Tizenharmadik fejezet

 

 

 

Stanislav tekintete találkozott Seth elkínzott pillantásával, miközben másodpercenként felragyogó villámok, pillanatok alatt felhőszakadássá duzzadó eső, és folyamatos mennydörgés árulkodtak a Halhatatlan őrzők nagyhatalmú vezetőjének bensőjében dúló érzelmi viharról.

– Stanislav – suttogta Seth, jóképű arca megfeszült az érzelmektől. – Azt hittem, hogy meghaltál. – Nedvesség csillant a szemében, ahogy megcsóválta a fejét. – Olyan rengetegszer kinyúltam érted, de nem éreztelek. Egészen ma estéig.

Stanislav fogai megcsikordultak a fájdalomtól, ahogy bólintott. Nem hitte, hogy már sokáig talpon tudna maradni. Azt akarta mondani Sethnek, hogy majd később mindent elmagyaráz, de nem találta a hangját.

Szorosabban magához ölelte Susant. – Ne… ne hagyd, hogy elejtsem – nyögte.

– Nem hagyom – Seth odaugrott hozzá, és gyengéden átvette tőle Susant.

Susan szinte őrjöngő pillantást vetett Stanislavra. Tudta, hogy nem képes olvasni Seth elméjét. Nem tudja megmondani, hogy barát vagy ellenség. Seth túlságosan erőteljes.

Ő pedig túlságosan gyenge hozzá, hogy elnyomja a lány félelmét.

Bicegve előrelépett és megsimogatta a lány haját véres kezével. – Ő… rendben van – zihálta. – Az életemet is… rábíznám.

Alexei fordult be a sarkon. Feléjük kocogott, a bakancsa alól víz fröccsent szét, ami gyorsan felgyűlt a pázsiton és lefolyt a lejtőn. Sűrűn pislogott a hatalmas esőcseppektől, ránézett Stanislavra. – Mindegyik lenn van. Három halott. Hat öntudatlan. – Felmosolygott Sethre. – Már nagyon időszerű volt a megjelenésed.

Seth Stanislav felé intett a fejével. – Segítsd be.

Alexei a vállra vetette a ki tudja honnan szerzett automata puskája szíját és odalépett Stanislavhoz, hogy felajánlja a támogatását.

Stanislav szinte teljesen rátámaszkodott a barátjára, és közben Sethet figyelte, aki felvitte Susant a lépcsőkön, be a hátsó ajtón, amit nyitva tartott az egyik támadójuk teste.

Alexei átkozódni kezdett, ahogy meglátta a rengeteg sérülést a felsőtestén. – Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára rajtad ennyi sebet. Megdöntötted a saját rekordodat.

Stanislav felnevetett, majd fel is morrant, ahogy a mellkasát átjárta a fájdalom. – Talán. Egy hajszálnyival. 

Ahogy beértek, Sethet a kanapé mellett térdelve találták.

Susan felpillantott rá, tágra nyílt szemei eddig ugyanis Seth hatalmas kezére szegeződtek, ami a mellkasán feküdt. Az a kéz arany fényben izzott, mivel Seth éppen a lány sebét gyógyította.

Máris egyenletesebben lélegzett. Vonásairól lassan eltűnt a fájdalom. Még talán némi szín is visszatért az arcába. A fogai már nem vacogtak, az idős Halhatatlan elárasztotta a melegével, elűzte a közeléből az ősz és az eső okozta hideget.

Mintegy végszóra, tűz lobbant a kandallóban.

Seth visszahúzta a kezét. Az ujjai elhalványodtak.

Susan próbaképpen felemelte véres ujjait, és elhúzta magától pólója V kivágását, hogy alákukkantson. Aztán egészen lehajtotta az állát, és szemügyre vette a mellkasát. Tudta mit lát, ahol az imént még egy ronda, nagy kimeneti nyílás volt, ott most csak a sértetlen bőr volt.

A lány szája elnyílt, elengedte a pólót és felmeredt Stanislavra. – Ez elképesztő.

Összeszedte magát és rávillantott valamit, amiről csak remélhette, hogy inkább látszik mosolynak, mint grimasznak. – Susan, ő itt Seth. A legerősebb és leghatalmasabb mindannyiunk közül.

Seth felállt és odament hozzá.

Stanislav egy bocsánatkérőnek szánt mosolyt küldött barátjának és vezetőjének. – Attól tartok, hogy túl fáradt vagyok, hogy elmeséljem az egészet. Csak… olvasd ki a fejemből.

Seth megragadta a vállát, az ujjai újra és újra összeszorultak rajta, mintha az érintés sem tudná teljesen meggyőzni arról, hogy a szemei jól látnak. Szabad kezét a mellkasára fektette, majd belenézett a szemébe.

Megnyugtató forróság árasztotta el. Észre sem vette, hogy eddig remegett a hidegtől.

A rengeteg golyó ütötte sebe elkezdett összezáródni, egymás után potyogtak a padlóra azok a lövedékek, amik nem mentek át rajta.

