásokra, a szemében néma könyörgéssel nemet intő Elyssára. Visszafordult Logához.

-- A mi hibánk, nem? -- Akárha ketten lettek volna az egész világon. -- Neked jobban kellett volna tanítanod, nekem pedig már előbb meg kellett volna ölnöm.

Loga vállat vont.

-- Talán. Vagy talán magunk közé kellett volna emelnünk, he?

Az agg uralkodó lehajtotta a fejét. Gondolatai csak Logához szóltak. "Tudom, hogy valaha szeretted." "Valaha, mondta Loga, volt benne, amit szeretni lehetett."

Elyssa uralkodó dermedt ajkakkal szólalt meg.

-- Ne menj, Loden. Kérlek.

A két férfi körül egyre nőtt a ragyogás. Egyikük sem nézett Elyssára. Loga hangtalanul kérdezte: "Szerinted szeretett Cain valakit bármikor?" Loden dühösen vonta össze a szemöldökét. "Honnan a fenéből tudjam?" "Tudod, sokat gondolkoztam ezen. "Lassan növekedett a fény körülöttük. "Azt hiszem, talán Artemist szerette."

Loden vállat vont. " Talán."

Loga gondolata szinte könyörgő volt. "Biztos. Artemis az életét adta Cainért."

Loden Almandar halkan mondta:

-- Talán.

Alakjuk eltűnt a fölgyülemlett Fényben.

 

A BETEGSÉG

A Tűz utáni 1284. esztendő

 

1.

 

-- Uram!

Cain nem hallotta a barbár őr hangját. Lépteire koncentrált. Szűk, homályos folyosókon és valamivel nyitottabb munkaterületeken haladt keresztül, de egyszer sem jutott föl a felszínre; ezt tudta. A visszhangok -- a zárt helyek hangja -- mindig idegen maradt a hegyek közt született fiú számára.

Cain nem nézett hátra. Nem látta az őt mindenhova követő árnyékot. Tűzforró izzadság öntötte el. Szél nem fújt, csak a ventilátorok zúgtak halkan. Kapkodva szedte a levegőt. A folyosók még homályosabbak lettek, és tudta, hogy az uralkodóktól védő pajzs túloldalán lement a nap. Ez a tény szörnyű fájdalommal töltötte el.

Azután elfelejtette. Dolgozók vették körül, dolgozók mindenütt. Homályosan látta az elképedt, zavart arcokat. Megfordult vele a világ, majd gyengéd kezek nyúltak érte, hogy fölsegítsék a földről. Félresöpörte a kezeket, egyedül ült föl, és hátát a remegő falnak támasztotta. A dolgozók barakkjai lebegtek szeme előtt. A házakból áradó erős, hullámzó fényben a dolgozók alakja is bizonytalannak tűnt. Cain nem tudta eldönteni, teljes csönd veszi-e körül, vagy agya nem érzékeli a hangokat.

Valahonnan az emlékezete mélyéről valaki beszélt hozzá. "Szedd össze magad! Ha az Akadémián nem is, tőlem biztosan megtanultad a helyes légzést!" Nehezen fogta föl a szavakat, mintha valami nem akarta volna, hogy megértse őket.

A Gyűrű nyers, ellenséges erővel lüktetett valahol messze. A kezén.

 

A barlangokhoz vezető földúton jelentek meg.

Magasan fönt a Fekete-hegységben, Parlamentben, még húsz percig látszódott volna a Nap. Itt, a Szürke-hegység árnyékában, már majdnem sötét volt. Az éjnek ebben az órájában üres volt az út. Senki nem láthatta, amikor Loden és Loga izzva megjelent.

Elindultak. Ha véletlenül hallják sem értették volna beszélgetésüket.

"Szerinted, töprengett Loga, mennyire gyűlöl minket?" "Miért gondolod, hogy gyűlöl?" "Megöltük Artemist. És őt is meg akartuk ölni."

