Kacagott. Monostory nem állta meg: ő is nevetni kezdett.

— Jelentem, hogy a légsúlymérő elérte a veszélyes pontot! — hallatszott mögöttük Bumpus száraz, kimért hangja. — Ha megengedik, felhívnám a figyelmüket arra a foltra, ami egyre erősebben látszik.

Bumpus, a derék tengerész, minden nagyobb megrendülés, nyugtalanság nélkül mutatott nyugatnak, amerre a kínai partok vesztek el a láthatatlanságban.

A magasban, ha ugyan itt, a verőfényben, ahol a tenger és ég összeolvadt, lehet magasságról beszélni, szürke folt látszott.

Ilyen esetben, ha a légsúlymérő esik, a tenger és az ég tükörsima, de ugyanakkor egy bizonyos irányban változást észlelni az égbolton — százat egy ellen, hogy abból az irányból jön a vihar!

Márpedig a kínai partoktól küldött vihar kemény legény!

Valahol a Góbi-sivatagból indul el, felerősödik a kínai hegyekben, síkságokon, ráhuppan a tengerre, és attól úgy megcsúszik, hogy nem áll meg a Fülöp-szigetekig, a japán partokig. Vérbeli hurrikán lesz, s boldog az a hajós, aki elkerüli a tájfun közepét, belső magját, amiből kikeveredni sokszor lehetetlen.

Legutóbb Monostory Balázs (és boldogult társa, Péter) Singapore kikötőjében ért meg egy kiadós szélvészt.

Most — a Taitsing embereinek egybehangzó kijelentése szerint — hasonló jóra volt kilátás.

Monostory és Klinkenberg hosszasan szemlélték az eget, majd Klinkenberg csak ennyit mondott:

— Hát igen... nem lesz könnyű. De ott jön a szél, ami lehetővé teszi a tisztességes szökést! — Nagyot nevetett. — Mi már, Sir — kacsintott Monostoryra —, megértünk egy kiadós orkánt! Talán ezzel is megbirkózunk.

Monostory felfigyelt, de előbb válaszolt Klinkenbergnek:

— Megbirkózunk... Nézze csak, Mr. Bumpus, az Ariel jelez!

Igen, az Arieiről jelzések jöttek, kézizászlókkal, mivel hiába húzták fel a főárboc jelzőrúdjára a code-lobogókat, rongyként lógtak.

A kézizászlókkal jelzéseket adó matróz a marsvitorla terebjén állt, és onnan adta le Harding és Roggers utasításait.

— Figyeljen, Mr. Bumpus.

— Szolgálatára, uram, már régen figyelem!

Majd szótagolva mondta, mint a jelzőzászlók kitűnő „fordítója", az Arieiről küldött üzeneteket:

Szél esetén irány a Pratas sziget déli csücske, onnan az Espirit- és Helen-zátonyok és sziklák keleti vonala, majd lefelé Padarannak! Onnan kezdve minden hajó szabadon haladhat a célja, Londondokk felé!

Végül még egy jelzés:

Arielt követni! Utasítást továbbadni!

— Mondhatom, szép verseny! — morgott ezúttal Klinkenberg, aki elköszönt a kormánytól. — Hát mi könnyítünk a barátainkon!... Helyesli, Sir?

— A legteljesebb mértékben, Sir!

Ekkor már látszott, hogy a többi hajón is megtették az előkészületeket.

Az Ariel részben leengedte, részben feltekerte bram-, royal- és felső marsvitorláit. Ugyanezt tette az Ada és a Cutty Sark is. Csak a nagy keresztrudas vitorla maradt fenn, a hátsóárboc pányvavitorlája, egy könnyű orrvitorla és az orr-sudár felső viharvitorlája.

— Minden rést elzárni, raktárfedőket megerősíteni! Kabinablakok záróit felcsavarni!

Pattogtak a parancsok. Pedig még alig-alig látszott valami.

De hurrikánt, tornádót, tájfunt vagy a meleg égövi ciklonok bármelyikének látogatását a nyílt tengeren megérni — nem könnyű feladat.

A Taitsingon minden lehetőt és lehetetlent megtettek a tájfun fogadására.

A távcső elárulta, hogy hasonló munka folyik a távolban „kepesztő", egyre erősebb párába vesző klippereken is.

