Epilógus

 

 

 

Az elkövetkező hetek egészen másmilyenek voltak, mint amit Susan valaha is tapasztalt. Ő és Stanislav ott maradtak David folyton nyüzsgő, élettől pezsgő otthonában. Bár csak egyszintes volt, annak viszont hatalmas, az alagsor pedig még a felszín feletti résznél is nagyobb, sok-sok hálószobával, Halhatatlanok és Szekundánsok számára, akik ott töltötték az éjszakát, vagy ott is laktak.

A környéken élő Halhatatlanok nagyrészt idegyűltek, mert úgy tűnt, hogy amíg Stanislav az ő alagsorában feküdt sztázisban, egy félelmetes ellensége akadt a Halhatatlan őrzőknek. És Sethnek. És… hát tulajdonképpen az egész világnak. Az a gazember már kétszer is majdnem sikeresen kirobbantotta a harmadik világháborút, ami elindította volna az Armageddont.

Az ellenség, Gershom, hajlandó volt bevetni bármilyen fegyvert, ami hatásosnak bizonyulhatott Seth ellen. És bár Susan ezt nehezen akarta elhinni, Stanislav azt mondta neki, hogy az egyik ilyen fegyver ő maga. Seth mindig is rendkívül védelmezően viszonyult mind a Halhatatlanokhoz, mind a Tehetségesekhez. Így aztán Gershom úgy döntött, hogy azzal sebezheti meg legjobban Sethet, ha azokat bántja, akik fontosak neki.

Milyen furcsa és üdítő volt azok sorában lenni, akikkel törődik! Azok között, akikkel mindenki törődik. A Halhatatlan őrzők és a Szekundánsok egyértelműen a család tagjaként tekintettek rá.

De ha nem így lett volna, ha nem ugrott volna boldogan fejest a világukba, Stanislav akkor sem szívesen engedte volna haza és hagyta volna egyedül. És azt sem félt bevallani, hogy személyes okai is vannak arra, hogy fenntartsa ezt a szoros közelséget. Hogy fontos neki. Annyira fontos, mint amennyire a férfi fontos Susan számára. Így összeszedte néhány holmiját, magához vette Jaxet Annától, és beleegyezett, hogy Stanislavval marad Davidnél.

Igazából nem is volt túl sok meggyőzésre szüksége. Szeretett itt lenni. Szerette normálisnak érezni a másságát. Szerette a bajtársiasságot, a családias légkört. A rengeteg nevetést a csalódások és a komor kihívások ellenére.

Olyan sokáig volt egyedül. Minden pillanatban, amit Stanislavval töltött, azt akarta, hogy még ezer és ezer hasonlót éljen át.

– Elmehetnénk innen. – Stanislav halkan beszélt, az ágy szélén ült és a bakancsát fűzte.

A hálószobájukban helyet kapott kedvenc íróasztalán kinyitott laptopból Susan felnézett rá.

Stanislav nagyon gyorsan visszaszokott a vámpírvadász éjszakákhoz, és legjobb tudása szerint segített testvéreinek az ellenségeik felkutatásában. Míg ő ezt csinálta, Susan Alexei-jel és a többi Szekundánssal edzett Davidnél, hogy jobban meg tudja védeni magát, ha ismét szükség lenne rá. A maradék szabadidejében pedig írt. – Mi?

– El tudnánk menni innen – a férfi kibújt hatalmas méretű bakancsából, majd a másikat is fűzni kezdte. – Valami biztonságos helyre. El a tűzvonalból. A tengerentúlra.

– Ha jól értettem, Gershom bárhol képes kárt okozni, és meg is tenné, mert tud teleportálni, a hatalma és az ereje pedig majdnem megegyezik Sethével. Nem hinném, hogy máshol ennél nagyobb biztonságban lehetnénk.

A férfi még mindig nem nézett fel, a bakancsára koncentrált. – Vannak olyan helyek, ahová elvihetnélek. Olyan helyek, amikről még Seth sem tud, ahol biztonságban tarthatnálak, amíg ennek vége lesz.

– Közben pedig megölne a tudat, hogy a testvéreidnek nélküled kell megvívniuk ezt a csatát – mondta gyengéden a lány.

Stanislav levette a bakancsot, a térdeire könyökölt és a padlóra meredt. Aztán felnézett rá. – Nem akarom, hogy bármi is történjen veled – vallotta be. – Azt soha nem bocsátanám meg magamnak.