– Gyenge voltál már akkor is, mielőtt a csata elkezdődött – véleményezett rekedtes hangon Seth. – Hívnod kellett volna engem.

Stanislav vállizmai ellazultak, amikor már újra könnyedén lélegzett és a fájdalom lassan elhamvadt. – Nem is emlékeztem rád, csak a támadás előtt néhány perccel tért vissza az emlékezetem. Egyáltalán nem emlékeztem a múltamra.

Amint minden sebét begyógyította, Seth szorosan magához ölelte. Az érzelmei átáramlottak Stanislavba. Öröm, bánat, bűntudat és még vagy tucatnyi más.

Stanislav visszaölelte, sajnálta azt az érzelmi zűrzavart, amit ő keltett benne az eltűnésével.

– Elvesztettük Yurit – suttogta Seth.

Stanislav képtelen lett volna megszólalni a gombóctól a torkában, ezért csak bólintott.

– És azt hittem, hogy téged is elveszítettünk – folytatta Seth. Szégyen és önutálat keveredett a már eddig is benne hullámzó rengeteg érzelem közé. – Mindkettőtöket cserbenhagytalak.

– Nem – tört ki azonnal a tiltakozás Stanislavból –, nem hagytál! – Seth válla fölött átnézve látta, hogy Susan felül a kanapén. Együttérzés lágyította el vérrel összefröcskölt arcát.

Vett egy mély lélegzetet, ellazította az ölelését és hátralépett. – Miért nem emlékeztem rád? – Kételkedett benne, hogy Seth figyelmét bármi is elkerülhette volna, míg azt olvasta az emlékeiben, hogy hol a pokolban volt az elmúlt két és fél évben. – Agykárosodást szenvedtem?

– Nem. – Seth hangja még mindig túlságosan rekedt volt, így megköszörülte a torkát, és újra nekifutott. – Nem. Ez a sztázis következménye. – Végighúzta a kezét az arcán, hogy letörölje az esőcseppekkel elkeveredett könnyeit. – Még nem vagyok vele teljesen tisztában, hogy ez a fajta hibernáció hogyan hat a Halhatatlanok agyának különböző területeire. De az évezredek során arra rájöttem, hogy minél több időt tölt a Halhatatlan sztázisban, annál valószínűbb, hogy elfelejti a múltját. Minden attól függ, hogy mennyi ideig alszik. Van, amikor ez az emlékvesztés csak részleges. Néha viszont teljes. Vagy majdnem teljes, mint a te esetedben.

Stanislav bólintott. – Arra emlékeztem, hogy Tehetséges voltam, de arra nem, hogy Halhatatlan lettem. Tudtam hogyan védjem meg a gondolataimat a telepatáktól, holott egyetlen telepatára sem emlékeztem. És folyamatosan láttam villanásnyi képeket a csatáról.

– Évszázadok óta nem volt Halhatatlan sztázisban egy-két napnál tovább – mondta Seth. – Csak nagyon ritkán történik meg, amióta elkezdtem Szekundánsokat kijelölni mellétek, hogy ügyeljenek rátok és nyomonkövessék, merre jártok. Az emlékvesztés még sosem volt végleges, még azok esetében sem, akik sokkal tovább aludtak, mint te. Ha több vérhez jutottál volna, te is előbb visszanyered az emlékezeted.

Alexei is megszólalt. – A sztázis miatt nem érezted? Azért nem találtad meg?

– Igen. Míg a Halhatatlan meg nem gyógyul, és vissza nem nyeri az emlékezetét, kívül marad a radaromon. De nem tudom, hogy miért.

Stanislav szinte centiméterenként lopta a távolságot Susan felé. Nagyon közel került hozzá ma este, hogy elveszítse. Ha valamelyik golyó a fejét találja el…

Lehet Seth bármilyen kivételes gyógyító, a halottakat még ő sem tudja feltámasztani.

Kinyúlt és megfogta a lány kezét. Susan elkezdett felemelkedni, de elszédült és visszarogyott. A szíve túl gyorsan vert a mellkasában. A most már teljesen sebmentes bőre sápadtabb volt, mint általában. Stanislav vetett egy aggódó pillantást Sethre. – Rendben van?

Alexei Seth előtt szólalt meg. – Vérre lenne szüksége, Stan. Ahogy neked is.

Seth bólintott. – Bocsássatok meg. Gyorsan gondoskodunk erről. Hová szeretnétek menni? Davidhez, vagy a Hálózathoz?

Mindkét helyen volt betegszoba, és Stanislav sokkal inkább ment volna Davidhez.

David, a második legidősebb Halhatatlan őrző ajtaja mindig nyitva állt a Halhatatlanok és azok előtt, akik az ő szolgálatukban álltak. Stanislav és Yuri nála laktak, amióta átköltöztek New Yorkból. Még ha az ő holmiját már el is távolították, kétségtelenül lenne egy szobája a számukra.