Monostory elhatározta, hogy haditanácsot tart tisztjeivel.

Érdekelte mindegyik véleménye, hiszen mindnyájan átestek már komoly tengeri viharokon.

Klinkenberg bezárkózott a kabinjába. A különös, furcsa ember, ez a nagyszerű tengerész valósággal tüntetett azzal, hogy nem vesz részt a hajó irányításában.

— Ha kell, tanácsot adok, mivel a hajót talán jobban ismerem. De nem irányítok! Ön a parancsnok, Sir, döntsön mindenről!

Bumpus véleménye szerint a kínai part felől közeledő vihar nem lesz igazi tájfun, csak amolyan fiókvihar. Ugyanezt állította Van Haaren is, aki még hozzátette:

— Megértem már egynéhányat Kína partjainál és a tengeren is, de ettől, ami amott közeledik, nincs okunk félni!

Turkovics Daniló?

— Én azt tanultam, hogy a vihar vihar, és kár előre dönteni: nagy lesz-e vagy kicsiny! Meg kell tenni minden óvintézkedést, ez a mi feladatunk!

Mindenesetre a vihar ijesztő külsővel közeledett.

De ez a külső nem tévesztett meg senkit: a hatalmas porfelhő, ami előhírnökként az élen rohant, már messziről elárulta származását.

— A teremtésit — morgott Monostory, amikor egyik óra a másik után múlt, és a vihar még nem ért el a klipperekig — a teremtésit, hogy este vagy éjjel szakad a bestia a nyakunkba !

Sajnos igaza lett.

Az ellentétes kereszthullámok már jóval előbb megérkeztek.

Ennél rosszabb, kínosabb hullámzás a hajót nem érheti.

Szél nincs, a hullámok erősödnek, hol innen, hol más irányból verik a hajót. És a hajó, a szélcsendben tehetetlen vitorlás, vergődik, rázkódik, süllyed, zuhan, bukdácsol!

— Elő a csáklyákat! Minden ember álljon a hullámvédeknél készenlétben!

Félős volt ugyanis, hogy az a klipper, amelyik előbb kapja az első széllökéseket, rásodródik a Taitsingra, esetleg a Taitsing valamelyik társára.

Besötétedett.

— Kérem, Mr. Bumpus, csak a jelzőlámpák égjenek, más lángot ne égessenek!

Monostory részéről ez igen helyes utasítás volt. Egyrészt mindenféle felesleges fény csak elvakítja az embereket, másrészt a széllökésre lecsapódó, levágódó lámpa nagy veszélyt okozhat.

Este kilenc óra volt és vaksötét, amikor a kormányállásnál szünet nélkül figyelő Bumpus odafordult a mellette álló Monostoryhoz.

Arcukat halványan megvilágította az iránytű házikójának lámpása.

— Uram, megérkezett! Figyeljen csak!

Monostory figyelt.

Khain Mai, a fakormányos megszólalt mögöttük:

— Tájfun jönni!

Előttük az Ada lámpái látszottak, mögöttük az Arielé. A Cutty Sark jóval távolabb imbolygott. Az ellentétes hullámok elterelték a többi közeléből. Monostory figyelt. Sötét volt. Vaksötét.

A tenger ekkor már szurokfekete volt.

Az ég ugyanígy.

Messziről moraj hallatszott.

Fokozódó, erősödő, tompa moraj.

Arról vagy arrafelé haladt a tájfun, a gonosz vihar!

Sóhajok hallatszottak, majd csattanások.

Még nem volt itt, de már hallatszott a hullámhegyek robogása, a szél sivítása, a villámok csattanása, az ég dübörgése.

Az árbocok csúcsán, a keresztrudak végén kékes fények libbentek.

Lángok, amik hol erre, hol amarra fordultak, eltűntek, előbukkantak.

„Szent Elmo lángjai"; az annyi mesére, legendára, tévhitre, rejtelemre okot adó lidérctüzek.

Túltelítődött a tenger feletti levegő elektromossággal. Ez az elektromosság vág ki a magasban levő fém- és fatárgyak végén.

— Mindenki a helyén van? — kiáltott le Monostory. Szájról szájra jöttek a válaszok: mindenki.

