Az őr. kinyitotta az ajtót, kinyúlt. Agyagkorsót emelt be. Tartotta:

— Inni.

Monostory az első kortyok után érezte igazán, milyen szomjas.

A víz meglepően üdítő, friss volt.

— Víz lenni jó — bólongatott a Fehér Majom. — Lenni jó. Monostory mutatta a csuklóját.

— Vegyétek, le! Itt vagy, szökni nem tudok, vegyétek le! Az őr — közel emelte a lámpát — nézegette a béklyót.

Azután megrázta a fejét:

— Kapitány mondani, nem! Nem, nem, nem!

Ezzel letelepedett az ajtó küszöbére. Kovás puskáját a lába közé vette, a lámpát maga mellé állította.

Igazában ijesztő látvány volt az őr, a lámpa sárgás fényében, mögötte a hatalmas árnyékkal. Sápadt fehérségével, szőrös arcával, mellével, karjával túl világi figurának tűnt. Buggyos nadrág és valami mellényféle volt minden öltözéke.

— Mozdulni bum-bum lenni! — vicsorgott Monostoryra. Előhúzott a nadrágzsebéből egy üres ópiumpipát, azt szopogatta.

Monostory oldalt feküdt, gondolkozott reménytelen helyzetén és a történteken. Volt ideje eltűnődni, meddig bírja a karja a hátrakötött helyzetet és lába a feszítő gúzst... Érezte, hogy most már karja is, lába is teljesen elzsibbadt. De azt is tudta, hogy a kínai ember sokat kibír, türelmes, és nagy szenvedéseket elvisel. Talán azért voltak a kínaiak régi büntetései oly borzalmasak.

Órákig vagy csak percekig feküdt? Arra nem emlékezett, hogy mikor hozták ide le a hajó mélyébe. Hogy a hajó mélyén voltak, azt nemcsak a patkányok cincogásából, a fenékbűzből sejtette, de abból is, hogy jól lehetett hallani a víz kotyogását. Azt is kivette, hogy sustorog a viz. Rövid idő múlva erősebb mozgás támadt. A gyékényvitorlák felhúzása lehallatszott a fenékig, az árbocok remegését átvette a kabin vagy raktárhelyiség fala, fenékdeszkája. Kiáltások hallatszottak, fülsiketítő csikorgás, ami azt bizonyította, hogy Monostory börtöne a kormánylapát közelében, tehát a hajó tatján van.

A dzsunkák nem dőlnek meg annyira, mint az általunk ismert hajófélék. Ezért jóval kisebb a szélre való haladás szöge is. Még így is érezte Monostory Balázs, hogy a dzsunka elindul, bár azt mégsem tudta kivenni, milyen irányban halad.

Lehet, hogy lefelé úszik a folyón, elhalad majd a klipperek mellett, és senki nem sejti, hogy a dzsunka mélyén a Taitsing kapitánya raboskodik!

Beletörődve sorsába, elaludt. Kifacsart helyzetében is képes volt erre, akár a kínai rabok, akik egyedül ezt az orvosságot használják szenvedésük ellen. Aki alszik, álmodik, és az álom jobb, mint a valóság — vallja egy kínai rab mondása.

Monostory így tett. Aludt és álmodott. Álmában megjelent Porkoláb Péter, egyetlen igazi jóbarátja, aki már csak — Volt. Látta az Implacabilét, régi hajóját, valamikori volt parancsnokát, Kucsuk basát, látta a gyűlölt Hudson kapitány feleségét, Gabriela Malatestát, akit elvesztett már a szabadságharc évében, amikor elvesztette hajóját, hazáját és így otthonát is. Mennyi minden és mindenki visszaidéződött álmaiban!

Monostory aludt.

Őre, a Fehér Majom szundikált. Különös és különleges valaki volt ez a kalóz — akinek korát bajosan lehetett volna meghatározni. Állandóan a deszkaajtó előtt kuporgott vagy állt, de nem mozdult el. Néhány perc alvás, szundikálás és néhány perc ébrenlét ezt az embert valóban közel hozta a majmokhoz, az őserdők vadjaihoz, akik nem alhatnak el mélyebben, hiszen száznyi veszedelem leselkedik rájuk.

És ami elég gyakran megtörtént már őr és fogoly között, közöttük is kialakult bizonyos barátságos rokonszenvezés. Egy alkalommal az őr levette Monostory karjáról és lábáról a béklyót. Néhány óra múlva újból feltette.

— Kapitány mondani! — morgott, amikor Monostory tiltakozott. — Ha nem tenni, bum-bum lenni!

Ettől kezdve gyakran levette a gúzst, hogy könnyítsen a rabon. Szolgálatkész volt. Monostory élelme nem volt más, mint vízben főtt rizs, néha benne egy-egy haldarab. Az ital — víz. De annyiszor ehetett rizst, ahányszor éhesnek érezte magát, és annyiszor ihatott vizet, ahányszor megszomjazott. A Fehér Majom készséggel szolgált egyikkel éppen úgy, mint a másikkal. Ha elment, hogy hozzon a rizsből, előbb erősen megkötözte foglyát. Ebből Monostory arra következtetett, hogy a szökés éppenséggel nem lenne nehéz börtönéből. Persze minden segítség és bizalmasabb kapcsolat' ellenére Monostory tudta, hogy őre — ha a helyzet úgy kívánná — azonnal használná tőrét, kését vagy a puskáját, és nem tétovázna, hogy lelője az idegen ördögöt, a jan-ku-cét.

— Ide nézz, Fehér Majom — mondta őrének, amikor erre elérkezettnek vélte az időt —, ide nézz! Látod ezt a tálat?

Rámutatott a rizses tálra.

— Ezt teletenném pénzzel, ha kiszabadítanál innen!

A Fehér Majom arca valósággal elváltozott. Dühös lett, a szeme villámlott:

— Nem, nem, nem! Fehér Majom lenni Kapitány embere! Nem, nem, nem!

Hogyan tud hát innen elmenekülni?

A dzsunka nem ment messzire, mert rövid idő múlva hallotta a vitorlák leszerelését, a horgony csapódását. Érezte, hogy a hajó megáll. Ebből sejtette, hogy a Kapitány a koreai dzsunkát nem vitte le a tengerhez, hanem valahol Fu-csou környékén elrejtette az avatatlan szemek előL

Természetesen arról fogalma sem volt, hogy mennyi idő múlt el fogsága óta. A Fehér Majom nem tudott felvilágosítást adni, hány napja is volt Monostory Balázs a rabja. Őt az idő nem érdekelte, nem is értette a számolást. Egy nap, két nap, három nap — ennél többre nem tellett. Nem érdekelte.

Azért sok mindent megtudott Monostory az eléggé bőbeszédű, ám néha zavaros Fehér Majomtól. Azt, hogy a Kapitány nagy ember, valóban bizalmasa Linnék, s azt is, hogy Lin mellett van egy Nagy Fehér Ember vezére is a Fekete Pirátoknak.

— Fehér ember jönni, elmenni, nagy ember lenni! Nagyobb lenni Kapitánynál! Lenni igen nagy ember!

Monostory faggatta:

— Beszéltél vele?

A Fehér Majom a fejét rázta. Nem, nem beszélt vele.

— Láttad közelről?

Megint csak fejrázás. Nem, nem látta közelről.

— Fehér ember lenni ku-muo-ma.

— Mi lenni?

— Ku-muo-ma. Érteni, ku-muo-ma!

Monostory nem értette. Azután mégiscsak rájött, hogy a „ku-muo-ma" nem más, mint álarc, elkendőzés, az arc elfedése.

— Soha nem látni másként?

— Nem látni, jan-ku-ce. Nem, nem, nem!

Monostory egyre idegesebb lett. Érezte, hogy múlnak a napok. Kétségbeesetten gondolt a hajóra, Klinkenbergre, a klipperekre és a klipperversenyre. Tudta, hogy közeledik az indulás ideje, sőt talán már túl is haladt rajta. És akkor a Taitsing — a bolondos szabályok miatt — nem indulhatott el a rallyn!

Ki más lehet a Nagy Fehér Ember, Lin admirális vezértársa, a vízi rablók tanácsadója, aki még a rablók között is álarccal jár, mint a nyalka Hudson kapitány, őfelsége Anglia királynőjének tisztje, aki a királynő tisztjeit is vágóhídra viszi, ha kell?

Ki más lehet?

És hogy ezen még többet gondolkozzon, a sors gondoskodott arról, hogy alig néhány lépésnyire álljanak ők egymástól, a rejtélyes Nagy Fehér Ember és a fogoly, a kalózdzsunka rabja.

A látogatás olyan váratlan és gyors volt, hogy Monostory Balázs alig tudott magához térni, máris befejeződött.

Hangokra ébredt. Először csak arra figyelt, hogy többen belépnek, majd szemét meglepte az erősödő fény.

Oldalt feküdt, a fenékdeszka kemény padlóján.

Felkönyökölt.

Fényárban, úszott a börtön. Több lámpást tartottak a belépők mögött. Vampu lépett be elsőnek, mögötte egy hosszú, álarcos ember. Első pillanatban Linnék vélhette volna, mert ugyanolyan öltözék volt rajta, sőt ugyanolyan csuklyás álarc is. A ku-muo-ma.

Hogy nem Lin volt, sőt nem is kínai, hanem maga a Nagy Fehér Ember, azt abból állapította meg a dzsunka rabja, mert Vampu, a Kapitány, közel hajolt hozzá, a fülébe súgott. Angolul súgott, s csak ennyit értett belőle Monostory: „Ő az..."

És rámutatott a rabra.

Az álarcos, csuklyás férfi bólintott, de nem szólt, bizonyára azért, nehogy elárulja a hangjával a kilétét.

— Ön európai fehér ember — lihegte Monostory —, sőt azt is tudom, kicsoda! Kérem, lépjen közbe, szabadítson ki innen!

Az álarcos, akinek a mellén ugyanolyan aranyhal díszelgett, mint Vampu mellén, merően nézte Monostoryt, azután mintha felnevetett volna. Majd sietve visszafordult, és a lámpást tartó embereket félretolva, kilépett a helyiségből.

Monostory utána meredt.

— Átkozott gazember! — üvöltötte. Gúnyos nevetés volt a válasz.

Hudson hangja lehetett? ...

Sötétség borult a börtönre.

A Fehér Majom az ajtó külső küszöbénél állt. Lámpását szolgálatkészen feltartva nézett a magas vendégek után. Az egyszerű kalózt valósággal megbabonázta ez a látogatás. Hát hogyne, a Nagy Fehér Ember itt járt, a fogoly tehát magas személyiségek közé tartozhatott!

Valami megvillant a padozaton.

Csillogott-villogott.

Bár a lábát megkötötték, Monostory előredőlt, hogy elérje a fénylő valamit. Elérje, mielőtt a Fehér Majom visszatér és meglátja.

Azt már az első pillanatban látta, hogy a csillogó tárgy érem, katonai kitüntetés lehet.

A szeme a fogság alatt gyorsan alkalmazkodott börtöne gyenge világításához — a legtöbb ember nem is gondol arra, milyen hihetetlenül hamar megszokja szemünk a homályt — pillanatnyi tétovázás nélkül azon volt hát, hogy megszerezze az érmet, eltüntesse szakadozott, ronggyá vált nadrágja zsebében, gondolva arra, hogy az érem még támpont lehet a Nagy Fehér Ember személyének kiderítésénél. Természetesen csak akkor, ha élve szabadul a pirátok rabságából.

Előrekúszott valamelyest, azután valósággial ráfeküdt az éremre, hogy birtokba vegye.

Sikerült.

Az érem, egy zománcozott kereszt, előbb a markába került, majd a nadrágzsebbe.

Amikor a Fehér Majom visszalépett a börtönbe, ő már újból megszokott helyén kuporgott.

— Oldozd fel a kötelékemet — mondta az őrnek.

Az hümmögött, hogy így-úgy, nem lehet, visszatérhetnek a főemberek, de végül is engedett, és feloldotta a béklyót.

— Lenni Nagy Fehér Ember! — büszkélkedett az őr. Monostory megvonta a vállát.

— Gazember, talán még nagyobb gazember, mint Lin!

— Lin lenni nagy ember!

— Miattam lehet! Engedjetek el! Engedjetek szabadon! Vár a hajóm.

Mindezt nem annyira a Fehér Majomnak mondta. Inkább sóhaj volt, ami hangosan kikívánkozott már a száján.

Várja a hajó...

Talán senkiben nem él annyira a hivatástudat, mint a mesterségéért rajongó tengerészben. Monostory rajongott a tengerért és a hajóéit.

Kétségbeejtő érzés volt, hogy saját hibájából, meggondolatlan könnyelműsége miatt elvesztette hű barátját, és most arra kényszeríti Klinkenberget, hogy klippere ne indulhasson a nagy teaversenyben.

Biztos volt benne, hogy Klinkenberg keresteti, de maga is érezte, nem lesz könnyű feladat megtalálni a koreai dzsunkát Fucsou ezernyi dzsunkája között.

Majdnem elképzelhetetlen feladat még Klinkenberg számára is!

— Inni? Enni?

Intett, hogy inna. A szomjúság állandóan gyötörte.

A Fehér Majom feltápászkodott.

Megoldotta kötelékét.

Kilépett az ajtó elé, hogy bevegye a korsót.

Átvillant Monostory agyán: mi lenne, ha leütné az őrt, és megkísérelné a szökést?

Kétségbeesve vette észre, hogy erre is képtelen. A gúzs annyira elgyengítette karját, kezét, lábát, hogy alig tudna néhány lépést tenni.

Arra jutott ideje, hogy megnézze a lámpa gyatra fényében a zománcozott keresztet.

Felismerte: kék-fehér csíkkal keretezett, középen oroszlánfejjel és királyi koronával ékesített György-keresztet veszített itt el az idegen.

Igyekezett maga elé idézni Hudson alakiát, amikor látogatást tett a Taitsingon. Kitüntetések ragyogtak a mellén.

Vajon közöttük volt ez is?

Erre nem emlékezett.

Mégis egyre jobban érezte, hogy a látogató nem lehetett más, mint Hudson kapitány. Reá vallott, hogy teljes kapitányi díszben jött Fucsouba, vagyis ide a dzsunkára, a kíváncsiságtól hajtva, hogy valóban elfogták-e a Taitsing kapitányát, és megfelelő őrizetben van-e a klipperek indulásáig. Ez is Hudsonre vallott, aki csak saját magának hisz, másoknak nem.

Megdobbant a szíve: bár ez a semmitmondó érmecske lenne a keresett és titokzatos tengeri haramiának, a Fekete Pirátok alvezérének, Lin legfőbb tanácsadójának leleplezője!

Majomszerű őre eléje tartotta a korsót:

— Inni!

Ekkor határozta el, hogy követi a szabadulásra vágyó rabok ősi szokását: az alakoskodást. Mindent elkövet, hogy gyengének, betegnek tűnjön, nehogy bárki is arra gondoljon, hogy a rab képes a szökésre.

Szökni kell — határozott Monostory. — Szökni, ha nem késő a hajó indulásáig, szökni, mert itt az ideje — hogy az érmet odadobhassa Hudson elé: „A magáé ez, kapitány?!"

És ekkor felrémlett előtte Gabriela Malatesta arca. (Ugyan hányszor immár a fogság alatt?) Látta a nemes vonásokat, a szép, klasszikus olasz arcot. És megint csak azt mondta: nem érti, hogyan lehetett a csupa jellem Gabriela Malatesta egy kettős életű brávó felesége ...

Ugyan mit tegyen majd, ha a sors kegyes lesz hozzá, és újból találkozik a rajongott nővel, mit tegyen majd? Felfedje gyanúját?

A Gladiátor tisztjeinek elrablása sem lehetett egyedül Lin ötlete. Mielőtt ugyanis elindult volna szerencsétlen fucsoui kirándulására, hallotta éppen, hogy jelentkezett egy rejtélyes küldött Hong Kong angol parancsnokságán, és közölte: megfelelő váltságdíjért hajlandók a pirátok elengedni őfelsége Gladiátor hadihajójának elrabolt tisztjeit. A „megfelelő" váltságdíj óriási összeg volt: fejenként ezer angol font! A rejtélyes küldött üzenetét ugyanúgy aranyhalban juttatta el a katonai parancsnokságra, méghozzá Harding parancsnok asztalára, mint ahogy Klinkenbergék kapták meg Lin ultimátumait.

És hogy semmi kétely ne legyen az aranyhal hitelében, a Lin aláírásával küldött levélen ott sorakozott a Gladiátor elrabolt tisztjeinek aláírása!

Talán a György-kereszt hozzásegít majd a titok kiderítéséhez: ki az, aki fehér ember létére elmondhatja, hogy alvezére a Fekete Pirátoknak.

— Enni?

Monostory alig lehelve mondta:

— Enni.

És kimerültén nyögött, alig emelve fel fejét, siránkozva, nyöszörögve:

— Igen, barátom, adj enni!

A Fehér Majom ránézett, méregette.

Azután mintha szánalom indult volna meg szívében, ráveregetett a rab kapitány vállára:

— Enni kapni, inni kapni. Fehér Majom segíteni!