– Davidhez. – Stanislav lehajolt a kanapéhoz.

Seth megérintette a vállát. – Majd én.

Stanislav makacsul megrázta a fejét. – Én akarom. – Nem érdekelte milyen gyenge, csak ő viheti Susant most, hogy Seth már begyógyította a sebeit.

Susan érzelmei átáradtak belé, ahogy hozzáért.

Elmosolyodott és a karjaiba emelte. A lánynak ugyanúgy szüksége volt az érintésére, mint neki az övére. Az éjszaka eseményei, az, hogy majdnem elveszítette őt, Susant is megrázta.

Stanislav a mellkasához szorította a lányt. Az eső meg legalább elmossa a vérnyomokat.

Sajnálkozás öntötte el. Olyan rengeteg erőszakot hozott a lány világába. Hiszen a pokolba is, két nap alatt ez a harmadik alkalom, hogy megpróbálták őt megölni, Stanislavot pedig fogságba ejteni! Az a legjobb, amit tehet, hogy megszerez neki minden szükséges egészségügyi ellátást, aztán pedig hagyja elmenni, visszatérni a saját életébe. Csak azt nem tudta, honnan vegye ehhez az erőt.

Susan a nyaka köré fonta a karját. – Ne merészeld még csak megpróbálni sem! – suttogta – Egyáltalán nem ezt akarom!

Odaszorította a homlokát az övéhez és lehunyta a szemét. Szédült. Gyorsan felnézett és oldalra lépett, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Alexei és Seth is megragadta egy-egy vállát.

– Csak óvatosan – intette Alexei.

– Menjünk haza – suttogta Seth.

Elárasztotta a súlytalanság érzése, még mielőtt figyelmeztethette volna Susant, hogy Seth teleportálni fogja őket. Elmosódott, elsötétedett körülötte a kis nappali. Aztán pedig Stanislav és a többiek már a világos, modern betegszobában álltak David házában.

– Darnell! – kiáltott ki Seth.

– Mi történt? – kérdezte Susan, aki még szorosabban ölelte Stanislav nyakát.

– Seth teleportált minket David házába. David a parancsnokhelyettese és…

– Szent szar! – suttogta egy férfi.

Stanislav az ajtókeretet betöltő férfira pillantott.

Darnell, David Szekundánsa nagyra nyílt szemekkel meredt rá. – Stanislav? – Barna bőrű, simára borotvált fején megcsillant a lámpafény. – Azt hittük, hogy halott vagy.

– Nem egészen – válaszolt mosolyogva.

Seth kapta el a Szekundáns pillantását. – Darnell, Susannak és Stanislavnak is vérre van szüksége.

– Rendben, de… szükségem lenne a vércsoportjára. – Darnell lerázta magáról a sokkot, és elsétált egy szomszédos helyiséghez, ami úgy nézett ki, mint egy nagy gardrób, és kinyitott egy óriási valamit, ami leginkább hűtőszekrénynek látszott.

Alexei megszorította Stanislav vállát és gyengéden egy ágy felé ösztökélte a másik helyiségben.

Stanislav letette Susant a legközelebbi ágyra. – Mi a vércsoportod?

– Sajnálom, nem tudom.

Seth kihúzta a telefonját a hátsó zsebéből, kikereste a számot és elindította a hívást.

– Reordon – válaszolt szinte azonnal egy ismerős férfihang.

– Meg kell tudnom Susan Meyer vércsoportját. – Seth hangja azt a töretlen bizalmat sugározta, hogy a Hálózat keleti parti vezetője ezt meg is fogja tudni mondani neki.

– Susan Meyer? – Meglepettség jelent meg Chris hangjában. – Kaliforniából?

– Igen.

– Egy pillanat.

Stanislav összevonta a szemöldökét. Chris Reordon ismeri Susant?

Darnell visszatért és telepakolta Stanislav karjait vért tartalmazó infúziós zacskókkal.

– Köszönöm. – Stanislav a zacskókkal együtt leereszkedett Susan ágya szélére.

Darnell mosolyogva, finoman megveregette a vállát. – Jó, hogy visszatértél.

Stanislav viszonozta a mosolyt. – Jó visszatérni.

– Úgy látom, hogy A negatív – mondta Seth telefonjából Chris.

– Kitűnő! – felelte Seth. – Köszönöm. – Odafordult Darnellhez. – A negatívos.

Susan felmeredt rájuk. – Én azt is tudni szeretném, hogy honnan tudja?

Darnell felhorkant. – Viccelsz? – Egyik hüvelykujjával a válla fölött Seth felé mutatott. – Ez a fickó mindent tud.

– Okostojás – morogta Seth, ahogy Darnell elindult. De a pillantása aztán visszatért Stanislavra, mintha attól félne, hogy újra eltűnik, ha elfordítja róla a tekintetét.

Egy ajtó csapódott valahol. A hangja alapján a bejárati ajtó.

– Seth! – harsant egy mély hang.

Stanislav elvigyorodott, felismerte.