Van Haaren feladata volt az előárboc és ezzel a hajóorr ellenőrzése, figyelése, az ottani teendők végrehajtása.

Turkovics Danilóra a főárboc és a fedélzet nagy része, a főfedélzetnek nevezett hajórész jutott.

Bumpus első tiszt volt az összekötő a parancsnok és a munkaközpontok között.

Mindenkiben élt a feszültség, a várakozás izgalma.

Monostory vállára kéz nehezedett. Klinkenberg kapitány tért vissza.

— Nem szeretném, ha félreértene — mondta. — Előfordulhat, hogy szükség lehet rám. Akár matrózmunkára is. Egy tulajdonost erre is lehet használni.

Szaggatott parancsszavak hallatszottak a közeli hajókról is.

— Várják a vihart — intett Monostory a bukdácsoló lámpa fények felé.

Klinkenberg ezúttal mosoly nélkül mondta:

— Alighanem itt van már. Mindenesetre a legokosabbnak azt tartanám, ha bevonatna minden vitorlát. Az első rohamok kemények. Utána pedig húzasson fel egynéhány viharvitorlát, hogy kikerüljünk a hajók szomszédságából. És akkor, ha a vihar is úgy engedi, hajrá Luzonnak!

Alig látták egymást. Inkább árnyék, valószínűtlen folt volt mindenki, ha közel került valakihez.

A sötétség teljes lett. Mély és tapintható, mint valami tárgy.

Éppen ezért nem volt abban semmi különös, amikor Monostory megjegyezte:

— Minden kívánsága szerint történt, uram, máris intézkedtem.

Klinkenberg morgott valamit, elismerően. Mintha röstellte volna magát, hogy nem látja, mi is van az árbocokon.

De hogyan is látta volna?!

Füst szállt el a kormánylámpa és a tájoló házikójának fényében?

Sűrű, sárgás, feketés füst?

Nem akadt senki, akit ne fogott volna el a köhögés.

Nem füst volt, hanem a tájfunt megelőző porfelhő, amely olykor sok-sok száz kilométeren át — ha az orkánt a szárazföld szüli — rohan a tájfun előtt.

— Kapaszkodni, captain! Lenni tájfun itt! Ezt Khan Mai főkormányos kiáltotta. Monostory sem volt rest, továbbordította:

- Ka-pasz-kod-niiiii!

Rettenetes, ijesztő csapást kapott a hajó.

Az ősi kínaiak nem ok nélkül ábrázolják a tájfunt felduzzadt, tüzet és lángot okádó sokfejű sárkánynak. Hozzá még nem is fiatal, hanem ezernyi ráncot viselő, elvénült képű, nagyon-nagyon gonosz tekintetű sárkánynak.

A szívóűr, ami a porral együtt kengyelfutóként a vihar előtt rohan, minden tárgyat, legyen az ház, fa, sziget vagy hajó, előbb valósággal visszaránt, azután — amikor maga a vihar éri el célját — a megtántorodott valamit jól fejbe kólintja.

Persze ez a „fejbe kólintás" jelképes, a valóságban az ütés ereje igen nagy, a fa gyökerestül kicsavarodik, a ház eltűnik a helyéről, a szigetet elborítja a szökőár, és sok" esetben a ház sorsára jut. A hajók bámulatos módon többet bírnak, mint a szilárdabb talajon álló emberi alkotások.

A hajókat, ha „jó szögből" éri a bevezető roham, néha sok száz méterre előbbre löki az ütés, és ezzel — az első menet sikerült. A hajó épségben maradt.

Ez történt a Taitsinggál.

Kavargó, fortyogó víztömeg vette körül hajósainkat.

Kapaszkodni kellett, és mindenki kapaszkodott.

A Taitsing játékszerként megfordult maga körül, beletúrt a hullámokba, fedélzetét elborította a víz.

Az árbocok ekkor tették le az erőpróba vizsgáját. Meghajoltak, mint a piszkafa, recsegtek, ropogtak, csikorogtak.

De a helyükön maradtak.

Ezt egyszerűen abból lehetett megtudni, hogy egyiküknek fejére sem esett árboc vagy keresztrúd.