A mindennapi rizs bekebelezése után, isten tudja, hányadszor, de érezte, álom jön a szemére. Engedett a csábításnak. Nyögve, nyöszörögve feküdt, mint aki sehogyan sem bírja a rabság sanyarúságát. És ebben semmi különös nem volt. Az a néhány nap, amit a kalózdzsunka mélyén töltött, az átlagosan felépített embert halálosan kimerítette volna. Monostory csak kifáradt, elgyengült. Mindenesetre érezte, hogy ereje visszatér, ha megszabadul a vérkeringést megakadályozó gúzstól.

Elalvás előtt érezte, hogy a Fehér Majom megoldja kötelékét. A Kapitány parancsba adhatta, hogy kímélje a foglyot.

Mivel a dzsunka mélyén éj és nappal, este és hajnal egybeolvadt, Monostory nem tudta, mennyi ideje lehetett ekkor már a kalózok fogságában.

Éppen ezért nem is sejtette, hogy éjjel van-e vagy nappal, amikor arra ébredt, hogy egy hang a fülébe súgja:

— Kapitány, ébredni! Jönni velem, sietve jönni!

Mint aki a levegő után kapkod, úgy kapkodott Monostory a fény után, hogy valamit lásson abból, aki felébresztette, s szól hozzá.

De sötét volt, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy sötét van.

— Lenni itten Mao Ta-ko — súgta a hang a fülébe. Oldalt fordult.

Aki feléje hajolt, a hangjából ítélve valóban Mao Ta-Ko volt, a klipper kínai tengerésze.

Oldalt, az ajtónál, nagyobb kupac látszott. Ez a kupac időnként megmozdult, mintha szabadulni akarna. Még az ébredés alatt megállapította, hogy a kupac nem más, mint a Fehér Majom, összekötözve, gúzsba kötve, szájában pecekkel.

— Klinki master hívni, Klinki master várni! Felébredt.

Előbb bátortalanul felült, mint aki fél, hogy nem tud mozdulni, de egyvalamiről elfeledkezett: az életerőről. Az életerő ebben az esetben, minden fogságból szökő, menekülő ember esetében, azt mondja: hajrá, barátom, itt a pillanat, soha többé, indulás!

Felugrott.

Elcsodálkozott, hogy nem esik vissza és megáll.

Mao Ta-ko a hóna alá nyúlt.

— Nem, inkább fogd a kezemet, nem látok jól — súgta — megyek magamtól.

Megfogta tengerésztársa kezét.

Közel hajolt hozzá. Egy pillanatra elfogta a kételkedés. Hátha becsapás, hátha csapda, újabb csapda?

— A jelszó?

Nyugodt hang súgta a fülébe:

— Taitsing.

Igen, igen, valóban Mao Ta-ko ébresztette fel. Régi megállapodás volt Klinkenberg hajóján, hogy bármilyen helyzetben, ha erre sor kerülne, a jelszó nem más, mint a klipper neve.

— Taitsing — súgta ő is megnyugodva. Mao Ta-ko megfogta a kezét.

— Jönni, vigyázva jönni, captain! Csendben, csendben jönni!

Néhány bátortalan lépés után elérte az ajtót. Itt már mintha erősebb lett volna a derengés.

— Lenni éjszaka — súgta a kínai tengerész. — Vigyázni! Fogni kezet!

Még egy, mozdulatot tett. A kupac felé hajolt. Súgta:

— Köszönöm, Fehér Majom, derék fickó vagy! Egyszer még meghálálom, semmim sincsen, elvettétek mindenemet ...

Kilépett az ajtón. Az álom valóra vált! Reccsent-roppant az ócska gerendázat.

Most az a kérdés, sikerül-e a szökés. Felsóhajtott.

Tudta, hogy az ilyen kalózhajón hol lazul, hol erősödik az őrség. Nincsen rendszer. Minden a kalózok hangulatától, kedvétől függ. Abból, hogy Mao Ta-ko lejutott a dzsunka mélyére, azt következtette, hogy lazult a fegyelem. Talán éppen a Nagy Fehér Ember látogatása miatt.

Valahonnan fény jött, feltehetően a levezető nyílásból. Arra lehet a sikátorszerű folyosó. A kínai dzsunkák építési rendszere egészen más, mint a többi hajótípusé.

A dzsunka átmenet az európai középkor hajója és az ázsiai, arab eredetű dhau nevű hajótípus között. A hajóorr jóval mélyebben van, mint a hajó leghátsó harmada, abból a maradi felfogásból kiindulva, hogy a hullámra felszaladni sokkal könnyebb, mint leszaladni a hullámról. (Ma már tudjuk: a dióhéjépítés a legjobb, elöl is, hátul is magasítva. Kolumbuszék ezt még nem tudták, a dzsunkaépítők sem.) Ezért a dzsunkán minden a hajó hátsó, második felére torlódik össze. A hajóorrban van a nagy raktár, az árut szállító helyiség. Hátrább vagy raktár, vagy a szálláshely következik, ami a dzsunkán egyre megy. Még hátrább legfelül a kormányállás a kormányrúddal, mögötte és előtte ponyvás házikó, amit kabinnak nevezhetünk. Alatta újból raktárak vagy szálláshelyek, ha a dzsunka utasokat szállít. A Fekete Pirátok koreai építésű dzsunkája árut sem szállított, legfeljebb ha a rabolt holmit kellett továbbvinni; utasokat sem vitt, legfeljebb ha zsákmányolt foglyokat szállítottak. Álcázott hadidzsunka volt, mint az összes piráthajó.

A börtön vagy inkább zárka nem a tat alatt volt tehát, hanem a hajóorrban. Innen hosszú folyosó vezetett a feljáróig. A folyosón jobbra és balra részben zárkák (a raboknak), részben kisebb hadiraktárak (fegyvereknek, lőszereknek) sorakoztak.

Mao Ta-ko, aki Hong-Kong-i lévén jól ismerte a dzsunkák beosztását, akárcsak a klippert, óvatosan vezette kapitányát.

Feltűnően néma csend volt az egész dzsunkán.

Csak a hajó megszokott „lélegzése" hallatszott: recsegtek az eresztékek, kotyogott, duruzsolt a víz a hajó hasa alatt és oldala mellett.

— Vigyázni, lassan, captain ... Váratlanul éktelen sivalkodás, zaj támadt.

A feljáró göcsös, összedibdábolt lépcsője alatt álltak. Monostory a folyosó falához húzódott. Majd akaratlanul is elmosolyodott'.

— Patkányok ...

Mao Ta-ko csak kézszorítással jelezte, hogy azok. A csapat továbbvágtatott, biztonságosabb helyre, védettebbnek vélt odúba, a fenékdeszkák alá.

— Master Klinki küldeni... Monostory hideget érzett a kezében.

Forgópisztoly volt, pontos mása az elveszettnek, amerikai Colt. Egyszerre megnyugodott. Nemrég tapasztalta, mit jelent a Colt a gyakorlott kézben!

Meglepődve vette észre, hogy végre valódi fényeket lát, holott éjszaka volt, a Min folyón ismert éjszaka: köd az alsó rétegekben, odafönn az égen a szélcsendtől, szélmozgástól függően előbukkanó, majd eltűnő csillagok.

— Menni fel, captain — súgia Mao Ta-ko, és buzdítóan megtolta. — Őr lenni elöl, de aludni.

Megkapaszkodott a fokokban. Elgémberedett lába végre engedelmeskedett. Lépett.

Mocsár és vízszagú levegő csapott a tüdejébe!

Felszabadultan nagyot szippantott, többször egymás után.

Hátulról Mao Ta-ko lökdöste: menni, menni...

Előbbre lépett, de meghökkenve mindjárt meg is torpant.

Alig néhány lépésre tőle egy alak feküdt, vagy inkább félig-meddig üldögélt, nekitámaszkodva egy kötélcsomónak.

A sötétben is látszott, hogy rámered a mélyből előbukkanó alakokra.

— Néz, néz, de — nem lát...

Mao Ta-ko megfogta Monostory kezét: — Követni, captain ...

A hajó középrészén voltak, a két árboc között. Még így, a vízi félhomályban is egyszeriben ismerős volt minden Monostory előtt.

Börtönében hányszor, de hányszor végiggondolta a dzsunka fedélzetén lefolyt csatát, visszaidézve minden tárgyat, fedezéket, hajórészt... és a bajtársat, Porkoláb Pétert, Pétert, aki már nincsen!

Most az a néhány másodperc, amit eltöltött a lejáró küszöbén, elég volt arra, hogy összeszedje magát, és tájékozódjon. Ott a két árboc, amott — a homályban is láthatóan — a tatfelépítmény magasabb része, a nagy csata helye... ott látni a ládákat, a kötélcsomókat, a hordókat.

A hátsó nagyárboc körül többen feküdtek. Elnyúlva, mozdulatlanul. Monostory megszorította a pisztolyát. Az alakokra mutatott, és máris fedezéket keresett a feljárónál, egy hordó mögött..

Látta, hogy társa kezében is megcsillan egy Colt kékes fénye.

Mao Ta-ko közel hajolt, suttogta:

— Ópium. Master Klinki akar így. Küldeni ide hajóra. Pirát lenni bolond, nagy bolond. Lenni vigyázatlan...

Monostory elmosolyodott. Megértett mindent. Ó, Klinkenberg! „Ravasznak lenni, mint a róka, és becsületesnek, mint Nelson!" — szokta mondani. Most ravasz volt.

Valósággal újjászületett ezekben a percekben, a szökés idején. Ernyedt teste felfrissült, kimerültsége megszűnt.

Felállt a hordó mellett. Ránézett a kínai matrózra.

Mao Ta-ko intett a hajóorr felé:

— Lenni ott sampan. Megindultak.

Az ópiumtól kába ember csak nézett, de nem mozdult.

Ugyanígy azok is, akik az árbocnál feküdtek.

Ilyesmit csak Klinkenberg találhat ki: ópiummal elkábítani egy hajóra való kalózbandát!

Az előrészben voltak. Lenézett. Ott látszott a sampan, megcsillant körülölte a víz. Mindössze néhány méterre lehetett a part, a Halottak Szigetének legdélibb csücske, földnyelve. Füzek, tamariszkuszok hatalmas árnyai kísérteties őrséget álltak. Ezt a furcsa, riasztó hangulatot még inkább alátámasztotta az az ének, ami egyszerre támadt fel, és a partról, a nádasok, a hatalmas fák mögül szállt végig a tájon.

Monostory nem tudta, mit rejt a sziget: a halottak házikóit, lakásait, így a dal eredetét sem sejthette.

Kínai boncok sirathattak egy halottat.

— Sietni! — súgta Mao Ta-ko.

Monostory leguggolt, s egy lendülettel ledobta magát a csónakba.

Lövés dörrent.

A golyó a füle mellett süvített el.

Az elsőt a második követte.

A hajóorr horgonytartója reccsent, roppant. Ide vágódott a golyó.

Monostory célzás nélkül, gyors fordulással a torkolattűz irányába lőtt.

Majd felállt, oldalt ugrott és tüzelt. Mind az öt golyót beleeresztette abba az árnyalakba, aki a tatfelépítményből ugrott ki, majd a hátsó árboc mellől lőtt a menekülők után.

A gyér világításban is megismerte: a Kapitány volt, vagyis Vampu, a „tolmács", aki őt tőrbe csalta.

Tétovázás nélkül, higgadtan lőtte ki az öt golyót, mert az első lövést kapásból adta le, és nem talált vele.

Vampu néhány lépést tett előre, majd megtántorodött, megpördült a tengelye körül, karjával csépelte a levegőt, oldalt vágódott.

Ennek így kellett lennie!

— Porkolábért! — kiáltotta Monostory, és leugrott a csónakba.

Az ópiummámortól elgyengült alakok közül többen felkönyököltek. Bambán szétnéztek, majd sóhajtva visszadőltek.

Mao Ta-ko ellökte az apró sampant, amit erre az időre „elkötöttek" a Halottak Szigetének pallójától. Megragadta az evezőt, és azon volt, hogy minél nagyobb iramban eltávolodjanak a fekete koreai dzsunkától.

Jól látták, hogy a Kapitány a középhajó szélén fekszik, feje, karja kilóg a víz fölé. És mintha mi sem történt volna, a szigetről tovább hangzott a papok sirámos éneke.

Néhány mandarinréce szállt, riadtan sivalkodva, át a mocsár felett.

Monostory rá veregetett a kínai tengerész vállára:

— Köszönöm! Derék ember vagy! Master Klinki merre van?

A kínai a füzek mögé mutatott:

— Várni nagyobb sampanban, várni kormányossal.

— Akkor gyerünk! — intett a kapitány. Még egy búcsúpillantást vetett a dzsunkára.

— A klipperek elindultak?

Amikor ezt kimondta, megremegett a hangja. Ha elindultak ...

A nádas szélén haladt a sampan. Itt alig lehetett látni, minden egybeolvadt. De megnyugodott: Mao Ta-ko megrázta a fejét:

— Indulni nem indulni. Hajnalban indulni. Felnézett az égre. A párán túl fénylettek a csillagok. Egyre erősebben vert a szíve.

Legfeljebb ha éjfél lehet.

Két óra innen Pagoda, ha az apály beáll.

— Master Klinki mondani — nevetett a kínai —, mondani, elérni indulást!

— Elérjük! — sóhajtotta megelégedetten Monostory. Mély hang szolalt meg a közelben: — Hahó, Sir, erre, erre! A jól ismert, derűs, nevető hang.

Klinkenberg kapitány hangja.

— Erre, erre, az angyalát! Éppenséggel ideje, hogy hajlandó volt előbújni arról az átkozott hajóról! Itt akart megöregedni?

Nagyobb sampan surrant melléjük a nádas bozótjából. Monostory először meghökkent. Két kínai ült a sampan evezőpadján. Az egyik kínai kitárta a karját.

— Most aztán átszállás, Sir! És rohanás, hogy elérjük az induló hajókat! Már tegnap azt hittem, hogy kiszabadítom. De egy kicsit késett az ópium beszerzése, így mára halasztódott a szabadítás, de sikerült! Nincsen könnyebb népség a kínai haramiáknál!

Ahogy Monostory átlépett a csónakba, Klinkenberg — mert hiszen ő volt az öreg kínai — átölelte kapitánytársát.

— Isten hozta, Sir! Remélem, a lövések azt bizonyították, hogy egy-két zsivány a fedélzetbe harapott. Azért is küldtem a Coltot, hogy használja. Régen pihent a fiókomban!

A két kapitány átölelte egymást.

És nevettek.

Jóízűen, felszabadultan, boldogan.

— Elérjük a hajót! — harsogta most már, semmivel sem türodve, Klinkenberg.

— Elérjük, Sir!

— Lesz ám meglepetés, képzelheti!

— Felvitorlázunk!

— És indulunk a többiekkel!

— Hudson nem hisz majd a szemének!

— Az ám, Hudson! Akár hiszi, akár nem — láttam! Sőt, nézze csak, mi van a kezemben!

Ekkor a sampan, Mao Ta-ko és Khan Mai kormányos jóvoltából, már kikerült a mocsárból, és a Min folyón rohant lefelé.

Nincsen az a dzsunkás kuli, aki nagyobb erővel evezett volna, mint a Taitsing két kínai tengerésze.

Egy erősen fellampionozott katonai dzsunka mellett haladtak el.

Megcsillant a zománcozott érdemrend Monostory tenyerében.

Klinkenberg előrehajolt.

— Nem más ez, Sir, mint a György-kereszt!

— Hudsonnek van ilyen, Sir?

— Tudtommal van.

— Akkor ez az övé, Sir... És szeretném megérni azt a pillanatot, hogy visszaadhassam neki!

 

KILENCEDIK FEJEZET

 

Tizenkét klipper egy vonalban. — „Titkos utasítást adok!" — Két hajó párviadala. — Fehér hattyú sötét madarak között. — Az ajándék. — Feszül az összes vitorla. — Új ember a klipperen: Van Haaren hajómester. - Merész fordulat készül. — Hudson fölényeskedik. — A teremtésit! — Megugrik a Taitsing. — Jó széllel előre

 

A nagy pillanat elkövetkezett.

Harding körül jártatta szemét a tengeren.

Reggel volt, hat óra.

A szél is erősödött. Biztató irányú szél, a japán partok felől fújt, állandónak ígérkezett. Félhátszél volt, amit joggal nevezhettek a klipperhajósok ideális szélnek. Ha ez így tartana két hétig, akkor végigrohannák a Kínai-tengert, és rákanyarodhatnának a következő szakaszra, a Jáva-tengerre, és onnan ki a Szunda-szoroson — az Indiai-óceánra!

A klipperek a startra a Mamoj, Matsu és Changi szigetek közötti háromszögben álltak fel, a Min folyó torkolatában.

Itt, éppen a folyó hordaléka miatt, alacsony a tenger vize, a horgonyzás tehát megoldható.

Lenyűgöző, látványos kép volt a tizenkét klipper, szinte egy vonalban, egy képzeletbeli zsinórhoz kötözve.

Mindegyiken már előkészítve lebegtek a keresztvitorlák, a szárnyvitorlák, az árbocok közötti „repülők" és az orrvitorlák, így sorakoztak egymás mellett: az Ada állt legszél-ről, Perceval Penrose hajója; szomszédságában a Falcon és a Chinaman vitorláit lebegtette a szél. Mellettük a Fierry Cross, a Flying Spur és a Cutty Sark vetette ki horgonyát. A közepébe az Ariel állt, az agg Tim Roggers klippere, ami egyben a starternak, Harding kapitánynak hajója is volt. Ezért is állt a középen, hogy jobbra is, balra is végig lehessen látni a hajók sorát. Az Ariel túlsó oldalán a Taitsing lebegtette vitorláit, Klinkeenberg háromárbocosa, és utána — különös véletlen folytán — éppen a Black Prince következett. Igen, igen, különös véletlen folytán, mert mind a két hajó úgy manőverezett, amikor a Minről kifutottak az öbölbe, a szigetek védett övezetébe, hogy elkerüljék a szomszédságot.

