A kabin a tengerész otthona.

Monostory Balázsnak már réges-régen nem volt otthona. Amikor még Veronában élt, és az osztrák császári seregben főhadnagyi rangot viselt, egy kedves idős nénike vendégszobáját mondhatta otthonának.

Kucsuk basa laktanyaszerű háza, de még a Szultán Szelim kabinjai sem adtak lehetőséget arra, hogy otthonosan érezze ott magát.

Múltak az évek, s annak az öröme, hogy kedvére való kuckót teremtsen magának, csak nem akart megvalósulni.

Amikor meglátta Tim apó lenyűgöző kabinját, a fiatal Perceval Penrose és az apró Sartre lakályos kajütjét, elhatározta: ő is megvalósítja a tengeri otthont.

Klinkenberg előzékenységéből megkapta a térképszoba melletti kajütöt mint kapitányi kabint.

Persze Klinkenberg. Inkább ellenpélda volt, semmint példa arra, hogy milyen szívderítő valami a rendesen berendezett kabin. Klinkenberg puritánsága, egyszerű lénye, minden külső csínt nélkülöző természete nem igényelte azokat a — valljuk be — kedves külsőségeket, amik oly lakályossá tehetik a messze tengeren utazó ember szálláshelyét.

Monostory nem vágyott olysféle nagyszabású teremkabinra, mint amilyen Tim apóé, de annál inkább kedvet kapott Perceval Penrose-tól, hogy néhány tárggyal, lámpácskával, szőnyeggel, szobrocskával, kárpittal vagy japán faliképpel, vázával, szekrénykével díszítse úszó otthonát.

— Ez, már bocsásson meg, gazdám, az öregedés jele — jegyezte meg hűséges társa. — Bizony az, ha nam csalódom.

Monostory nevetett.

— Nem csalódol, komám, ez már az, öregszünk!

— öregszik a szösz, én ugyan nem! Ha kell, szétroppan-tom a kétujjnyi vasat, ha kell, akár három napon át állok a kormánynál! Hol itt az öregedés?!

— Ott, barátom, a hajadon, mint nekem is! Őszülünk, cimbora, akár tetszik, akár nem!

Így kerültek Fuesouba.

A dzsunkakikötő felső részén, a híd nyugati, lábánál kötöttek ki a giggel.

— Merbabu, itt várjatok ránk! Majd amit megvásárolunk, Simba idehozza. De Simba is várjon, s csak akkor jöjjön, ha a hajómester szólítja.

Így indultak el ketten, Porkoláb és Monostory, hogy felfedező utat tegyenek, és vásároljanak is a „Tízezer életkor" hídja kézműveseinél, árusainál.

A magas fallal körülvett belső város, a hatalmas kőlapokkal kirakott utcácskák, a Min folyón és a partokon zsúfolódó ezernyi dzsunka, sampan, házhajó, a város kétszázezer emberének örökös nyüzsgése, a messze tájakról jött teaárusok és szállítók karavánjai, kordék, szekerek, lovak, tevék, csacsik látványa, de főleg a híd maga joggal bámulatra késztette hőseinket.

— Micsoda mocskos folyó! — nézett a Minre Porkoláb. — Gazdám, hol van ettől a Duna, az angyalát! Igaz, nincsen ott ennyi sajka, bárka, dereglye, mifene, meg ilyen megveszekedett híd sem, aminél egyre azt várom, mikor szakad le alattunk ... mégiscsak különb hely Komárom meg Pest-Buda, ha nem csalódom!

És ezzel a derék ember, aki a múló évekkel növekvő arányban sóhajtozott szülőhazája után, egy könnycseppet törölt ki a szeméből.

— Porkoláb! A mindenit, a tengerész nem pityereg!

Megsodorta erre még mindig kiadósán nagy, hegyesre pedrett bajuszát a dunai sajkások volt katonakáplárja. Kihúzta magát:

— Pityereg a fene, gazdám, csak feltámadt bennem az emlékezés! Magam módján sóhajtottam egy jó nagyot. Hozzászaladt egy könnycsepp! Ennyi történt. Nézze csak azt a díszes maskarát, attól még én is megijednék, ha valaki ezzel állítana az ágyam mellé!

Egy tibeti álarcra mutatott, amit széles karlengetések között vételre kínált az egyik árus.

Mivel vásárolni akartak, s a kínai nyelvvel bajosan boldogultak volna, elhozták magukkal az egyik kínai matrózt, Mao Ta-kót, Klinkenberg „hű kutyáját", aki szívesen tolmácsolt. Mindössze egy baj volt Mao Ta-kóval: rajongott a fecsegésért, a látványosságért, és akivel szóba állt, attól nem bírt elszakadni, s ami lekötötte a figyelmét, attól sem tudott elválni.

Mao Ta-ko kék színű, kínai szabású, tehát halásznadrágos, halászkabátos ruháját ezúttal is csak hosszas keresgélés után látták meg a tömegben, a lacikonyhások sorában, ahol yet t magának egy nagy szelet kutyahúst.

— Hé, Mao Ta-ko, gyere ide! — kiáltott Porkoláb. Persze a hívásra nem azért került sor, mert a tibeti álarc megtetszett volna bármelyiküknek is. Inkább az alig fél méter magas, gyönyörű zöld lakkal pompázó, aranyozott figurákkal díszített, sokfiókos szekrénykék, amelyek bámulatra ragadtatták az avatott nézőt.

— Nézd, Péter, milyen rendes munkák!

— Ami azt illeti, takarosak, de nem kellene nagyobb belőlük? Mit tesz, gazdám, ezekbe az aprócska fiókokba?

Monostory vállát megérintette valaki, és egy női hang szólt:

— Signor tenente, örülök, hogy látom! Signor tenente: főhadnagy úr....

Monostory Balázsnak még a lélegzete is elállt.

Gabriela Malatesta hangja! Még annyi ideje se volt, hogy megforduljon, máris felködlött benne Verona, a Malatesta ház, a kedves, bátor, harcias olasz család, akik ugyanúgy a szabadságért harcoltak, mint Magyarországon Kossuth és társai.

Igen, Gabriela Malatesta állt mellette, Hudson kapitány felesége, akinek a meghívását a Black Prince-re azzal utasította vissza, hogy ő nern az a Monostory Balázs császári főhadnagy, aki a házukhoz járt Veronában, hanem Tahar bej török tengerész. A még mindig régi fényben csillogó, olaszosan sötét szemek kedvesen, mosolyogva réztek a megdöbbent férfira:

— Sejtettem én jól, hogy a Taitsing kapitánya a mi régi jó barátunk, signor tenente Monostory ...

Hudson kapitány felesége festői jelenségként állt a Min folyón átvezető híd forgatagában. Trópusi fehérbe öltözött, nyúlánk alakjával, csipkés napernyővel a kezében, fehér fátyollal koromfekete haja körül. Arcát barnapirosra égette a tengeri szél és nap, s ami talán más nőnél akkoriban előnytelennek számított, nőietlennek minősült, az Gabriela Malatesta szépségét, fejedelmi megjelenését még jobban emelte.

Amikor Monostory Balázs — kerek tíz évvel ezelőtt — elbúcsúzott a veronai Malatesta ház lakóitól, hogy elinduljon élete legkalandosabb útjára, dehogyis sejtette, hogy Gabrielával legközelebb már csak Ázsiában, a Min folyó híres hídján fog összetalálkozni!

Hudson kapitány felesége mögött ott állt az udvarias hadnagy, aki elkísérte kapitányát a Taitsingon tett látogatása alkalmával, a hadnagy mögött meg több matróz, közöttük ketten fegyverrel, érthető védelmére a fehér, európai asszonynak, aki látogatást tett egy olyan városban, ahol bizony sok a söpredék, s rajta kívül fehér nőt véletlenül sem lehetne találni.

A hadnagy udvarias meghajlással jelezte, hogy ismeri Monostoryt.

— Gondolom, jobb, ha anyanyelvemen beszélünk — lépett közelebb Gabriela Malatesta —, amit, remélem, signor tenente nem felejtett el...

Monostory Balázst előbb megdöbbentette a találkozás, majd felkavarta.

Előtte állt az a nő, akire rajongva gondolt az eltelt évek folyamán, aki titkos örömet jelentett csüggedt napjain, s akire úgy gondolt vissza mindig, mint olyan valakire, cki talán várja őt, visszavárja, és akinél majd egyszer megpihenhet.

— Igen, signora, én vagyok — hajolt meg Monostory Balázs. — Én vagyok, bár kétségtelen igaz, amit írtam: Tahar bej sok év óta a nevem. De mint sok mindenben, kénytelen voltam múltamat megtagadni.

Nyugodt, fölényes, biztonságos akart lenni, de inkább csüggedt volt, szomorú. És ezt Gabriela is észrevette. Tagadóan rázta .a fejét:

— A jellemes ember sem a múltját, sem a barátait nem tagadja meg!

Monostory Balázs halkan, elkeseredetten mondta:

— Ön is megtagadta, Gabriela. Porkoláb Péter az árusok elé állt.

Tudta, kivel beszél a gazdája, tudott mindent, hiszen Monostory hű emberén kívül bajosan talált valakit, akit beavathatott volna szíve legrejtettebb titkába.

Gabriela Malatesta és kísérete ugyancsak oldalt húzódott, de a híd kő karfájához, hogy az őket bámuló embersokaságtól némileg védve legyenek.

— Nem tehettem másként — mondta halkan, szinte suttogva Gabriela Malatesta. — Vártam ... — És itt kedves mosollyal nézett a volt katonatiszt szemébe — ... vártam, de hiába. Cselekednem kellett. Apámat kivégezték az osztrákok ...

— Nem tudtam.

— És még sok mindent nem tud.

— Messzire kerültünk egymástól.

— Nem tehettem másként, férjhez mentem. Monostory mélyen meghajolt:

— Nyilván ez volt a legokosabb megoldás.

Így mondta, ridegen, nyersen, amit már abban a pillanatban megbánt, és azóta sokszor. Gabriela Malatesta bólintott:

— Igen, signor tenente, ez volt a legokosabb — akkor. Valóban a legokosabb.

A hadnagy köhögni kezdett, mintegy jelezve úrnőjének, hogy indulnia kellene, és egyébként sem könnyű a kíváncsiak szoros gyűrűjében megmaradni.

— Köszönöm, hogy kitüntetett megszólításával... Gabriela Malatesta kezet nyújtott, de most már angolul mondta:

— Isten vele, örültem, hogy láthattam. Ha mégis úgy gondolja, hogy ellátogat a hajónkra, szívesen látjuk. Tahar bej kapitány ugyanolyan kedves vendég, mint captain Monostory.

Kedvesen bólintott. Intett kísérőinek. A hadnagy gyors mozdulattal utat csinált.

Amikor elhaladt a vigyázzban álló Porkoláb mellett, megszólította:

— Signore, vegye rá a barátját, hogy jöjjön el a hajónkra!

— Signora — hebegte Porkoláb —, ha rajtam állna ... Elnyelte őket a híd forgataga.

Csak a csipkés szélű, fodrokkal díszített napernyő látszott még hosszú ideig a fejek felett.

Ott ment Gabriela Malatesta, a veronai olasz lány, akit Monostory minden nőnél a világon a legkedvesebbnek tartott.

És milyen megdöbbentő: a legkedvesebb nő — a leggyűlöltebb férfi felesége!

Mert bizony gyűlölte Hudson kapitányt. Gyűlölte, mert érezte, hogy ellensége, és gyűlölte, mert Gabrielát mondhatta a feleségének.

Rálépett a hídkarfa lábazatára, ami nem volt más, mint kiadós, durván megmunkált sárkányfej, s úgy nézett a távozók után.

A csipkés napernyő, mint könnyed, fehér lepke, lebegett a hídon nyüzsgők felett.

Egy erős kéz fogta meg a csuklóját.

Porkoláb Péter hűséges vaskeze.

— Gazdám, veszünk vagy sem lakkszekrénykét?

Legjobb barátja úgy tett, mintha semmi sem történt volna, pedig jól tudta, kivel találkozott össze a parancsnoka, és mit jelenthetett lelkében, szívében ez a találkozás.

— Igazad van, Péter, vegyünk — sóhajtotta Monostory, és körülnézett. — Hová lett Mao Ta-ko?

Az ám, hová lett Mao Ta-ko?

Sehol se látták.

Mao Ta-ko eltűnt! Feltehető, hogy elcsábította valamelyik lacikonyha illata vagy egy jövendőmondó csalogatása, esetleg több szerencsejátékos, akik úton-útfélen, fél négyzetméternyi területen is tanyát ütöttek, a csupasz földön vagy a híd karfáján, nem törődve a lesodortatás veszélyével, ami a legjobb esetben is valamelyik dzsunka fedélzetére való pottyanást jelentette volna, kéz-, láb-vagy kartöréssel.

Mielőtt sor került volna arra, hogy kiválogassák a legalkalmasabb szekrénykét és más, zöldre színezett lakktárgyat, nagy kiabálás támadt:

— Hó, hé, állj félre, tovább! Állj félre!

Az ősi alabárdot, széles kardot cipelő és csúcsos sapkát hordó katonák csoportja közeledett a hídon, a túlpart felől.

— Hó, hé, állj félre!

Ennyit már Monostoryék is értettek kínaiul.

Félreálltak.

A menet előttük vonult el.

Két tiszt vezényletével húsz katona menetelt, majd hat szerecsétlen, tántorgó ember következett, akiket fagallér zárt el a szabad élettől.

A vastag, asztallapra emlékeztető fagallér valójában nem más, mint járókaloda, befogja a fejet és a kezet, járni is nehéz vele, nemhogy szaladni. Enni képtelenség. A fagallérba zártak csoportja közömbös tekintettel vonult át a hídon, alig akadt egy-egy ember, aki jó szót szólt volna hozzájuk. Az ilyesmi megszokott látvány volt a császári Kínában, utcai ketrecekbe zárt rabokról és a nyilvános vesztőhelyekről nem is beszélve.

— Lenni tolvajok, kivégezni őket — mondta mellettük egy kínai rossz angolsággal. — Fehér kapitány akarni látni kivégzés?

Jól megtermett, mosolygó képű ember volt a megszólító.

— Nem, nem akarni látni — utánozta Monostory barátságosan az embert. — Hanem ha már elénk hozott a sors, légy a segítségünkre, megfizetjük. Kérdezd meg ettől az embertől, mennyit kér a lakkszekrénykéért.

A mosolygó képű az árushoz fordult, hosszasan beszélt vele, legalábbis úgy látszott, mintha alkudozott volna.

— Sok pénzt kérni, kapitány, sok pénzt. Ötven ezüstpénzt kérni, ötven telt! Lenni sok, mondani, nem engedni!

Az árus hadonászott, kiabált, valamit bizonygatott.

— Nem engedni, mondani, ennyit ér — mosolygott az ember, majd hozzátette: — Kapitány jönni velem, megmutatni barát, lenni híres jadefaragó, lakkozó. Kapitány jönni, szépet, olcsót szerezni! — És lemutatott a folyóra, a dzsunkákra: — Lenni barát ott, dzsunkaárus.

Monostoryval az történt, ami nem egy külföldet, idegen, különleges országot járó emberrel. Elfogta a kaland, az érdeklődés vágya. Ám lássuk azt a különös jadekészítőt!

— Mutasd meg a barátodat — mondta a mosolygó képűnek. — A csónakom a hídlábnái várakozik, majd azon megyünk a dzsunkáig.

Az ember mosolygott, hogy helyes, induljanak, majd hozzátette :

— Lenni nagyszerű lakk-készítő! Fehér kapitány mondani, Vampu lenni derék ember. Vampu lenni én.

Ezzel magára mutatott, copfja lendületes ívet írt le. Most nézte meg jobban az új ismerőst Monostory.

— Tengerész vagy? Vampu megrázta a fejét:

— Lenni nem lenni tengerész. Vampu lenni tolmács, Vampu beszélni sokfélét, Vampu lenni teakereskedők segítője.

És ezzel megindult, kérve Monostoryt és tengerésztársát, hogy kövessék.

Vampu igen bizalomgerjesztő, barátságos ember volt. Érződött a beszédéből, hogy sokat lehetett európaiak között, de az is, hogy valóban igaz, amit mond: országokat, tengereket bejárt teakereskedők tolmácsa, maga is világot látott valaki.

Gondozott, rendes ruhája, tiszta posztótalpas cipője azt, mutatta, hogy sokat ad a külsejére, és nem híve az általánosan hordott gyűrött ruháknak, fa- és bőrtalpú saruknak.

Vampu intett:

— Jönni, kapitány, jönni!

— Gyerünk — szólt rá Monostory Porkolábra — legalább megismerünk egy bárkaüzletet is! Gyere!

Még örült is, hogy elhagyják a hidat, a lehangoló találkozás színhelyét. Eddig csak innen a hídról látta Fucsou másik világát, ami annyira jellemzi a kínai folyó menti nagyvárosokat! Százezrek élnek a folyókon, ott születnek, ott halnak meg. Fucsou, Szucsou, Amoj, Hahku, Kanton kikötőiben — történetünk idején — majd annyi ember élt a folyókon, mint a városokban. Alig néhány négyzetméternyi terület elég a hálóhelynek, amit gyékényponyva véd az esőtől, széltől, fénytől, s még annál is kevesebb a bárkák, sampanok, kisebb dzsunkák orrában, tatján a gyerekek játszóhelyének, az asszonyok szabad tüzű „konyhájának", ahol a parázs felett reggeltől délig szünet nélkül rotyog a vizesfazék, mert a kínai ember szereti a gyomrát, rengeteg rizst fogyaszt, de még többet a folyók, tengeröblök ingyenadományából: csigákból, kagylókból, apró és nagyobb halakból, tengeri rákokból, hínárokból és moszatokból, amik gondos elkészítés mellett kitűnő táplálékot adnak. Ez az egyik oka a bárkaéletnek: csak ki kellett nyúlni a vízbe, és — ott az ennivaló!

