TIZENHARMADIK FEJEZET

 

Mi is az a bonnet? — Játéknál csalni nem szabad! — Védekezik a hollandus. — Esik a légsúlymérő. — Különös zajt hallani. — A kormányszerkezet láncai között. — A Délisark vihara. — Kinek a parancsára? — Akit elnyelt az Indiai-óceán. — Emberek, a kötelekhez! — Irány: a Londondokk!

 

A beért és elhagyott klipper a kis Sartre kapitány hajója, a Flying Spur volt. A „hátszeles" hajó. Mindjárt a második napon meglepetésben volt részük: a délnyugati monszun eltűnt, és a hajtószerepet átvette a délkeleti passzát, az Indiai-óceán kedvelt szele. Valójában nem hárult nagyobb feladat a hajósokra, mint átváltani a vitorlákat.

— Sétahajózás ez, nem más! — állapította meg Klinkenberg, mint akit éppen az bosszant, hogy nem kell semmiféle veszedelemmel szembenézni.

— Tudja, uram, a régi mondást: a kígyónak nemcsak feje, de farka is van! — tette hozzá Bumpus.

Klinkenberg nevetett:

— Tehát várjuk a végét!

— Annál is inkább, mert előttünk csak két hajó szalad, de mögöttünk egyszerre három is mutatkozik!

Igen, ketten haladnak elöl: a Black Prince és az Ariel, akik „megugrottak" a tájfunban, és ezt az előnyt tartani tudták.

Hárman mögöttük: a konok és elszánt Sartre a Flying Spurral, továbbá a Padang előtt elhagyott két klipper, Perceval Penrose Adája, és Menichelli Falconja.

Mind a kettő kihasználta a monszun erejét és a passzát állandó szél erősségét. Látható közelségbe kerültek, és ez a közelség szemlátomást fogyott.

— Ha a tartalék vitorlákat felhúznánk, megugranánk — jelentette ki Klinkenberg, aki jól ismerte hajója tulajdonságait —, de nem érdemes. Még nincs itt az ideje, hogy terheljük az árbocokat, gyengítsük a vitorlaállományt. De elénk nem engedünk egyet sem, még Percevalt sem!

A beszélgetés a felépítmény előtt folyt le, a kabinok előtt. Monostory a műszerek segítségével a hajó helyzetét állapította meg, eltávolodva Rodrigueztól, egészen közel Mauritiushoz.

— Felrakták a bonnetet is — morgott Bumpus, aki nem tudott belenyugodni abba, hogy akadhat hajó, amelyik a nyomukba ér. — Mi is megtehetnénk, Sir!

— Mondtam már, hogy várunk — mordult fel Klinkenberg, aki szerette a sportszerű vetélkedést, és örült, ha valami előnyt kisebb vitorlafelülettel oldhatott meg.

A „bonnet" a régi időkből maradt örökségként a klipperekre. Már a középkor karavellái és koggehajói is használták. Az orrsudár alatt feszült, s leért a hullámokig. Azért is volt a messze múlt hajóin olyan meredek és magasba nyúló az orrsudár, hogy elférjen alatta a bonnet, a „hasvitorla". A versenyklippereken még használták a bonnetet, mint általában mindent, amit kifeszíthettek, csak hogy gyorsítsák a hajó iramát. De bizony a bonnet csak egyenletes szélben s akkor vált be, ha nem kellett hullámról hullámra bukdácsolni a hajónak. Egyébként leszakadt, letépte a hullám, merő víz lett, teher vagy akadály a klipper elején. Matróznyelven a bonnet igazi neve az „átkozott" volt. Gyűlölte minden vérbeli fedélzeti matróz, akinek csak egyszer is ki kellett feszítenie, az orrsudáron lógva, a világhajózás legbolondabb vitorlatípusát.

— A bonnetet még nem rakjuk fel — tiltakozott Monostory is, amikor végzett a helyzetmegállapítás számításával. — Inkább feszítsük meg erősebben a keresztvitorlákat!

— Mennyire vagyunk Mauritiustól? — kérdezte Klinkenberg.

— A keleti hosszúság 60. foka és a Baktérítő keresztezését értük el az előbb, Sir — felelte Monostory. — Alig kétszáz tengeri mérföldre Mauritiustól. További irány: Madagaszkár déli csücske és a Jóreménység foka. Klinkenberg töprengve nézett kapitánytársára:

— Elérjük addig?

Nem mondta, hogy kit, melyik hajót, de Monostory is, Bumpus is tudta, kiről van szó. Monostory elmosolyodott:

— Akkor mégis növelni kell a vitorlázatot. Klinkenberg bólintott.

— Rajta, tegyük meg! Szeretném még a Cape előtt érezni, hogy megelőzzük őket! Kedvem lenne már átintegetni Roggersnak is!

Monostory nevetett:

— Hát akkor, Mr. Bumpus, mégis felhúzunk az árbocok közé egy-egy repülőt! Sőt nagy a gyanúm, a bonnetet is!

Ezzel berakta tartójába a szextánst, lezárta a kronométerdoboz tetejét.

A helyzetmegállapítás megtörtént, most jöhet Van Haaren.

Van Haaren, akit maga elé rendelt, ha a hollandus felébred.

Mi az oka annak, hogy a tisztikarból senki nem bírja a klipper második hajómesterét? Turkovics éppen úgy húzódozik tőle, mint Bumpus; Klinkenberg pontosan ugyanúgy, mint Monostory kapitány. Sőt már a jávaiak között sem olyan népszerű, mint volt az első időben. Merbabu, a csónakmester utálja, a Herceg gyanakszik rá. Mindenki, aki szerencsejátékkal tölti szabad idejét, ha tud, egy kicsit, nagyon kicsit csal is. De csak a gazember csal nagyon, szemérmetlenül, kihasználva a többiek jó szándékát, becsületességét. Említettük már, hogy a Taitsing kínai és javai személyzete szívesen töltötte szabad idején fantannal, mahdzsongozással, vagy akár csak egyszerű kockajátékkal is. Akit rajtakaptak a csaláson, azt derűs mókázás közben — vitorlák közé tekerve —, amúgy becsületesen elagyabugyálták. De mit tegyenek egy hajómesterrel, nagy hatalmú szeránggal, ha az éppen a hatalma miatt visszaél a helyzetével, és folytonosan csal? Sem elverni nem lehet, sem kötélen ledobni a vízbe, s úgy vontatni egy ideig. Azt sem lehet mondani, hogy nem veszik be a játékosok közé, egyszerűen azért, mert ilyesmit nem lehet megtenni. Ősi ázsiai szokás szerint a szerencsejáték nyilvános, s csak egyet lehet tenni: akit rajtakapnak a svindlin, azt elagyabugyálják. Másodszor nem ül azok közé, akiket megtévesztett, becsapott. Egyszerűen azért nem, mert egy ilyen kezelés után napokig ülni se tud a svindler.

Először Mao Ta-ko vette észre, hogy Van Haaren a kockajátéknál hamis kockákkal játszik. A mahdzsongnál ugyanígy, a fantannál még inkább.

Derűsen zsebeli be a mások pénzét, nem törődve a matrózok előnytelen helyzetével. Mert melyik matróz mondja meg az igazát egy szerángnak?

De a dolog kezdett tarthatatlan lenni. Végül Merbabu bekopogott a kapitányhoz, és panaszt tett a hajómester ellen. A szabályok értelmében ilyesmi főbenjáró hiba. Van kihallgatási idő, az első tiszt tartja a szerángok jelenlétében, és akkor mindent elmondhat a matróz vagy a kormányosaltiszt, ami a szívén fekszik.

Merbabu nem várt erre a kihallgatásra.

— Tuán, hallgasd meg Merbabut, bánata van — állította meg kapitányát a fedélzeten a csónakmester, aki ráadásul nem is volt egyszerű matróz.

— Gyere! — intett neki Monostory, mert szerette, ha mindent tud, és segítségére lehet az embereknek.

Így derült ki, hogy Van Haaren szenvedélyesen csal, és azzal sem törődik, ha elborul a becsapott ember szeme, és nem sok hiányzik a kés kirántásához.

— Szeráng tuán lenni rossz — mondta elkeseredve Merbabu. — Mondani neki, hagyni emberek játszani!

Monostory tudomásul vette Merbabu kérését, és elhatározta, beszél a hollandussal.

Beszél, mert volt más oka is erre.

Az előző este, Rodriguez után, késő este Gabriela Malatesta komornájával feljött a fedélzetre, hogy kiszellőzze magát a fülledt kabinban töltött nap után. Mindig este vagy éjjel jött ki, akkor is csak a kabinsor elé, kiülve egy székre, hosszan elnézve a tovahömpölygő óceánt.

Ilyenkor — betartva a vendéglátó köteles udvariasságát — néhány percre Monosory is lement a kabinsor elé, hogy üdvözölje a vendégeket, s megkérdezze, mire lenne szüksége, mit kívánna. Valójában hihetetlen, hogy abban az időben egy nő, akit jóléte mégiscsak elkényeztetett, beérte a tengerészek szerény, de vaskos kosztjával. Kikötötte, hogy ugyanazt eszi, amit a többiek, mert a Taitsingon nem volt külön tiszti és legénységi étkezés. Csak legénységi. Gabriela Malatesta ezt kérte, ezt kapta.

Ezúttal, mivel a kapitány volt szolgálatban, lement az asszonyhoz, hogy köszöntse őt.

— Jó estét, Gabriela!

— Jó estét, barátom!

Néhány közömbös szót váltottak. Ekkor jutott eszébe Monostorynak, hogy megkérdezze, ugyan hol járt akkor a Black Prince, amikor a Taitsing befutott a pagodai révbe, és nem találta ott Hudson egyébként előttük érkezett klipperét.

— Nem értettük, hová tűnhetett a Prince. Az asszony kis gondolkodás után felelte:

— Fucsingba. Ott jártunk.

— Fucsingban? — bámult Monostory, és hirtelen megdöbbenést érzett. — Azt is tudja, Gabriela, miért hajózott oda Hudson?

Gabriela Malatesta összehúzta szemöldökét.

— Miért is? ... Tudja, szégyellnem kell magamat... Mi folyton jöttünk-mentünk, hol ide, hol amoda hajóztunk ,.. Őszintén szólva beletörődtem ebbe, és legfeljebb az érdekelt, hogy lássak valamit a kikötőkben. Fucsouba is kirándultam ... De várjon csak, mit is kereshetett Hudson Fucsingban?

Gondolkodott. Mosolygott.

— Fucsingra emlékszem ... Meredek part, apró házak, sok-sok ház ... halászkunyhók ... hálók ...

Már-már tehetetlenül intett, amikor felcsillant a szeme. A fedélzeti lámpa fényében is jól látszott, mennyire örül, hogy kedvére tehet régi barátjának és talán ideáljának is.

— Tudom! Egy embert keresett, európai embert, ha jól emlékszem, egy kereskedőt! Onnan tudom, hogy még mondtam is Hudsonnek, amikor partra szállt: mit tud itt egy európai kereskedő csinálni?

Fucsing ... kereskedő ... és Van Haaren.

Monostoryban összeszorult valami. Éppenséggel nem találta elképzelhetetlennek, hogy Van Haaren Hudson embere, akit a jóhiszemű Rikozoff révén csempészett a hajóra.

Talán ezért — hogy helyet csináljon — kellett Porkoláb Péternek meghalnia!

Hudson, mint minden csirkefogó, előre épít, előre kidolgozza hadállásait. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy Van Haarent magával hozta a hajóján, bár Gabriela nem emlékezett a kövér, feltűnő külsejű emberre.

Másnap a helyzetmeghatározás után, mielőtt Van Haaren csoportjára került volna a fedélzeti őrség sora, hívatta a szerángot.

Gondolta, a legokosabb, ha mindjárt a mondanivaló közepébe csap.

— Kérem, bootsman — kezdte, amikor a hollandus belépett a kabinba —, azt gondolom, a legokosabb, ha önt a Cape-nél kitesszük.

Van Haaren szája körül megrándultak az izmok. De inkább tréfára vette a kapitány kijelentését, és felnevetett:

— Ugyan, ugyan captain! Talán mégiscsak elegük van belőlem ?

Monostory komolyan bólintott:

— Így van, Mr. Van Haaren! Valahogyan nem vagyunk mi egymásnak valók. Először is: egy szeráng nem játszhat szerencsejátékot a legénységgel, főleg ha az a szeráng úgy játszik, hogy elnyeri a legénység pénzét!

Van Haaren megvonta a vállát:

— Senki se mondta, hogy nem lehet játszani velük. Tudtommal a...

— ... szabályzat nem tiltja. Valóban így van. De a hamis játékot tiltja, és ön így játszik, Mr. Van Haaren!

— Captain, tiltakozom, hogy néhány koszos niggernek hitelt adjon!

Monostory legyintett. Leült a térképasztalhoz, kedvenc helyére, úgy folyattta:

— Hagyja csak a koszos niggereket! Most van még egy kérdésem.

Van Haaren sunyin körülnézett. Megjuhászkodva szólt:

— Csak kérdezzen, captain. Nincsen takargatnivalóm. Most már érzem, hibát követtem el azzal a játékkal. De szívesen visszaadom ...

— Bizony, visszaadja, Mr. Van Haaren, mindazt, amit bűnös módon elnyert az emberektől! Majd kiszámítjuk. Mert ha nem, s ha a Cape-hez érünk, és ön kiszáll, nem kapja meg az addig járó fizetését!

— Ahhoz nincsen joga, Sir! — hördült fel a szeráng. — A törvény azt mondja: teljes gázsi jár annak, akit főbenjáró hiba nélkül kitesznek a hajóról. Hogy néha-néha becsaptam a niggereket, az nem főbenjáró hiba! Kifizetem őket, kész!

— Helyes, kifizeti! — bólintott Monostory. — De most kérdeznék valamit: figyel?

A hollandus bólintott. Tekintetébe még több sunyiság vegyült. Látszott az arcán: kérdezz, kapitány, amit akarsz, nem jövök zavarba!

Monostory figyelt, úgy mondta:

— Ismeri maga Hudson kapitányt?

Megrándult Van Haaren arcizma? Megrebbent a szeme?

Úgy tűnt, hogy igen. Nem nagyon, nem feltűnően, csak egy kicsit, éppen annyira, ahogyan egy gyakorlott szélhámosnál megrezdül, ha a legfontosabb valamit kérdik tőle.