Végül is nem tehettek mást, mint hogy Roggers hajója mellett, egymás közelében vetik ki a horgonyt.

Hudson hajóját követte a Bolton, a Taeping, a Serica. Ez az utóbbi, MacDonald hajója, zárta a hosszú sort.

Tizenkét klipper vagy inkább: klippér a javából! Teaklipperek, amilyenek sem azelőtt, sem azóta nem épültek.

Harding kapitány az órát nézte.

Ott ketyegett előtte a Lloyd hivatalos kronométere, rátéve egy térképasztalra, mellette a jelzőzászlók, jelzőrakéták, a jegyzőkönyv, ami majd hitelesen bizonyítja, mint indult el a tizenkét hajó a Min folyó torkolatától, milyen sorrendben és — milyen eredménnyel.

Tim Roggers kapitánytársa mögött helyezkedett el, mint aki ugyancsak megbízottja a Lloydnak, egyben bizalmi embere az összes kapitánynak, és elismert ellenőre a versenynek, noha maga is részese a nagy tearallynek,

Harding ránézett Roggersra.

— Még öt perc, Sir! És akkor hajrá!

A hajókon mindenütt lengtek a jelzőzászlók, közöttük a legutóbbi üzenetre jött válasz.

Az üzenet így szólt: „Titkos utasítást adok!"

Tizenegy hajón felröppent a felelet: „Értettük, várjuk!"

Harding odaszólt az Ariel hajómesterének:

— Kérem, húzassa fel az utasítást!

Kilenc gombolyag, vagyis kilenc csomóba sodort jelzőzászló szaladt fel az Ariel főárbocának második keresztrúdjáig, és amikor meghúzták, kinyíltak, mint színpompás madarak. Mindegyik hajón a hajómester vagy valamelyik tiszt a szeméhez emelte a hosszú, kitolhatós távcsövet.

A szabályok értelmében a versenyvezetőknek, ha jónak látták, jogukban állt megváltoztatni a hajók útvonalát.

A jelzőzászlók éppen az útvonal megváltoztatását hirdetik:

Irány: kelet, egészen kelet! Fordulás délnek a 123. keleti hosszúságnál, a Raleigh Rocktól délre! Onnan irány a San-nan-szigetek legnyugatibb része!

Mindnyájuk között a legjobban Sartre kapitány káromkodott. Vitorlarendszerét fél-vagy egész hátszélre alakította át!

Visszajelzett:

— Tiltakozom!

De Roggers hajóján tovább lengtek a jelzőzászlók: irány kelet, egészen kelet!

Neki Formozának, onnan visszalavírozni, majd talán elhajózni a hatalmas sziget északi csücskénél!

Harding a kronométerre pillantott.

— Ha ön is úgy akarja, Sir — nézett az agg kapitányra. Tim Roggers előbb még végigtekintett a hajók során, azután intett második hajómesterének:

— Tessék!

Két hajóágyú durranása reszkettette meg a levegőt.

Az Ariel jelzőágyúi, amelyek a többi klipper jelzőágyúival együtt éleslövésre is alkalmasak voltak, pontot tettek minden ellenkezésre.

Ezzel a két lövéssel kezdetét vette tizenkét hajó versenye, ami nem egy napig vagy hétig, még csak nem is egy hónapig tart majd, hanem a legjobb esetben legalább kilencven napig.

Gyors kezek pörgették a horgonycsörlőket, ugyancsak gyors kezek fordították széltől a vitorlákat...

A kormányosok merően figyeltek a kapitányok parancsára:

Száz és száz angol font várt ezekben a percekben új gazdáira. Mert természetes, hogy a klipperkapitányok és a matrózok a nagy fogadási lázból nem hagyhatták ki az induló hajók sorrendjét sem, vagyis azt, melyik hajó szabadul el elsőnek horgonyáról, és rohan a megadott irányban.

Nem telt el négy-öt perc, Harding máris beírta naplójába:

Jelenthetem, hogy elsőnek Perceval Pcnross kapitány hajója, az Ada vette fel horgonyát, s indult el eléggé erős, négy és feles szélben a megadott irányba, Formoza jelé. Csak méterekre maradt le tőle az eléggé erős ellenhullámok miatt, tehát kormányosi hibából, a Black Prince, a Bolton és a Taeping.

A rally tehát kezdetét vette!

A friss, pompás teával megrakott klipperek egymás után indultak el, búcsút mondva a Min folyó környékének és a fucsoui partoknak, hegyeknek.

Két dzsunka, amelyik Formoza felől jött, és félhátszélben is lomhán ringott a felmagasodó hullámokon, riadtan fordult délnek, amikor észrevette, hogy a jan-ku-cék hajói óriási tajtékot vetve, dagadó vitorlákkal robognak feléjük.

És ha már beletekintettünk Harding naplójának első lapjaiba, nézzük meg az előző bekezdést, mivel indokolta a letérést a megszokott útvonalról. Eddig ugyanis a Min torkolatából elinduló hajók a kínai part és a Formoza szigete közötti, Formoza útnak nevezett tengerrészen haladtak Hong Kong felé, és kanyarodtak ki a Dél-kínai-tengerre.

De, mint láttuk, az utasítás úgy szólt, hogy a klipperek Formoza mögött haladjanak, igaz, jelentős kerülővel, és így érjék el útvonalukat.

Most nézzük meg Harding naplóját, a Lloyd régi hajóskönyveinek egyik érdekes lapját:

Roggers kapitánnyal együtt tudjuk, sokan helytelenítik majd elhatározásunkat, hogy az útirányt az utolsó pillanatban megváltoztattuk. Nem tehettünk másként. Tudomásunkra jutott, hogy kínai kalózok, a Fekete Pirátok támadása várható a Pescadores-szigetek előtt. A rally startja előtt alig negyedórával érkezeti meg Pagodából Rikozoff volt orosz kapitány, aki közismerten jól tájékozott a Távol-Kelet hajómozgásait illetően. Rikozoff közölte, forrásra ugyan nem hivatkozhat, de becsületbeli kötelességének tartja, hogy figyelmeztessen: Lin kalózvezér és flottája támadást készít elő a klipperek ellen. A kalózflotta a Pescadores-szige-tek déli csücskénél, Lamock magasságában gyülekezik, s feltehetőleg ott akar támadni. Roggers kapitánnyal mérlegelve az esélyeket, úgy döntöttünk: elfogadjuk a figyelmeztetést, annál is inkább, mert ismerjük Rikozoff tájékozottságát és szavahihetőségét, tudjuk, hogy szándékai velünk szemben jók és becsületesek. Egyébként sincsen okunk kételkedni Rikozoff kijelentéseiben. Amik eddig történtek, mint az már jelen naplóm előző részeiben feljegyeztetett, elgondolkoztatok és figyelemre méltók. Lin kalózvezér több alkalommal üzent a Taitsing tulajdonoskapitányának, Mr. Klinkenbergnek, hogy vonja ki hajóját a versenyből. Mivel ez nem történt meg, Lin kalózvezér elraboltatta a Taitsing idegen származású kapitányát, a Singapore-ban szerződtetett Tahar bejt. Nevezettnek sikerült a kalózok fogságából megszöknie, és ezzel a ténnyel a Taitsing klippert versenybe állítania. Nehéz lenne eldönteni, miért éppen a Taitsingot akarta Lin kalózvezér megakadályozni, hogy részt vegyen a versenyben. Ezt a kérdést — mint kideríthetetlent — nem feszegetem, így nem is érintem. Mindenesetre az említettek jogosítottak fel minket Roggers kapitánnyal arra, hogy — a teaklipperek biztonságosabb védelme érdekében — új hajózó versenyvonalat jelöljünk ki. Mindezt tanúsítja Tim Roggers kapitány, a verseny velem együtt teljes jogú megbízottja.

Ezeket jegyezte be versenynaplójába, valójában tehát a szabályos hajónaplóba Harding kapitány.

Rohantak a hajók!

Perceval Penrose tört az élre, alig néhány perccel a start után. Mindez természetesen semmit sem jelentett, legfeljebb annyit, hogy a kapitány és a legénység igyekszik majd megtartani pillanatnyi előnyét.

Penrose, ez a derék ifjú kapitány egyébként is boldog volt. Megkerült Tahar bej, akivel igen rokonszenvezett, elindult a Taitsing, ami egyben azt is jelejntette, hogy ő, a legifjabb kapitány, és Tim Roggers, a legidősebb kapitány, egy csapásra jó sok fontot seperhetett íróasztala fiókjába.

— Hurrá, Perceval! — lengette sapkáját Tim Roggers, amikor az Ada ferde szögben elfutott az Ariel előtt. — Hurrá, nyertünk!

— Hurrá, Tim apó! Velünk vannak az angyalok és az ördögök! — harsogta vissza szócsövén Perceval. — Hurrá!

Mint a megbolydult mesevilág óriási madarai, akként hatottak az erős szélben tovavágtató, hófehér vitorlájú klipperek, mint mondani szokták: „rápréselve" a szélre, hogy minél kisebb szögben kelljen visszafelé „kreutzolni" a kínai partnak, majd ott egy ügyes „takkal" visszafordulni, és újból . Formoza felé rohanni, hogy elfussanak a sziget északi csücske előtt, neki a letérőnek, a keleti hosszúság 123. fokánál levő Raleigh Rocknak.

Mindenki a legtöbbet adta ezekben a percekben hajójának indításánál.

Tisztek, legénység egyformán.

Közismert a hajózás múltjának sok mindent megörökítő lapjairól, hogy a hajóhoz hű, fanatikus tengerészeket a vitorlások nevelték. Ezek közül is a leglelkesebb, legkitűnőbb tengerészekkel a klipperek dicsekedhettek. A szegődtetéseknél szabad kezük volt a kapitányoknak, ezért is volt oly vegyes a klipperek legénysége. Minden kapitány a maga rögeszméje szerint állította össze hajójának személyzetét.

Tudjuk, hogy a Taitsing a kínai és javai tengerészekkel hajózott, az Ariel, Tim Roggers klippere, főleg afrikaiakkal, a Black Prince mindenféle európai „vegyes felvágottal".

Az 1858-as nagy tearally startjánál az Ada tört az élre; leghátul a kis Sartre kapitány Flying Spurja vitorlázott. A startnál Sartre teljes joggal elvesztette a fejét. Már Pagodában büszkén hirdette, hogy mindent a hátszélre és a félhátszélre tett fel.

— Az én tapasztalatom az — hangoztatta —, hogy ebben az időben még az indiai monszun is félhátszeles. Ezért a vitorlázatot félhátszélre állítom be.

Nem volt boldogabb ember Sartre-nál, amikor a klipperek kiértek a tengerre, és japán partok felől fújt a megjósolt szél. De letörtebb, csüggedtebb ember sem volt nála, amikor megjelent az Ariel jelzőrúdján az útvonal megváltoztatásáról szóló parancs. És mint ilyenkor történni szokott, Sartre egyik hibás rendelkezést a másik után adta ki. Széltől fordíttatta a hajót, és tisztjeivel együtt elfeledkezett a legfontosabbról: a horgony felvételéről!

A hajó megtántorodott, orrsudara lecsapódott, megmerült a hullámokban, majd felágaskodott.

Messze hallható csattanás jelezte, hogy a Flying Spur horgonyát a Min folyó torkolatánál levő szigetháromszögben hagyta — örökre!

Még a horgonycsörlő is kiszakadt a helyéből.

— Mindig tudtam, hogy a Sartre klipperének horgonya príma munka — állapította meg Klinkenberg, amikor részben hallották, részben látták az esetet, ami tengerészmegállapítás szerint szégyenletes eset volt. — Szegény Sartre, fogadok, hogy ez a feledékenység rányomja majd bélyegét az egész félhátszeles elméletére!

És a Taitsing? És a Black Prince, a Fekete Herceg?

Pontosan egy időben szabadult el horgonyáról, egy időben fordult el a széltől, s egy időben, mint valami közös óramű, lendült a haladás mámorába mind a kettő.

Mintha ikrek lettek volna, együtt futottak, a haladás szögének különös véletlene révén, egyre közelebb egymáshoz, végül egymás mellett.

Nemhogy minden arc látszott a hajókról, de annyira közel kerültek, hogy áthallatszottak a kapitányi vagy hajómesteri vezénylések is.

A fekete testű Black Prince és a sötétbarna Taitsing hófehér vitorláival, feltúrva a kínai partközelek sárga-szürke tengervizét, mintha máris a döntő mérkőzést vívta volna egymással.

Se Hudson, se Klinkenberg, vagyis Tahar bej nem engedett sem a távolságból, sem az útirányból.

Alig néhány perccel az indulás után bekövetkezett a legkínosabb helyzetek egyike. Aki ismeri a hajóversenyeknek azt a pozícióját, amikor két hajó egyre vészesebb közelségbe kerül, tudja azt is, hogy kapitány vagy kormányos legyen, aki feladja saját kárára a helyzetét, és hajlandó elkanyarodni.

Ez így volt a múltban, és így marad a mindenkori jelenben is.

Itt, ebben az esetben, éppen a klipperhajózás ősét, a tiszteletre méltó captain Clarkét kell idéznünk, aki fennmaradt emlékirataiban így ír: „Ha két hajó egymás mellé kerül, isten legyen irgalmas a hajóhoz és az emberekhez! Teljesen megértem, hogy itt tör ki a legnagyobb mértékben a versenyzés mámora. Miért én engedjek, és miért nem a másik? — mondjuk ilyenkor magunknak, ami természetes. De ha egyik sem enged, akkor mi lesz? — tesszük fel józan fejjel a kérdést, ha nem vagyunk érdekeltek. Uram — mondanám én ebben az esetben —, uram, ha ön vőlegényjelölt, és ugyanannál a lánynál felbukkan egy másik, hasonló korú, tehát hasonló értékű vőlegényjelölt, akkor ön az, aki feladja a lányért folyó versenyfutást?! Ugyebár: nem adja fel! Hát akkor mit vár egy klipperkapitánytól, aki legalább annyira szereti a hajóját, mint ön az ideálját!"

Két, egyébként több száz tonna súlyú, széltől hajtott, hullámokon sikló hajótestet igen nehéz hosszú időn keresztül egymás mellett futtatni, hogy azok elkerüljék a legsúlyosabbat, az összeütközést.

Egy lecsapódó pöff, egy váratlanul nagyobb erővel emelő hullám elég arra, hogy az előbb még harminc-negyven méterre levő hajók összekoccanjanak.

A Taitsing és a Black Prince ilyen közelségbe került már a rally első húsz percében.

Mind a két hajón, a szárnyvitorlák kivételével, az összes létező és elférő vitorlát felhúzták vagy kifeszítették. Ami a fedélzet és az árbcccsúcsok között található, az pompásan fehérlett, pattogott, durrogott, ropogott. A kötélzet, az árbocok, a keresztrudak recsegtek, csikorogtak, pengtek, sikongtak, mint a hegedűhúr.

A Black Prince tatfedélzetén, közvetlenül a kormány előtt Hudson állt, sorhajókapitányi egyenruhájában, gőgös hetykeséggel, mosoly nélküli, szenvtelen arccal. Már messziről hirdette, hogy ő a józan kimértség, aki halad az útján, és nem törődik semmivel.

Legénysége kivétel nélkül mind a megfelelő helyen, orrvitorláknál, futókötélzetnél, fordítóköteleknél állt vagy pihent, és parancsra várt. Monostory ezúttal is megállapíthatta, hogy Hudson hajóján legalább olyan rend és fegyelem uralkodik, mint Klinkenberg hajóján.

— Ez a Collingwood-örökség! — nevetett Klinkenberg, amikor közölte vele megállapítását. — Nincsen ok nélkül, hogy a klipperkapitányok java része hadihajóról került a kereskedelmi hajózásba. A klipper érzékeny, mint egy fregatt, és az útja hasonlatos a hadi úthoz. Győznie kell, különben sokat veszít!

Alig hagyták el a horgonyhelyet, és szaladtak ki nyíltabb vízre, a két sziget, Mamoj és Matsu kijárójának, mozgás támadt a Black Prince fedélzetén.

Hudsonné lépett ki az egyik kabinból, ezúttal napernyő és széles szalmakalap nélkül, sállal a fején, nyakán.

Különös látvány volt a napégette arcok között, a napfényes tenger kék és arany ragyogásában, a fekete hajón, komor férfiak között a fehér ruhájú asszony.

Fehér hattyú sötét madarak között.

A látvány meglepő volt.

Meglepő azért, mert minden kapitány elismerően könyvelte el, hogy ha már Hudson elhozta a feleségét, az asszony láthatatlan. Napnyugta után ül ki a fedélzetre, vagy sétál az árbocok között, esetleg kiviteti magát a giggel — fegyveres kísérettel — Pagoda környékére, sétálgatni a kriptomeria-erdőkben, bambuszoktól szegélyezett ösvényeken. Egyébként vajmi ritka volt az a perc, amikor Hudsonné megjelent a klipper fedélzetén. Akkor is rövid időre, feltűnés nélkül.

