Ötödik fejezet

 

 

 

Susan magában dúdolgatott, míg bevitte a postát a konyhába és átválogatta a pulton.

Szemét. Szemét. Szemét. Az előző tulajdonos szarsága. Számla. Újabb szemét.

Egy nagy, meleg test lépett mögéje.

Ledobta a borítékokat és hátrafordította a fejét, majd megfordult.

Stanislav.

Máshogy nézett ki. A sebei eltűntek. Fekete pólója széles vállakra, domború mellizmokra, kockás hasra feszült. A fekete anyag alól kilátszó bicepszei vastagok, jól kirajzolódóak voltak. Masszív, izmos lábain a fekete terepnadrág alja a bakancsra rogyott.

Felnézett az arcába. Teljesen ép volt. És átkozottul jóképű.

Felgyorsult a szívverése.

– Folytasd az éneklést – suttogta a férfi.

Izgalom hullámzott át rajta, de engedelmeskedett a kérésnek.

A férfi a dereka köré csúsztatta a jobb karját és odahúzta kemény testéhez.

Elakadt a lélegzete.

Stanislav a bal kezébe vette az ő jobbját, felemelte és táncolni kezdett vele. Lassan. A szerelmes dal ritmusának megfelelően.

– Újra – súgta, amikor a dalszöveg véget ért, a testük egymáshoz súrolódott, ahogy egyik oldalról a másikra billentek.

Újra énekelni kezdett.

Susan vére felforrósodott, amikor a férfi lehajtotta a fejét, a nyakához hajolt és végighúzta az ajkát érzékeny bőrén. A felpulzáló forróság átsöpört a lányon, elfelejtett énekelni.

– Ne hagyd abba – kérte a férfi.

– Én is pont ezt akartam mondani – súgta vissza, és érezte a bőrén a válaszmosolyát.

A teste kemény volt az övével szemben. Mindenhol. Erekciója a hasához szorult.

Felemelte a fejét, és borostyánizzású szemei elkapták a tekintetét.

Lehajolt hozzá. A szájuk egymáshoz ért.

És Susan teste elolvadt.

Az ajka meleg volt és lágy, úgy csábította a lányt, hogy annak a térdei is elgyengültek. Lábujjhegyre emelkedett, átkarolta a férfi nyakát, nekidőlt. Helyeslő morgás tört fel a széles mellkasból, Stanislav karjai a dereka köré fonódtak, a csók elmélyült, a nyelve behatolt a szájába. Simogatta. Kóstolgatta. Egészen addig, míg oda nem dörzsölte hozzá a testét, gyakorlatilag könyörögve az érintéséért.

Soha nem hitte volna, hogy valaha is ennyire vágyni fog arra, hogy szeretkezzen egy férfival.

Amikor felcsúsztatta az egyik kezét a mellére, és végigsimított hüvelykujjával megkeményedett mellbimbóján, mintha villám száguldott volna át rajta. Az az ujj újra és újra visszatért, hogy kínozza.

Tiltakozó kis nyikkanás szökött ki a torkából, amikor a férfi keze eltávolodott a mellétől.

Aztán Stanislav karja végigsöpört mögötte a pulton.

A levelek a padlóra potyogtak. Susan nem törődött velük. Az egész teste lángolt. És remélte, hogy ez azt jelenti…

– Igen! – szisszent ki belőle, amikor Stanislav felemelte és felültette a pultra.

A férfi a combjai közé lépett, arra késztetve ezzel, hogy még széjjelebb nyissa őket, míg a keménysége odadörzsölődhetett Susan középpontjához. Akkor sem tiltakozott, amikor áthúzta a fején a pólóját, letépte a melltartóját. Szó szerint letépte! Mert amint ezt megtette, azonnal lehajtotta a fejét és a szájába szívta a mellbimbóját. Szívta. Dédelgette. Megharapdálta, míg már szinte vonaglott a szája alatt.

Lassan hanyatt dőlt a hideg pulton, ujjait a puha, dús hajba mélyesztette. – Még.

Stanislav a tarkója mögé nyúlt, saját pólóját is átrántotta a fején.

Még több izom. Susan alig várta, hogy a bőrén érezze őket.

A férfi figyelme és ajkai visszatértek a melleire, míg a keze végigsimított a combján, ujjai a szoknya alá kíváncsiskodtak. Susan fészkelődni kezdett az érintése alatt, ahogy azok az ujjak lassan fel-le jártak a combján, egyre közelebb és közelebb kerülve középpontjához.

– Stanislav – könyörgött –, érints meg! Kérlek!

A férfi morgott valamit oroszul.