A Taitsing forgott, forgott, mint a pörgettyű. Ezt a forgást — bármennyire is kétségbeejtő és veszélyes volt — mindenki jó szívvel fogadta a klipperen. Ebből már sejthették, hogy inkább a szélén foroghatnak, semmint a központban, ahol a forgás helyett a legtöbb, esetben inkább félelmetes sodródás az uralkodó.

A helyzetet megnehezítette az esti sötétség.

Ha időnként egy-egy villám nem gyújt lámpást, semmit nem láthattak volna. De villámok szaladtak fel sustorogva az égre, s akár a rakéta (óriások rettentő nagy rakétája), szétrobbantak. Ilyenkor nappali világosság támadt.

Zuhogott az eső.

Klinkenberg, Monostory és a közéjük keveredett, tehetetlen Bumpus a kormányhoz ugrott.

A hajó elvesztette kormányozhatóságát.

A két kormányos, Khan Mai és Ah King egyszerűen, eltűnt a helyéről.

A két kapitány és az első tiszt teljes erőből, kétségbeesetten ráfeküdt a kerékre. Ahogy a hajósok mondani szokták: a kerék teljesen leforgott, a kormánylapát valahol a hajó tatja alatt, a tőkéhez fordulva helyezkedhetett el.

Ebben a helyzetben a Taitsing nem ért többet, mint a széltől, hullámtól tovaragadott fadarab.

És ebben az állapotban egy teherrel megrakott hajó sokáig nem maradhat. Ha ugyanis a kormány működik — bármennyire hihetetlen —, akkor a vitorlák nélküli hajó bizonyos mértékig irányítható is, vagy legalább együtt futhat az orkánnal. Ebben az esetben a hajótest pótolja némileg a vitorlát.

Ezért ugrott Klinkenberg, Monostory, Bumpus a kormányhoz, és igyekeztek azt a megfelelő helyzetbe visszaforgatni. Ilyen esetben — ha az irányítóponton túlszaladt a kerék — vagy nem bírják visszaforgatni a kereket, vagy leszakad a tengelylánc, esetleg magában a kerékdobban történik törés, s csak a legritkább esetben oldható meg a nagy feladat.

Ha nem sikerül, a hajó előbb-utóbb tehetetlen játékszere lesz a ciklonnak.

Meg kellett oldani!

És amíg a kerék lassú visszaforgatásával küszködtek, egy hosszú, kiadós, nappali fényességet adó villámnál kétségbeejtő látvány tárult a szemük elé.

Közvetlenül előttük, alig néhány méterre a hajó orra előtt, keresztbe állva, megdőlve bukdácsolt a hullámokon a Cutty Sark!

Láthatólag ugyanolyan tehetetlenül, mint a Taitsing.

Klinkenberg behunyta a szemét, hogy ne lássa a két hajó összecsapását.

Mert minden emberi számítás szerint ennek kellett bekövetkeznie.

„Hát erre nem számítottunk" — nyögte magában Monostory, és átvillant az agyán: hogyan lehet itt menteni ?

Bumpus akkorát kiáltott, hogy még a vihar tombolásában is hallani lehetett:

— Vigyázz, elöl hajó!

Még nagyobb erővel feküdtek a kormánykerékre, bízva annak erejében s bízva gyakorlott kezükben. Mind a hárman érezték: enged a kormány. Előbb egy, majd két fokot visszatekeredett a kerék.

— Hajrá, még jobban! — bőgte Klinknberg. — Szorítsd! A klipper annyira megdőlt, hogy a felfordulást is várni

lehetett.

Elképedve meredtek maguk elé.

Az újabb és újabb villámok fényénél megdöbbenve keresték a Cutty Sarkot.

Egy vagy két perccel előbb még keresztezte az útjukat, de most már sehol nem látták.

Csak a szakadó eső szörnyű függönye, a sárgásszürke, fekete hullámok egymásra torlódó hegyei, a Taitsing agyonázott, hullámoktól, esőtől mosott ferde fedélzete tárult eléjük a villámok cikázása közben.

Egymás után, sorozatban, fület hasító csattanások hallatszottak, kénes szag támadt, sőt füst is. Igen közel, talán éppen a Cutty Sark testébe vágódtak le a villámok.