Újabb hatalmas, sötét alak töltötte be az ajtókeretet. Alig pár centivel volt alacsonyabb Sethnél, az idős Halhatatlan ugyanolyan széles vállakkal, izmos testfelépítéssel rendelkezett, csak a bőre volt éjfélfekete, és csípőig érő haját ceruzavékony raszta fonatokban viselte. – Érzem benned a zűrzavart… – David, Seth helyettese egyszerre torpant meg és hallgatott el. – Stanislav?

Bólintott. – Jó látni téged, David.

Az idős Halhatatlan szemei borostyánfénnyel felizzottak, nedvesség jelent meg bennük. Meglódult, és a karjába söpörte Stanislavot egy szoros ölelésre. – Mennyit kerestünk… – mondta rekedten – féltünk, hogy nem maradtál életben, de nem adhattuk fel a reményt, hogy…

Stanislav megveregette a hátát. – Sajnálom. Már előbb kapcsolatba léphettem volna veled, ha emlékeztem volna rád.

David elengedte és hátralépett.

– Sztázisban volt – informálta Seth.

David elég hosszú ideig bámult Stanislavra ahhoz, hogy a férfi kitalálja, Seth helyettese az emlékeit olvassa. – Nem csoda, hogy Seth nem érzékelt. – Susan felé fordította a tekintetét. – David vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, Susan. Köszöntelek az otthonomban.

Susan egy félénk mosollyal válaszolt. – Köszönöm. Én is örülök a találkozásnak.

David ezután Sethre nézett. – A többiek tudják már?

– Még nem.

Stanislav ezután elszalasztotta, amit Seth még mondott, mert azt érzékelte, hogy Susan megböki a könyökével. – Mi az? – kérdezte halkan.

– Fejezd be az időhúzást, és csináld! – rendelkezett a lány.

Óvatos tekintettel ránézett. – Mit?

Susan jelentőségteljes pillantással a Stanislav ölébe halmozott zacskókra nézett.

Tétovázott. Még mindig nem érezte helyénvalónak, hogy előtte harapjon beléjük.

Susan felsóhajtott. – Komolyan azt hiszed, hogy az összes furcsaságod után, amivel már szembetaláltam magam, éppen az fog elijeszteni tőled, hogy felszívsz pár zacskó vért?

– Talán.

A lány a szemét forgatta. – Megállítottál az ökleiddel egy SUV-ot, Stanislav, aztán pedig átdobtad a fejem felett, mintha egy kosárlabda lenne. – Ez – mutatott a vörös folyadékkal tele zsákokra –, semmi.

– Ha teljesen biztos vagy benne… – Stanislavnak még mindig kétségei voltak.

A lány rámosolygott. – Tejesen biztos vagyok.

Darnell visszatért egy zacskó A negatívos vérrel, majd összeállította Susannak az infúziós állványt, míg Stanislav közvetlenül a zacskókból szívta fel a vért.

Susan felváltva bámulta hol Sethet, hol Davidet, míg Darnell ügyködött. – Honnan tudtad a teljes nevem? – kérdezte Sethtől. – Kiolvastad a gondolataimból?

A Halhatatlan őrzők vezetője megrázta a fejét. – Tudtam a neved, amint megláttalak. David és én takarítottuk el azt a kaliforniai intézményt, akik majdnem elraboltak. – Megállt. – Nos, igazából Darnellel, Chris Reordonnal, és még két személlyel, Alena Morenóval és Scott Hendersonnal együtt végeztük el a teljes tisztogatást.

Stanislav félrebillentette a fejét. – Ki az az Alena Moreno és Scott Henderson? – Ezek nem olyan nevek, amikre emlékeznie kellene?

– Nem ismered őket – mondta Seth. – Ők a nyugati part és a közép-nyugat Hálózati vezetői. Az a férfi, akit Susan szörnyetegként emleget az emlékeiben, és aki megszervezte és majdnem végre is hajtotta az elrablását, tanácsadói státuszban volt abban az intézményben, ahol Amit tartották és kínozták.

Stanislav felhördült. – Mi?

– Miután David és én elmentünk Amiért, és eltüntettük a föld színéről azt az intézményt, végigjártunk minden elvarratlan szálat, ezek közül az egyik Kaliforniába vezetett, Susanhoz. – Haloványan rámosolygott a lányra. – Mi vagyunk az oka annak, hogy nem jöttek utánad ide, Észak-Karolinába.

– Ezen mindig csodálkoztam – suttogta a lány. – Nem gondoltam, hogy most már ellazulhatok, pedig évek óta itt vagyok és semmi jele sem volt, hogy újra felbukkannának. Köszönöm.

Seth bólintott, majd hirtelen káromkodni kezdett az orra alatt. – Ha már elvarratlan szálak… – Újra elővette a telefonját.

– Reordon – jelentkezett be ismét Chris.

– Az imént elfelejtettem mondani. Takarításra is szükségünk lenne. Mindannyian emberek. Mind ellenség. Három halott, hat eszméletlen.