A hüvelykujja elvált a többitől, átsiklott a csiklója felett, amibe a lány beleremegett. Aztán beakasztotta a bugyija pántja alá, és lehúzta róla. A szoknya villámgyorsan követte, és Susan máris teljesen meztelenül feküdt a férfi előtt.

Zavarban kellett volna éreznie magát Stanislav tökéletessége mellett, de a férfi szemében felizzó forróság, ahogy beitta a látványát, megnyugtatta.

Felegyenesedett, és már-már fájdalmas erővel megragadta két oldalt a lány csípőjét. Az arcán megjelenő szinte vad sóvárgás, vágyakozás láttán Susan légzése zihálássá vált.

Lassú mosoly jelent meg a férfi arcán, majd lehajolt hozzá és rátapasztotta a száját.

Susan felnyögött, ahogy a szenzációs érzés átrohant rajta. Beleásta ujjait a hajába, és köréje fonta a lábait. Stanislav ujjai és nyelve még a lélegzést is elfeledtették vele. Hátravetette a fejét és felkiáltott.

Susan szemei felpattantak. Majd nagyra is nyíltak, ahogy egy hatalmas orgazmus átdübörgött rajta, elakasztva a lélegzetét, az egekbe lőve a pulzusát.

Mi. A. Pokol?

Jó időbe beletelt, hogy levegőhöz jusson, a szíve abbahagyja a száguldást és a testében elcsituljon a gyönyör pulzálása.

Az ágyában feküdt, Stanislav pedig mögötte. Az arcát beletemette a hajába a tarkójánál. A karjai szorosan ölelték, egyik keze a mellére simult, a másik a bugyijára a lábai között. A törölközőjét elhagyta a csípőjéről, merevedése Susan fenekéhez szorult.

Kőkemény volt. Nem csak a férfiassága, mintha minden izom acéllá vált volna a testében. Még a légzése is feszült volt. De nem mozdult.

A lány belekukkantott a gondolataiba.

Aludt. Még mindig abban az álomban járt, amiben vele szeretkezett a konyhában.

Az izgalom újra átsöpört Susanon, amikor a férfi álmában megnyitotta maga előtt és mélyen beléje hatolt. Olyan nagy volt. Olyan jó.

– Stanis… – elakadt benne a szó, mert egy újabb forrósághullám borította el. – Stanislav – ismételte meg hangosabban, amikor képes volt rá.

Az álom lassan elhalványult, kezdett felépülni a tudatosság. Az ujjai gyúrni kezdték a mellét, a másik keze is megmoccant a lába között.

Susan az ajkába harapott, hogy ne nyögjön fel.

Aztán a férfi hirtelen teljesen felébredt, és rájött, hogy hol vannak azok a nagy kezei. Gyorsan visszahúzta őket, miközben az agyán orosz kifejezések egész arzenálja futott át. Eltávolodott a lánytól.

Susan semmit sem konyított az orosz nyelvhez, de egészen biztos volt benne, hogy a férfi önmagát ostorozza. Hátranézett rá a válla felett.

A hátán feküdt, egyik karjával a szemeit takarta, az izmai még mindig feszültek, a takarója sátrat formázott férfiassága fölött.

Susan feléje fordult. – Hajlandó lennél ebből bármit is angolul megismételni?

A fejrázás azonnal érkezett, egy izom kezdett ugrándozni a férfi állkapcsában. – Csak még jobban megsértenélek.

– Jól gondolom, hogy káromkodások voltak?

– A nagy része – vallotta be Stanislav szinte undorodva. – Meg hogy mit gondolhatsz most rólam, hogy cirógattalak, míg aludtál. Miután annyi mindent tettél értem.

– Azt gondolom, hogy nem tehetsz róla – felelte nyíltan Susan. – Aludtál és erotikus álmod volt.

Épp csak annyira emelte fel a karját, hogy vessen rá egy kétkedő pillantást.

Susan felhúzta a szemöldökét.

– Nem inkább azt, hogy egy tuskó vagyok, aki kihasznált?

– Egyáltalán nem – biztosította és alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megkérje, tegye meg újra. Mert az az orgazmus halálosan jó volt. És hosszú idő után az első. Az ilyesmit pedig nagyon nehéz megbánni.

Stanislav úgy nézett rá, mint aki már abban is kételkedik, hogy jól hall. – Te tényleg nem haragszol?

– Már hogy haragudhatnék? Mindketten benne voltunk az álomban. – Felforrósodott az arca. – Ráadásul egészen biztos vagyok benne, hogy az az álom, amiből ez az egész elkezdődött, nem is a tiéd volt, hanem az enyém.

