Második fejezet
A dobogás felriasztotta.
A fájdalom lerohanta, mint mindig. Nem emlékezett már a történtekre, és rég lemondott önmaga azonosításáról is. Az éhség és a szomjúság is nyúzta. De a nő, akit hallott ide-oda járkálni földsírja felett, jobban megnyugtatta, mint valami csillapító balzsam.
Puha léptei keresztülvágtak egy fapadlón valahol fölötte. Megint mezítláb volt és zsörtölődött valami miatt. Nem tudta mi miatt, de érezte az érzéseit, és szinte látta maga előtt, ahogy beharapja a szájszélét, vagy a körmeit rágcsálja.
Koncentrált, és lecserélte az aggodalmát melegségre. Mindig így tett, valahányszor felébredt a jelenlétére, és a nő bármilyen érzelmi állapotban volt is, mindig megkönnyebbülten ölelte magához a boldogságot. Nem tudta ki ő. A pokolba is, hiszen még azt sem tudja, ő maga kicsoda. De mivel a nő ott van…
Nos, csak annyit tudott, hogy egyszerűen szüksége van rá. Ez tette elviselhetővé ezt a kínzást, vagy bármi is az, ami vele történik.
A szíve dobbant egyet. Lélegzetet vett. A gyötrelem, ami ezzel az apró mozdulattal járt, majdnem ismét eszméletlenségbe taszította.
Hol van? Ki ő?
Amikor a nyugtalanság ismét kezdett beszivárogni a föld felett lévő nőbe, ismét eltöltötte otthonossággal, melegséggel, boldogsággal. Ő volt az egyetlen dolog, ami a józan észhez kötötte.
Ez jó dolog, nem igaz?
– Amikor a szerelem – kezdett énekelni lágyan a nő – az álmaimba lopózott. – A hangja halk és fülledt volt. – Neked adtam a szívemet.
Színtiszta gyönyör. Milyen hatalmas szüksége van erre!
A nő tovább énekelt, ő pedig legszívesebben sírva fakadt volna a hálától.
Mennyi ideig szenvedett itt egyedül? Úgy tűnt, egy örökkévalóság óta.
Mikor ébredt fel utoljára? Egy órája? Egy hete? Egy éve?
Hogy van még életben? És meddig képes még életben maradni? Lehet, hogy nem gondolkodik egészen tisztán, de az, hogy ilyen hosszú időt töltött eltemetve a föld alatt és még életben van, nem tűnt normális dolognak a számára.
A fájdalom, ami állandóan kínozta, felerősödött benne, kicsikart egy halk nyögést a torkából.
Körmök kopogását hallotta lépcsőkön, majd a nő kutyája kaparni kezdte fölötte a földet.
Keress meg! mondta némán egyszerre a kutyának és a nőnek is. Kérlek!
Majd ismét eljött érte a sötétség.
Keress meg!
Susan mozdulatlanná dermedt. A kérő hang elcsuklott a fejében.
Kérlek!
A napi postát a kezében szorongatva lassan körbefordult.
Mint mindig, most is egyedül volt. De nem ez volt az első alkalom, hogy hallotta ezt a hangot, egyre hangosabbá vált, már nem téveszthette össze saját iránymutató belső hangjával.
Eszébe jutott, hogy valaki más gondolatait hallja, még az is megfordult a fejében, hogy új szomszédokat kapott. De nem.
Amikor a hang nem szólalt meg újra, legnagyobb meglepetésére kissé csapódottnak érezte magát. Bár mindig csak egy-két szó érkezett, mintha velük együtt egy meleg takaró is körülölelte volna, amitől nagyon jól érezte magát.
Felsóhajtott és folytatta az útját a konyhába.
Az éjszaka körülvette, régi barátként üdvözölte, miközben egy széles járdán haladt. Utcai lámpák aranyszínű fénytócsái világították meg az utat, de teljesen tisztán látta a mögöttük sötétségbe burkolózó területeket is.
Egy egyetemi kampusz területén járt, a környék csendes volt és kihalt, a legtöbb hallgató az ágyában aludt.
Valaki sétált mellette, hosszú lépteik tökéletes szinkronban voltak. Valami olyasmit mondott, amit viccesnek talált, így Susan feléje fordult. Egy jóképű, sötét hajú férfi volt. Nevetés ragyogott barna szemeiben. Mindketten fekete nadrágot és pólót viseltek, hosszú, fekete kabáttal kiegészítve.
Olyan magas volt, mint a beszélgetőpartnere. Pedig ő férfi. Mégis teljesen természetesnek érezte a magasságát.
Vett egy mély lélegzetet… és minden tele volt illatokkal. Fű. Fa. Kuka amögött az épület mögött. Macska fordult be egy másik épület sarkánál.
És vér.
A fémes szag megült az orrában, és a távolból már hallotta a dulakodás zaját.
Vetett egy pillantást a társára.
Egyszerre húzták elő katanáikat a hosszú kabát alól, és futásnak eredtek.
Körülöttük elmosódott a táj, majd ismét kiélesedett a kép.
Négy férfi térdelt két másik fölött, akik a földön feküdtek. A térdelők feléjük fordultak, majd felpattantak, amikor megpillantották Susant és a társát, a szemük kéken-zölden felizzott. A szájuk dühödt vicsorra húzódott, hosszú szemfogaikról bíborvörös folyadék csöpögött.
Felemelte a jobbjában tartott kardot és előre lódult.
Kutyaugatás.