És ebben a pokolban, amikor mást nem lehetett tenni, mint belekapaszkodni a kerékbe vagy az árbocok alsó kötéltartóiba, a bikákba, a raktárfedő ponyvák köteleibe vagy a hullámvédeknél lerögzített árbocmerevítőkbe, a villámok fényénél felbukkant két fej és két test a felépítmény tetejéről.

Khan Mai és Ah King bukkant elő, akiket elsodort helyükről az orkán, s most — megmagyarázhatatlanul — előbukkantak.

Percekkel később már a kormánynál álltak.

Mindenkiről csurgott a víz, akár a hajó fedélzetén.

De hová lett a Cutty Sark?

-- Kérem, Mr. Bumpus — üvöltötte a tiszt fülébe Monostory — másszon végig a fedélzeten, és tudja meg, élnek-e az embereink, és mit láttak. Ha lehet, húzássá fel a két kisebb orrvitorlát viharvitorlának.

Bumpus visszakiáltott:

— Parancsára!

Két hatalmas villámlás!

Két elképesztően hatalmas csattanás!

A víz valósággal forrt körülöttük.

— Figyelj! — harsogta a kormányosok fülébe Monostory. — Figyelj! Ha intek, vagy meglöklek, a kormányt vesd ki, ha beleszakadsz, akkor is két vonással! Steuerbord!

Khan Mai és Ah King bólintott:

— Stejebold!. .. Lenni stejebold!

Ah King arcán, homlokán csurgott a vér. Az eső mosta, verte, de a vér mégis folyt.

Ki ért rá most törődni a sebesülésével vagy más ember bajával?

Ezúttal is életről-nalálról volt szó.

— Figyelj!

Monostory a karfába kapaszkodott, és meredten figyelt, hogy talán a villámok fényénél meglátja az orrvitorlák felhúzását. Átlagszélnél annyit se ért volna a jelentéktelen nagyságú viharorrvitorla, mint két zsebkendő.

Most annál többet.

Ha a két orrvitorla nem szakad le, a helyén marad, és elbírja a szél lökéseit, akkor a klipper kormányozhatóvá válik.

Nem sodródnak a vihar centruma felé, sőt ügyes manőverrel, figyelemmel a Taitsing kitűnő stabilitására, kormányozhatóságára, talán távolodhatnak is a tájfun széfről, ami csak elmondva jelent kevesebbet a „viharmagnál", valójában maga a pokol tombol itt is, összes ördögeivel, boszorkáival.

Monostory felsóhajtott. Meglátta a két orrvitorlát, előbb összetekeredve, majd hirtelen kifeszülve.

— Vesd ki a kormányt! Vesd ki, a vakapád!

Hárman — mert Klinkenberg állt be kormányos matróznak — feküdtek rá a kerékre.

A hajó testén remegés futott végig. Mint a paripa, amelyik előbb ágaskodik, toporzékol, mielőtt futásnak indulna, az történt a Taitsinggal is.

A klipper is felágaskodott. Megrázta magát, zúdulva rohant a fedélzeten végig a víz. A két „zsebkendő" pillanatok alatt csodát tett.

Bőgött a tájfun. Vaksötét volt, csak a villámok hoztak vigasztaló fényt a vigasztalan tombolásba,

És a Taitsing mégis arra haladt, amerre irányították.

Férfiak álltak a kormánynál, az árbocoknál, a fedélzeten.

Ilyen körülmények között nem csoda, hogy Monostoryra meglepetésként hatott, amikor egy hosszúkás árnyék motoszkálását vélte maga előtt látni, és egy hang a fülébe ordította :

— Minden rendben, uram! Viharvitorlák a helyükön! Emberek élnek! Szolgálatára, uram!

Crane Bumpus volt, az első tiszt, aki se a torkát, se az izmait nem kímélte, hogy végrehajtsa a parancsnok rendelkezését.

De hová tűnt a Cutty Sark és a többi klipper?

Monostory Balázs kapitány végigtörölte az arcát. Gépiesen tette, hiszen a következő pillanatban újból elborította az eső, a fel vágódó hullámok tajtékzuhataga.

Tudta, hogy nehéz éjszakájuk lesz.

