Tizenegyedik fejezet

 

 

– Mi ez a hely? – kérdezte Stanislav, amikor az út véget ért alattuk egy kavicsos kocsifelhajtón. Bár éjszaka volt, természetfelettien éles látása minden nehézség nélkül befogta az egyszintes épület látványát, amihez közeledtek. Alexei együtt kanyarodott a rövid felhajtóval, apró kövek ropogtak a kerekek alatt. Az ablakok sötétek voltak. Még a teraszon sem égett villany. Csak a hold nyújtott némi világosságot.

Alexei leállította a motort. – Ez jó hely. Senki sem tud róla, csak én és Dmitry. Az én privát menedékem.

Stanislav kinyújtóztatta nagy testét a kocsi mellett, majd megkerülte azt, kinyitotta az ajtót és a kezét nyújtotta Susannak, aki fáradtan rámosolygott és elfogadta azt.

Átkozott legyen, ha ettől nem érezte jobban magát.

A karcsú ujjak már nem remegtek. A szín visszatért a lány korábban sápadt arcába. És minden perc, ami anélkül telt el, hogy a lány követelni kezdte volna, hogy vigyék el Annához, vagy haza, egyre inkább megerősítette a reményét, hogy az esti sokkoló események nem távolították el tőle végképp.

– Köszönöm – motyogta a lány.

Bólintott, és Alexei felé fordult. – Indokolj! – Eleresztette Susan kezét és az egyik katonai zsákért nyúlt.

Alexei kinyitotta a másik hátsó ajtót és a második táskáért nyúlt. – Elég rég veled vagyok, Stan és együtt is lakunk, amióta kirendeltek melléd Szekundánsnak.

– Pontosan mi az a Szekundáns? – szólalt meg Susan is. – Mert az már nyilvánvaló, hogy nem másod-unokatestvérről van szó.

Alexei elvörösödött. – Tényleg nem. Bocsánat miatta. Nem tudtam, hogy bízhatok-e benned.

Susan felhúzta a szemöldökét és várt.

Stanislav majdnem elmosolyodott, ahogy a másik férfi szinte összement a számonkérő pillantás alatt.

– Azt hiszem, úgy mondhatnám a legérthetőbben, hogy én vagyok Stan őrzője. Vannak emberek, akik vadászni kezdenének rá, ha megtudnák micsoda, én figyelek rá, én tartom biztonságban. – Intett nekik, hogy menjenek utána a teraszra. – Olyasmi, mint Pengének Whistler.

– Mióta? – kérdezte Stanislav.

Alexei kiválasztotta a megfelelőt a kulcsai közül, és kinyitotta az ajtót. – Mit mióta?

– Azt mondtad, régóta az őrzőm vagy. Mióta?

– Huszonhét éve.

Susan szeme nagyra nyílt. – Mennyi idős voltál, amikor az őrzője lettél?

Beterelte őket maga előtt. – Huszonhat éves.

Stanislav rámeredt. – Ötvenhárom éves vagy? – Úgy nézett ki, mint egy jól karbantartott harmincas.

Alexei nevetett. – Fiatalabbnak látszom, igaz?

– Jóval fiatalabbnak – jelentette ki határozottan Susan.

Alexei megvonta a vállát. – A legtöbb Halhatatlan valószínűleg nem tud erről, de a Hálózat értesíti Sethet mindannyiszor, amikor egy Szekundáns leszolgált öt évet. És öt évente Seth meglátogat minden Szekundánst, meggyógyítja őket, és megszünteti az öregedés káros hatásait.

– Hogyan gyógyít? – kérdezte Susan.

– A kezével – mondta Alexei. – Seth nagyon erőteljes gyógyító. Nem képes teljesen leállítani az öregedési folyamatainkat, de alaposan megnyújtja az életünket. – Ránézett Stanislavra. – Remélem, vissza tudja állítani az emlékezetedet. Úgy tűnik, hogy valamilyen agykárosodást szenvedtél. És tudom, hogy azt még Sethnek is nehéz helyrehoznia. De ha van valaki, aki képes segíteni, hogy visszaemlékezz a múltadra, ő az.

Talán így van, de Stanislavnak esze ágában sem volt odahívni magukhoz a másik Halhatatlant. Alig egy órája találkoztak Alexei-jel. Túlságosan vakmerő dolog lenne teljesen megbíznia a férfiban.

Viszont furcsa módon azt egyáltalán nem érezte ostobaságnak, hogy teljesen megbízott Susanban. – És az a hely? – kérdezte, amikor a másik férfi egy apró készüléket vett a kezébe.

Alexei megvonta a vállát. – Mint mondtam, ez az én kis menedékem.