Nevetett, rekedten, kicsit elfulladva:

— Hudson kapitányt? De captain, ki ne ismerné? Minden valamirevaló Ázsia-járó tengerész ismeri, ha másként nem, hát a nevét! Nagy név az, captain! Monostory bólintott:

— Értem. De ez így fecsegés. Ismeri? Személyesen? És ha igen, honnan?

Egyik kérdést a másik után tette fel, bombázva, gyorsan. Van Haaren tiltakozva emelte fel kezét:

— Elég, captain, elég! Persze hogy ismerem! Talán hiba vagy bűn az? Hallom az emberektől, hogy a lady, aki itt van, az ő felesége.

Monostory felállt. Közelebb lépett a szeránghoz. Merően a szemébe nézett:

— Örülök, hogy nem tagad, Van Haaren. Akkor válaszoljon nekem: miért kereste önt Fucsingban néhány héttel ezelőtt Hudson kapitány?

Van Haaren a kapitány szemébe nevetett:

— Engem? Hudson kapitány? Nagyobb ember az, semhogy a magamfajtát meglátogassa! Hahaha!

Monostory nyugodtan folytatta, kimérten, szigorúan, merően nézve emberére, ami láthatólag zavarta őt:

— Pedig meglátogatta. Tudom, Mr. Van Haaren.

— Hát ha tudja, miért kérdi, captain?

— Mert magától akarom hallani.

— Tőlem bajosan, mert nálam nem járt.

— Van még más fehér kereskedő magán kívül Fucsingban?

Most nem válaszolt az eddigi gyorsasággal a hollandus. Idő kellett, hogy mérlegre tegye: csapda-e a kérdés, vagy nem az, és ha csapda, akkor hol veszíthet.

Végül az egyszerűbb megoldást választotta:

— Tudtommal nincsen más fehér kereskedő rajtam kívül a városban.

Monostory visszalépett a térképasztalhoz. Babrált a paralelvonalzóval, a körzővel. Törte a fejét — minek tagadjuk —, mit tegyen, vagy mit ne tegyen emberével. Érezte, csak egyet lehet tenni: megszabadulni a fickótól. A körbejárásnak, vitának, kutatgatásnak semmi értelme nincsen.

Most már nem kételkedett benne, hogy a hollandus Hudson embere. Ügyes módon sikerült felcsempészni a klipperre. Most ügyes módon meg kell szabadulni tőle!

— Köszönöm, elmehet — intett az ajtó felé. — Beosztását megváltoztatom. Mr. Bumpus közli majd, hogyan. A Cape-nél kiszáll. Majd valamelyik avizóhajót felszólítjuk, hogy segítsen. De ha útközben Európába tartó hajóval találkozunk, áttesszük arra.

Van Haaren olyan nyugodt lett, mintha azt mondták volna neki, hogy mától magasabb beosztást kap.

— Mennyire van ide, ha szabad kérdeznem, Cape Town?

— Körülbelül kétezer tengeri mérföldre. A hollandus kedélyesen elmosolyodott:

— Huszonnégy óra alatt, ezzel a széllel, megteszünk 240—280 mérföldet. Mondjuk, van még nyolc napom, ha nem akadunk össze egy hajóval. Tehát, captain, kirúgott. Csak azt tudnám, miért!

Tisztelgett. Köszönt.

És olyan csendesen, zajtalanul tette be maga mögött a kabinajtót, hogy az felért egy nagy becsapással.

Monostory ránézett a Buddha-szoborra.

A fény úgy esett a szép, nyugodt, égi és földi fölényt árasztó arcra, hogy az volt az érzése, a jadekőből készült gyönyörű kis Buddha helyeselve mondja: „Okosan tetted, igen okosan, fiam!"

Ettől kezdve Van Haaren derűsen, fölényes tekintettel járt-kelt a fedélzeten, mint az olyan ember, aki titkot őriz, bízik a maga igazában. De azt sem lehet állítani, hogy ne lett volna előzékeny, udvarias. Maga volt a megtestesült jóindulat, az igazi hollandus nagybácsi.

... Amikor meglátták Madagaszkár hegyeit, sejtették, hogy az eddigi egyenletes passzátszél, ami az Indiai-óceánon keresztülfújta őket, irányában is, erősségében is megváltozik. Itt már közel kerültek az Agulhas-áramláshoz. Ez az áram Afrika keleti partjainál, délnyugati irányban nagy erejű melegvíz-tömegeket hajt. Az áram szélessége és ereje naponként változik, alkalmas arra, hogy meglepetéseket okozzon.

Madagaszkárnál már számoltak más irányti szelek betörésével.

— A légsúlymérő esik, Sir! — jelentette Bumpus, alighogy a messzeségben tűnőben volt Madagaszkár hegyvonulata.

— Figyeljünk, mást nem tehetünk, Mr. Bumpus.

— Parancsára!

Pedig döntő útszakasz előtt álltak. A klipperhajósok régi mondása volt: aki átfut a Cape-nél elsőnek, az már számolhatja a nyereséget, és megszabhatja a tea új eladási árát.

Valóban így volt: a Cape, sok régi és új hajós tengeri felkiáltójele Diaz admirális óta, valósággal kettémetszette a földgömböt. A tengerész számára az Atlanti-óceán maga volt a biztonság, a „hazai óceán", míg az Indiai-óceán min-dig rejtett valami meglepetést.

— Csak már áthaladtunk volna! — dörmögte Klinkenberg azon a napon, amikor előtűnt Madagaszkár szigete, és az óceánon egyszerre öt klipper látszott.

Öt klipper, amiről elmondhatjuk, hogy nagyjából azonos építésűek voltak, egy kivételével. Pompás látvány lehetett annak a kétárbocosnak, amelyik Madagaszkár felé haladt, elnézni az öt klippert. Elöl még mindig a Black Prince, a Fekete Herceg törtetett, összes létező vitorláit felhúzva, mögötte, majdnem a nyomdokvonalában, a világ legöregebb kapitányának hajója, az Ariel következett.

A kettő között haladt a Taitsing, tőle jobbra a Falcon, és valamivel túl az olasz kapitány klipperén, csudaszámbamenően az apró Sartre kapitány háromárbocosa, a Flying Spur. Időnként fel-feltűnt a távolban egy-egy klippervitorla. Ideig-óráig látni lehetett, de másnapra nyoma veszett. Nem tudtak felzárkózni az élcsapathoz.

Az öt hajó kitartóan üldözte, hol elérte, hol elhagyta egymást, végül is együtt maradt, mintha kapitányaik is ezt akarták volna.

Hudson mindent elkövetett, hogy elöl maradjon. Valóban az összes létező vitorlát felhúzatta, még az „átkozottat" is. Többre már nem tellett. Roggers kapitány hasonlóan gondolkozhatott, mint a Taitsing parancsnokai, mert inkább a vitorlák szorításával, az úgynevezett „préseléssel" manőverezett, de takarékoskodott több olyan vitorlával és segédvitorlával, amire inkább a finisben lesz szükség.

Hudson becsületből — ha ugyan volt becsülete! — sem engedett. Rendületlenül kitartott az élen mint legelső.

A Taitsing konokul a nyomában járt.

Néha találkoztak egy-egy hajóval, zászlójelzést váltottak, néhány hírt megtudtak a nagyvilágból, és továbbhaladtak.

— Ahoy, Taitsing!

— Ahoy, Persia!

A Cunard hajótársaság kétkéményes lapátkerekes gőzöse haladt el mellettük, ami akkor a legnagyobb személyszállítók közé tartozott. A Persia Indiába tartott. Angliából jött, fedélzetén szabadságos gyarmati tisztviselőkkel és tisztekkel.

Amikor Bumpus közölte, hogy a légsúlymérő esik, derűs volt az ég, ragyogóan kék az óceán, egy felhő nem látszott. Elmúlt az este, el az éjszaka. Reggelre kelve ugyanaz a kép fogadta a tengerészeket, mint az előző napon: kék ég, kék, fehér tarajos hullámok.

És a légsúlymérő esett.

— Afrika felől vagy a Déli-sarkról jön a hecc! — állapította meg Klinkenberg. — Nemhiába féltek őseink Afrika csücskétől!

— A csücskökkel mindig baj van — tette hozzá Turkovics, aki egészen belejött az angol nyelvbe. — A dél-amerikai se barátságos hely!

Délután volt. Borulni kezdett az ég.

Akkor már pontosan látták, milyen irányból kell várni az időváltozást.

A Déli-sark felől jön, lehűlést hoz, nagy esőt, szeleket, szeszélyes szeleket.

Feketésszürke tömeg tornyosult a déli horizonton, s egyre terült, szélesedett.

Fogadtatására felkészültek, annál is inkább, mert Monostory kiadta az utasítást: lecimborálnak a viharral, és megugranak a vihar segítségével.

— Minden ember készenlétben álljon! — rendelkezett. — Délről jön. Tehát beköszöntése erős lesz, rohamokkal. Feltétlenül esővel A látás nem lesz könnyű. Ráadásul sötétedés előtt nem ér ide. Az a teendő tehát, hogy közvetlenül alkonyaikor csökkentjük a vitorlákat, valamennyire hátramaradunk ugyan, de behozzuk majd, ha sikerül az ugrás!

Helyesnek tartotta, ha bekopog Gabriela kabinjába. Üzent Bessyvel, hogy szeretne úrnőjével beszélni. Gabrielá visszaüzent: akár mindjárt.

Lement a lépcsőn, belépett a kabinba.

— Vihar készül. Nem szeretném, ha váratlanul érné. Mindent elkövetünk, hogy nagyobb baj ne legyen.

Gabrielá Malatesta mosolygott:

— Kedves magától, hogy figyelmeztet. De nem félek a viharoktól.

— Mégis jobb, ha tudja. Esetleg nagyon fülledt lesz az idő. Nyugodtan feljöhet a fedélzetre. Addigra már besötétedik.

— Köszönöm, szívesen felmegyek — bólintott Gabrielá. — Mit gondol, Hudson sejti vagy sem, hogy itt vagyok?

Monostory vállat vont:

— Miből sejtené? Bessy is mindig az ellenkező oldalon jön ki a kabinból, hogy még távcsővel se lássák meg. Képtelenségnek tartom, hogy Hudson tudomást szerzett volna. Legfeljebb a jelzőzászlókkal, de azokat Bumpus kezeli.

Jóízűen nevettek.

Amikor feljött a fedélzetre, még inkább látszott a vihar közeledése. Azt is látták, hogy a többi hajó is megtette az előkészületeket. A két-három kilométerre elöl járó Black Prince lassanként bevonta a felesleges „fehérneműt": előbb a bonnet tűnt el a hajóorr alól, majd a szárnyvitorlák következtek, végül a repülők.

— Én csökkenteném az orrvitorlákat is — dünnyögte, amikor távcsővel végignézte a hajókat.

Csökkentették is.

Körülbelül akkor történt, amikor a fenti mondatot eldörmögte.

Mao Ta-ko állt a kormánynál, és Rimau, a Tigris, mint kormányossegéd.

A tengerész fülében minden zaj, ami jellemző a hajóra, valahogyan elraktározódik.

A tengerész megszokja az állandó, egyforma, egyhangú árbocnyikorgást, a kötelek recsegését, a sodronykötelek pattogását, pengését, a fedélzet deszkaeresztékeinek ropogását, a haladó hajó sustorgó zaját, a hajóoldalhoz vágódó hullámok moraját. És még sok mindenféle más zajt, ami egyenletes, kialakult, megszokott, és ha csak egy hiányzik belőle, az máris cselekvésre, intézkedésre ösztönöz.

Monostory a kormány elé állt, megszokott helyére. Gondolta, benéz még Klinkenberghez, aki egyre hosszabbra nyúló hajónaplóját írta mint egyetlen lehetőségét annak, hogy mégiscsak foglalkozzék a hajóval. De végül is nem tett mást, mint beköszönt és továbbment.

— Irány? — kérdezte Bumpus.

— Marad.

— Csökkentsünk még?

— Várjunk. Inkább vizsgálja át, Mr. Bumpus, Turkoviccsal a fedélzetet, hogy minden rögzítve, legyen. A második szeráng hol van?

— Pihenőben.

— Hát csak hívassa, most éppen nincs ideje a pihenésnek.

- Parancsára!

Amikor fenn állt a kormányfedélzeten, amit vezénylőfedélzetnek is hívtak, többször szeretett volna leszólni a tiszteknek, mi történt Van Haarennal, hogy nem látja... De csak maradt minden a régiben.

Különös zaj zavarta, amit nem tudott hová tenni a megszokott zajok között.

Messziről jött, kezdetben úgy tűnt, mintha valamelyik távoli hajóról származna, ami persze képtelenség volt. Mindegyik kellő messzeségben tartózkodott, ráadásul a tovagördülő hullámok moraja elnyomott minden külső zajt, még a delfinek csapódását, bugyborékolását is. Pedig Madagaszkártól nagy delfincsapatok kísérték a klippereket, felfalva mindent, amit a szakácsok kidobtak. Nyomukban cápák nyilalltak, időnként belecsapva a delfinek seregébe.

Monostory figyelt.

A zaj hol erősödött, hol gyengült.

- Mao Ta-ko, hallasz valamit?

A kínai nevetett:

— Hallani nem!

— Rimau.

A Tigris intett. Nem hall ő se semmit a megszokotton kívül.

Monostory a kormánykerék dobjához lépett.

Tudni kell, hogy a nagy vitorlások kormánykereke nem egyszerű állványon helyeződött el — ahogy a legtöbbször ábrázolják —, hanem egy olyan készüléken, amit a külvilág elől a kormánydob vagy kormányszekrény nevű alkalmatosság rejt el. A szekrényben talált elhelyezést az a tengely, amit a két kormánykerék forgat, és amiről — függőleges irányban — két vagy esetleg három láncpár függ. Ezek a láncok, a keréktengely segítségével, mozgatják a tatfedélzet alatt elhelyezett szerkezetet, amivel a kormánylapátot mozgatni, tehát irányítani lehet.

A kormánylapát irányítószerkezetét a tatfedélzet alatt helyezték el.

Aki először mondta azt, hogy itt van a hajó szíve, okos ember volt.

Kormány nélkül nincsen hajózás, még ma sem. Ha megbénul a kormány, megbénul a hajó. Valóban itt dobog a szív, a hajó nagy szíve.