A megdöbbenés lesöpörte az önutálatot a férfi arcáról, még a karját is elvette a szemei elől. – Ezt miből gondolod?

– Az álomban én én voltam, nem pedig te. Ha a tied lett volna, a te szemszögedből látom.

– Behúztál az álmodba?

Bólintott. – Azt hiszem, ilyet még soha nem csináltam. Nem is tudtam, hogy lehetséges.

– Ettől független, nagyon sajnálom.

– Én nem. – A férfi megrökönyödött arca kaján vigyort csalt az arcára. – Egy fantasztikus orgazmusra ébredtem.

Stanislav szája is megremegett. – Szóval… nem a legrosszabb módja volt az ébredésnek?

Susan nevetett. – Messze nem. Ha itt valaki haragudhat, az te vagy. Behúztalak az álmomba. Megajándékoztál az utóbbi idők legintenzívebb orgazmusával. És aztán kihoztalak az álomból, mielőtt… – elhallgatott és szavak helyett egy beszédes pillantást vetett a büszkén meredező takaróra.

A sátor tekintélyes méretű volt. Visszaemlékezett rá, hogy látta az álomban hosszú, kemény férfiasságát, mielőtt beléhatolt volna. Ismét átszáguldott rajta a forróság.

Stanislav szemei felizzottak.

Susan káromkodott magában. – Ezt nem kellett volna átélned.

– Mondhatnám, hogy sajnálom, de…

A lány kuncogott.

A férfi arckifejezése megenyhült, és ő is feléje fordult. Kinyitotta a száját, hogy beszélni kezdjen.

Jax ugatni kezdett a földszinten.

Megszólalt az ajtócsengő.

Stanislav szeme még fényesebben ragyogott fel. Felült az ágyon.

Fájdalom futott át a vonásain. Összeszorította a fogait és szabályozta a légzését.

Susan is felült, a vállára tette a kezét. – Mit művelsz? Nem szabad ilyen gyorsan mozognod. Jól vagy?

– A lakatos – mondta a férfi. – Meg kell védenem téged.

Susan az éjjeliszekrényen álló órára nézett. – Nem a lakatos. A ruháidat hozták.

Beindult egy autó, majd lassan elhalkult, ahogy a csomagszállító autó eltávolodott.

Stanislav összehúzta a szemöldökét. – Nem is hallottam megérkezni.

– Én sem.

– De hallanom kellett volna! – A férfi dühösnek tűnt, amiért nem így történt.

Szegény srác. Az arca beesett volt, tele vágásokkal, horzsolásokkal. Susan nem tudta, milyen sebeket rejthet a póló és a takaró, de ahhoz minden esetre elég súlyosakat, hogy egy egyszerű felülés ellopja a férfi lélegzetét és száműzze az erekcióját. Ennek tetejébe úgy tűnt, hogy most még azt is a saját kudarcának tudja be, hogy nem tudta megvédeni őt.

– Nos – mondta –, ezért hibáztass engem. Valószínűleg hallottad volna, ha nem éppen az orgazmusomról fecsegek itt neked.

Meglepett nevetés tört ki Stanislavból.

Susan pimaszul rámosolygott. – Amiért mellesleg köszönet.

A férfi visszavigyorgott. – A vendégem voltál. – Megcsóválta a fejét, majd a lány arcára simította a tenyerét, a hüvelykujjával megcirógatta a bőrét.

Susant átjárta az érintés melegsége.

– Ki vagy te? – kérdezte a férfi egyszerre megnyugodva és zavartan. – Valójában.

A lány vállat vont. – Semmi különös.

Féloldalas mosoly jelent meg Stanislav arcán. – Erről soha nem fogsz meggyőzni. – Az ágy széle felé csúszott és közben a takaró alatt kutatott.

– Mit csinálsz?

– A törölközőt keresem. Le kell mennem a ruhákért, fel kell öltöznöm és felkészülnöm a lakatos érkezésére.

Felkészülni?

Susan felcsapta magáról a takarót és felkelt. – Hozom a ruhákat. Te csak keresd a törölközőt. – Remélte, hogy nem találja meg.

Bevitte a teraszról a jókora dobozt, felvitte az emeletre és letette az ágyra. – Meghagyom ezt a fürdőszobát neked. Én majd használom a másikat a folyosó végén. – Ruhákat szedett elő, felmarkolta a fogkeféjét, fésűjét és átment a másik fürdőszobába. Pfff… itt még sok dolga lesz. A költözés óta most használta először.

Míg a fogait súrolta, körülnézett, rágrimaszolt a borzalmas, virágos tapétára. Húzós lesz felújítani.