Susan felriadt, a szíve a bordáit kalapálta. Nagyra nyílt szemekkel körülnézett a hálószobájában. Mekkora egy szarság volt ez az álom! Talán jobb lett volna, ha nem tart Penge filmnézési maratont, mielőtt lefekszik.
Rápillantott az órára és felnyögött. Hajnali 4:32. Alig egy órát aludt. Mi ébresztette fel?
Az ugatás ismét végigvisszhangzott a házon.
Felsóhajtott. Úgy tűnik, egy bizonyos beagle a bűnös. – A fenébe, Jax – motyogta, míg felkelt –, jobb, ha nem azért ébresztettél fel, mert megint egy oposszumot hallottál átfutni az udvaron. Ezen a héten ez már a harmadik lenne.
Magához vette a mobilját, hogy a lába elé világítson vele, és kiment a hálószobából, majd lesétált a lépcsőn. Hátralökte összekuszálódott haját a válla mögé.
Megremegett, amikor lelépett az utolsó fokról. Megérkezhetett az első igazán hűvös időjárási front, míg aludt. A hideg rátelepedett az egész házra, csupa libabőr lett puha toppjában és pizsamasortjában.
Megdörzsölte a karjait, majd előbb a bejárati ajtó felé, aztán az ellenkező irányba nézett. – Jax?
Wuh! A válasz tompán érkezett.
Hol a pokolban van?
Még szükség volt néhány újabb ugatásra, hogy megállapítsa, a kutya lement az alagsorba.
– Ó, ne csináld már! Semmi kedvem lemenni oda az éjszaka közepén.
A kihívott rágcsálóirtók szinte másodperceket sem töltöttek odalenn, majd szinte egymást taposva felsiettek és sürgős tennivalóikra hivatkozva bejelentették, hogy távozniuk kell. Azonnal. Újabb időpont megbeszélése nélkül. Így hát ki tudja, mi a franc van odalenn?
Felpöccintette a villanykapcsolót és a fénytől összehúzott szemekkel lekukucskált a mélybe. – Jax?
Újabb ugatás, ezúttal kaparászással összekötve.
Kikapcsolta a telefon világítását, és lement a lépcsőkön, azt kívánva közben, bárcsak ne félne annyira a nyirkos, piszkos dolgoktól. Olyan kislányos ostobaság volt ez, mégsem tudott soha megszabadulni tőle.
– Mi a fene? – nyikkant, amikor megpillantotta a roppant elfoglalt vadászebet. Akkora lyukat ásott a padló legeslegközepén, hogy lassan ő maga is belefért. – Mit művelsz? – kiáltott rá és odasietett hozzá – Nem! Rossz kutya! Rossz Jax! Hagyd abba… most azonnal… A hangja elcsuklott, az idegesség és a riadalom egyetlen másodperc alatt eltűntek belőle. A helyüket kíváncsiság töltötte be.
Félelmetes, égető, kényszerítő kíváncsiság.
A fejét oldalra billentve figyelte, hogyan ás tovább Jax. – Mit találtál, pajti? Mi van ott?
Tudni akarta. Tényleg tudni akarta. De nem is, egyszerűen tudnia kellett, hogy mi van ott. Arról fogalma sem volt, miért érzi ezt létfontosságúnak, de muszáj volt megtudnia. A kíváncsiság egyre nőtt benne, már minden mást kiszorított. Soha életében nem akart még ennyire megoldani egy rejtélyt.
Körülnézett, és a fal mellett kerti szerszámokat pillantott meg. Odament, letette a telefont és helyette egy ásót ragadott fel.
Diadalmámor árasztotta el. Megcsinálja! Megkeresi! Eljött, hogy kiszabadítsa!
Rákoncentrálta csekély energiáját arra, hogy táplálja a kíváncsiságát és elűzze a félelmét.
Föld pergett be szűk kis világába, ahogy a talaj megmozdult felette.
A szíve dobbant egyet. Az aprócska mozdulatra szétterült benne a kín.
Lélegzetet vett. Köhögött. Az agónia elárasztotta az agyát.
Jax már folyamatosan ugatott.
Susan rávigyorgott, ugyanolyan izgatott volt, mint a kutya. – Jól csinálom?
Fogalma sem volt, mióta ásnak. Ahhoz elég ideje, hogy a térdig csupa piszok legyen, felhólyagosodjon a tenyere, csupasz lábai kihűljenek, és a talpa sajogni kezdjen attól, hogy belenyomja vele az ásót a földbe.
Félresöpörte a fáradtságot, újabb adag földet dobott fel a vállán keresztül a gödör széli halomra. A lyuk már olyan mély volt, hogy bele kellett állnia, hogy folytathassa az ásást.
Újra leállította az ásó hegyét a talajra, majd ránehezedett a taposójára, hogy belenyomja a földbe.
Ááááááá!
Megugrott, ahogy a mély hangú ordítás végiggördült a fején. Ledobta az ásót és befogta a füleit, hogy elhallgattassa, de ez nem működött. A fejében volt, oda robbant be a semmiből. A szíve kopogott a félelemtől, oldalra lépett és körülnézett.
Jax, aki eddig mellette kapart, most felemelte a fejét, a lábai közé húzta a farkát és nyüszíteni kezdett.
Susan lenézett a földre a lábai alatt, és abban a pillanatban visszatért az idegessége.
Mi az ördögöt művel itt? Egy lyukat ás az alagsora padlójába az éjszaka kellős közepén? Mi a fene…?
A szívverése lelassult, ismét nyugalom áradt szét benne.
Jax is abbahagyta a nyüszítést, és megint szimatolni kezdett a lyukban.
