Hatodik fejezet

 

 

A riasztós fickó, aki Henryként mutatkozott be, fél órával korábban érkezett. Ez már önmagában is gyanússá tette Stanislav szemében. A szerelők sosem érkeznek korábban.

Hallod a gondolataimat? kérdezte Susantól. Mivel ő maga nem volt telepata, nem tudta volna neki átsugározni a gondolatait, ha a lány nem olvassa ki a fejéből őket.

Igen.

Mit találtál benne?

Pokolian idegesítő dolgokat. Teljesen rá van kattanva az alagsorra.

Mit gondol, mi van ott?

Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy ő tudja.

Henry jókedvűen fecsegett, mialatt telepítette a földszinten az ajtókra, ablakokra az érzékelőket. – Szeretné, ha az emeletet is felszerelném? – kérdezte.

Mondd neki, hogy nem.

– Nem, köszönöm. Elég lesz a földszint is.

– És mi van az alagsorral?

– Ott nincs ablak.

– Külső lejárat?

– Nincs. Ez nem tetszik neki – közvetített Susan –, és bár említette, hogy a beagle remek házőrző fajta, egyáltalán nem szimpatikus neki, hogy nekem is van egy.

Stanislav maga is érezte a frusztrációt, amit Jax keltett Henryben. Maradj éber, javasolta.

– Vannak gyerekei? – kérdezte Henry. – Olyan szenzort is fel lehetne szerelni, amelyik azt érzékeli, ha le akarnak menni. A nővéremnél is van. Aggódott, hogy valamelyik kisfiú kinyitja az ajtót és leesik a lépcsőn.

– Nincs gyerekem – válaszolt Susan vidáman. – És én magam sem megyek le túl sűrűn. Túl sok hátborzongató jószág van lenn.

Okos gondolat. Csökkenti a kockázatát, hogy összekapcsolják Susant vele.

Támadt egy ötlete. Kérdezd meg tőle, mi történik, ha működésbe lép a riasztó. Mondd, hogy pár nap múlva elutazol, és biztos akarsz lenni benne, hogy a ház megfelelően védve van.

Oké, egyezett bele a lány és tette, amit kért.

Stanislav érezte, hogy diadalmámor hullámzik át a férfin, de közönyös hangon folytatta a beszélgetést. – Mennyi ideig lesz távol?

– Egy hétig – improvizált a lány. – Miamiba repülök a nagymamám születésnapjára. Olyan családi összejövetelféle lesz.

– Nem gond. Csak állítsa be a riasztót, mielőtt távozik. Ha valami aktiválja, a rendőrségen is riaszt, ön pedig kap egy hívást és egy sms értesítést is, hogy probléma merült fel.

Amikor a férfi végzett, Stanislav tájékoztatta a lányt. Követem a behajtó végéig. Lehet, hogy megáll és felhív valakit. Hallani akarom azt a beszélgetést.

Oké. De légy óvatos, és ne ess túlzásokba.

Várt, amíg Henry kijött. Bár a férfi komótosan mozgott, a pulzusát izgalom gyorsította.

Ahogy elsétált a furgonja felé Susan autója mellett, megbotlott, és a csíptetős mappája kiesett a kezéből, míg átkozódva az egyensúlyát próbálta megőrizni. Lehajolt, felvette a mappát, majd kutatóan körülnézett földön. – Á! – mondta, és Susan kocsiját megkerülve ismét lehajolt, csak a sapkája látszott. Egy pillanattal később a tollával a kezében állt fel. Beszállt a saját autójába és elment.

Emberfeletti sebességével Stanislav hamarabb ért az út végéhez, mint ő. Szerencsére ez már nem volt annyira fájdalmas.

A szaki lefelé figyelt az ölébe, a furgon pedig egyre jobban lelassult, majd megállt. Henry egy mobiltelefont emelt a füléhez.

Stanislav a földre hasalt, majd begurult a furgon alá.

– Mi van? – kérdezte egy hang. Stanislav érzékeny füleinek nem okozott nehézséget, hogy hallja a beszélgetés mindkét résztvevőjét.

– Épp most jöttem el – tájékoztatta a hívott felet Henry.

– És?

– Azt hiszem, a csomag még mindig ott van, az alagsorban.

– Csak hiszed?

– Csak a földszintre akart érzékelőket szereltetni, így nem volt rá ürügyem, hogy lemenjek. Rányitottam az ajtóra, amikor nem látta, de zárva volt.

– Találnod kellett volna valamilyen indokot, hogy ellenőrizd – felelt számonkérően a hang.

– Mégis, milyen indokot? – horkant fel ingerülten Henry. – Azt mondta, hogy az alagsorban nincs ablak, sem kifelé vezető ajtó.

– Gyanítható, hogy talán rátalált a csomagra?

– Nem. Egyáltalán nem. Túlságosan fél a bogaraktól, le sem megy oda.

– Akkor kimegyünk holnap hajnalban és elkapjuk, még mielőtt felébred.

– Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene miatta. Pár nap múlva elutazik.

– Igen? Mennyi időre?

– Egy hétre. Tudni akarta, hogyan működik a riasztórendszer, ha ő nincs itt.

– Tökéletes.

– De van egy kutyája. Mi lesz, ha itthon hagyja?

– Kinyírjuk. Egyértelmű. Nem hagyom, hogy egy rühes korcs elszarja ezt nekem. És ez rád is vonatkozik.

Ó, igen! Henry igazán dühös lett, olyan gyorsan nyomta ki a hívást, ahogy csak tudta.