De az indulás ritka szép és izgalmas látványát mégsem akarta elmulasztani, mert elhagyta kabinját, ami pontosan a második volt a kabinsorban, mint azt Monostory megállapította.

A helyzet elkerülhetetlenné tette, hogy Monostory Balázs ne köszönjön át Hudson klipperére.

Átköszönt.

Mélyen meghajolt, ahogy azt a kor udvariassági szabályai előírták, majd kezét a sapka ellenzőjéhez emelve szalutált.

Az asszony mosolyogva visszabólintott. A mosoly hosszú volt, több, mint az ismerősnek visszaköszönő nők átlagmosolya.

Hudsonné Gabriela Malatesta mosolyában öröm volt, kedves vidámság, hogy újból láthatja azt a férfit, akit az élet eltávolított tőle.

Monostory szinte hallani vélte a mély, de mégis nőiesen csengő hangot, ahogy feléje köszön:

— Jó reggelt, signor tenente ...

Mert Gabriela Malatesta előtt ő még mindig az a főhadnagy volt, aki Veronában, Radetzky seregében szolgált, s akit ott — Júlia és Rómeó városában — ismert meg.

— Jó reggelt, signor tenente!

Hallotta az asszony hangját. És ez megnyugtatta.

Amikor visszatért szörnyű kalandjából, csapzottan, tépetten, meggyötörtén, jóformán percei voltak csak, hogy összeszedje magát.

A hajót elő kellett készíteni a sokaktól nem várt indulásra. Meg kellett mutatnia magát, kitűzetni az indulást jelző zászlót, jelzést adni Harding kapitánynak, hogy a Taitsing kéreti őt...

Mindarra, hogy belépjen kabinjába, lemossa magát, ruhát váltson, csak percek jutottak. A Minen lefelé vezető csónakút alatt már eltervezte, hogy első dolga lesz Porkoláb Péter kabinjában összerakni hűséges társa megmaradt holmijait, kinyitni a tengerészládát, amit a drága barát oly gondosan őrzött, hogy számba vegye vagyonkáját, és elküldje családjának, a világ másik részén levő Magyarországba.

Akkor mégsem került erre sor.

A mindig derűs, jó kedélyű, optimista Klinkenberg kapitány egy szóval sem említette Hudsonné látogatását. Különben sem volt akkor a hajón, s volt annyira tapintatos, ráadásul igazi angol gentleman, hogy Hudsonné látogatását teljesen magánügynek tartsa, s a közlést rábízza a legilletékesebbre, Turkovics hajómesterre.

Így történt azután, hogy amikor végre — a sok kézfogás, hátveregetés és ölelgetés után — belépett a kabinba, mögötte ott állt Turkovics, szótlanul, mereven, mint vérbeli hajómesterhez illik a kapitányi kabinban.

Monostory első pillantása — még félhomály volt, a nap akkor készült feljönni — az Implacabile megmaradt zászlójára, legnagyobb kincsére esett.

Maga se tudta, miért, de felsóhajtott: a zászló megvan! Természetesen semmi ok nem volt rá, hogy a zászló ne legyen meg. Mégis öröm volt viszontlátni. A lelke mélyén élt egy különös érzés, lázas, álmatlan, kimerült állapotában, amikor gúzsba kötve a dzsunka zárkájában feküdt, hogy féltve őrzött kincsét, az első magyar tengeri hadihajó lobogóját Hudson elraboltatja. Persze ezen most már csak nevetett, de akkor — elgyötörtén, fáradtan, az örökös sötétségben, a Fehér Majom lámpájának torzító fényében — az ilyesmi természetesnek tűnt.

A zászló megvolt.

És a zászló alatt, az egyébként üres polcon, valami fénylett.

Egy kis Buddha-szobor.

A sárgászöld jade-anyag a kabinablakon betörő fényben különösen szép volt, ragyogóan szép.

Hogyan került a szobor a kabinba?

Neki ilyesmi soha nem volt, legfeljebb vágyott rá, de a kínai jadeszobrászok vagy kereskedők jól tudják, hogy az európai embertől annyit kérhetnek, amennyit akarnak. Az itt látott jadeszobor — kincset ért!

Meghökkenve meredt a Buddha-szoborra, majd hátranézett.

Turkovics barátságos tekintetével találkozott.

— Hogyan került ide a szobor?

— A hölgy hozta, aki a Black Prince klipperen tartózkodik, signor capitano!

Monostory nem értette. Tréfál vele a hajómester?

— Kicsoda?

— Itt járt, signor capitano, kérte, hogy bejöhessen... megengedtük Bumpus úrral... ezt hagyta itt.

Félve, hogy nagy hibát követett el, megnyugtatva hozzátette:

— Még talán imádkozott is, amikor a zászlóra nézett. Hiszen érti, gazdám ...

Monostory meghatódva érintette meg a jadeszobrot, majd levette az állványról.

Gabriela Malatesta ajándéka!

És ugyancsak meghatódva nézett a sasfejű, csontos arcú, hosszú dalmátra. „Gazdám" — így mondta, mint annak idején Porkoláb.

„Gazdám .. ."

Megszorította a kérges, erős kezet.

— Értem, barátom, köszönöm ... És üzent valamit az angol kapitány felesége?

— Üzent, uram, a férje nem tudott erről az útjáról, signor capitano ...

... így találkozott össze a jadeszoborral, és így lett az kabinja legkedvesebb tárgya.

Érthető, hogy ezek után a két ember, az asszony és a férfi reggeli üdvözlése több volt, mint egyszerű köszöntés.

Amikor Hudson éppen elfordult, és utasítást adott hajómesterének, Monostory röpke kézmozdulattal jelezte, hogy köszöni a látogatást.

Gabriela Malatesta tekintetében sok szeretet, örömujjongás, barátság volt, amikor átnézett a Taitsingra, és ugyancsak kézmozdulattal nyugtázta, hogy megértette régi barátját.

Mindez néhány percig tartott csupán.

Az asszony tapintatosabb volt annál, hogy tovább maradjon. Látta az indulást, a szétszórtan haladó hajókat, a Black Prince és mellette a közvetlen szomszéd, a Taitsing iramát.

Mind a két hajó biztatóan indult, bár legelöl Perceval Penrose hajója haladt, meglepő előnyt szerezve, sőt — érthetetlen előnyt.

— Jó angyala van Penrose kapitánynak! — nevetett Klinkenberg, amikor Hudsonné eltűnt a kabinban, és újból a hajókról esett szó. — Jó angyala, Sir! Nézze, bámulatos — ugyanannyi a vitorlája, mint nekünk, sőt a legtöbbnek, nézze csak! És mégis messze megelőz minket! Minek tulajdonítja ezt?

Valóban jogos volt Klinkenberg kifakadása, annak ellenére, hogy ha valakinek, úgy a kedves Penrose kapitánynak kívánhatta ezt a feltehetőleg rövid időre szóló elsőbbséget.

Monostory szeméhez emelte a látcsövet.

A kérdés izgalmas volt: mitől fut jobban, gyorsabban az Ada, mint a többi hajó?

Végigvitte a távcsövet az árboccsúcsoktól kezdve egészen a kormányosok állásáig, hogy feleletet találjon a feltett kérdésre.

Talán könnyebb klipper az Ada, kevesebb árut szállít? Vagy kisebb a merülése, mégis több a vitorlázata?

Nem, az Ada legalább olyan térfogatú volt, mint az itt levő hajók háromnegyed része. Szállítmánya is ugyanannyi, hiszen minden kapitány tudta a másikról, mennyit visz, mert a szabályok értelmében nem is vihetett kevesebbet Harding mérte fel az összes hajó bejelentett árujának hitelességét. Több vitorlája se volt, mert minden klipper a létező legtöbb vitorlát vonta fel, az örökös árboctörés veszélyének kitéve magát.

— Nem értem, Sir!

Ekkor Monostory megértette, miért feszegeti Klinkenberg az Ada előnyét.

Kellett, hogy valamivel elterelje gondolatából azt, amit bizony nem sikerült elterelni: Hudsont s a két hajó egyre veszélyesebbé váló helyzetét.

Hudson kapitány látható szenvtelenséggel állt a helyén, haditengerészeti egyenruhájában, amihez joga volt. Kardja markolatán tartotta bal kezét, jobb kezével időnként jelezte utasításait. Nyugodtan, higgadtan állt, szétvetett lábakkal, mindössze a térdével ellensúlyozva teste imbolygását, a hajó imbolygásával együtt. Valóban úgy viselkedett, mint egy haditengerész, egy jottányit sem engedett a fregattiskola szabályaiból. Mögötte egy lépéssel állt az a hadnagy, aki a feleségét kísérte útjain, a szolgálatkész és udvarias Henderson. Mint a nagy fregattokon, ha a parancsnok vezényli a hajót, és az ügyeletes tiszt továbbítja az utasításokat, ugyanúgy továbbította Hudson rendelkezéseit Henderson hadnagy.

Monostory távcsöve rátévedt Hudsonre is. Csak egy villanásra, hogy jól lássa az egyenruha gombjainak csillogása között a feltűzött érdemrendeket. Ezúttal mindössze egy kitüntetés csillogott a felső gomblyukban, a nemrég létesített Viktória kereszt.

— Pedig van neki öt-hat kitüntetése — jelentette ki Klinkenberg. — Talán éppen a György kereszt elvesztése miatt tűzte ki egyedül a Viktória keresztet. Hiú kakadu, a legszívesebben mindent felaggatna magára!

Hudson az a titokzatos fehér ember, aki a Fekete Pirátokkal cimborái?

A gyanú azt mutatja, hogy ő!

De hát hogyan lehet, hogy látszólag minden úgy folyik a Black Prince fedélzetén, mint a többi klipperen, leszámítva azt a zárkózottságot, előkelősködést, amivel Hudson elhatárolja magát a többiektől? Hogyan lehet? Mert az bajosan tételezhető fel, hogy Gabriela Malatesta részese férje üzel-meinek, s még azt is kétkedéssel kellene fogadni, ha valaki azt állítaná, hogy a rendes, rokonszenves Henderson hadnagy Hudson közvetlen cimborái közé tartozik. Két hajómester és még egy tiszt mint parancsnokhelyettes egészítette ki a Black Prince tisztikarát. Róluk alig tudott bárki is valamit.

A Linnel való kapcsolat gyanúját elsősorban a Taitsing fenyegetése, Hudson közvetlen viselkedése ebben az ügyben és legutóbb Monostory elrablása bizonyíthatja, a György keresztről — és még valamiről nem is beszélve.

Ez a valami pedig a következő: Hudson úton-útfélen hangoztatja, hogy gyűlöli a színes embereket, a kínaiakat éppen úgy, mint a négereket vagy a malájokat.

Ugyanakkor itt, Pagodában derült ki, hogy Victoria (vagyis Hong Kong) és Macau között van egy sziget, amely Hudsoné, rajta egy palota, ami ugyancsak az övé.

Hudson erről a szigetről soha nem beszélt kapitánytársainak. Soha.

Ezt is Rikozoff tudta meg, amikor idegen hajósok előtt, akik prahun érkeztek Indonéziából, szóba kerültek a klipperhajósok, a híres fehér tengerészek.

Az egyik prahu kapitánya volt az, aki hajóján Macauból fehér márványt szállított Hudson szigetére, Hudson palotájához.

A kínaiakat gyűlölő Hudson Hong Kong közelében építtette meg titokzatos palotáját! Ez önmagában is rendkívüli. Főleg azért, mert mindenki tudta: egyáltalában nem könnyű angol embernek biztonságban élni Hong Kong ágyúin és hadiövezetén túl.

Hudson szigete túl volt a hadiövezeten, Kone és Lantao szigetek között, abban a sűrű szigetcsoportban, ami valósággal elbástyázza a Katon folyó hatalmas öblét.

A mindentudó Rikozoff arról is értesült, hogy Hudson kapitány szigetét a kínaiak az Elefánt-teknős páncéljának hívják, egyszerűség kedvéért Teknős-szigetnek. Hudson pedig elkeresztelte Bomba-szigetnek.

Itt tartózkodik ez a különös ember, mindössze a rally idején jelenik meg a hajója, a „családi konzorcium", hogy részt vegyen a teaversenyben. Utána eltűnik, s mint ő mondta: Afrika déli részétől az Államok északi partjáig szállít mindent, amivel megbízzák.

Pagodában, szinte az utolsó napon derült ki, hogy a Black Prince, a Fekete Herceg a kínai partok mellett horgonyoz az év nagy részében.

— Ha így van — jegyezte meg Klinkenberg —, megértem, hogy sok pénz kell neki. Igyekszik megszerezni, még a bőrünk árán is, hahaha!

Monostory elkeseredve tette hozzá:

— És még mindig nem tudjuk rábizonyítani, hogy ő az a fehér ember, aki Lin legfőbb tanácsadója!

— Még nem, Sir! De bízzunk benne, hogy erre sor kerül. Vajon mit érezhetett Hudson, amikor tudomására jutott az útvonal megváltoztatása? Ennek semmi külső jele nem volt. Harding lobogó jelzése után azonnal visszajelzett, hogy tudomásul vette az utasítást.

Ennyi történt.

Sartre tiltakozott, Hudson nem.

És most itt futott egymás mellett a két hajó, a Taitsing és a Black Prince.

Hudson mozdulatlan arccal, nyugodtan állt a helyén.

Látszott az arcán: a hajó irányán egy jottányit sem változtat ... még akkor sem, ha az a hajó pusztulását okozza. A két hajdani kadét gyűlölete csak erősödött az idő múlásával, nem enyhült.

Érdekes módon hol a Taitsing, hol a Black Prince orrsudara volt néhány méterre elöl, de jelentősen ez a távolság nem akart megváltozni.

A szél pontosan olyan szögben érte a két hajó vitorláját, hogy egyik sem fedte el a másikat, nern „árnyékolt", nem „lopta el" a szelet.

Az összes hajó Formoza felé haladt, elöl változatlanul Perceval Penrose klippere. Az utasítás az volt, hogy a Kínaitenger déli részének eléréséig együtt-tartás legyen a hajók között. Legalábbis úgy, hogy egy egy csoport — tehát az azonos sebességgel és azonos távon haladó hajók csoportja — tartsa a közelséget, és ha kell, nyújtson segítséget a másiknak, ha azt támadás érné. Ezért minden hajón elrendelték az ágyúk készenlétét, a lőfegyverek állványon tartását.

— Én mindenesetre, ha elöl leszek, nem érek rá foglalkozni a mögöttem haladókkal! — jelentette ki Hudson, amikor Harding főbíró megkérte erre.

Lényegileg ugyanezt mondta Brenton kapitány, a volt rabszolgahajós, a Taeping parancsnoka, és Lenaghan, a nyers skót, a Fierry Cross kapitánya. Ők nagyjából egy dudát fújtak Hudsonnel.

— Ha én elöl vagyok, Sir — tiltakozott Lenaghan —, azt lesse csak valaki, hogy visszafordulok! Az egész kavargás azért a bolond Klinkenbergért van! Sajnálom, Harding, hogy beugrik annak a bolondnak!

De a többség tudomásul vette a kérést, maguk is elismerve a veszélyt, ami nemcsak a Taitsingot fenyegette,

Lin kalózbandája valami különös okból ma a Taitsingot akarta kikapcsolni a versenyből, de holnap esetleg másikat! Ezt kezdte vallani a kapitányok józanabb csoportja, amikor hírül vették Tahar bej eltűnését, Porkoláb hajómester halálát, majd — az induláskor a Taitsing kapitányának felbukkanását.

Az Ariel jelzőárbocán egyik utasítás a másikat követte:

Ha veszélyt észlel, azonnal jelentse a többi hajónak! Látótávolságon túl ne szakadjon el a csoportjától! Éjszaka három fellőtt vörös rakéta jelzi a veszélyt!

Voltak, akik nevettek, voltak, akik komolyan vették Harding és Roggers felhívásait.

Klinkenbergék komolyan vették.

— Mindez önnek és szegény barátjának köszönhető -- állapította meg Klinkenberg, amikor Bumpus jelentette az Ariel újabb jelzését. — Kezdik komolyan venni Lint és bandáját. Gondolom, mindez nem nagyon tetszhet őfelsége kar pitányának!

És átkacsintott a Block Prince, a Fekete Herceg kormányfedélzetére.

Rendületlen nyugalommal állt ott Hudson, aki valóban fitogtatva hirdette, hogy őfelsége Anglia királynőjének tartalékba helyezett flottakapitánya.

Egy arcizma nem rezdült, egyetlen üdvözlést vagy mosolyt nem vetett a Taitsing felé. A formozai partok irányába nézett, összehunyorított szemmel — szemben a nappal — figyelte a szelet, a hullámokat és azt a lehető legnagyobb szöget, amivel klippere „rápréselhetett" a szélre. Egy hibás mozdulat a kormányon elég lett volna — és a vitorlák lebegni kezdenek, a hajó elveszti iramát, és lemarad,

Hudson kapitány mindent figyelemmel tartott.

Ugyanezt tette Klinkenberg is. ö se akarta, hogy akár csak métereket veszítsen a hajója. Pedig hol volt még a cél, a Londondokk: legalább 15 000 tengeri mérföldre!