Az áttétel láncait mozgató szerkezet féltett helyen található. Alacsony, majdnem lapos helyiség, amit megelőz a kormányszerkezet műhelyszobája.

Amikor Monostory odaszólt Mao Ta-kónak, hogy hall-e valamit, szeme a kormánykerék tartószekrényére tévedt.

„Innen jön a zaj! — mondta magában, és egyszerre érezte, hogy összeszorul a torka. — A teremtésit!"

Mondja meg Klinkenbergnek és Bumpusnak, hogy mi a gyanúja?

Egyedül Turkovicsnak szólt, mint a legtöbb esetben, ha valamiről meg akart bizonyosodni.

— Daniló, gyere velem!

Hirtelen megállt, gondolt egyet, és belépett a kabinjába.

Van megérzés, és ez a megérzés azt mondta: légy óvatos, vedd magadhoz a Coltot.

Felcsatolta, a kakast kiszabadította zárójából, a szíjat kioldotta.

— Gyere! Hozd a fedélzeti lámpát. És gyújtsd meg.

— Mi történt, signor capitano?

— Még én sem tudom. Gyere, és ne kérdezz! Lementek a fedélzet alatti kabinok folyosójára.

Ott, ahol befejeződött a folyosó, kisebb mahagóni ajtót lehetett látni.

Ez volt a hármas számú raktár pótajatja, mondhatjuk így is: biztonsági bejárója.

Ezen az ajtócskán keresztül is megközelíthették a fedélzet alatti kormányszerkezetet.

Monostory halkan lépve, Turkoviccsal együtt ment végig a kis folyosón. Intett:

— Csendben, Daniló... Az ajtóhoz álltak. Hallgatództak, füleltek.

Itt már élesen hallatszott a kormányláncok csikorgása, a kormánylapát sustorgó zúgása, ahogy a nagy fémlap ellenállására szüntelenül lesodródott a tengervíz.

— Ha azt mondom, nyisd: akkor nyitod, és a lámpát a nyílásba tartod — súgta a kapitány.

A hajómester intett: érti, úgy lesz.

Ahogy Monostory egy kicsit megnyitotta az ajtót, jól lehetett hallani a zajt.

Fémtárgyat reszeltek, nem kétséges.

— Nyisd!

Az ajtócska kivágódott.

A lámpa felemelkedett.

A szűk, fülledt, víztől csepegő, nyirkos helyiségben — ahol a kormánylánc találkozott az áttétellel és a kormányirányító tengelyének szerkezetével —, a láncok, rudak, vassínek, blokkok, ékek és csapok tömegében, meglapulva a hajótat sötétjében, valaki mozgott.

Ember volt ott. ember, akinek kapitányi parancs nélkül bajosan lehetett itt keresnivalója.

Teljes erővel zúgott a kormánysodor vize, hulláma, tarajának tömege.

Nyögött, lihegett, csikorgott, recsegett a kormánylapát.

És a zsíros, fekete fémhalmaz mögött ott állt az az ember, aki ...

— Van Haaren, lépjen előre! Mit keres itt?

A lámpa megvilágította a hollandus megdöbbent arcát.

Csurgott róla az izzadság, hiszen pokoli meleg és vízgőz uralkodott a hajó eme részében.

Van Haaren főbenjáró bűnt követett el: meg akarta bénítani, szétreszelni, beteggé tenni a kormányszerkezetet addigra, amikor lecsap a vihar!

Nincs a világnak az a klipperlegénysége, amelyik ebben az esetben helyrehozhatja a szörnyű hibát, a hajó szívének súlyos, halálos sérülését!

Van Haaren dermedten meredt még mindig a kapitányra, kiejtette kezéből a hidegvágót s egy nagy reszelőt.

Monostory felemelte a Coltot:

— Jöjjön ki onnan!

A hollandus meredten állt.

— Még egyszer mondom: előlépni! Célzott.

A gazember szeme elé tartotta kezét. Felüvöltött:

— Ne tegye, captain! Ne tegye!

Botladozva, kétségbeesve mászott elő a kormányszerkezet zűrzavarából.

— Uram, ne, ne!... Dadogott.

Monostory keze megremegett. A lelke mélyén azt harsogta egy hang: lőj, lőj, lőj! Lődd le a gazembert, aki egy egész hajót, minden emberével, meg akart gyilkolni, és el akart pusztítani! Lődd le!

Mégse tette meg, elhatározta, hogy vár az ítélettel.

— Lépjen ide!

A hollandus végre előlépett.

— Előre!

Turkovics ökle kivágódott.

A puha, kövér arcon tompán puffant a dalmata vaskemény ökle.

Az ember megtántorodott, nekiesett az ajtónak, kibillentette, és ajtóstul együtt kizuhant a folyosóra.

Lábát, karját szétvetve terült el.

— Hohó, cimbora — nevetett Turkovics — ettől még nem kell meghalni!

Felrántotta, és újabb ütést mért a kövér arcra. Az ember visszarogyott.

— Ne bánts! — siránkozott. — Ne bánts!

Monostory intett a régi barátnak:

— Hagyd! Majd... Vedd fel, Daniló, a szerszámokat, és hozd!

És odaszólt a még mindig fekvő embernek:

— Keljen fel, Van Haaren, s kövessen!

Előrement.

A hollandus feltápászkodott. Rogyadozva az ütéstől, a félelemtől, a rettegéstől, tántorogva követte a kapitányt. De időnként hátranézett.

A fedélzeten félhomály volt, a vihar a küszöbön állt.

Nem volt ez ciklon, sem a passzát vagy a monszun erős kirohanása. Sem a trópusi tengerek megszokott orkánja, hanem a hideg Dél küldötte, ami a jég és hó között erősödik fel, s percek alatt 10—15—25 fokkal hűti le a levegőt.

A Déli-sark vihara az Indiai-óceánon, ami annyi gondot okozott már a múlt nagy hajósainak.

Jött, közeledett, és a hajók felkészültek a fogadtatására.

Klinkenberg kabinja kinyílt, Monostory hátrafordult, s egyetlen mozdulattal belökte Van Haarent a kabinba.

Klinkenberg meghökkenve nézte a jelenetet.

Monostory az első hajómesterre matatott, aki kezében tartotta a bűnjeleket, a hidegvágót, a reszelőt.

— Arra készült, hogy megrongálja a kormányszerkezetet — mondta. — Van Haaren, lépjen előre!

— Ne bántsanak! — siránkozott a hollandus.

— Kinek a parancsára tette?

Klinkenberg szakállas arcából elszántan, dühvei meredtek a villogó szemek.

— Kinek a parancsára? Van Haaren lehajtotta a fejét. Lassan mondta:

— Hudson kapitány parancsára, uram. Az aranyhalat is én csempésztem a térképasztalra ...

Kis csönd támadt.

— Tehát járt magánál Hudson kapitány? — szólt hozzá Monostory.

— Igen, nálam járt. Bolond voltam, meggondolatlan. Beugrottam neki.

— Az volt a parancsa, hogy itt a Cape előtt hajtsa végre tettét?

Van Haaren bólintott:

— Ha elöl jár a Taitsing. Ha nem, hagynom kellett volna.

Monostory csodálkozva mondta:

— De ember, ha elsüllyed a hajó, maga is vele süllyed! Van Haaren elmosolyodott:

— Captain, vannak maguk olyan jó tengerészek, hogy akkor sem süllyed el a klipper, ha elveszti a kormányt!

Cinikus, hetyke lett egyszerre.

Bátorságot kapott, hogy látta: nem ütik le.

— Jó tengerészek mellett az ilyen móka nem nagy ügy — vigyorgott.

Dermedt csend támadt.

Nem hittek a szemüknek, hogy akad valaki, aki így beszélhet.

— Graveson hajóját is maga süllyesztette el, Van Haaren? — tette fel a kérdést Monostory. — Ott is a kormánylapátot pusztították el?

Van Haaren vigyorogni kezdett.

— Tudnak róla? Nem én voltam. De ott baj történt, a pasas rajtavesztett, mert ügyetlen volt a kapitány. De én tudtam volna, mit kell tenni a pótkormánnyal, ha maguk elakadnak.

Klinkenberg legyintett:

— Elég. volt! Van Haaren, maga cinikusan, jellemtelenül pusztulásra ítélt egy hajót és minden embert, aki a fedélzeten van. Tudja, ki van még rajtunk kívül a hajón?

— Tudom. Hudson kapitány felesége. Látásból ismertem az asszonyságot, ő engem bajosan.

— És mégis?

— Mit tegyek? Ez volt a parancs. Ezért létezhettem a házikómban, mert védtek a pirátok.

- Más parancsa nem volt? Van Haaren vállat vont:

— Volt. De most már a duma hiábavaló.

A hajó egyre erősebben kezdett imbolyogni. Hirtelen szélcsend támadt.

Klinkenberg és Monostory összenézett. Van Haaren mögött ott állt Turkovics Daniló.

— Nem tehetünk mást — mondta csendben Klinkenberg.

— Nem — mondta Monostory is. — Valóban nem ...

— Van Haaren — fordult Klinkenberg a hollandushoz — gondolt maga arra, hogy ezen a hajón ázsiai tengerészek szolgálnak?

A hollandus előbb értelmetlenül, majd növekvő rémülettel nézett a két kapitányra.

— Híve vagyok az ősi szokásnak — mondta Klinkenberg. — Aki merényletet követ el a hajó ellen, azt vagy áthúzzuk a hajó hasa alatt, vagy ítéljen felette a legénység ...

— De uram — dadogta Van Haaren — holland állampolgár vagyok, kereskedő...

Klinkenberg Turkovicsra nézett. Intett:

— Vigye! És mondja meg az embereknek: tegyenek úgy, ahogy a kedvük tartja.

Van Haaren térdre esett. Könyörögve tárta szét karjait:

— Captain, drága, aranyos captain! Sok pénzem van Fucsingban, házam, földem, hajóim! Mindent odaadok, captain!

Markos kezek ragadták meg.

Ekkor már olyan sötét volt, hogy a többi hajóról látni semmit nem lehetett.

Abban a pillanatban, amikor a felbőszült Merbabuék kirángatták Klinkenberg kapitány kabinjából a szerángot, levágott a szélvész is.

A hajógyilkosságra készülő hollandus, aki egy gaz maffiahálózat embereként semmitől sem rettent vissza, a vihar zúgásában, a szélvész sivítása mellett, hullámok dübörgő táncában mondhatott búcsút életének.

A tenger törvényei szigorúak most is, azok voltak a múltban is. A kapitány élet-halál ura volt, most is az. Száz esztendővel ezelőtt, 1858-ban még a régi törvény uralkodott az angol polgári hajókon is: életet életért — főbenjáró bűnért halál! Merénylet a legénység ellen — a legénység ítél!

És a Taitsing kapitányukért rajongó, félvad tengerészei, ezek a nagyszerű emberek rávetették magukat a szerángra.

Farkasok voltak bizony, tengeri farkasok.

A hajó megdőlt, féloldalra hajolt, majd vissza vágódott, és akkorát nyögött, hogy az ágyűcsattanásnak beillő zajban teljesen elveszett Van Haaren kiáltása.

A Herceg, Mata Hari, Merbabu kapta fel a szerángot, megforgatták, mint a parittyakövet, és elhajították.

Van Haarent elnyelte az Indiai-óceán.

A gyilkos, a gyújtogató, az útonálló rabló megérdemli a legsúlyosabb ítéletet. És legalább annyira az, aki a hajó megcsonkítására készül, amiből többnyire súlyos bajok, ember- és hajótragédiák következtek be.

Van Haaren eltűnt a hullámok között.

Látni alig lehetett valamit, hiszen sötét volt, estidő, és a Déli-sark küldte sötét vihar megérkezett.

Felbőgött az este.

— Kormány, vigyázz!

— Emberek a kötelekhez!

— Árboc, vigyázz!

— Elöl hajó lehet, vigyázz!

Monostory, Bumpus, Turkovics egyik parancsot a másik után kiáltotta.

A Cape közelsége ezúttal nem tagadta meg önmagát. Mint ahogy Dél-Amerikánál, a Hoorn-foknál örökös a szélvihar, a hó és a jeges eső, a hullámok ellentétes, vad tánca, néha itt is — Dél-Afrika csücskénél vagy közelében — nekivadul az ég, a tenger, a levegő.

És mint ilyenkor történni szokott, megeredt az eső is.

Szakadni kezdett.

Órákkal ezelőtt még verítékben fürödtek az emberek, néhány perccel a vihar kitörése után vacogtak.

— Most, ha lehet, eléje vágunk a Black Prince-nek! — kiáltotta Monostory Balázs Klinkenberg fülébe, aki segítőkészséggel melléje lépett.

Villámlott, dörgött az ég.

A villámok fényében látszott, micsoda erővel kapaszkodott a kormánykerékbe a kínai főkormányos és segédje.

Melléjük támolygott Klinkenberg kapitány, aki szóról szóra komolyan vette a versenyszabályokat, és bármennyire is fájt a szíve, nem vezényelhette a hajót.

A fedélzeti munkában azonban segíthetett, azt nem tiltotta semmiféle szabály.

Odakiáltott Mao Ta-kónak:

— Menj a fedélzetre, jelentkezz Bumpus úrnál! Átvette a segédkormányos helyét.

— Előre, Taitsing! — kiáltotta boldogan, mert eszébe jutott, mi lett volna, ha Monostory kapitány nem veszi észre, mi történik a hajó belsejében, a kormányszerkezetnél.

Még elgondolni is szörnyűség.

De így?

Előre, Taitsing! Előre, irány a Londondokk!

 

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

 

Porzik a tenger. — Eltűnik Afrika. — Sebességmérés puska-ropogással. — Kéz a kézben. — A Hosszú Hullámok Szigete. — Két elveszett nap. — Mata Hari megfigyelése. — Londoni köd. — Fel a kezekkel! — Hudson, a kalóz. — Lecsap a szőrös ököl. — Gabriela Malatesta előlép. — Jól imádkoztál! — Minden rendben! — Ahoy, Taitsing!

 

Jóleső érzéssel hagyhatták el Cape Town öblét, ahol kellett hogy megmutassák magukat a versenyző klipperek.

A Tábla-hegy felett felhők ültek, a tenger porzott, morajlott, hömpölygött.