Susan figyelme ismét a föld felé fordult. Mi a csoda lehet ott lenn?
A kíváncsiság ismét elborította. Akárcsak Jaxet.
Ahogy a beagle újra kaparni kezdett, ő is az ásóért nyúlt.
Fájdalommal telt mély hang szólalt meg az agyában, talán… orosz akcentussal? Óvatosan. Kérlek.
Ennek azért mégiscsak fel kellene borzolnia az idegeit. Rá kellene vennie, hogy mindent hátrahagyva felrohanjon a lépcsőn, ki a házból. De mégsem ez történt. Meg kell tudnia, mi van ott. Megöli a kíváncsiság.
Óvatosan, felületesen kezdte böködni a földet az ásóval, hogy fellazítsa.
Jax karmai beleakadtak valamibe.
Susan félretette az ásót és odatérdelt a kutya mellé, hogy segítsen megtisztítani a beagle zsákmányának környékét.
Valami gumiszerű textília. Olyasmi, mint a gumiabroncs. Furcsa.
De nagyon érdekes!
Lemondott az ásóról, hátrébb tolta Jaxet, és a kezeivel kezdte kimerni a földet. Még több gumi. Henger alakú. Helyenként szakadozott. De határozottan nem gumiabroncs. Inkább tűnt valamiféle gumi burkolatnak valami szilárd dolog körül, mint kiderült, amikor próbaképpen bedugta az ujját az egyik hasadáson. Rozsdaszínű volt a föld, amit erről a környékről kiemelt.
A szíve megugrott, amikor kutató ujjai valami máshoz értek. Valami keményebbhez. Érezte a körvonalait a fellazított földben, ez egy…
– Ó a szarba! – egy férfibakancs.
Folytasd, suttogta a rejtélyes férfihang a fejében, ne hagyd abba!
Legalább olyan kényszerítő volt, mint a gyötrő kíváncsiság.
– Mi a fenét művelek én itt, Jax? – kérdezte, mialatt feltárt egy másik bakancsot is az első alatt.
Jax kiugrott a lyukból.
– Remek – motyogta Susan. – Te kezdted el ezt az egészet. Most meg itt akarsz hagyni?
De nem. A hűséges beagle megállt fölötte, szaporán csóválta a farkát, és boldog kis nyöszörgés tört fel a torkából, miközben őt figyelte.
Susan folytatta a föld kimerését.
A lábak már szabadon voltak. Az a gumiszerű burkolat úgy nézett ki, mintha vadkacsasöréttel szórták volna meg. Sok apró, rongyos szélű lyuk volt rajta, amibe nem látott bele a beleülepedett földtől.
Aztán egy csípő. Egy férfi, aki az oldalán fekszik?
A félelem pörölyként csapott le rá, de szinte azonnal el is söpörte az a különös nyugalom és a megmagyarázhatatlan, ellenállhatatlan kíváncsiság.
Próbababa, suttogta a fejében a férfihang.
Kétség gyúlt benne, majd el is tűnt, felváltotta a lelkesedés. Látnia kell teljes egészében, mi rejtőzik a föld alatt.
Keskeny derék. Az egyik kar felemelve, takarja az arcot.
– Ó Istenem, kérlek, ez tényleg egy próbababa legyen, vagy egy bizarr művészeti projekt, amit az előzőt tulajdonos hagyott hátra! – mormolta.
Mi az ördögért meri még mindig a földet? Mi a csoda ez az őrjítő kíváncsiság, ami folyamatosan rugdossa a fenekét?
Mert tudnod kell, mormolta a férfihang a fejében, muszáj megtudnod.
– Igen – értett egyet –, meg kell tudnom.
Az ujjai puha hajra találtak.
Megtorpant, ujjbegyei között összedörzsölte a szálakat, felfedve ezzel éjfekete színüket. Óvatos mozdulattal elsöpörte az apró göröngyöket a fej környékéről, amit ezek a puha fürtök takartak. A szíve sürgetően csapódott a bordáinak.
Zihálva lélegzett, leült a sarkaira és rácsodálkozott a kincsre, amit kiásott.
A férfi (egy nagyon magas férfi), a bal oldalán feküdt, a karja a fejét védte, egyik nagy keze, amin több seb is volt, az arcát fedte el.
Vékony volt. Olyan vékony, hogy már-már csontváz. De a bőre…
Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha mumifikálódott volna.
És nem műanyagból volt. Ez nem egy próbababa.
Akkor miért nem fél? Rettegnie kellene. Ki kellene ugrania a félelemtől a közmondásos bugyijából.
Óvatosan megfogta a férfi csuklóját és finoman elemelte néhány centiméterre az arcától.
– Ó ne! – zihált fel. Leeresztette a férfi karját az oldala mellé, közelebb hajolt és kisimogatta a sötét hajszálakat a piszkos arcból. – Mit műveltek veled?
Olyan jóképű volt… vagyis az lett volna, ha nem torzítják sebek lenyűgöző vonásait. A szemei csukva voltak, a homloka ráncban, mintha még mindig szenvedne. A fülei vérezhettek, akárcsak az orra. Az állát nagyjából egyhetesnek tűnő sötét borosta fedte, de ott is csúf sebek, vágások borították. Mi történhetett vele?
Könnyek gyűltek Susan szemébe.
Mennyi ideje lehet itt eltemetve? Végignézett rajta. És hogy maradt meg ennyire jó állapotban? Miért néz ki úgy, mintha öt perccel ezelőtt bukott volna ki belőle ez utolsó lélegzet?