Az épület nem tűnt nagyobbnak nyolcvan négyzetméternél, nem volt szükség külön túrára a bejárásához. Stanislav minden helyiségbe belátott onnan, ahol álltak, a kicsi nappaliból. Apró, lakályos konyha. Miniatűr reggeliző sarok. Mikroszkopikus mosókonyha, egymásba érő gépekkel. Két hálószoba, mindegyikben szekrény. Közöttük a fürdőszoba.

– Ha mindenki, akivel együtt dolgozol, olyan megbízható, mint mondod – mondta –, miért van szükséged menedékre?

Alexei Susanra pillantott. Habozott.

– Minden rendben – mondta Stanislav –, előtte nyíltan beszélhetsz. Benne tökéletesen megbízom.

Susan bólintott.

Alexei felsóhajtott. – Mint mondtam, már huszonhét éve vagyok melletted. De még sosem láttalak randizni sem.

Susan szeme nagyra nyílt. Az nem lehet.

Stanislav kételkedett benne, hogy szándékosan közvetítette volna a gondolatot, de az hangos volt és tiszta. Áthelyezte a súlyát egyik lábáról a másikra. – Miért nem? – kérdezte, és nyugtalanul Susanra nézett. – Mi a baj velem? – Biztosan ugyanezt kérdezi magában a lány is. Most, hogy már nem volt csontsovány, Stanislav úgy gondolta, hogy nem néz ki túl borzalmasan. Miért nem érdekelték a nők?

– Semmi – sietett megnyugtatni Alexei. – Semmi baj sincs veled. Csak a Halhatatlan/ember kapcsolatok soha nem érnek jó véget, ezért csak nagyon kevés Halhatatlan vág bele.

Ugyanazt a borzalmas rémületet érezte, mint Susan. – Miért nem érnek jó véget? – A Halhatatlanok elvesztik az önuralmukat és véletlenül megölik a halandó kedvesüket, vagy valami ilyesmi?

– A Halhatatlanok nem öregszenek – mondta Alexei.

Susan Stanislavra pillantott. – Egyáltalán nem?

Bólintott, ez az információ egy kicsit sem lepte meg, bár nem emlékezett rá a múltjából. – Én mennyi idős vagyok? – kérdezte kíváncsian.

Alexei ismét egy furcsa pillantást vetett Susanra. – Biztosan azt akarod, hogy…

– Mennyi idős vagyok? – tette fel újra a kérdést.

Alexei felsóhajtott. – Négyszáznegyvenhárom éves.

Susan felnyögött.

Stanislavnak is be kellett látnia, hogy ez őt is sokkolta. Sokkolta és megrémítette. Az összes többi szarsága mellett Susannak pont a négyszáznegyvenhárom éves korára volt szüksége, hogy sikoltozva elfusson az ellenkező irányba?

Az pedig, hogy nem mondjuk harminc évet felejtett el teljesen, hanem négyszázat, még sokkal rosszabb volt.

Alexei felváltva nézte őket. – Az emberek korosodnak. A Halhatatlanok nem. Nem kell hozzá zseninek lenni, hogy bárki rájöjjön, milyen problémákat okoz ez egy kapcsolatban. Szóval ezért nem randiztál, Stanislav.

– Régebben sem? – kérdezte Susan.

– Soha.

Bánat jelent meg a lány portól, vértől maszatos arcán. Több mint négyszáz évet leélt szerelem nélkül?

Stanislav összerezzent, amikor elkapta a gyengéd gondolatot. Úgy tűnik.

Alexei törte meg a rájuk telepedett csendet. – Sosem bántam meg, hogy vállaltam ezt a munkát, és úgy terveztem, addig folytatom, amíg fizikailag képes leszek rá. Ez azonban magányt is jelent. – Egyre bizonytalanabbá vált, míg beszélt. – Sajnálom Susan, próbálom olyan finoman megfogalmazni, ahogyan csak lehetséges. De nekem is vannak… szükségleteim. – Sötét szemei összekapcsolódtak Stanislavéval. – Azóta, hogy ide kerültünk Észak-Karolinába, Davidnél laktunk. Oda mégsem vihettem egy nőt és… – Beletúrt rövid hajába. – A pokolba is, akkor sem vittem haza egyetlen nőt sem, amikor még külön laktunk, mert kegyetlenségnek tartottam volna. A kiemelkedő hallásoddal minden hangot hallottál volna… – Vállat vont. – És olyan érzés lett volna, mintha sót dörzsölnék egy nyílt sebbe. Tehát minden egyes városban, ahol éltünk, kialakítottam egy ilyen helyet. Kicsi, nincs szem előtt. Semmilyen nyilvántartásban nem szerepel, egy más személyazonosság alatt vásároltam, szóval még a Hálózat sem tud róla. Nem akartam, hogy Chris Reordon nagyító alá vegyen minden nőt, akivel összejövök, és azt sem, hogy a nő tudjon meg rólad valamit.