Stanislav megkapaszkodott az autó alvázában és elemelte magát a földtől.

Henry végig átkokat mormolt maga elé, míg a fájdalmasan göröngyös és egyenetlen mellékútról felkanyarodott egy kétsávos útra. Ott felgyorsult, mezők, erdők, szántóföldek mosódtak egybe az út mentén.

Bár a rázkódás és az erőfeszítés visszaédesgette a fájdalmat, Stanislav a helyén maradt, amíg jó néhány mérföldre el nem távolodtak Susan otthonától. A lakatossal történt fiaskó után nem kockáztatott. Nem gondolta, hogy Susan olyan korán kimegy megnézni a postaládát, arra számított, hogy mire ez megtörténik, a lakatos rég elhajt. Nem találhat most egy újabb eszméletlen szerelőre.

Megerősítette a fogását és belerúgott a futóműbe, amitől a kocsi irányt váltott, majd ugyanabba az irányba dobta a saját testét is, amerre a lendület vitte a járművet.

Henry káromkodva nyomta ütközésig a féket, míg igyekezett visszaterelni a járművet a helyes irányba. – Egy kibaszott szarvas rohant belém, vagy mi a bánat? – morogta – Az idióta baromállatja! – Amikor megállt az út szélén, kinyitotta az ajtót és kiszállt, hogy ellenőrizze a kárt. – Ugrik a kurva biztosításom – motyogta, kavics csikordult a bakancsa alatt. – Nem is látok semmit. – Újabb csikorgás, átment a furgon másik oldalára. – Itt sincs semmi. Mi az ördög?

Míg odament az autó hátuljához, hogy azt is megnézze, Stanislav leengedte magát a földre.

– A szarba! – morgott Henry. – Lövésem sincs, mi volt ez. – Visszaindult a vezetőüléshez.

Stanislav kigurult az útra, feltérdelt és keményen oldalba lökte az autót.

Henry élesen beszívta a levegőt. Tisztán hallatszott a kulcsok csilingelése remegő kezében. – Mi a pokol ez? – suttogta.

Türelmetlen léptekkel visszament a furgon hátuljához.

Egy pillanatig hallgatózott. Aztán a kulccsal kinyitotta a raktér ajtaját.

A lélegzetét visszatartva lassan behajolt a kocsiba, hogy szembenézzen azzal, amit odabent vélt tudni.

Stanislav meglódult és olyan gyorsan termett mögötte, hogy ha bárki is látja, csak egy elmosódott foltként érzékeli.

De még Henry sem látta. Ő felemelt ököllel várta, hogy a randalírozó valami kiugorjon a furgonból.

Stanislav meglökte a férfit, majd ő is beugrott utána a raktérbe és behúzta maga után az ajtót.

Henry felkiáltott, amikor hason padlót fogott. Átpördült a seggére és felmeredt Stanislavra. – Ó, a picsába!

Stanislav lecsapott rá, még mielőtt fegyver, vagy egy szerszám után nyúlhatott volna. – Nem lett volna szabad beleegyezned, hogy megölitek a kutyát – mondta a remegő férfinak. – Susan szereti azt az állatot.

Henry szabályos sikoltozásba kezdett, amikor a szemei borostyánfényben felizzottak.

Pár perccel később Stanislav a vállára vetette a megtermett férfi testét, megkerülte vele a járművet és cseppet sem finoman ledobta a vezetőülésbe.

Nem Henry és a vele szövetkező fickók voltak, akik elásták őt az alagsorban. Két barátjuk egy közeli zsoldos cégnek dolgozott. És bár a testüket soha nem találták meg, azt hitték, hogy a tömegmészárlásnak estek áldozatul, vagy bárminek is, ami a zsoldosok bázisán történt. Henry barátja, aki megemlítette, hogy megölik a kutyát, röviddel az eltűnésük előtt egy telefonhívást kapott Stanislav támadóitól, hogy egy csomagot rejtettek el Susan alagsorában.

Henryt kívül tartották a bennfentes körtől, leginkább azért, mert túl sokat beszélt, ha ivott, így aztán nem tudta, hogy mi volt abban a csomagban, csak hogy a barátja el akarja adni…

Nos, Henry azt sem tudta, kinek akarja eladni, és igazából ez nem is túlzottan érdekelte Stanislavot. Henry barátja komoly pénzt remélt ettől az üzlettől, ő pedig szinte bármit megtett volna azokért a remélt milliókért.

Bekötötte a férfi biztonsági övét, majd elindította a furgont és egyesbe tette. A kellő idő elteltével lekormányozta az útról, majd keményen nekilökte egy fának.

Amikor Henry felébred, semmire sem emlékszik majd abból, hogy mi történt Susan otthonának elhagyása és aközött, hogy belerohant az öreg tölgybe.

 

 

 

 

Susan loppal ismét végigmérte Stanislavot, és megkönnyebbült, hogy mennyivel jobban van. Ezelőtt csupa feszültség volt az egész alakja, mereven mozgott, úgy látszott, mély sebei vannak. De a nap végére ellazult, és ez csak felgyorsult, ahogy az éjszaka haladt előre. Mozgásában megjelent valami utánozhatatlan elegancia, ami nagyon megnehezítette, hogy ne bámulja folyamatosan.

Még a beesett, vágásokkal teli arcával is jóképű volt. És bár tudta, hogy ezt csak képzeli, de mintha még a vállai is kiszélesedtek volna az utóbbi néhány órában.