Ha a szél iránya és ereje kiegyenlítődött is, nem szűnt meg.

Űzte, hajtotta a hajókat, mintha csak arra készült volna, amikor kitört, és a Déli-sarkvidék jégperemén lerohant a tengerre.

Kötelek szakadtak, vitorlák tépődtek, keresztrudak törtek.

Az apró Sartre kapitány hajója, a Flying Spur még a Cape előtt elvesztette főárbocának mindkét keresztrűdját, majd valamivel később a tatárboc latin vitorláját. A Flying Spur az első sorokból teljesen hátraesett. Ez történt nagyjából több klipperrel, Perceval Penrose Adájával és a Boltonnal, akik a versenyző háromárbocosok második csoportjában törtettek előre. Perceval, az ügyes fenegyerek ezúttal túlerőltette vitorláit és árbocait. Annyira hátracsúsztak, hogy számukra már nem volt döntő az idő. Amikor beérnek a célba, s kidobják a kötelet London-dokkban, akkor már el is adták gazdáik a teakészletet. A hajók így is megtették kötelességüket.

Az élen, messze a többiek előtt, akiket eléggé szétszórt a déli-sarki vihar, három hajó haladt: a Taitsing, az Ariel és a Black Prince.

Igen, igen, ebben a sorrendben haladtak el Cape Town bőszájú öble előtt, ahonnan a jelzőhajó már messziről tudatta, hogy Afrika csücskét elsőnek Klinkenberg és Monostory kapitányok klippere kerülte meg.

Mindez a negyvenhetedik napon történt, azután, hogy elhagyták a Min folyó tengeröblét.

Negyvenhét nap a tengeren, akadályokkal küzdve és arra kényszerítve, hogy állandóan várják egy ellenfél váratlan támadásait — nem könnyű feladat!

És a Taitsing még így is az élen járt, amikor elhaladt a Cape hullámoktól sodort, széltől borzolt kikötője előtt.

A Duncan nevű angol korvett töltötte be a megfigyelő- és jelzőhajó szerepét.

— Hahó, Taitsing, szerencsés utat! — lehetett leolvasni a kedélyes üzenetet a jelzőzászlókról.

Ugyanakkor eldördült az első hajót megillető ágyúlövés. Majd még egy és még egy! Három ágyúlövés a Cape előtt!

— Hallotta, Sir? — nézett valóban meglepődve Monostory az alig néhány perccel előbb feljött Klinkenbergre. — Hallotta? Ez nekünk szólt!

Klinkenberg is hitetlenkedett:

— Sikerült volna?

Bumpus a főárbocnál meglengette sapkáját:-

— Hurrá, Duncan! Ez az a hajó, amin inaséveimet szolgáltam !

A három ágyúlövést az alacsonyan szálló felhők közé vágódó színes rakéták követték.

Tűzijáték köszöntötte a Cape előtt elrohanó első klippert.

Az erős és veszélyes szél ellenére két pilothajó is kimerészkedett. A pilothajót megrakták lelkes utasokkal, katona- és tengerésztisztekkel, mindenféle rendű és rangú fehér emberrel, aki Cape Townban élt, és látni akarta a negyvenhetedik nap győztes teaklipperét,

— Ha igaz, Sir — morfondírozott Monostory —, akkor már nyert ügyünk van.

Klinkenberg hátraintett:

— De azért ott is igyekeznek! Roggers, drága öreg! Mit szól hozzá, micsoda ifjúság, és micsoda kitartás? Mellette pedig ... nos, mellette ...

— Hudson, hogy vinné el az ördög! Klinkenberg felhördült:

— Kedvem lenne a Duncan mellé kanyarodni, s megtenni a jelentést! Hej, micsoda meglepetés lenne!

Monostory homloka elborult:

— A signora így kérte...

— Értem... meg is értem, de mégis: úgy törtet a nyomunkban, mintha semmi se történt volna!

Monostory elmosolyodott:

— Mi ugyancsak azt tesszük! Pedig mennyi minden történt!

Összenevettek.

Sapkalengetéssel köszöntötték a melléjük ért, de fokozatosan lemaradó pilot hajókat.

— Ahoy!

— Ahoy!

Nem kétséges, hogy a mai napon Cape Town szenzációja, amiről apraja-nagyja beszél majd, a Taitsing klipper lesz.

A távcső közelebb hozta a két messzire nyúló hullámfogót s a rajta levő sétányt.

Az erős szél, a hullámverés, az időnként meginduló eső ellenére feketéllett rajta a tömeg.

— Mit gondol, akad-e közöttük valaki, aki a Taitsingra tette a pénzét?

Monostory meggyőződéssel válaszolt:

— Feltétlenül, Sir! Klinkenberg nevetett:

— Akkor háromszoros hurrá a pilothajóknak!

— Legyen!

És mint a vásott fiú, akit elfogott a vidámság, a derű, a fáradhatatlan kínai kormányosok legnagyobb csodálkozására a két kapitány átintett a vitorlások utasainak:

— Hurrá!... Hurrá!... Hurrá! Harsogó válasz jött a hajókról:

— Hurrá!

— Jólesett — bólintott megelégedetten a szakállas kapitány. — De hát azért ne bízzuk el magunkat. Tim, az öreg fiú a nyomunkban van. A nyalka legény, Hudson még akkor sem adná fel a harcot, ha beleágyúznánk!

— Pedig, Sir, beleágyúzunk!

Klinkenberg felkapta a fejét. Éppen végigzúgott a fedélzeten a „vigyázz, szélroham!" kiáltás, esőtömeg vágott le, amit ezúttal a Tábla-hegy küldött mint Afrika üdvözletét, amikor elhangzott Monostory kapitány kijelentése.

Klinkenberg homlokán vidám táncot járt az ezernyi ránc. Olyan hahótába kezdett, amilyet még Monostory Balázs nem hallott tőle:

— Mit?!... Igaza van, Sir! Tahar bej, barátom, kedvesem, igaza van! Hurrá! Nincsen a világnak az a bírósága, nincsen az az isten, aki megróna érte minket! Igenis, beleágyúzunk, méghozzá a doveri rév előtt! Igenis, ott! A Taitsing tüzet nyit a Black Prince klipperre, hogy vinné el az ördög! Belelőttem Lin hajójába, és odalövünk Hudson bárkájába is! Utána pedig — kiderül a titok, hogy miért! Az lesz csak az esemény, londoni fickók, brit őfelsége haditengerészetének tisztjei! Ez lesz Klinkenberg nagy ökölcsapása!

Mámorító érzés volt elöl haladni. Boldog, mosolygó arcok tekintettek egymásra. A kínai és a maláj fiúk éppen úgy örültek ennek, mint a tisztek.

— És a bonnetet mégsem húzzuk fel! — derült Monostory, amikor időnként hátranézett.

Hol az Ariel vitorlái tűntek fel, hol a Black Prince, a Fekete Herceg magas árbocai. Előrejöttek, már a fedélzet is kibontakozott, amikor elhangzott a parancs:

— Préselni!

Feszesebbre húzták a vitorlaköteleket, és fittyet hányva a szélnek, esőnek, ami hol nekieredt, hol elcsendesedett, kifeszítették az előárbocon és a főárbocon a szárnyvitorlákat.

Ilyenkor a Black Prince, éppen úgy, mint az Ariel, eltűnt a messzeségben.

Egy ideig látták Dél-Afrika magas partjait, a legszebb és legkülönösebb hegyvidékek egyikét a Földön.

A köves, sziklás partszegélyen, a messze elvetődött, magányos sziklaszigeteken fókák ugattak szüntelenül, lurdák és kormoránok szálltak, hápogtak, rikácsoltak, veszekedtek ezres, tízezres tömegekben. Egy kisebb jéghegy, ami elúszott a hajó mellett, nagy meglepetést okozott.

Bálnák farkcsapásai hívták fel az őrök figyelmét éjszaka, és a süvítő hangok, az orrnyilason kifújt levegő „gőzkürtje", ahogy a hajósok elnevezték.

De ahogy távolodtak, akként csendesedett le az élet sok jelensége. Afrika eltűnt a távolban.

— Irány nyugat-nyugatészak, majd északnyugat! — hangzott a parancs.

A Taitsing — és nyomában a többi klipper — Szent Ilona szigetének tartott, s onnan tovább a Zöldfoki-szigeteknek. Ezer hatszáz tengeri mérföld Szent Ilonáig.

— Most már az Atlantikán vagyunk — állapította meg jólesőleg Crane Bumpus, amikor a térképen együttesen átnézték a hajó kijelölt útvonalát. — Már csak egy buktatónk van, Sir!

A két kapitány szíve összeszorult. Igen, igen, hátravan még az Egyenlítő szélcsendzónája.

Sikerül elkerülni vagy sem? — a továbbiak ezen múlnak.

Az eddigi tapasztalat szerint a szélcsend elkerülhető. Felütötték a Hajózási Kalauzkönyv második kötetének 455. oldalát.

A szélcsendöv közelében kellő óvatosság ajánlható. Ha nincsen szél, van áramlás, amit meg kell találni. Több északnyugati áramlás ajánlható, így a nyugati hosszúság 23. fokánál levő is, amit állandónak mondhatunk. Ezzel bármelyik hajó felsodródhat annyira, hogy eltávolodik a szélcsendövtől, és végül szelet talál...

— Nos? — nézett Klinkenberg.

— Nos? — vakarta a feje búbját Monostory. Crane Bumpus oldotta meg a kérdést:

— Megkeressük, kapitány urak, nem tehetünk mást! De az is lehet, hogy hírét se látjuk a szélcsendövnek!

Mindenesetre melegebb lett. A dél-afrikai hideget felváltotta a páradús, igazi trópusi levegő.

Egyszerre csak minden ragadni kezdett a kabinokban, ami bőrből vagy posztóból készült.

Éjjel megjelentek a hajó körül a foszforeszkáló testű delfinek.

Delfinek és cápák nagy csapata zárkózott fel a hajó mögött. Ez különösen Bumpusnak okozott nagy gondot.

Veszélybe került a sebességmérő logg, amit zsinegre függesztve bedobnak a vízbe.

A háromszögletű falap függőleges helyzetbe kerülve, lefékezi magát, és lehúzza a fedélzeten elhelyezett motolláról azt a zsinegmennyiséget, aminek az alapján könnyű kiszámítani a hajó sebességét. ²

— Már megint bekaptak egy loggot! — jelentette elkeseredve Bumpus. — Uram, ez már a tizedik, amit elcsípnek!

Pedig — a hajószemélyzet nagy örömére — Bumpus és Turkovics mindent elkövetett loggmérés idején, hogy távol tartsák a támadókat.

Puskák ropogtak, Coltok pattogtak, ha sebességet mértek a klipperen.

Cápák vére festette pirosra az Atlanti-óceán kék vizét. Sok mázsás testek marták egymást a falatokért.

— Ha elérjük az északi szélesség 4. fokát, ott már elcsípjük az északkeleti passzátot — mondogatta Klinkenberg, valóságos rögeszmeként. — De addig ...

Igen, addig ...

Addig még el kell érni Szent Ilonát, tovább kell jutni Ascensionig, majd... igen, igen, meg kell találni a nyugati hosszúság 23. fokánál azt a bizonyos áramlást!

Van Haaren munkakörét megosztották Merbabuval, a csónakmesterrel, de hát amikor „keményebb" volt a helyzet, Turkovics nem mehetett pihenni.

Szent Ilona mellett késő este haladtak el, éles holdfényben, amikor mindent elborított az égi ragyogás.

A hatalmas szirtek már messziről megmutatták, hogy egy sziget áll itt a mérhetetlen magányban évezredek óta. Szikláin szürkén, komoran tört meg a hold fénye.

A távolban egy hosszú völgyet láttak hajósaink. Ez a völgy osztja ketté a híres szigetet, torkában a városkával, Jamestownnal. A távcső elárulta, hogy a viharoktól rosszul védett öbölben mindössze két nagyobb hajó horgony óz.

Egyenletes, nyugodt szélben haladt a klipper.

Mindig a szelet figyelték. Mert már itt, Szent Ilona tájékán is megtörtént, hogy megállt a szél, „lejjebb csúszott" a szélcsendöv. 1850 júliusában az ázsiai vizekre küldött angol flotta tizenkét kisebb-nagyobb vitorlás hadihajója Szent Ilona és az északabbra levő Ascension között belecsöppent a szélcsendövbe. Hat héten keresztül szellő sem támadt! A passzát közismert bárányfelhői sem mutatkoztak az égen, minden ragyogott, ég és tenger, mint a tükör!

— Nem szeretném, ha így járnánk — emlékezett erre a kalandra Klinkenberg.

A hajó vendége is feljött a főfedélzetre, hogy kiszellőzze magát.

Sem a távolban, sem a közelben nem lehetett klippert látni. Gabriela Malatesta mégis betartotta önként vállalt száműzetését. Csakis este vagy éjszaka mutatkozott, akkor is a legnagyobb csendben, szinte észrevétlenül. Mint árnyak, jelentek meg a néger Bessyvel, takarókat, párnákat hozva magukkal. A tartalék vitorlákat őrző ládára telepedtek, ez volt az asszony kedvenc tanyázóhelye.

Ezúttal is itt kuporgott a két nő, összebújva egymás mellett. Gabriela a távolból kibontakozó szigetet nézte, Bessy oldalt dőlve aludt. A kabin áporodott levegője után hűvösnek és élesen frissnek tűnhetett az egyébként meleg éjszakai levegő.

A kormányfedélzetről lelépő Monostory Balázs előremutatott:

— Szent Ilona szigete ...

Az asszony barátságosan bólintott:

— Tudom. — Majd kedves közvetlenséggel folytatta: — Élt egyszer itt egy ember, aki ugyanolyan hontalan volt, mint az én legkedvesebb barátom ... a magyar signor tenente ...

Meghatódva, szeretettel csengett Gabriela Malatesta hangja.

Monostory elmosolyodott:

— Csak hát ő császár volt, én meg egyszerű paracsnoka egy magyar hadihajónak... A császárt ide zárták, itt őrizték, és napról napra tudta, hogy fogoly. Én eltűntem a nagyvilágban, járom a tengereket, mint Szindbád, a hajós, akinek a tengerén többször végighajóztam.

Gabriela Malatesta felnevetett:

— Szindbád, a hajós! Hát maga tudja, tenente, ki volt Szindbád?