Stanislav semmi olyan érzelmet nem talált Alexeiben, ami alapján ezt csak üres kibúvónak nyilváníthatta volna. – Nem túloztál, amikor azt mondtad, hogy senki sem tud róla?

A férfi megrázta a fejét. – Csak Dmitry, mert ő is hasonló célokra használta. De ő az egyetlen, és olyan, mintha a testvérünk lenne. Soha nem árulna el minket. A hely egyetlen hátránya, hogy itt nem tartok fegyvert. Nem kockáztathattam meg, hogy az egyik vendégünk beléjük botlik, ezért mindössze azzal tudjuk védeni magunkat, amik a táskákban vannak. És ugyanezen okból nem tartok itt vért sem, úgyhogy az én vénámat kell majd igénybe venned, mielőtt lefekszel.

Susan elsápadt.

– Nem. – Egyszer már táplálkozott Susan előtt. Többször nem fog.

– Nem gond, mondta Alexei – az utolsó ilyen alkalom nyolc vagy kilenc évvel ezelőtt történt, szóval nem fogsz megfertőzni.

– Mivel? – kérdezte Susan.

– A vírussal, ami megadja neki azokat a jellegzetességeket, amik miatt a vámpírokkal azonosítják – felelte neki Alexei, majd ismét Stanislavhoz fordult. – Rövid időn belül többször is meg kell harapni valakit ahhoz, hogy megfertőződjön. Vagy teljesen le kell csapolni a vérét, és fertőzöttel visszapótolni. Tehát rendben leszek. Évek óta nem haraptál meg.

– Nem – ismételte meg újra.

– Attól tartok, hogy ragaszkodnom kell hozzá – mondta könyörtelenül Alexei –, többszörös lőtt sebesülést szenvedtél, és szükség van rá, hogy visszaszerezd a teljes erődet, ha a rosszfiúk mégis a nyomunkra akadnának, bár nem tudom, hogy sikerülhetne ez nekik.

– Nem.

Susan megköszörülte a torkát. – Meg kellene tenned. A sebeid teljesen begyógyulnának, ha megtennéd, ugye?

Egyik lábáról a másikra állt. – Nem akarom, hogy te…

– Ne miattam aggódj. Aggódj csak magad miatt. Nem fogok hazudni. Ez a vérivás dolog kellemetlenül érint.

– Nem iszom – mondta neki.

Vele egy időben Alexei is megpróbálta elmagyarázni. – Az agyarai úgy viselkednek, mint az infúziós tűk, egyenesen az ereibe juttatják a vért.

– Ó! Oké. Ez valóban segített egy kicsit – ismerte be a lány.

Stanislav megrázta a fejét. – A biztonság kedvéért inkább mégsem…

– Stan – szakította félbe halkan a lány.

– Igen?

– Vedd le a pólód.

Erre egyáltalán nem számított. – Mi?

– Vedd le a pólód.

Kényszeredetten megtette.

Susan nagyot nyelt, ahogy végignézett a rengeteg golyó ütötte seben. Már egyik sem vérzett és a legtöbb kezdett összezáródni, de teljesen nem fognak meggyógyulni gyógyító alvás nélkül. És valószínűleg még azzal együtt sem mind, amíg nem jut újra vérhez.

– Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik – mondta.

– Kamuzik – vetette közbe Alexei.

Stanislav lőtt feléje egy villámló pillantást.

Susan megcsóválta a fejét. – Fogadd el a vért.

Nem akarta, főleg meg úgy nem, hogy a lány végignézze. Az átkozott ajándéka lehetővé tette, hogy érezze a sokkját és a rémületét, amikor korábban az ellenségéből táplálkozott. Egy csöppet sem vágyott rá, hogy újra érezze.

Alexei megköszörülte a torkát és ránézett a lányra. – Lehet, hogy nagyobb hajlandóságot mutatna, ha közben nem lennél velünk egy szobában. Minden jel szerint téged már kiütött mindaz, amit ma megtapasztaltál. Azt pedig máris meg tudom mondani, hogy aggódik miattad. Nem csinálhatnál pár percig valami mást? Talán lezuhanyozhatnál, lemoshatnád a vért, a piszkot.

A lány a homlokát ráncolva lenézett magára, és mintha csak most tudatosultak volna benne a vérfoltok, amik Stanislavról költöztek át rá. – Nincs másik ruhám.

– Kölcsönvehetsz valamit az enyéim közül. Túl nagyok lesznek rád, de addig megteszik, míg kimosom a tieidet. – Bement a két hálószoba közül a nagyobbikba. Amikor visszatért, átadott a lánynak egy fekete pólót, egy fekete bokszert, és egy fekete köntöst, ami olyan puhának tűnt, mint egy kiscica bundája.