Loden uralkodó hangosan fölnevetett. "Időnként lenyűgöz, mennyire nem értetted meg a barátaidat, Logo. Nem hiszel bennük eléggé. Kétlem, hogy Cain gyűlölne minket, bár biztosan igyekezne elpusztítani Ami pedig Artemist illeti: nem öltük meg, barátom. Megölte magát, minket egyszerűen fölhasznált ehhez." "Szerinted rájön, hogy a közelében vagyunk?""Ha nem sejti a közeledésünket, Őrült."

Loden tovább baktatott, földre szegezett tekintettel. "Cain nem őrült."

 

Cain már lassan és mélyen lélegzett. "Az önuralom nem az erőből származik, az erő pedig nem a haragból; hogyan származhatna hát önuralom haragból?"

A tompa lüktetés enyhén csökkent, a tudata peremén vibráló vörös köd, ha nem is fegyelemmé, de egyfajta óvatos nyugalommá szelídült. A szeme előtti ködből lassan kibontakozott egy homályos kép: a dolgozók barakkjai és több száz dolgozó. Szívrohamszerű, heves fájdalmat érzett a mellkasában; amíg pihent, kissé enyhült. Cain átkozottul megalázónak érezte a falnak dőlve ülni, miközben alattvalói nyilvánvaló iszonyattal merednek rá. Volt ebben valami vicces: vajon mit szólna Erich Malachor, egy kis falu egyszerű ura, a mai Eastmarchhoz, illetve annak urához? Óvatosan föltápászkodott. A dolgozóbarakkok bejáratánál álló, Selvren-falkabeli ember szemmel láthatóan bizonytalanul figyelte. Cain elvánszorgott mellette. Parancsa ellenére az őr előrelépett segíteni. Egyik kezét Cain vállára tette. Cain elkapta a barbár alkarját, és jobb kézzel a falnak taszította.

Egy pillanattal később a Gyűrű sikoltott, hangtalan fehér sivítással: pengeként hasított Cain szeme között egyenesen az agyába.

 

Már majdnem elérték a pajzs első oszlopát, amikor meghallották a sikolyt. Magát a hatalmas pajzsot nem lehetett látni, csak a szélein verődött gyengén vissza a csillagok fénye.

A sikoly szinte letaglózta őket. Loga megtántorodott, térdre esett. Loden Almandar alig észrevehetően megingott. "Bántott valakit", mondta határozottan.

A sivítás visszhangzóit Loga agyában. Mivel Lodennél, illetve általában az uralkodóknál érzékenyebb telepata volt, alig hallotta Lodent, és képtelen volt gondolatban válaszolni.

-- De nem a Gyűrűvel -- mondta zihálva. Loden fölsegítette, és megvárta, amíg a férfi újra lábra állt. -- Rajta van, de nem használta.

Alig száz méterrel a pajzson túl már látszott az egyik föld feletti épület; ez a barlangok egyik bejárata volt. Nekik nem volt rá szükségük. Csak a pajzson kellett átjutniuk.

Nem volt könnyű a feladat. Maga a próbálkozás is elpusztíthatta őket. Útközben ott voltak a semleges téren áthatoló tudatos és bizonyos fokig önuralommal bíró lények, mindazonáltal csak tömeges energia.

A pajzson átjutás energiaként alkotó elemeikre tépte volna szét őket. Emberként nagyon-nagyon fájdalmas lett volna, főként egy Logához hasonló érzékeny telepatának. Habozás nélkül belesétáltak a pajzsba.

Mintha melaszba léptek volna. Körülöttük a levegő ionizált, és villámszerű szikrák csaptak ki hajukból és ujjaikból. A génlény és a mutáns előrenyomultak az egyre növekvő ellenállásban.

 

-- Denahi! -- Cain magánorvosa fölnézett Mersai tábornok ellentmondást nem tűrő hangjára. Mersai a főképernyő fölé görnyedt, és a védőpajzsot figyelte. -- Furcsa dolgok történnek a pajzzsal. Több mint négyszáz megawattal megy, de többet akar. Befolyásolhatja, amit Cain a Gyűrűvel művel?