— Még a gyerekkorból tudom, és azért is, mert... mert amikor a Perzsa-öbölben hajóztam, eszembe jutott, és azóta ő az én láthatatlan kísérőm. Nem Napóleon, hanem Szindbád, akihez hasonlítom magamat és a sorsomat. Tengerről tengerre megyek, kalandból kalandba ... és keresem a hazámat . ..

Elhallgatott.

Nézte a szigetet, a holdtól megvilágított James-öblöt, ahová éppen negyvenhárom évvel ezelőtt kanyarodott be a Northumberland nevű angol fregatt, fedélzetén Napóleonnal, a franciák legyőzött császárával.

— Milyen sivár, milyen szomorú így az éjszakában! - állapította meg a szigetről Gabriela Malatesta. — Olyan, mint egy óriási, kővé meredt hajóroncs ...

Rátette a kezét a láda támláján nyugvó férfikézre.

Így maradtak néhány percig.

— Hiszem, hogy Szindbád, a hajós, megtalálja majd az otthonát, ami egyben a hazája is lesz — mondta igen csendesen az asszony.

— Gondolja, Gabriela? — dadogta a kapitány, aki ezekben a percekben azt érezte, hogy kárpótolva lett az elmúlt sok esztendő minden szenvedéséért.

— Tudom — nézett fel Gabriela. — Nem gondolom, tudom ...

Így maradtak. Hosszú ideig. A hajó haladt az egyenletes szélben. Időnként meghajolt, mintha köszöntötte volna Szent Ilonát.

A holdfény ezüsttel vonta be a vitorlákat, a köteleket.

Olyan éjjelbe hajló éjszaka volt, amilyet elfelejteni nem lehet.

Gabriela Malatesta megszorította Monostory kezét, majd elengedte.

A varázslat megszűnt, de a két ember, akit a sors hosszú időre eltávolított egymástól, most végre közelebb került.

Gabriela felállt, a hullámvédhez lépett. A nyomdokvonal, a kormánycsík távlatába nézett. Szorongás volt a hangjában, amikor megszólalt:

— Elhagytuk őket?

— Még a Cape előtt.

— Elérhetnek?

— A tengeren minden lehetséges. A továbbhaladás attól függ, hogyan győzzük le a szélcsendövet. Lehet...

— ... hogy ott is fúj a szél?

— Lehet. Ha nem, akkor megkeressük!

Bumpus állt a közelben, a főárboc csörlőjénél. Reszelte a torkát.

— Tessék, Mr. Bumpus.

— Jelentem, az őrséget átveszem.

— Köszönöm. Az őrséget átadom.

Gabriela Malatesta felállt. Ránézett Bessyre, aki mély álomba merülten aludt. Megfogta a vállát:

— Bessy, ébredj! Lemegyünk. Késő van. Monostory meghajolt.

— Jó éjszakát, Gabriela!

— Jó éjszakát, tenente!

Tenente — így hívta, most már kedveskedve, a régi megszólításra emlékezve, „hadnagy"-nak Monostory Balázst.

Elváltak.

Szent Ilona szigete, ahogy távolodtak tőle, még inkább egy düledező hajóroncs benyomását keltette.

Végül eltűnt.

— Irány Ascension! — szólt még fel a kormányfedélzetre Monostory, amikor végigjárta a fedélzetet.

— Parancsára, Sir! Irány Ascension! Egyenletesen fújt a szél.

Monostory rátette a kezét a kabinajtó nyitógombjára.

Megállt egy pillanatra a küszöbön.

És akkorát lélegzett, hogy maga is elcsodálkozott.

Boldog volt, nagyon-nagyon boldog. Keze fején érezte Gabriela kezének szorítását.

A kis Buddha-szobor a kabinfal szögletéből, a kerek ablakon betörő holdfényben mintha mosolygott volna a belépőre.

— Mennyi minden történt, mióta ezen a hajón élek! — dünnyögte Monostory Balázs.

Néhány pillanatra megtorpant, mielőtt továbbfűzte volna, félig hangosan, a gondolatát.

— És mennyi minden történik még!

Most minden azon múlik, hegy kitart-e a szél, amihez nem sok reményt fűzhettek. De ha nem tart ki, kell hogy megtalálják a nyugati hosszúság 23. fokánál a kalauzkönyvben feltüntetett áramlást.

És amikor lefeküdt, azt érezte, hogy soha ilyen szép estéje nem volt még...

... A Hajózási Kalauzok adatai nem mindig szentírások. A vitorlás hajók rémének, az egyenlítői szélcsendes övezetnek sem a helye, sem az ideje nem állandó. Mindenre ezeket a szavakat használhatjuk: „nagyjából", „általában", „valószínűleg".

Előfordul, hogy a délről jövő hajók már Ascension közelében belecsöppennek a szélcsendbe, és itt, megfelelő áramlat hiányában, hetekig, hónapokig kepesztenek, imádkozva szél után. De előfordult már az is, hogy Ascensionig alig volt szél, s amikor a hajó elérte a Szent Ilonához hasonlitó szigetet, megduzzadtak a vitorlák, és a szerencsés hajó valósággal átrepülte a veszélyek övezetét.

Mindenesetre egy biztos: a tengerészek nem szeretik sem Ascensiont, sem a környékét, így is hívják: a Hosszú Hullámok Szigete. A legnagyobb szélcsendben is vad táncot járnak errefelé a hajók.

Amikor a Taitsing elérte Ascensiont, és elhaladt a közelében, rendületlenül fújt a szél.

— Irány erősen északnyugat! — hangzott a parancs. — Nyugati hosszúság 23. foka!

Csodának számított a szél rendületlen erőssége, kitartó iránya.

De se Monastery, se Klinkenberg nem mert változtatni a hajó útvonalán. Mi lesz, ha a Zöldfoki-szigetekhez érnek, és itt fogadja őket a közismert szélcsend? Inkább bíztak az áramlásban, és ezért megmaradtak elhatározásuk mellett.

— Biztonság kedvéért kihajtunk a „harminc-harmincra", és onnan tovább fel az Azori-szigetekhez! — tanácsolta Klinkenberg. — Helyesnek találja, Sir?

— Helyesnek — szólt a kapitány. — Tudja, ezen a vízen új fiú vagyok, köszönök minden jó tanácsot. Tehát a „harmincharminc" ?

— Igen, oda kell jutni, hogy biztonságosabban haladjunk tovább!

A tengerészek „harminc-harminca" nem más természetesen, mint a nyugati hosszúság 30. és az északi szélesség 30. fokának találkozása, metszőpontja. .

Itt is van egy áramlat, a „harmincas". Sőt, itt már a passzát fújdogál, és állandó szelet ígér.

— Irány északnyugat!

A szél nem tette elbizakodottá hajósainkat.

Inkább óvatosságra intette őket. Csak nem könnyelműsködni! — ez a gondolat vezette minden tettüket.

A Londondokk már várja őket, már találgatják az érkezés valószínű ideiét.

— Ha simán futnánk, mint eddig, beleszámítva a kalandjainkkal elért veszteséget, talán nyolcvannyolc nap alatt tennénk meg az utat! — jelentette ki Ascension után Monostory, amikor körzőjével lemérte a térképen megtett időket.

Nyolcvannyolc nap! Képtelenség.

— Ilyen nagy szerencséje még nem akadt senkinek — morfondírozott Bumpus. — De nem is lehet!

A szél fújt. rendületlenül fújt.

És — legalább úgy tűnt — senki se előzte meg őket.

Teljesen nyoma veszett a két klippernek, az Arielnek és a Black Prince-nek.

Kezdett az eset érthetetlen lenni. Ennyire hatalmas előnyt szereztek volna?

Három nappal Ascension után szelték át az Egyenlítőt.

Valóiában ez is rekordidőnek számított.

A szélcsendnek nyoma se volt.

Önmagát hazudtolta meg az egyenlítői szélmentes övezet.

Mivel egyetlen ember nem akadt, aki először haladt volna át az Egyenlítőn, közösen döntöttek, hogy eltekintenek Neptunus isten látogatásától.

— Erre most időnk nincsen! —_: jelentette ki Klinkenberg. — Előre, előre, amennyire csak lehet! Időt és előnyt kell szerezni!

Minden jel azt mutatta, hogy a Taitsing messze elöl jar a többiek előtt.

Pedig nem így volt.

Amikor abban reménykedtek, négy nappal az Egyenlítő átszelése után, körülbelül a Zöldfoki-szigetekkel egy magasságban, hogy elfogják az északkeleti passzátot, amivel Kolumbusz nyugatnak haladt, gyanús események történtek.

— Az ördögbe is! — káromkodott Klinkenberg. — Az ördögbe is, Sir, mégse lesz ez most már sétahajózás!

— A teremtésit, Sir, pedig már azt hittem!

A „lószélesség" legfelső peremén megállt a Taitsing.

Repülőhalak vágódtak a hajó oldalához. Cápák kóvályogtak a hajó árnyékos részén. Szuronyos halak úsztak körül a klippert. Akadtak bolond tengerészek, akik kiszámították, hogy a szuronyos vagy lándzsás halak sebessége eléri, sőt meg is haladja az ötven tengeri mérföldet. A „lószélességnél" egyszerre csak fülledt, ködös és annyira nyirkos lett a levegő, hogy a fedélzetet belepte a pára, a kötelekről csepegett a víz.

Az égen lomha, nehéz viharfelhők lógtak.

Időnként eleredt az eső, egy-egy szélroham támadt, amely két-három kilométerre elvitte a hajót. Megkezdődött a tengerészek erőpróbája.

A szélrohamok hol délről, hol északról, keletről, nyugatról jöttek. Állandóan résen kellett lenni, hogy a legkisebb széllökést is kihasználják.

— Gondolom, sok ezer ló csontváza heverhet a mélyben — mutatott le a tengerbe Bumpus, emlékezve arra az időre, amikor a szélcsendövben megrekedt hajókról víz- és élelemhiány miatt kidobálták a Dél-Afrikába és Indiába szállítandó lovakat. — Szerencsére a tea se inni, se enni nem kér!

Ebben az esetben Bumpus tévedett: az örökös pára a teának sem használt, és Klinkenberg mint jogos féltője a kincsnek, elrendelte a szállítmány szellőzését. Ez a művelet nem állt másból, mint egy-egy szélroham gyors kihasználásából. Ilyenkor megnyitották a raktárfedőket, kitárták a szellőzőablakokat, a szellőzőfolyosókat.

Fucsou híres teájának nem volt szabad megromlania.

Nemcsak a londoni kereskedők várták Kína friss teáját, de egész Európa is.

Így múlt egy, majd még egy nap.

Két napot vesztettek eddig meglepően gyors hajózásukból.

— Most már bajosan érünk akár kilencven nap alatt is célunkhoz — állapította meg érthető csüggedéssel Klinkenberg. — Most már kiegyeznék, ha kilencvenöt nap alatt befutnánk! Elsőnek az ördögbe is, elsőnek! De Dovernél bevárjuk Hudsont, esküszöm!

A lelkességnek és az energiának ez a pompás embere úgy készült újszerű „ökölcsapására", mint az a sportember, aki mindent feltesz a győzelemre, és semmit sem kímél. Lassanként rögeszméjévé vált ez az ökölcsapás.

— A puskaporszag veszedelmes — állapította meg. — Amikor átvágtuk magunkat Linéken, beleszippantottam. Azóta nyugtalanít, és szagolni kívánom!

Időnként odament az ágyúkhoz, levette róluk a védőponyvát, zsírozta, fényesítette, akár a, jó vadász a puskáját.

— Döbbenjen meg a világ, de így lesz! — mondta nemegyszer, ha szóba került társai előtt a különös terv.

Természetesen Gabriela Malatesta nemtudott Klinkenberg bolondos ötletéről.

Gabriela Malatesta csak azt tudta, hogy az elakadás nemcsak bántja, de kétségbeejti vendéglátóit.

— És ha Hudson közelebb haladt Afrika partjaihoz? — tette fel a kérdést Turkovics Daniló. — Esetleg ott szél van, sőt az áramlat is segíti. Akkor megelőznek!

Klinkenberg bosszúsan legyintett:

— Megtorténnet, hogy a legutolsókból lesznek az elsők!

Bizonytalanság lett úrrá a hajón.

Csak éppen azzal nem számoltak, ami bekövetkezett.

Mikor is történt? Pontosan a harmadik nap késő délutánján, két esőfront között.

A kepesztés, az egy helyben való állás, az állandó eső, apró viharok, amelyek csak percekig tartottak, a mindent elárasztó nyirok jobban kimerítette a Taitsing embereit, mintha állandó orkánban haladtak volna.

Még Ázsia nyugodt fiai ig elvesztették türelmüket, ami valóban ritkaságnak számított.

Hiába voltak tárva-nyitva a legénységi szállás vagy a kabinok ajtajai, kerek kis ablakai, a meleg kibírhatatlan volt. Ezúttal Gabriela Malatesta napközben többször feljött a fedélzetre, természetesen kivárva az eső gyorsan érkező és tovatűnő rohamait.

Fárasztó, idegölő, kimerítő volt ez az állapot.

És meddig tart még? — tették fel százszor és százszor a kérdést.

Biztosra vették, hogy akad klipper, amelyik az elmaradtak közül felzárkózik az élen járókhoz, sőt el is hagyja őket, ha más útvonalat választott, és arrafelé szél jár a tengeren.

Észre se vették, hogy lassan nem érdekelte őket semmi más, csak a szél, a szél és megint a szél.

Azt figyelték, azt lesték nappal-éjjel egyaránt.

A pihenőben levő legénység se törődött a fantannal, mahdzsonggal vagy a kockajátékkal.

Ha egy felhőtömeg közeledett, titokban ujjongani kezdtek, hogy ott jön az állandó szél, ami kilendíti őket fogságukból.

Mert bizony a viharpöffök, az Egyenlítő vidékének szörnyű különlegességei annyit sem értek, hogy egy-egy közülük végre rendesebb vizekre lökje Klinkenbergék klipperét.

Amikor már a harmadik napon délben Monostory elvégezte helymeghatározó számításait a véletlenül kisütő nap segítségével, a csüggedés teljes lett.

Egyik felhősereg a másikat követte. Mindegyik ledobta a maga terhét, azután továbbhaladt. De szelet csak gyors pöffök alakjában hozott.

— Kétségbeejtő! — így Klinkenberg.