Bumpus lépett Monostory mellé. Megérintette a karját:

— Uram, felhívom a figyelmét a két hajó közelségére. Túlságosan közel kerültünk egymáshoz! Még az elején vagyunk, uram, kár előidézni a bajt. Nézze, milyen közel vannak a keresztrudak!

Monostory felnézett. Meglepődött. Amikor a két hajótest között nem lehetett nagyobb távolság, mint tizenöt-húsz méter, a keresztrudak szinte összeértek.

— Uram — dünnyogte Crane Bumpus — az ilyesmiből jó sohase lesz!

Monostory bólintott.

— Köszönöm a figyelmeztetését.

És a hajók rohantak tovább.

Az összes vitorla megfeszült, az összes kötél feszesre volt húzva. A kínai kormányosok csendes mosollyal figyelték gazdáikat. A fedélzeten, legalább olyan rendben, mint a Black Prince-en, a beosztásnak megfelelően helyezkedett el a Taitsing személyzete. A hajóorrban Turkovics állt, ő irányította a horgonyfelhúzás manőverét. Ott is maradt mint szolgálatban levő hajómester, akire ebben az esetben az előárboc, az orrvitorlák és a főárboc, valamint az előárboc között kifeszített repülők ellenőrzése tartozott.

A főárboc és a tatfelépítmény között helyezkedett el a hajószemélyzet új tagja, akiről eddig még nem szóltunk, mert volt másról is beszélnünk.

Porkoláb Péter halálával megbillent a fedélzeti tisztek egyensúlya. Bumpusból első tiszt lett, adott esetben hajóvezénylő kapitányhelyettes. A fedélzeti munkák felelőssége megoszlott Porkoláb és Turkovics között. Mind a kettőt a kitűnő, gyakorlatilag képzett hajdmesterek sorába lehetett sorolni. Porkoláb elvesztésével nagy űr támadt azon a rendszeren, ami Monostory, Bumpus, Porkoláb, Turkovics között kialakult, hiszen Klinkenberg — mint tulajdonos, a versenyszabályok értelmében — nem vehetett részt a hajóvezetésben.

Amikor Klinkenberg megtudta, hogy Porkoláb Péter elveszett, sőt azzal is számolhatott, hogy Monostoryval is baj történhetett, megemlítette gondját Rikozoffnak.

— Jó, hogy szólni, goszpodin kapitány! — nevetett a mindig szolgálatkész bárka- és bártulajdonos. — Pagodában nincsen ember, de lenni kitűnő hajós Fucsingban. Vágyni vissza hazájába, goszpodin, vágyni vissza! Üzenni Rikozoff Fucsingba?

A megoldás, amit Rikozoff ajánlott, váratlan segítségei ígért.

Igen ám, de ki az az ember, akit Klinkenberg kapitány hajlandó hajómesterének szerződtetni?

— Ismeri?

— Régóta ismerni, kapitány. Régóta. Akire Rikozoff mondani, hogy jó hajós, az jó hajós! Hinni Rikozoffnak, kapitány!

— Hát akkor üzenjen érte, Mr. Rikozoff! Ha én nem vagyok a hajón, ott a helyettesem, Mr. Bumpus. Majd levizsgáztatja. Vannak papírjai?

— Vannak, vannak! Rikozoff látni papírt goszpodin Van Haarennál.

— Hollandus?

— Ahogy mondani, goszpodin kapitány.

Klinkenberg megcsóválta a fejét: különösebben nem szerette a Keletre tévedt hollandusokat. Tudta, hogy erőszakosak, pénzhajszolók, nagyképűek. Persze akad azért köztük bőven jó hajós.

— Hívassa el azt a Van Haarent, Mr. Rikozoff!

Így került egy újabb ember a Taitsingra. Valóban rendelkezett a kellő papírokkal, ajánlásokkal, ráadásul könnyebbséget jelentett, hogy a kínai nyelven kívül még egy ázsiai nyelven beszélt, malájul.

Van Haaren igazi hollandus volt: megtermett, kövér ember, időnként még jó kedélyű is. Abból a fajtából, amelyik odahaza szerény polgár, hazája határán túl pedig elszánt világcsavargó. Ilyenek voltak az első németalföldi tengerjárók, William Barents, Cornelis Houtman, Tasman vagy Olivér van Noort. Az ő örökségük továbbszállt a fiukban, és ilyen valakinek lehetett mondani Mauritius van Haarent, aki már az első percekben otthonosan mozgott a klipperen, mielőtt barátságot köthetett volna a hajóval és az emberekkel. Bumpus első tiszt fogadta a hajóra érkező hajómesterjelöltet, aki az első hívásra éjjel-nappal utazott, és az indulás előtti napon jelentkezett szolgálattételre. Természetesen Klinkenberget nem találta, azért Bumpus fogadta.

— Milyen hajókon szolgált? Van Haaren elővette papírjait:

— Sok hajón, captain. Tessék. Bumpus felmordult:

— Nem vagyok kapitány! Bumpus első tiszt vagyok.

— Bocsánat, Sir, kapitánynak néztem. A kövér arcból elősugárzó apró szemek tele voltak jóindulattal.

A hangja barátságos volt, kedélyes.

— Mit csinált Fucsingban?

— Kereskedtem, Sir. Vettem ott több házat, még szállítóbárkákat is.

— Nem koncolták fel, nem rabolták ki? Van Haaren jóízűen nevetett:

— Nem tartozom a smucig emberek közé, Sir. Fizettem a rablóknak, még a Fekete Pirátoknak is. Nem is annyira én, mint inkább a fucsingiak fizették, mert időnként felemeltem az áruszállítást. — Derűsen mosolygott. — De egy útra szívesen elszerződök. Hazamegyek Hollandiába, körülnézek, és azután visszajövök. Régen láttam Hollandiát!

Bumpus komoran nézte. Sehogyan se tetszett neki ez a kövér, kedélyeskedő ember.

— Klipperen szolgált?

— Nem, tiszt úr, csak hasonlókon. Voltam én a Pioneer of Salem amerikai háromárbocoson is hajómester, de szolgáltam harmincnyolcban mint matróz Dumont d'Urville sarkvidéki expedíciójában is. Nézze már meg az irataimat tiszt úr!

Bumpus bólogatott. Valóban igaz volt minden szava. Iratai rendben voltak.

Végül Van Haaren aláírta.a szerződést, egy útra, Kínától a London-dokkig.

Turkovicsnak nem tetszett az új cimbora. Az uszkok leszármazottja már kezdte konyítani az angol nyelvet, és napról napra többet tudott, mert éppen Bumpus volt a mestere, akiben láthatóan nyelvmester veszett el. Kitartó lelkességgel küzdött egymással mester és tanítvány. Az okos, értelmes dalmata egyre több angol, kínai, maláj szót sajátított el.

— Ez a hollandus — jelentette ki nem éppen minden ellenségeskedés nélkül Monostorynak — nem méltó még arra sem, hogy egy időben emlegessük az elődjével!

Monostorynak sem tetszett az új társ. Klinkenbergnek sem különösebben. Monostory mindezt arra vezette vissza, hogy akaratlanul is Porkolábbal hasonlították össze. És ebben lehetett is valami. A klipper kínai tagjai és a malájok szívesen fogadták Van Haarent, mint általában az olyan emberek, akik örülnek, ha nyelvükön beszél valaki. Van Haaren ráadásul szerette a szerencsejátékokat, ami még népszerűbbé tette a legénység előtt. Szívesen közéjük telepedett, és akár kockáztak, mahdzsongoztak, vagy a mi malmunkhoz hasonló játékkal töltötték az időt, Van Haarent nem kellett biztatni, hogy lekuporodjék a táblák vagy a kockák elé.

De értette a dolgát, meg kell adni.

— Csoda, hogy valaki évekig kereskedő, és nem felejtette el a hajó felszereléseit! — jelentette ki, valóban csodálkozva, Klinkenberg.

— Így van, Sir, bámulatos! — tette hozzá Monostory, méghozzá pontosan akkor, amikor elszabadultak a horgonyról, és utasítást sem kellett adni, a hollandus máris intett az ő csoportjának:

— Főárboc fordítóköteleinél vigyázz! Backbordot lazíts, steuerbordot lassan húzzad! Tatárbocnál ügyelj, bezant ráengedni !

Klinkenberg megelégedetten bólongatott:

— Mindenesetre fontos, hogy érti a dolgát.

— Mindenesetre, Sir.

— Persze ismer engem, Sir. Nekem ez a fajta nem a szívügyem. Túlságosan alázatos, túlzottan előzékeny. Valóban mint valami kereskedő, aki félti a jövedelmét, ha nem hajlong az üzletfeleivel. És mégis tengerész.

Valóban az volt Van Haaren.

Rátermettségét megmutatta az indulás első percétől kezdve. Nem ismerhette a két hajó közötti vetélkedések okát, de természetesnek találta, hogy a Black Prince és a Taitsing máris öldöklő iramban fut egymás mellett, mintha csak a célnál lennének. Derűsen integetett át a szomszéd hajóra, vagy fordult hátra, és kacsintott elragadtatással a vezénylőfedélzeten állókra, tisztekre, kormányosokra. Tetszett neki a hajózásnak ez a formája, cseppnyi nyugtalanságot nem mutatott.

— Kétségtelen, jó hajós — jegyezte meg hangosan Monostory.

— Megnyugtató — bólintott Klinkenberg. — A Pioneer of Salem másodkormányosa volt.

Monostory nem válaszolt. Pedig tudta, mit jelent ez a név: Pioneer of Salem. A nyolcszázas évek közepének leghíresebb amerikai vitorlását.

Hirtelen elterelődött a figyelme Van Haarenról.

Valamit észrevett.

Észrevette, hogy a Black Prince, a Fekete Herceg főárbocán a nagyvitorla belső, tehát a szél felőli része és vele egy időben a legfelső, árboccsúcsnál levő keresztvitorla, a moonraker szél felőli csücske megremeg.

Megremeg, kicsit „laffog" is, márpedig minden hajómester tudja, ha ez így van, akkor azt jelenti: a hajó, vagyis a vitorlázat nem bírja tovább a szélre való „préselést", túlságosan éles az a szög, amivel — előrehaladva — a hajó vi-torlázatára rádől a szél.

Vajon Hudson észrevette ugyanezt?

A valószínűség amellett szólt, hogy nem vette észre, de ha észrevette, akkor sem árulta el magát. Kénytelen volt belenyugodni ebbe, máskülönben, ha enyhíteni akarja a szélre való haladás szögét, még közelebb kerül a Taitsinghoz, ami valóban katasztrófát okozhatott volna.

A Black Prince haladt a Taitsingtól balra, tehát a backbordon, a szél — egyre erősebben — észak-északkeletről fújt. tehát ugyancsak éles szögben balról.

Monostory tovább figyelte az ellenfél vitorláit.

A nagy keresztvitorla és a moonraker után remegni kezdett a nagy keresztvitorla feletti mars-, majd azt követően a bramvitorla szélső csücske is.

Ekkor mégiscsak megmozdult Hudson.

Utasítást adott a hadnagynak, aki lerohant a fedélzetre, magához szólította a hajómestereket. A legénység a húzó-és fordítókötelekhez szaladt.

Az eddiginél nagyobb erővel rögzítettek, feszítettek.

A remegés mintha alábbhagyott volna.

A két hajó ezzel még közelebb került ugyan egymáshoz, annyira, hogy tovább a közelséget már nem lehetett fokozni.

A Black Prince-től felvert tajték és orrhullám felcsapott a Taitsing szél felőli oldalvédjére.

Monostory ugyanakkor ujjongva érezte, hogy a klipper többet bír el: az eddiginél is erősebb megközelítését a széliránynak, további ,,préselést"!

Csak egy baj volt: a Black Prince haladt a szél felőli oldalon, tehát Hudson volt az előnyösebb helyzetben.

A Taitsing nem haladhat még kisebb szögben a szélre, mert akkor összecsap a mellette rohanó klipperrel. Ezt természetesen egyikük sem akarta. Ez a kezdeti fiókverseny, amit a többi klipperről kellő érdeklődéssel figyeltek, inkább az erők mutogatása volt, előjáték ahhoz a küzdelemhez, amit mindenki várt Hudsontől és Klinkenbergtől, még a távoli Londonban is.

Elérkezett az a pillanat, amit nem szabad elszalasztani.

A hazárdjátékos nagy pillanata. Ebben az esetben Monostory volt a hazárdjátékos, aki a vetélkedés nyitányának sikerét egy lapra tette fel.

— Magam elé engedem a Blacket! — mondta vagy inkább súgta Klinkenbergnek, aki megbabonázva nézte a két hajó küzdelmét, és jelenlétével — helytelenül — azt a látszatot keltette, hogy ellenőrzi kapitányát.

— Mit mond, Sir? — döbbent meg a kitűnő tengerész, aki inkább a fedélzeteket figyelte, semmint a vitorlákat.

De Monostory Balázs, vagyis Tahar bej kapitány önálló útra tért.

Gyorsan magához intette Bumpust:

— Kérem, Mr. Bumpus, azonnal utasítsa az árbocokat: lazítani a behúzókat! Ha lecsúszunk a Black kormány tatjáig, intésemre a vitorlabehúzókat újból megfeszíteni! Ne ismételje a parancsot, hanem adja ki!

— Szolgálatára, Sir!

Bumpus nem ment, hanem leugrott a kormányfedélzetről.

Klinkenberg idegesen rángatta szakáilát.

Nem szólt. Még nem volt egészen tisztában, mi okozta a változást, de volt benne annyi becsület és elismerő barátság kapitánytársa iránt, hogy szó nélkül hagyta cselekedni. Most már, a rally alatt végérvényesen, tulajdonos volt, és nem parancsnokló kapitány, ami — erről még szólunk — nem mehetett könnyen Klinkenbergnek. A Mah úrral való nagy-nagy barátsága és az önérdek is arra kötelezte, hogy a Taitsingot — bármi áron! — győzelemre vigye. És a győzelem lehetőségének egyik jelét a neki rokonszenves, de mégis különös idegenben, Tahar bejben látta.

— Ahogy gondolja. Sir! — biztatta meggyőződés nélkül.

Mindezzel egy időben a másik hajón Hudson kapitány felvetette fejét. Mintha megérzett volna valamit. Először tekintett át a Taitsingra. Néhány pillanatra — vagy talán annyira se — találkozott a nyalka, kifent-kikent Hudson és az egyszerű zsávolyba öltözött két kapitány tekintete.

Ez az ember — állapította meg magában Monostory, amikor viszonozta Hudson kihívó tekintetét — ez az ember gondolkozás nélkül öl, akár tőrrel, akár puskával!

Gúnyos, fölényes volt az a tekintet, amit a Black Prince parancsnoka a Taitsing kormányfedélzetén állókra vetett.

Hogy változtatott ezen a tekinteten vagy sem, azt Monostory nem láthatta.

Monostory Bumpust követte, és ezzel egy időben hátraintett a két kormányosnak, Khan Mainak és Ah Kingnek: figyelem!

— Kormányt tartsd! Jelzésre egy fokkal jobbra vesd ki!

Ennyi elég lesz — vélte — hogy kitörjenek a szorítóból.

Most minden figyelmét az új és sokat ígérő helyzetre összpontosította.

Látta, hogy Turkovics és Van Haaren átvette Bumpustól a parancsot.

És már intézkedtek is.

Az előárboc és a főárboc emberei rávetették magukat a keresztvitorlák fordító- és behúzóköteleire.

— Húzd! Ereszd!

A két hatalmas árboc összes vitorlája megengedett, felpuffadt, sokat veszített a feszülésből, mint a hozzáértők tudják, leszaladt róluk a szél.

Ugyanígy meglazultak az orrvitorlák és az árbocok között kifeszített, oldalszélnél oly pompás „repülők", a staysailek.

Most majd minden azon múlik, hogy adott jelre — akár egy pompás óramű — az összes együttható kifogástalanul működjék.

Monostory összeszorította a fogát. Nyugtalanul, magyarul ismételte szünet nélkül:

— A teremtésit! ... A teremtésit!

Klinkenberg a szíve táján meleget érzett. Egyrészt azért, mert most már tudta, mi készül, másrészt, mert igen megnyugtatónak találta, hogy Tahar bej kapitány érti a dolgát.

Igen ám, de ha nem sikerül a dolog? Akkor szégyenszemre visszaesnek, és a Hudsonnek szánt első fricska nem vált be!

Sikerülnie kell! A teremtésit!

Hudson csodálkozva meredt a Taitsingra.

A Taitsing hirtelen vesztett az iramából, s a Black Prince előbb lassan, majd egyre gyorsabban eléje húzott.

A többi klipperről távcsövek meredtek a két hajóra.

Mint később kiderült, az öreg Tim Roggers elragadtatva dörzsölte a kezét: ez igen, ez a megoldás! Ő ugyanis, viszonylag elég közel a két hajóhoz, észrevette a keresztvitorlák remegéset, s ünnepelte barátait, amikor látta, hogy a hajót ,,lecsúsztatják".

A Taitsing orrsudara már egy vonalban volt a Black Prince kormány állásával.

Monostory lélegzetét visszatartva, a lehető legalkalmasabb pillanatot figyelte, hogy kiadja új rendelkezését.

Most?

Még nem!

Még nem... Csússzanak csak hátrább néhány métert, nehogy a majdan megugró hajótest, a kilencszáz tonna és közel háromezer négyzetméter vitorlafelület rácsapjon a Black Prince tatjára.