Stanislav szemöldöke a homlokára szaladt.

Alexei megvonta a vállát. – A nők kedvelik.

Susan megköszönte a holmit, vetett még egy pillantást Stanislavra, majd eltűnt a fürdőszobában és becsukta maga után az ajtót. Nyikkant egy csaptelep. Vízcsobogás.

Alexei a válla fölött a fürdőszoba felé intett az egyik hüvelykujjával. – Ki ő?

– A megmentőm. – Stanislav minden egyes ruhadarab suhogását hallotta, amitől a lány megszabadult.

– Ő szabadított ki?

Bólintott.

– Honnan? Egy másik zsoldos táborban voltál? Vagy valahol egy kutatóintézetben?

Hallotta, hogy Susan felszisszen, ahogy a víz alá lép. – Valaki eltemetett az alagsorában – motyogta és összevonta a szemöldökét. A lánynak fájdalmai voltak.

Alexei mozdulatlanná vált. – Eltemettek a pincéjében?

– Igen.

– És nem emlékszel ki tette?

– Nem.

– Biztos vagy benne, hogy neki semmi köze ehhez az egészhez?

Stanislav mogorván rámeredt. – Persze, hogy biztos vagyok benne. Sokáig ott voltam, mielőtt megvette volna a házat és beköltözött. És amikor négy fickó megpróbált elkapni, segített legyőzni őket.

Alexei felmordult. – Hogy talált rád?

– A kutyája hallott és kiszimatolt. Amikor rajtakapta, manipuláltam az érzelmeit, hogy úgy érezze, muszáj megtudnia, hogy mit talált az eb.

– Tudod meddig voltál ott lenn?

– Nem. Mennyi ideje tűntem el?

– Körülbelül két és fél éve.

Ez pokolian megdöbbentette. Persze, ő is úgy érezte, mintha évekig tartott volna, de hogy ténylegesen is… – Két és fél évig voltam ott?

– Hacsak nem tartottak valahol máshol és nem csak röviddel azelőtt szállítottak át oda, hogy ő beköltözött volna.

Ez Stanislav számára nem tűnt valószínűnek. Egész idő alatt ott kellett lennie, de… – Hogy lehetséges ez?

Alexei felsóhajtott. – A Halhatatlanok nem halnak bele, ha a vértartalékaik kritikusan alacsony szintre süllyednek, nem úgy, mint a vámpírok. A Halhatatlanok valamiféle hibernált állapotba, vagy sztázisba csúsznak.

Hibernáció? – Ez gyakori?

Alexei arcán átfutott egy halvány fintor. – Nem igazán. Mármint úgy értem, hogy én még nem hallottam, hogy bármelyik Halhatatlannal is történt volna ilyesmi. Összesen egyszer hallottam a lehetőségéről is, a Szekundáns jelölteknek indított tanfolyamon. – Már elkezdte felhúzni a karján a ruhát, hogy felajánlja neki a csuklóját, de a mozdulat elakadt félúton. – Basszus! Mégsem ajánlhatom fel neked a vérem.

Gyanakvás ébredt Stanislavban. – Miért?

– Az utolsó alkalommal, amikor megharaptál, elájultam attól a GHB-szerű anyagtól, ami az agyaraid tövében lévő mirigyekből szabadul fel, amikor megharapsz valakit. Magamnál kell maradnom, hogy megvédhesselek. Ébernek kell lennem. Tehát nem lehetek donor.

Stanislav elgondolkodva tanulmányozta. Talán mégis meg kellene harapnia. Ha eszméletlen lenne, neki nem kellene amiatt aggódnia, hogy talán elárulja, vagy átejti, és talán lenne alkalma egy kicsit enyhíteni a saját éberségén.

– Eszedbe ne jusson! – figyelmeztette Alexei. – Ha a korábbi harc nem tette volna nyilvánvalóvá, hogy szükséged van rám a hátadnál, akkor az emlékezeteddel együtt a józan eszed is eltűnt. Csak Susan vérét veheted.

– Néhány nappal ezelőtt már megtettem.

Alexei összevonta a szemöldökét. – Tud róla?

– Nem – vallotta be.

– Nos, túl korai lenne újra megtenni. Megfontolhatnád, hogy újra felhívjam Dmitry-t, ő hozhatna neked…

– Nem.

– Mondtam már, hogy ő…

– Nem.

– Egy kibaszott fájdalmas pattanás vagy a seggemen – motyogta Alexei.

Jókedv ébredt Stanislavban, még az aggodalmát is csökkentette. – Kezdem azt hinni, hogy tényleg jól ismersz.

Alexei nevetett. – Ja. Tényleg jól ismerlek, Stan.

 

 

 

 

Susan tenyere égett, amikor kilépett a zuhany alól. A könyöke is. A kavics bosszantóan rugalmatlannak bizonyult, amikor Alexei a földre rántotta.