– Hol?

Seth lediktálta a címet.

– Alexei szerelmi fészkénél? – kérdezte meglepetten Reordon.

– Igen.

– Oké. Vedd elintézettnek.

Stanislav Alexeire pillantott, míg Seth eltette a telefonját. Aztán Seth és David is ránéztek.

Alexei értetlen arccal végignézett rajtuk. – Mi van?

Stanislav akkurátusan letette a kiürített véres zacskót, és felvett egy másikat. – Chris tud a szerelmi fészkedről, ahogy ő nevezte.

Alexei álla leesett. – Tud róla?

A Halhatatlanok bólintottak.

– A fenébe is! Az a fattyú mindent tud! Még nálad is rosszabb, Seth.

Seth és David felnevettek.

Susan Stanislav tenyerébe csúsztatta a kezét.

Éppen a második kiürült zacskót eresztette le és átkozottul megkönnyebbült, hogy nem lát a lány szemében undort.

– Jobban érzed magad? – kérdezte halkan a lány.

Bólintott. – Te?

Susan is bólintott.

– Rendben lesz – mormolta Seth. – De azért szeretném, ha Melanie is ránézne, ha már jobban érzi magát.

– Jó gondolat – felelte Stanislav. Melanie Lipton fantasztikus orvos volt. Mindannyian abban reménykedtek, hogy ő és a kutatói megtalálják a vámpírizmust okozó vírus ellenszerét. Vagy legalább azt képesek lesznek valahogyan megakadályozni, hogy a fertőzötteket a hatalmába kerítse az őrület.

Seth tétovázott. – Valószínűleg téged is alaposan meg akar majd vizsgálni Stanislav. Még soha nem találkozott olyan Halhatatlannal, aki korábban sztázisban volt. Minden bizonnyal rengeteg kérdése lesz.

Darnell is bólintott. – Rengeteg kérdése lesz. És szerintem teszteket is szeretne lefuttatni rajtad.

– Nem gond. – Stanislavot ez nem érdekelte. Csak Susan rendben legyen. Ránézett Sethre. – Tudod miért jöttek utánam ezek az emberek? Miért temettek el az alagsorban? Volt időd elolvasni a gondolataikat?

– Igen. Tudták, hogy Halhatatlan vagy. A vámpírok, akik elloptak, tudták az igazságot, hogy a vámpírok megőrülnek, a Halhatatlanok pedig nem, és úgy gondolták, hogy ha válaszokat szereznek belőled, megőrizhetik az épelméjűségüket.

– Ennyi az egész? – kérdezte hitetlenkedve – És ha így van, miért folytatták a barátaik a haláluk után is?

– Ők is úgy tekintettek rád, mintha az örökifjúság szökőkútja lennél – folytatta Seth –, szérumot akartak készíteni milliomosok, milliárdosok számára, akik örökre fiatalok akarnak maradni.

Csend lett.

Susan törte meg. – Hű! Tudjátok, mi pénzt megfizetnének az emberek, hogy hozzájuthassanak valami ilyesmihez?

Stanislav összevonta a szemöldökét. – Azok az emberek is így gondolták, akik vadásztak rám. Nem csoda, ha nem adták fel, nem álltak le.

A lány megcsóválta a fejét. – De miért vártak olyan sokáig azzal, hogy megkeressenek? Mármint ha jól értem, egész végig ott voltál, és a ház két évig üresen állt, mielőtt megvettem.

Seth felsóhajtott. – Nagy volt a zűrzavar, miután leromboltuk a zsoldosok bázisát.

– Várj! – szakította félbe Susan. – A zsoldosok bázisát? A Shadow Riverről beszélsz? Azok ti voltatok?

– Igen.

Szótlanul meredt rájuk.

Stanislav megszorította a kezét. – A Shadow River megszerezte a vámpírvírust. Megfertőzte vele a katonáit.

– Szívás.

– Pontosan.

Seth elmosolyodott. – Bár Stanislav súlyosan sérült volt, amikor eltemették, használta az ajándékát, és manipulálta a vámpírokat, hogy öljék meg egymást. A vírusfertőzés sajátossága, hogy a halott vámpírok után nem marad azonosítható test. Tehát azoknak az embereknek nem állt módjában megbizonyosodni róla, hogy a vámpír barátaik halottak. Elég sokáig tartott, míg eldöntötték, hogy biztosan azok. Az is beletelt egy jó időbe, hogy kisakkozzák, hogy az egyikük házában rejthették el a „csomagot”, azaz Stanislavot, ami most már a te házad, Susan. Szintén hosszú időbe telt megszervezniük a betörést, amikor is megállapították, hogy a csomag nagy valószínűséggel még mindig az alagsorban van. A továbbiakban pedig megakasztotta őket, hogy az új tulajdonos ideiglenes riasztót szereltetett fel kamerákkal együtt, amik azonnali élő közvetítést nyújtottak volna az elkövetőkről a rendőrségnek, ha megpróbálnak ismét betörni. Így inkább vártak, amíg te megvetted a házat, az előző tulajdonos pedig megszüntette a biztonsági szolgáltatást.