Susan felállt, odament hozzá és letérdelt mellé a padlóra. – Ha bármi is történik velem – simította rá a kezét a combjára –, az nem a te hibád lesz.

Betakarta nagy kezével az övét. – Ahogyan az sem a tiéd, ha velem történik valami.

A lány összeráncolta a homlokát.

Stanislav felemelte a kezét és csókot nyomott a tenyerébe. –Tudom, miért edzel olyan keményen esténként, amíg én vadászom. Tudom, hogy attól félsz, hogy feláldozom az életem a tiédért, ha nekem kell gondoskodnom a biztonságodról. Tudom, hogy azt reméled, hogy ha keményen edzel, akkor felkészültebb leszel és elkerülheted ezt.

– De honnan…?

– Hajlamos vagy kisugározni a gondolataidat, ha feszült vagy, vagy aggódsz.

Susan nyelt egy nagyot. – Nem akarom, hogy meghalj értem, Stanislav.

A férfi ajka szomorkás mosolyra húzódott. – Én meg azt nem akarom, hogy egyáltalán, bárhogy is meghalj. Négy évszázadot vártam, hogy megtaláljalak. – Felemelte a másik kezét is, abba a tenyerébe is belecsókolt, majd felhúzta a combjára és átölelte a derekát.

A lány pulzusa megugrott.

– Szeretlek, Susan.

Szétáradt benne az öröm.

– Nem várom el, hogy te is mondd – suttogta a férfi –, csak azt akartam, hogy tudd. Ha a következő csata után már nem lenne lehetőségem elmondani. Talán meghalok. Vagy Gershom vet véget egy szempillantás alatt az időnknek.

Susan biztos volt benne, hogy Stanislav nem neki szánta ezeket a gondolatokat. De ő is ugyanígy gondolkodott. – Én is szeretlek.

A férfi szeme borostyánfényben felragyogott.

– Az, hogy ez ilyen gyorsan megtörtént az pokolian megrémít – suttogta a lány –, de őszintén szólva semmi okot sem látok rá, hogy várjak azzal, hogy kimondjam. Különösen, hogy a várakozás talán azt jelenti, hogy soha nem lesz alkalmam elmondani neki.

Stanislav szemei még fényesebben ragyogtak.

Susan elmormolt magában egy káromkodást. – Az utolsó részt is hallottad, igaz?

– Igen.

Az ördögbe, megint kisugárzott! Nagyon úgy tűnt, hogy ahogy egyre több időt töltött a férfi közelében, egyre lejjebb és lejjebb engedte a védelmét, ami soha nem történt meg vele ezelőtt. – Nézd. – A tenyereibe fogta kétfelől az arcát. Imádta a borostáját érezni a bőrén. – Ha megtörténik a legrosszabb, ez már akkor is megérte. – Gyorsan a férfi szájára szorította az ujját, amikor az tiltakozni akart. – Félre ne érts! Nem akarok meghalni, Stanislav. Tényleg nem. De ha mégis… – elhalkult és megrázta a fejét. – A veled töltött idő az életem legjobb része. Rátaláltam a szerelemre olyasvalaki oldalán, aki elfogadja azt, aki és ami vagyok. Valakit, akit imádok és aki boldogabbá tesz, mint azt valaha is gondoltam volna. Valakit, aki megnevettet, akitől eláll a lélegzetem, és aki mindennek tetejébe megajándékozott egy hatalmas családdal. Ez egy valóra vált álom. Amit semmiért sem cserélnék el.

A férfi szorítása felerősödött körülötte, Stanislav beletemette az arcát a hajába. – Nem akarlak elveszíteni – suttogta bele a nyakába. – A többiek elmesélték, mi történt, amíg távol voltam, Gershom pedig még mindig űzi a maga kis játékait. Még sosem volt nagyobb a fenyegetés.

– Akkor változtass át.

A karok acéllá váltak a lány körül. – Mi?

– Túl szoros – sóhajtott Susan –, túl szorosan ölelsz drágám.

Sietve ellazította az ölelést és hátrébb húzódott kissé. – Sajnálom édesem! Fájdalmat okoztam?

– Nem. És ne nézz úgy, mintha legszívesebben seggbe rúgnád magad. Nekem nem lett volna szabad csak így kikotyognom ezt. Megleptelek.

– Halhatatlan akarsz lenni?

– Igen.

– Ez nem olyan döntés, amit könnyedén lehet venni, Susan – figyelmeztette Stanislav, de a lány látta a szemében a feléledő reményt.