A karja most még jobban fájt, mint amikor a golyó eltalálta. Míg szárította magát, vágott rá egy fintort. Bemeneti és kimeneti nyílás helyett, mintha egy karom szántott volna végig a karján, még mindig vér szivárgott belőle lassan. Igazából meg is feledkezett róla, egészen addig, míg bele nem folyt a forró víz. Szent szar, akkor nagyon fájt! A lüktetés csak erősebb lett, miután megnyomkodta a törölközővel, de összeszorította a fogát és fokozta a nyomást.

– Susan? – szólította Stanislav az ajtón túlról.

– Mi az?

– Jól vagy?

– Igen.

– Megváltozott a légzésed. Mintha fájdalmaid lennének.

Káromkodott magában. – Nem tartanád meg magadnak a kihegyezett érzékeidet? – panaszkodott.

Alexei nevetett.

Stanislav viszont nem. – Bemegyek.

– Nem, nem jössz be! – tiltakozott csak-semmi-ostobaság tónusban. – Egy perc és kimegyek. – Semmiképp sem fogja hagyni, hogy hatalmas felhajtást csapjon a sebe körül, főleg miután látta az ő több tucatnyi sérülését. Attól totálisan nyápicnak érezné magát.

Már az tovább tartott egy percnél, hogy teljesen szárazra törölközzön és még csak ezután vette magára Alexei bokszerjét és pólóját. Mindkettő hatalmas volt. A férfi jó magas volt, egy NBI játékos testfelépítésével. Susannak többszörösen le kellett görgetnie az alsó gumipántját, mire elég vastag lett ahhoz, hogy megálljon rajta. A póló ujjait is feltűrte.

Úgy döntött, hogy egy kisebb törölközőt még ráteker a karsebére, mielőtt felveszi a köntöst. A vérzés elállt, miután nyomást gyakorolt rá, de ismét elindult, ahogy felöltözött és mozgatnia kellett a karját.

Furcsának érezte, hogy egy olyan férfi ruháját viseli, akit alig ismert. Stanislav ruháit viselni egészen más lett volna. Bár nem számítottak igazán szerelmeseknek, legalábbis annyira nem, mint abban az álomban, szinte minden percet együtt töltöttek, amióta megtalálta őt, és a szeretet is tagadhatatlan volt, amit megosztottak. A kapcsolat közöttük egyre szorosabbá és szorosabbá vált minden perccel.

Úgy gondolta, hogy szeretné magára venni a férfi egyik pólóját. Csak a pólóját és semmi mást, szeretné látni a szemében felizzó vágyat.

A tenyerével letörölte a tükörről a párát, és immár másodjára vette tüzetesen szemügyre a kinézetét. Rögtön kétségbe vonta, hogy a mostani állapota láttán bárkinek is szikrázni kezdene a szemében a vágy. A külseje leírására a félig vízbe fúlt patkány kifejezést találta legjellemzőbbnek, ez jutott ugyanis eszébe legelőször. Kusza haja is egészen nedves volt.

Rövid keresgélés után ráakadt egy fésűre, amivel kibontotta a gubancok nagyját.

– Susan? – szólította újra Stanislav.

– Jövök már! – Ahogy kitárta az ajtót, egy hatalmas alak tornyosult fel közvetlenül előtte, két kezével az ajtófélfának támaszkodva. Susan felzihált és hátraugrott.

– Jól vagy? – kérdezte Stanislav összeráncolt homlokkal.

– Igen. Ne csináld ezt!

– Mit ne csináljak?

A lány türelmetlen mozdulattal végigmutatott rajta. – Azt, hogy itt… magasodsz! A frászt hoztad rám.

Alexei felnevetett, majd ezt roppant ügyetlenül köhögésnek próbálta álcázni.

A férfi orrcimpái megremegtek. – Vérszagot érzek.

– Hát ez nem lep meg. Szinte teljesen beborít.

– Nem az enyém. A tied. – A férfi elnézett mellette és káromkodott az orra alatt, valószínűleg meglátta a fehér törölközőn a vörös foltokat. – Hadd nézzem meg a karod.

– Nem. Minden rendben vele.

– Nincs rendben. Még vérzik.

– Csak ha mozgok – motyogta Susan, majd átbújt a férfi karja alatt és elsietett a közeléből.

A férfi utánafordult. – Most is mozogsz.

Felsóhajtott. – Hány golyót kaptál be, hogy biztosítsd a biztonságunkat?

– Nem tudom.

– De elég sokat, igaz?

Amikor Stanislav nem szólalt meg, megtette helyette Alexei. – Igen. Elég sokat.

– Akkor miért csinálsz ilyen nagy ügyet a karomból? – kérdezte a lány – Ez csak egy karcolás, semmi más.