Monostoryék sok ezer kormoránhalászt láttak a hosszú híd lábainál, a kis szigetek sodrásos csücskénél. Keskeny, karcsú és fürge csónakjaik gyorsan siklottak a hídlábak között. A csónak elején ott gubbasztott a fekete, gyűrűzött nyakú kormorán, várva gazdája parancsára, hogy beugorjon a vízbe, éhes lelkesedéssel vadászva a vizek mélyének kincse, a halak után.

Monostory Balázs eléggé viharvert naplója, amit valóban a véletlen őrzött meg, és nem az idő, idéz egy mondatot, így hangzik: „Fucsouban nemcsak kormoránhalászok, de kormoránhalász-versenyek is láthatók. Az egyiket Pagodánál tartották, a klipperek között, pompás déli szélbén, matrózaink lelkes csodálatára. Sok teendőm miatt nem figyelhettem az egész napos versenyt, amit Szecsuan tartomány fő-fő mandarinja rendezett, előkelőségek seregének jelenlétében. Lampionos bárkahajókról figyelték teljes huszonnégy órán át a versenyt. Ügy emlékszem, hogy a legügyesebb halász, vagyis inkább négy kormoránja huszonnégy óra alatt két mázsánál több halat fogott!"

Amikor Vampuval leértek a hídlábhoz, s előkerítették a Taitsing giggjét, éppen több kormoránhalász indult halfogásra.

Mao Ta-kót itt se találták, elnyelte a látnivaló, az érdekességek áradata.

De hát kínai volt, majd visszatalál a hajóra.

Merbabu és Simba azzal szórakozott, hogy egy idősebb ember kormorán-ját dobálták be a vízbe, majd — a madár felbukkanásakor — a zsinór segítségével kihúzták.

— Tuán — csillogott Merbabu szeme —, Merbabu megvenni madár, pompás játék lenni madárhalászat!

— Jól van, Merbabu — mosolygott Monostory —, most ne vegyél te semmiféle madarat. Átmegyünk egy bárkára, amit majd megmutat ez az ember.

Vampu az árbocerdők tömegére mutatott:

— Lenni ott barátom hajóháza, Vampu tudni.

Mennyire tudta vagy mennyire nem tudta Vampu az utat, azt most nehéz lenne eldönteni, tény, hogy ide-oda kalandoztak, hol innen, hol másik helyről ostromolva meg a vízi várost.

— Jan-ku-ce csónakján nem férni kínai ember csónakjához — türelmetlenkedett egyre inkább Vampu. — Jan-ku-ce csónakja lenni széles, kínai emberé lenni keskeny.

Behatoltak az egyik vízi ösvényen, de alig haladtak a dzsunkák, bárkaházak, sampanok és lakódereglyék között — elakadtak. Következett a második, harmadik, negyedik kísérlet — ugyancsak eredmény nélkül.

— Vegyük meg azt, amit a hídon láttunk —- mordult fel magyarul Porkoláb. — Ez a fickó legalább annyira nem tudja, hová kell mennie, mint én.

Monostory nevetett:

— Ne bolondozz, Péter, ilyesmiben úgyse volt részünk! Ennyi bárka együtt még Komáromban sincs!

Jó szívvel mondta, de bizony Porkoláb Péter legfájóbb pontját érintette. Komárom és a Duna jelentette élete csodáját, rajongása tárgyát, végső, szinte elérhetetlen célját. És talán mert úgy éhezte, hogy Komárom és a Duna látása valóban elérhetetlen, a magyar várossal és a folyóval kapcsolatban minden emlékezés csak akkor hangozhatott el, ha ünnepélyesen hangzott.

— Ha nem csalódom, már megint kalandot akar — mérgelődött a hajómester. — Ahogy kívánja, gazdám, ha van időnk, ám legyen kaland!

Monostory szeretettel mosolygott régi társára:

— Tudod, mit érzek... felejtenem kell! Vampu szólt közbe:

— Vampu jót akarni, captain, innen tovább nincs. Vampu hív sampant, azzal menni tovább baráthoz.

Már füttyentett is, karjával hadonászott, intett egy csónakosnak:

— Hé, hó! Sampan, hé!

Vannak esetek az életünkben, amikor valami megdermed bennünk, és hagyjuk, hogy a dolgok továbbsodorjanak.

Ez történt Monostoryval is. Mint minden világjáró, hazájától, otthonától távol élő ember, jó néhányszor megégette az ujját, noha nem volt sem felületes, sem meggondolatlan .

Ebben az esetben ugyan mi történt Monostory lelkében?

Bizonyára nem más, mint az, amit mondott: felkavarta a találkozás, Gabriela Malatesta látása, múltjuknak felidézése... Hagyta magát tovasodródni, minden nagyobb töprengés nélkül.

Á sampan melléjük kanyarodott.

Két kisebb dzsunka közé ékelődve rekedt meg a Taitsing giggje.

— Hahó, ahoy, Taitsing!

A nyíltabb vízen egy másik gigg haladt, Perceval Penrose ült benne evezőseivel.

— Hahó, Ada, ahoy! Intettek egymásnak.

— Várni itten, tuán? — kérdezte Merbabu. — Menni hídlábhoz, tuán?

Monostory ránézett Vampura. A tolmács vállat vont. Neki mindegy.

— Helyes, Merbabu. Menjetek a hídlábhoz, ott várjatok. Átmásztak a sampanba.

Elöl Vampu, azután Monostory. Amikor Porkoláb indult, Vampu tiltakozólag felemelte a kezét:

— Fehér tengerész maradni, sampan kicsi!

Itt volt az a pillanat, amire Monostory sokszor visszagondolt, valóban jogos önváddal.

Miért lenne kicsi a sampan?

A sampanok valójában mind kicsik, legalábbis a mi, európai csónaktípusokhoz, szokott szemünknek. Aki ismeri a sampant, ezt a keskeny, hegyes orrú, igen alacsony oldalpalánkú csónakot, az tudja: sokkal nagyobb a teherbírása, mint azt az avatatlan gondolná.

— Nem kicsi a sampan, Vampu — intett Monostory. — A fehér tengerész is velünk jön!

Ezzel leült a hajócska hátsó deszkájára, helyet csinálva maga mellett Porkolábnak:

--- Ülj mellém, komám.

Két dolgot mulasztott el Monostory.

Nem nézett Vampura, s így nem vette észre bosszús arcát. .

És ami a legnagyobb hiba: egyszerűen nem is gondolt arra, miért mondta Vampu, hogy Porkoláb nem fér a csónakba, sőt — miért nem akarta Porkoláb kíséretét.

Talán a látszólagos küzdelem, hogy bejussanak Fucsou úszó városába vagy a Gabrielával történt találkozás elgondolkoztató eseménye okozhatta, hogy elmulasztotta a kombinálást, az elemi következtetés fontosságát.

Hitt ugyanis abban, hogy minden eseményt megelőznek a „jelek", nem misztikus, vajákos értelemben, hanem egyszerűen azért, mert így van. Például ha Monostory Balázs észrevette volna Vampu tekintetét, akkor amikor Porkoláb mégis átmászott az imbolygó folyami sampanba, vagy jobban megfigyelte volna Vamput, ahogy a gigget irányította, mindig a bárkáktól és csónakoktól legzsúfoltabb helyre, akkor feltűnhetett volna, hogy a sampant az ügyes, simulékony, mosolygó, előzékeny tolmács (ha ugyan az volt) valósággal kiprovokálta.

Mindezt Monostory elmulasztotta.

— Pisztolyt vinni, tuán?

Merbabu, a gondos, kitűnő csónakmester, Ázsia fia, aki tudta, hogy mennyi veszedelem van olyan városban, ahol a vízen lakók többsége tolvaj, sehol és senkitől nem ellenőrzött valaki, sőt nemcsak tolvaj, de adott esetben bérgyilkos is — Merbabu valamit megérzett.

Elővette a gigg-középpadja alól az egyik pisztolyt tokostul együtt, majd a másikat, és átnyújtotta kapitányának.

— Helyes — intett Monostory. — Igazad van. Porkoláb, csatold a derekadra!

Vampu lehajolt. Egy mosolyt rejtett el.

Majd felnézett. Intett a sampan evezőseinek.

Az egyik az evezősök közül igen magas, szinte gyerekes hangon valamit kérdezett.

Vampu a belső árbocerdőre mutatott. Arrafelé haladjanak? Igen, arrafelé.

A sampan megindult.

A Min folyó sárga hullámai lomhán gördültek a mélyre merült csónak oldala mellett.

— Mocskos víz — állapította meg Porkoláb. — Aki ebbe beleesik, kolerát kap!

Töméntelen hulladékot, emberi ürüléket, rothadó zöldséget, patkány- és macskahullát, a szabad tűzhelyek hamuját, salakját sodorta tova a víz.

A híd magasáról nem is látszott, milyen kétségbeejtően szennyezett Fucsounál a folyó.

Monostoryt hirtelen elfogta az undor. Egy felpuffadt patkány alig méterre tőle pukkadt szét a tűző napon.

— A teremtésit! Porkoláb nevetett:

— Kell magának a nyüzsgés, gazdám! Már én inkább a Dunánál maradok!

A sampan széles ívben kikanyarodott a gigg csapdájából.

A csónak orrában álló evezős — aki nem az általunk megszokott formában evezett, hanem a velencei gondolások módján, mellből, előretolva a rudat —, no meg a kormánydobogón álló, igen hosszú evezőrúdnak nevezhető valamivel dolgozó ember, pompásan értette mesterségét.

Könnyedén irányították - a sampant, amely besiklott a keskeny csónakcsatornákba, anélkül hogy egyetlen hajónak is nekiütődött volna; előbukkant apró tisztásokon; egy helyben megfordult, ha kellett; egy pillanat alatt megállt, ha éppen csónak közeledett, és a hely nem volt elég a kitérésre. Valóságos bűvész volt a két sampanoslegény. Egyik sem lehetett több húszévesnél.

Teljesen meztelenek voltak, az igen apró ágyékkendő és a széles karimájú gombakalap jelentette minden öltözéküket.

— Mindjárt elérni barát — intett megnyugtatólag Vam-pu. — Arra már ott lenni.

A sampan fürgén haladt, s csak nem csökkent a bárkaházak, lakósampanok, lakódzsunkák serege.

Kosztolás ideje lehetett, mert majd mindegyik vízi otthon tatfedelén égett a szabad tűz, izzott a parázs, szállt a füst, sercegett a cápazsír, pirult a polip, a hal és halacska, az angolna, az ehető hínár és a tengeri fű, a rák és a kagyló, tengeri csiga. Nem tagadhatjuk el, Porkoláb egyszerre csak nagyot nyelt, mint akit megzavart az ínycsiklandozó illatok tovaszálló tömege. A kínai konyha ízletes, még akkor is, ha vízi tanyák készítik a különlegességeit.

Kutyák ugattak, csirkék zajongtak, kecskék mekegtek, gyerekek visítoztak, majmok makogtak, papagájok rikácsoltak, és más mindenféle, kalickába zárt madarak füttyögtek, énekeltek a világ legkülönösebb városának úszó otthonain.,

Még Porkoláb is — megenyhülve a finom falatok által feltámadt illatoktól — elismerte:

— Mókás hely ez, gazdám, elmenne nálunk vásári látványosságnak!

Mégis mintha sokáig tartott volna a csónakázás.

— Azt mondtad — fordult a csónak orrában kuporgó Vampuhoz Monostory — azt mondtad még a hídlábnál, hogy közel leljük a barátod bárkáját. Már jó ideje haladunk, s még nem vagyunk ott. Hol a bárka, vagy talán magad se tudod?

Vampu visszafordult. Nyugodt, mosolygó, derűs volt az arca.

— Eltévedni. Sok a dzsunka, sok a sampan. Vampu itt járni, akkor kevesebb lenni. De ott lenni, mindjárt ott lenni.

Hogy nagyobb hitelt adjon kijelentésének, felszólt az egyik lakódzsunkára.

Rézkovács lakott rajta a családjával. Idősebb, púpos hátú ember verte fakalapácsával a rézlapokat, amikből főleg tálak készültek.

A rézkovács érdeklődéssel fordult Vampuhoz. Figyelemmel hallgatta szavait, azután gondolkozott, végül felállt fából készült formázóüllője mellől, és kimutatott a vízre, túl a bárkákon.

Most Vampu hallgatta figyelemmel, majd bólintott, köszönő szavakat rebegett, és Monostoryhoz fordult:

— Ez az ember lenni barátom barátja. Derék ember. Mondani, barátom odébb vinni bárkát, mert itt lenni sok piszok. A lakknak nem jó piszok.

Mint aki most már biztos a dolgában, az evezősöknek, mondott néhány utasítást.

A sampan elvált az úszó város tömegétől, átvágott a nyílt, mélyebb vízen, és arrafelé indult, ahol — messziről is láthatóan — hatalmasra nőtt, füzekkel, tamariszkuszfákkal tarkított nádas zöldellt.

Ott is horgonyzott néhány száz csónak, hajó.

— Lassan egész Kínát megismerjük — morgott Porkoláb. — Mondtam már, vettük volna meg a hídon a szekrényt; nem mindegy az?!

Monostory bosszúsan vállat vont:

— Mindegy ... ha már így vagyunk ...

Maga se tudta, miért, de egyszeriben szükségét érezte, hogy elővegye tokjából a pisztolyt.

Forgópisztoly volt, pompás amerikai készítmény, az akkori időkben talán a létező legjobb ilyesfajta fegyver. Hat golyó fért a forgótárba, ahol Lefoche-rendszerű golyók várták a kilövést. Minden golyóbisból szögecske áll ki, erre csapódott felülről a kakas.

Amikor Monostory kivette tokjából a forgópisztolyt, Vampu arcán a változást Porkoláb vette észre.

A kínai tolmács édeskésen mosolygó tekintete hirtelen megkeményedett.

Az arc egyszerre olyan lett, mint az űzött tigrisé.

Amikor igyekszünk összerakni Monostory Balázs életútjának eme részét, nem mellőzhetjük el Porkoláb Péter megszólalását. Magyarul szólt, ráadásul mosolyogva, hogy ne legyen feltűnő:

— Gazdám, ne lepődjön meg, de tegyen úgy, mintha csoda derűs dolgot mondanék. A kínai fickó vesztünket akarja, láttam az arcán, amikor elővette a forgót! Forduljunk vissza, talán még nem késő! Nyílt vízen vagyunk, azt kell tenniük, amit akarunk, ha nem csalódom!

Monostory tüstént elnevette magát, s felelt:

— Helyes, Péter, ha így gondolod!

Odaszólt a tolmácsnak, aki éles hangján éppen az első evezőshöz szólt valamit.

Elfordulva állt, tehát nem látták az arcát.

— Vampu, tolmács, elég volt a csónakázásból, sietős a dolgunk, forduljunk vissza! — Határozottan, parancsolóan mondta. Majd hozzátette: — Pontosan annyi pénzt kapsz, mintha megvettük volna, amit ígértél. Több időnk nincs, szólj az embereknek!

A két evezős egyhangúan tolta-vonta rúdlapátját.

Az egyik különben mindig dúdolt, így: „Ái-ái-ái-ái… — soha többet, csak ennyit.

Több sampan és dzsunka haladt el mellettük.

A túlpart akkor már egészen a közelükben volt, jóval közelebb, mint a nagy vízi város.

A híd szinte alig látszott. Egy apróbb szigeten megtört egyenes haladása, oldalt fordult, hogy egy másik sziget segítségével könnyebben érje el a túlsó városrészt, ami már a nagy nádas felett terült el.

— Visszafordulni, tolmács!

Ebben az esetben kettő hatott volna természetesen: ha Vampu szó nélkül teljesíti az idegen kapitány rendelkezését, vagy ha handabandázni, könyörögni kezd.

Egyik sem következett be.

Vampu rámeredt Monostoryra, szeme kifordult, szája remegni kezdett, lepittyedt, furcsa, különös, hörgő hangot adott, tántorogni kezdett, és teljes hosszában végigvágódott a csónak fenekén.

Nem kétséges, Vampu epilepsziás rohamot kapott.

Az evezősok riadtan kiabáltak, gyorsabban forgatták lapátjaikat. A csónak igen sebesen közeledett a nádas melletti kikötőhöz, amiben a folyó sodra is segítette. Apály volt, dagálykor Fucsouig feltör a tenger.

Vampu vergődött, habzott a szája.

— Na, ezt ugyan a nyavalya töri! — jegyezte meg Porkoláb. — Más se kellett nekünk! Hé, sampan, dzsunka, ide! Ide!

De egyik csónak, egyik dzsunka se törődött a kiabálással.

Az evezősökről csurgott a veríték, mellük, hátuk, combjuk, arcuk annyira nedves volt, mintha fürödtek volna.

Veszett gyorsasággal eveztek.

Monostory lehajolt, igyekezett a vergődő, hörgő embert megnyugtatni.

— Fogd meg, Péter, itt fogd! A lábánál. Bevágja magát a vízbe!

— Csak vágja, hogy enné meg a fene! A sampan nagyot zökkent.

Nagy, háromárbocos dzsunka horgonyzott a folyamnak ezen a részén, közvetlenül a nádas és a nádas mellett kikötött vízi alkalmatosságok előtt.