Olyan gyorsan öltözött fel, ahogy csak tudott, bugyi, melltartó, puha kék farmer, szürke V nyakú póló. A haja szanaszét kunkorodott, mint mindig, ha nem fonta be lefekvés előtt. Úgyhogy kisimította és gondosan lófarokba kötötte.

Ránézett magára a tükörben.

Stanislav szépnek látja. Vagyis inkább gyönyörűnek. Ezt találta a gondolataiban. De ahogy bámulta a tükörképét, ő nem látta, amit a férfi látott. Talán az volt az egyetlen pozitívum, hogy fiatalabbnak tűnt a koránál. Ez mindig is így volt. És hogy utálta a középiskolában! A többi lány könyörtelenül gúnyolta miatta, újra és újra rámutattak, hogy ők már nőnek látszanak, ő pedig még mindig úgy néz ki, mint egy kislány. De az idő neki dolgozott. Harminckét évesen sokan huszonegynek tippelték volna.

Hogy a fenébe jutott ez most eszébe?

Mert tetszeni akarsz Stanislavnak.

Rágrimaszolt a tükörképére. Micsoda hülye gondolat!

Kiment a fürdőszobából és a férfi keresésére indult.

Nem volt a hálószobában.

Zajt hallott a fölszintről, ezért lement a lépcsőn, és a konyhában nagyra nyílt szemekkel megtorpant… te szent szar!

Tiszta feketében volt. Fekete póló, fekete nadrág, fekete bakancs.

És jól nézett ki.

Kissé bővek voltak rá a ruhák. Úgy gondolta, hogy rendszeres táplálkozással hamar vissza fogja nyerni az elveszített súlyát, ezért eleve azt a méretet vette, amire majd szüksége lesz, addig pedig viselhet övet a nadrághoz.

De még azzal együtt is, hogy túl sovány és lazán illeszkednek rá a ruhák…

Hagyta, hogy a tekintete végigfusson rajta a feje búbjától a sarkáig.

Hát ja. Jól néz ki. Nagyon jól. Különösen azután az átkozott álom után.

Jax egy tál kutyaeledelt falatozott boldogan a férfi lábainál.

Stanislav kihúzta az evőeszközös fiókot.

Susan figyelte, ahogy egy steak kést csúsztat a jobb farzsebébe. És egy másikat a balba.

Rettegés ébredt benne. – Mit csinálsz?

 

 

Stanislav nem fordult a lány felé a szemrevételezés alatt. – Csak meggyőződöm róla, hogy kéznél lesznek a megfelelő eszközök – mormolta, és tovább rakosgatta a késeket az összes létező nem kevés zsebbe, amivel új nadrágja büszkélkedhetett. Susan fiókja elég tisztességes fegyvertárnak bizonyult, bár jobban örült volna tőröknek, dobócsillagoknak és egy pár katanának.

Hallotta, hogy a lány szívverése felgyorsul, így ránézett a válla fölött. – Mi a baj?

Üde és gyönyörű volt a csípőjére simuló farmerben, keskeny derekát ölelő pólójában, aminek épp csak akkora kivágása volt, hogy halovány sejtést adott dekoltázsáról.

Susan a kés felé intett, amit épp az egyik combzsebébe csúsztatott bele. – Tényleg úgy gondolod, hogy szükség van erre?

– Igen. – Semmiféle kockázatot nem hajlandó vállalni a lány biztonságával kapcsolatban.

Susan meredten nézte.

Stanislav nem tudta mire gondolhat, így visszatért inkább a fegyverkezéshez.

– Úgy tűnik, mintha nem először csinálnád ezt. – mormolta Susan. – Hanem sokadjára. – Ez a fogalom megzavarta. A hangján is hallotta a nyugtalanságát.

– Minden bizonnyal így van. – Nem volt hajlandó hazudni. – Ismerősnek érzem.

Felvillant előtte egy jelenet. Csata. Automata fegyverrel lő. Robbanások, katonák futnak a füstben.

Fájdalom nyilallt a fejébe.

Felmorrant, a tenyere alját a homlokára nyomta, és várta, hogy enyhüljön.

Susan odament hozzá és a vállára tette a kezét. – Stanislav? Jól vagy?

Megrázta a fejét. – Láttam valamit.

A lány bólintott. – Én is láttam. Sajnálom. Nem volt szándékos. – Körkörösen dörzsölni kezdte a vállát, hogy megnyugtassa. – Valamikor katona lehettél.

– Úgy tűnik. – Ez mintha csökkentette volna a lány… félelmét?