A tekintete visszatért az arcára, végighúzta az ujjait a homlokán, gondosan elkerülve rajta az egyenetlen szélű sebeket.
A bőre kemény volt a rátapadt portól. Hűvös tapintású.
Susan megcsóválta a fejét. – Mit műveltek veled? – kérdezte újra.
A férfi egyik szemhéja felemelkedett.
Susan lélegzete elakadt.
A barna szem pislogott egyet, majd egyenesen rá fókuszált.
Fény villant benne.
A félelem, amit egész idő alatt éreznie kellett volna, most egyszerre állt bosszút. A szíve kitörni készült a mellkasából, visszarántotta a kezét és megpróbált elmenekülni.
A férfi keze felemelkedett, rákulcsolódott a csuklójára, megakadályozva, hogy eltávolodjon tőle.
– A szarba! – káromkodott, és minden erejével igyekezett kiszabadulni. Jax ugatott.
Kín torzította el a férfi arcát, amikor megpróbálta kitépni magát a markából. A torkából halk nyögés tört fel.
Susan lenézett, és megpillantotta a bőréből kiálló alkarcsontját. Azonnal mozdulatlanná vált. Hatalmasra nyílt szemmel meredt le a férfi arcára.
Összevonta a szemöldökeit, a barna szem lecsukódott. Egy izom rángatózott az állában, halkan kiszisszent a fogai közül a lélegzet.
– Ez nem a valóság – suttogta remegve Susan –, ilyen nem történhet meg.
Sajnálom.
Még a hangjában is hallotta a fájdalmat, ami a fejében szólalt meg.
Sajnálom. Ne hagyj itt. Kérlek.
Vett egy újabb szaggatott lélegzetet és küzdött a fájdalom ellen. Kínzó volt. Kibírhatatlan.
Ne hagyj itt. Kérlek, ne hagy itt. Ne hagyj itt. Újra és újra ezt kántálta magában, és végtelenül szerette volna hangosan is mondani.
Nem kellett volna megragadnia. Nem kellett volna megijesztenie. Ez olyan kibaszottul rossz. Csak nem akarta, hogy elmenjen.
Megszorította kicsit a csuklóját. Nem azért, hogy visszatartsa, szüksége volt a kapcsolatra. Annyira vágyott rá! Hüvelykujjával megsimogatta puha bőrét. Olyan átkozottul sokáig volt egyedül. Nem akarta, hogy elmenjen. Ne hagyj itt.
Eltűnt a föld a teste környékéről.
Kinyitotta azt a szemét, ami nem volt túlságosan bedagadva, és legszívesebben sírva fakadt volna, amikor azt látta, hogy a nő már nem erőlködik, hogy megszabaduljon tőle, sőt, igazából egy egészen kicsit közelebb is húzódott.
Aztán habozva, el-elakadó mozdulattal felemelte a szabad kezét és tétován kisimította a haját az arcából. Nedvesség csillant a szemeiben, a torka összeszorulhatott, mert a hangja vékonykán szólalt meg. – Nem hagylak itt – ígérte lágyan. – Minden rendben van. Nem hagylak itt.
Érezte a bátorságot, amivel azt mondta, hogy vele marad, és csak ekkor döbbent rá, hogy az iszonyú fájdalom miatt elvesztette a koncentrációját és már nem fojtja el a félelmét…
A fogait csikorgatva a szájához emelte a kezét és megcsókolta a csuklóját. Köszönöm. Találkozott a tekintetük és ő megpróbált beszélni, de nem tudott. Köszönöm, mondta újra magában, és azt kívánta, bárcsak érthetően is kifejezhetné háláját.
A gyönyörű mosoly átragyogott a nő könnyes szemein, és újra végigsimított a haján egy színtiszta extázist hozó gyengéd mozdulattal.
Bocsáss meg nekem, fohászkodott magában.
A nő megrázta a fejét. – Nincs semmi baj. Nem okoztál fájdalmat. Csak megleptél.
Megdöbbent. A nő a gondolatait olvassa?
Nem azért, mert megragadtam a csuklódat, igyekezett minél tisztábban gondolni.
Félrebiccentette a fejét. – Akkor miért?
Tényleg képes rá. Olvassa a gondolatait.
Ezért, gondolta neki. Elfordította kissé a csuklóját a markában, a szájához emelte és beleeresztette az agyarait.
A nő tiltakozva felkiáltott, szép vonásai fájdalmasakká váltak, és ismét megpróbálta kirántani magát a fogásából. Néhány pillanat múlva a vergődés lassan csendesedni kezdett. A szemhéjai leereszkedtek, egészen ellazult.
Felnyögött, ahogy az agyarai közvetlenül összeaszott vénáiba vezették a vért. Édes megkönnyebbülés.
A kutya morogni kezdett.
Nyugtasd meg a kis kedvencedet, gondolta és valahogy biztos volt benne, hogy teljesíteni fogja a kérését.
A nő mormolt valamit, ami úgy tűnt, lecsillapítja az ebet. A morgás abbamaradt.
Aludj, biztatta.
Lassan ledőlt melléje, az arcuk alig néhány centiméterre volt egymástól, a szemhéjai teljesen lecsukódtak.
Fantasztikusan friss illata volt, különösen, hogy időtlen idők óta kizárólag föld, vér és füst szagát érezte maga körül.
Amikor a puha bőr kezdett kihűlni és a nő szívverése felgyorsult, visszahúzta az agyarait. Még több vérre lenne szüksége.