Bizonyára lélekben is megkönnyebbült. Ezért azt javasolta, hogy teszteljék az emlékezetének korlátait egy sor kérdéssel, hogy meglássák, mi tért vissza és mi nem.

– Mi a kedvenc színed? – kérdezte.

– A vörös. Tied?

– Zöld. Kedvenc évszak?

– Tél.

– Enyém is. Kedvenc dalod?

Pár pillanatnyi gondolkodás, majd fejrázás. – Nem tudom.

– Talán közelítsük meg általánosabban. Kedvenc zenei stílusod?

Újabb gondolkodás. Újabb fejrázás. – Nem tudom.

– Kedvenc rágcsa?

– Popcorn – jött a válasz azonnal, és egy maroknyit fel is vett az ölében tartott tálból. Mindketten az ágyon hevertek, nekitámasztva a hátukat a támlának, felkészülve a tévézésre.

Azt gyanította, hogy a popcorn csak a jelenlegi kedvence. – Kedvenc szabadidős tevékenység?

A férfi rákacsintott. – Mozizni veled.

Rámosolygott. Imádta, hogy ilyen. Könnyed. Szinte játékos.

Amikor a film, amit kiválasztottak véget ért, elkezdtek felkészülni az alvásra.

Susan hanyagolta a pizsamát, egy selymes, zöld hálóinget vett fel, majd megkérdőjelezte az épelméjűségét, amikor belenézett a tükörbe.

Nem tekinti majd a férfi a hálóinget felhívásnak? Se rövidnadrág, se top. Ehelyett félcombig érő puha selyem, ami a vállát is jóformán teljesen szabadon hagyja, és nagyon áttetsző.

Beleharapott az ajkába. Vagy netán tényleg felhívásnak szánja?

A tény, hogy a tagadás azonnal elárasztotta az elméjét, nem tűnt túl jó jelnek. Stanislav nem tudja kicsoda, nem emlékszik rá, hogy házas-e, vagy egyedülálló. És valakik megpróbálták megölni. Ez nem pontosan a jó szeretőnek való leírása.

Idióta! Morogta magában.

Ez egy nagyon kedves srác. Tudta, hogy pihennie kell, fel kell gyógyulnia, ezért szinte az egész napot beszélgetéssel töltötték. Ahhoz nem kell emlékeznie a múltjára, hogy legyen személyisége. Van neki, méghozzá nagyon vonzó. Arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a férfi csendes természet. Nem félénk. Csak csendes. Az óvilági sármja pedig egészen elbűvölte.

Úgy tűnt, szereti megérinteni őt. A kezét fogta. Kisimította a haját az arcából. A hátára tette a tenyerét, míg felsétáltak a lépcsőn. Abban nem volt biztos, hogy ez a természetéből adódik-e, vagy csak amiatt van szüksége rá, mert el volt szigetelve a külvilágtól az alagsor földjében. Akárhogy is, ő nem bánta. Tetszett neki az érzés, amit az érintése kiváltott belőle.

Régóta van egyedül. Talán túlságosan is régóta. Ez lehet az oka a vonzalmának, és az, hogy Stanislav tökéletes természetességgel fogadja el a másságát? Ítélkezés nélkül?

– Susan? – szólt be a férfi a hálószobából.

– Igen?

– Érzem a szorongásodat. Akarod, hogy egy másik szobában aludjak?

Lekapcsolta a villanyt és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. – Nem. Nem akarom, hogy a földön aludj, emlékszel? Lehet, hogy már könnyebben mozogsz, de azért még sérült vagy.

– Engem nem zavar. Most, hogy már jobban vagyok, egy éjszaka a padlón nem fog… – A hangja elakadt, amikor a lány belépett a fénybe.

Susan legszívesebben visszamenekült volna a fürdőszobába. Mi a fenét gondolt? Nem akarta, hogy a férfi meghívónak vegye az öltözékét, de közben mégis remélte, hogy annak veszi? Nem érzett ilyen élénk, azonnali vonzalmat, szeretetet egy ember iránt sem nagyon régóta. És ez a vonzalom, ez a szeretet folyamatosan megpróbálta kituszkolni az ajtón a józan eszét.

A csend egyre nyúlt.

Stanislav az ágy másik oldalán állt, vékony alakját csak fekete póló és bokszer takarta, ami képtelen volt elrejteni a tényt, hogy a hálóruhája felizgatta.

A szemei sárgás tónust kaptak. – Most már biztos, hogy másik szobában kell aludnom.

Még az arcán, a karjain és a lábain lévő sebekkel együtt is elképesztően vonzó volt. Pfff! Úgy tűnt, nincs egyetlen porcikája sem, ami ne tetszene Susannak.

– Nem – mondta határozottan. Még mielőtt meggondolhatta volna magát, odasétált az ágyhoz, becsusszant a takaró alá és várakozóan felnézett a férfira.

Stanislav nem moccant. – Hol van Jax?

– Odalenn. Imád a hátsó ajtó ablaka előtt ülni órákig és figyelni a helyi oposszum és mosómedve populációt. Miért?

– Ő az egyetlen elérhető gardedám a környéken.

A lány elvigyorodott. – És úgy gondolod, ellenezné, hogy csenj egy-két érintést?

A férfi szája mosolyra húzódott. – Talán nem. De egy kutya, amelyik bánatos szemekkel néz fel rám, talán kordában tarthatja a kísértést.