Valri Denahi, aki kizárólag Cainnel foglalkozott, egyszerűen vállat vont. A doktornő az egyik kikapcsolt állásnál ült, táskájával. Amint Cain amúgy figyelemre méltó fizikai képességeinek végére ér, hívhatják.

-- Honnan tudjam? Sosem rajongtam Cain misztikus ötleteiért, főparancsnok. Nem értem a Fényt, sem azt, ahogyan Cain manipulálja. Végül azt sem, miként segíthetné ez az átkozott Gyűrű akár őt, akár minket az uralkodók ellen. Ha nem öli meg magát ma éjjel, megkérdezzük tőle, jó?

Természetesen szónoki kérdés volt, és Mersai visszafordult a munkájához. Mindenki tudta, Cain nem hallotta meg azokat a kérdéseket, amikre nem akart válaszolni; és ha kétszer kellett nem meghallania, szabadjára engedte indulatait.

-- Első parancsnok -- kérdezte Mersai --, mennyi a jelenlegi erőkimenetünk?

A parancsnok lenézett a terminálra.

-- Az energiarács jelenlegi terhelése 2015 megawatt, uram. Ha elveszek a dolgozó negyedtől, körülbelül megkétszerezhetem a pajzsra az adagot.

Mersai bólintott.

-- Jelezzék a dolgozóknak, hogy elsötétítünk. Több energiát a pajzsra. Adjuk meg, amit kér.

 

" Veszély. "Cainen áramütésként futott végig a bizonyosság. Az imbolygó világ hirtelen megállt körülötte, színjózan lett. A Gyűrű távoli gonddá vált, az nem öli meg olyan gyorsan, mint... mint micsoda?

Egy gyalogjárón állt az egyik természetes barlangban. Az ellenőrző hídon, a Fegyvertár gyártási részlege fölött. Egyik harcosa -- illetve a rendjelekből ítélve parancsnoka -- merev vigyázzban állt mellette.

Harminc méterrel alattuk egy összetört alak hevert a földön.

-- Első parancsnok, mi történik itt?

A lány remegett, akárcsak a hangja. -- ...Uram, nem értem a kérdést. Cain lassan végignézett az üres barlangon.

-- Eljöttek. Hol vannak?

-- Nem értem, uram. Cain hirtelen felé fordult.

-- Ki az ott lent? Hogyan esett le, és mit csinált itt ilyenkor?

A parancsnok dadogni kezdett:

-- U... uram, Teador, uram, Teador dolgozó. N... nem tudom, hogyan esett le, uram. Helyesen válaszoltam?

-- Micsoda?! -- Cain lassan körülnézett. Abban a pillanatban megremegtek körülöttük a fények. Én taszítottam le? Ugye, én voltam?

Alig hallotta a választ.

-- Igen, uram.

-- Ó. -- A veszély közelségének éreztére hirtelen rádöbbent, még a lézerkardja sincs nála. Egészen máshol járt az esze beszéd közben. -- Nem baj, előbb-utóbb úgyis kivégeztettem volna. Az óriásoknak kémkedett, és már nem nagyon hitték el a beletáplált információkat. Most mennem kell. Azt hiszem .... valaki vár. -- Most először hallhatta Mielo parancsnok Cain lordot nem hivatalosan beszélni, s a földbirtokoslányt félelme ellenére meglepte, hogy ura szolgaként beszélt; a szóbeszéd szerint az is volt. Cain vállon veregette. -- Na, minden rendben. Ne aggódj. Mennem kell. -- És Cain lord, Eastmarch ura, sietősen távozott.

Jana Mielo parancsnok még akkor is a félelemtől reszketve állt, amikor Cain lord barbár szolgája kilépett a sötétségből a gyalogjáró déli végén; parancsnokára, majd a földön fekvő, mozdulatlan alakra nézett.

-- Egy testőre és egy dolgozója -- mormolta. -- Remélem, megéri.

A barbár testőrök, szigorúan véve, nem tartoztak a parancsnoksághoz. De amikor Kavad kedvesen azt mondta: "Maradj a helyeden, Mielo", a parancsnok végtelenül hálás volt. Meg sem lepődött, hogy Kavad tudta a nevét.