Susan még szorosabban fogta Stanislav kezét. – Pfff! Örülök, hogy nem azelőtt jöttek vissza, hogy kiszedtelek volna abból a lyukból.

A szájához emelte a kezét és megcsókolta az ujjait. – Én is.

– Milyen lyukból? – kérdezte Darnell.

Míg Susan elmesélte Darnellnek, hogyan találta meg és ásta ki, Stanislav újabb ajtók nyitódását hallotta. A nap nemrég ment le, úgyhogy ezek azok a Halhatatlanok lehettek, akik David házában laktak, (vagy csak épp itt maradtak nappalra,) és most felébredtek, előjönnek a szobáikból, hogy felkészüljenek az újabb éjszakai vadászatra.

Rámeredt az ajtóra. Nevetést hallott. Egy férfiét és egy nőét.

A szívét szinte szétfeszítette az öröm a barátai hangjának hallatán. Olyan rég hallotta már őket.

Az alagsorban egyszerre többen is felhördültek.

– Mi az? – kérdezte egy férfihang.

Valaki természetfeletti sebességgel felszáguldott a lépcsőn, és meg sem állt a betegszoba ajtajáig.

Stanislav elmosolyodott. – Helló Lisette! – Ő volt Yuri legfőbb meccsnéző partnere, amióta Észak-Karolinába érkeztek, és gyakran kötözködött Stanislavval, amiért az teljes érdektelenséget mutatott a baseball iránt. – Kihagytam a Világbajnoki Sorozatot?

 

 

 

 

Susan felpillantott az ajtóban álló gyönyörű nőre. Néhány centiméterrel magasabb lehetett nála, karcsú testfelépítése, hosszú, fényes fekete haja volt, amit egyetlen vastag fonatban viselt. A szemei, amik nem mozdultak Stanislavról, borostyánsárgán izzottak.

– Stanislav – szipogta, és könnyek jelentek meg a szemében.

A férfi rávigyorgott. – Teljes életnagyságban.

A nő odaszaladt hozzá, átkarolta a nyakát és szorosan megölelte. – Azt hittük, hogy halott vagy – mondta fojtott hangon, a beszédéből francia akcentus érződött ki.

Féltékenység söpört végig Susanon, ahogy azt látta, amint Stanislav viszontöleli a nőt. Ez az érzés egészen addig kitartott, míg eszébe nem jutott, hogy a férfi is és Alexei is kötötte az ebet a karóhoz, hogy Stanislav egyedülálló, és nagyon régóta nincs szeretője sem.

Valahonnan a távolból kiáltásokat hallott. Egyre erősödő dübörgés következett, majd egy fekete áradat tört be az ajtón.

Nagyra nyíltak a szemei. Szent szar! Soha életében nem látott még egyszerre ennyi magas, de igazán magas, jóképű férfit életében. Mindannyian sötét ruhát viseltek, mint amit Stanislav is szeretett, különböző hosszúságú fekete hajjal büszkélkedhettek, a szemük barna volt, amíg meg nem látták Stanislavot, mert utána borostyán izzásra váltottak.

Amint Lisette hátralépett, egy hosszú fekete hajú fickó lépett előre, hogy megölelje Stanislavot. Aztán egy másik. És ismét egy másik, kézről kézre adták őt egymás között.

Voltak ott nők is, akik sokkal alacsonyabbak voltak a férfiaknál, akiket félre kellett tologatniuk maguk elől, hogy ők is hozzájuthassanak a maguk öleléséhez. Egyikük különösképpen magára vonta Susan figyelmét. Kicsi volt. Finom. Alabástrom bőrű, vörös hajú, ami szinte világított a többiek fekete, vagy sötétbarna üstöke közül. Zöld szemeiben ragyogott az öröm, pedig úgy tűnt, félénken visszahúzódik, amíg az általános ölelkezés tart.

Susan rámeredt. Ő az! gondolta. A sokk megdermesztette.

Mintha megérezte volna a tekintetét, a nő félredöntötte kissé a fejét és végignézett a betegszobán, míg a tekintete meg nem állapodott Susanon.

Tényleg ő az! Ezt el sem hiszem!

A nő egy pillanatig bizonytalankodott, aztán lassú léptekkel odaoldalazott hozzá a Halhatatlanok tömegének peremén. Jó másfél méternyire tőle megállt. Eltelt egy hosszú perc.– Ismersz engem? – kérdezte halkan.

– Nem, de láttalak a… – Susan nyelt egy nagyot. Hogyan is magyarázhatná meg? – Egy szörnyeteg elméjében.