Susan nevetve megcsóválta a fejét, majd megpaskolta maga mellett a matracot. – Gyere ide.

A férfi lekapcsolta a villanyt és lefeküdt.

Susan azt várta, hogy majd a hátára fekszik, mint ő, miután húzódozni látszott attól, hogy szerelmi játszadozásba kezdjen vele. De Stanislav meglepte, az oldalára fordult, szembe vele.

Susan is ezt tette.

A szíve kellemesen megugrott, amikor a férfi összefonta az ujjaikat és a szájához emelte a kezét, hogy megcsókolja. Nagy lábai rátaláltak a takaró alatt az övéire, összesimultak.

– Azt hiszem, nagyon könnyen beléd tudnék esni – suttogta.

A lány pulzusa felgyorsult.

A férfi felemelte a másik kezét is, ujjaival kifésülte a haját az arcából, a füle mögé simította. – De meg kell róla bizonyosodnom, hogy szabad vagyok, mielőtt átengedném magam ennek a vonzalomnak és előszedném rég berozsdállt készségeimet, hogy udvarolni kezdjek neked.

Még ez is azt mutatta, mennyire méltó a lány érzelmeire. Talán nem ismeri a múltját, de akkor is tisztességes ember. – Olyan átkozottul megnyerő vagy – mondta neki egyszerre bókként és panaszként.

– Messze nem annyira, mint te – felelte a férfi, és csíny jelent meg halványan izzó szemeiben. – Azt hiszem, a szívem is megállt egy pillanatra, amikor megláttalak abban a hálóingben.

Susan némi öngúnnyal fintorodott el. – Sortot kellett volna felvennem.

– A testem ugyanígy reagál a sortjaidra is, már elfelejtetted?

Elmosolyodott. – Pokolian nem felejtettem el.

Stanislav nevetett. Kicsit előrehajolt, és olyan puha csókot simított a lány ajkaira, hogy szinte még a vágyáról is megfeledkezett. – Egy valóságos kincs vagy.

Megrázta a fejét. – Mivel az alagsoromban ástalak ki, azt hiszem, te sokkal inkább minősíthető vagy kincsnek.

A férfi ismét nevetett. – Fordíts hátat.

– Mi? – kérdezte, nem egészen értve a kérést.

– Fordíts hátat nekem.

A lány egy kissé csalódott, amiért…

Aztán kiszaladt a lélegzete, amikor a férfi odasimult a hátához.

Egyik karját a feje alá csúsztatta, a másikkal átölelte a derekát. Hosszú combja az övé hátuljához ért, merevedése csapdába esett kettejük között. Figyelembe véve, hogy Stanislav mennyivel magasabb volt nála, meglepődött rajta, milyen tökéletesen összeillenek.

– Csak ölelni szeretnélek – mormolta, és a nyaka hátuljához dörgölte az orrát. Egyértelműen többet is akart ennél, de Susan megértette a fenntartásait. – Rendben van így?

A lány bólintott. Megragadta a férfi kezét, felemelte és a mellkasára szorította. – Több mint rendben.

Mindketten elégedetten felsóhajtottak.

– Olyan furcsa, hogy nincs emlékem a múltamról – mondta halkan a férfi.

Susan elképzelni sem tudta, milyen lehet ez.

– Megosztanál velem néhányat a sajátodból? – kérdezte kis idő múlva Stanislav.

– Persze. Mit szeretnél tudni?

– Voltál már házas?

– Nem. – Elgondolkodott egy kicsit. – A valaha volt leghosszabb kapcsolatom is csak négy hónapig tartott.

– A telepátia miatt?

Bólintott. – Bizonyos dolgok jobb, ha megmaradnak magánügynek. De amikor fáradt, stresszes vagy beteg vagyok, nem mindig tudom kizárni a fejemből mások gondolatait. A srácokéi általában nem jönnek be. És hajlamos vagyok rá, hogy ne tetsszen, ha azt olvasom a fickó fejében, aki velem van, hogy egészen másra gondol. Ez hatalmas szívás. – Végigsimított a férfi kézfején a hüvelykujjával. – Jó, hogy te tudsz vigyázni a gondolataidra és nem hallom őket. Általában egy pillanatnyi nyugtom sincs mások közelében. Most viszont akkora a nyugalom, hogy még a szívdobbanásaimat is hallom a kezed alatt.

Egy pillanatra felerősödött az ölelés. – Ne csábíts.

– Nem az volt a szándékom. Csak ez olyan… – megcsóválta a fejét – szép. Egyszerűen szép.

Kapott egy csókot a vállára. – Elmondtad a barátaidnak, hogy telepata vagy?

Tétovázott. – Egy párnak.

– Nem mindnek?

– Nem. Nem mintha olyan sok lett volna.

– Miért?

Talán egy perc is eltelt, míg eldöntötte, mit válaszoljon. És hogy mennyit osszon meg a történtekből.

– Nem kell elmondanod, ha…

– Minden rendben. Csak… – Vonakodott visszatérni a múltjába. – A középiskolában egyáltalán nem randevúztam. Nem igazán vágytam rá, tisztán hallottam a fiúhallgatók hormonvezérelte gondolatait.

A férfi kuncogott. – Biztos vagyok benne, hogy megőrjítetted őket a szépségeddel.

Felhorkant. – Nem éppen. Jobban érdekelték őket a barátnőim, akik gyorsabban fejlődtek nővé, mint én. A fiúk, ha egyáltalán szóba álltak velem, folyamatosan más lányok melleire gondoltak, és arra, hogyan férkőzhetnének azok közelébe.