-- A barbár Jimallal elvitetem a testet. Szerencsére Teadorról mindenki tudta, bajkeverő.

-- Uram... igen... uram. -- Pusztán reflexből tisztelegni akart. A barbár keményen elkapta csuklóját. Ezüst szemével a lányra nézett.

-- Ne csináld ezt -- mondta egyszerűen. -- Mennem kell. -- Sietség nélkül megfordult, és hosszú léptekkel ura nyomába eredt.

 

-- Ha kétezer évig élek -- mondta Loga kissé lihegve --, akkor sem csinálom meg ezt még egyszer. A pajzs utolsó rohama majdnem megölt.

Loga a leszállópálya fölötti épület padlóján feküdt. Ott ebédelt -- épp egy nappal korábban -- Cain Solannel. A két őr eszméletlenül feküdt. Gyenge akaratú emberek: Loga könnyű kis szuggesztióval mindkettőjükét padlóra küldte. Ez eszébe juttatta a közte és az átlagdolgozók közti hatalmas szakadékot; valójában az élőlények két különböző rendjébe tartoztak.

Loden bólintott.

-- Nem kell sietnünk. Ezek ketten nem ébrednek fel egyhamar, Cain pedig várhat. -- Loga bólintott. Cain tud ittlétünkről?

-- Talán. -- Loga összébb húzta magán a harcosoktól elvett köpenyt. -- Legalább olyan jó telepata, mint én, de inkább jobb. Amennyiben a Gyűrű nem vonta el túlságosan a figyelmét, tudja.

-- Nagyon jó. Először beszél velünk, vagy mihelyst meglát, támad?

-- Nem tudom. Attól függ, mennyire emlékszik az Akadémián tanultakra.

Loden uralkodó korábban nem érdeklődött az Akadémia iránt, aztán meg már késő volt.

-- Nem értem.

-- Cain helyében én beszélnék először. Azzal semmit sem veszít, csak nyerhet. De nehéz megjósolni, mit fog csinálni. Átkozottul okos. A beszédnek lenne értelme, tehát várható azonnali támadása, mivel mi a beszédet várjuk előbb. Ő attól fél, hogy én okosabb vagyok. Ha komolyan fél, egyszerűen pénzfeldobással dönti el, mit csináljon.

Loden rámeredt.

-- Nem vagy magadnál? Cain egy dolgozó.

-- Nem. Ő Cain.

Loden végiggondolta a dolgot. Zavarba jött; nehezen tudott szabadulni az ősrégi reflextől: egy dolgozó nem lehet ellenfél.

-- Úgy gondolj rá, mint az eddigi legokosabb uralkodógyerekre. Akkor nem tévedsz nagyot.

-- A legoko... -- Loden gyorsan bólintott. -- Tehát mégsem árt a sietség. Amint kész vagy, indulunk.

-- Beletelik egy-két percbe. -- Loga elhallgatott. Még mindig nagyon fázott, mintha a pajzs utolsó rohama minden csepp melegséget kiszívott volna a testéből. -- Legalább. Meséltem már azt a viccet a cowboyról, aki...

 

Először a Gyűrű ragyogását látták. Olyan volt, mint valami keresőfény: föl-le hullámzott, Cain kezének mozgását követve. Belépett a parancsnoki központba, és egy pillanatra megállt. Doktor Denahi megdöbbent, mennyire rosszul néz ki. Máskor sápadt bőre most vörös volt, fekete köntöse izzadtan tapadt testéhez. Viszont egyenesen járt, és a doktornőhöz érkezett jelentésekkel ellentétben szemlátomást tisztán érzékelte a környezetét.

-- Mindenki -- Cain nem emelte föl a hangját -- kifelé. Egy percen belül üres legyen a központ!

A tucatnyi harcos, a három parancsnok és Denahi doktor mozdulatlanul álltak. Végül Mersai tábornok szólalt meg:

-- Uram, mi...