A dzsunka koromfekete volt, tehát koreai, magas oldalfalú, igen széles testű lomha vízi szörny. Kormánylapátja még azt az időt hirdette, amikor a kormánylapát inkább óriási evező, semmint kormányszerkezet volt.

A dzsunkáról öt-hat félmeztelen alak bámult a sampanra, ami valóban gyorsan, szinte másodpercek alatt oldalazott a dzsunka mellé.

— Hí!

— Vigyázz! — kiáltott Monostory, és ráüvöltött az élevezősre: — A vakapád!

Az ember, láthatólag megzavarodva, teljes erőből forgatta evezőjét, és a sampan, amikor a dzsunkának vágódott, hatalmasat reccsent.

A sampan orra kettévált, ömleni kezdett a víz!

A két evezőslegényt nem döbbentette meg különösebben a karambol, nagyokat nevettek, és intettek, hogy fel, fel a dzsunkára! Valahogy hirtelen nagy jókedvük támadt.

Vampu még mindig előttük vergődött, csapkodott, kapálódzott.

Itt bizony mást tenni nem lehetett, mint menedéket kérni a dzsunkán.

Monostory feltekintett.

Cseppet sem bizalomgerjesztő arcok néztek le rá és a sampanra.

Annyi becsület volt bennük, hogy köteleket dobáltak le és integettek: fel, fel, fel!

— Kutyaszorítóba kerültünk! — lihegte Porkoláb, aki a legjobban azon döbbent meg, hogy az összeütközéskor a kezében tartott fegyvert tokostul a vízbe ejtette. Utánakapott, persze hiába, a folyó istene gyorsabb volt, elnyelte az amerikai forgópisztolyt.

A sampan vészesen süllyedt.

Oldalt fordult, ömlött bele a Min mocskos, szennyes vize.

Vampu ebben a mocsokban vergődött. A két evezős a hajó oldalán mászott felfelé.

Monostoryék nem önmagukra gondoltak először, hanem a tolmácsra. Az egyik kötelet a derekára kötötték és felkiáltottak:

— Húzd!

A koreai dzsunka emberei, a felért evezősökkel, húzni kezdték a tolmácsot.

— Most mit tegyünk? — nézett Porkoláb a kapitányára.

— Nem tehetünk mást, komám, felmászunk! És megragadta az egyik kötelet.

A lábát nekifeszítette a dzsunka oldalának, testét hátraszorította. Ezzel a mozdulattal kezdődik a „hajóra fel!" oktatás első parancsa.

A sampan fenékdeszkái elindultak a Min folyón lefelé. Maga a sampan, a rögzítőkötél segítségével, szomorúan imbolygott a dzsunka mellett. Ócska volt és rozoga, mint a legtöbb folyami sampan, gondozatlan, elhanyagolt, mert ez a sampanok sorsa. Akik nekihajtották a dzsunka vaskemény oldalfalának, tudták, mit tesznek ...

Mert...

— Talán segítenétek, tojásképűek! — kiáltott fel dühösen Porkoláb, aki sehogyan sem szívelte a hajóra mászásnak ezt a formáját. — A vakapátok!

De azért megindult, vaskarjaival másodpercek alatt feltornászva magát parancsnoka mellé, majd át a dzsunka oldalán.

Karok nyúltak értük. Hirtelen rántással átemelték mind a két tengerészt, és — nem eresztették el őket!

— Balázs, vigyázz! — üvöltötte Porkoláb Péter, keresztnevén szólítva szeretett társát: — Vigyázz! Üss!

Nem kutyaszorítóba kerültek, mint Porkoláb mondta az imént, de — csapdába.

Ahogy megragadták Monostoryt, nem volt szüksége a figyelmeztetésre, máris teljes testsúlyával előrelendült, akkor meg a palánkon állva szinte rávetette magát támadóira. Porkoláb egy lépéssel előbbre volt, de bámulatos ereje, gyerekkora óta horgonyok húzásán, kötelek fonásán, evezők használatán megedződött karja, ökle, lába olyan forrongást támasztott, hogy a támadókat az első rohamnál lerázta.

— A vakapátok! — üvöltötte, és felkapva egy csáklyaru-dat, a dzsunka emberei közé csapott. — Ide, ide, gazdám! Fedezzünk! A vakapátok!

Négy ember rohant Porkolábra, hogy lefogják, megkötözzék, de ez a négy máris szanaszét hullt, mint a részegek, rémülve, megdöbbenve az erőnek nem várt nagyságán. Mert bizony a dzsunkalegények sem tartozhattak a gyengék sorába.

Monostory sem az öklét, sem a karját-lábát nem kímélte.

Adott helyzetben pompás, körültekintő verekedő volt.

Testi erőben nem sokkal maradt el Porkolábtól, de amíg a hajómesternél a nyers erő számított, nála döntően esett latba a számítás, a kombináció. Megijeszteni, megrettenteni — ez volt az elve. Az egyik embert derékon kapta, öklével az állára vágott, s mint a cséphadaróval, akár Porkoláb a csák-lyarúddal, rendet vágott maga körül.

Egyik fickó a másik után vágódott, esett el vagy bukott fel.

Igen, igen, fedezni!

A dzsunka gerendás, mindenféle limlommal megrakott fedélzetén mozogni alig lehetett. Hordók, ládák, zsákok tömege, háncskötelek és gyékénybálák sokasága egyrészt jó védelmet nyújtott, másrészt a gyors mozgásnál akadályt is jelentett. A sampan két evezős zsiványa alig mászott fel, máris a támadókhoz csatlakozott. Az elsők voltak, kiket Monostory a hordók sorához vágott.

És Vampu, a tolmács?

Nyoma se volt az epilepsziának, jól megjátszotta szerepét, és a dzsunka fedélzetén már ő irányította a támadást.

— Kapitány, megadni magát, kapitány, megadni magát! — kiabálta, közben utasítást adott az embereknek, akiknek száma egyre szaporodott.

Hová lehet egy dzsunkán, amely a folyón horgonyoz, elrejtőzni, vagy arról elmenekülni? Elrejtőzni képtelenség, menekülni legfeljebb csak úgy, hogy átveti magát az ember a hullámpalánkon, és sorsát a folyóra meg a jó szerencsére bízza.

Monostory és Porkoláb számára más megoldás nem volt, mint az utóbbi.

Vagyis: megkísérelni a lehetetlent.

Segítségre, védelemre itt már nem számíthattak. A környező dzsunkákiól ha fel is figyeltek az emberek, tőlük segítséget, védelmet nem várhattak. Az angol hadihajók tüntető megjelenése a kínai kikötőkben, az úgynevezett ópiumháború borzalmai, Kanton ostroma, majd elfoglalása, utána Amoj, Ningpo, Sanghaj birtoklása, felhatolás a Jangcén és Nanking lövetése, végül a „nankingi béke" kierőszakolása, a 21 millió dolláros hadisarc, Hong Kong sziget teljes átengedése, az ottani hadikikötő és bázis felállítása — izzó gyűlöletet váltott ki minden kínaiban a jan-ku-cék, a fehér ördögök ellen. Különösen a vizek és a kikötők népsége nézett keserű arccal az egyre gyakrabban felbukkanó „fehérekre", akiket a kínai császár parancsa feljogosított a nyílt városokban való szabad mozgásra. Ilyen város volt Fucsou is — de hát a vízen más volt a rend.

Monostory Balázs és társa mindezt persze most nem gondolta végig.

Teljes erővel küzdöttek, védekeztek, és mivel férfiak voltak, nem gondoltak az egyenlőtlen küzdelem kimenetelére.

— Üsd, vágd!

— Üsd, vágd! — lihegte Porkoláb, amikor egymás mellé kerültek, és azzal, hogy hátukat összetámasztották, erejüket megsokszorozták, és lehetőségük nyílt, hogy beugorjanak a vízbe, és úgy kíséreljék meg a menekülést.

Ekkor vette észre Monostory a csónakot, a dzsunka mentőcsónakját, amelyet a kormánynál erősítettek a hajóhoz.

Ekkor került abba a helyzetbe, hogy forgópisztolyát előrántsa.

Szerencse, hogy a felmászásnál visszarakta a tokba, a tokot gyorsan a derekára erősítette, és amikor rárohantak, sikerült a banda markából megmenteni.

A helyzet olyan volt, hogy sem fenyegetni, sem figyelmeztetni nem lehetett.

Lőni kellett, mégpedig higgadtan, kiszámítottan, hiszen hat golyóbisa volt, és arra már bajosan juthatott idő, hogy a forgótárt újratöltse.

Monostory lőtt.

Az egyik evezőslegény, aki alig néhány perccel előbb még a sampan orrában lapátolt, a melléhez kapott, megtántorodott, hanyatt vágódott. Ő állt a legközelebb, tétovázni nem lehetett, mert a legény dobókést tartott a kezében, és már megforgatta, hogy elhajítsa, pontosan Monostorynak.

A második lövés sem tévesztett célt: az egyik dzsunka-matrózt érte, aki semmivel sem törődve, ugyancsak kést forgatva a kezében, rontott a fedélzeten menekülők után.

Most megtorpant a társaság.

Vampu az előárboc mögé húzódott, onnan üvöltött szünet nélkül, átkozva óvatoskodó embereit, s bátorságra ösztönözve őket.

— Le a csónakba! — kiabálta Porkoláb, és egy rántással kiszabadította a dzsunkaladik kötelét.

— Vigyázz, ne siess, majd én fedezek! — intette a kapkodástól hajómesterét a kapitány — Van még négy töltényem !

Alig mondta ki, máris háromra csappant a golyók száma, mert a tat sátorponyvája alól előbukkant egy idősebb, jól megtermett ember, retteneteset üvöltött, mint ami szokása volt mindig a kínai katonáknak, hogy megrettentsék ellenfelüket, és a kormányrúd dobogójáról egyenesen rávetette magát Porkolábra.

Monostory a pillanat törtrésze alatt is érezte: ha hátrafordul és lő — mert mindez a háta mögött történt —, akkor elintézi az embert, de szabad utat enged azoknak, akik előtte vannak, az árbocok, hordók, ládák takarásában, ugrásra készen.

— Péter, intézd el a fickót! — kiáltotta, és igyekezett úgy hátrálni, hogy az egymással viaskodók eléje kerüljenek, és akkor segítséget nyújthat barátjának.

A forgópisztolyt előretartva, fenyegetve a támadókat, lassan, nagy óvatosan oldaltlépett, majd meg hátrafelé.

Mögötte dübörgött a fedélzet, két igen erős ember viaskodott egymással, egyre vadabb elkeseredéssel, hiszen az egyik éppen úgy tudta, mint a másik: győzni kell, hogy életben maradjon!

— Üssön a fejére! — lihegte Porkoláb Péter, aki, sajnos, alulra került, hiszen az ember testsúlyát, erejét, ütéseit megnövelte az ugrással. — Üssön, mert eltöri a nyakamat!

A kínai robusztus, vad s igen izmos ember volt, abból a fajtából, akik erejüket, lábaik, karjuk, hátuk izmait fenyegetve mutogatják a kikötővárosok oly népszerű birkózóversenyein.

A fogások, testének tartása, hogy Porkolábot maga alá gyűrve legalább addig tartsa, míg elroppantja nyakcsigolyáját, a gyors mozdulatok azt bizonyították, hogy érti a birkózás, a verekedés minden fogását.

Monostory hátrált, oldalt lépett, nehogy a keskeny helyen kirúgják a lábát, hiszen akkor már megszűnt minden remény.

Egyre csak maga elé nézve, szinte szuggerálva azokat, akiket a forgópisztoly mégis megrettentett, tett két lépést oldalt, hármat hátra.

Mindez a másodperc törtrésze alatt.

— Ne engedd magadat, tarts ki! — buzdította élete leghűségesebb barátját, akiért egyszerre elfogta a rettegés. — Ne engedj, ne engedj, gondolj a Dunára!

Ekkor olyasmi történt, amire egyikük sem számíthatott.

Nem vették észre — hogyan is vehették volna? —-, hogy a dzsunka tatjánál a hullámpalánk nyitva van. A sima deszkafedélzet menedékesen gördült erre, hogy akár a hullám, akár az eső lefolyjon róla.

— Duna! — hörögte kétségbeesetten a kínai haramia keze között Porkoláb, és végső erőfeszítésével, ami elég lett volna négy átlagember feldobásához, lerázta ellenfelét, aki megcsúszott, oldalt esett.

Monostory pisztolya dörrent: egyszerre többen ugrottak elő különböző irányból, Vampu rikácsoló parancsára, hogy rárontsanak a védekezőre.

Az egyik támadó a vállához kapott, térdre esett, és riadtan nézett az alig néhány lépésnyire füstölgő fegyvercsőbe.

A többiek gyorsan fedezéket kerestek és elbújtak, de — közelebb jutottak a hátrálókhoz, akiket az óriás megakadályozott menekülésükben.

Monostory pisztolyában már csak két golyó maradt.

Még mindig nem került abba a helyzetbe, hogy Porkolábon segíteni tudjon.

Azzal, hogy Porkoláb lerázta magáról ellenfelét, hátrább csúszott; igyekezett felállni, de nem tudott.

Nem tudott, mert az óriás máris a hátának esett, igyekezett feldönteni, egyben kicsavarni a nyakát. Izmok roppantak, fogak csikorogtak, testek zuhantak.

A két hatalmas erejű, vasizom ember a dzsunka nyitott, palánk nélküli részéhez esett.

— Balázs, segíts!

Monostory oldalt fordult. Tudta, itt az utolsó pillanat, hogy segítsen.

Így is lett volna, ha karjának lendületével lőhet.

De nem lőhetett.

Ebben az esetben Porkolábot találta volna el.

Igazítania kellett, keresni a gyorsan mozgó embergomolyagban a kínai testét.

Ekkor már reménytelen volt a helyzet.

A két viaskodó, dühödt óriás közvetlenül a palánknyílás szélére került.

Szinte egy időben hallatszott a golyó robbanása és a locs-csanás, ahogy a két ember belezuhant a Min folyóba.

Monostory a fordulás lendületétől megtántorodott, nekiesett a hátsó árbocnak, de még így is jutott ereje arra, hogy elrúgja magát és visszaforduljon, mert tudta: a támadók mögötte vannak.

Hátrálva akart a vízbe ugrani, hogy segíteni tudjon a bajtársán, de erre idő nem jutott.

— Hó!

Megtántorodott. Kiadós ütést érzett.

Egyszerre csak minden elhomályosult előtte. Furcsa, különös zsongást érzett, mint amikor az ember elvágódik, keze-lába összetörik, és a legtermészetesebbnek azt találja, hogy a földön fekszik, békés nyugalomban, és hirtelen mindent maga elitt lát, megelevenedve, felidéződve.

 

Gabriela Malatesta szép arcát.

A Taitsing klippert.

Mah urat, amint előtte ül vérvörös köntösében.

Klinkenberg kapitányt a kapitányok között.

Lin admirálist, álarcosán, hajója fedélzetén.

Hudson kapitányt, hetykén, fölényesen.

Sötétség támadt.

Elvesztette eszméletét.

Az utolsó golyó már akkor robbant, amikor semmiről nem tudott.

A Min folyó sárga vizén akkor törtetett felfelé a dagály. ...

 

HETEDIK FEJEZET

 

Fülledt éjszaka. — A Min folyó őrzi a titkát. — Turkovics kétségbeesik. — A Taitsing magánya. — Csónak az éjszakában. — Lin admirális újabb aranyhala. — Lady Hudson látogatása. — Gyönyörű Buddha-szobor. — Mire fogadtak a klipperkapitányok? — Elérkezett a nagy pillanat, dörögnek az ágyúk. — Általános elképedés. — A Taitsing versenybe áll

 

Éjszaka volt.

Az a bizonyos párás, fülledt, bágyasztó éj, amikor elernyed a test, a lélek, s amikor a meleg égövi tengeri sas, a kínaiak „sárkánymadara", a ka-ra-muk is inkább rászáll egy parti fára, semmint kószál a tengeren.

Ilyenkor messze hallhatóan kongnak, dongnak a hajók bójái, és félelmetesen csapódnak, zörögnek a hajók oldalán a horgonyláncok. A kormoránok rikoltása, a gyöngyrécék, a kínai mandarinkacsák hápogása inkább veszekedő vénasszonyok hangjára emlékeztet, mint az éjszakában tovaszálló vagy a csendes öblökben halászgató, jó falatra leső madarak fecsegésére.

Ha fülledt az idő, bágyasztó az éj; ha köd és pára terül a folyókra, a tengeröblökre, akkor alig van valami szél.

Nincs is szél.

Áll a levegő.

Az őrségen levő tengerész nem győzi törülgetni a homlokát, a mellét, a hátát.

Csurog róla a veríték.

Egy mozdulat ilyenkor annyi, mint máskor ezer. Ha csak meghúz egy szál kötelet, máris belefárad. Minden, ami bőr, csizma, cipő, nadrágszíj, fegyverszíj, árbockarika, vitorlaátvető, ragacsosan nyúlik, vastag penészréteget kap.

A klippereken lámpások égtek.

Lábak dübörögtek a fedélzeteken, kiáltások hallatszottak, parancsszavak.

Vitorlák bomlottak, keresztrudak recsegtek, kalapálás, kopácsolás hallatszott. Az ácsok tették meg utolsó javításaikat az árbocokon, a meglazult palánkokon, raktárfedeleken, akadozó csörlőkön, kötélbakokon.

Indulásra készülődött a pagodai révből a klipperflotta.