– Jellemző.

Nevetett. – Az első két srácnak, akikkel a főiskolán randiztam, elmondtam, hogy telepata vagyok. Azt hitték, hogy teljesen zizi vagyok. Aztán már nem beszéltem nekik erről. Féltem hogyan reagálnának.

– Az emberek hajlamosak bizalmatlanul, gyanakvóan viszonyulni azokhoz, akik mások.

– Pontosan. Ezért inkább vártam, amíg közelebb kerülünk egymáshoz, szerelmesek leszünk. De… – vállat vont – azt hiszem, egyikkel sem kerültünk elég közel egymáshoz annyira, hogy ne tekintsenek gyagyának.

– Gyengeelméjűek – motyogta Stanislav, és ténylegesen sértődöttnek tűnt Susan helyett.

– A harmadik barátom remek dolognak találta, amikor elmondtam neki. De aztán egyre frusztráltabbá vált, amikor nem tudtam megmondani neki előre a nyertes lottószámokat.

– Hogy mit? – kérdezte meglepetten Stanislav.

Elmosolyodott. – Sosem hallott még telepatákról, azt hitte, hogy ez valamiféle médiumi képesség. Amikor elmagyaráztam neki, hogy ez csak annyit jelent, hogy képes vagyok olvasni mások gondolatait, azt akarta, hogy menjek vele Vegasba, és olvassam a többi pókerjátékos agyát, hogy nyerhessen. Mondtam neki, hogy nem szeretném. De egyre erőltette. Végül otthagytam.

– Hogy tudtál ennyi tökfejet összeszedni? – motyogta Stanislav.

Vidámság éledt benne a rossz emlékek ellenére is. – Nyilvánvalóan jó érzékem van hozzájuk – mondta.

– Ő volt az utolsó?

A vidámság elhamvadt. – Nem. Volt még egy. Egy végzős az UCLA-n. – Nyugtalanság ébredt benne, a gyomra összehúzódott. – Csak négy hónapja voltunk együtt, amikor a gondolataiban felbukkant az ex-barátnője. Ted összefutott vele egy gyakorlaton, és úgy gondolta, hogy talán újra összejöhetnének. Dühös voltam, amiért meg akart csalni, és szembesítettem vele. Amikor tudni akarta, honnan értesültem róla, elmondtam neki.

Csend.

– Fogadok, hogy nem reagált jól – mondta halkan Stanislav.

Susan hangulata mélypontra zuhant, ahogy visszaemlékezett a történtekre. – Igazából nagyon is izgalomba hozta ez az egész. Annyira, hogy még az ex-barátnője is kiment a fejéből. Úgy megkönnyebbültem! Ő volt az első pasi, aki úgy tűnt, hogy elfogadja a másságomat. – Olyannyira üdítő érzés volt, hogy fülig beleesett.

– Mi történt?

– Egy héttel később felhívott az iskolában, és meghívott vacsorázni. De amikor találkoztunk az étteremnél, két személyre terített romantikus asztal helyett egy négy főshöz vezetett, ahol két öltönyös férfi várt. Az egyik a professzora volt. A másik a professzora barátja. Mindkettőjüket nagyon érdekelte a telepátiám.

Stanislav káromkodott az orra alatt. – Elárulta a bizalmadat?

– Szemernyi bűntudat nélkül.

– A szemétláda! Mennyire voltak érdeklődőek azok az emberek?

– Túlságosan is. Nagyon dühös voltam Tedre, amiért megosztotta velük a titkomat.

– Teljesen jogosan.

– A két férfi nagyon közvetlen és barátságos volt, mindent elkövettek, hogy megnyugtassanak. De a gondolatok, amiket a fejükben találtam… amiket nem tudtak, vagy esetleg nem is akartak elrejteni, mert fogalmuk sem volt, mennyire erőteljes a telepátiám… pokolian megrémítettek. – Még most is kirázta tőlük a hideg. – Tanulmányozni akartak. Egy laborban. Meg akarták határozni a telepátiám mértékét, megkeresni a forrását, majd megkétszerezni.

Stanislav karjai szorosabban ölelték. – Mi történt ezután?

– Hazudtam. Azt mondtam nekik, hogy csak kamu volt, hogy telepata vagyok. Belelestem Ted mobiljába, míg zuhanyozott, és megtaláltam az általa elküldött sms-eket az exének. Azt mondtam, hogy azért találtam ki ezt az egész telepátiás dolgot, hogy eltántorítsam attól, hogy újra megpróbálkozzon egy ilyen szarsággal.

– Bevették?

– Ted igen. Irtó dühös volt. – Egy igazi seggfej. – De a többiek nem. Nem igazán. Úgy tettek, mintha meggyőztem volna őket, de a gondolataik nem változtak meg. Még mindig eltökéltek voltak, hogy tanulmányozzanak a laborjukban. És azon őrölt az agyuk, hogyan vehetnének rá, hogy ebben együttműködjek velük.

– Mit csináltál?

– Tettem Tednek pár javaslatot, hogy mihez kezdjen magával. Még ma is alig hiszem el, hogy nyilvánosság előtt olyanokat mondtam. Aztán elmentem. – Nyelt egyet. – De mielőtt elérhettem volna a kocsimat, két másik férfi rám vetette magát.

 

 

 

 

Stanislav káromkodott magában. Azt kívánta, bárcsak ott lett volna, hogy megvédje Susant.