Cain tágra nyílt szemmel fordult az öregemberhez.

-- Megértette a parancsot, tábornok?

-- Harcosok! -- Mersai nem vette le szemét Cainről. -- Oszolj! Sorakozó parancshirdetéskor! Futólépés, indulj!

Harcosai engedelmeskedtek, miután lezárták a terminálokat, az őrberendezéseket, a pajzsot pedig a számítógép-hálózatra kapcsolták. Húsz másodperc múlva csak Cain, Mersai és Valri Denahi tartózkodott a parancsnoki központban. Cain a terminálhoz rohant, ahol percekkel azelőtt még Mersai figyelte a pajzsot.

-- Számítógép -- mondta Cain --, kérem a pajzs energiaigényét az elmúlt órában. -- Éppen csak odapillantott a görbére. -- A fenébe, legalább kettő, és ezek szerint az egyikük Loden. Vagy három kisebb uralkodó. -- Elfordult a termináltól, és meglátta a két embert. A Gyűrű, mivel dühöt érzett, égetni kezdte a kezét, akár az olvasztott fém. A fájdalomtól megfeszültek az izmai, de az arcán semmi nem látszott. -- Nem volt világos a parancsom?

-- Uram -- mondta Denahi doktor --, nézz magadra!

-- Uram -- szólt halkan Mersei --, megsebesültél.

"Nem annyira, mint te leszel mindjárt", tolakodott Cain ajkára a gondolat. Valami végül meggátolta, hogy kimondja, és csak annyit szólt:

-- Igen, tudom. És ti nem segíthettek. Most menjetek.

Mersai értett a hangszínből.

-- Uram. -- Teljes belenyugvás volt ebben az egy szóban. Karon fogta a még mindig tiltakozó Denahi doktornőt, kivezette a parancsnoki központból, s magára hagyták Caint. Cain, kezén a lüktető Gyűrűvel, az egyik üres székbe süppedt. Az erő jelen volt, őt várta, csak el kellett volna kapnia, hogy magába zárja.

Természetesen ezt az uralkodók is tudták; és nem volt szándékukban meghagyni neki a szükséges időt.

Hosszan és mélyen lélegzett, próbálta megnyugtatni magát és az előtte álló feladatokra összpontosítani. Ha az uralkodók azt tették, amit ő tett volna a helyükben, akkor Lodent és Logat küldték. De ez, legjobb esetben is, csak elméleti feltevés. Loden uralkodó legalább annyira okos, mint ő, Loga még okosabb; így aztán nehéz volt kitalálni, mit fognak csinálni.

-- A fenébe -- suttogta Cain --, bárcsak lett volna időm lezuhanyozni.

 

-- ...erre a cowboy elkapja a ló fülét, belenéz a szemébe, és azt mondja: "Olvasd le a számról, a fene egye meg! Azt mondtam, posse!"

Loden fölnevetett.

-- Nem rossz, barátom. Kész vagy?

Loga a sötétben leengedte válláról a köpenyt. Még mindig fázott.

-- Azt hiszem, igen -- mondta végül. -- Ha szerencsénk van, Cain sem lesz sokkal jobb állapotban. Egy pillanatra elszédült az imént.

-- Mi? -- Loden körülnézett a csendes szobában. Itt van a közelben?

-- Nem. -- Loga fölállt. -- Ha megengeded, vezetlek. Egy szinttel lejjebb megyünk, aztán még pár száz métert. Cain vár.

"Honnan tudod?" "Bevésődött meghívás, barátom", mondta röviden Loga. "Már megtalált minket."

 

Egy pillanatra meleg biztonságot éreztek. Azután hidegség vette körül őket.

A parancsnoki központban félhomály volt, nem nagyon látták Caint. Kezét összekulcsolta az ölében. A Gyűrű fénye alulról világította meg az arcát, így annak nagy része árnyékban maradt.

Loga biztosan tudta, Cain figyelmét nem kerülte el pillanatnyi szédülése, amikor megjelentek; sem az az ártalmatlan mozdulat, amivel Loden Almandar segített visszanyerni az egyensúlyát.