Elmúlt éjfél, és az ügyeletes tisztek minden hajón beírták a hajónaplóba: „Június 2-a, éjfél után, szélcsend, fülledt idő, dagály a Min folyón, Pagodában..."

Június 2-a!

A rendelkezés értelmében apálykor a teaklipperek lehajóznak a folyótorkolathoz, ott horgonyra állnak, megkapó szép hajósort alkotnak, majd a „főbíró" jelére elindulnak, hogy megkezdődjék a tengeri hajók legérdekesebb versenye, a klipperek sebességi csatája.

Egy csónak járt hajótól hajóig, magasra tűzött lámpasorral, ami messziről jelezte: Harding, a főbíró található rajta, és ha bárkinek (parancsnoknak, tulajdonosnak) észrevétele akad, közölheti a versenymegbízottal.

Akkor már tudottá vált — megjött az európai posta —, hogy soha nem tapasztalt mértékben fogytak a versenytikettek, valóságos klipperláz tombolt Angliában, a hírlapok tudósítói egyebet se tettek, mint a kapitányok családtagjait faggatták, mit írnak a Távol-Keletről azok, akik a legilletéke-sebbek a hírek közlésére.

A Lloyd-kávéház előtt, valamint az irodákban és a termekben százak és százak tanyáztak, várva a híreket.

— Van még néhány Ariel-tikett! Itt az alkalom, vegyenek Ariel-tikettet!

— Tegye pénzét a Cutty Sarkra, megéri! Még mindig a megbízható Moodi vezeti! Most nyerni fog! Megígérte!

— Halló, halló, gondoljatok a Sericára! Az ám hajó! Mac Donald a kapitány, príma fickó, érti a mesterségét, ő hozza a legjobb teát!

Igen, Londonban klipperláz volt, és amikor elkövetkezett

1858. június l-e, a Strandén, a dokkokban, az üzletekben, a hajókon, a hidakon, a folyami bárkákon, a hajózási irodákban, de talán mindenekelőtt Mr. Lloyd híres kávéházában ami akkor már csak nevében volt kávéház, sokkal inkább hatalmas, adom-veszem tőzsdeterem — egyébről sem folyt a szó, mint a klipperek indulásáról.

Ugyanakkor a földgolyó másik oldalán, éjfél után, már másodikát jegyeztek a naptárak. Ahogy Londonba elérkeztek Pagodából a hírek, ugyanúgy Pagodába is megjöttek a londoni tudósítások. A legtöbb oddsot (tikettnyerőszelvény-csomó) a Black Prince, az Ada, a Cutty Sark, a Flying Spur hajókra tették az emberek. A Taitsing oddsait és tikettjeit későn kezdték árusítani, de arra a hírre, hogy Klinkenberg hajója indul a versenyben, megindult a Taitsing-tikettek vásárlása is.

Pedig a Taitsing ott tartott, hogy kimarad a versenyből, és versenyen kíyül indul vissza Európába.

Versenyen kívül, lemondva a nagy rallyről, szégyenszemre, mint szárnyszegett madár, hiszen a szabályok a legszigorúbban előírták: a bejegyzett kapitánynak indulásnál és az út alatt a hajó fedélzetén kell lennie, különben a hajó nem indulhat a versenyben.

És a Taitsing fedélzetéről hiányzott az a Tahar bej kapitány, akit Singapore tengerészeti hivatalában bejegyzett Klinkenberg hajótulajdonos...

Tahar bej kapitánynak és Porkoláb hajómesternek egyszerűen nyoma veszett.

Eltűntek!

A szerencsétlen Merbabu várt a vízi város szélén, majd később a parti hídlábnál, a kormoránhalászok tanyájánál, s csak akkor indult vissza a giggel, amikor leszállt az este. Addigra már Mao Ta-ko is előkerült, kábultan az ópiumtól, aminek az élvezetét nem tudta megtagadni önmagától.

— Tuán — jelentette Klinkenbergnek —, tuán, Merbabu nem tudni, mi történt. Kapitány tuán, bootsman tuán eltűnni! Nem jönni, nem jönni, gigg várni, várni, most visszatérni!

Klinkenberg megdöbbent: ezt Lin tette!

Azonnal áteveztetett Roggers hajójára, hogy közölje a történteket.

— Jelentsük a kínai hatóságoknak — fontoskodott Roggers kapitány, majd csüggedten hozzátette: — Hogy vinné el az ördög, de mit ér az?!

Semmit sem ért, mint ahogy semmit nem ért az egyéni kutatgatás, amit másnap Roggers, Klinkenberg és Perceval Penrose végeztetett, Merbabu segítségével, aki a vízi város széléig eljutott, de tovább nem. Ott már senki nem tudott a sampanról.

A Min folyó és a nádas megőrizte titkát.

Nem akadt egy ember Fucsouban, aki hírt hozott volna az eltűnt klipperkapitányról és tengerésztársáról.

Nyomtalanul eltűntek, mintha soha nem léteztek volna.

Klinkenberg vágya — és nagy titokban Mah úr reménye — semmivé vált: a Taitsing nem indulhatott a nagy teaversenyben.

— Nem, Sir, szó se lehet róla — jelentette ki Harding, amikor Klinkenberg felkereste — ön nem indulhat a versenyben. A szabály mindenkire kötelező, önre is. És ez a szabály egyszerű és világos, itt van, nézze ...

És elővette a Lloyd pecsétjével ellátott, gondosan bőrbe kötött, cirkalmas írással megörökített, „Utasítás és rendelkezés a klipperhajók teaversenyére" címet viselő kötetet.

— Íme, Sir, olvassa, ha nem tette meg eddig. „Felelős és bejegyzett kapitány távolléte a hajót kizárja a versenyből. Pótbejelentést és bejegyzést tenni nem lehet. Bejelentés és bejegyzés egyidejűleg történik a hajónak a versenylistára való felvételével." — összecsukta a kötetet. — Világos ez, Sir, mint az átlátszó üveg. Azt nem állítom, hogy eszes ember találta ki, de a versenyszabályoknál akadnak máshol is ilyen furcsaságok. Leírtak, de még inkább aláírták, ön is ezt tette: be kell tartani! Ha a kapitány meghal, és rumoshordóba teszik, mint Nelson esetében, de teste mégis a hajón maradt, nincs semmi akadálya, hogy a hajó részt vegyen a versenyben. Ha a kapitány beteg, mint megtörtént már, az első tiszt átveheti a vezénylést. Penrose-ból így lett kapitány. De a hajón kell lennie! Tahar bej eltűnt, nincsen a hajón ... Hm, hm, érti, Sir, nincsen mit tenni ... hm, hm ...

A becsületes, jóindulatú, de a szabályokhoz keményen ragaszkodó Harding kapitány ezzel befejezettnek vélte a beszélgetést. Kezet nyújtott:

— Sir, most már tegyük át magunkat barátságosabb fedélzetre, legyen a vendégem, és igyunk egy jót! Gin, rum?

A fenti találkozás Klinkenberg és Harding között a Kastélyban játszódott le, a megszokott pipafüstben, italgőzben.

Brenton lépett melléjük, a Taeping barátságtalan kapitánya, a volt rabszolgahajós. Isten tudja, mekkora mennyiségű ital lehetett Brentonban, mindenesetre elázott már, tántorgott, de talán éppen ezért emberi érzések támadtak benne.

— Sohase búsulj Klinki! Kiesel a versenyből, még jól is járhatsz. Ha én a helyedben lennék, felvitorláznék, elindulnék. Pukkadjanak meg a többiek! Vinném a teát Londonba! Tyühühü, micsoda ribillió támadna! De a teát eladnám, jó pénzért, és a többire fütyülnék! Tyühühü, biza, Klinki!

Erre a szóáradatra Klinkenberg elnevette magát, pedig nem volt éppen túlzott nevethetnékje.

— Köszönöm a tanácsodat, Brenton. De maradok. Maradok, és felkutatom a kapitányomat. Pompás fickó, nem vinne rá a lelkem, hogy elhagyjam. Amíg nem tudom pontosan, mi történt, én és a hajóm Pagodában maradunk.

— Akkor is, ha a többiek elindulnak? — kérdezte meglepődve Harding.

— Akkor is, Sir! — jelentette ki ünnepélyesen Klinkenberg. Engem ilyen fából faragtak. És esküszöm az istenekre, kikutatom, mi történt, de azt is, ki áll a fenyegetések mögött! Kutatnom nem kell különösebben, csak bizonyítékot szerezni. Megszerzem, Sir... Hidd el, Brenton, megszerzem ... de akkor nagy táncot fog járni majd a világ! Erre esküszöm!

Mint a futótűz, terjedt el a hír a klippereken, mi történt a Taitsing kapitányával és hajómesterével.

A lelkes Perceval Penrose az agg Tim Roggers kapitánynyal együtt a nap különböző szakában átküldte giggjét a klipperre, hogy érdeklődjön: van-e valami hír Tahar bejről és társáról, a hajómesterről. Az érdeklődőknek egy komor, összetört ember adta meg a felvilágosítást. Turkovics Daniló másodhajómester, aki ezúttal elmondhatta magáról: világéletében vidám ember volt, derűs, örömteli, aki bizalommal néz a jövőbe. Még a Novara fregatton is így volt: tudta, hogy előbb-utóbb megszökik onnan, hogy nyeljék el az ördögök Ausztria ifjú császárát!

Életmentői és társai eltűnésével minden önbizalma oda lett. Turkovicsot a legteljesebb kétségbeesés kerítette hatalmába. Fel és alá járt a fedélzeten, időnként megállt, kikémlelt a hajók felé, a partra, a vízre, megnézett minden csónakot, sampant, dzsunkát, bárkát, hátha hírt hoz valamelyik ...

Egyik sem hozott.

Lassan-lassan a Taitsing különös némaságba burkolódzott.

Kísértethajó hírébe került.

A tengerésznépség babonás, ahogy mondani szokás: csak egy pöccintés kell, és máris tovagördül egy oktalanul feldobott mondat, kijelentés, szándékos vagy szándék nélküli rágalom, kitalálás.

Lin admirális az ördöggel cimborái, így az ördög társa, és aki neki ellenszegül, az ördöggel áll szemben!

Klinkenberg ellenszegült Linnék.

Tahar bejek után elpusztul majd Klinkenberg és a hajó is!

Ehhez hasonló hírek szálltak szájról szájra, hajóról hajóra. Végül az történt, hogy a hajók emberei, ha átküldték őket a Taitsinghoz, nem is mertek felmenni a fedélzetre. Tisztes távolságban megálltak és kiáltottak:

— Mi a hír, komám? Előkerült a kapitány?

— Nem került elő. Semmi hír róla. De mit bámészkodtok itt? Gyertek fel a fedélzetre!

— Köszönjük, nincs időnk. Majd legközelebb megint érdeklődünk. Ahoy!

A Taitsing magányosan, elszigetelve lebegett a horgonyán.

A többi hajón folytak az indulás előkészületei. A vitorlákat szabták, alakították, „trimmelték", cserélték a köteleket, javították, vagy újjal pótolták a keresztrudakat. Azok a matrózok, akik ácsok is voltak egyben vagy lakatosok, szorgalmasan forgatták a fejszét, verték az üllőn a vasalásokat.

A Serica — merész elhatározással — megnagyobbította a kormánylapátját. Sartre, a Flyng Spur kapitánya úgy döntött, hogy megnagyobbíthatja a hátszélnél, félhátszélnél oly kitűnő szárnyvitorlákat. A vitorlák nagyobbítása minden kapitány előjoga volt, legfeljebb törnek az árbocok, szakadnak a keresztrudak.

— Fittyet hányok az előírásoknak! — jelentette ki az apró Sartre kapitány. — Győzni akarok!

— És ha elkerül az Indiai-óceánon a hátszeles monszun, az Atlanti-óceánon a félhátszeles passzát? — mondták nevetve a kis embernek a Kastélyban tanyázók.

— Akkor tévedtem. De ha nem — én győztem!

Mindenki hitt valamiben, mindenki megtette az utolsó napok -előkészületének izgalmában, hogy engedett a csábításnak és a rögeszmék megvalósításának.

Valóságos átalakítási láz tört ki a klipperkapitányok és tulajdonosok között.

Csak a Taitsingon nem történt semmi.

Klinkenberg giggje — felfegyverzett parancsnokkal és legénységgel — mindennap kora reggel elindult, hogy kutasson az elveszettek után.

Ugyanakkor Bumpus vezényletével szigorított, fegyveres őrség vigyázott a hajóra.

Perceval Penrose és Tim Roggers kapitányok felajánlották, hogy kisegítik a gigg állandó távolléte miatt erősen megcsappant legénységet.

— Köszönöm, barátaim — hárította el az ajánlatot Klinkenberg. — Köszönöm, de magam akarom megvívni csatámat — a szellemekkel! Mindenesetre parancsba adtam: aki felszólítás nélkül közeledik a hajóhoz, arra lőjenek. Akár a flottánál, most visszaálmodhatom magamat a régi időkbe. Minden, ami jó volt, azt most hasznosíthatom!

Klinkenberg állta a szavát. Teljhatalmú megbízottja Mr. Bumpus volt, utána ezúttal Turkovics Daniló következett. Ö látta el a teljes (!) éjszakai őrséget. Dobogó szívvel várta vissza barátait, és ez a várakozás a napok múlásával nemhogy csökkent volna, ellenkezőleg: fokozódott.

Az eltűnést követő második éjszakán, amikor Turkovics a legénység felével azon őrködött, nehogy — akár úszva, akár csónakkal — merénylők kerüljenek a hajóra vagy közelébe, észrevették, hogy az Ada és az Ariel horgonyzóhelye mellett egy csónak cirkál a nyílt vízen.

A rossz látási viszonyok miatt — holdvilág nem volt, és a szokott éjszakai pára ülte meg a folyó felületét — bizony sasszeműnek kellett annak lennie, aki észreveszi az említett csónakot.

Hárman is látták egyszerre: Turkovics hajómester, aki joggal dicsekedhetett pompás látásával, a tengerészek legnagyobb kincsével, továbbá Mata Hari, az árbocőr és a boglyas hajú Simba, a kapitányboy, aki ezúttal a karcsú hajóorrból, az orrsudár tövéből figyelte az éjszakát.

A csónak, ami nem sokban különbözött a kormoránhalá-szok lapos ladikjától, hol az Ada, hol az Ariel oldalánál tűnt fel, de irányításából Turkovics kivette, hogy a benne ülő két ember a Taitsing felé figyel.

Figyelnek, és közben úgy tesznek, mintha halásznának, a Min folyó híres éjszakai halára, a piros húsú, piros uszonyú, fekete testű ördöghalra, ami nappal a fenéken pihen, és csak este indul el zsákmány útjára.

— Hé! — intett Simba Turkovicsnak, hogy jöjjön hozzá.

— Lenni csónak kémcsónak! — jelentette Mata Hari. — Lenni emberek gyanús!

Mind a hárman csőre töltött fegyverrel lestek a mellvédek mellől

A csónak hol közelebb jött, hol eltávolodott, de megtartotta a látási távolságot.

A kínai folyamhalászok szokása szerint az egyik ember a csónak végén, a másik elöl evezett.

Turkovics látta, hogy tanakodnak is, egymáshoz kúsznak, a klipper felé mutatnak, majd megint szétválnak és — halásznak!

De azért egyre közelebb kerültek.

Végül már nem lehetett nagyobb a távolság, mint húszhuszonöt méter.

Kívülről úgy látszott, a Taitsingon nem mozdult semmi, senki.

Annál inkább figyeltek Turkovicsék a vízlevezető réseken, a hullámvédek felső pereméről.

Mit akarhatnak a csónakosok?

Mivel Turkovics jelbeszéddel boldogult csak embereivel, intett nekik, hogy eresszék közeire a csónakot, lehetőleg úgy, hogy akár az egyik, akár a másik ember felmászhasson a hajóra, ha ez a céljuk.

— Lenni vigyázni!

— Corpo di Bacco, figyeljetek!

A csónak közel került a klipperhez, alig néhány méterre, annyira, hogy nem is látták a vízkieresztőkön, inkább sejtették a közelségét, amikor hirtelen kikerült a vízre, távolodni kezdett, majd eltűnt a homályban, a Min folyó közepén, az Ada és az Ariel horgonylánca között.

Dagály volt, rohant a víz vissza, Fucsou felé.

— Corpo di Bacco! — morgott régi Adria-nyelvén Turkovics. — Azonnal átvizsgálni a hajót.

Előbukkant Bumpus, a legénység többi tagja, de sem a fedélzeten, sem a raktárakban, a teazsákok közötti nyiladékokban nem találtak senkit.

— Biztosan lefeküdt a fenekére, befejezték a halászatot — jelentette ki jóíndulatúlag Bumpus, és készült visszamenni a kabinjába.

— Bumpi tuán — lépett a lámpa alá Simba és jelentett —, találni halacskát, árbocnál lenni.

Pontos mása volt annak az aranyhalnak, amit Lin admirális hajójáról dobtak át a klipperre!

Bumpus rohant Klinkenberg kabinjába, és siettében még arról is elfeledkezett, hogy kopogjon.

— Captain, ide nézzen!

Amíg teljes lángra lobbantotta a lecsökkenteti patentlámpást, Klinkenbergnek volt ideje magához térni.

— Mi baj van?

— Nézze, Sir, egy aranyhal!

Klinkenberg átvette, megnézte. Kétségtelen, azonos volt a másik kettővel, amit a kabinban őriztek.