Nem. A rettegését. Amikor meglátta őt felfegyverkezni, megrettenhetett a múltjától, amire nem emlékszik. Attól, hogy ki lehetett és mit csinálhatott, ahol rendszeresen fel kellett fegyverkeznie.

– Nincs véletlenül lőfegyvered? – kérdezte reménykedve.

– Igazából van.

Meglepődött. – Tényleg?

A lány bólintott. – De jobban szeretném, ha ott maradna, ahol van, ha nem bánod.

Előbb arra gondolt, hogy talán rábeszélhetné a döntése megváltoztatására, de végül is, nem hibáztathatja a lányt. Lehet, hogy egy barátság kezdetén állnak és kialakult közöttük némi bizalom, de Susan akkor is nagyon keveset tud róla. – Ahogy gondolod. Hányra jön az első ember?

A lány rápillantott a sütő órájára. – Ha időben érkezik, fél óra múlva. Szeretnél megreggelizni addig?

– Csak ha hagyod, hogy segítsek elkészíteni.

– Megegyeztünk. – Susan mosolya visszatért, bár kissé kényszeredettnek tűnt. Ezt a fegyverkérdést nagyon a szívére vette.

Egy órával később, amikor a lakatos autója lekanyarodott a házhoz vezető mellékútra, minden egyes kavicsot hallott megroppanni a kerekek alatt. – Itt van – jelentette be Stanislav, és a mosogatóba tette a tányérját. – Tartsd magad mellett a kutyát. A közelben leszek, ha szükséged lenne rám.

Susan felnézett rá, mogyorószín szemei megteltek szorongással.

Megszorította a kezét. – Ne aggódj. Valószínűleg csak paranoiás vagyok.

– És ha nem?

– Akkor egy pillanat itt vagyok, megvédelek és megszerzem a válaszokat a kérdéseimre.

A lány összeszorította a száját és meglepte őt egy gyors öleléssel.

A szíve az aggodalma ellenére meglódult, majd elhúzta a hátsó ajtót és az udvar árnyékos részein haladva bevette magát a fák közé.

Egy örökkévalóságig tartott, míg a lakatos bemutatkozott Susannak és lyukat beszélt a lány hasába, amíg lecserélte az első és a hátsó ajtón a zárakat. Az volt, aminek látszott; egy lakatos, aki semmiféle kapcsolatban nem állt azokkal, akik az alagsorban eltemették Stanislavot.

Susan a munka végeztével kikísérte a férfit. Aztán mosolyogva, integetve visszahúzódott a házba.

A lakatos beszállt a furgonjába és lassan elindult a kavicsos úton.

Stanislav a fogát összeszorítva emberfeletti sebességgel elfutott mellette a fák közt, megelőzte, majd bevárta ott, ahol a bejáró egy keskeny bekötőútra kanyarodott. Felmorrant, amikor a fájdalom pörölyként csapott le rá. Elmotyogott néhány színes káromkodást, majd előhúzta a zsebéből a napszemüveget, amit a konyhában talált. Nem engedheti meg, hogy a szeme izzása feltűnő legyen.

A furgon közeledett és lassított.

Stanislav a vezető felőli oldalra lépett, hálát adva az árnyékért az egymásba kapaszkodó lombú, öreg tölgyeknek az út mentén. – Hé! – kiáltott fel, elővéve legjobb amerikai akcentusát. – Álljon meg egy percre!

Meglepetés ült ki a lakatos arcára, amikor meglátta feltűnni Stanislavot közvetlenül az ablaka mellett, megrezzent, összehúzta magát, mint aki arra készül, hogy elfusson.

Hamar erőt vett magán, és leeresztette az ablakot. – Segíthetek?

Stanislav bólintott és kiegyenesedett.

A lakatos szeme nagyra nyílt. – Hé, ember, jól van?

Stanislav káromkodott magában. Remek. Annyira a szemei elrejtésére koncentrált, hogy megfeledkezett a sebekről az arcán. Barátságosan rámosolygott a lakatosra és elhárítóan legyintett. – Igen. Autóbalesetem volt pár nappal ezelőtt. Egy marha átment a piroson és majdnem kicsontozott. De rosszabbnak látszik, mint amilyen valójában. Nem olyan szörnyű. Susan férje vagyok, Stan. Aludtam, amikor megérkezett. Susan a baleset óta aggódik miattam, úgyhogy nem ébresztett fel. Egy másik munkáról szeretnék beszélni önnel.

A lehetőség, hogy még több pénz kerülhet a zsebébe, mosolyt csalt a lakatos arcára. – Persze-persze. Milyen munkáról lenne szó?