– Nem veszem könnyedén.

– Nem visszafordítható. – A férfi simogatni kezdte a karjait fel és le. – Ha megfertőződsz a vírussal, nincs visszaút. És gyógymód sincs rá.

– Tudom. És nem fogok hazudni, fogalmam sincs, hogyan tudom majd kezelni ezt az egész vámpírvadászatosdit éjszakánként. De ha ez egyben azt is jelenti, hogy veled tölthetem el az örökkévalóság hátralevő részét, akkor nem kérdés, hogy megéri.

– Egészen biztos vagy benne? – Olyan ámulattal a szemében nézett a lányra, mint amikor először látta a kis Adirát, mintha el sem hinné, hogy ez valóság lehet.

– Teljesen biztos.

Stanislav mohón megcsókolta. – Köszönöm! Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy boldoggá tegyelek és biztosítsam, hogy soha ne bánd meg a döntésed. Ígérem!

Most Susan csókolta meg, lágyabban, a nyelvével végigsimított a száján. – Mindent? – kérdezte halkan, és finoman beleharapott Stanislav alsóajkába.

A borostyánizzás felerősödött a férfi szemében. – Mindent – ismételte elmélyült hangon.

Susan összehúzott szemmel, számító pillantással végignézett a mögöttük lévő hatalmas ágyon. – Akár most azonnal is nekilátnál?

Stanislav megmarkolta a csípőjét. – Gondolkodás nélkül.

Megszólalt az ajtócsengő.

Stanislav káromkodott.

Susan nevetett, kiszabadította magát a karjai közül és felállt. A férfi tovább morgott a félbeszakítás miatt, de visszahúzta az ágyra a lányt és ő állt fel.

David házában az alagsori lakosztályok hangszigeteltek voltak, hogy biztosíthassák a nyugodt pihenést a Halhatatlanoknak. A csengőket azért szerelték fel, hogy jelezhessék a látogatók érkezését.

Susan figyelte, hogy Stanislav átvág a szobán. Imádta így látni. Gyűrött ruhában. Borzas hajjal. Cipő nélkül. Hosszú léptei lusták, nyugodtak voltak. Olyan átkozottul jóképű!

Kinyitotta az ajtót. Marcus állt a folyosón. – Helló! Elnézést a zavarásért.

– Semmi baj – felelte Stanislav.

Susan is felállt és odament hozzájuk.

– Nos… – Marcus az egyik lábáról a másikra állt, bizonytalannak tűnt, hogyan is mondja el azt, ami miatt idejött. – Megkértek, hogy adjak át egy üzenetet.

Stanislav összevonta a szemöldökét. – Ki kért meg?

Marcus megrázta a fejét, majd Susanra nézett. – Tudod, hogyan húzd be Stanislavot az álmaidba? Vannak telepaták, akik képesek rá.

A lány bólintott. – Ha egymáshoz érünk alvás közben, az álmaink hajlamosak összeolvadni.

– Remek! Nos, akkor gondoskodjatok róla, hogy ma lefekvéskor szorosan öleljétek egymást, mert társaságot kapsz álmodban.

Stanislav szemöldöke felszaladt. – Egy álomjáró?

Marcus bólintott.

Susan felnézett Stanislavra. – Mi az az álomjáró? Olyan, mint a telepata?

– Bizonyos értelemben igen. Az álomjáró akkor tud belépni valakibe, amikor az alszik. Nem képes olvasni minden gondolatot. Viszont kezelni tudja adott személy álmait, és képes beszivárogni azokba. – Odafordult Marcushoz. – Nem is tudtam, hogy van ilyen képességű személy a közelben. Ismerem?

Marcus vállat vont. – Ezt nem bízták rám. Csak az volt a dolgom, hogy szóljak. Aludjatok jól!

Susan utána bámult, míg végigsétált a folyosón Amival közös lakosztályuk felé. – Aludjatok jól a seggem… olyan kíváncsi vagyok, hogy valószínűleg el sem tudok majd aludni.

Stanislav rákacsintott. – Azt hiszem, arról éppen gondoskodhatok, hogy nagyon is jól aludj. – Becsukta az ajtót, a karjába kapta és odavitte az ágyhoz.

 

 

 

– Amikor a szerelem – énekelte halkan Susan és közben Stanislav szemébe nézett – az álmaimba lopózott…

A férfi rámosolygott, még jobban odaszorította a mellkasához és tovább táncoltak a lány konyhájában.