Ebben az esetben mind a két hajó végleg befejezné tengeri útjait.

Most!

Hirtelen felemelte jobb karját a fedélzeten álló, feléje figyelő Bumpus, Van Haaren és Turkovics felé.

Ugyanakkor bal karjával hátraintett a kormányosoknak. Egy vonással jobbra vesd ki!

— Vitorlákat feszítsd! Köteleket húzd!

A jelenet, a versenyhajósok szemével nézve, csodálatos volt.

Csodálatos! A Taitsing valósággal felnyögött. A hatalmas, gyönyörűen kiképzett, tengeri kígyókkal díszített hajóorr és a messze előrenyúló orrsudár könnyű ívet írt le. Minden úgy látszott, hogy Klinkenberg klippere rávágódik Hudson hajójára.

Nem Hudsonön múlt, hogy ez nem. következett be. A kegyetlen szívű, elszánt és sok esetben a könnyelműségig merész Hudson megkísérelte, hogy ellenintézkedést tegyen.

A meghökkenés és az, hogy a Taitsing megkísérelte a szélre való erősebb szögű haladást, megtévesztette Hudsont.

De elkéset.

Keresztvitorlái a legkisebb kormánymozdulatra is remegni, laffogni, lebegni kezdtek.

Bebizonyosodott, hogy a Taitsing árbocépítése és vitorlázatának szerelése jobb, mint ellenfeléé.

A Taitsing, ha csak méterekkel is, de nagyobb szögben képes a szélre haladni.

Néhány perccel előbb az volt a helyzet, hogy a Black Prince haladt balról, és megakadályozott minden kitörési kísérletet.

Most már a Tailsing került a Black Prince bal oldalára — egyre gyorsabban hagyva maga mögött Hudsonéket.

Zavar támadt Hudson hajóján.

A vitorlák csapkodtak, lebegtek.

Hudson, a fölényes, gőgös, gazdag úr, őfelsége kapitánya, elvesztette a fejét. Amitől régen félt, már itt is bekövetkezett: gyerekkori ellensége, Klinkenberg volt kadéttárs eléje tört.

Dühödten, de tehetetlenül nézte, .hogy a Taitsing fokozatosan elhagyja, egyre gyorsabban nyelve a métereket.

Van Haaren nevetve integetett át. Sapkáját feldobta, lelkesen kiabált.

Az új helyzetben a Taitsing valósággal megugrott.

Ugyanakkor a Black Prince elvesztette sebességét, és hogy visszanyerje eddigi irányát, kénytelen volt jobbra térni.

A Taitsing végleg eléje tört.

Mindenki arca ragyogott az örömtől. A Herceg ősi indonéz csatakiáltásokat hallatott. Ugyanezt tette Simba és Mata Hari is. Az öreg javasember, Káva Manuk varázsjeleket írt le a levegőbe, és küldte azokat a hátramaradt klipper felé. Merbabu, a csónakmesttr nem sokat teketóriázott: a hasát fogta neveltében. Ugyanezt tette volna a két kínai kormányos, Khan Mai és Ah King vagy akár a mellettük tartózkodó Mao Ta-ko, ha nem lettek volna a parancsnokok közelében.

Mindenki örült az „első menetnek".

A legjobban Monostory Balázs, hogy nem vallott szégyent váratlan sakkhúzásával, és természetesen Klinkenberg kapitány, aki megszorította kapitánya kezét:

— Köszönöm, Sir! Nagyon szép volt! Most már úgy érzem, ideje, hogy irodai munkára adjam a fejemet. Lemegyek a kabinomba, hogy részletesen leírjak mindent a hajónaplóba. Életem legszebb percei vannak mögöttem. Hogy úgy mondjam, a kezdet biztató. Még egyszer köszönöm, Sir!

Ezzel meghajolt, vetett még egy pillantást az egyre távolodó, lemaradó Black Prince felé. Tudta, hogy még nagy csaták vannak hátra, de a kezdetet valóban lelkesítőnek lehetett mondani.

Előttük már csak Perceval Penrose haladt.

— Azt ajánlom, Sir — mutatott az Ada kibomlott vitorláira —, azt mondom, húzzuk be Percevalt, hogy üdvözölhessük. Mit gondol, sikerül?

Monostory intett. Felszabadultan, kedélyesen:

— Parancsára, Sir! Miért ne sikerülne?

Hátranézett. Mögöttük — velük azonos „kormányvízben" — Kennaway hajója, a Bolton törtetett. Valamivel mögötte a lemaradt Black Prince igyekezett előnyt szerezni, de a Moodi kapitánytól vezényelt Cutty Sark kezdte szorongatni.

A látvány, elmondhatjuk, lenyűgöző volt. Kék ég alatt, kék vízen keletnek repültek az óriási fehér pillangók.

A pezsgő élet lüktetése töltötte be a néma óceánt. Dübörögtek a hajók a felmagasodó és lesüllyedő hullámokon, zúgott a szél a kötélzet között, pattogtak a vitorlák és eresztékeik, zörögtek a keresztrudakat tartó láncok. Innen-onnan éles kiáltás, szócsövön adott vezényszó hallatszott.

— Lenni jó szél, nagyon jó szél — hallotta mögötte a főkormányos megelégedett szavait.

Megfordult.

Mind a három kínai barátságosán nézett rá.

Khan Mai megismételte:

— Jó szél lenni!

— Elérjük vele Formoza északi csücskét? Vagy fordulni kell?

Khan Mai a messzeségbe nézett.

Ott, nagyjából kétszáz kilométer távolságra, Formoza hegyei magasodtak. Akinek kitűnő szeme volt, láthatta, hogy hegyek, és nem felhők, Khan Mai és társai látták.

— Nem, captain, hajó nem fordul. Szél jó! Elérni Formoza, mit Tajvannak hívni kínai.

Megelégedetten szívta be a friss tengeri levegőt. Eszébe jutott Porkoláb, aki hiányzott, és eszébe jutott a fogsága.

Kedve lett volna hangosan felujjongani. De nem tette, nem tehette. Kapitány volt, klipperkapitány, akinek csak akkor illik majd ujjongani, ha befut a London-dokkba. De hát addig sok tengeri mérföldet kell még legyűrni!

Felnézett. Meghökkent. Már csak alig két hajóhosszra lehetett Perceval Penrose klipperétől a Taitsing.

Az Ada szemet gyönyörködtetően megdőlt, a szikrázó nap fénye jól megmutatta a vízvonal piros csíkját és a steuerbord tengervíztől, algáktól, dresszinakagylóktól megkoptatott több alsó borítópalánkját.

De Monostory azt is tudta, hogy amennyire szép és valóban szemet gyönyörködtető látvány a megdőlt hajó, annyira nagy rajta a fékezőhatás.

A kitűnő cimbora, Perceval Penrose, akárcsak Hudson, nem engedett az elsőbbségből.

Ott állt ő is, mint minden klipperkapitány, a kormányosoktól jobbra, elöl, hogy mindent — fedélzetet, vizet, árbocokat, vitorlákat, közeit és távolt — jól lásson.

A fiatal kapitány nevetve nézett visszafelé, derűsen mosolygott.

Már maga az a tény, hogy ennyire „megugrott", s percek alatt élére állt a világ legpompásabb vitorlásainak, azt bizonyította, hogy az Ada elsőrangú építésű hajó, és Perceval Penrose is érti a dolgát.

Csakhogy a Taitsing még jobb hajó volt!

Boldogan látta ezt Monostory Balázs. Singapore-tól Pagodáig sem láthatott és tapasztalhatott mást, mint azt, hogy Klinkenberg háromárbocosa elsőrangú hajó. De nem volt mérce, amihez hozzámérhette volna tapasztalatát. Itt azonban, tizenegy idegen klipper között, máris megmutatkozott az, hogy ha körültekintően vezetik ezt a hajót, akkor pompás eredményeket lehet kihozni belőle.

Az Ada dőlésszöge sok volt, a Taitsingé jóval kevesebb. Nem lehetett vitás, hogy rövid időn belül a Taitsing beéri az Adat.

Monostory az emelvényről leszólt Bumpusnak:

— Kérem, Mr. Bumpus, legyen szíves intézkedni, hogy a keresztvitorlákat még feszesebbre húzzák! A staysailokat kicsit engedjék meg, hogy zsákoljanak!

— Parancsára! — kiáltotta vissza Bumpus.

Monostory az arcába vágódó szél erején érezte, hogy a klipper irama fokozódott.

Nem állta meg. Odalépett a tatfedélzet előkorlátjához. Előbb egy pillantást vetett a tájolóra. Igen, az irány maradt, és a hajó fokozta tempóját. Jó hajó.

Rátétté kezét a karfára. Szeretettel megütögette, így tett annak ideién az Implacabiéval is. Pontosan ugyanez a mozdulat, amikor a huszár a lovát magáénak fogadja. Monostory Balázs magáénak fogadta a Taitsingot. Itt, ezekben a percekben érezte, hogy szívéhez nőtt a hajó.

Khan Mai rádőlt a kormányra. Testének egész súlyával kellett tartania, nehogy visszaperdüljön a kerék.

Khan Mai biztatólag nézett kapitányára. Bírja a kormány, bírja a hajó.

Ő is ráütött a kerékre. Derék hajó, derék kormány.

Egy vonalba értek az Ada klipperrel. Penrose elismerően intett.

Ez igen! Kitűnő! Meglengette sapkáját, feldobta, majd elkapta, és úgy lengette tovább, mint aki örül barátja sikerének.

A tizenkét klipper közül a Taitsing haladt az élen, egyenesen Formoza északi csücskének.

Most vizsgázott Tahar bej kapitány keze alatt Mah úr és Klinkenberg háromárbocosa.

 

TIZEDIK FEJEZET

 

Formoza fényei. — Bálnacsordával találkoznak. — Mi történt Merbabuval? — Lin admirális legeslegújabb üzenete. — Fegyverek és a carbonarik bombái. — Hudson kapitány hátraarcot csinál? — Zuhan a légsúlymérő. — Veszélyes ponton. — Lidérctüzek az árbocon. — Baj van a kormánynál. — Eltűnt a Cutty Sark! — Rohan a Taitsing

 

Monostory Balázs töprengve ült kabinjában, a térképasztal előtt.

Körző, lénia, kis kézi kompasz, a fadobozban elhelyezett kronométer és a két kék fedelű kézikönyv, valamint egy halom térkép azt bizonyította, hogy a kapitány igen komoly tanulmányokba, számításokba merült.

Valóban így volt.

Az este érték és hagyták el a kijelölt szigetcsoportot, a Raleigh Rock legszélső tagját, és Sonajnál délnek fordultak.

A szél szeszélyes volt. Ötös-hatos erővel fújt, s mire a szigetekhez értek, legyengült.

Most inkább szellő tologatta a hajót, a Sartre-tól annyira vágyott félhátszél helyett „félhátszellő".

Éjfél volt. A távolból, nyugatnak, fények látszottak.

Falu vagy város lehet arra, a térkép szerint Kirun, Sokel, Giran, Formozának északi lakott helyei.

A Hardingtól és Roggerstól kiszámított terv is az volt, hogy éjjel érjenek ide, amikor a partokról nem láthatók a klipperek.

Teljesen kihalt, néma volt a tenger.

Egy dzsunka vagy halászsampan nem sok, annyi se látszott.

Az utasítás szerint a hajók csak a tatlámpákat égették, az oldallámpák közül is csak a pirosat, a bal oldalit. Jobbra, Formoza felé igyekeztek a legteljesebb sötétségben maradni.

Harding és Roggers kapitányok utasítása valójában helyes volt. Nem akarták, hogy Lin tudomására jusson az útvonal megváltoztatása. Márpedig a szárazföldről is küldhették a Fekete Pirátok kémjei jelentést a Pescadores-szigetek környékén tartózkodó kalózflottának.

Ha ugyan ott tartózkodtak ...

A legteljesebb óvatossággal haladtak Formoza szigetének túlsó oldalán, ami egy-két nappal meghosszabbítja a Pagoda—Londondokk útvonalat.

Mindenesetre Hudsonéktől semmiféle jelzés nem juthatott el Linékhez.

Monostory belenézett a térképasztalon elhelyezett lámpába. Szinte igézte, varázsolta, bűvölte a lángot: valóban Hudson lenne a titokzatos ellenfél? Az a Hudson, aki a rajongott nőnek, Gabriela Malatestának a férje? Maga se értette, miért, de itt, kabinjának csendjében, amikor az útvonal tanulmányozásába mélyedt, néhány pillanatra kételkedni kezdett.

Hátha mégis téved, és csak egy rögeszmét hajtogat állandóan? Mert bármennyire is őt igazolják a feltevések, megtörténhet, hogy — téved.

De akkor ki volt az a fehér ember, aki Vampuval együtt lejött a koreai dzsunka zárkájába, és aki elvesztette a György-keresztet?

Elgondolkozva nézett a lámpába: ki lenne az?...

A fedélzetről hangok hallatszottak.

Kiáltás, kiabálás.

Monostory felugrott, kirúgta maga alól a kerek széket, és kilépett a fedélzetre. A kormánynál egy ember állt mindössze, a másodkormányos. Arcát halványan világította meg a tájoló lámpása. A sárga arc nyugodt volt, sőt mosolygó, tehát baj nincsen.

„Mégiscsak megviselt a rabság" — állapította meg a magyar kapitány, önmaga előtt is röstelkedve, hogy annyira megrettent, és be se várva a fedélzet jelentését, kiugrott a kabinból.

De megállt, összeszedte magát, és a zaj felé tekintett.

Az előárbocnál többen beszélgettek.

Hangosan, izgatottan, mint az ázsiai népek, ha valami kedvükre valót vagy feltűnőt tapasztalnak.

Egyébként félhomály volt, csillagok pislákoltak az égen, a hold párába burkolva fényeskedett.

A hajó lassan, lomhán imbolygott a gyenge hátszélben.

Simba ragyogó arca bukkant fel előtte.

— Bukkan, tuán, bukkan! — kiabálta, és kimutatott az óceánra.

Bálna!

Méghozzá a nagy, szögletes fejű ámbrás cet lehet, a bukkan, ami a Jeges-tengereken éppen úgy felbukkan, mint a Csendes-óceán bármelyik részén.

A bálnák csapata alig száz-százötven méterre vonult a hajótól, pontosan egy irányban, de most gyorsabban, mint a klipper.

— Bukkan! Bukkan! — kiabáltak az emberek, de talán mindnyájuk között a leglelkesebb, legizgatottabb Turkovics hajómester volt, aki kapitányához rohant:

— Uram, nézze, van belőlük vagy száz is!

Ha száz nem is volt, de húsz-harminc lehetett, valóságos libasorban vonultak, egyik a másik mögött, lebukva, felbukkanva, szögletes fejükkel túrva a vizet.

Az éjszakában is fényes, villogó tengeren jól látszottak a fekete testek, a koromfekete, óriási fejek.

— Puska kellene vagy harpuna! — lihegte Turkovics. Monostory elmosolyodott:

— Nem sokra mennél velük! A puskagolyó annyit sem ér, mint a kidobott kavics, a harpuna visszapattanna. Bálnavadász-szigony kellene és akkora csónak, amivel nyugodtan megközelítheted őket.

Turkovics komoran legyintett:

— Baj, signor capitano, kedvem lett volna beléjük puskázni!

Monostory egy ideig nézte a vonuló bálnákat, a világ legnagyobb emlőseit, majd odaszólt Turkovicsnak, aki Adriaemberhez méltóan a legnagyobb izgalommal figyelt minden élő és mozgó tengeri állatot, ezúttal a cetvadászok legnagyobb kincsét, az ámbrás cetek csordáját.

— Minden rendben?

— Rendben, signor capitano. Szélerősség és irány változatlan, emberek a helyükön, vitorlák változatlanok.

— Köszönöm!

Bólintott. Még a megszokott vizsla tekintet a kormány felé, majd fel a vitorlákra és végül az égre. Az ég semmi rosszat nem ígért. Inkább jót, túlságosan jót: déli szelet vagy még nagyobb szélcsendet.

Felsóhajtott. Rátette kezét a kajütajtó gombjára.

Megtorpant. Kinézett a tenger távolabbi részére.

Túl a bálnák elnyúló, hosszú során két vitorlás hajó árnyéka látszott.

Az egyik a Bolton lehet, a másik a Cutty Sark. A többiek mögöttük.

Kihajolt az oldalvéden. Sustorgott a tenger, és fröcsköltek, fújtattak az ámbrás cetek.

Akkor látta, hogy a kormányállásra vezető lépcsőn egy ember üldögél. Ül, fejét a korláthoz támasztja és alszik.

De már fel is ijedt, összerázkódott, és meghökkenve meredt a kapitányra.

Merbabu volt, a csónakmester.

— Szolgálatban vagy?

Merbabu megtörölte izzadó homlokát, riadtan motyogta:.

— Nem lenni, tuán. Merbabu aludni, de Merbabu nem itt aludni!

És zavartan nézte a lépcsőt, ahol felébredt.

— Merbabu aludni kabinban! Monostory nevetett.

— Mégiscsak itt aludtál el, máshol bajosan!

Merbabu felállt, imbolyogva megindult a hajóorr felé, ahol a szállása volt.

Monostory belépett a kabinba.