— Lassanként egész gyűjteményünk lesz — morgott Klinkenberg, és izgatottan kapott a kése után, hogy elvágja a halat keresztülkötő zsinórt. — Nézzük, hogyan állunk ezúttal nagy levelezőnkkel, Linnel!

Nem tévedett.

Ugyanúgy, mint eddig, most is két levelet őrzött az aranyhal: kínai és angol szöveggel.

Közelebb hajolt a lámpához, majd lejjebb húzta a lámpa láncos súlyzóját, hogy lássa az eléggé elmosódott, ezúttal igen rossz tintával és még gyengébb lúdtollal írt üzenetet. Az eddigi üzenetek sárgásfehér árnyalatú rizspapírra íródtak; ezúttal mindkét papír ócska lampionpergamen volt.

 

Tiszteletre méltó Klinki Kapitány! Most már nem is kívánom neked a tízezer évet. Meggondolatlan és oktalan vagy, mint az asszonyok. A férfit többre teremtették az istenek. Bajba sodortad barátaidat, akik közül az egyik már nem él, ha nem tudnád. Maga kereste pusztulását. Megölte egyik emberünket, legerősebb hajósomat. A másik, aki parancsnoka hajódnak, és Ta Harnak nevezi magát, fogságomban marad addig, amíg én akarom. Ebből is láthatod, nem akarok rosszat, de azt igen, hogy parancsaimat betartsák, bárki legyen az. Nem kutatom oktalanságod okát, amit mi, kínaiak, hiúságnak nevezünk. Mah úr barátjától több észt vártam volna. Tehát tudd meg, amit tudattam. És azt is, hogy inkább ezt a megoldást választottam, semmint hajód elpusztítását.

 

Lin admirális, a Gyöngyfolyó Aranyhala

 

Klinkenberg letette a levelet. Száját összeszorította.

— A bootsmant megölték! Kegyeskedő gazemberek! A kapitány tehát él. Ez megnyugtató, de mégse annyira, hogy belenyugodjak a megváltoztathatatlanba. Nem nyugszom bele! Keressük végkimerülésig és utána azt, aki megakadályozza indulásunkat! Tudom, hogy Hudson az, de nincsen bizonyíték! Azt is megszerezzük, Bumpus, megszerezzük!

Nevetett. Dühösen, elkeseredetten, de nevetett.

— Úgy gondolom, Sir, a legokosabb, ha az őrség továbbra is szigorított marad.

— Természetesen, Bumpus. Lőni, bárki felszólítás nélkül akar a hajóhoz közelíteni.

A Monostory eltűnésétől számított negyedik napon váratlan és meglepő vendég érkezett a klipperre.

Turkovics látta meg a közeledő gigget. Jelentette Bumpusnak, az első tisztnek.

A többi giggtől eltérőleg nem fehér vagy sárga, hanem fekete volt, mint maga a Black Prince klipper. Fekete, karcsú gigg, széles aranyszegélyű hullámpalánkkal, és miként a flottánál szokás, ha élőkelő vendéget visz, a kormányülést vastag és ugyancsak aranyszegélyű brokátszőnyeg takarta be.

— Ahoy, Taitsing!

— Ahoy!

— Itt a Black Prince!

— Mit akartok?

— Vendéget viszünk!

— Lehet!

Bumpus is, Turkovics is mindjárt látta, hogy a vendég nem más, mint Hudson kapitány felesége, előkelően, széles napernyő alatt ülve.

Bumpus intézkedett, hogy ezúttal ne a kötéllétrát, hanem az oldallépcsőt eresszék le.

Gyors, fürge kezek helyezték el a klipper jobb oldalán, a főárboc és a hátsó árboc közötti hajóharmadban a ritkán használt lépcsőt.

Mire a gigg a hajóhoz ért, a lépcső a helyén feszült.

Előbb a hadnagy mint kísérő jött a fedélzetre.

Őt követte Lady Hudson, aki könnyedén, bátran, ruganyosán lépett a fedélzetre, mint olyan valaki, aki élete nagy részét hajón tölti.

— Szolgálatára, asszonyom! — dadogta Bumpus, aki bizony zavarba jött. — Szolgálatára, Bumpus első tiszt.

— Jó napot! — biccentett barátságosan Hudsonné. — Klinkenberg kapitányt itt találom?

— Sajnos, asszonyom, Klinkenberg kapitány reggel távozott, és csak este tér vissza a hajóra. Talán én is szolgálatára lehetek...

Hudsonné körülnézett a hajón. Volt a tekintetében valami igen kedves, igen barátságos,, igen megnyerő. Álmodozó fekete szeme, kreolos arca, szájának egészséges pirossága, derűs mosolya, ami csak ritkán ment át nevetésbe, azonnal lefegyverezte a legridegebb embert is.

Lady Hudson, vagyis a mi számunkra inkább Gabriela Malatesta, úgy nézett körül a hajón, mint olyan valaki, aki baráti otthonba lép be, de először életében, és egyrészt örömet, másrészt meghatódást érez.

— Ez a Taitsing... — suttogta valóban meghatódva. Bumpus megreszelte a torkát, de mivel meghallotta a suttogó hangot, indíttatva érezte, hogy hozzátegye:

— Bizony, a Taitsing, asszonyom, és állítom, hogy a klipperek között a legelsők közé tartozik!

Hudsonné felélénkültén nézett az első tisztre. Meghatott? Bumpus egyszerű, önfeledt kijelentése.

— Reméljük, hogy az — mosolygott Gabriela Malatesta. Én ön, uram ...

De elhallgatott. Turkovics Daniló lépett a társaság elé. A borán harcost, úgy mondják, arról lehet legelsősorban megismerni, hogy hosszú a lába, a karja, a feje; a zulut arról, hogy koromfekete, igen arányos, szép testű; a japán embert a sárga arcszínről, de még inkább aránytalanul magas felsőtestéről, rövid lábszáráról: az Adria menti embert pedig arról, hogy sehol máshol nem láthatta meg a napvilágot, csak — az Adriánál! Szikár arca, nyúlánk teste, sasorra, kiugró pofacsontja a szláv és a török eredet emléke, a villogó szem, a koromfekete, göndör haj, a széles száj, az „olajos" arcszín az olasz és a levantei ősökről regél. Mindezeken felül: a hetyke, fellengzős nézés, testtartás, széles síkú beszélőkészség, vitatkozókedv hol máshol található meg e világunkban, mint éppen az Adriánál?

A Taitsing hölgyvendége azonnal észrevette ezt, lévén maga is velencei. De szólni már ideje se volt, mert Turkovics azonnal sejtette, ki áll előtte, bemutatkozott, levantei módra, mély meghajlással, és a kezét úgy lendítve, mintha kalap lenne a fején, és azt venné le spanyol módra.

— Signora, io sono dalmatico... — mutatkozott be — zenggi fiú lennék, tisztelettel, a zenggi uszkokok, rablók sorából !

Hej, ha láttátok volna Gabriela Malatesta örömét! Amióta férjhez ment, alig volt módja dallamos, szép, szeretett anyanyelvén beszélni. Legutóbb csak akkor, amikor összetalálkozott Monostory Balázzsal.

— Signore, oly nagyon örülök! Azért jöttem személyesen, hogy megtudjam, igaz-e a hír, hogy Monostory kapitány és a társa eltűnt. És hogy semmi, de semmi hír nincsen róluk?

Turkovics arca elkomorodott. Válaszolt, de elhallgatta Porkoláb Péter tragédiáját.

— Eltűntek, signora, nyomuk veszett!

--- Megdöbbentő! — mondta Gabriela Malatesta, és látszott az arcán, hogy valóban megdöbbentőnek találja a történteket — Mi a remény, signore?

— Hisszük, hogy megtaláljuk! Ez a remény, signora.

A hadnagy, mint mindig, reszelni kezdte a torkát, hogy intse úrnőjét az idő múlására.

— Igen, Henderson — intett a hadnagynak Gabriela Malatesta —, tudom. Rövidesen indulunk.

Mosolyogva nézett Turkovicsra, és olaszul folytatta:

— Én most engedély nélkül vagyok itt. Az uram nem tud róla. Henderson a bizalmasom, jó barátom, nem árul el. Hudson kapitány Fucsouba ment...

Turkovics hajómester cinkos módra kacsintott:

— Signore, mi se áruljuk el önt! Megtisztelő, hogy eljött... Valamit azért én is tudok, nem a kapitánytól, de Porkoláb komámtól, hogy a kapitány önre szeretettel gondol... Már engedje meg, hogy ezt kimondtam, de kikívánkozott, és ki tudja...

Gabriela Malatesta klasszikusan szép arcát elfutotta a pirosság.

— Szeretettel gondol rám a kapitány? Turkovics meghajolt:

— Signora, ha én mondom! Daniló Turkovics, zenggi uszkok ivadék!

Henderson hadnagy előrelépett, úrnőjéhez hajolt:

— Asszonyom, apály van, és Fucsouból hamarabb jönnek vissza a giggek, mint egyébként!

— Azonnal, Henderson, azonnal — mondta angolul, majd újból olaszra fordította a szót: — Kérem, mutassa meg a kapitány kabinját!

— Parancsára, signora!

Furcsa látvány lehetett, amikor a Taitsing fedélzetén, maláj és kínai tengerészek között, a meglepődött Bumpus jelenlétében Turkovics hajómester vette a bátorságot, hogy szabály ellenére kinyitotta egy idegen előtt a kapitányi kabint, és az idegent bebocsátotta.

A napernyőt úrnőjétől a Black Prince egy matróza vette át, és állt mereven a kabin előtt, napernyőt tartva a feje felett. (Meg kell adni; már Monostorynak feltűnt Hudson látogatása alkalmával, hogy fegyelmezett legénységet tart, ráadásul kifogástalan egyenruhákban, ami elsősorban is — századok óta — a kapitány bőkezűségét és pénztárcájának kiadós tartalmát bizonyította.)

Bumpus eltátotta a száját, előbb szólni akart, tiltakozni a hajómesteri önkény ellen, de látva Turkovics biztonságát, meg arra gondolva, hogy mégsem lehet mindennapi ok, hogy Hudson kapitány felesége átlátogat a Taitsingra, belenyugodott a megváltoztathatatlanba.

Gabriela Malatesta belépett a kabinba.

Belépett, megállt és körülnézett.

A kabin egyszerű volt, majdnem sivár. Valóban arra várt, hogy színt, díszt, hangulatot kapjon.

A fekhelyen — ami szabályos koje, azaz „koporsóágy" volt — a fekhely feletti polcokon, egy kis navigációs asztalkán, a lerögzíthető térképasztalon, egy hintaszéken és a szekrényen kívül több bútordarab nem volt található. A polcokon néhány tengeri kagyló, tritoncsiga, egy különleges formájú kókuszdió és egy-két könyv jelentette a díszt.

A kabin északi falán egyvalami azért felhívta a belépő figyelmét: hajólobogó volt itt látható, szélesen kiterítve. A lobogót eléggé elfakította az idő, de lobogó volt — ritka valami. A tíz évvel ezelőtt elsüllyedt első magyar hadifregatt a Monostory Balázs által parancsnokolt Implacabile lobogója jelentette az egyetlen igazi díszt a Taitsing kapitányának kabinjában.

A süllyedéskor megmentett lobogó tíz év óta végigkísérte Monostory Balázst. Csak éppen az a terv nem vált még eddig valóra, hogy átadja Kossuth Lajosnak, a vezérnek, aki éppen úgy hontalan, mint a kabin lakója.

Gabriela Malatesta szeme megrebbent, amikor ránézett a lobogóra. Piros-fehér-zöld. Ugyanez a három szín alkotja az olasz hazafiak lobogóját.

Turkovics a küszöbnél állt meg, e közlékeny természete nem állta meg, hogy ne tudassa:

— Kapitányunk első hajójának lobogója. Én is szolgáltam alatta..

És megremegett a hangja.

Vagy inkább — ne szégyelljük kimondani — megcsuklott az egyébként erős, pattogó, bátor tengerészhang.

Gabriela Malatesta bólintott. Tudja, ó, igen, tudja, miféle lobogó az!

Előrelépett. Tétovázott. Végül könnyed mozdulattal megsimogatta a lobogót.

Néhány pillanatig fejét rátámasztotta, pontosan a zöld, a remény színére.

Azután a karjára függesztett táskába nyúlt.

Hátrafiézett.

— Mondja meg a kapitánynak, mert hiszem, hogy erre mód lesz még, mondja meg, signore Turkovics: itt járt Gabriela Malatesta, köszönti, és ezt hagyta itt emlékül.

És a lobogó alatti polcra rátette ajándékát.

— Természetesen, signora, megmondom. Bár mondhatnám, signora!

A derék Turkovics, akit különösebben nem zavart semmiféle kegytárgy vagy hasonló holmi, meglepődött, amikor ránézett a kapitánynak szánt ajándékra.

Buddha-szobor volt, kéttenyérnyi nagyságú, legfeljebb másfél arasznyi.

A nap besütött a kabinajtón, és fénybe vonta a szobrocskát.

Aki értette a jadekövek titkát, értékét, az gondolkozás nélkül mondhatta: a Buddha-szobor műremek volt, s nagy érték.

Zöldesen, sárgásán csillogva, némi üveghatással áttetszőén kápráztatta el azt, aki rajongott Fucsou nagy értékű, művészi remekeiért, a faragott jadekövekért.

Az asszony most egészen közel lépett Turkovicshoz. Elfojtott hangon, szinte szótagolva suttogta:

— És mondja még meg, signore, imáimát őrzi ez a szobor. Turkovics hümmögött. Torkán akadt a szó.

— Isten vele! — nyújtotta kezét a vendég.

Sietve kilépett a kabinból. Sietve, mint aki elhessent egy vágyat, egy álmot, mint aki nem akarja azt látni, amit az előbb még látott.

Gyorsan átvette az ernyőt. Intett a hadnagynak:

— Henderson, indulunk!

Bólintott Bumpusnak, aki ezúttal — talán a meglepetéstől, a megilletődéstől — felhagyott görnyedt tartásával, kihúzta magát, mint a fregatthajósok, és úgy segítette a klipper vendégét a létralépcső lejárójának dobogójára.

— Köszönöm — bólintott Lady Hudson —, és kérem, adja át üdvözletemet captain Klinkenbergnek.

— Átadom, lady!

A csipkeszegélyes napernyő nagy ívet írt le, és eltűnt hajó oldalánál.

A giggben a kormányülésre Henderson hadnagy segítette úrnőjét.

— Ahoy, Taitsing!

Bumpus jó hangosan kiáltotta:

— Ahoy, Black Prince!

A gigg elvált a klippertől, és megindult a vízen.

Egy lomha dzsunka keresztezte útjukat. Henderson hadnagy felállt az ülésről, dühösen lehordta a kínai hajósokat akik derűs mosollyal hallgatták a fehér ördög káromkodását, de a dzsunka irányán nem változtattak.

Az Arielről Tim Roggers figyelte a történteket.

Turkovics Daniló bezárta a kabin ajtaját.

Hosszasan nézett a gigg után.

Bumpus is elmélázva tekintett a látogatók után. Turkovics sejtette, mi volt ez a látogatás. Egy régi ismerős, talán a régi szerelmes aggódó látogatása. Bumpus csak annyit tudott, hogy Hudson kapitány régi-régi ellenfele Klinkenberg kapitánynak. Éppen ezért mélységesen megrendítette az asszony látogatása. Miért kereste ez a gyönyörű, festői szépségű nő az elveszett Tahar bej kapitányt? Miért érdeklődött utána, amikor — így tudja — a feltevés az, hogy a fenyegetések és most már a gaztett mögött Hudson kapitány áll?

... Ennyi minden történt a Taitsing klipperen addig a napig, vagyis éjszakáig, amikor a pagodai révben horgonyzó klipperek felkészültek, hogy elhagyják a Min folyón levő horgonyzóhelyüket, és az apály segítségével lehajózzanak a tengerig.

— Ott talán lesz szél! — sóhajtottak a kapitányok.

— Hogy vinné el az ördög! — dühöngött Tim Roggers a hajóján. — Ilyen idő! Azért imádkoztam hónapok óta, hogy fújjon a szél, sivítson a tenger minden sárkánya! És ez lett belőle! Hé, Perceval, mi lesz a széllel?!

A szomszéd hajóról szócsövön keresztül érkezett a válasz:

— Lesz, apó! Megjön a szél!

A fogadást Perceval Penrose tartotta. Előző nap a Kastélyban, a kapitányok „egyéni üzletére" került sor: a fogadásokra. Régi klipperhajószokás szerint mindenre fogadtak. Először is arra, melyik klipper éri el előbb Pagodából a Min torkolatát, Mamoj szigetét, az indulás helyét. Itt csak találgatni lehetett. A Pagodából való „start" függött a felkészülés pontosságától, az apálytól, a hajókat ellenőrző főbíró menetleveleinek kiadásától, ami látszólag formaság volt, mégis sok akadályt jelenthetett, hiszen a ravasz versenyszabályok ebbe is beleszóltak: „A törvényes kapitányon kívül a tisztek, az utasok és a legénység pontos létszámánál eltérés nem lehet... Indulás előtt a vitorlákat tetszés szerint lehet változtatni, indulás után nem ... Teaszállítmányon kívül más árut a versenyben levő hajó nem vihet, ezt ellenőrizni kell... A Lloyd felmérési papírjai szükségesek, hiány esetén a klippert ki kell zárni a versenyből. A felmérési papírt Mr. Lloyd felmérője csak a London-dokkban adhatja ki..."