Stanislav mentális akadályai egyszerre eltűntek, tisztán hallotta a gondolatait. Mert fontos vagy nekem és képtelen vagyok elviselni a fájdalmadat, különösen, hogy én vagyok érte a felelős.

Susan szíve bukfencet vetett. Ez nem a te hibád volt.

De igen, az volt. Ma olyan emberek támadtak ránk, akik rám vadásznak. Valószínűleg azt a golyót is nekem szánták. És nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre a könyöködet és a tenyeredet!

Alexei megköszörülte a torkát. – Nagyon intenzíven sistereg köztetek a levegő, srácok. Susan, miért nem mutatod meg a sebedet nekem, míg Stanislav gyorsan lezuhanyozik? Ez véget vethetne ennek a farkasszemnézésnek?

– Igazán nincs rá szükség – tiltakozott Susan.

– Legalább azt hadd nézzem meg, nem igényel-e pár öltést – mondta gyorsan Alexei, hogy megelőzze a beszéddel Stanislavot. – Kitűnő elsősegély felszerelésem van, és igazán virtuózul bánok a tűvel. Semmi szükséged egy fertőzésre. A varrás nem csak ezt segít megelőzni, de szebb marad utána a heg is.

Csöppet sem érdekelte a heg. Jóval több maradt rajta Kalifornia után. De egy fertőzés tényleg nem jönne jókor. – Rendben.

– Itt maradok – mondta Stanislav.

Alexei összerezzent. – Egész idő alatt itt akarsz hörögni a nyakamba? Isten ments!

Úgy tűnt, Stanislav ragaszkodni fog a döntéséhez, ezért Susan elkapta a pillantását. Emlékszel mennyire utáltál gyengének mutatkozni előttem?

Igen, morogta a férfi.

Nos, akkor mégis, miből gondolod, hogy én nem érzek ugyanígy? Összehúzta a szemeit. És még csak eszedbe se jusson arra hivatkozni, hogy ez teljesen más, mert te férfi vagy, mert szétrúgom a segged, a golyó ütötte sebeid és minden más ellenére is!

A férfi szájsarka megmoccant. Soha nem mernék előhozakodni ilyen érveléssel.

Jó válasz. Megérintette a karját. És most menj zuhanyozni. Én rendben leszek.

Amikor Alexei elfordult, és beásta magát az egyik csomagja mélyére, Stanislav a lány álla alá nyúlt, felemelte a fejét és homlokon csókolta. Figyelni fogok. Ha mond, vagy csinál bármit is, ami kellemetlen, csak hívj. Telepatikusan is szólíthatsz, ha nem akarod, hogy hallja.

Oké.

Alexei visszafordult feléjük egy nagy narancssárga dobozzal a kezében.

Stanislav még vetett rá egy utolsó figyelmeztető pillantást, majd bement a fürdőszobába és magára csukta az ajtót.

Alexei fejcsóválva a csöpp konyha asztalához ment. – Nem túloztam korábban. Az, hogy nem bízik bennem, olyan érzés, mint egy tőr a bordáim között.

Susan nem tudta mit mondhatna, ezért csendben utánament és leült. 

– Tényleg az alagsorodban eltemetve találtad meg? – kérdezte a férfi, míg kezet mosott.

Ezt Stanislav mondhatta el neki, amíg ő zuhanyozott. – Igen.

Alexei visszatért az asztalhoz, miután megtörölte a kezét. – Leengednéd a ruhát kérlek?

Lecsúsztatta magáról a köntös bal ujját, és szabaddá tette a karját. A nagy póló, amit alatta viselt, máris nedves volt, a kis törölköző pedig, amivel bebugyolálta a sebet, lecsúszott a könyökére.

Alexei finom mozdulatokkal elhúzta az útból mindkettőt és közelebb hajolt, hogy megnézze a sebet.

– Ó igen – mormolta –, elég jól elkapott. A seggfejek! Itt határozottan öltésekre van szükség.

Az idegességtől felgyorsult a szívverése. Sosem szerette a tűket. – Nem úszhatnám meg olyasmivel, mint azok az a bőrösszehúzó tapaszok?

– Ha a homlokodon lenne, talán. De ez a terület szinte mindig mozgásban van. Hasznosabbak lesznek az öltések.

Amikor felállt és elkezdte kipakolni a sterilizált ollókat, tűket, fonalat, kesztyűt, fertőtlenítő folyadékot, Susan szorongása felerősödött.

Hirtelen nyugalom árasztotta el, kiszorítva az idegességet.

Stanislav. Nem úgy volt, hogy nem fogod manipulálni az érzéseimet? gondolta neki, de a szavai mögött nem volt sem valódi harag, sem ellenkezés.

Csend.

Stanislav?