– Az egész házban át kellene nézni a zárakat. Néhány automatikusan be is záródik, ha becsukjuk. Mások be sem csukódnak. Egy kész rémálom. Azt szerettem volna megkérdezni, be tudna-e ütemezni bennünket egy-két hónapon belül?

A férfi mosolyogva bólintott. – Persze. Betervezem magukat. Megmondaná ismét a nevét?

Stanislav kezet nyújtott neki. – Stan. Örvendek.

A lakatos alaposan megrázta a kezét. – Devlin. Jó, hogy összefutottunk.

Még mielőtt a férfi visszahúzhatta volna a karját, Stanislav felrántotta a kék munkásoverall ujját a csuklójáról és belemélyesztette az agyarait.

A lakatos felkiáltott ijedtében, pár pillanatig küzdött, de aztán elernyedtek az izmai, a szemei lecsukódtak.

Stanislav lehunyta a szemeit, míg az agyarai a vénáiba vezették az éltető vért. Az átkozott gyengeség egy kicsit felengedett. Szüksége volt erre, hogy begyógyítsa a sebeit és visszaállítsa az erejét. A mély, gyógyító alvás sem olyan hatásos vér bevitele nélkül. Ha ezt megismételheti még egyszer, a riasztót felszerelő szakemberrel, holnapra szinte teljes egészében megújulhat. Belső szervei már ennyitől is regenerálódnak, törött bordái összekapcsolódnak, nem tökéletesen összeforrt törött végtagjai befejezik a gyógyulást, az egész szervezete megújul. Ha pedig még egy adagnyi vérhez jut, a következő gyógyító alvás már a külső sebeit is eltünteti, minden vágást, golyó ütötte lyukat, horzsolást.

Ráncba szaladt a homloka. Egészen pontosan csak gondolja, hogy mindez így fog történni. Biztosnak nem biztos benne. Ahogy abban sem, hogy a súlya visszatér. Vagy az ereje. Utóbbi kettő esetén főleg bizonytalan volt, lehet, hogy ezek helyreállításához még több vér kellene.

Elvett annyit a lakatostól, amennyit mert, majd megigazította a férfi kabátujját és visszacsúsztatta a karját a kocsiba. Devlin feje féloldalra csuklott, eszméletlen volt.

– Köszönöm – mormolta neki Stanislav. Az ablakon keresztül a kulcsért nyúlt, levette a gyújtást az autóról. Amikor a lakatos felébred, semmire sem fog emlékezni ebből.

Miután Stanislav elhátrált a furgontól, kézfejével megtörölte a száját, hogy megbizonyosodjon róla, hogy teljesen tiszta, és újra eltöprengett azon, hogyan emlékezhet ezekre a dolgokra, miközben az egész átkozott múltja egyetlen hatalmas fehér folt a fejében.

Az új vér üdítően száguldott az ereiben, kezdte enyhíteni a fájdalmat, ő pedig zsebre tette a napszemüveget és a fák között visszaindult a házhoz. A vállai kiegyenesedtek. A léptei megnyúltak.

Sokkal jobb.

Megkerülte az emeletes épületet, hogy a hatalmas tölgyek és pekán fák árnytócsái védelmében juthasson el a hátsó ajtóig.

Susan lépett ki a terasz hátuljára. A homlokáról eltűntek a barázdák, amikor meglátta. – Hát itt vagy. Aggódtam, hogy nem jöttél be, amikor elment.

Rámosolygott. – Vártam pár percet, hátha visszajön valamiért. Hallottál valami gyanúsat a gondolataiban?

– Semmit.

Fölöslegesen gyanakodott. – A riasztós szakember mikor jön?

– Valamikor három és hat között.

– Remek. Ugyanezt csináljuk, ha megérkezik.

 

 

 

 

Susan rákattintotta Jax nyakörvére a hosszú pórázt, és kimentek a bejárati ajtón. Csak egyszer engedte ki póráz nélkül, mióta ideköltöztek. Meg szerette volna figyelni, mihez kezd azzal a rengeteg új illattal, amit a gyepen talál, és aztán pánikkal töltötte a következő négy órát, mert a kutya elrohant, és eltűnt.

Soha többé.

A terasz deszkái megnyikordultak alatta, ahogy követte Jaxet és lementek a lépcsőn. Menet közben le-lehajolt és kitépett egy gyomot a téglajárda elemei közül. Nem lesz ideje a komolyabb tereprendezésre, míg a következő könyve meg nem jelenik májusban, így egyelőre meg kellett elégednie napi néhány szál gyom kiirtásával.