Fogadtak a szélre, a szélcsöndre, a szél erősségére, fogadtak a szigetek előtt lehetséges hullámok" nagyságára, s fogadtak még arra is, melyik hajó látja meg az első meleg égövi bálnát.

Fogadtak arra, indul vagy nem indul Klinkenberg hajója, a Taitsing a nagy tearallyn.

Két kapitány akadt, aki hajlandó volt erre fogadni: Penrose és Roggers.

A többi képtelenségnek tartotta, hogy Tahar bej kapitány valaha is előkerül.

— Ha Lin valakit elrabol, annak vége! — állították a kapitányok.

— Hudsonnek mi a véleménye? — nézett az előkelő kinezésű kapitányra a fogadásokat irányító főbíró. — Halljam!

Hudson fölényesen legyintett:

— Ugyanaz, amit a többiek mondtak.

— Tagadom! — harsogta Roggers. — Tagadom, és állom a fogadást! Hiszem, hogy Klinki megleli kapitányát!

— Én is hiszem! — kiáltotta Perceval Penrose. — Tartom!

— Mennyit?

--- Száz fontot a többi ellenében! — dörögte Roggers.

— Igen, száz fontot én is! — replikázott Penrose. — Tartom!

Elképedt arcok meredtek a legöregebb és a legfiatalabb kapitányra. Megőrültek ezek? Vagy tudnak valamit, és az egész rablás csak színjáték, becsapás, hogy annál hatásosabb legyen a Taitsing versenybe állása?

Harding főbíró előtt egy könyvecske volt, továbbá egy apró üst, valamint egy fakalapács. A könyvecskébe bejegyezte a fogadásokat, az üstön leütötte fakalapácsával a fogadások befejezését.

— Tehát száz font? — nézett körül Harding. — Állják az urak?

Harsogó nevetés volt a válasz.

— Álljuk!

Úgy illett, hogy azok, akik részt vettek az indulás előtti királypókercsatán — így hívták a klipperkapitányok pénzszórási könnyelműsködését ;—, minden felvetett ötletre fogadtak.

— Álljuk!

— Helyes — mondta nagy komolyan a főbíró, és lecsapott a fakalapáccsal. — Egyenként száz font!

— Egyenként száz font! — hangzott kórusban.

Óriási nevetés támadt. Tim Roggers és Perceval Penrose megőrült!

— Eszednél vagy, Tim apó? — nézett az apró Sartre kapitány az aggastyánra.

— Perceval, kiszámítottad? — hüledezett MacDonald, a Serica kapitánya. — Kiszámítottad, hogy kilencen ellenetek fogadtunk, és ha Tahar bej nem kerül elő az indulás percéig, akkor — kilencszer száz fontot adsz nekünk? Te Tim apó, ugyanígy!

— A fogadás elhangzott, állni kell! — mondta ridegen Harding.

— Kiszámítottam — vont vállat Perceval Penrose.

— Én is, fiaim — mosolygott bölcsen Tim Rogers. — Tudjátok, az apám és a bátyám elefántvadász volt. Szerették az izgalmas eseteket én is!

Így azután érthető, hogy a hajnali indulást megelőző éjszakán a kapitányok izgatottan figyelték a szél jöttét, de azt is, vajon a Taitsing főárbocának csúcsára felkerül-e Klinkenberg kapitány tulajdonosi zászlója, továbbá a hátsó árboc pányvarúdjára — a gaffra — a „Blue Peter", az indulást jelző kék zászló.

Mert ezt a két zászlót, de főleg az utóbbit a Taitsing csak akkor húzhatja fel a többiekkel együtt, ha — elindulhat.

A tizenegy hajó gaffrúdján kivétel nélkül már napszállta óta lengett a kék alapon fehér kockás, P betűt jelző zászló. És felette a főárbocon a hajótulajdonos vállalat vagy személy egyéni zászlaja.

A Taitsing keresztrúdjain vitorla nem fehérlett, zászló nem lebbent.

Éjfél utánra minden előre elkészített vitorla rongyként lógott, minden zászló a hátsó árboc gaffján és a főárbocon kókadtan csüngött.

A legkisebb szél is elállt.

— Evezve megyünk a tengerig! — nevettek a klipperek matrózai.

— Tízet tettem egy ellenében, hogy szél lesz! — mérgelődött Tim Roggers, de arról elfeledkezett, hogy kilencszáz fontot fizethet ki, ha a Taitsing horgonyon marad.

Éjszaka volt.

Hold nélküli, csillagot csak néha mutató, párás, fülledt éjszaka.

Harding, a főbíró, hajótól hajóig evezett.

— Hé, ahoy, Fierry Cross!

--- Ahoy, captain of Lloyds!

Lámpák emelkedtek, süllyedtek.

Az orosz Rikozoff dzsunkamulatóján elcsendesedett az élet.

Éjfél után se tiszt, se legénységi ember nem hagyhatta el a klippereket.

A partokról ezrek és ezrek figyelték a nagy eseményt.

Fucsouból sampanon, kocsin, dzsunkán jöttek a kíváncsiak, hogy lássák a teaklipperek indulását.

— Csak szél lenne! — sóhajtoztak a tengerészek. — Szégyen lesz az árral leladikázni a tengerig!

— Lesz vagy nem lesz tűzijáték? — találgatták a nézők, akiket — legyünk őszinték — inkább ennek a reménye hozott Fucsouból, mint a tizenkét klipper elindulása.

— Lesz, lesz, mindig volt! A fehér ördögök ennyivel tartoznak nekünk!

— Lesz, lesz — hangoztatták többen —, a „Sárkányfej"-en is tudják! Ott pedig mindent tudnak. Már szerelik a dzsunkákat.

A remény jogos volt. Több esztendeje már, évről évre a rally elindulását ágyúlövések, színes petárdák robbantása telte látványossá. Kínában ősi szokás a tűzijáték, hiszen a kínaiak jóval az európai felfedezés előtt ismerték a puskaport. Fucsouból több petárdakészítő neve azért lett ismertté az egész országban, mert szerpentinnel, sárkányokkal és repülő virágokkal összevegyített, magasba repülő tűzijátékokat tudtak készíteni.

Minden egyes klipperkapitány vásárolt bőven ezekből a petárdákból, repülő szerpentinekből, amiket természetesen nem a hajókról lőttek fel, hanem a bóják előtt lehorgonyzóit dzsunkákról. Egyedül az ágyúk elsütése történt a klippereken.

Három évvel ezelőtt, az első tűzijáték megrendezésekor a petárdákat a klipperekről lőtték ki. Fucsouig elhallatszottak a robbanások, látni lehetett a fényt és a tűzijáték sok színes figuráját.

És egy hajó égését!

A Nereida klipper vitorlái tüzet fogtak. A fokozódó szélben hihetetlen gyorsan száguldott végig a vörös kakas az árbocokon, a kötélzeten, majd egy lerogyó, óriási fáklyának beillő árboc segítségével lerohant a raktárakba.

A száraz, szikkadt, papírfinomságú teazsákok ezrei percek alatt lángolni kezdtek. A szél felkapta a tealevelek parazsát, és vitte, röpítette, szertehintette a pagodai rév egész területén.

A Nereida után kigyulladt a Pelican, tüzet fogott a Fierry Cross és a Chinaman. Kitört a pánik, s ha nincsen ott az öreg Tim Roggers, talán még nagyobb lett volna a baj. Az öreg vert lelket a rémüldöző, csakis a meneküléssel törődő parancsnokokba. Végül a Nereida pusztulásával megúszták a tűzijátékot.

— Ahoy, captain of Lloyds!

— Ahoy, Chinaman!

Harding hajótól hajóig járt a csónakján. Végül a Taitsing lett volna hátra. De miért menjen a Taitsingral

 

Csak bosszantaná Klinkenberget, akit ő is a legbecsületesebb emberek közé sorolt.

„Szegény Klinki! — nézett Harding kapitány az Ariel és az Ada között horgonyzó klipperre. — Szegény Klinki! Sajnállak, barátom!"

Ezzel elfordult, és odaszólt a gigg kormányosának:

— Irány az Ariel!

— Parancsára, irány az Ariel!

Ez azt jelentette, hogy Harding végzett az ellenőrzéssel.

Most már csak az apálynak kellett jönnie, hogy elinduljanak a hajók... és a szélnek, a vitorlások motorjának.

Harding éppen arra gondolt, hogy jelt ad a tűzijátékosoknak. Elérkezett a nagy pillanat.

Az éjszaka szinte percek alatt átváltott a hajnalba. Világosodott.

Mintha a Min ugyanakkor megállt volna, majd a hajók, amik eddig a dagály miatt orral a pagodai bejáró felé álltak, lassan fordultak — Fucsou felé.

Megjött az apály!

Eldördült az első ágyúlövés.

A partról zsibongás, kiáltozás hallatszott.

A Cutty Sark lövését követte a többi.

A klipperek jelzőágyúi — vaktöltéssel persze — bömbölve ostromolták az eget.

Ugyanakkor Harding intése nélkül megkezdődött a tűzijáték, dübörögve, sivítva, fütyülve, sziszegő hangokat hallatva.

A tenger felől felkelőben volt a nap, de a rakéták, petárdák, szerpentinek fénye, csillogása, szikrázása, ragyogása elnyomta a keleti égbolt gyors világosodását.

És ebbe a zenebonába keveredett a horgonyláncok csörgése, a bójákról való elszabadítás mély kongása, a pattogó parancsszavak, a hajómesterek és kapitányok éles sípjainak visítása, a szócsöveken adott utasítások kiáltásai.

Indult a teaklipperek flottája, hogy meg se álljanak — három óceánon át — a London-dokkig.

És mintha csak felsőbb parancsra történt volna: megjött a szél is.

— Hurrá, Perceval! — kiáltott át az Ariel kormányállásáról Tim Roggers kapitány. — Hurrá! Nyertél! Senki se hitte!

Valóban senki.

A köd pillanatok alatt eltakarodott.

A keresztrudak nagy íveket írtak le, a vitorlák megduzzadtak.

Elsőnek Sartre hajója, a Flying Spur érte el a pagodai rév kijáróját, sorban követte őt a Falcon, a Serica, a Bolton, a Black Prince.

Szikrázott az ég a rakétáktól, a szertevágódó csillagszóróktól, a magasba repülő és elégő sárkányoktól.

Nem akadt egy kapitány, aki ne sóhajtott volna fel, amikor hajója kikerült a rakéták, petárdák „szórásából".

És ekkor olyasmi történt, ami emlékezetes marad ennek a versenynek a történetében.

A horgonyzó helyről elkanyarodó Ada kapitánya, Perceval Penrose azt hitte, hogy káprázik a szeme.

Ugyanez történt Brentonnal a Taepingen, de még inkább az Arielen Tim Roggers kapitánnyal és Harding főbíróval, akik amúgy is vizsla szemekkel figyelték a hajók kifutását a pagodai révből.

A szabályok szerint az Ariel maradt utolsónak, és csak akkor indult, amikor az összes hajó elhagyta Pagodát.

Ezúttal minden emberi számítás amellett szólt, hogy a Taitsing marad utoljára, sőt el sem indul, mert Klinkenberg kijelentette:

— Vesszen el minden pénzem, maradjon a nyakamon az áru, de addig én nem hagyom el Pagodát, amíg ki nem derítem, mi történt a kapitányommal, hol van, merre várja a szabadulást!

Ezt mondta Klinkenberg, akiről tudták, hogy állja is a szavát.

 

— Aki bolond, az bolond — állapította meg Klinkenberg kijelentéséről Hudson kapitány. — Ez volt a baja a flottánál is!

Voltak többen, akik észrevehettek, hogy Hudson kapitány örül Klinkenberg eme bolondériájának.

Mintha valamit engedett volna fölényes gögjéből, úri zárkózottságából. Közvetlenebb lett és előzékeny, amit eddig bajosan tapasztalt tőle bárki.

De hát mi volt az, ami miatt Perceval Penrose, Tim Roggers, Harding, Brenton kapitányok, majd a távolodó hajók kapitányai és tengerészei most úgy meglepődtek?

Semmivel sem több vagy kevesebb, mint az, hogy a Taitsing főárbocára felröppent Klinkenberg zászlója, a hátsó árboc gaffrúdjára pedig felhúzták a „Blue Peter" fehér kockás kék lobogóját.

Ezzel egy időben kibomlottak a Taitsing keresztrúdján a vitorlák, majd lebegni, csattogni kezdtek az orrvitorlák.

Hihetetlen, de igaz: indult a Taitsing!

Indult a rallyben, elsütötte ágyúját is, amit eddig némaságra ítélt kényszerű helyzete.

Ekkor már nappali világosság volt.

Keleten vérvörösen, tengertől fürdetve előbukkant a nap.

Mindez, ha a versenyelőírásokat figyelembe vesszük, a szabályoknak megfelelően történt. A pagodai révből való elindulás késlekedése csak akkor jelentett volna bajt, ha Harding főbíró, aki az Arielen tartózkodott, elhagyja a révet.

De az Ariel éppen csak széltől fordult, amikor a fedélzetén tartózkodók észrevették a Taitsingon történt változást.

Tim Roggers elragadtatva ölelte át kapitánytársát, Hardingot:

— Ember, életem legszebb napja ez! Klinki indul! És nézze, Sir, jelzés szalad a keresztrúdra!

Az Ariel hajómestere, aki egyben a jelzőzászlók figyelője volt, néhány percig nézte a kibomló zászlókat, majd Roggers elé állt:

— Üzenet kapitánytól kapitánynak: a Taitsing klipper kéri az Ariel klippert, álljon meg, és küldje fedélzetére a rally főbíróját!

Tim Roggers nevetve szótagolta:

— Üzenet kapitánytól kapitánynak: az Ariel megáll, és átküldi Harding kapitányt!

Elfordult, és a fedélzetre harsogta:

— Ariel megáll! Vitorlák pihentetőre! Horgonyt le! Fordulj!

Leszaladt a lépcsőn, és a hajóorrba rohant. Mélyen kihajolt.

Bekiáltott a szócsőbe: — Hé, Perceval! Hahó! Nyertünk!

A már eléggé eltávolodott Adó fedélzetéről alig hallatszott a válasz: — Hurrá, Taitsing!

Felrobbant az utolsó rakéta is.

Harding kapitány az Ariel csónaklejárójához lépett.

A kettős manőver közben a két hajó, a Taitsing és az Ariel közel került egymáshoz. Harding, miután belépett a csónakba, elfoglalta helyét, szólt az evezősöknek:

— Irány a Taitsing! Átintett a klipperre.

A kormányállás előkorlátjánál, ami nem volt más, mint a klipperek „parancsnoki hídja", két ember állt.

Klinkenberg és Tahar bej.

Harding tisztelegve meglengette sapkáját.

Az Arielen rendületlenül hurrázott a legénység, a hajómesterek, a tisztek, de főleg Tim apó, a kapitány.

Klipperről klipperre szállt a hír: Tahar bej kapitány a Taitsing fedélzetén tartózkodik!

Csoda történt? A babonás tengerésznépség szerint csoda. Mindenesetre ha Lin az ördöggel cimborái, mégsem erősebb Klinkenbergnél!

Egyik hajó a másik után húzta fel a középső keresztrúdra a szerencsés visszatérést köszöntő három jelzőzászlót.

A fekete klipper, a Black Prince közömbösen haladt tovább, s kikanyarodott a pagodai rév nagy nyiladékából, tovább a Min folyón, le a tenger felé ...

Tahar bej és Klinkenberg vidáman lengette a közeledő gigg, az Ariel és az egyre jobban távolodó klipperek felé sapkáját.

Hurrá, Taitsing!

 

NYOLCADIK FEJEZET

 

Emberség és becsület. — A Halottak Szigete. — Háncszsinór mint nyomravezető. — A berek mélyén. — A haditerv. — Monostory magához tér. — Vampu új szerepben mutatkozik. — Fehér Majom, a különös őr. — A váratlan látogató. — Az elveszett György-kereszt. — Meglepő ébresztés. — Forgópisztoly a kézben. — Porkolábért! — Hajrá, elérni a klippereket!

 

Vannak emberek, akiket egész életükben az elszánt hit és akarat vezet.

Hisznek cselekedetük helyességében, nem rendülnek meg, nem térnek el a céltól, sem eszményeiktől.

Tévedés ne essék: nem a konok emberekre gondolunk.

A konok ember rögeszmékben hisz, azoknak a rabja. Beveri a fejét egyszer, kétszer... tízszer, rengetegszer, és mégsem enged, nem tapasztal.

Az elszánt akarat embere nem önmagát látja tettei középpontjában, hanem mindig az összességet, a többség célját, mások segítését és az összességért való küzdelmet.

A történelem nem egy nagy alakjáról kapásból elmondhatjuk mindezt.

Akadnak bőven ilyen emberek a „közkatonák" között is szerencséjére a múltnak és a mindenkori jelennek.

Ezek sorába tartozott Klinkenberg kapitány is.

Embersége, becsületessége messze társai sorai elé állította.

Egyszerű volt és puritán, rajongója a mesterségének, elszánt harcosa az igazságnak. És mekkora volt csalódása a haditengerészetnél, amikor ő, a lelkes rajongó, a zászló becsületéért küzdő ember rájött arra, hogy nem más, mint a legjobb esetben egyszerű eszköz egy ország hatalmi céljaira, egyúttal az egyéni pecsenyesütők véletlen támogatója.