Összecsikordultak a fogai, amikor a legsúlyosabb sebei elkezdtek begyógyulni. A karcsontja visszahúzódott a helyére, kínos lassúsággal. Ugyanez történt a lábaiban. Az éhségtől és kiszáradástól károsodott szervei regenerálódtak. A legmélyebb vágások elkezdtek összezáródni. De egyik sem gyógyult be teljesen. Még több vér kell.
Megbámulta megmentőjét.
Ha az övéből vesz el még többet, akkor azt a sajátjával vissza is kellene pótolnia. De… valami rossz történne, ha ezt megtenné, nem? Ha visszaadná neki azt a vért, ami már az ő testében is járt, azzal valahogyan károsítaná?
Eltöprengett ezen, és bár nem jutott eszébe, miért ódzkodik a gondolattól, inkább nem kockáztatott.
Elengedte a nő csuklóját, felemelte remegő kezét és félresimította az arcából ragyogó aranyszín haját. Álmában nyugodtak voltak a vonásai. Az arca földmaszatos. És nedves a könnyektől, amiket miatta ejtett.
Amikor megérintette, a nő torkából feltört valami halk kis hangocska, aztán felsóhajtott és közelebb fészkelte magát hozzá.
Nem tudta, kicsoda ez a nő.
Azt sem tudta, hogy ő kicsoda.
De ebben a pillanatban imádta, mert kiszabadította.
A kutya bánatosan szűkölni kezdett.
Beszélni még mindig nem tudott, ezért megnyugtató érzéseket küldött a hűséges állatnak.
Aztán a mellkasára simította a nő kicsi, sápadt kezét, a homlokát az övéhez döntötte, és elmerült a mély, gyógyító alvásban.
Magában fütyörészett, és egy fölszintes ház felé sétált. Hangokat hallott, aztán kopogás nélkül belépett és becsukta maga után az ajtót.
Hosszú, fekete kabátját felakasztotta a fogasra, amin már tucatnyi hasonló lógott. Az övén nedves foltok voltak, amik fémes szagot árasztottak. Akárcsak a pólója és a nadrágja.
Egy valóságos kórus üdvözölte, amint belépett a magas mennyezetű, hatalmas nappaliba. Kanapék, karosszékek, szófák, mindenhol férfiak és nők ültek, akik többségének fekete haja volt és barna szeme, ugyanolyan sötét ruhában voltak, mint ő.
Odaintegetett nekik, míg átkelt a nappalin, és kilépett egy sötét folyosóra, ami a helyiség másik oldaláról nyílt.
– Stanislav! – szólt valaki, túlkiabálva a beszélgetések moraját.
Susan megfordult, és látta, hogy a barátja foglal helyet az egyik sarki asztalnál. Az előtte felállított sakktábla felé intett. – Jössz egy játszmára?
Bólintott. – Csak adj egy percet, hogy megtisztálkodjak a vadászat után. – Elhomályosodtak körülötte a falak, amikor futásnak eredt, és leereszkedett az alagsorba, a hálószobájába. Lehántotta magáról a fekete ruhát, belépett a fürdőbe, beállt a nagy zuhanyzókabinba és elforgatta a csapokat.
A víz kellemes intenzitással verte a bőrét. A szappanért nyúlt, majd olyan gyorsan lemosakodott, hogy a mozdulatai elmosódtak.
Aztán elzárta a vizet, kilépett, megragadott egy törölközőt és ugyanolyan sebességgel szárítkozott meg, ahogyan lemosakodott. A haját erőteljesen megdörzsölte. A mosdókagyló melletti hosszú gránitpult felett belenézett a tükörbe.
Olyan gyorsan lezuhanyozott, hogy a párának nem volt ideje lecsapódni a felületen, így tiszta képet mutatott.
Egy megdöbbentően jóképű férfiarc nézett vele szembe, hátrafésülte ujjaival nedves haját. Meleg barna szemek. Szénfekete haj és szemöldök. Sötét borostával beszőtt, erőteljes áll. Széles, izmos vállak. Jól fejlett mellkas. Duzzadó bicepszek.
A tükörképét nézve kinyúlt és megnyitotta a mosdó hideg vizes csapját.
Nyikorgott. Aztán újra nyikorgott, amikor beállította a megfelelő hőmérsékletet.
És megint nyikorgott. Újra és újra.
Susan a homlokát ráncolva felsóhajtott. – Olyan fáradt vagyok Jax – sóhajtotta –, adj még egy órát.
Újabb nyüszítés.
– Fél óra? – kérdezte reménykedve – Ha vársz, adok neked marhahúst.
Tiltakozó ugatás.
– Oké, oké! – nyögte – Fenn vagyok. – De nem mozdult. A kimerültség lehúzta, az álom újra megkörnyékezte. Nagyon csábító volt.
Reszketés futott végig rajta.
Felsóhajtott, és igyekezett egészen a takaró alá bújni, hogy pihenjen még néhány percet, de valami kemény a homlokához koppant. Összeszaladt a szemöldöke. Nincs is takarója. És lepedője sincs.
Megpróbálta felemelni a kezét, hogy kitapogassa őket, de ez sem ment.
Felmordult és kinyitotta a szemét.
A vele szemben lévő arc egy pillanatra elmosódott előtte, mert olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért.
Ó basszus! Nagyra nyílt a szeme. Egy férfiéhoz nyomja a homlokát!
Felzihálva hátrahőkölt és rámeredt az idegenre.
A szemei csukva voltak, mélyen, egyenletesen lélegzett álmában. A szemöldökeit összehúzta és úgy szorította a mellkasához Susan kezét, mintha soha nem akarná elengedni.