– Neked adtam a szívemet.

Örökre ez marad a kedvenc dala, mert el volt a legelső, amit a lánytól hallott.

Susan felmosolygott rá.

Mennyire szereti őt! Ki gondolta volna, hogy egy súlyos sebesülés és élve eltemetés lesz a legeslegjobb dolog, ami valaha is történt vele hosszú élete során?

Amikor a dal vége tért, megcsókolta Susant. – Újra – súgta neki.

A mogyorószín szemekből sugárzó gyengédség megmelengette a szívét, míg a lány teljesítette a kérését.

A megkopott munkafelületek eltűntek, a helyükön márvány fénylett, új, modern eszközök tükrözték vissza az alakjukat, ahogy körbekeringőztek a helyiségben. Segíteni fog neki, hogy minden szobát teljesen felújítsanak a házában. Vagyis most már a házukban. Ez lesz az álomház, amire Susan mindig is vágyott.

Már ha egyáltalán Susan valaha is hajlandó lesz elszakadni David otthonától. Imádta a nyüzsgést, a családi összejöveteleket. De Stanislav biztos volt benne, hogy megtalálja a módját, hogy vonzóbbá tegye az otthonát. A hátáról lecsúsztatta a kezét a fenekére. Igen, számos módot találhat rá.

– Több mint négyszáz éve ismerlek – szólalt meg egy mély hang mögötte, aminek ugyanolyan akcentusa volt, mint az övé –, hogy a francba nem tudtam róla, hogy szeretsz táncolni?

Stanislav döbbenten megfordult. Nagyra nyílt a szeme. Élesen beszívta a levegőt. – Yuri?

Az idősebb Halhatatlan ott vigyorgott rá a konyhában. – Jó újra látni barátom.

Egy nő is állt mellette. De Stanislav csak a testvért látta, akit elvesztett.

Három hatalmas lépéssel szelte át a konyhát és a karjába söpörte Yurit.

Yuri a hátát lapogatta és viszonozta a bordaropogtató medveölelést. – Hiányoztál – mondta érdes hangon.

Stanislav torka úgy összeszűkült, hogy csak bólintott, képtelen volt megszólalni.

Yuri kissé hátrébb húzódott, megmarkolta Stanislav tarkóját és összekoccantotta a homlokukat. – Azt hittem, azon a napon te is meghaltál, mint én. Hogy eltűntél, mielőtt elbúcsúzhattam volna tőled. – Nedvesség csillogott borostyánsárga szemeiben. – Azt hittem, hogy soha többé nem látlak.

– Susan megmentett – vágott közbe Stanislav. – De te meghaltál. – Az ő szemét is elhomályosították a könnyek. – Az én hibámból.

Yuri ujjai szorosabban markolták a tarkóját, egy kicsit meg is rázta. – Soha ne mondd ezt! Soha ne gondold ezt! Ez nem igaz!

Stanislav nem akarta, de… – Nem kellett volna elhagynom a helyem. Nem voltam ott, hogy védjem a hátad. Tudtam, hogy akkoriban zavart voltál, és hogy jobban kellene…

– Pontosan azt tetted, amit kellett – szakította félbe Yuri. Stanislav nem értette hogyan hiányozhat teljesen a harag a barátja arckifejezéséből. – Nem hibáztál barátom. Nem csináltál rosszul semmit. A halálom tulajdonképpen egy nagyon jó dolog volt.

Stanislav döbbenten meredt rá. – Hogy mondhatsz ilyet?

Yuri hátralépett és átkarolta a nőt, felhívva ezzel rá Stanislav figyelmét. – Mert ez tette lehetővé, hogy együtt legyek Cattel.

Míg Stanislav értetlenül bámult a nőre, Susan odalépett mellé és a tenyerébe csúsztatta a kezét. Megszorította, szüksége volt erre a kapcsolatra. – Hogy mi?

– Marcus mesélte, hogy már visszaemlékszel a teljes múltadra – mondta Yuri.

– Te beszéltél Marcusszal?

– Gyakran beszélek vele, amikor nincs más a közelben. Tehát a memóriád ismét ép? – kérdezte Yuri.

– Igen.

– Akkor arra is emlékszel, milyen zavart voltam a csata előtti pár hétben. – Rámosolygott a mellette álló nőre. – Azért volt, mert beleszerettem egy nőbe, aki nem lehetett az enyém.