Cain erős, magabiztos hangon szólalt meg:

-- Kérlek bocsássatok meg, hogy nem köszöntelek benneteket illendően, uraim, Loden és Loga. Loga semmit sem érzett a Gyűrű ragyogása mögött, csak a minden információt elzáró erős önkontrollt. -- Itt ültem és töprengtem, vajon mit mondjak nektek, illetve, mondjak-e valamit egyáltalán.

Loden Almandar kissé megnyugodott, de nem változtatott védekező állásán. Úgy látszik, Cain végül is a beszéd mellett döntött, legalábbis először.

-- És mit akarsz mondani, Cain? Cain két székre mutatott:

-- Kérlek, foglaljatok helyet. Nem kell fenntartanunk a látszatot, hogy Logának semmi baja, és nem akarom látni a szenvedését. -- Igazi ámulattal kérdezte: -- Tényleg átsétáltatok a pajzsomon?

Loden válaszolt.

-- Igen. Ülj le, Loga. -- Őt alig viselte meg az átkelés; lélektani okokból állva maradt.

-- Erős vagy, akár a bivaly. -- Cain rámosolygott. És érzékeny, mint a kőszikla.

-- Nem akarok szócsatázni, Cain. A Gyűrűért jöttem.

-- Megkétszereztem a pajzs erejét -- mondta Cain. -- Nem fogtok olyan könnyen kijutni, ahogy bejöttetek. Ami a Gyűrűt illeti... Hát beszélgessünk a Gyűrűről. Megmondtam az embereimnek, maradjanak kint. Nem fognak zavarni.

A Gyűrű enyhén fölragyogott, elűzve a sötétséget. Fénysziget képződött a parancsnoki központ közepén.

-- Talán el tudjátok venni tőlem a Gyűrűt. Talán nem. De ismerlek titeket, ismerem a gondolkodástokát. Elsősorban abban reménykedtek, meghallgatom az érveiteket, a mostanában történtek ellenére. Tartsátok észben -- akárcsak én --, hogy az érveitekkel ezer év szolgaságra kényszeríttettétek a népemet, mindössze azért, mert nem tudtuk uralni a Fényt. Mindazonáltal, tanács véne, meg fogsz lepődni. És te is figyelj, miközben megpróbálsz rávenni, hogy lemondjak a Fény Gyűrűjéről.

Loden sűrű szemöldöke alól Cainre sandított.

-- Hány éves vagy, Cain?

-- Mostanában nem számoltam utána. Körülbelül száz lehetek.

-- Ha jól emlékszem -- és bocsáss meg, ha nem idézem fel pontosan érveidet, de hát majd' nyolcvan év telt el híres beszéded óta --, az volt az egyik legnagyobb sérelmed, hogy megtagadjuk a dolgozóktól az ifjúságserkentőt. Uralkodunk rajtuk, s nem engedjük őket dönteni saját életükről.

-- Ha jól emlékszem, amiatt is ideges voltam, hogy pecsenyét akartatok csinálni a seggemből a Sugárzó Sivatagban.

Loden uralkodó elmosolyodott. Cain ezzel együtt ha négyszer látta mosolyogni.

-- Tus. De Cain, nézz körül. Már két átlagos dolgozóéletet éltél. A völgy felét magában foglaló hatalmas királyság fölött uralkodsz, s ebben a királyságban a te szavad a törvény. Dolgozók élete és halála függ a parancsaidtól. Mennyiben különbözöl tőlünk? Te sem osztod meg jobban az ifjúságserkentő titkát, mint mi annak idején. Nem engeded, hogy alattvalóid megkérdőjelezzék döntéseidet. Nekem úgy tűnik, Cain, hogy igencsak kezdesz hasonlítani ránk.