Mi. A. Pokol?
A férfi vonásait sebek, vágások torzították el. Villámgyorsan végignézett az egész testén. Nagyon vékony volt, mondhatni alultáplált, az öltözéke valamiféle gumi kezeslábas, ami leginkább búvárruhára hasonlított, és telis-tele volt szakadásokkal, apró lyukakkal.
Felnézett a környező falakra és megállapította, hogy Jax lefelé néz rá. Amint a tekintete összeakadt a kutya lelkes pillantásával, és a beagle felugatott, az egész testét riszálni kezdte a vidám, megkönnyebbült farkcsóválás.
Félelemmel telten és zavartan nézett fel rá. Emlékezett rá, hogy Jax tegnap éjjel felébresztette. Arra is emlékezett, hogy a kutya lejutott az alagsorba, és ott úgy viselkedett, mintha megőrült volna. Felrémlett benne a saját mindent elsöprő kíváncsisága, az, hogy ásót ragadott, és elkezdte feltúrni az alagsort, hogy megtudja, mi vonta magára Jax figyelmét.
Újra felnézett a magas falakra. Ezt a hatalmas lyukat ő ásta?
Tényleg nagyon mély volt.
Az izomláz a karjaiban és a lábaiban, a hólyagok a tenyerén azt mondták, hogy igen, ő ásta.
Ismét ránézett maga mellett a férfira. Kicsoda ő? És hogy került ide?
Mert az nem lehet…
Ő maga is elképesztően nevetségesnek találta a fejében megfogalmazódó gondolatot, mégsem tudta leállítani az agyát.
Nem ő ásta ki ezt a férfit a föld alól, ebből a lyukból, ugye?
Megrázta a fejét, majd megingott a szédüléstől. Kinyújtotta szabad kezét, hogy megtámaszkodjon a férfi csípőjén, de gyorsan vissza is rántotta. Fogalma sincs, milyen sérülései vannak, nem akarta még ő is tetézni a fájdalmait.
– Ilyen egyszerűen nincs – suttogta –, ez nem történhetett meg valóságosan.
Nem mozgathatott meg jó néhány köbméter földet az alagsorában, és nem áshatta ki alóla ezt a férfit. Hiszen él! Látta hogyan emelkedik és süllyed a mellkasa. A kezét is fogja. A férfi fogja az ő kezét és nem fordítva.
Az Isten szerelmére! Egy hónapja itt lakik a házban. Kizárt, hogy ilyen sokáig életben maradt volna.
Szóval akkor kicsoda is ő?
Pánik tört fel benne, megpróbálta kiszabadítani a kezét.
A férfi felsóhajtott álmában, és puhán megsimogatta a kézfejét a hüvelykujjával.
Most már tényleg rettegett. Térdre emelkedett és nagyobb erővel kezdte húzni a kezét. Nem tudja ki az ördög ez a férfi, de…
A szeme lassan nyílt ki, mintha nagyon nehezére esne felébredni.
Susan olyan távolra húzódott tőle, amennyire csak túszul ejtett keze engedte.
A sötét szemöldökök még összébb húzódtak, ahogy a barna szem pillantása végigfutott az alakján.
Susan mozdulatlanná dermedt, attól félt, ha tovább küzd, csak még jobban felhívja magára a figyelmét.
A férfi elmosolyodott, majd megláthatta a szemeiben a félelmet, mert a szeme nagyra nyílt és gyorsan a hátára gördült.
A keze összeszorult Susan ujjai körül, és behunyta a szemét. – Ááááá! – Az arca eltorzult, az erek kidagadtak a nyakán, a hirtelen mozdulat okozta kín kiáltást csalt elő belőle.
Fájdalom öntötte el Susan ujjait is, már attól félt, hogy a férfi összemorzsolja őket.
A szorítás azonnal enyhült. Sajnálom. Nem akartalak bántani. Csak a fájdalomtól elvesztettem az önuralmam.
Halk hangja olyan könnyedén talált utat Susan fejébe, mintha már számtalanszor folytattak volna telepatikus beszélgetést.
A légzése lassan lecsillapodott, de továbbra is nagyra nyílt szemekkel meredt le a férfira, akinek az izmai fokról fokra ellazultak.
Múlik a fájdalom?
A félelem, ami mozdulatlanná dermesztette, egyszerre eltűnt. A mellkasában enyhült a nyomás. Leereszkedtek a vállai. A feje ugyan még mindig kóválygott kissé és a gyomra is rendetlenkedett, de az az iszonyú félelem elmúlt.
A férfi még jobban meglazította a fogást a kezén, hüvelykujjával ismét végigsimított a kézfején. – Bocsáss meg.
Susan tekintete az arcára ugrott. A hangja mélyebb és keményebb volt, mint amit a fejében hallott. Talán a hosszú hallgatástól?
A férfi kinyitotta a szemét.
Susan vett egy ziháló lélegzetet.
Barna helyett most borostyánszínben izzott.
A férfi megnyalta kicserepesedett ajkait. – Ne félj tőlem. Nem akarlak bántani.
Nem félt tőle, de hogy miért nem, azt nem tudta volna megmondani. – Ki vagy te?
Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, majd pár másodperc múlva ismét becsukta. A borostyánfény felerősödött. – Én… – a homlokán elmélyültek a ráncok. – Én… – egy frusztrált nyögés tört ki a torkából, felemelte a kezét, hogy végigsimítson a homlokán. – Nem tudom.
Susan az arcát fürkészte. – Nem emlékszel rá?
– Nem.