– Mindig van egy bors spray a kulcstartómon – folytatta a lány –, lefújtam őket. Az egyik azonnal elengedett. A másik megütött. Azt hiszem, ha közben a másik kezével nem a szemét dörzsöli, akkor valószínűleg ki is ütött volna. Pokolian fájt. De sikerült talpon maradnom és tökön rúgtam.

– Remek! – csattant fel Stanislav, nagyon dühös volt arra a két férfira, akik rá merészelték emelni a kezüket.

– Amikor összegörnyedt, elfutottam az autómhoz. Ott egy harmadik férfi lépett elém, aki addig ki tudja hol lehetett, és dulakodni kezdett velem.

Érezte, hogyan árad szét a félelem a lányban az emlék hatására, és most nagyon bánta, hogy megígérte neki, nem manipulálja az érzéseit.

– A harmadik fickó lerántott a földre. Csapdába estem alatta, gyomron vágott, amitől kiszorult belőlem a levegő, majd kétszer az arcomba csapott.

– A rohadék! – Le akarta vadászni, meg akarta ölni azokat a fickókat.

– Megragadtak és beültettek egy elsötétített üvegű SUV hátsó ülésére. Még mindig levegő után kapkodtam, így nem küzdöttem. Ketten beültek a két oldalamra. A harmadik hátra maradt. Gondolom, hogy eltakarítsa a nyomokat, és megszabaduljon az autómtól. Előbb képtelen voltam a gondolataikra koncentrálni.

– A fájdalom miatt.

– Igen. Aztán mindenki gondolatait egyszerre hallottam meg. Még a SUV első ülésén ülő két emberét is. Az egyik a sofőr volt, a másik egy idősebb férfi, aki megszervezte az emberrablást. Ő… – megremegett a hangja. – Az ő gondolatai voltak a legvilágosabbak. Egy szörnyeteg volt. Jó kapcsolatot ápolt a professzor barátjával. De titokban tartotta előtte és Ted előtt is a szándékait, mert tudta, hogy kiolvashatnám a gondolataik közül a közelgő támadást és tehetnék ellene.

– Tudod a nevét? – Stanislav szentül megfogadta, hogy az első adandó alkalommal levadássza azt a szemétládát.

– Nem. A többiek csak uramnak hívták. És a gondolataiból kiolvasott szándékai olyannyira megrémítettek, hogy nem mertem mélyebbre tekinteni.

– Mit tervezett?

– El akart vinni egy texasi intézménybe. – Ismét nyelt egy nagyot. – Nem én voltam az egyetlen, akit elrabolt. Láttam a gondolataiban egy másik áldozatot. Egy nőt, aki szintén más volt, mint én. Egy különleges ajándékokkal rendelkező nő. – Megkeményítette a hangját. – Arra nem tudtam rájönni, hogy a kormánynak dolgoznak-e, vagy másnak, akik fogva tartották azt a nőt a laborban. Ez a férfi valamiféle tanácsadó volt ott… vagy ilyesmi, ebben nem vagyok biztos. Fájdalmaim voltak, és alig tudtam felfogni ezt az egészet. De amit tettek vele… Stan… az, amit azzal a szerencsétlen nővel csináltak… iszonyú volt. Kínozták. Vagy ahogy ők nevezték, tanulmányozták. És azt tervezte, hogy ugyanezt teszik velem.

Stanislav képtelen volt tovább elviselni a szenvedését, megszegte a fogadalmát és elcsitította a félelmét.

Susan szívverése lelassult, a teste ellazult. – Nem akartam úgy szenvedni. Nem akartam, hogy kínozzanak és felboncoljanak. Tehát amikor egy útkereszteződéshez értünk, előre vetettem magam, megragadtam a vezető fejét és elcsavartam.

Teljesen megdöbbent. – Kitörted a nyakát? – Az ilyesmi hatalmas erőkifejtést igényel.

– Igen. Nem. Nos, talán. De nem akkor. Annyira meglepte a támadásom, hogy beletaposott a gázpedálba és behajtott a pirosba. Egy teherautó oldalba kapott bennünket, és azt hiszem, hogy nekiütköztünk egy másik autónak is. Még mindig nem vagyok teljesen tisztában azzal, ami ezután történt, csak arra emlékszem, hogy újra és újra átfordultunk. Mintha súlytalan lettem volna. Bevertem a térdem a tetőbe. A vezető be volt kötve. Én nem. Gyakorlatilag a fejébe kapaszkodtam, amíg pörögtünk, vagy mi. A mellettem ülő fickók sem voltak bekötve, ők is pörögtek, olykor nekem ütköztek. Amikor végül belecsapódtunk egy épületbe, és megálltunk, az a férfi, aki a gyomromba ütött, félig kilógott a hátsó szélvédőn és csupa vér volt. A másik eltűnt. Azt hiszem, kieshetett az egyik oldalsó ablakon. Az idősebb férfi az anyósülésen eszméletlen volt. És a vezető meghalt… vagy legalábbis úgy nézett ki, mint aki meghalt. Azt hiszem, eltört a nyaka.

Pazar! Kibaszottul megérdemelte! – És te?

– Mindenhol összevagdosott az üveg és alig tudtam lélegezni, annyira fájt a mellkasom. Az egyik lábam furcsa szögben állt. Azt hiszem, egy időre elájulhattam, mert a következő dolog, amire emlékszem, hogy egy mentőautó visz a legközelebbi kórház felé.