Ezért csapott össze — még flottaszolgálatuk idején — Hudson és Klinkenberg. Hudsonben két egyéniség keveredett: a hódító katona és a gyarmatosító kereskedő. Az elsőt megtalálta a flottánál, a másodikat a klipperhajózásban. Mint katona ott volt Hong Kong annektálásánál, több kínai kikötő lövetésénél, az indiai akcióknál, mindenütt, ahol zsákmányolni és pusztítani lehetett. A klipperhajózásban, vagyonos családja támogatásával, megtartva flottaszolgálati rangját, vagyonra tett szert.

Fiatal kadét kora óta egy embert gyűlölt különösen: Klinkenberg kadétot. A két fiú, a sors különös akaratából, a szolgálat különböző helyein összetalálkozott, majd elkerült egymástól. Az összetalálkozások mindig háborúskodásokhoz vezettek. Első összecsapásuk az Óceán fregatton történt, kadét korukban. Az angol haditengerészetben uralkodó szörnyű fegyelmi állapotok — amit még a nagy Nelson admirális sem tudott megdönteni — lehetővé tették, hogy az alig tizenöt-tizenhat éves kadét ítélkezzen felnőtt, matrózsorban levő emberek felett. Hudson az Óceán fregatton mutatta meg kegyetlen jellemét: hazug vád alapján megkorbácsoltatott két tengerészkatonát, akik közül az egyik belehalt sérüléseibe.

Este a kadétok szállásán Klinkenberg kadét ökölpárbajra hívta ki Hudson kadétot.

A két fiú — egy életre szóló gyűlölet porát verve fel — tizenöt-húsz társa karéjában megvívta csatáját. Mind a ketten alapos sebeket szereztek, a hajó felcsere kötözte be őket. Ha nem a neves Collingwood, Nelson volt hadnagya a hajóraj commodorója, akkor Klinkenberg kadétot „legénységi állományú védelméért" elítélik, és kicsapják a haditengerészetből, így mindössze áthelyezték az Óceán fregattról egy, a ködben, viharban szolgálatot teljesítő csatornajelző (avizó-) hajóra, kadétidejét megtoldva egy évvel.

Múltak az esztendők. Hol itt, hol ott, de időnként a két ember összetalálkozott egymással. A legutolsó találkozás az Eurialos fregatton történt, szolgálat megtagadása vádjával. A vádat Hudson hadnagy terjesztette a parancsnokok tanácsa elé Klinkenberg hadnagy ellen.

-- Azon a napon az Eurialos az én parancsnokságom alatt állt — hangzott a vád. — Utasítást kaptam a tengernagyi hajótól, hogy lövessek két falut Hong Kong szigete közelében. Ez megtörtént, majd úgy rendelkeztek, hogy Klinkenberg hadnagy parancsnoksága alatt három kutter szálljon partra, perzselje fel a falvakat. Ezt az utasításomat Klinkenberg hadnagy megtagadta! Tudomásom van arról is, hogy Klinkenberg hadnagy a tisztikarban lázító kijelentéseket tesz, becsmérli hazánk gyarmati hódításait, híve az alsóbbrendű, színes embereknek ...

A parancsnokok tanácsa úgy intézkedett, hogy Klinkenberg hadnagyot a tengernagyok tanácsa elé rendeli. A legközelebbi fregatton Klinkenberg már mint őfelsége a királynő foglya tért vissza az óhazába. A tengernagyok tanácsa a Triumph sorhajón ítélkezett Klinkenberg felett.

— Rangjától megfosztani, kardját elvenni! — hangzott az ítélet főbb része.

A két ember gyűlölete ettől kezdve végleges lett.

Klinkenberg tudta, hogy katonai pályafutásának végét Hudsonnek köszönheti. Hudson hadnagy tudta, hogy Klinkenbergben halálos ellenfelet szerzett, ö halálos ítéletben reménykedett, de nem számolt azzal, hogy a tengernagyok tanácsának elnöke ugyanaz a Collingwood lesz, aki rokonszenvezett Klinkenberggel, s ismerte a gyűlölködés hátterét.

Úgy hozta a sors. hogy a két ellenfél a klipperrally nagy versenyén összetalálkozzék.

Amikor Klinkenberg elhatározta, hogy történjen bármi, de felkutatja Tahar bej kapitányt, emberi nagyságát újból bebizonyította.

Kutatott utána.

Napról napra járta a Min folyót, eljutott a vízi városba; onnan tovább — a mocsárvidékre. Az első támpont — bármily különös — a harmadik Lin-féle üzenet volt.

Az aranyhalat nem selyemzsinórral kötötték össze, hanem egy háncsféle zsinórral, amilyet csakis egy helyen, a Halottak Szigete nevű mocsárterületen fonnak a halászok, a bárkakészítők, a kosarasok.

A Halottak Szigete joggal viselte nevét.

Valóban a halottak laktak itt, túl Fucsou városi részén, egy nagy, messze elnyúló mocsár magányában, különös faluban

A kínai vallási szokások előírták, hogy a gazdagok csakis akkor temethették el végleg halottaikat, ha a papok — földi és égi jelek, kabalisztikus tapasztalatok alapján — kiszámították a temetés időpontját. Néha egy vagy két év is eltelik, amíg a papok szerint erre sor kerülhet. A halottnak erre az időre lakást kellett bérelni a Halottak Szigetén, ahol egyik halotti házikó a másik mellett sorakozott. A házat berendezték a legszükségesebb bútorokkal, asztallal, székekkel, függönyökkel, füstölőkkel, a kínai gyász jeleivel. A Halottak Szigetén legalább kétszáz ilyen ház volt található.

A vallási felfogás szerint — az őrökön kívül — élő ember csakis akkor léphette át a halottak városának küszöbét, csakis akkor mehetett át a szigetre, ha elhalt rokonát, hozzátartozóját akarta elszállítani.

A Lin üzenetének aranyhalát átkötő háncszsinór fehérre volt festve, benne vékony aranyszál a dísz.

Klinkenbergnek feltűnt a zsinór, a szokatlan szín és fonási forma.

Hűséges „kutyája", a kalodából megmentett Mao Ta-ko és az egyik kormányos, a komoly Khan Mai volt a kísérője. Hogy elkerülje a feltűnést, maga is átalakult kínaivá. Nem ment nehezen. Megrövidítette szakállát, lestuccolta bozontos szemöldökét, s elővette régi, kedvelt tudományát. Még tengerészkadét korában azzal szórakoztatta a társait, hogy megnevettette őket átalakulóképességével. Percek alatt maszkírozta magát arab árussá, indiai kígyóbűvölővé, tuareg harcossá, ceyloni gyöngyhalásszá, kanadai indiánná, szicíliai olasszá, spanyol öszvérhajcsárrá, kínai halásszá vagy mandarinná.

Most az volt a feladat, hogy kínai legyen, öreg, töpörödött kínai bácsika, aki elkíséri fiait, vejeit a vásárlásra. És mivel nagyothall, az sem túl nagy baj, hogy inkább vigyorog, hümmög, dünnyög, semmint beszél.

Természetesen a giggen így nem mehettek be Fucsouba. A gigget kikötötték a pagodai rév felső részén — benne az őrség, a Herceg és Simba — azután szekeret kerítettek, és Fucsouba mentek, ott már várta őket a sampan, amit a teakereskedő kölcsönzött.

És a sampanon elindultak a kutatóútra.

Napról napra, szívósan, kitartóan, a legreménytelenebb helyeket és helyzeteket is kutatva.

Végül a fehér, aranyszállal beszőtt zsinór mintha fellebbentette volna a teljes, mindent elfedő ködöt, amely rendületlenül őrizte Monostory Balázs eltűnésének titkát.

A titkok kiderítése többnyire a véletlen műve.

Ebben az esetben is így történt.

Klinkenberg és két társa a sampanon éppen tizedszer evezett be a vízi város csónaksikátoraiba, és jött onnan ki, szóba elegyedve bárkalakókkal, halászokkal, kézművesekkel, árusokkal, amikor — már éppen reménytelennek tartva minden további kutatást — feltűnt Klinkenbergnek egy mellettük elhaladó csónak.

A csónak halottat vitt.

Négy fehér öltözékű, előkelő férfi és két gyerek ült a hosszú, szokatlan alakú csónakban. Középen egy henger alakú koporsó jelezte a férfiak fehér öltözékén kívül, hogy a csónak halottat visz.

— Menni Halottak Szigetére — dünnyögte Mao Ta-ko. Klinkenberg felfigyelt.

Főleg azért, mert a koporsó pontosan olyan fehér, aranyszálas zsinórral volt átkötve, mint amilyen a harmadik aranyhalat tartotta össze.

— Utánuk — intett embereinek Klinkenberg —, de vigyázva, feltűnés nélkül. Vigyázzatok, barátaim!

Mao Ta-ko bólintott.

Khan Mai biztatóan elmosolyodott.

A gyászoló férfiak és gyerekek odaát csendesen beszélgettek, az evezősök komoran, fáradtan végezték feladatukat.

A csónak a nádas felé siklott, ott bekanyarodott egy elég széles vízi útra, majd továbbhaladt. Lassan összeborultak a vízi utat szegélyező fák, tamariszkuszok, hatalmas nádszálak. Az útból ösvény lett. Klinkenbergék csónakja minden feltűnés nélkül követte a halottas csónakot.

Végül tisztás következett, aprócska öböl, benne kikötőféle palló.

A kikötő mögött egy csomó kicsi ház, a halottak szállása.

Ez volt a Halottak Szigete.

Néhány papi öltözékű férfi állt a palló szélén, várták a csónakot.

Az egyik pap tömjént égetett, és a nehéz illat ráborult az egész öbölre.

A gyászolók csónakja a pallóhoz ért.

Klinkenbergék sampanja valamivel a palló mögött, két hatalmas babérfa között felfutott a partra.

— Vigyázzatok, fiaim! — rendelkezett Klinkenberg. — Ha kérdik, mit keresünk itt, Mao Ta-ko mondja: halászok vagyunk, eltévedtünk, pihenünk.

— Lenni parancs jó — intett Mao Ta-ko. De egyelőre senki nem törődött velük.

A papok vagy arra gondolhattak, hogy az idegen sampan a halotthordozókhoz tartozik, vagy a fogadtatás szertartása annyira lekötötte figyelmüket, hogy még csak tekintetre se méltatták Klinkenbergéket.

A halott gazdag és előkelő lehetett, mert ünnepélyes hajlongások között emelték ki a koporsót, tették le a pallóra, utána imákat mormoltak, végül aranykerekű, díszesen lakkozott targoncára tették, és elindultak vele — a gyászolóktól kísérve — a házikók felé.

A csónak az evezősökkel visszafordult, és eltűnt a nádas között.

A fák között madarak füttyögtek, a vízen mandarinrécék úszkáltak.

A targonca zörgése is elhalt.

Klinkenberg feltápászkodott a sampan fenekéről, és elhatározta, ha már ilyen szerencsésen sikerült partot érniük a Halottak Szigetén, körülnéz egy kicsit. Többször hallotta már, hogy ezekre a különös halotti pihenőhelyekre nem engednek be senki idegent, sőt, a hozzátartozókat is csak rövid időre, kísérettel.

Annál nagyobb volt tehát a meglepetése, hogy ezúttal semmiféle ellenállásban nem részesültek.

Kilépett a partra, nekitámaszkodott az egyik babérfának, és ... gondolkozott.

Gondolkozott azon, hogy tulajdonképpen mit is akar itt, a Halottak Szigetén.

Valami furcsa, megmagyarázhatatlan hang azt súgta neki, hogy itt kell keresni, kutatni Monostory Balázs kapitány után.

A zsinóron kívül semmi támpont nem volt, ami ezt alátámasztotta volna. Sőt elképzelhetetlennek tűnt, hogy a Fekete Pirátok itt tanyázhatnak, vagyis egyik csoportjuk ezt a szigetet jelölte volna ki búvóhelyének.

Pedig az aranyhalat itt köthették keresztül az arannyal beszőtt fehér zsinórral. És azt az aranyhalat ha nem is Lin admirális, de az ő megbízatásából küldte valamelyik pirát!

Ebben olyan biztos volt, mint ahogy tudta, hogy a fa, amihez támaszkodik — babérfa.

De hol a további nyom, amin elindulhatna?

Klinkenberg (vagyis ebben az esetben egy töpörödött, görnyedten járó, nyöszörögve lépkedő emberke) elindult, hogy körülszimatoljon. Ho úr — így keresztelte el önmagát.

Mellette a „hű kutya", Mao Ta-ko lépkedett.

A kormányos a csónakban maradt, apró hálójával figyelmesen halászgatott, mint akinek ettől függ élete, sorsa.

Töméntelenül sok varjú szállt fel a kikötő mögötti tisztásról.

Károgva, rikoltozva rebbentek fel, s a környező fák ágaira telepedtek

A tisztás mögött már a halotti házacskák sorakoztak.

A legtöbbnek ajtaján színes papírszalagok, lampionok hirdették, hogy a háznak lakója van.

A házak közötti utcácskában kőlámpások égtek. Itt a tömjén helyett olajbűz telepedett rá mindenre.

Az előbbi menet teljesen eltűnt, valahol a házsorok legtávolabbi részén.

— Jönni emberek! — súgta Mao Ta-ko. Klinkenberg még jobban összegörnyedt, sántikált. Derékig meztelen, munkásféle férfiak közeledtek, nagy nevetéssel. Az egyik rácsapott Klinkenberg vállára.

— Lassú már a lábad, öreg! — ezt mondta kínai nyelven: Ho úr megfordult, kedvesen visszaintett, mint akinek igen tetszett a megjegyzés.

A munkások továbbmentek, amikor az egyik visszafordult. Rájuk kiáltott, hogy álljanak meg.

Mao Ta-ko megkérdezte:

— Mit akarsz, tiszteletre méltó rokonom? A munkás hozzájuk lépett:

— A hajóról vagytok?

Mao Ta-ko néhány pillanatig tétovázott. Most mit mondjon? A kapitány adta a süketet, különben se sokat értett a munkás gyors beszédéből.

— Onnan, tiszteletre méltó barátom.

A munkás legyintett „Ho úr" felé, mint aki tudja, hogy süket emberrel bajos szót érteni, és közelebb lépett a „hű kutyához".

— Átadnál egy üzenetet, tiszteletre méltó rokonom?

— Szívesen, barátom, testvérem.

A munkás Mao Ta-ko füléhez hajolt:

— Tudasd a „Kapitánnyal", ideje lenne továbbmenni, mert a papok közül többen az istenek büntetésétől félnek;

— Félnek, tiszteletre méltó rokonom?

— Tudod, a papok bolondok. Azt tartják, mert énekeltek meg nevettek, hát felbőszítitek a halottak isteneit. De hát vigyázzatok, a papok hatalma nagy!

— Bizony, bizony, helyes, hogy szólsz, barátom.

— Megmondod a „Kapitánynak"?

— Megmondom, testvérem.

— Azt is mondd meg, hogy mindezt a „Csavargó" üzeni a „Kapitánynak". Tudod, egynéhány kes jól jön az üzenetért. Megmondd, barátom!

— Megmondom, testvérem.

A munkásember cinkosán nevetett:

— Nem ok nélkül kaptam ám a Csavargó nevet! Ti adtátok, sok mindent kilestem, jelentettem.

Ezzel meghajolt, s a többiek után szaladt.

Hosszú ideig néztek utána.

Mao Ta-ko lekuporodott egy kőlámpás mellé, mint aki csodálja a fényt. Klinkenberg ugyanígy tett.

Mao Ta-ko szóról szóra elmondta a beszélgetést. Klinkenberg bólogatott.

„Kapitány" ... „Csavargó" ... „Jelentettem" … „Lestem"... Mi más ez, mint a Fekete Pirátok közelsége?! ők adnak fedőneveket, és ki másnak lehet jelenteni, ha nem nekik?

Kedve lett volna nagyot rikkantani, és amúgy Klinkenberg-módon még nagyobbat nevetni. A fehér zsinór mégiscsak közelebb húzza a titokhoz!

Okosságát, bölcsességét bizonyította, hogy egy pillanatnyi kételye sem volt: közel került azokhoz, akiket keresett.

Most csak az a fontos, hogy életben találja Monostory Balázst, és főleg: megtalálja! Hiszen az eltelt napok alatt jó néhányszor tovább vihették. Főleg ez az utóbbi nyugtalanította, mert ismerte a pirátok és minden ázsiai rablóbanda szokását. Ha valahol raboltak, fosztogattak, igyekeztek a legsürgősebben továbbállni.

Abban nem kételkedett, hogy Linnék Fucsouban vagy a közeli területeken „fiókintézete" lehet. A Fekete Pirátok nagy szervezete hatalmas mozgalommá nőtte ki magát. Érdekes módon sem tavaly, sem az idén nem sarcolták meg a klipperhajósokat. Előzőleg Lin admirális többször is elküldte megbízottját a Kastélyba, amikor a kapitányok ott összegyűltek. Rikozoff igazolta a küldött hitelességét. Rikozoff mindent tudott. Természetes, hogy mielőtt Klinkenberg hozzáfogott volna a kapitánytársa felkutatásához vagy legalább az eltűnés körülményeinek kiderítéséhez, a „Sárkányfej" tulajdonosánál érdeklődött, mint olyan valakinél, aki az összes fucsoui és pagodai eseményekről tud.

De Rikozoff — bár vendégeit kifaggatta — nem tudott meg semmit Monostory Balázs eltűnéséről.

— Kapitány uraság, higgy Rikozoffnak! — szabadkozott a volt tengerész és mulatótulajdonos. — Higgyél, igazat mondok, nem tudni meg semmit, de semmit! Rikozoff mindent tudni, ezt nem tudni, esküszik Krisztus hét sebére, kazáni Máriára!