A nő rámosolygott, majd kezet nyújtott Stanislavnak. – Helló! Catherine vagyok.

Stanislav megfogta a felajánlott kezet és a szájához emelte. – Stanislav. Örülök, hogy találkoztunk. – Hátrahőkölt, amikor elöntötte a felismerés. – Te vagy az álomjáró?

– Úgy is mondhatjuk – felelte a nő brit akcentussal.

Yuri szólalt meg, magára vonva ezzel a tekintetét. – Ő is szellem, mint én Stanislav. Bastien testvére.

Rámeredt. – Sebastien Newcombé? – A Halhatatlanok fekete bárányának testvérét kétszáz éve megölte vámpírrá vált, megtébolyodott férje. Stanislav eddig azt hitte, hogy Yuri egy emberi nőbe esett bele, akit nem lehetett biztonságosan átváltoztatni. Egy olyan nőbe, aki nem lehet az övé.

Most hirtelen megértette. Ránézett Yurira.

Akárcsak Marcus, Yuri is látta a szellemeket.

Yuri bólintott. – David házában kísértett.

Cat elfintorodott. – Mindig utáltam ezt a kifejezést.

Yuri rávigyorgott. – Rendben édesem. De most már mindketten ott kísértünk.

Mert a halál kiszabadította a testéből, ezért együtt lehet a szellemmel, akit szeret. – Boldog vagy? – kérdezte tőle Stanislav, aki igyekezett feldolgozni magában ezt az egészet.

– Nagyon boldog – erősítette meg Yuri. – És most, hogy visszatértél, még boldogabb. – Susan felé fordult. – Örülök, hogy visszavitted.

Stanislav zavartan ébredt rá, milyen udvariatlanul viselkedik. – Susan, ő itt Yuri. – Ezzel mindent el is mondott róla. – Yuri, ő Susan.

A lány rámosolygott a barátjára. – Örülök, hogy találkoztunk.

Yuri megfogta Susan kezét és az ajkához emelte. – Örülök, hogy Stanislav rád talált, Susan. – Rákacsintott. – Vagy fordítva.

A lány szeme tágra nyílt. – Olyan valóságosnak tűnsz! – Azonnal el is pirult. – Ó! Elnézést! Nem lett volna szabad ilyet mondanom.

Yuri nevetve megpaskolta a másik kezével a kézfejét. – Semmi gond. Az álomvilágban ugyanolyan valósak vagyunk, mint te. – Elengedte a lány kezét és rákacsintott Stanislavra. – És annyiszor látogathatunk meg benneteket, ahányszor csak szeretnétek.

– Nagyon gyakran! – vágta rá Stanislav, aki végtelenül örült, hogy a barátja továbbra is része marad az életének. Alig várta, hogy megismerje a nőt, aki ellopta a szívét. Susan felé fordult. – Nem probléma?

A lány nekidőlt. – Hát persze, hogy nem. – Rámosolygott Yurira. – Telepata vagyok, és annyi gondolatban, emlékben láttalak már, hogy úgy érzem, mintha ismernélek. Ha ebben az álomvilágban még jobban megismerhetlek, annál jobb.

Yuri ismét kacsintott. – Elmesélhetem az összes kínos dolgot, amit kihagyott, amikor a múltjáról beszélt.

Stanislav összehúzta a szemeit. – És én is mesélhetek ilyesmit Catherine-nek.

Catherine arca felragyogott. – Ó igen! Kérlek!

Mindannyian nevettek.

– Seth tud erről? – kérdezte Stanislav. Úgy tűnt, Seth rendelkezik mindazon ajándékokkal, amikből a többi Halhatatlan legfeljebb egyet-kettőt kapott, így feltételezte, hogy a szellemeket is látja.

Yuri összevonta a szemöldökét. – Nem. Seth az egyetlen tövis a rózsakertemben.

Catherine vetett rá egy rosszalló pillantást, majd újra Susan és Stanislav felé fordult. – Seth önmagát hibáztatja Yuri halála miatt. A seb még mindig túlságosan fájdalmas, úgyhogy…

– Nem néz szembe velem – szakította félbe Yuri, az arcán ingerültség jelent meg. – Ha belépek egy szobába, ő azonnal távozik.

Catherine nekidőlt, és megveregette a mellkasát. – Légy türelmes, kedves. Szenved. Végül majd eljön hozzád.

Stanislav bólintott. – Én magam fogok gondoskodni róla, ha magától nem tenné.