-- A sértéseid -- mondta szárazon Cain -- nem fognak segíteni a Gyűrű megszerzésében. Mellesleg tévedsz. Amint rájövök, hogyan kell szintetizálni az ifjúságserkentőt, megosztom mindenkivel. Egy rejtekhelyen rábukkantam a szerre, ez minden. Sok embernek kevés. Miután eleget foglalkoztam veletek, a géntervezés tudományának újrafejlesztése a szándékom, és akkor újraalkotom az ifjúságserkentőt. Loga -- mondta, enyhén megemelve a hangját --, kedves barátom, ha nem hagyod abba a gondolataim fürkészését, lekvárt csinálok az agyadból.

Loga azon nyomban elernyedt, és székébe süppedt. Zavartalanul nevetett.

-- Érdemes lenne megpróbálni, nem? Hogy vagy, Cain?

-- Azt hiszem, elég jól. Érdekes néhány hét volt. Zuhanótér... Mentél már keresztül zuhanótéren?

-- Sokszor. Először egy próbarepülésen -- Logának nem kellett kutatnia emlékeiben --, amikor Donner még csak építette a flottáját. Lenyűgöző élmény volt. Örökké tartott, és egy pillanat alatt véget ért.

-- Igen, ilyen volt.

-- Látom, még mindig hordod Artemis karkötőjét és csatját.

-- Miért ne?

Erre a kérdésre nem kapott választ, Loga másra terelte a szót.

-- Megcsináltad már az ugrást?

Cain egy hosszú másodpercig hallgatott. Meg sem próbálta elrejteni mosolyából a fájdalmat.

-- Nem. -- Ismét Lodenre fordította a figyelmét. Még mindig nem hallottam egyetlen elfogadható érvet sem a Gyűrű átadására. A nők, akiktől loptam, megesküdtek rá, hogy nem fegyver, és már-már hittem nekik. Viszont itt vagytok. Miért jöttetek, ha a Gyűrű nem fegyver?

-- A Gyűrű megöl téged, Cain.

Cain ijesztő higgadtsággal szólalt meg.

-- Igen, tudom. Harcol. Nem engedi magát irányítani. De az már más kérdés, hogy továbbra is meg akar-e ölni; azt hiszem, kezdem érteni. Mindenesetre, ha azt akarod mondani, hogy csak azért kockáztattad meg az átjuss a pajzson, hogy meg ne öljem magam, akkor hazudsz. Ráadásul rosszul. Tehát ez nem érv. Próbálkozz újra.

-- A Gyűrű nem fegyver, Cain. Nem a tied. Cain elmosolyodott.

-- Tudom. Ezért loptam el. Ha az enyém, szükségtelen ellopni.

-- Azért jöttem -- folytatta rendíthetetlenül Loden --, hogy elvigyem a Gyűrűt egy, az uralkodókért kötött alku miatt. Ha megtartod, valószínűleg megöl. De ha nem is öl meg és megtanulod irányítani, akkor sem fog neked segíteni. Legrosszabb esetben a végzeted, de semmi esetre sem az a fegyver, mellyel legyőzhetsz minket.

-- Még mindig nem győztél meg.

Loden úgy beszélt, mint aki megzavarodott.

-- Aligha rendelkezhetsz vele, mivel nem a te tulajdonod. -- Logára irányította gondolatait olyan szűk intimitással, hogy Cain képtelen volt kihallgatni őket. "Loga, mi lenne, ha megmondanánk neki, itt hagyjuk a Földet?" "Nem segítene. Még ha el is hinné, tudná, hogy ezt mára Gyűrű ellopása előtt is meg akartuk tenni. A lopás nem változtatott semmin." "Mondjuk el neki az óriásokkal kötött alkut?" "Ha megsemmisítenénk az egyezséget, talán odaadná a Gyűrűt. Pusztán a hírért nem teszi meg." "Mi lenne, ha a gondolataimmal megesküdnék a Fényre, hogy nem akarunk ártani neki? Megmondanám: a Gyűrűért cserébe elhagyjuk a Földet, és soha nem térünk vissza. ""Próbáld meg."

A gondolatok csak egy pillanatig beszélgettek. Loden látta, Cain észrevette, bár a tartalmát nem érthette.