– Elmondtad, hogy elraboltak?

A lány megrázta a fejét. – A történtek után nem akartam, hogy még nagyobb figyelmet hívjak fel a telepátiámra. Ehelyett úgy tettem, mintha nem emlékeznék a történtekre.

Stanislav most értette csak meg, miért nem ragaszkodott a lány jobban az elképzeléséhez, amikor azt kérte tőle, hogy ne hívja a rendőrséget.

– A doktor összevarrta a nagyobb vágásaimat, helyre tette a lábamat, ami szerencsére csak kiment, de nem tört el, és volt néhány repedt bordám. CT-re küldött, hogy kizárja a fejsérülés lehetőségét és ellenőrizze a bordáim valódi állapotát. De közben befutott a többi mentő a velem egy autóban ülő férfiakkal és azoknak a kocsiknak az utasaival, amikkel ütköztünk, úgyhogy kihasználtam a kialakuló szervezett káoszt és leléptem.

– Nem haza mentél, ugye? – Ott egészen biztosan keresték volna, ha még képesek voltak rá.

– De igen – ismerte be Susan. – Nem tudtam mihez kezdjek. Az egyik nővér a kezembe nyomta a pénztárcámat. Nem tudom hol a pokolban találhatták meg. Azt sem, hogy ki találta meg. Talán a mentősök. Vagy valaki, aki segített kihúzni a SUV-ból. Hívtam egy taxit és hazamentem, olyan gyorsan összecsomagoltam, ahogy csak tudtam, telefonon lefoglaltam a LAX-on egy jegyet a másnapi legkorábbi járatra New Yorkba, majd egy olcsó motelbe mentem, ahol készpénzzel fizettem. Annyira féltem, hogy egész éjjel le sem hunytam a szemem. Reggel egy baseballsapka alá gyűrtem a hajam, és visszamentem az apartman komplexumba.

– Minek? – Stanislav szinte kiabált suttogva.

– Nem a lakásomba mentem – sietett korrigálni a lány. – Csak az irodára. A bérleti szerződésem a következő hónapig szólt és ki akartam fizetni, mielőtt eltűnnék. Féltem, hogyha postáznám, arra rátehetnék a kezüket és rájönnének, hol vagyok.

Azok a szörnyetegek elfogták, kísérleti patkánynak akarták használni a laborjukban, Susan meg amiatt aggódott, hogy adós marad egy havi lakbérrel?

– Tudom, mire gondolsz – mondta a lány. – De úgy gondoltam, ha azok a férfiak túlélték a karambolt, és keresni kezdenek, akkor hadd menjenek csak a pénz nyomán. Ezért rendeltem meg a repülőjegyet is előző éjjel. Eszem ágában sem volt New Yorkba repülni, és reméltem, hogy ezzel félrevezethetem őket.

Még mindig úgy gondolta, hogy nem kellett volna aggódnia a lakbér miatt, azt viszont el kellett ismernie, hogy a repülőjegy: – Okos ötlet.

– Okosabb ötlet volt a lakbér is, mint akkor gondoltam volna – nyomatékosított a lány. – Volt egy nő, Sherrie, aki a lakás komplexum titkárságán dolgozott. Igazán nagyon gyönyörű nő. Pár évvel volt idősebb nálam. Nem voltunk közeli barátok, vagy ilyesmi, mindössze néhányszor kellemesen elbeszélgettünk. Nos, amikor beléptem, hogy fizessek neki, csak rám pillantott, majd gyorsan felállt, átfordította a táblát az ajtón NYITVA feliratról ZÁRVA feliratra, és bevonszolt a hátsó irodába. Látta a sebeimet és megkérdezte, hogy egy férfi okozta-e őket. Olyan fáradt voltam, hogy sírva fakadtam és igennel válaszoltam. Amikor megkérdezte, hogy szóltam-e a rendőrségnek, elmondtam, hogy a rendőrség nem segíthet, el kell tűnnöm, és kértem, hogy senkinek se szóljon egy szót sem. Erre ő felhívott valakit, hogy jöjjön be és vegye át a műszakját, engem pedig egy SUV-hoz vezetett. Azt mondta, hogy tartsam lenn a fejem, és elvitt a nővére házába. A nővére, Erin bántalmazó kapcsolatban élt egy férfival, aki a vége felé már majdnem meg is ölte őt. Szerzett ugyan egy távolságtartó végzést, de sem ez, sem a rendőrség nem tudott segíteni neki, el kellett menekülnie az ország másik végébe. Ők ketten elrejtettek engem Erin házában, amíg begyógyultak a sebeim, elhalványultak a zúzódásaim, aztán pedig segítettek eltűnni a városból.

– Ez átkozottul bátor dolog volt tőlük.

– Tényleg az volt. Észak-Karolinában születtek, itt nőttek fel, beszéltek nekem az egész államot telepöttyöző kisvárosokról. – Vállat vont. – Úgy gondoltam, hogy talán beolvadhatok az egyikbe, ha elég keményen próbálkozom.

– A férfiak nem kerestek?

– Ez évekkel ezelőtt történt, és azóta sem jelentek meg a küszöbömön. De Sherrie elmondta, hogy két ember megjelent az irodában, miután eljöttem és kérdőre vonták. Tudni akarták, mennyire ismer engem, kik a barátaim. Mindent elmondott, ami az eszébe jutott, például hogy sokat panaszkodtam a szomszédokra, hogy túl zajosak és reklamáltam, hogy nem működnek a szárítók a mosodában.