– Telepata – mondta Seth, aki kettőjük mellé lépett és a kezét gyengéden a nő hátára simította. Mély hangjában volt valami olyan hangsúly, ami a brit akcentusra emlékeztette Susant. – Ami, ő Susan Meyer. Egy tanácsadó, aki a téged kínzó férfiakkal együtt dolgozott, megtudta, hogy telepata, és megpróbálta elrabolni őt, akkoriban, amikor téged megmentettünk. Susan látta az emlékeit, a gondolatait.

Ami elsápadt, ismét Susanra nézett. – Láttad?

Bólintott. – El sem hiszem, hogy életben vagy. Mármint úgy értem, hogy hihetetlen, hogy bárki is túlélhette azt.

– Alig – mondta Seth, az arca komor volt.

Ami kinyúlt és megérintette a karját. – Bántottak? Téged is megkínoztak?

– Nem. Elmenekültem. – Könnyek szöktek a szemébe, míg bevallotta, amit még Stanislavnak sem mondott el. – De nagyon sokszor gondoltam rád. A szenvedésedre. – Megcsóválta a fejét. – Annyira szégyellem magam. Nem tettem semmit, hogy segítsek. El kellett volna mondanom valakinek, meg kellett volna próbálnom megtalálni téged, vagy…

Ami megfogta a kezét. – Ne. Nem tehettél semmit. Csak Seth és David tehettek. És meg is tették. Megmentettek és gondoskodtak róla, hogy azok az emberek ne bánthassanak többé senki mást.

Seth bólintott. – Megöltük azokat, akik Amit kínozták, és azokat is, akiknek közük volt ehhez, beleértve azokat is, akik követhettek volna Észak-Karolinába.

Most már tudta.

Susan gondolkodás nélkül előrehajolt és megölelte Amit. – Annyira örülök, hogy jól vagy!

Ami megsimogatta a hátát, vigyázva, hogy nehogy hozzáérjen az infúzióhoz. – Én is örülök, hogy sikerült elmenekülnöd tőlük. Köszönöm, hogy visszahoztad hozzánk Stanislavot.

Seth bólintott. – Az adósod vagyok.

– Megmentetted az életemet! – tiltakozott Susan. – És ma este megint. Ha itt valaki adós, az én vagyok.

– Nem – mondta a francia Halhatatlan nő, Lisette, félretolva kissé Sethet. – Mindannyian az adósaid vagyunk. Átkarolta Susant, és egy óvatos ölelésbe vonta. – Visszahoztad a testvérünket.

– De én nem… – újabb nő ölelte meg Susant, félbeszakítva a tiltakozását. Aztán egy férfi. Majd egy másik. Míg már úgy tűnt, senki sem maradt ki azok közül, akik berohantak a betegszobára. Márpedig jóval többen lehettek egy tucatnyinál, de mindegyikük mosolyogva, tárt karokkal lépett oda hozzá.

Épp az egyik Halhatatlant ölelte, amikor annak válla fölött a pillantása találkozott Stanislavéval. Mi folyik itt? kérdezte tőle telepatikusan, mivel sehogyan sem tudott rájönni.

A férfi elmosolyodott, szeretet lágyította el jóképű vonásait. Üdvözöl a családom.

A szíve felgyorsult, egy tökéletesen egyforma, hihetetlenül jóképű ikerpár lépett oda hozzá, hogy mélyen meghajolva kezet csókoljanak neki, majd megöleljék. Mindenki egyszerre beszélt. A tiszta örömmel átitatott nevetés pillanatonként felcsendült. Valóban egy nagy, boldog családnak látszottak.

Tényleg úgy üdvözlik, mintha hajlandóak lennének elfogadni őt egynek közülük?

Nem hajlandóak.

A tekintete visszatért Stanislavra, akinek elkapta a gondolatát.

Mert már el is fogadtak. A férfi csak lassan haladt feléje a tömegben, folyton meg kellett állnia újra kezet rázni valakivel, vagy válaszolni a barátai megjegyzéseire. Te Tehetséges vagy. És megmentetted az életem. Bármit hozzon is a jövő, mindig egy leszel közülünk. Mindig örömmel látunk.

Már a gondolattól is elszorult a torka. Újra lenne családja. Olyanok, akik elfogadnák. És milyen sokan vannak! Akik közelében ellazulhatna, nem kellene rejtegetnie az ajándékát.

Akikkel normálisnak érezhetné magát.

Stanislav odaért hozzá, átkarolta a vállát. Lehajolt hozzá és egy csókot nyomott a hajára.

Egy vékonyka, csilingelő kacagást hallott.

Pár pillanattal később egy újabb magas harcos lépett be a betegszobába, egy vörös hajú, totyogó korú babával a nyakában. Egy újabb kacagás tört ki az apró gyönyörűségből, megragadta a férfi fejét, hogy megtartsa az egyensúlyát, összekuszálva annak hosszú, fekete haját.

Stanislav karja szorosabban fonódott Susan vállára.

Felpillantott és azt látta, hogy a férfi szinte sokkoltan bámulja a gyermeket.