— Kétségbeejtő! — így Monostory.

Azután eltűnt a nap, és helyét valami különös opálos fény foglalta el. Az óceán olyan lett, mintha olaj borította volna. Mélyen sötét, szürkészöld.

Időnként megemelődött a hajó, imbolyogni, remegni kezdett. Árbocai kalimpálva döfködték az egyre alacsonyabban szálló felhőket.

— Valamerre nagy szél fújhat! — sóhajtott fel Bumpus. — Onnan futnak idáig a hullámok!

— Igen, valahol az Azori-szigeteknél — nyelt nagyot a kapitány. — Ott már nem kellene félni a szélcsendtől.

Időnként hatalmas állatok jelentek meg a hajó körül. Orcák, barrakudák, kék cápák. Nagyobbak, mint az előzőek. A kardszarvúak eltűntek, mintha csak ellenségek lennének az orcákkal.

Néha madárrikoltozást hallottak. Merbabu ugyan azt állította, hogy nem madár rikkant, hanem ilyen a megsebzett orcák hangja.

— Megtámadni cápa, sírni, akár á madár! — mondta bölcsen Merbabu.

Elfogadták ezt az érvet, mert, mint kiderült, senki sem ismerte rajta kívül a megsebzett orca panaszhangját.

Éppen ilyen madárrikoltozásféle hangokat hallottak, amikor Mata Hari, a Nap szeme, jelentette az első tisztnek, hogy a távolból evezők csapódását hallja.

Bumpus figyelt. Nem hallott semmit. Odahívták Merbabut mint a csónakok szakemberét, de ő is azt mondta: nem hall semmiféle evezőcsapásokat.

Mata Hari kifakadt:

— Tuán, hinni, hinni Mata Karinak! Evező jönni közelebb, tuán, egyre közelebb!

Úgy néztek rá, mint valami eszelősre.

— Herceg, hallod?

Nem hallotta.

— Mao Ta-ko, hallod?

Nem, Mao Ta-ko sem hallotta.

Mata Hari rendületlenül állította, hogy hallja.

Sűrű köd ülte a tengert, amolyan igazi „londoni köd". A nyirok, az esőpermet, a végletekig feltöltődött páratartalom és a hőség varázsolta elő a szokatlan látványt.

Nézzünk csak körül a hajón, mi volt a helyzet, amikor Mata Hari, a Nap Szeme, mint Mata Bála, a Nap Füle is igazolódott.

A két kapitány a felépítmény szélénél kifeszített ponyva alatt ült, és folytatta vég nélküli vitáját a szélről. Bumpusa kiáltás pillanatában éppen a tájoló imbolygását, lassú re-megését nézte, mert szentül hitte, hogy ebből következtét a szél megérkezésére. Turkovics Daniló ezúttal — kivételesen — aludt. Elterülve feküdt a kabinjában, verítékben fürödve, de a létező legteljesebb álomba merülve.

A kínai főkormányos, akárcsak Turkovics, a kabinjában pihent.

Mao Ta-ko a kormányra hajolva merengett a világ rendjén. Teljesen mindegy volt, hogy forgatja, tartja vagy elengedi a kormánykereket. A kormány egyszerűen semmit nem fogott.

Rimau, a Tigris, éppen arra készült, hogy vackot csinál magának egy kötélcsomón, és alszik egy nagyot. Általában pihenő, semmittevő állapotban voltak a klipper tengerészei. Egyedül Káva Manuk, a szakács, a hajó javasembere dolgozott a konyhán, zöldségtisztítással bíbelődve. A többiek, a Herceget és Ah Kinget is beleértve, lustálkodással töltötték az időt. Mit lehetett tenni egy klipperen, amit időnként végigver az eső, és szelet sem kap?

Semmit, egyszerűeri semmit. Várni a végét, s várni egy nagy hal fogását, aminek örül a szakács. Mást bajosan.

Egyelőre csak olyan halak vagy halfélék mutatkoztak, amilyenekből még a kínaiak sem kértek. A repülőhal volt a reggeli étkezések kedvenc eledele, de a repülőhalak eltűntek.

Amikor Mata Hari jelentette, hogy evezőcsapásokat hall, többször megtörtént, hogy cápák, orcák, delfinek, barakudák nekifutottak a hajónak, vagy teljes erőből sokmázsás testük eleven erejével hasukat, hátukat nekidörzsölték a kormánylapátnak, a hajóorr sarkantyújának. Ilyenkor a több száz tonnás hajón remegés futott végig.

Tehát csönd — szárazföldi értelemben — nem volt, nem is lehetett. Az árbocok recsegése és a kötelek nyikorgása szolgáltatta azt a muzsikát, amit a tengerész szépnek, megnyugtatónak talál.

És mert ennyiféle zaj lepte el a hajót, de a tenger közeli táját is, nem lehet éppen hibáztatni az őröket, hogy nem vették komolyan Mata Hari megfigyelését.

Klinkenberg éppen ezt mondta Monostorynak:

-- A „lószélességnek" ezen a részén ilyenkor már nem szokott szélcsend lenni. Nézze, mit is mond a kalauzkönyv!

Monostory megtörölte verítéktől nedves homlokát:

— Ugyan, Sir, a kalauzkönyv!

Talán mendott volna még valamit, de erre nem jutott idő.

A hajó jobb és bal oldalán ütődést lehetett hallani. A hullámvédek borítólapjára csáklyák vágódtak.

A hullámvédek mögött fejek jelentek meg, s akár a szellemek, kísértetiesen emelkedtek ki a ködből.

A hajót megtámadták!

Kiáltások hallatszottak:

— Add meg magadat!

— Fel a kezekkel!

— Álljatok az árbochoz!

Szabályos kalóztámadás volt, amit nem várt a Taitsing személyzete.

A felriadó Turkovicsnak csak annyi ideje volt, hogy a főárbochoz ugrott, a fegyverállványhoz. De ütést kapott, megtántorodott és elvágódott.

A támadást gyakorlottan, ügyesen és pontosan hajtották végre.

Klinkenberg rávetette magát az első támadóra, ütötte, verte, tépte, de végül is Turkovics sorsára jutott. Puskák ropogtak, pisztolyok durrantak.

Monostory az első meglepetéstől csodálkozva meredt a támadókra, akikben azonnal megismerte a Black Prince embereit.

Nem volt nála semmi más, mint az előtte levő asztalon a loggszerkezet. Azt vágta az egyik ember arcába.

Mindenki megkísérelte a védekezést, de fegyver nélkül — s még inkább a váratlan támadás miatt — a védekezés felkészületlen volt, szinte semmit nem ért.

— Fel a kezekkel, fickó! — ugrott Monostory elé egy megtermett fegyveres, és a puska csövét a mellének szorította. — Add meg magad!

Érezte, hogy nem a rémülettől, de még a megdöbbenéstől sem, hanem a szégyentől elvörösödött. Feltartotta a kezét. Látta, hogy sem lehetőség, sem idő nincs a védekezésre.

A fedélzetdeszkáról felrángatott Klinkenberg ugyanezt tette. Feltartotta a karját.

A Herceg vérző fejjel, elnyúlva feküdt a középső raktárfedél szellőzőnyílásánál.

Aki ellenállt, arra többen rohantak, leütötték, majd megkötözték.

Nem telt bele két-három perc, már csak Bumpus küzdött, nekivadult oroszlánként harcolt a szabadságáért.

A foszlánnyá szakadt ing, kékre-zöldre vert karok, hát, mell bizonyította, hogy Bumpust nem puhafából faragták.

Végül ő is az összekötözöttek sorsára jutott.

Ekkor olyasmi történt, ami az események után érthető volt, mégis meglepetésnek számított.

A kormányfél hullámvédjén átlendült egy ember, nevetve, derűsen, hahotázva.

Ezúttal nem hordta a flotta egyenruháját, mintha ezzel is hangsúlyozta volna tette „magánjellegét", nem feszült vékony tengerésztiszti kard az oldalán, fejéről is hiányzott a háromszögletű Nelson-kalap.

Azért most sem tagadta meg magát. Csípőig érő, hosszú tengerészcsizmát, feszes nadrágot, könnyű kínai halászzekét viselt, övéből egy tőr nyele s két pisztoly agya kandikált ki.

Hudson volt ez a férfi, a Black Prince kapitánya.

Átugrott a hullámvéden, néhány Lépést tett a főárboc felé, és megállt Klinkenberg előtt, akit Monostoryval együtt kötöztek éppen a Black Prince kalózai.

Ennél a valóban regénybe illő jelenetnél (ami abban az időben nem volt éppen ritkaság) látszott, hogy a Black Prince legénysége Hudson kapitánytól nem marad el semmiben.

Eddig fegyver nélkül látták őket Fucsou utcáin, Pagodában vagy a fedélzeten. Norvégok, dánok portugálok, skótok, jól fizetett és megfegyelmezett kikötői csavargók voltak, akikből elsőrangú tengerészek lettek.

Ugyanezek az emberek, puskával, tőrrel, sőt egyesek karddal felfegyverkezve — igazi kalózokká váltak.

Vezérükről, Hudson kapitányról nem is beszélve.

— Nos, Klinkenberg — állt a kettős életű tengeri zsivány volt tengerésztársa elé —, nos, mit érez most, ha szabad kérdeznem?

Ráveregetett a tehetetlen tengerészkapitány vállára. Hirtelen gyűlölet lobbant szúrós, a spanyol brávókra emlékeztető szemében:

— Ezzel vége számodra a versenynek! Hiába figyelmeztetett Lin, aki néha olyan buta, hogy kedvem lenne majomketrecbe zárni! Nem használt semmi intés, semmi kérés. Hát akkor, barátom, Klinkenberg, lekerültök a hajóűrbe, elhelyezünk egy-két dinamitot a palánkok között, és mehettek a hajófenékre!

A részeg ember elragadtatásával kezdett újból kacagni:

— Kár volt, nagy kár, Klinkenberg kadét úr, nem hallgatni a jó szóra! Most azután késő, lemaradsz! Te is, te is, te is ... az egész bandátok!

Klinkenberg egy szót se szólt. Összeszorította a fogát, hallgatott. Monostory Balázs nyugodtan nézett Hudson arcába. Megszólalt:

— Az ön számára van nálam valami. Hudson nevetett:

— Nálad? Hahaha, nálad? Nem hinném!

— Pedig van. Amikor volt szíves meglátogatni a dzsunkán, elvesztette a György-keresztet. Elhoztam magammal, gondolva, hogy majd örömet szerzek vele ...

Hudson közelebb lépett. Most ismerte csak fel Tahar bejt, a Taitsing kapitányát.

— No lám, kiderül, hogy becsületes ember vagy! Pedig megszöktél. Ha ott maradsz, élsz. Így meghalsz Klinkivel együtt!

Körülnézett. Vizsgálódva. Odaszólt egyik emberének, egy tagbaszakadt alaknak, aki fő szervezője volt a támadásnak:

— Van Haaren hol van?

Klinkenberg a legtermészetesebb módon kimutatott a tengerre :

— Ott. De messzebb innen, még a Cape előtt. A tengerfenéken !

Hudson legyintett:

— Ha rossz munkát végzett, megérdemelte. Csípőre tette a kezét, úgy nézett Klinkenbergre:

— Klinki, mióta ismerlek, utállak! Most végre a markomban vagy! És nem menekülsz!

Klinkenberg megvetően, lenézően szólt:

— Hudson! Tudtál alakoskodni, megtéveszteni, becsapni. Ez a kenyered. Ebből éltél. Azt is tudom, hogy gyáva vagy. Ha nem lennél az, állj ki velem életre-halálra, tőrrel, karddal, bármivel! Mutasd meg, hogy rabló, gyilkos, gazember létedre is férfi vagy!

Áradt a megvetés, a lenézés a szakállas kapitány szájából. Mindaz, amit fiatal kora óta érzett a nyegle, a ficsúr Hudson iránt, belőle is kitört. —

— Állj ki itt a fedélzeten! Mutasd meg, hogy nem szégyellsz megvívni azzal az emberrel, ki utál, megvet, mióta csak ismer! Ez az ember én vagyok, te gyáva, te féreg, te aljas, te szélhámos csirkefogó!

Hudson megmerevedve állt a helyén.

Volt annyira hiú, beképzelt és rátarti, hogy nem tudta elképzelni: akad ember, akit halállal fenyeget, és az mégis a szemébe vágja, kicsoda ő tulajdonképpen.

Az emberei közül többen elvigyorodtak. Ezek a tengeri vagányok szerették, becsülték a fenegyerekeket. Tudták, kicsoda Klinkenberg kapitány. Tudták, hogy a gazdájuk gyűlöli, és életére tör.

Most ez a Klinkenberg szemébe vágja Hudsonnek, hogy gyáva.

— Az vagy, te csibész, gyáva!

Hudson lassan az övéhez emelte kezét. Merően nézte Klinkenberget. Eltűnt arcából a vér. A koromfekete, hegyes spanyolszakáll még inkább kiemelte ezt a sápadtságot. A köd riasztó füstként imbolygott körülöttük.

A vitorlák kókadtan lógtak, a hajó nehézkesen dülöngélt a holt hullámokon.

A két bálnavadászcsónak, amivel a Black Prince emberei megrohanták klippertársukat, ütemesen csapódott a hajó oldalához.

Mindenki figyelt, kivéve a Herceget, aki mozdulatlanul feküdt a hasán. Az első pillanatban lövést kapott, összerogyott, mozdulatlanná merevedett. Az öreg Káva Manuk, a varázsló pislogott minduntalan feléje, de a haramiák térdre hullva, gúzsba kötve tartották, és így sem segíteni nem tudott, sem meggyőződni, mi történt fiatal barátjával, Szangkuriang hercegével.

Hudson keze a revolver agyához ért. Lassan, mintha csak szuggerálná, a forgópisztolyt kifelé húzta tokjából. Közben a mutatóujja a ravaszt lassan felhúzta.

Elkésett.

A késés nem lehetett több, mint a másodperc tizedrésze.

— Juppppiii!

Klinkenberg rikkantotta a verekedésbe, csatába induló amerikai tengerészek harci kiáltását. És a kiáltással együtt előrelendült bal ökle.