Jax a farkát csóválta, karmos lábaival megkapaszkodott a földben és valósággal húzta maga után, minden látványt, minden illatot lelkesen befogadva.

Susan elvigyorodott. A kutya tényleg imádja ezt a helyet.

Végigvezette a hosszú, kacskaringós behajtón, közben párszor meglódult egy-egy mókus után. Minden nap együtt mentek ki a levelekért, így Jax pontosan tudta, hová is akar megérkezni.

Ahogy kiértek a következő kanyarból, egy pillanatra megállt.

Az út végén ott állt a lakatos autója.

Összevonta a szemöldökét. Már két órája távozott. Mit csinál még mindig a behajtóján?

Belefülelt a gondolataiba, de semmit sem hallott.

Ott van egyáltalán a furgonban? És ha nem, akkor hol van? Mit csinál?

Lehet, hogy Stanilsavnak mégis igaza volt?

Hátrapillantott a válla fölött és eltöprengett rajta, hívja-e a férfit. Jobb az óvatosság, mint később a sajnálkozás, döntötte el. Stanislav? szólította meg mentálisan.

Igen? jött a válasz azonnal és teljesen természetesen. Tényleg napi kapcsolatban lehetett telepatákkal, ami még mindig megdöbbentette.

Jax és én elindultunk a postaládához, de a lakatos furgonja még mindig itt áll az út végén. Nem hallom a gondolatait, szóval nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán a kocsiban van.

Orosz káromkodások árasztottál el a fejét. Menj be a fák közé és várj meg! Megyek.

Követte az utasítást, bevezette Jaxet a bokrok, gyomok, gondozatlan fák közé.

Egy kéz érintette meg a vállát.

Egy meglepett kis nyikkanással megpördült.

Stanislav állt mögötte. – Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni.

Felmeredt rá. – Hogy értél ide ilyen gyorsan? – Soha nem mérte le, milyen hosszú is pontosan a behajtó. Ahhoz elég hosszú, hogy ne lehessen innen rálátni a házra.

A férfi vállat vont. – Futottam.

Gyorsabban, mint egy bajnok sprinter és teljesen hangtalanul? Tette fel a kérdést magának Susan hitetlenkedve.

A férfi megkerülte. – Maradj itt.

Megragadta a karját. – Kizárt. Veled megyek.

Előbb úgy tűnt, tiltakozni fog, de végül ehelyett bólintott. – Ha megtaláljuk, használd az ajándékod és engedd, hogy én is halljam a gondolatait.

– Ezt nem tudom, hogy kell csinálni. Mármint úgy értem, én hallom őket, de nem tudom, hogyan kellene neked is közvetítenem.

Stanislav megpaskolta a kezét a karján. – Csak tartsd velem a kapcsolatot. Most nagyon hangosan sugárzol. Szóval hallani fogok mindent, amit te hallasz a fejéből.

Tényleg? De klassz!

A férfi szájsarka megrándult.

Elvigyorodott. – Ezt is kisugároztam, ugye?

– Igen.

Az idegei felborzolódtak, ahogy a furgon felé nézett. Stanislav lehajolt és egy csókot nyomott a hajára. – Ne félj. Senkinek sem engedem, hogy bántson.

Susan bólintott, a szíve botladozni kezdett. Tetszett neki a nagy kéz érintése a sajátján. A szeretet egyszerű gesztusa. Úgy érezte magát, mint egy izgatott tinédzser az első randiján.

Rámosolygott a férfira és ő visszamosolygott rá.

– A fenébe – motyogta. – Ezt is kisugároztam, ugye?

– Igen.

– Nos… csak felejtsd el.

A férfi a furgon felé fordult. – Kizárt. – Előhúzta az egyik kést, úgy fordította, hogy ne lehessen látni a kezében és nagy léptekkel megindult előre.

Susan tartotta vele a tempót, bár közben valószínűleg a vért is kiszorította a karjából, de a férfi mégsem panaszkodott.

Megközelítették a járművet.

Susan nem látott mozgást és még mindig nem hallott gondolatokat sem.

Továbbmentek, majd a furgont megkerülve benéztek a vezető oldali nyitott ablakon.

A lakatos kissé lecsúszott az ülésben, a feje hátrabukott és halkan, egyenletesen horkolt.

Stanislav elmosolyodott. – Ez leginkább egy kis szundításnak tűnik.

Még csak nem is álmodik, mert azt hallania kellett volna.

Stanislav megkopogtatta a furgon ajtaját.

A lakatos hangos horkantással felriadt. Pislogva meredt maga elé a szélvédőre, majd feléjük fordult. – Mi az?