Az újonnan érkezett férfi körülnézett, a tekintete megállapodott Amin. Mosolyogva átvágott felé a tömegen. A vállán a kislány nevetett, megveregette minden harcos fejét, akiét csak elérte.

Nyilvánvalóan az összes hatalmas férfi teljesen odavolt érte.

Túl édes volt, hogy ne így legyen.

A férfi megállt Ami előtt és lemosolygott rá. – Adira ragaszkodott hozzá, hogy énekeljünk el még egy altatót az új babájának, mielőtt feljövünk. – Brit akcentusa volt. – Miről maradtam le?

Ami jelentőségteljesen Stanislavra nézett.

A férfi követte a tekintetét, majd az arcára rádermedt a mosoly, mielőtt csodálkozássá vált volna. – Basszus! – suttogta.

Stanislav még mindig a férfi vállán lovagló csöppséget bámulta. – Magam is éppen ezt akartam mondani… – motyogta. – Marcus… ez a te lányod?

– Igen. – Marcus visszanézett Amira, majd újra Stanislavra. Elengedte a lánya egyik pufók lábacskáját, kinyúlt és megbökte Stanislav mellkasát. – Basszus! – ismételte meg – Tényleg itt vagy! Te élsz!

Susan összevonta a szemöldökét. Marcus azt gondolta, hogy Stanislav csak illúzió?

Amikor végül Stanislav megölelte a férfit, a kislány az ő fejét is megveregette. Vigyorogva fordult vissza Susanhoz. – Marcus látja a szellemeket.

Susan alaposabban megnézte magának a fickót. – Te látod a szellemeket?

Ő bólintott és kezet nyújtott neki. – Marcus Grayden.

– Susan Meyer. – Így már nem furcsa, hogy megbökte Stanislavot. Azt hitte, hogy egy jelenés.

Marcus a feje fölé mutatott. – Ő pedig Adira.

Stanislav továbbra sem bírta elszakítani a pillantását a kicsiről.

Döbbentnek tűnsz, gondolta neki Susan.

Az is vagyok, ismerte be a férfi. Marcus az első Halhatatlan őrző, akinek az átalakulása után gyereke született.

A kislány elfordult és elkezdett rugdosni a lábaival. Marcus átemelte a fején és a mellkasához ölelte.

– Gyönyörű – suttogta Stanislav – és… – kérdő pillantást vetett Marcusra.

Marcis rávigyorgott. – Tökéletes.

Ami elmosolyodott. – Igen, tökéletesen egészséges, nyoma sincs benne a vírusnak.

Stanislav megkönnyebbülése nyilvánvaló volt… egészen addig, míg a kicsi Adira feléje nem nyújtotta mindkét karját. Akkor viszont nagyra nyíltak a pániktól a szemei, olyan óvatossággal vette át, és szorította a mellkasához, mintha hímes tojást tartana. – Mit csináljak? Jól van így? Jól fogom?

Kitört körülöttük a nevetés.

Ami rávigyorgott Susanra. – Seth, David és Roland kivételével minden jelenlévő, most magabiztosnak tűnő férfi totális pánikba esett, amikor először vették kézbe.

– Olyan kicsi és törékeny! – védekezett Stanislav.

Marcus nevetett. – Majd hozzászoksz.

– De a ruhám! – folytatta a tiltakozást Stanislav. A pólója nedves volt, az eső nem öblítette ki belőle teljese a vérfoltokat. De úgy tűnt, ez Adirát nem zavarja. És a szüleit sem.

– Ne aggódj emiatt – legyintett Marcus, majd Susanhoz fordult. – Ami azt mondja, hogy megmentetted Stanislavot. Megtaláltad a pincédben, kiástad és biztonságban tartottad, míg felépült. Köszönöm. Sokkal tartozunk neked.

Hogy mondhatta el neki Ami? Végig itt állt Susan mellett és egyetlen szót sem szólt…

– Ami telepata – informálta Stanislav.

– Az vagy? – Még soha nem találkozott másik telepatával.

Ami rámosolygott. – Ebben a szobában szinte mindenki rendelkezik valamiféle különleges ajándékkal. Itt nem számítasz furcsaságnak. – A mosolya kissé elvesztette a fényét. – Ha valaki annak számít, akkor az én vagyok.

Marcus Ami karjára tette a kezét. – Hát nem is tudom. Szerintem szinte mindnyájan egyetértünk abban, hogy aki a legfurcsább itt, az Sheldon. Pedig neki ajándéka sincs.

– Hé! – tiltakozott valahonnan egy férfihang.

Újabb nevetés.

Susan ugyan nem tudta ki az a Sheldon, de együtt nevetett a többiekkel, miközben a könnyeit nyeldeste.

Nincs már egyedül.

– Soha nem leszel már egyedül – súgta oda neki Stanislav.

Minden szempár, amibe csak belenézett, teljes elfogadást, megértést tükrözött.

Ránézett Stanislavra. Annyira örülök, hogy megtaláltalak az alagsoromban.

A férfi egy csókot nyomott a halántékára. Én is.