Most a zsinór mintha lassan-lassan mégis gombolyítani kezdte volna Monostory Balázs és társa félelmetes kalandjának titkát...

— Hm, hm! — nézett Klinkenberg kedvesen kínai matrózára, akivel együtt még mindig úgy tettek, mintha csodálnák a kőlámpást. - Hm, hm, azt hiszem, a legokosabb, ha megkeressük magát a „Kapitányt" és a hajóját!

Mao Ta-ko suttogva felelte:

— Lenni, lenni, de hol lenni?! Klinkenberg intett:

— Gyere, Mao! Tégy úgy, mintha nagyon segítenél. Nézz csak hátra!

Nyögve, fogcsikorgatva, siránkozva azon igyekezett, hogy feltápászkodjék a lámpa mellől.

Mao Ta-ko igyekezett felsegíteni, közben — persze kínai nyelven — buzdítgatta:

— Ugyan már, tiszteletre méltó apám, térj magadhoz! Állj már lábra! Nem vagy olyan öreg, hogy így nyöszörögj!

Három fehérbe öltözött pap ért melléjük. Azok közül valók voltak, akik a halottas csónakot fogadták.

— Mit kerestek itt? — mordult rájuk az egyik pap, idősebb, szigorú ember.

— Nagyuram — lihegte Mao Ta-ko — halászok vagyunk Fucsouból, kikötöttünk, mert tiszteletre méltó apám szeretett volna itt körülnézni...

Az idős pap felhördült:

— Takarodjatok! Itt nincsen helye semmiféle körülnézésnek! Itt az néz körül, aki meghal! Tiszteletre méltó apád még él! Takarodjatok!

Klinkenberg kedvesen nevetgélt, hajlongott.

— Egy kicsit bolond az apám, tiszteletre méltó uraság — dadogta Mao Ta-ko, tudva, hogy a bolond ember a papok előtt is előnyt élvez.

— Jó, jó — morogta enyhébben a pap, továbbtuszkolva őket _:— jó, jó, de azért innen menni kell! Az istenek újból megharagszanak ránk, és nem tudunk temetni! Kegyeskedj, derék bolond apó, a szigetről továbbmenni!

És itt Mao Ta-kónak olyasmi jutott az eszébe, ami miatt később sok dicséretben volt része.

— Tiszteletre méltó pap úr, ugyan mondanád meg, hol találjuk azt a hajót, ahol folyton ordítoznak, nevetgélnek, énekelnek az emberek. Élelmet hoztunk a számukra, azért is kerültünk ide a Halottak Szigetére.

A pap kifakadt, két társa szorgalmasan bólongatott hozzá:

— Ó, a bitangok! Rikoltozásaikkal elűzik innen a jó szellemeket! De most majd elűzzük mi innen őket! Haramiák, csibészek, gazemberek! Itt ütöttek tanyát a sziget mellett! — A fűzfákon túlra mutatott: — A berek mélyén horgonyoznak. Ott bújtak el, csak az istenek tudják, miért! — Ezzel kegyesen intett: — Menjetek innen tovább, tiszteletre méltó bolond bácsika! Menjetek, mert most akarjuk kiengesztelni a szellemeket, akik hónapok óta nem engednek eltemetni senkit! Pedig halnak mások is Fucsouban, derék, gazdag polgárok!

— Menjetek! — nógatta barátainkat a másik két pap is. — A főbonc derék úr, nem akar megbántani senkit!

— Megyünk, tiszteletre méltó nagyuram — hajlongott Mao Ta-ko, és azon igyekezett, hogy felsegítse lépten-nyomon rogyadozó apját. — Megyünk, és köszönjük a jóságodat. Köszönjük!

Összekapaszkodtak, elsántikáltak

A fánál Klinkenberg még szándékosan megcsúszott, elesett, derékig belepottyant a vízbe!

— Jaj, jaj, öreg ember vagyok! — siránkozott.

A főbonc, aki két társával a kikötőpallónál felállított istenszobrokhoz lépdelt, sajnálkozva visszanézett.

— Gyerünk — súgta Klinkenberg, amikor az odasiető sampanra beemelték. — Ennél többet bajosan tudhatunk meg!

Amikor a sampan az ösvény nádasfalához ért, intett:

— Állj! Embereihez fordult:

— Fiaim, elérkezett az idő, hogy okosan, semmit el nem sietve cselekedjünk. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem..., de én azt hiszem, hogy nem az a bizonyos koreai hajó a börtöne a kapitánynak. Majd elválik. De addig is figyeljetek ide! Kievezünk, megnézzük a hajót. Ha azt érezzük, hogy sejtelmünk nem csal, akkor elrejtőzünk valahol, és — megkíséreljük a lehetetlent! Már csak két napunk van, holnap éjfél után indul a flotta. És nekünk is indulni kell!

A két kínai hajós komolyan figyelt, majd intett:

— Indulni, captain! Klinkenberg folytatta:

— Mao a kormánynál evez. Én a fenéken fekszem, alszom, de azért látni is fogok! Te, Khan Mai, a csónak orrában kuporogsz, nézed a vizet, mintha azt lesnéd, miféle halak akadnak a berekben. Kezedben a kosár, a háló, ne felejtsd el! A hajóra rá se nézel, amikor elhaladunk mellette.

— Rá se nézni, captain.

— Te, Mao, csak evezel, lomhán, lustán, hiszen meleg van, büdös meleg.

— Lenni büdös meleg, captain.

— Induljunk!

A sampan elvált a nádfaltól. Mindenki elhelyezkedett Klinkenberg parancsa szerint. Mao álmosan, pislogva, ásítozva evezett; Khan Mai a vizet nézte, emelgette a dobóhálót. Klinkenberg — Ho apó — a fenéken feküdt.

A nádas mélyén vízimadarak rikoltoztak.

A tisztásokról kacsák, szárcsák, gémek, pelikánok, kócsagok rebbentek fel, vagy szaladtak tova a vízen.

A berek mélye pompás rejtek lehetett bárki számára.

— Lenni hajó ott! — súgta Mao Ta-ko. Klinkenberg kicsit megemelte a fejét.

Alig két-három kőhajításnyira, nagyobb tisztás szélén, a Halottak Szigetének déli, megnyúlt csücskénél horgonyzott az a dzsunka, amit már akkor láttunk, amikor követtük Monostory Balázsék sampanját, egészen a sampan süllyedéséig.

A koreai dzsunka.

Gyékényvitorláit összetekerték, a gyékénysátrat kifeszítették, ami azt bizonyította, hogy a dzsunka és utasai hosz-szabb pihenőt tartanak.

Amikor a sampan kikanyarodott a tisztásra, a kormánylapátnál kuporgó ember felállt. Ugyanezt tette még két ember, az egyik a hátsó árbocnál kuporoghatott, a másik a dzsunka orrában.

Felálltak, szemügyre vették a sampant, fegyverüket — elöltöltő kovás puskákat — az érkezők felé emelték.

Klinkenberg figyelt.

A vitorlás szabályos koreai dzsunka, nehezebb, otrombább a kínainál, de talán tengerállóbb. Árbocai hihetetlenül magasak, hogy a gyékényvitorlák elvigyék a vaskos hajótestét.

— Nyugalom — sziszegte Klinkenberg, és oldalt lökte magát, mint aki álmában helyezkedik.

Mao visszasuttogta:

— Lenni nyugodt, captain.

Khan Mai egy szót se szólt, nagy-nagy figyelemmel nézte a berek szennyes, iszaptól és rothadó növényektől, állati ürüléktől és felfordult halaktól bűzlő vizét.

... Előttünk van tehát újból a koreai dzsunka.

Az a hajó, amelynek sikerült a legteljesebb titokzatosságba merülnie.

Különös módon egy képzeletben felgombolyított zsinór hozta el idáig Klinkenberg kapitányt és kínai tengerészeit.

... De hát nézzünk csak vissza, idézzük magunk elé azokat a perceket, amikor Monostory Balázs előtt elhomályosodott a világ.

Érezte, hogy összerogy. Érezte, hogy minden erejét elveszti. Érezte, hogy ütést kapott, de nem tudja, honnan, mely irányból, kitől.

Nagy békesség szállt a szívére, mintha minden, de minden befejeződött volna.

A múlt, a jelen és így a jövő is.

... Amikor magához tért, az első, amit észlelt, az volt, hogy a fekhelye kemény, és a teste elgémberedett. A feje zúgott, fülében állandó sustorgást hallott, a torka kegyetlenül kiszáradt. A szíve hol lassan, hol erősen vert. Csuklója a legkisebb mozdulatra erősen fájt. Ebből arra következtetett, hogy megkötözték. Így is volt. Karját hátraszorították, csuklóját feszesre húzták. Lábait, a bokánál, ugyancsak átkötötték.

Monostory nehéz helyzetekben mindig higgadtan, okosan viselkedett. Tudta, hogy addig, amíg nem tér teljesen magához, nem szabad mozdulnia.

Fejében egymást kergették a gondolatok.

Már az első pillanatokban rájött, hogy a koreai dzsunka foglya. Hogy a dzsunkán van, és nem máshol, elárulta ez áporodott hajóbűz, a patkányszag, a fenék poshadt, rothadó vízszaga, a fahajók jellegzetes, szünet nélküli recsegése, a fenékdeszkákban mocorgó, rágcsáló, fúró, száznyi szú pattogása, percegése, de még inkább a lassú, egyenletes imbolygás.

Fogoly a koreai dzsunkán!

A dzsunka pedig nem tartozhat máshová, mint a Fekete Pirátokhoz. Meg kell adni, a tőrbecsalás kitűnően sikerült. Mivel soha nem volt elfogult, ebben az esetben sem tért el felfogásától. Elismerte, hogy a simulékony gazember, a Vampu nevű tolmács kegyetlenül becsapta őket. Főleg őt, Monostory Balázst, sok haditett részesét és kivitelezőjét, ami bizony nagy szégyen. De még inkább: nagy, rettentő nagy baj. Könnyelműsége, a fellépő fenegyerekeskedő hangulat életébe került egy olyan embernek, aki számára a családot és egyben a hazát is jelentette. Porkoláb Péter — ebben nem kételkedett — nem él már.

Keserűség, önvád rohanta meg.

Hiszen éppen Porkoláb intette, hogy a Min folyón átvezető sampanút számukra szörnyű drámát rejt.

Porkoláb Péter. Képtelen volt belenyugodni, hogy nem hallja a hangját, zsörtölődő beszédét, nem kérheti ki a véleményét, nem bízhat rá semmit, nem lesz mellette a segítő kéz, a baráti szó.

Érezte, hogy teste sok gyötrődése ellenére ismeretlen szellem megszorítja a torkát, a szeme fátyolosodra kezdett.

Testét megrázta a zokogás:

— Péter, jó barátom! Drága Péterem!

Eszébe jutott, hogy hűséges embere őt — élete utolsó percében — Balázsnak szólította. Ezzel, az örök elválás percében, testvéri közelségbe kerültek.

Majd hirtelen, önmaga számára is meglepetésként, úgy érezte, hogy üvöltenie kell, tombolni, tépni, zúzni.

Felordított:

— Hé, zsiványok, gazemberek! Hé! Emberek, ide, hé! Angol nyelven kiáltott.

Majd ereje teljes megfeszítésével igyekezett a gúzsból kiszabadulni. Karját, lábát megfeszítette, fejét hátravetette, hátát macskaként meggörbítette.

Világéletében erős, ruganyos, ügyes tornász volt, ezért minden fájdalma ellenére is elérte, hogy a gúzs engedni kezdett.

Csak egy darabig. Éppen annyira, hogy kibújni mégsem tudott a kötelékből. De a szorítás enyhült.

Dobogó szívvel, lihegve, nyögve pihenőt tartott. A feje búbjától a bokájáig elöntötte a veríték.

— Hé, gazemberek!

Semmi, de semmi válasz nem érkezett. Pedig hallott hangokat. Majd újból csend lett..

Azon igyekezett, hogy feltápászkodjon.

Többször visszaesett. Végre eltuszkolta magát, falhoz ért, s a rücskös, kidolgozatlan hajófalhoz szorítva hátát, meggörnyedt testtel valahogyan feltérdelhetett.

Ebben a testtartásban, térden haladva, előrebukva, de egyensúlyát mégis megtartva, egy rés felé igyekezett, ahonnan némi fény szivárgott be a sötét helyiségbe.

Ereje végső megfeszítésével érte el a rést.

Szemét odaszorította, semmi külön'öoot nem látott. De legalább kitapasztalta, hogy a fény egy ajtó hasítékán szivárog be, de az sem napfény, hanem inkább derengés.

Ebből arra következtetett, hogy börtöne a dzsunka fenekén lehet.

Majd elszántan, dühösen a vállát az ajtónak vetette, és amennyire erejéből tellett, odavágta magát a deszkákhoz. Tudta, hogy a dzsunkák sorsa már akkor megpecsételődik, amikor vízre eresztik őket. A kínai hajós nem ismeri' a javítást, az alkatrészek kicserélését. Az ajtó' nagyot roppant, eresztékei felsírtak.

— Hé, gazemberek!

Hirtelen léptek hallatszottak, mint amikor valaki sietve ledobja magát a hajólétrán.

Egy dobbanás, majd még egy és még egy.

Utána még több.

Az ajtó kivágódott.

Monostory Balázs előredőlt, szinte kiesett az ajtón.

Ugyanakkor máris beléje kapaszkodtak, és visszalökték börtönébe.

Világosság támadt.

Egy kisebb és egy nagyobb lámpást tartottak be a helyiségbe.

A feléje hajoló arc ismerős volt.

Vampu, a tolmács állt előtte.

Az alázatos, kegyeskedő mosoly eltűnt az arcáról, helyette gúnyos, lenéző szemek tekintettek a padlón fekvő tengerészre.

— Követelem, hogy azonnal engedj szabadon! — ordította Monostory Balázs. — Semmi jogod, hogy így bánjatok velem, és fogságban tartsatok!

Vampu hátraintett.

Egy székecskét emeltek be a helyiségbe.

Majd valami ruhafélét, amit Vampu magára öltött.

Az első percekben Monostory Balázs szeme káprázott, de amikor kezdte megszokni a szokatlan világítást, amit a lámpák okoztak, joggal elcsodálkozott.

Vampu hasonló fekete köntöst öltött magára, mint amilyet az első alkalommal Lin admirálison látott Monostory Balázs. Az arcát azonban nem kendőzte el, mint az ázsiai tengerpart nagy hírű veszedelme.

A fekete köntös díszes volt, csillogó. Tele aranyból szőtt sárkányokkal, lepkékkel, madarakkal.

A koreai dzsunka kalózhajó volt, Lin hajója!

Ezt elsősorban is a Vampu mellén díszelgő aranyhal bizonyította. És még azt is bizonyította, hogy Vampu megkülönböztetett személy Lin admirális kalózhadában. Nagyon kevés főkapitányt, alvezért, admirálist illetett meg az a jog, hogy ruhájukon Lin jelvényét, az aranyhalat viselhessék.

Vampu leüli a székre.

Egyszerre ki világosodott a helyiség. Kócos, viharvert fejek tekintettek át Vampu vállán.

— Nem Vampunak hívni. Hívni Kapitánynak — szótagolta lassan, kimérten, fensőbbséget hirdetve az az ember, aki a két magyart felcsábította a dzsunkára. — Lenni Lin barátja, híres barátja.

Monostory dühösen nézett a kalózra.

— Megöltétek leghűségesebb társamat! Engem fogságban tartotok! Engedjetek el!

Vampu megvonta a vállát.

-- Nem. Lin üzenni: fehér kapitány maradni fogságban. Maradni, majd Lin üzenni, mikor szabadulni! Ezt üzenni Lin, ezt mondani én, a Kapitány.

Ezzel felállt.

Valamit mondott az embereinek, majd Monostoryhoz fordult:

— Kapni enni, inni, ha kérni... — Elmosolyodott, gúnyosan. — Kapitány lenni neked, jan-ku-ce, régi ismerős.

Nevetett.

— Keresni engem, kutatni. Bolond fehér ember! Ha kínai akarni, becsapni fehér ember! Kapitány akarni, lenni kíváncsi hajódra, lenni kíváncsi rád! Kapitány vinni aranyhalat hajódra! Vampu vinni, aki van is, nincs is!

Már ment volna kifelé az ajtón, amikor visszafordult:

— Ez az ember lenni a te őröd. Öreg kalóz. Nem félni senkitől. Ha szökni jan-ku-ce, őr lelőni! Megértesz? Ha éhes, szomjas, őr adni enni, inni. Őr lenni öreg kalóz, nem félni, nem! Őrt hívni Fehér Majom.

Ezzel. Vampu, vagy ahogy önmagát nevezte, a Kapitány, kilépett Monostory börtönéből. A többiek, akik mögötte sorakoztak, követték.

Egy ember maradt csak bent, az őr, a Fehér Majom.

Ha Monostorynak nagy kedve lett volna derülni, akkor most derülhetett volna.

A név találó volt. Az ember, akit a Kapitány az őrzéssel megbízott, inkább majom volt, mint ember. Kínai létére az arca teljesen fehér lett volna, ha nem borítja sűrű szőr, ami a kínaiaknál ugyancsak ritkaság. A szőr nem olyasféle volt, mint Klinkenberg szakálla. Ritkásan nőtt, mégis tömötten hatott, mint a majmok szőre. Ezért is nevezték Fehér Majomnak. Valami keveset kotyogott angolul, ami azt bizonyította, hogy Hong Kong-i vagy környékbeli lehet.

— Enni?

Monostory megrázta a fejét: nem.

— Inni?

— Igen, adj.