Most, hogy a pánik már nem homályosította el az agyát, egymás után sorjáztak a gondolatai, eszébe jutott valami és legszívesebben fenékbe rúgta volna magát, amiért nem próbálta meg hamarabb.
Általában, amikor beleolvasott valaki gondolataiba, a rövidtávú és a régebbi emlékek keverékét kapta, kiegészítve a pillanatnyi gondolatokkal. De ha úgy döntött, hogy mélyebbre hatol, gyakran képes volt rekonstruálni a férfiak és nők teljes múltját.
De ennek a férfinak semmit sem talált a fejében. Soha nem találkozott még hasonlóval. Olyan volt, mint egy tisztára törölt palatábla. Nem voltak emlékek. Kizárólag gondolattöredékek, és azok is el-eltünedeztek. Még az is, amit éppen ezekben a pillanatokban gondolt, csupa töredékes, befejezetlen vagy kezdet nélküli gondolat volt.
Egyetlen betekintés is elég volt, hogy megtudja, hatalmas frusztrációt érez amiatt, hogy nem fér hozzá egy olyan egyszerű információhoz, hogy mi a neve. És miatta is aggódik. Ideges a sápadtsága, a hideg ujjai miatt. Újra és újra felmerült benne a sajnálkozás, amiért annyira megszorította a kezét. Mély vágyra bukkant, hogy megnyugtassa őt, elűzze a félelmét, meggyőzze, hogy őszinte, hogy tényleg nem akar ártani neki. És hálát is talált. Rengeteg, végtelen hálát.
– Mi történt tegnap éjjel? – kérdezte Susan. Már nem próbálta elhúzni a kezét. A férfinak szüksége volt a kapcsolatra. Lehet, hogy ezt még ő sem tudja pontosan megfogalmazni magának most, hogy ilyen kaotikusak a gondolatai, de Susan biztos volt benne, hogy szüksége van a köztük lévő kapcsolatra, a kényelemre, amit ez nyújt neki, és képtelen lett volna megtagadni tőle. – Én arra emlékszem, hogy lejöttem és itt találtam a kaparó Jaxet. – Lepillantott szabad kezén a hólyagokra. – És arra, hogy én is ásót ragadtam és segítettem neki, de utána? – megcsóválta a fejét – Utána mi történt?
– Kiszabadítottál. – A férfi abbahagyta a homloka ideges dörzsölését, és hálásan, finoman megszorította a kezét. – Végre-valahára kiszabadítottál.
Susan szája kiszárat. Nyelt egy nagyot. – Bedrogoztál? – Ezt találta az egyetlen értelmes magyarázatnak, ami logikát csempészhetne ebbe az egészbe.
– Mi? – kérdezte a férfi – Nem hagytam el ezt a lyukat egészen… – ismét feltört benne a frusztráció, amikor nem érte el azt az információt, amiért kinyúlt. – Nem hagytam el az alagsort és azt is kétlem, hogy segítség nélkül most képes lennék elhagyni. Miért gondolod, hogy bedrogoztalak?
– Mert ez teljesen értelmetlen – intett Susan a mély gödör falai felé. – Mert az eszem azt mondja, hogy tegnap éjjel kiástam a földből egy embert az alagsoromban, aki ki tudja mióta volt ott eltemetve, mégis, csodával határos módon életben van, és még csak ijedt sem vagyok, holott halálra kellett volna rémülnöm. Tele tüdőből sikoltoznom kellene, a mobilom után kapkodni, hogy hívjam a 911-et, de mégsem ezt teszem, és…
– És?
– És izzik a szemed – fejezte be szánalmasan. – Mármint tényleg, úgy igazából izzik. Mintha gyertya lenne az íriszed mögött. Ez pedig azt jelenti, hogy vagy bedrogoztál, vagy idegösszeroppanásom van.
– Sajnálom – megdörzsölte a szemét –, a fájdalom miatt van.
– A fájdalomtól nem szokott izzani az emberek szeme.
– De az enyém igen.
– Honnan tudod? – Követte a férfi gondolati küzdelmét, hogy rájöjjön, honnan származik ez az információ, és világosan érezte elkedvetlenedését, amikor nem talált rá a forrásra.
– Nem tudom – mondta végül. – De a nagy fájdalom miatt van. Ebben biztos vagyok. Elsötétíteném őket, ha tudnám, nem szeretnélek megijeszteni. De nem vagyok rá képes.
Talán azt hitte volna, hogy hazudik, ha nem figyeli folyamatosan a gondolatait. Tényleg iszonyú fájdalmai vannak. – Tudod ki tette ezt veled?
Csend. Bosszúság. – Nem. Azt sem tudom, hol vagyok egyáltalán.
– A házam alagsorában.
– Az Egyesült Államokban? Amerikai vagy?
Susan pislantott egyet. – Igen. Észak-Karolinában vagyunk. Nem messze Pittsborótól.
A férfi megismételte a város nevét. – Semmi emlékem nincs erről a helyről.
– Azt tudod, hogy mióta vagy itt? Vagy hogy hogy kerültél ide?
Újabb szünet. Több vaskos, ismeretlen kifejezés jelent meg a férfi gondolataiban, valószínűleg orosz káromkodások. – Nem emlékszem semmire azelőttről, hogy felébredtem a földben.
Susan megmozdult, hogy felálljon. – Nos, az biztos, hogy orvosi segítségre van szükséged.
A fogás felerősödött a kezén, a férfi szemében pánik jelent meg. – Ne hagyj itt!