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

A Fekete Pirátok. — Fokozni a sebességet! — A közömbös hollandus. — Áttörni a dzsunkákon! — A hullámot nem kerülheted el! — „Szeráng tuán lenni beteg!" — Van Haaren fenyeget. — Monostory kitörési és támadási terve. — A cselekvés nagy pillanata. — Ég a vezérdzsunka. — Nyugodtabb vízen

 

A dzsunkákat reggel vették észre, pontosan öt óra harmincöt perckor, amikor eltűnt már a pára, és ragyogni kezdett a tenger.

Mata Hari, a Nap Szeme volt természetesen az, aki a főárboc második terebjéről jelentette megfigyelését.

Előbb Turkovics mászott fel a terebre, majd amikor egyezett a megállapítása Mata Mariéval, felébresztette a parancsnokot.

— Útirányunkkal párhuzamosan, dél-délnyugatnak haladnak. Signor capitano, óhajtja megnézni őket?

Monostory felkapta a nadrágot, a megszokott reggeli szalma papucsot, és felment a fedélzetre.

Reggel volt, alig valamivel a trópusi napfelkelte előtt.

A tájfun messzire járhatott. Az orkán északkeletnek kanyarodott, ők délnek, és végre eltávolodtak szorításából.

A hullámok azért kiadósak maradtak.

A szél — nem túl erősen, sőt időnként gyengén — keletről jött, és hol sebesebben, hol valósággal döcögve hajtotta a klippert délnek, a vágyva vágyott Szunda-szoros irányába.

A harmadik nap telt el azóta, hogy elváltak a klipperflottától.

Az alkonyati megfigyelés szerint most, reggelre kellett elérniük a Royal Charlotte-szirteket, Borneo magasságában.

Az Egyenlítő közelében jártak tehát, ahol hirtelen tűnik el a nappal, és ugyanolyan hirtelen bukkan elő a reggel.

A reggel éppen most készült az ébredésre.

Az árbocok felett, olykor levágva a kormány mögé, két fregattmadár körözött. Két napja, még a tájfun alatt csatlakoztak a hajóhoz, és követték szorgalmasan. Időnként rikoltoztak, mint akik véleményt mondanak, és követelik a jussukat.

A színes ember, különösen a maláj, nem érzelgős. Megszokta, hogy a meleg égöv alatt sok az állat, és ezek az állatok bőséges élelmet kapnak a természettől.

De a fregattmadár más.

Ő a tengerészek madara. És legyen az a tengerész fehér vagy színes, kínai vagy indiai, javai vagy arab hajós — a fregattmadárra tisztelettel tekint.

A Taitsing felett repülő vagy kiterjesztett szárnnyal sikló két fregattmadár egy pár volt. Káva Manuk, a szakács-tengerész, aki egyben javasember is, úgy nyilatkozott, hogy ennél nagyobb öröm, szerencse nem érheti a hajót.

— Hidd el, tuán — mondta Káva Manuk a kapitánynak —, most már baj nem érhet minket. Káva Manuk tudja, így van, mióta a világ világ, és így is lesz. Hinni Káva Manuknak, tuán! Ha velünk van a pirán, mert mi így hívjuk, pirán, ha velünk van, baj nem érhet minket.

Így azután mindenki még nagyobb szeretettel nézett a kiadós nagyságú, pompásan repülő, percekig rebbenés nélkül sikló és köröző madarakra. Valóban egy pár volt a két pirán. A hím sötét testű, majdnem feketebarna, a tojó viláosabb, néhol fehéres, alulról, a fedélzetről nézve olykor fehér. Úgy követték a hajót, mintha hozzá tartoztak volna.

Talán éppen Káva Manuk megállapítása és az ismert fregattmadár-elmélet miatt egy kicsit mindenki elbízta magát.

Monostory felmászott a hágószálakon a marsvitorla terebjére, majd tovább onnan a felső, bramvitorla terebjére.

Elővette távcsövét, és a jelzett irányba kémlelt.

— Nézni, tuán, ott, ott! — mutatott arrafelé Mata Hari. — Lenni dzsunkák, sokan!

Először a távcsőben sem látott semmit.

— Pokolian jó a szemed, Mata Hari! — állapította meg. Hosszabb figyelés után végre kivette a kínai vitorlásokat. Libasorban haladtak, éppen úgy, mint néhány napja a bálnák.