Yuri elvigyorodott. – A fenébe, te meg is teszed. Ha bárki képes rá, hogy addig győzködje, míg feladja, az te vagy. Olyan makacs vagy, mint egy öszvér.

Susan felemelte a mutatóujját. – Ezt én is igazolhatom.

Ismét nevettek.

Yuri átkarolta Cat vállát és kifelé indult a konyhából. – Cat és én nagy gyakorlatra tettünk szert az álmok ellenőrzése és manipulálása terén, mióta elmentél. És van valami, amit meg akarok mutatni testvér.

Stanislav mosolyogva megszorította Susan kezét és utánuk mentek. – Rendben.

Yuri és Catherine a hátsó ajtón át a teraszra vezették őket.

Csillagok hunyorogtak felettük a felhőtlen éjszakai égen. Hűvös szellő susogott a fűben, békák, tücskök énekeltek.

Stanislav Susan kezét fogva követte őket le a lépcsőn, és végtelenül boldog volt, hogy azzal a két emberrel lehet, akiket a világon legjobban szeret.

Átsétáltak a holdfényben fürdő hátsó gyepen.

Yuri megállt a közepén és szembefordult velük.

Stanislav is megállt. – Nos? – kérdezte – Mit akarsz mutatni?

Yuri elvigyorodott. – Ezt.

A hold helyén a következő pillanatban a nap ontotta rájuk ragyogó sugarait.

Stanislav bensőjében felbődült a riadó, felemelte a karját, hogy védje az arcát, és felkészült, hogy a közeli fák menedékébe fusson.

De Yuri megragadta a csuklóját és ott tartotta. – Várj!

Stanislav ráhunyorgott az éles, kora délutáni fényben.

– Mit művelsz? – kérdezte Susan, az arcára kiült az aggodalom, miközben megragadta Yuri karját. – Tudod, hogy nem lehet a napon! Meg fogja égetni!

Yuri nem moccant, ahogyan a tekintete sem Stanislav arcáról. – Nem, nem fogja.

Amikor a barátja szája mosolyra húzódott, Stanislav leeresztette a karját és várt. A bőre átmelegedett a napsugaraktól. De a csípő érzés, ami figyelmeztette volna, hogy hamarosan ki fog pirulni, most elmaradt.

A nap nem ártott neki. A sugarai nem égették meg, nem hólyagosították fel a bőrét. Csak megfürdette szelíd, csodálatos melegében, felélesztette benne ezt a rég elfeledett érzést.

A szívverése felgyorsult.

Susan őt nézte, a fogai aggodalmasan harapták alsóajkát.

– Minden rendben – mondta neki, majd Yurira nézett. – Nem éget a nap.

Yuri megrázta a fejét, a vigyora még szélesebb lett, megmutatta fehér fogait. – A rémálmunk a külső világban, ebben az álomvilágban egyáltalán nem az. Csak olyan sok évszázadot töltöttünk te és én a sötétségben, hogy már álmodni sem mertünk napsütésről. – Szeretetteljesen rámosolygott Catherine-re. – Én sem tudtam, hogy élvezhetem ezt, amíg Cat meg nem mutatta. És most már te is tudod.

Itt, az álmok világában, Stanislav kinn állhatott a napsütésben anélkül, hogy viselnie kellett volna azt a borzalmas gumiöltözéket, amit a Hálózat fejlesztett ki a Halhatatlanok számára. Az álmokban nem kellett egész nap a négy fal között maradnia, vagy a sűrű árnyékban járnia. Itt újra normálisnak érezhette magát.

Ezen hihetetlen tudás birtokában lemeredt Susanra.

– Tényleg nem fáj? – kérdezte homlokráncolva a lány.

Megrázta a fejét, szinte szétvetette a boldogság, a két kezébe vette a lány arcát és először nézte meg napfényben. – Még szebb vagy, amikor megcsókol a nap.

A lány elmosolyodott és átkarolta a derekát. – Azért azt jobban szeretném, ha te csókolnál meg.

Örömmel végigsimított a szájával az ajkán, majd szorosan átkarolta, és visszafordult Yurihoz és Cathez.

Yuri mosolygott. – És még ennél is sokkal több mindent mutathatok neked, barátom. Most, hogy visszatértél, Cat és én rengeteg kalanddal fogjuk megtölteni az álmaitokat.

Stanislav megcsókolta Susan haját. – Alig várom.

A lány mosolygott. – Akárcsak én.

 

 

 

 

Vége