Susan szíve összeszorult. – Nem hagylak. Csak a telefonomért megyek.
A férfi határozottan megrázta a fejét, majd összeszorította a fogait és felnyögött a fájdalomtól.
– Ne mozogj! – szólt rá a lány.
– Nem hívhatsz fel senkit! – sziszegte a fogai között a férfi, még fényesebben izzó szemei elkapták Susan tekintetét. – Nem tudom kik juttattak ide. Nem biztonságos.
– Oké. De csak a 911-et akartam hívni.
– Nem teheted – kötötte az ebet a karóhoz a férfi –, mondom, hogy nem biztonságos. Veszélybe kerülnél. És nem tudnálak megvédeni, legyengítettek a sebeim.
És megint. Ha nem követte volna lépésről lépésre a gondolatait, most meg lenne győződve róla, hogy valami törvénybe ütközőt követett el, és a felelősségre vonást akarja elkerülni. De az egyetlen ép gondolat a férfi fejében az ő biztonsága volt. Az övé, nem a sajátja. Nem tudja ki tette ezt vele, és attól tart, ha ő elmondja valakinek, akár a rendőrségnek is, a gazemberek valahogy tudomást szereznek róla, és megkeresik őt, hogy ártsanak neki. Ő pedig túl gyenge hogy megvédje, amíg be nem gyógyulnak a sebei és vissza nem nyeri az erejét.
Nem amiatt aggódik, hogy neki akarnak ártani.
Eszébe sem jut, hogy a rendőrség bűnözőként kezelné és letartóztatná.
Az sem merül fel benne, hogy őrültnek gondolnák.
Csak és kizárólag az ő biztonsága jár a fejében.
És bár fogalma sincs róla, hogy kicsoda is ő, azzal azért tisztában van, hogy a szemei izzása egyáltalán nem normális jelenség, és tart a rendőrség reakciójától, vagy bárki másétól, aki meglátná. Nem amiatt, hogy vele mit csinálnának. Hanem hogy mit csinálnának Susannal, ha nem hinnék el neki, hogy egyáltalán nem ismeri őt.
És még jobban fél attól, hogy mit csinálnának vele, ha azt hinnék, hogy ugyanolyan más, mint ő.
Susannak némi gondolkodás után be kellett látnia, hogy igaza van. Nagyon is jól ismerte a negatív, néha rémisztő reakciókat, amikor az emberek olyasvalakivel találkoznak, aki más volt, mint ők.
– Elmegyek – mondta a férfi, amikor sokáig nem szólalt meg. – Ha megengeded, hogy néhány órát pihenjek még itt, utána elmegyek és biztonságban leszel. Nem hagyom, hogy azért bántsák, mert kiszabadított.
Hitetlenkedve rámeredt. – Elmész? Hogy? Nem vagy rá képes. És hova mennél?
Elég messze ahhoz, hogy azok a fattyúk, akik ezt tették velem, ne találják meg őt. – Nem számít. Nem foglak veszélyeztetni. Most is elmegyek, ha azt akarod.
Susan nem hitte, hogy képes lenne rá, de mégis tiltakozott. – Dehogy! Maradhatsz. Nem fogok… – mi a fenét művel megint? – Nem hívok fel senkit. – Mindazonáltal meg kellett jegyeznie magában, hogy még mindig nem ért semmit. Az emberek a szájukkal hazudnak, nem a gondolataikkal. És ennek a férfinak a gondolatai azt üzenték neki, hogy nem jelent rá veszélyt. Olyannyira nem, hogy bár ez ellentmond a józanésznek, segítenie kell neki.
Addig, míg okot nem ad rá, hogy ne tegye.
A férfi úgy nézett rá, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallott. – Komolyan?
– Tudom. Megőrültem, igaz?
Mosolyra húzódott a szája. – Határozottan. De nagyra értékelem. Köszönöm. Igazán nagyon kedves vagy.
Susan megcsóválta a fejét. – Ne hálálkodj, egyelőre még ebből a lyukból sem jutottunk ki. – Amikor ismét térdre emelkedett, a férfi ujjai összeszorultak a keze közül. Felhúzott szemöldökkel lenézett rá.
– Nagyon sajnálom – mondta a férfi… zavarban? Mintha ez ült volna ki a vonásaira. – Nem volt szándékos.
Megvizsgálta a gondolatait. Tényleg zavarban volt. Csak olyan hosszú ideje volt abban a lyukban, hogy nem akaródzott elengednie, de valamiért úgy gondolta, hogy ez szégyellnivaló gyengeségnek tűnik.
Megpaskolta a kezét. – Semmi baj. Megértem. Egyébként Susan vagyok.
– Hatalmas megtiszteltetés, hogy megismerhetlek, Susan – felelte a férfi bűbájosan ódivatú udvariassággal, amiről óhatatlanul az jutott a lány eszébe, hogy minden bizonnyal fejet hajtana előtte és kezet csókolna neki, ha képes lenne rá. – Én… – az arca előbb kiürült, majd elsötétedett. – A fene egye meg!
– Semmi baj – biztosította. – Az emlékek minden bizonnyal visszatérnek, amint jobban leszel.
Bólintott és lassan, vonakodva elengedte a kezét.
– Akármilyen sovány is vagy – nézett végig rajta Susan –, azt hiszem, nehezen tudnálak kivinni innen. De talán ha… – Ahogy felállt, a világ megbillent vele. A gyomra felkavarodott. A látása elhomályosodott, elvesztette az egyensúlyát. – Ó basszus!
Jax ugatása csengett a fülében még akkor is, amikor hasra esett.