De nem akarom, hogy félj!

Az arcát sem kellett látnia, hogy tudja, mennyire frusztrálja a férfit az ő félelme. Köszönöm.

A fájdalmadat is elvenném, ha tudnám.

Tudom. De én nem akarnám, ha ez azt jelentené, hogy te éreznéd helyettem. Eleget szenvedtél már.

Alexei eltávolította a kupakot egy fecskendőről, majd az egyik kis üvegből víztiszta folyadékot szívott fel.

– Mi az? – kérdezte, és örült, hogy Stanislav eltüntette a félelmét.

– Lidokain és egy kis Epinefrin. Meg fogod köszönni nekem, ha hozzáfogok varrni.

Csípett egy kicsit, ahogy körbeinjekciózta vele a seb széleit. A bőre kifehéredett azon a területen, ahol a férfi dolgozott.

– Ha Stanislav gyorsan gyógyul, miért tanultad meg hogyan kell ellátni a sebeket? – kérdezte kíváncsian.

– Mert én viszont nem gyógyulok gyorsan – mormolta a férfi a feladatára koncentrálva. – A Szekundánsok ronda sebeket tudnak beszedni, amikor a Halhatatlanjaik oldalán harcolnak, vagy segítik őket. És nincs mindig kéznél azonnal egy gyógyító, hogy helyrehozza a kárt. – Letette a fecskendőt és felkapott egy nagyobb palackot. – Most már kellően el kellett zsibbadnia.

– Úgy van – erősítette meg Susan.

Egy nagyobb fecskendőbe szívta fel a folyadékot, majd ráspriccelte közvetlenül a sebre. – Steril víz. Nem akarjuk, hogy szennyeződés maradjon benne.

Bár Stanislav még csak nem is ugyanabban a helyiségben volt, mint ők, de mintha ott lett volna. Susan olyan erősen érezte a jelenlétét, mintha a válla fölé hajolva figyelné, ahogy Alexei a steril kesztyűs kezeivel elkezdte összeöltögetni a sebet.

Grimaszolt. De durva. Halál nyugodtan képes volt végignézni, a legkisebb aggodalom vagy félelem nélkül. Amikor Kaliforniában a doktor összevarrta a sebeit, elfordította a fejét, képtelen lett volna odanézni.

Miután Alexei végzett, felhelyezett egy szakszerű kötést.

Kinyílt a fürdőszoba ajtaja. A kiáramló gőz megelőzte Stanislavot.

Susan lélegzete elakadt. Felállt, a köntös mögötte maradt a széken.

Stanislav álla tükörsima és frissen borotvált volt. Gyönyörűnek tűnt. Csupasz testét egyetlen fehér törölköző fedte, amit a csípőjére tekert. A vállai olyan szélesek voltak, mint egy kapubejáró, a bicepszei hatalmasak. Izmos mellkasán némi sötét szőr göndörödött, Susan bele akart túrni és megrántani egy kicsit. Rengeteg kockás hasától felgyorsult a lélegzete a sok friss, rózsaszín sebhely ellenére is, amik elcsúfították a férfi bőrét ott, ahol a golyók eltalálták. Vastag combjain, izmos lábszárán ismét feltűnt a sötét szőr. Nagy lábai is csupaszok voltak.

A fenébe, nagyon jól nézett ki! Puha, aranybarna bőr feszült kemény izmaira.

Érezni akarta mindezt magán, méghozzá olyan sürgetően, hogy az szinte sokkolta.

Nagy fekete gombóccá gyúrt ruháival a kezében lassan megindult feléje, amitől Susan csak még jobban akarta őt. Olyan folyékonyan mozgott. Remekül el tudta képzelni ezt a folyékonyságát más mozdulatok közben is. Mint amikor a teste belépett az övébe a közös álmukban.

A férfi megtorpant. Sötét szemeiben borostyánfény villant, ahogy ránézett.

– Rendben lesz – mondta Alexei, miközben elpakolta az előszedett holmit. – Igazán nagyon profi volt. – Ahogy feléjük nézett, elhallgatott, a tekintete ide-oda járt kettejük között. Egy gyors belekukkantás a gondolataiba elárulta, hogy roppant kíváncsi rá, miért állnak ők ketten egymással szemben teljesen mozdulatlanul, akár a szobrok.

– Fáj még a karod? – kérdezte Stanislav, a hangja mély volt és robosztus, erotikus remegést küldött végig Susan gerince mentén.

– Nem. De akkor is akarnálak, ha úgy lenne.

A borostyántűz még jobban felizzott, Stanislav kezei összeszorultak a ruhacsomón. Ránézett Alexeire. – Nem vagyok házas?

Alexei szemöldöke felszaladt. – Nem, nem vagy házas.

Stanislav tekintete ismét összekapcsolódott Susanéval. – Elkötelezett?