Hogyan, mint tudta kötelékéből kiszabadítani magát, azt most ne kutassuk. Tény, hogy Klinkenberg kiszabadította, és mivel módja volt rá, használta. Híres ököl volt, sűrű szőr borította, mint a majmokét, és amikor gyerekfejjel a tengerészkadétok sorába emelték, ezzel az ököllel szerezte meg magának az idősebb kadétok megbecsülését.

— Megfogadtam!

Ezt akkor üvöltötte, amikor az ököl lecsapott.

— Juupppiii!

Reccsent-roppant Hudson arccsontja.

 

Az előbb még állt, a következő pillanatban a fedélzet főárbocszögletéhez vágódott.

Elterült, mint egy béka. Revolvere elsült, a golyó éles csattanással egy víztartály oldalába vágódott. A víz éles sugárban folyt kifelé.

Majd lassan, hihetetlennek tartva a történteket, felült.

A Black Prince, a Fekete Herceg emberei kővé meredve nézték a történteket.

Egyikük, a nagy darab főember, előreugrott, ütésre emelte öklét, hogy lecsapjon Klinkenberg kapitányra, aki — önmaga sorsával semmit sem törődve — nevetve élvezte a jelenetet.

— Hudson, én meg erre vártam! — kiáltotta.

Az ökölcsapás, ami érte, nem a fején találta, csak a vállán. A kapitány idejében elrántotta a fejét.

-- Meghalsz, Klinki! — bömbölte Hudson, aki dühösen törölte az orrából folyó vért. — Hozzá ne nyúljon senki, én intézem el! Kötözzétek a főárbochoz, az ítéletet én hajtom végre!

Feltérdelt, lassan felállt.

Hófehér flottanadrágját, a kínai zekét belepte az orrából ömlő vér.

— Korbácsot ide, Harry! Korbácsot!

Mint a részeg, becsípett ember, tántorogva közeledett; Vadul vicsorgott:

— Egyszer megmentettél egy matrózt a korbácsolástól, most érte is megkapod!

Monostory, elé állt. Belenézett a szemébe:

— Klinki után te következel!

A Harry nevű tengerész mutatta a korbácsot:

— Itt a „Mari néni", captain.

^:— Hát akkor kezdjük, Klinkenberg kadét! Tartsd a fenekedet!

Felemélte a korbácsot, aminek nem egy, de négy ága volt, a végén ólomgolyócskákkal. Ez volt a „Mari néni", a „macska", a „cimbora", a „tiszteletes", a" „prédikátor", a „főadmirális" — hogy csak néhányat említsünk a négyágú korbács sok keresztnevéből.

Klinkenberg karját rászorították az árbocra. Tehetetlenül, mozdulatlanul várhatta a történendőket.

Önkéntelenül behunyta a szemét.

Monostory ugyanígy tett.

Mao Ta-ko, a hűséges kínai matróz, a „hű kutya", akit Klinkenberg szabadított ki a rabságból, előrevetette magát Hudson lába elé: — Misztha nem bántani Klinki tuán! Nern bántani!

Hudson belerúgott a kínai matrózba.

— Félre, kutya! Félre!

Éles női hang szállt végig a fedélzeten:

— Hudson kapitány, félre a korbáccsal!

Ha lehet mondani, hogy Hudson és emberei kővé meredtek, más jelzőt nem használhatunk. Igen, valósággal kővé meredtek.

Gabriela Malatesta és kedves szolgálója, Bessy állt a felépítménynél, a tatárboc előtt.

Gabriela Malatestában nemhiába csörgedezett az olasz carbonarik vére. Ha kellett, helyt állt az életben, mint a férfiak. Nagy szó volt ez a múlt század közepén!

Nem félt se a tengertől, se az emberektől.

Lánykorában szembenézett az osztrák csendőrökkel, az olasz rendőrségi spiclikkel. Egyetlen nő létére is tekintély volt olyan csirkefogók között, mint a Black Prince legénysége.

Az a forgópisztoly volt a kezében, amit Monostory adott neki, biztonság okából, ha támadás érné a hajót.

És — íme — a támadás megtörtént.

— Hudson, tegye le a korbácsot! Határozottan csengett Gabriela Malatesta hangja.

— Tegye le! És ti, emberek, oldozzátok fel a megkötözötteket! Parancsolom! Ez a hajó az én védelmem alatt áll!

A Black Prince kalózai Hudsonre néztek.

Hudson értelmetlenül, révetegen meredt a feleségére.

Mindenre gondolt talán, de arra, hogy a feleségét a Taitsingon látja viszont, bajosan.

Az ellenség hajóján!

Alsókarjával lassan, csüggedten törölte a még szivárgó vért. Közben felnézett, hogy hátha mégiscsak téved. Nem hitt a saját szemének.

Valóban Gabriela állna ott?

Hihetetlennek tűnt... és mégis valóság volt!

A korbács kihullt a kezéből.

— Maga... hogyan kerül ide? — mondta elváltozott hangon.

Gabriela Malatesta előbbre jött. Bessy az úrnőjébe kapaszkodott, védve őt, de talán azért is, mert megijedt a látványtól.

— Szégyellje magát, Hudson kapitány!

Megvetően csengett a nő hangja. Dermedt csendben folytatta:

— Mindent tudok. Tudom, hogy kalóztanya a Bombasziget, tudom, hogy ki raboltatta el a Gladiátor tisztjeit... tudom, Van Haaren árulta el, hogyan pusztították el Graveson klipperét! Hudson kapitány, szégyellem, hogy még a maga nevét viselem! És hogy mégis tudja, hogyan kerültem ide, ennyit mondhatok: a Victoria helyett okosabbnak találtam, ha a Taitsingon megyek Európába.

Nyugodtan nézett a férfi szemébe. Még mosolygott is. Mintha ő lett volna a parancsnok, mintha tőle függött volna itt minden. Odaszólt a Harry nevű embernek, határozottan, mint általában azok, akik a tengeren szokták meg a parancsadást, ahol sem vitára, sem halogatásra idő nincsen:

— Harry, oldozzátok le a köteleket!

Mintha Hudson most ocsúdott volna fel megdöbbenéséből:

— Nem engedem! A Taitsing ...

Gabriela Malatesta ugyancsak elhárítóan emelte fel karját:

— ... a Taitsing folytatja útját London felé! Vegye tudomásul, Hudson kapitány, hogy így lesz! A pilothajó kapitányának átadtam egy levelet, amit a Victoria visz Európába. Ezt a levelet családom ügyvédjének írtam. Ha a Taitsinggal vagy velem bármi történne, az ügyvéd tudja, mit tegyeni

Mintha megremegett volna a hangja.

Az az erő, ami eddig bátorságot adott neki, eltűnőben volt.

Lehajtotta a fejét. Belekarolt Bessybe. Valósággal rátámaszkodott. Majd újból a tengerészhez fordult:

— Harry, tedd, amit mondtam! Kérem, Hudson kapitány, hagyja el a hajót!

Tekintetét felemelte. Kimutatott a tengerre:

— Menjen, menjen!...

Hudson állat leszegve, csüggedten állt. Azután néhány lépést tett a fedélzeten. A magabiztos, határtalanul elbizakodott ember egyszerre összehullt. Szeme előtt látta semmivé válni mindazt a biztonságot, amire tetteinek sora, hazug, kettős élete, sorhajókapitányi rangja és kalózvezéri szerepe épült. Tudta, ha valaki elvesztette a versenyt, akkor az nem Klinkenberg, hanem ő, az irigyelt, csodált Hudson kapitány! Tudta, hogy mindennek vége, és ezt a Taitsingon kellett megérnie. Ismerte a feleségét. Ha valamit kimond, azt őszintén mondja. A maga módján szerette is ezt a szép, okos, értelmes olasz nőt. És mindenekfelett tisztelte, becsülte. Néhány pillanatig arra gondolt, hogy előrántja forgópisztolyát, és lelövi. „Meghalt a tengeren, betegségben" — írja majd be a hajónaplóba. De a hagy erre gondolt, máris észbe kapott. A Black Prince jól fizetett, vagánykodásért rajongó tengerészei imádták Gabriela Malatestát. Egy távoli álmot csodáltak benne, amilyenben ők nem részesülhetnek. Ha lelőné a feleségét, hiába vannak megkötözve a Taitsing tengerészei, és hiába ő az imádott, rajongott parancsnok, a Black Prince emberei felkoncolnák. Csak a megjuhászkodott arcokra kellett néznie, kalózai rejtett mosolyára, ahogy feleségére bámultak, mindennél többet mondott az.

— Fogadja el a lady szavát, captain — súgta a fülébe a melléje lépő Harry fedélzetmester —, menjünk a pokolba! Vissza a Bombára, nehogy addig is ránk törjenek ott, ha kiderül ...

Hudson most Harryra meredt.

Már ez is? Egyike a legkitűnőbb embereinek.

Kutatva körülnézett a fedélzeten. A korbácsot kereste. Felemelte, nézte, nézegette, majd egy gyors mozdulattal a tengerbe hajította.

Ezzel a tettével mintha feloldódott volna.

Klinkenberghez lépett, aki az árbochoz kötözve is maga volt a legteljesebb bizalom, bizakodás.

— Jól imádkoztál! — mondta neki megvetően. Hasonló megjegyzést kapott Monostory Balázs:

— Te is ... Nagyot kiáltott:

— Emberek, csónakba! Majd Lady Hudson kioldozza őket! Előre!

S mert haditengerész volt, meghajolt a felesége felé. Mélyen, mint kapitány a tengernagy előtt. A régi módon, ahogy még Collingwood tanította a kadétoknak.

— Sok szerencsét, Gabriela! Remélem, tudja londoni ügyvédem címét: Hobbes, Grosvenor tizenhét, London. Sok szerencsét! — Rátette a lábát a kormányfél hullámvédjének peremére: — Fickók, utánam!

A Harry nevű még Gabrielához ugrott. Letérdelt előtte; kezet csókolt, és amikor felállt, megelégedetten mondta:

— Rendes munka volt, lady. Sajnáltam volna ezt a bárkát; jóképű hajó. Aztán ne felejtse el Harryt, sem a többi boyt, szerettük magát. És mit üzen a hadnagynak, aki azóta is búskomor?

— Köszönöm, hogy mindig segített.

— Megmondom, lady! — derült a hajómester, és előrántotta a kését. — Most én is segítek még!

Hirtelen elvágta Monostory, Bumpus, Turkovics kötélékét.

— Repülni, fiúk, szabad a világ! — nevetett, és utolsónak átlendült a hullámvéden. — Ahoy!

Turkovics Daniló gémberedett karját, lábát nyújtogatva elragadtatva nézett kiszabadítója után:

— Kedvemre való legény! Megfogadnám!

A két csónak gyors iramban távolodott. Észre se vették, hogy a köd, a gőzszerű pára oszladozik, ugyanakkor szellő támad. Szellő, amiből szél lesz.

— Mata Hari mondani, evező jönni, lám, lám! — hajtogatta szünet nélkül az árbocőr. — Most mondani: szél jönni; szél maradni!

Kava Manuk a Herceg mellett térdelt. Forgatta, dörzsölj te, simogatta. Varázsszavakat suttogott, mint általában a javasemberek.

— Él? — hajolt föléje Monostory is. Káva Manuk bólintott:

— Élni, élni, tuán! Kava Manuk megmenteni! Kava Manuk segíteni!

Bumpus felkiáltott:

— Mindenki a helyére! Khan Mai, a kormányhoz! Turkovics, az előárbochoz!

Igen, Bumpusnak még arra se volt ideje, hogy kezet szorítson kapitányaival szerencsés megmenekülésük örömére. Bumpusnak cselekedni kellett. És a derék ember Turkoviccsal és a kisebb-nagyobb sérüléseket szerzett tengerésztársakkal együtt rávetette magát a hajóra, hogy kifeszítsék a vitorlákat, széltől fordítsák a kormányt, megfeszítsék a köteleket, rendet teremtsenek a feldúlt fedélzeten.

— Szél, jön, a szél!

— Ahoy, szél!

Az előbbi kétségbeesett állapot feloldódott.

Mintha semmi se történt volna.

Aki megsérült, még csak annyit se tehetett, hogy bekötözze sérülését, akinek letépték ingét, arra se jutott ideje, hogy mást vegyen helyette.

Megjött a szél, mint valami csoda, mint a legdrámaibb helyzet után a nem remélt, nagy ajándék.

És a szél erősödésével tisztulni kezdett a fülledt, nehéz pára.

Az ólmos köd, a trópus tengereinek ez a különös vendége egyre feljebb húzta függönyét.

Valahonnan fény borult a vízre, a nyugati horizontra.

Ott készült majd eltűnni a nap.

A hullámok erősödni, „hízni" kezdték, biztos jeleként az erősödő szélnek.

Gabriela Malatesta a kabinsor szélének támaszkodott. Mereven bámult a távolba, ahonnan hosszú időn keresztül hallatszott a távolodó csónakok evezőinek csapódása.

A győzelem után hasogató rémület élt benne: ha visszatérnek! Ha észbe kap Hudson, és visszatér!

Behunyta a szemét.

Távolodnak?

— Fegyvereket előkészíteni! —iallotta Monostpryt. — Minden embernél legyen fegyver!

Gabriela megnyugodva nyitotta ki a szemét. A jól ismert hang megszólalt mellette:

— Gabriela ... kevés a szó, hogy köszönetet... Hihetetlen, amit tett! Megmentette a hajót!

Gabriela elmosolyodott. Megfordult:

— Tengerészhez méltó, tett volt? A kapitány is mosolygott:

— Feltétlenül. A György-kereszt most már magát illeti, Gabriela! Klinkenberg kapitány mondta, hogy díszbe öltözik, és a legénység minden tagja előtt mond majd köszönetet.

Nevettek.

Jóízűen, felszabadultan. A hajó megindult. Beledőlt a szélbe.

Felhangzott a napok óta nélkülözött kedves, megnyugtató, szívet derítő kotyogás, a hajó oldalához vágódó hullámok barátságos dörrenése. A kötelek reccsenő, pattogó muzsikája.

És mint néhány nappal ezelőtt: a kapitány megfogta az asszony kezét. Megszorította, bátorítólag, de köszönő hálát is mondva. Mind a ketten érezték, hogy életük új szakaszához érkeztek el. Tíz év után találkoztak, és most már joguk van további sorsuk felett dönteni.

— Eljön az idő — mondta csendesen Monostory Balázs —, hogy szívesen emlékezünk majd a Taitsingra, de még a Black Prince-re is.