Stanislav nevetett. – Reklamáltál?

– Nem – felelt mosolyogva Susan. – Csak azért mondta, hogy ne tűnjön úgy, mintha kedvelne.

Sherrie és Erin megmentették Susan életét.

– Gondolom, ezeknek az embereknek ahhoz lehetett köze, amit te is említettél, a Tehetségeseket üldözik. Talán rájöttek erre a fejlett DNS dologra.

Stanislav ebben egészen biztos volt. És mindez Tednek volt köszönhető, akit szándékában állt alaposan seggbe rúgni, amint hozzáfér az emlékeihez, és visszakapja az életét. Ismét megcsókolta Susan vállát, és kicsit magához szorította. – Örülök, hogy megmenekültél.

– Én is. Bevallom, sosem értettem, hogyan veszthették el a nyomom teljesen, miért nem követtek ide.

– Nem a kormány alkalmazásában állhattak.

Mert ha úgy lett volna, akkor könnyedén lenyomozhatták volna a társadalombiztosítási azonosítója alapján, hacsak Susan nem szerzett magának hamis igazolványokat, hogy elrejtse valódi kilétét. De nem úgy tűnt, mintha ez történt volna.

Bár a lány most már nyugodt volt, érezte, hogy még nem álmos.

– Mi az? – kérdezte – Érzem a nyugtalanságodat. – A habozását is érezte, a lány azon töprengett, kimondja-e, amit gondol.

Vett egy mély lélegzetet. – Tudom, hogy olyan dolgokat is felfedeztél önmagaddal kapcsolatban, amikről azt hiszed, hogy megrémítenének. Olyan dolgokat, mint az empataságod, vagy az izzó szemeid.

Stanislav megdermedt. A szívverése felgyorsult, szétáradt benne a riadalom. – Tudod mik azok? Láttad őket a gondolataimban? – Biztos volt benne, hogy ezek eltávolítanák tőle a lányt, így igyekezett elrejteni őket előle akkor is, amikor megnyitotta előtte az elméjét.

– Nem. Csak annyit tudok, hogy aggódsz miattuk.

A megkönnyebbülés szétáradt benne, holott semmi oka sem volt ezt érezni. Előbb, vagy utóbb el kell mondania neki. Előre rettegett attól a naptól. – Csak nem akarom, hogy félj tőlem.

– Tudom. És nem félek tőled. – Susan megszorította a kezét. – Stan…

Amikor a lány nem folytatta, ő szólalt meg. – Igen?

Kíváncsiság váltotta fel a nyugtalanságot. – Nem baj, ha Stannek szólítalak?

Már korábban is szólította így, akkor is tetszett neki. – Nos, mondta és próbált kevéssé lelkesnek tűnni – azt jobban szeretném, ha Szexi Izompacsirtának szólítanál. De a Stan is megteszi.

A lány nevetett.

Örömmel, hogy egy kicsit sikerült jobb kedvre derítenie, megszorította a kezét. – Persze, hogy szólíthatsz Stannek. És most mondd el, hogy mi aggaszt.

Susan az ujjaival kezdett játszani és egyre halogatta azt, amit mondani akart. Végül kibökte. – Mi van, ha ugyanazok az emberek raboltak el téged is, akik engem akartak? Ha rájöttek, hogy empata vagy, bezártak a laborjukba és… kísérleteztek rajtad? Azt mondtad, nem hiszed, hogy másnak születtél. Mi van, ha valakik, mit tudom én… megváltoztattak? Genetikailag.

Dermesztő gondolat, viszont magyarázat lehetne a furcsaságaira. – Azt hiszem, ez lehetséges. – Nem csoda, ha a lány ekkora együttérzéssel fordul feléje. Azt hiszi, hogy ő elszenvedte azt, ami rá is várt volna. – Talán akkor szereztem a sebeket, amikor elszöktem a laborból. – Összevonta a szemöldökét. – Azt viszont nem értem, hogy a laborból való szökés után hogyan juthattam az alagsorodba. Vagy a közelben lenne?

– Nem hinném. Viszont ha olyan titkos, mint ahogyan azt az idősebb férfi gondolataiban láttam, akkor nemigen tud róla a nyilvánosság.

Akárhogy is, az, hogy genetikailag átalakították egy laborban, még mindig szimpatikusabb lehetőség volt, mint elhinni, hogy vámpír.

Stanislav remélte, hogy hamarosan megtudják az igazságot. Anélkül, hogy Susannak ebből kára származna. – Tehát akkor Kaliforniából származol? – változtatta meg a témát.

– Valójában Seattle-ben születtem. A szüleim csak hétéves koromban költöztettek Kaliforniába.

Stanislav elmosolyodott. – Szinte látlak magam előtt. Egy koraérett kislány gyönyörködik a napsütésben.

Susan nevetett.

– Mesélj még – mormolta a férfi.

És a lány megtette, utána pedig türelmesen válaszolgatott a kérdéseire.

Sokáig beszélgettek az éjszaka sötétjében. És Stanislav ezt teljesen természetesnek érezte. Egy ágyban feküdt vele. A testük összesimult. A lábaik összekuszálódtak. Beletemette az orrát illatos hajába, míg együtt nevettek egy vidám gyerekkori történetén.

Igazság szerint, a „jól” kifejezés túl enyhe volt arra, ahogyan érezte magát. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana.

De sajnos a fáradtság könyörtelen volt. Végül mindketten, ha vonakodva is, de elaludtak.