– Az sem – mondta Alexei.

– Járok valakivel?

– Nem. Mondtam, hogy a huszonhét év alatt, amit melletted szolgáltam le, sosem randiztál senkivel.

– Tehát biztos vagy benne, hogy nem járok senkivel.

– Ja. Száz százalékig. Miért…? – Elhallgatott és rámeredt Susanra. – Ó! Óóóó!

Stanislav hozzávágta a ruhakupacot, ami Alexei mellkasához csapódott.

Susan szíve a torkába ugrott, amikor Stanislav szinte portyázva megindult feléje. Tényleg olyan volt, mintha portyázna; csak nagyon lassan, kissé oldalazva lépkedett, a tekintete nem eresztette az övét, ez pedig olyan bizakodó örömmel töltötte el a lányt, mint még soha semmi.

Amint karnyújtásnyi távolságon belülre került, átfogta a derekát, lehajtotta a fejét, és éhes csókkal csapott le a szájára.

A pokolba is, igen! Nem volt ez kísérletező próbálkozás. Gyengéd se. Semmi lassú felépítése valami mélyebbnek. Úgy szorította magához a lányt, mintha az elmúlt húsz percet azzal töltötték volna, hogy egyre merészebben, a kínzás határáig felhergeljék egymást. A nyelve besiklott a szájába, hogy megsimogassa az övét. Susan lábujjhegyre emelkedett, a nyaka köré fonta a karjait, és elébe ment a mozdulatainak, mohón kóstolgatta, ízlelgette, forróság árasztotta el. Nekidőlt a férfinak, a mellét a mellkasához szorította, hozzádörzsölte a csípőjét a törölköző rejtette merevedéséhez.

Stanislav felmordult, nagy kezeit lecsúsztatta a derekáról a bokszerbe bújtatott fenekére. Fond körém a lábaidat!

A szenvedélyes utasítás, az erotikus lépek, amik csak úgy áradtak Susan felé a férfi elméjéből, plasztikusan bemutatva, mit szeretne vele csinálni, önmagukban elegendőek voltak ahhoz, hogy átkozottul közel vigyék az orgazmushoz.

Nagyon is lelkesen tett eleget a felszólításnak, felugrott, és a derekára fonta a lábait, és majdnem felnyögött, amikor a középpontja nekinyomódott az egyiptomi pamut alá rejtett férfiasságának.

Szent szar!

Megdermedt. Ez a gondolat nem Stanislavtól származott. Hanem Alexeitől, akiről teljes mértékben megfeledkezett abban a pillanatban, ahogy Stanislav megérintette.

Forróság árasztotta ez az arcát. De Stanislav heve egy szemernyit sem enyhült.

Ó, hát persze! Ő csak azokat a gondolatokat hallja, amiket ő küld át neki szándékosan, vagy sugároz ki véletlenül.

Az ajkai tüzes ösvényt csókoltak a nyakán, a karjai szorosan tartották. Egyik kezével a fenekét gyúrta. A másik a mellére siklott.

Alexei megköszörülte a torkát. – Ööö… srácok… ugye tudjátok, hogy még mindig itt vagyok?

Stanislav morgott valamit oroszul, majd megindult a legközelebbi hálószoba felé.

Susan beletemette piruló arcát a vállába, és szinte a fogaival tartotta vissza a nyöszörgést, ahogy a testük minden lépésnél egymáshoz dörzsölődött.

– Várj! – kiáltott utánuk Alexei, miközben ők átlépték a küszöböt. – Várj, várj, várj!

Stanislav újabb orosz szóáradatot motyogott az orra alatt, ami minden bizonnyal súlyos káromkodás lehetett. – Mi van? – csattant fel.

Alexei szinte rettegéssel telt hangon szólalt meg. – Ugye emlékszel arra, amit a Halhatatlan/ember kapcsolatokról mondtam? Mármint úgy értem, hogy azt tudom, hogy eltűntek az emlékeid, csak arra akarok rámutatni, hogy emlékszel-e rá, hogy ezek a kapcsolatok sosem érnek jó véget? Egyszer sem. Végül is azok után, amin Stanislav keresztülment, nincs rá szüksége, hogy beleessen egy olyan nőbe, aki nem lehet az övé.

A bizalmatlanság, amivel Susan eddig Alexeihez állt, abban a pillanatban eltűnt, ahogy elkapta ezt a gondolatot. Ez a férfi határozottan Stanislav oldalán áll.

Stanislav kinyúlt és megragadta az kilincset. – De ő nem ember. Tehetséges.

Közvetlenül azelőtt, hogy berántotta volna mögöttük az ajtót, Susan még átkukucskált a férfi válla felett.

Alexei arcán széles vigyor bontakozott ki. – Kurvajó!