Azért vette át Bumpustól az éjszakai őrséget, mert kedve kerekedett kiszámítani az útvonal egyes szakaszait, ugyanakkor áttanulmányozni a három óceán érintett parti részeit, a mélységeket, a várható és „hivatalos" szélirányokat, mindezzel természetesen felállítani a „haditervet", ha ilyen vagy amolyan események történhetnek.

Megnyugodva nézett rá a jade-Buddhára s a mögötte függő magyar nemzeti lobogóra. Ez a kettő volt a kedvenc „kegytárgya", ami egy harmadikkal bővült. Amikor számba vette Porkoláb Péter vajmi kevés megmaradt földi értékét, azzal a céllal, hogy azokat összecsomagolja és eljuttassa Komáromba a családnak, a sok apróság között talált egy képecskét, ami ugyan elég régen készült, még Veronában, de Porkoláb Pétert ábrázolta, alkáplári egyenruhájában, elmaradhatatlan, sokaktól megcsodált bajuszával.

Monostory elhatározta, hogy a képet megtartja hű barátja utáni emléknek.

Így is tett. A kép a jadeszobrocska mellé került.

A térképasztalra nézett.

Még a lélegzete is elállt!

Maga se tudta, mit tegyen: nevessen-e vagy dühöngjön.

Mielőtt felvette volna a meglepetést okozó tárgyat, hosszasan nézte. Talán a tréfára hajlamos Klinki csinált mókát?

Egy újabb (legújabb!) aranyhal feküdt az asztalon, a kis kompasz és a kronométer között!

Nem kétséges, Lin aranyhala.

Ami az első pillanatban feltűnt, az volt, hogy kisebb az eddigieknél.

Valahogyan szebb, formásabb is az eddigieknél.

Felcsavarta a lámpa égőjét, hogy jobban lásson.

Az aranyhalat aranyzsinórral kötötték át, ami egyetlen húzásra szétnyílt.

Belsejében megint két levelet talált, egy kínai és egy angol nyelvűt.

— Nézzük csak — mormogta a kapitány, akit egyszerre két dolog érdekelt; egy: mi lehet a levélben; kettő: hogyan került Lin üzenete a kapitány kajütjébe, a szabad óceánon úszó Taitsing hajóra?!

Az elsőre gyorsan megkapta a választ.

Amennyire gondosabb, formásabb kidolgozású volt ez az aranyhal, ugyanúgy gondosabb külsejű volt az írás, mint az előzőké.

Az angol szöveg finom rizspapírra íródott, a kínai valamivel vastagabb hártyapapírra.

Mindezt még külön átkötötték aranyszálú piros szalaggal.

— Nézzük csak ...

Monostory kezében megremegett a papír:

 

Idegen Kapitány Úr!

 

Élj tízezer évig, ha az istenek is úgy akarják. De nem akarják az istenek, ezt üzeni neked Lin Kuo-keng admirális, a Gyöngy folyó Aranyhala. Nagy bűnt követtél el. Megszöktél a hajónkról, akaratunk ellenére, de mindezt megelőzőleg megölted legkedvesebb emberünket, a Kapitányt. Bűnöd rettentő nagy! Méltó módon lakolsz ezért, amikor eljön az ideje. Mi tudjuk, mikor jön el. Nem leszünk tekintettel arra, hogy Mah úr barátságát élvezed, bár őt tiszteljük mint olyan derék urat, aki megadja a Fekete Pirátok-nak a megillető részt. Éppen ezért nem firtatjuk, hogy mi közötök van hozzá. De hajótok és te, idegen kapitány úr, nem érheted el a távoli kikötőt. Ezt üzeni neked jóakaratúlag, hogy időd legyen gondolkozni oktalanságodon

Lin Kuo-keng admirális,

a Gyöngyfolyó Aranyhala

 

Hogyan kerülhetett a kabinba Lin üzenete?

Csak két lehetőség volt, és nem több: vagy fellopódzott valaki a hajóra, vagy pedig a hajó személyzete között lapul Lin embere, aki az előre elkészített aranyhalat betette a kabin fedélzeti ablakán keresztül.

Az első lehetőség — lehetetlen! Haladt a hajó, mindent látni lehetett, se közel, se távol csónakot nem láttak, csak bálnákat, delfineket, barakkudákat, cápákat... és elszórva — elég messze — a klipperekből néhányat.

A második eset már inkább lehetséges — vélte Monostory.

De kit lehet gyanúsítani mint Lin emberét? A kínaiakat? A jávaiakat? Vagy Van Haarent, az új embert?

A kínaiakat nem. Khan Mai, a főkormányos, a megtestesült jellem. Ugyanezt kell mondani Ah Kingre vagy Mao Ta-kóra, a „hű kutyára". Rajtuk kívül még két kínai segédkormányos volt a hajón, régi emberei Klinkenbergnek. Ha számba vette a jávaiakat, a Herceget, Mata Harit, Kava Manukot, Simbát vagy Rimaut, a Tigrist — ugyanerre a megállapításra jutott. Egy pillanatra megakadt Merbabunál, a csónakmesternél. Talán csak szimulálta az alvást? Lehetetlenség, hogy Merbabut bárki is megvesztegette volna, és annak fejében vállalkozott az aranyhal becsempészésére!

És Van Haaren?

Maga elé idézte a hollandus arcát. Mi is lehet mostan Van Haarennal?

Aludnia kell, annál is inkább, mert előzőleg két hosszú őrségen vett részt.

A kronométerre nézett: éjfél után két órát mutatott az idő.

Az aranyhalat az asztal fiókjába rejtette. Majd kiment a fedélzetre.

A bálnák csoportja eltűnt.

Az emberek szétoszlottak.

Magához intette Turkovicsot:

— A hollandus lefeküdt?

— Régen, signer capitano.

— Láttad őt?

— No, no, signor capitano.

Felballagott a kormányzatra. Odaállt Ah King mellé.

— Minden rendben?

— Lenni rendben, captain.

Vizsgálódva nézett a kormányállás mellől a felépítménynek arra a részére, ahol a kabinja volt.

— Nem láttál senkit a kabinok körül?

Ah King mosolygott. A levegő fülledt volt, párás. A kormánytartás munkájától Ah King kimelegedett. Izzadt, ragyogott az arca.

— Látni nem, captain.

Lement a kormányfedélzetről. Lassan, csendesen lépve megközelítette Porkoláb volt kabinját. Az ajtó szellőzőzsaluján keresztül hallatszott a hollandus mély, erős horkolása. Egyenletesen, mélyen lélegzett.

Most felködlött benne Merbabu kijelentése: nem a lépcsőn aludt el, hanem a kabinjában, a hajóorrban levő fokszliban, és mégis a kormányfedélzet lépcsőjén találta magát! Ilyesmit mondott Merbabu. Hogyan történhetett ez?

— Kéretem a csónakmestert!

Turkovics előrekiáltott:

— Merbabu, hé! Előkerült Merbabu. Beszólította a kabinjába:

— Gyere!

Odabent a térképasztalhoz ült, akkor tette csak fel a kérdést:

— Csodálkoztál, hogy a lépcsőn ébredtél fel?

— Csodálkozni, tuán.

— Mégis mit gondolsz, hogyan kerültél oda? Merbabu megvakarta a feje búbját.

— Merbabu nem érteni.

Látta, hogy nem jut dűlőre emberével, elengedte.

— Feküdj le, van még időd az őrségig. Menj! A csónakmester meghajolt. Kiment.

Volt min gondolkozni. És mégis: elhatározta, nem gondolkozik. Nem ugrik be semmiféle feltevésnek, találgatásnak. Szellemekkel nem harcol!

A hajónak London-dokkba kell érnie!

— És a hajó oda fog érni! — suttogta, amikor ráhajolt a térképre és a számításaira. Törik, szakad, de odaér!

Elhatározta, hogy megszervezi a legszigorúbb őrséget. Szemben az általános szokással, nem nappal, de éjjel lesz az erősebb őrség. Minden árbocnál és a kabinsornál egy-egy fegyveres őrködik majd. Legfeljebb a hajó külleme járja meg, hogy nem gondozzák megfelelően, de hát a legfőbb — a London-dokkba érni!

Ránézett a jadeszoborra. A látvány megnyugtatta. Gabriela Malatesta ajándéka, és ez mindennél többet jelentett.

Kopogtak. Crane Bumpus lépett a kabinba. Köszönt.

— Hajnalodik, Sir. Ha óhajtja, átveszem a szolgálatot. Monostory nagyot ásított. Érezte, hogy álmos, nagyon álmos.

— Helyes, Mr. Bumpus. Átadom a szolgálatot.

— Minden rendben, uram?

— Minden rendben, Mr. Bumpus.

— Nem történt semmi, Sir?

— Semmi. Hacsak az nem, hogy — mint láthatja — esik a barométer!

— Talán lesz jobb szelünk is, Sir.

— A délnyugati monszunnak meg kell jönnie, Mr. Bumpus. De addig várjon, amíg nem érjük el Formoza csücskét. Odáig elvergődünk ezzel a gyenge félhátszéllel is.

— Én is úgy hiszem, Sir. Ismerem a Dél-kínai-tengeren a délnyugati monszunt — komisz disznó az, már engedelmet kérek. Hirtelen nagy pöffök, majd szélcsend, azután újabb pöffök!

— A többi hajó is megkapja, Mr. Bumpus. Igyekezzünk elöl lenni. Úgy gondolom, most is elöl járunk.

Bumpus arca ragyogott.

— Rendületlenül, uram! Mielőtt bekopogtam önhöz, szemrevételeztem a tengert. Élőttünk senki. Mögöttünk többen. Oldalt a távolban mindössze egy hajót látok.

— A Black Prince lesz?

— Gondolom, az. Hátszélben, félhátszélben könnyebben szalad, mint mi. Lee-vitorlázatra épült hajó. Akár Sartre kapitányé.

— No, azért ne féltsük a Taitsingotl

Bumpus sovány, csontos arcán vidáman táncolt a millió ránc.

— Néni féltjük, uram! Pompás hajó ez, és megmutatjuk, hogy ...

— ... elsőnek érünk a London-dokkba!

— Így kell lenni, uram!

… Két nap alatt érték el Formosa déli csücskét, a Cape-et és az ott sorakozó szigeteket, a Botel Tobagót.

A térkép 250—300 méteres mélységeket jelzett, de egyes helyeken mindössze 20—25 métert is. A szélirány változatlanul északkeleti volt, az aneroid szorgalmasan esett, de sem az égen, sem a tengeren változást látni nem lehetett.

— Ezzel a monszunövbe értünk — jelentette ki Klinkenberg kapitány, amikor végeztek az ebéddel, és pipára gyújtott. — Vajon volt értelme a kerülőnek? Egy napot mindenképpen vesztettünk.

Monostory is meggyújtotta pipáját. Egyre nagyobb kedvet érzett a pipázásra. Simba pompás ebédet szolgált fel, amit a hajó javasembere, Kava Manuk főzött. Kava Manuk kitűnő szakács volt, az európai konyha furfangjait éppen úgy értette, mint az ázsiait. A Taitsingon többnyire ázsiai koszton éltek, ami egészséges volt, könnyű és igen változatos.

Frissen fogott halak, polipok, szépiák jelentették az étkezések gerincét, de a gőzön főti rizs éppen úgy nem hiányzott, mint a mindenféle zöldséggel kevert tengeri moszatok, nyersen vagy olajjal párolva.

Monostory számára nem okozott nehézséget hozzászokni a Taitsing kosztjához. Vallotta, hogy a hajókon csakis jó kosztok vannak, és legfeljebb elkényeztetett gyomrú tengerészek. Turkoviccsal sem volt baj.

— Kövek, vasak és fák kivételével mindent megeszek — mondta akkor, amikor közölték vele, hogy az ázsiai hajószemélyzet miatt többnyire az ételek elkészítése is ázsiai. — Olyan étel nincs a világon, amilyet Turkovics Daniló ne enne meg!

Árnyékponyva alatt ültek, a fedélzeten.

Hevesen, szikrázva tűzött a nap.

Rekkenő volt a hőség. A szél pedig fokozatosan gyengült.

Így még melegebb lett. A fedélzet gőzölgőit. Időnként vödrökkel végigöntötték, hogy enyhítsenek a deszkák forróságán.

A hajóvezénylő ezúttal Bumpus volt, helyettese Van Haaren.

A hollandus fel és alá járkált a fedélzeten. Oda se füttyentett a forró deszkáknak vagy a napsugarak kábító erejének.

— Látszik, hogy trópusokon élt — bökött Klinkenberg a hollandus felé. — Bírja.

Monostory bólintott. Inkább az a téma foglalkoztatta, amiről előzőleg beszélgettek. Klinkenberg szerint, ha elérik a Paracel-szigeteket, megmenekültek Lin támadásától. Tegnap délután találkoztak az angol Vanguard nevű korvettal, valamivel a Cape felett. A Vanguard jelezte, hogy a japán partok felé tart, sehol se látott kínai kalózokat, és azt is közölte, hogy a Hong Kong-i flotta vele együtt futott ki támaszpontjáról, hogy a Dél-kínaitenger térségében nagygyakorlatot tartson.

— Különösebben nem szívelem őfelsége flottáját — jegyezte meg Klinkenberg kapitány. — De azért most nem bánom, hogy ott gyakorlatoznak. Esküszöm, fáraszt már az örökös ébrenlét: mikor támadnak meg Lin kalózai! Gondolom, Roggers apó se bánja. A jó öregnek valóban szívügye a sorsunk. Azt hiszem, álmában is Linnel viaskodik, és féltve öleli magához a Taitsingot, mint a gyerekét.

Nevettek.

Mi tagadás, a legteljesebb figyelemmel voltak minden iránt, ami felbukkant vagy felbukkanhatott a tengeren.

Az őrséget felfegyverezték, és a két ágyú a hajóorrban élesre töltve várt.

Turkovics még nem felejtette el az Implacabile szabadságharcát. Milyen kitűnően beváltak az olasz carbonariktól eltanult kézibombák, a „fazekak". Az uszkok kalózok leszármazottja szabad idejében ilyen „fazekakat" gyártott, de előzőleg kettőt kipróbált. Egy cápa volt a cél, a „támadó" ellenfél. Egy cápa ugyanis — a Csendes-óceán meleg övének híres óriási cápája — éppen a hajó közelében ólálkodótt. Nincs a világnak az a tengerésze, aki közömbösen nézi a cápát. Amikor Turkovics közölte, hogy kipróbálja maga gyártotta kézibombáját, az egész hajó a hullámvédnél sorakozott. Az első kísérlet nem sikerült. A hajómester éppen akkor hajította el füstölgő „fazekát", amikor a cápa kedélyesen nagyot csapott a farkával, és oldalt fordult. A bombát némán elnyelte az óceán.

A másodiknál már óvatosabb volt. Kidobott egy összegöngyölt zsákot, a cápa máris rárohant. Az óriás cápa fél teste a víz felszínére került. A kékesfekete hát élesen elvált a has szürkésfehérségétől, amikor az óriás a hátára feküdt, hogy elkapja a zsákot, amit finom falatnak sejtett.

Turkovics Daniló, aki az Implacabilén és később a Novara fregatton eléggé beleszagolt a robbanóanyagok használatába, ezúttal sikert ért el.

Kézibombája pontosan a cápa hasának közepét találta el.

Nehéz eldönteni, hogy a robbanás volt-e nagyobb vagy a tengerészek kiáltása, amikor a cápa valósággal kettévált, és eltűnt a hullámok között.

— Master lenni nagy ember! — fejezte ki elismerően a legénység véleményét Rimau, minden vadászat és halászai nagy ismerője. — Lenni bumm-bumm nagyon jó!

Turkovics ezek után nyugodtan készíthette kézibombáit. A veszélyes gyártmányokat a főárboc alatt, egy gyapottal töltött faládában gyűjtötték.

Így alakult át, ha önvédelemből is, a Taitsing klipper — hadihajóvá.

A jelzésre használt rakétapisztolyokból többet ugyancsak Turkovics gyújtópisztolyokká alakított át. Több foszfort és a töltettel kilőhető, de gyorsan átizzó salétromot helyezett el a lövedék hülznijében. Elsütés után, amikor röppályára tért a sárga, zöld vagy piros jelzőrakéta, izzani kezdett a póttöltet.

— Isten legyen irgalmas annak a vitorlának, amelyikbe belecsapódik Mr. Turkovics lövedéke! — mondta elismerően Klinkenberg kapitány. — Tudja, Sir, valahogy hadihajón kezdem magamat érezni!

Jóízűen kacagott.

Az időjárás — mint már annyiszor a klipperhajók versenyében — a Dél-kínaitenger bejáratánál ezüttal is megtréfálta a kapitányokat.

Az aneroid zuhanása is változást mutatott.

Az északkeleti szél hirtelen elállt.

A nap nekidühödten ontotta lángoló sugarait.

— Püh! — fújt Klinkenberg. — Ezt kifogtuk, Sir! Lám, ez az egynapi veszteség eredménye! Ha egyenesen jövünk, elkerüljük. Az ördög vigye Rikozoffot!

Monostory megcsóválta a fejét:

— Ne legyen hálátlan, Sir! Talán éppen ezzel kerültük el a bajt. Ne felejtse el, hogy ami történik, miattunk történik.

— Hogy vinné el az ördög!

Négy hajó lebegett egymás közelében.

Elöl Perceval Penrose Ada nevű klippere, alig három hajóhosszal mögötte a Taitsing, tőle vagy kétszáz méterre a Cutty Sark, azon túl az Ariel, Tim Roggers háromárbocosa.