— Bár így lenne! — rebegte az asszony.

— Így lesz! De most szeretném, ha lemenne a kabinba. Pihenjen.

— Nem. Itt maradok. Leülök ide a ládára, és innen nézem, mi történik a kormánynál. Beleegyezik, tenente?

— Örülök. Időnként intünk egymásnak, hogy minden rendben van...

— Igen, minden rendben van ... Bumpus állt eléjük:

— Bocsánat, Sir! Az irány marad?

— Irány marad. Észak-északnyugat. Azonnal elvégzem a helyzetmeghatározást.

— Kérem, Sir, mert kissé bizonytalan, hol is lehetünk. Megköszönném.

— Azonnal!

Gabriela elfoglalta helyét a ládán. Most már itt maradhatott, akár este volt vagy éjszaka avagy nappal. Felkuporodott, Bessy melléje húzódott.

Monostory, mielőtt a kormány fedélzetre ment volna, benézett a legénységi szállásra. Itt feküdt a Herceg, lőtt sebbel a vállán, de hála Káva Manukhak, életben.

— Lenni szél, tuán? — nézett a barna képű tengerész a kapitányra. — Lenni jó szél?

— Lenni jó szél — bólintott nevetve a kapitány. — Ahogy én ismerlek, Herceg, holnap már a marsrúdon leszel!

Szurakata uralkodójának fia, a klippermatróz, elhúzta a szája szélét. Látszott, hogy ez a semmitmondó mozdulat mennyire fájt a fiatalembernek. De elhúzta a száját, hang nélkül nevetett.

— Szangkuriangnak fájni — mutatott magára — Káva Manuk lenni nagy varázsló, Szangkuriang meggyógyulni. Kapitány mondani marsrúd. Szangkuriang menni marsrúd!

Monostory gyöngéden megsimogatta a beteg, agyonizzadt, lázas legény haját.

— Pihenj, Szangkuriang, és bízzál Kava Manukban! Lejön hozzád, ha a munkája engedi. Majd szólok neki. Pihenj, Szangkuriang!

— Köszönni, tuán...

Amikor a fedélzetre ért, akaratlanul is elmosolyodott. Él a Herceg, a pompás legény! Él mindenki! És él a hajó! Ahoy! És fúj, dudorászik a szél! Egyre nagyobb kedvvel, egyre vidámabban dudorászik, percről percre nő az ereje. Már az ötös erősséget mutatja Paddington vadonatúj szélskálája.

— Lenni észak-északnyugat — jelentette a kínai főkormányos, lágyan, dallamosan ejtve az angol szavakat. — Captain, lószélesség elhagyni?

— El, el, barátom, Khan Mai! Éppen ideje.

A kínai és mellette a társa, Ah King megelégedetten bólongatott. Örültek, hogy a kapitány beszélgetett velük. Ezen majd órákig elmulatnak csendben, és úgy tartják a kormányt, hogy az egy tizedfokra se téríti el útirányából a hajót.

Este lett, leszállt a sötét. Mintha a világűrben hajóztak volna. Alig látszott a víz, de az égen, egészen a horizontig borulva, passzátfelhők gomolyogtak.

Biztató látvány volt holnapra, holnaputánra.

„Valahol arra lehet a Göncöl — nézett nyugatra a kapitány, aki ekkor már huszonnégy órája volt szolgálatban. — Arra ... Még néhány nap, és meglátjuk!"

Hirtelen megdöbbenést érzett. Elszorult a torka, bántotta, hegy könny szökik a szemébe. Boldog volt, nagyon boldog, mert tudta, hogy most már Gabriela Malatesta a felesége lesz. Mégis kitörtek a könnycseppek, nem egészen illően egy kapitányhoz. De hát amikor a Göncölre gondolt, a hazájára is gondolt... és a hazával együtt legjobb barátjára, Porkoláb Péterre...

„Hiányzol, barátom, testvérem, Péter — suttogta, mintha csak ott lenne a közelében. — Hiányzol... és hiányozni fogsz, amíg csak élek!"

Elölről az őr kiáltása hallatszott:

— Hahó ... lenni minden rendben!

A magasból is megjött a válasz. A főárbóc második terebjéről szólt le Rimau, akit éjfélig oda osztott be a kapitány, hogy figyelje a messzeséget.

— Lenni rendben! Hahó!

Lopva, nehogy a kormányosok észrevegyék, megtörölte a szemét.

A széltől megtisztított levegőben érződött, a felnyitott raktárfedőkön át, a teabálákból kiszabadult mámorító illat.

Szindbád, a vándor tengerjáró, teát szállított Ázsiából Európába. Erről álmodott már Marco Polo is ...

... Másnap reggel hajót jeleztek az árbocról. A hajó északnak haladt, teljes vitorlázattal, tehát segédvitorlákkal is. Gyanakodtak, hogy az Ariel lesz, amiben nem is tévedtek. A Taitsing is rácsimpaszkodott a szélre, hogy beérjék az elöl járó hajót. A bonnet kivételével az ügyeletes tiszt, Bumpus felhúzatta az összes tartalék vitorlát. A Taitsing valóban szárnyakat kapott. Két órával később egy vonalba kerültek Tim Roggers klipperével.

Két-három kilométerre lehettek egymástól, amikor az Ariel jelzést küldött:

A Black Prince délnek fordult. Nem válaszolt jelzéseinkre.

Tud valamit elhatározásáról?

Turkovics látta el akkor az árbocok ellenőrzésének ügyeletét. Rá hárult a jelzőzászlók kezelése is.

— Milyen választ adjunk, signor capitano? — kérdezte az adriai Zengg mindig derűs szülötte. — Az öregfiú nagyon kíváncsi odaát!

— Közöld, hogy jó utat kívánunk. Közöld, hogy minden rendben van a hajón. Végül közöld: semmit nem tudunk a Black Princeről! Égvilágon semmit!

— Parancsára, signor capitano! Pedig éppen eleget tudunk!

Monostory szeméhez emelte a hosszú, kitolhatós távcsövet.

Az Ariel kormánykarfájánál Tim Roggers, a csodaember állt. Hosszú szakálla lengett a szélben. Boglyas haja égnek ágaskodott. Jókedvűen integetett, mint aki igen boldog, hogy látja a Klinki-klippert, sőt mintha annak is örült volna, hogy a Taitsing beérte, majd megelőzte őket.

— Ahoy, Ariel! — lengette sapkáját Monostory Balázs.

— Ahoy! Taitsing! — integetett Tim Roggers, minden klippertengerészek legöregebbje.

És vidáman lengtek a jelzőzászlók, a hajósok néma beszédének színes betűi.

Ahoy, előre a Londondokk felé!

 

KENDŐLOBOGTATÓ

 

A Min folyótól megtett útjuk kilencvenharmadik napján érkeztek a Doveri-szorosba. Este látták meg Ramsgate és North Foreland fényeit. Itt ellenszélbe kerültek, ami visszadobta a háromárbocost. Válaszút előtt álltak: vagy lavíroznak a bizonytalan szélirányú és a homokpadok veszélyét rejtő csatornában, vagy megállanak Deal előtt, és bevárják a hajnalt, amikor mindig megváltozik a tengeri szél ereje, iránya, így döntöttek. De nézzük csak meg a Taitsing hajónaplóját, amit máig — sok más klippernaplóval együtt — Greenwich Tengerészeti Múzeumában őriznek, a hajónaplók trezorjában,

A hajónapló 89. oldalán (hatalmas, régies kiállítású kötet téres lapján) ez olvasható Klinkenberg bejegyzéseként:

 

Amikor másfél nappal ezelőtt feltűntek a Bishop Rock világítótornyának fényei, nem sejtettük, hogy a Downsban megrekedünk. Teljes vitorlázattal, royal- és segédvitorlákkal, jó menetben feküdtünk neki a csatorna bejáratának. Tizennégy és fél csomós sebességgel a nyugat-északnyugati irányú szélben. Joggal hittük, hogy másnap délelőtt behatolunk a Temzébe, és Tilburynél kérhetjük a révkalauzt, valamint a vontatóhajőt, ami megilletett minket, órákig álltunk Deal előtt. Az éjszakában jelzést fogtunk fel. A rally angliai főmegbízottja, Mr. Hedges jött a hajóra. Mint mondta, szívből gratulál az eddigi eredményhez. Hatalmas ünnepségben lesz része az első hajónak — mondta Mr. Hedges —, mert soha ilyen érdeklődés még nem-volt a teahajók versenye iránt. Éjfélkor Mr. Hedges átszállt kutterjára, hogy kihajózzon Dealbe, és onnan kocsin vágtasson Londonba, fogadásukra. Hajnalra, legnagyobb meglepetésünkre, mellettünk állt az Ariel. Mivel egyformán várakoztunk, Klinkenberg kapitány tisztelgett Roggers kapitány előtt. Áldomást itták annak örömére, hogy a két hajó elsőnek ért a Temze-bejáró elé. Klinkenberg kapitány rövid jegyzőkönyv felvételét kérte mindarról az inzultusról, ami a Taitsingot és személyzetét érte. Mivel közben megjött a jó szél, Klinkenberg kapitány nem tudott átszállni hajójára. Tilburyig együtt haladt a két hajó. Itt az Ariel előreengedte a Taitsingoí mint a verseny jogos győztesét, a sok kalandot megért hajót.. A Neptune nevű vontató vitte fel a Temzén klipperünket a Londondokk elé, ahol horgonyt vetettünk. Ázsiából váló elindulásunk kilencvennegyedik napján történt, hogy elsőnek fogadhattuk fedélzetünkön a rally célbizottságát, London város Lordmayorját, London kikötőjének legfőbb kapitányát, a tengerészek egyesületének elnökét, az admiralitás küldötteit és mindenekelőtt őfelsége Anglia királynőjének személyes megbízottját, Sir Montgomery Pinck commodorót, aki az ünnepség után — értesülve Hudson alávaló szerepéről — kérte, hogy máris vizsgálóbiztosi szerepet tölthessen be az admiralitás küldötteivel, Keeling és Watson kapitányokkal együtt. Itt tudtuk meg, hogy a Gladiátor fregatt tisztjei még mindig fogságban sínylődnek. (A fentieket bejegyezte Klinkenberg kapitány, az Úr 1858-ik esztendejében, szeptember 5-én.)

 

Ezzel az ünnepsséggel zárult a Taitsing klipper kalandokban bővelkedő versenyútja. Az oddsokból és tikettekből hatalmas összeg illette Klinkenberg kapitányt, vagyis vele együtt Mah urat, a hajóvétel vállalkozásának finanszírozóját. Igazi, bővérű, férfias küzdelem volt a Taitsing útja. Még aznap különkiadásban repítették világgá a nagy londoni lapok a London-dokkban történteket és a Hudson-botrány első híreit. Tűzijáték és fáklyásmenet fogadta a Taitsing partra szálló tisztjeit, de az ünnepségből kijutott. az Ariel-nek is, amit Anglia legöregebb szolgáló kapitánya, Tim Roggers vezetett. A teaszállítmány hatalmas összegért kelt el, mondanunk sem kell. Elnyerték a Lloyd tonnánkénti tíz-shillinges prémiumát is, Monostory Balázs pedig mint vezénylő kapitáriy, a háromszáz fontos kapitányi díjat, ami abban az időben hatalmas összegnek számított.

Emlékszünk még, hogy Madagaszkár után a versenyklipperek sorrendje ez volt: elöl haladt a Black Prince, nyomdokvonalában az Ariel és a Taitsing, végül a Falcon és a Flying Spur. A több mint 15000 tengeri mérföldes út ugyancsak összezavarta a hajók sorrendjét. A Taitsing és az Ariel befutását követő harmadik napon érkezett meg a Chinaman, a Serica és a Taeping. A negyedik napon a Falcon, az Ada, a Flying Spur. És csak az ötödiken a Cutty Sark és a Bolton, összesen tehát tízen futottak be a London-dokkba a tizenkét hajóból. A Fierry Cross végleg eltűnt, soha senki nem látta. Elnyelte a tájfun, mindörökre.

De eltűnt a Black Prince, a Fekete Herceg is. Titok, homály fedi eltűnését. Ember nem akadt azóta sem, aki tudna valamit a hajóról vagy bármely emberének további sorsáról, ahogy kiváltak a nagy teaversenyből. A Black Prince-nek és Hudsonnek — ami egyet jelent — teljesen nyoma veszett. Mint ilyen esetben történni szokott, jó néhány legenda kelt szárnyra. Hírlett, hogy Hudson felrobbantotta hajóját, embereivel valahol, lakatlan földrészen partra szállt, és ott éltek halálukig. Hírlett, hogy a Bombaszigeten elsáncolták magukat, és ott utolsó emberig harcolva, megvívták csatájukat a Hong Kortg-i flotta egységeivel, amikor a hadihajók megjelentek, hogy a Lin- és Hudson-főhadiszállást megsemmisítsék, és kiszabadítsák a Gladiátor tisztjeit. Ebből mindössze annyi volt igaz, hogy a főhadiszállást felkutatták, s valóban megtalálták a tiszteket. Később a sziget és Hudson palotája lett a Hong Kong-i kormányzó tengeri üdülőhelye. Voltak, akik úgy tudták, hogy Hudson véglegesen Lin szolgálatába állt. Talán ez a hír lehetett a leghitelesebb. Alátámasztják a hír valószínűségét azok a sikeres tengeri rablótámadások, amelyeket a Fekete Pirátok 1859 és 1862 között elértek. Hatvankettő után csönd támadt a Dél-kínai- és a Sárga-tengeren. Az év őszén szörnyű ciklon pusztított Ázsia tengerein, szigetei között. Számtalan kalózhajót…

 

A vége hiányzik!!!!!!!!!

Megjegyzések

[←1]

Említsük itt meg, hogy a Cutty Sark az egyetlen létező klipper. Ma is látható, teljes épségben, ha nem is a tengeren, de betonágyában, a London melletti Greenwichben. Megnézheti, megcsodálhatja bárki. Raktárai előadótermek, ahol időnként egy-egy neves tengerész vagy tengerészeti történész előadást tart a régmúlt idők tengeri versenyparipáiról, a klipperekről, a klipperhajózásról. A Willis-cég hajója volt, Moodi kapitány vezette utolsó útján is, 1382-ben

[←2]

A számítást megtalálhatjátok a Matrózok, hajók, kapitányok című könyvben