– Minden rendben? – kérdezte Stanislav.

– Hogy érti ezt? Mi a… uh… – hunyorogva, pislogva nézett körül. – Mi a fene? Mi folyik itt? Hol a pokolban vagyok?

Susan vetett egy oldalpillantást Stanislavra, és látta, hogy ő is hallja a lakatos gondolatait.

Biccentett egyet a fejével. – Én is ezt kérdezem – mondta a férfinak. – Eljött, lecserélt nálunk két zárat és két órával ezelőtt távozott. Kijöttünk a levelekért, láttuk, hogy még itt áll az autója, ezért idejöttünk megnézni, hogy jól van-e.

Mi? Lecseréltem náluk a zárakat? És mi van ennek a fickónak az arcával? Miért néz ki így?

Stanislav felhúzta a szemöldökét. – Minden rendben?

Ó a szarba! A szarba, a szarba, a szarba, a szarba! – Igen – motyogta a férfi, és kiegyenesedett ültében. – A nő ismerősnek tűnik. Persze… uh… minden rendben. Azt mondta, hogy most vette a házat, én meg kijöttem, hogy lecseréljem a bejáratok zárjait. Emlékszem már rá, ő nyitott ajtót, amikor felkapaszkodtam arra a rozoga tornácra. De hogy utána mi történt… Mi lehetett abban a szarban, amit tegnap éjjel elfüstöltem? Mondtam Jimmynek, hogy csak el akarok lazulni, de az a seggfej valami bikaerőset tett bele. Azt a kibaszott mindenit!

Susan alig bírta visszatartani a nevetését.

Stanislav szemsarkai ráncba szaladtak a mosolygástól. – Hosszú volt a hétvége? – kérdezte együttérzően.

A lakatos grimaszolt. – Igen. Túl hosszú. Köszönöm, hogy felébresztettek.

– Semmi gond – mondta Stanislav és visszalépett Susan mellé. – Vigyázzon magára!

Susan bólintott. – És még egyszer köszönöm a zárcserét.

– Bármikor. – A férfi beindította a furgont és elhajtott.

Susan nevetve nézett fel Stanislavra. – Nem tudom, ki az a Jimmy, de azt hiszem, ma este hallgathat.

– Igazad lehet. – Stanislav vidám arccal odament a postaládához és kiszedte belőle a leveleket. Amikor visszaért mellé, szabad kezével megfogta az övét és összefonta az ujjaikat.

Elindultak a ház felé a bejárón, és Stanislav a meleg napsütés helyett az árnyékfoltok felé irányította.

Felnézett a profiljára és melegség öntötte el.

Most sokkal egyenesebben tartotta magát és kevésbé mereven mozgott. A fájdalomráncok is enyhültek a szája mellett.

Rajtakapta, hogy őt nézi. – Mi az? – kérdezte vonzó mosollyal.

Megvonta a vállát. – Jól nézel ki.

Rákacsintott. – Talán nekem is jutott a lakatos csodafüstjéből.

Susan nevetett.

– Köszönöm – mondta a férfi lágyabb hangon. – Azt, hogy szóltál és megvártál, ahelyett, hogy magad néztél volna a lakatos után.

Megállt és hagyta, hogy Jax megvizsgáljon valami zörgő hangot a bokorban a jobb oldalukon. – Nos, úgy tűnt, tudod mit csinálsz. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha mellettem vagy.

Egy mókus pattant fel egy közeli fa törzsére. Jax utána vetette magát.

Stanislav felemelte összefont ujjaikat, és csókot nyomott a kézfejére. – Komolyan gondoltam, amit mondtam, Susan. Nem hagyom, hogy bárki is bántson.

A bőre bizsergett, ahol a puha ajkak hozzáértek, az egész karja felforrósodott. Meglátta a férfi tekintetét… és felsóhajtott.

– Mi az? – kérdezte Stanislav.

– A szemeid. Csak most jöttem rá, hogy már nem izzanak. – A borostyánszín visszahúzódott, csak a meleg barna maradt.

A férfi felhúzta a szemöldökét. – Nem?

– Már nem. Most gyönyörű mély barnák. – Rákacsintott. – Nagyon jó lehetett az a fű.

A férfi nevetett.

Jax visszatért eléjük az útra, majd ellenkező irányba kezdett szaladni, hogy boldogan terrorizálja egy másik szőrös barátját.

Szép pillanat volt ez. Békés. A férfi keze teljesen természetes az övén.

Mielőtt befordultak volna a kanyarban, látta, hogy Stanislav még visszanéz arra, amerre a furgon távozott.