Távolabbra, párába merülve, még hat hajó látszott.

Evezőcsapások hallatszottak.

Monostory kinézett a tengerre.

Perceval Penrose giggje közeledett. A kormánynál ülő ember felkiáltott:

— Ahoy! Ship, ahoy!

— Ahoy, gigg!

Monostory felállt az asztaltól. Hát bizony semmiség volt az átevezés, csak éppen vánszorogtak a hajók.

Van Haaren leeresztette a lépcsőt, ami a kapitányt megilleti.

Mosolyogva lépett a fedélzetre a fiatal kapitány:

— Gondoltam, a pipát itt szívom el önöknél!

— Helyes, Sir, foglaljon helyet!

Friss poharak kerültek az asztalra. Perceval elhárította:

— Köszönöm, most nem. Megszenvedné a májunk. Majd este. Addig — semmit! Inkább egy jó pipadohány! Kaphatok belőle?

Rákacsintott Klinkenbergre. Tudta, hogy ahol jávai matrózok szolgálnak, ott jó dohány is található.

Leült. Megtörölte verítékes arcát. Majd körülmutatott a tengeren:

— Akár láncra fűzhetnénk mindnyájunkat! Mindössze az áramlat viszi a hajókat, így bajosan előzzük majd meg egymást. Átkozott idő!

— Átkozott! — tette hozzá Klinkenberg és Monostory. Penrose gondosan megtömte a pipáját, majd rágyújtott.

Élvezettel szívta és eregette a jávai dohány kék füstjét.

— Kitűnő — bólintott elismerően —, ennél jobbat senki nem kívánhat. — Elkomolyodott. — A Vanguard közlése megnyugtató. Csak éppen el kell érni a Dél-kínaitenger déli végét. Tudnak Roggers apó kérelméről?

— Nem. Miféle kérelemről?

— A Vanguard postagalambokat visz magával. Roggers apó azt kérte: a korvett értesítse a Hong Kong-i flotta zászlóshajóját, hogy a klippereket a Paracel-szigetektől kísérjék végig a Natuna-szigetekig.

Elmosolyodott:

— Tudom, hogy ön, Klinkenberg kapitány, ennek nem örül, de hát Roggers apó mérlegre tette ezt is, Harding kapitánnyal együtt....

Körülnézett. A főárboc tövében a gigg emberei és a Taitsing szolgálatosai nevetgéltek. A csónaklejáróhoz Van Haaren támaszkodott, és egy kötéldarabot csomózott. Közömbösen, unottan állt. Időnként hátrahajolt, és a tengerbe köpött. Bagózott. Ez volt az a szokás, ami miatt nem egy kapitány elátkozta már az eget, a tengert, a hajózást. És persze a bagózó minden családtagját, beleértve magát a bagózót is.

— Megbízható ember?

— Semmi közelebbit nem tudunk róla. Rikozoff ajánlotta. Perceval Penrose felállt.

— Hát akkor, Sir — mondta hangosan — mutassa meg a kabinjában azt az újfajta térképet!

Monostory elértette:

— Jöjjenek az urak utánam.

Felálltak. Van Haaren unottan kínlódott a kötéllel. Égette a nap, de nem törődött a hőséggel. Maga volt a megtestesült közömbösség.

— Már bocsássanak meg, uraim — szabadkozott Penrose a kabinban —, tudom, nem illő a vendégnek rendelkeznie ...

— Itt nyugodtan beszélhet, Sir. Penrose nagyot szippantott a pipából.

— Rikozoff tévedett, mindnyájan tévedtünk! Lin nem a Pescadores-szigeteknél várja a klippereket, hanem a Paraceleknél.

Monostory is, Klinkenberg is érthető csodálkozással nézett a vendégre.

— Honnan tudják?

— Ki mondta?

Jelentősen, a szavakat megnyomva szótagolta Perceval Penrose:

— Magától Hudsontől! Hudson kapitánytól!

Ha ilyen esetben lehet használni ezt a szót: megdöbbenés — akkor ezúttal bátran alkalmazhatjuk. A Taitsing két kapitánya megdöbbenve meredt az Ada klipper kitűnő parancsnokára.

— Igen, igen, uraim, Hudson kapitánytól! Még a Raleigh Rock előtt történt, amikor a szél legyengült, és önök igencsak elöl haladtak, hogy Hudson jelzést adott az Arielnek. Közölte, hogy kapitány megy kapitányhoz. Roggers és Harding visszajelzett: várják, jöjjön! Hudson azonnal rátért céljára, amikor az Ariel fedélzetére lépett. Feltette a kérdést: miért volt szükség a kitérőre? Megmondták. Hudson sajnálkozott, fölényeskedett, hogy miért nem közölték vele a kitérés okát. Magától nem akart beleavatkozni a dologba, nem is akarja a felsőbbség utasításait megkontrázni — így beszélt —, de Rikozoff közlése mindenképpen hibás volt. Ezt is ő mondta. Szerinte, ha Lin valahol leshet a klipperekre; az nem történhet máshol, mint a Paraceleknél. Ezt mondta indulás előtt az a teakereskedő, aki berakta a Black Prince áruját, de ezt mondta Focsouban jóbarátja, a révmandarin, aki — állítólag — nem kisebb személyiség, mint édestestvére Linnék. A legokosabb tehát vagy Hong Kong alá kanyarodni, és jelzéssel kérni a flotta segítségét, vagy Luzon partjai felé haladni, és így elkerülni a Paraceleket. Ezt mondta Hudson.

— Felháborító! — mérgelődött Klinkenberg. — A kalózkirály közbeszól! Felháborító!

Perceval Penrose intett, megrázta a fejét:

— Dehogyis felháborító, Sir! Gondolja csak el: valami történt. Hudson megijedt! Hudson érdemeket akar szerezni! Ha mást nem, legalább mentő tanúkat!

Monostory csendesen közbeszólt:

— Valóban lehetséges.

— Bizony lehetséges! Gondolják el: azzal, hogy Tahar bej megszökött a pirátok rabságából, Hudson biztonsága is felborulhatott. Ha valóban ő Lin embere ...

Egymásra néztek.

Klinkenberg megvonta a vállát:

— Más nem lehet! Monostory Balázs is hozzátette:

— Nem tagadom, néha elfog a kétség... de én is azt mondom: nem lehet más!

Perceval Penrose mosolygott:

— Én hiszem, hogy ő az. De most, ebben az esetben érzem, Hudson rájött arra, hogy túllőtt a célon! Ha kiderült a titok, sokat veszíthet. Elvesztheti a kardját, érdemrendjét, klipperkapitányságát, talán a vagyonát is meg azt a bizonyos szigetet, amit annyira titokban tartott. Meg még az ördög tudja, mi mindent!

Gyorsan, elragadtatva beszélt. Veríték ütött ki a homlokára. Megtörölte. Fülledt volt a kabin levegője. A deszka-szobácska valósággal átizzott a szélcsöndben. Az ajtóhoz lépett, mint aki szippantani akar a frissből. A szeráng (így hívták a Taitsing színes emberei a hajómestert) változatlanul a hullámvédnél állt, s még mindig a kötéllel bajlódott. Közömbösen, unottan. Továbbra is fittyet hányt a hőségnek. Perceval agyán átvillant a kérdés: hol látta ezt az embert? Ezt a nagy testű, lomha hollandust? Hol? De nem volt ideje tovább kutatni, mert megszólalt mögötte Tahar bej:

— Ön tehát, Penrose kapitány, lehetségesnek tartja, hogy Hudson Lin ellen fordult? Sőt vesztét kívánná?

Perceval visszalépett.

— Lehetségesnek.

— Akkor engedjék meg — mondta Monostory Balázs —, hogy megmutassak egy küldeményt, amit kaptam. Eddig Klinkenberg kapitány se látta, nem azért, mintha okom lenne előtte titkolódzni, csak éppen nem akartam ilyesmivel untatni. Most megmutatom. Mert ha igaz a feltevés, hogy Hudson megrettent, hátraarcot fordít, Lin ellen fordul, és boldog lenne, ha a Hong Kong-i flotta szétverné a kalózflottát, akkor mit keres itt a hajón, kabinomban, ez az aranyhal?!

Ezzel kivette a térképasztal fiókjából az aranyhalat, Lin levelét.

— Tessék... — És elmondta, mint jutott hozzá, mint fedezte fel a térképasztalon Lin legeslegújabb üzenetét. — Két nap óta van nálam ...

Klinkenberg is, Penrose is érdeklődve hallgatta. Amikor a végére ért elbeszélésének, megismételte:

— Nos, így került ez a halacska hozzám! A legkomolyabb fenyegetést tartalmazza. Ha Hudson visszavonulót fúj, miért van ez a halacska itt? ...

Klinkenberg nevetett mérgében, és beletúrt a szakállába:

— Az ám, miért?!

Perceval gondolkozott. Végül ennyit mondott:

— Ha az aranyhal Hudson hajójáról került a Taitsingra, akkor csak egy esetet tudok elképzelni: előbb vette kézhez az a személy, aki idecsempészte, mielőtt Hudson meggondolta volna magát. De az is lehet, hogy nem Hudsontől került ide!

— Tehát — vigyorgott Klinkenberg — Penrose kapitány is hátraarcot fúj? Mégse Hudson a titokzatos, ismeretlen Nagy Fehér Ember?!

Perceval Penrose megrázta a fejét:

— Azt nem mondom. Nem lehet más, csakis ő. De a halat esetleg mégsem az ő parancsára csempészték ide!

Monostory elgondolkozva mondta:

— Hanem? Lin parancsára közvetlenül?

— Miért ne? — mosolygott Perceval. — Minden lehetséges! — Meghajolt. — Visszamegyek a hajómra, uraim. Sajnos, oly pocsék az idő, hogy konyhai kanalakkal is átevezgethetünk egymáshoz!

Klinkenberg eléje állt:

— Még egy kérdést, Penrose kapitány. Amikor Roggers kapitánnyal beszélt, mit hallott: lesz újabb változtatás az útvonalon ?

Perceval megrázta a fejét:

— Nem hinném. Igyekszünk a Hong Kong-i térség közelébe érni, és találkozni a flottával.

Klinkenberg bizalmasan mondta:

— Önnel szemben nem kell titkolódznom, Penrose kapitány. Az előbb gyorsan áttekintettem a Kínai-tengert. Nem akarok tovább terhére lenni a klipperflottának. A Tahar bej kapitánynak küldött üzenet is arra buzdít, hogy leváljunk. Ehhez jogunk van. Ha'megjön a szél, Penrose kapitány, eltűnünk!

Perceval Penrose megcsóválta a fejét:

— Nem tenném, Klinkenberg kapitány! Ha együtt vagyok a többiekkel, az nagyobb biztonságot jelent, mint ha egyedül hajóznék.

Monostory Balázs elhárító mozdulatot tett:

— Sok esetben így van, most nem. Helyeslem Klinkenberg elhatározását. Én is ezt tenném. Ő a tulajdonos, tehát utasíthat. Szívesen teszek eleget ennek az utasításnak.

— Természetesen ez most a hármunk titka, Penrose kapitány ! — mondta nyomatékosan Klinkenberg.

— Természetesen — bólintott Perceval. — Legalább árulja el, milyen irányban akar haladni. Bármi történhet, legalább én tudjam, hol kell keresni a Taitsingot.

Klinkenberg elgondolkozott:

— Két vonal áll előttem... Az egyik a luzoni partok közelsége ... le Mindorónak és onnan tovább a Royal Charlotte-szirtekig, majd le Natunának... A másik még rövidebb: elhaladni a Truro-szirtek mögött, érinteni a Denger-szirteket, és onnan haladni lefelé Natunának. Micsoda meglepetés lesz majd, ha ott találkozunk, mielőtt kifutnának a hajók a Szunda-szorosba!

Perceval meghajolt:

— Köszönöm a bizalmát, Klinkenberg kapitány. Megőrzőm, mintha az én titkom lenne.

— Tudom, Penrose kapitány, önben aligha csalódhatunk. Kezet fogtak.

Perceval és a két házigazda kilépett a fedélzetre.

— Egy grogot még, Sir! — udvariaskodott Monostory.

— Köszönöm, most már több időm nincsen. Crane Bumpus szólt le a vezénylőfedélzetről:

— A légsúlymérő erősen esik, Sir!

— Lám csak — figyelt fel Perceval is — inkább legyünk csak a hajónkon! Minden jót, uraim!

Van Haaren lekiáltott az Ada csónakevezőseinek:

— Készüljetek, a kapitány indul!

Penrose már indult, hogy átlép a hullámvéden, és leereszkedik a giggbe, amikor visszafordult:

— Nem találkoztunk mi már valahol, bootsman?

Van Haaren elhízott arcán semmi meglepetés nem látszott.

Egykedvűen megvonta a vállát:

— Nem emlékszem erre, uram. De tengerészek vagyunk, sok minden megtörténhet. Még az is, hogy találkoztunk. De hol?

— Ezt kérdem én is.

— Nem emlékszem, uram;

Perceval tisztelgett a sapkájával, feldobta a levegőbe:

— Jó utat, Taitsing!

— Jó utat, Ada!

Evezők csapódtak, a gigg eltávolodott a klippertől.

A legteljesebb szélcsend volt.

Mintha sima üvegen álltak volna a hajók.

Bármerre tekintett a szem, csak a látóhatárt létta. Kivéve északnak, ahol párába veszve ködlöttek Formoza hegyei.

Az ernyedt vitorlák visszatükröződtek a vízről, mint maguk a hajók.

Ha valaki kihajolt a tatnál, üvegként látta a vizet is. Benne a mozdulatlan kormánylapátot, a hajótest ívét, az úszkáló halakat, cápákat, barrakudákat.

Monostory elővette a kék kötésű Lloyd-hajókalauzt, mit mond a Dél-kínaitenger eme részéről. Olvasta: „ ... különösen a monszun idején errefelé a tenger soha nem pihen. Nagyok és erősek a hullámok még akkor is, ha véletlenül eláll a szél, ami igen szeszélyes, más-más irányból fúj a legtöbb esetben. Szélcsend azonban soha nincsen..."

Összecsukta a kötetet.

Megcsóválta a fejét.

— Hát most van, az ördög vigye! Odafordult Van Haarenhez:

— Készüljünk fel mégis, hogyha megjön a szél, akkor megjön a tánc is.

Van Haaren meghajolt:

— Már régen várom a parancsot, uram. Nem szeretem a semmittevést. Hé, Merbabu, többiek, ide hozzám!

Lelkesen, jókedvűen adta ki parancsait.

Tévedne talán, hogy nem a legrendesebb hajómesterek egyikét mondhatják a magukénak? Mert nem lehet letagadni, Van Haaren igen ügyes, szolgálatkész, kitűnően képzett hajómester volt.

— Kérem, Mr. Bumpus — fordult az első tiszthez Monostory, aki közben felment a kormányállásra —, kérem, ha bármilyen változást észlel a légsúlymérőn, azonnal jelentse. Bumpus sovány arcán ezer ránc futott össze.

— Akkor vagy percenként, vagy legalább ötpercenként jelenthetek, Sir! Szünet nélkül esik. Nagy tánc lesz, uram, ha megengedi!

Monostory körülnézett a vízen.

Elöl az Ada pompás árnyéka tükröződött a vízen.

Utána a Taitsing következett, változatlanul három hajóhosszal.

Ugyancsak változatlanul kétszáz méterre lebegett a Cutty Sark, a szókimondó Moodi kapitány hajója, és azon túl az Ariel.

Monostory szeméhez emelte a távcsövet. Hat hajó látszott a távolban. Az erős párázat megnehezítette, hogy eldöntse kilétüket. Egyben biztos volt. A középen, beleolvadva égbe, tengerbe, szinte a semmiben lebegve, a Black Prince fekete teste vált el a többiétől.

Vajon valóban úgy van minden, mint Penrose mondta? — tette fel magának a kérdést. — Hudson hátraarcot fújna?

Levette szemétől a távcsövet. Megtörölte izzadó homlokát. És mi lehet ott, azon a hajón Gabriela Malatestával, akit az indulás óta nem látott? Egyre többet gondolt az asszonyra, aki — ha sorsa, élete rendes kerékvágásban halad — talán a felesége lehetett volna.

— Tehát helyesli, Sir, az elhatározásomat, hogy letérjünk a Hong Kong-i irányból?

Klinkenberg állt a korlát mellé.

— Természetesen helyeslem, uram.

— Akkor az adott pillanatban letérünk — nevetett Klinkenberg. — Egyszerűen tehermentesítjük a többieket. Ne legyünk gond a számukra! És ha Lin mégis rájuk csap, az nem miattunk történik. De azért ne csapjon! Nem kívánom.

Ekkor gondolt Monostory Balázs először arra, mi történik Gabriela Malatestával, ha Hudson „megtért", és ez a kalózok, vagyis Lin tudomására jut.

Még gondolatnak is hátborzongató volt. Mikor látja ismét Gabrielát, és találkoznak-e még valaha? Hirtelen rossz sejtelmek kezdték gyötörni.

— Rosszkedvű, Sir — jegyezte meg Klinkenberg. — Látja, velem most madarat lehetne fogatni, olyan jó a kedvem a gondolatra, hogy itt hagyjuk társainkat. Még szerencse, hogy egyetlen madarat nem látni!