-- Cain -- kezdte --, hadd ajánljak egy alkut. Ha ideadod a Gyűrűt, gondolattal megesküszöm -- tehát hazugság kizárva --, az uralkodóknak nincsenek rossz szándékaik, nem akarunk ártani neked, valamint cserébe a Fény Gyűrűjéért a Föld összes uralkodója elhagyja a Földet. Önkéntes száműzetésbe vonulunk egy másik világba, és soha nem térünk vissza.

Eltartott egy ideig, mire hatottak a szavak. A Cain szemét rejtő árnyékfoltok rámeredtek.

-- Nem gondolod komolyan.

-- De igen. Csak egy szavadba kerül, és összekötjük gondolatainkat. Erősebb telepata vagy nálam, úgyhogy nem árthatok neked.

Eddig Cain meg sem moccant, mióta megjelentek. Most előrehajolt ültében. Lassan és halkan mondta ki:

-- Nem.

-- Miért nem, a fenébe is?

Loga észrevette a gondolatot, az egyetlent, amit Cain eddig látni engedett: "Középpont és csönd van ott, és a mélységben erő. "Loga tudta, a gondolat nem rá, hanem a Gyűrűre irányult; legnagyobb megdöbbenésére a Gyűrű ragyogása erősödött és állandósult.

-- Mert akarod. -- Cainben a feszültséget kiegyensúlyozta valami, de Loga nem jött rá, mi. Uram, Loden, nem bízom benned.

-- Cain, a nagyanyám nevére esküszöm, őszinte az ajánlatom.

-- Nem kétlem. -- Cain kíváncsian fürkészte a széles, nyílt arcot. -- Te egy őszinte ember vagy, Loden Almandar. Soha életedben nem kellett hazudnod a nálad hatalmasabb emberek haragjának elkerülése érdekében. Az egyetlen, aki megpróbálta előírni cselekedeteidet, az apád volt, és te meggyilkoltad.

Loden Almandarnak a szeme sem rebbent.

-- Ha még egyszer szóba hozod az apámat, fiú, megöllek. Te leszel az első ember, akit apám óta megölök.

Cain nem is nézett rá.

-- Fogd be a szád, Loga. -- Loga éppen akkor akart megszólalni; most megdöbbent. -- Azt magyarázom, Loden, hiszek neked. Nem is kell látnom a gondolataidat. Előbb térdelnél le előttem, mint hazudj. -- Hirtelen farkasvicsorgáshoz hasonlóan elmosolyodott. -- Én viszont hazudok. Ennek köszönhetem az életemet. És agyamnak a hazugságot kiszagoló része, sajnos, mindig gyanakszik, hogy csak részigazságokat mondasz.

-- Azt hiszem -- szólt közbe Loga --, csak az időnket vesztegetjük. -- Cain még mindig nem nézett rá. Cain tud szócsatázni, Loden; itt ül és játszik az érvekkel, amíg össze nem szedi a bátorságát a támadásra.

-- Játszom, igen -- mondta vontatottan Cain. Ahogy az uralkodók játszottak szelídítőkertjükben a kertet ápoló, szelídített dolgozókkal. -- Egy pillanatra elhallgatott, azután fölkacagott. -- Meg lennétek lepve, finom uralkodók. Bizony, én is tanulok. Jó volt a próbálkozás, de nem fogtok földühíteni. Ezt már a Gyűrű is eljátszotta ma este. Nem jött be. Én várok, Loden.

Halk zúgás töltötte be a helyiséget.

Színtiszta önuralom; valahol legbelül a fáradtság hűvös nyugalma terült el Lodenben. A Cain várta szavak epekeserűek voltak.

-- Mit akarsz a Gyűrűért cserébe?

Cain kíváncsian szemlélte.

-- Nehéz volt ugye?

-- Mit kérsz?!

Cain várt, amíg elhaltak a kiabálás visszhangjai.

-- A düh nem célravezető, Loden, így nehezebb uralni a Fényt.

Loga uralkodó elnevette magát.

-- Egy pont a hazai csapatnak.