Délnek tartottak, valóban.

Turkovics újból feljött a terebre, így hárman szorongtak a viszonylag kis helyen.

— Mit gondol, signor capitano? Összenéztek.

Monostory kis szünet után válaszolt csak:

— Azt gondolom, hogy a Fekete Pirátok haladnak amott!

— Tehát?

— Tehát nem tehetünk mást, mint kitérünk előlük! Turkovics megvakarta a feje búbját.

— Gondolom, már eddig is vesztettünk az időből, ez újabb veszteséget jelent!

— Mindegy, ha beléjük szaladunk, többet veszíthetünk!

— Signor capitano, és ha békés kereskedőhajók? Hiszen errefelé is járhat elég sok dzsunka!

Monostory összenyomta a több részből álló távcsövet.

— Az óvatosság nem árt! Turkovics az égre mutatott:

— És azok?

A fregattmadarakat értette. Nyugodtan, olykor-olykor nagyot rikkantva szálltak a hajó felett, sárga szemükkel vizsgálva, hogy mit dobnak a hajóról a tengerbe.

Monostory megvonta a vállát:

— Tegyük azt, ami a helyes! Nem a madár a klipper parancsnoka!

Elköszönt a terebről. Előbb kiadta az utasítást: Mata Hari figyel, ha a távolság egy óra múlva sem csökken, vagy ha közelednek a dzsunkák, és láthatólag keresztezni akarják a klipper útját, azonnal jelenti!

— Te, Daniló, itt maradsz. Majd utasítom Van Haarent, vegye át a fedélzetet. Bármit észleltek, lejössz és közlöd!

— Parancsára, signor capitano!

Kilendítette magát a terebpallóról, lemászott a hágószálakon.

Hirtelen elfogta a nyugtalanság.

Egy pillanatig sem kételkedett, hogy Lin és kalózflottája halad arrafelé.

Azt sem tartotta lehetetlennek, hogy — mivel a klipper a dzsunkáktól keletre haladt — már régen észrevették őket

A kínaiak szeme kitűnő, híres figyelők, hát még a kalózok, akik életük javát azzal töltik, hogy figyelnek.

És mint mindig, ezúttal is volt min töprengenie. Hogyan kerültek ennyire délre Linék? Talán éppen a véletlen, a gúnyos véletlen okozta, hogy idehozta őket? Nem kétséges, hogy a tájfun sodorhatta délre a Fekete Pirátokat, de az is lehet, hogy tudomást szereztek a Hong Kong-i flotta mozdulatairól, és hogy elkerüljék — egyben pedig mégis találkozzanak a klipperekkel — délre, a Natuna- és Anambas-szigeteknek haladtak.

Lin volt annyira jó és ügyes tengerész, hogy tudja: menynyi idő kell a klippereknek, míg elérik a Dél-kínaitenger összeszűkült csücskét.

Arról nem is beszélve, hogy a tengeri kalózok hírszolgálata kitűnőnek bizonyult. Helyesen mondta Klinkenberg a napokban, hogy a Fekete Pirátok cinkosai, jelentői között talán még a cápák is ott vannak.

-- Gondolja, Sir, hogy ez a két fregattmadár is Lin megfigyelője? — mosolygott Monostory, amikor közölte Klinkenberggel a megfigyelés eredményét.

Klinkenberg nevetett:

— Esküszöm, nem tartanám lehetetlennek!

— Tehát?

Klinkenberg beletúrt a szakállába. Derűsen mosolygott:

— Esküszöm, vagyok még mindig annyira haditengerész, hogy azt mondanám: gyerünk a fickók elé, és nézzünk egymás szemébe! Vagyis: essünk át a nagy találkozáson! Ezt tenném a legszívesebben.

Monostory felnevetett. Eszébe jutott élete egyik legcsodásabb élménye, az Implacabile és őfelsége az osztrák császár hadikorvettjának tengeri csatája

Pezsgett a vére a gondolatra, hogy ilyesmit újból átélhet.

Ösztönösen végignéztek a hajón.

Mint a haditengerészek mondani szokták: kötéltől kötélig minden rendben van. A tájfun jelentéktelen hibákat okozott, máris kijavítottak mindent.

Vitorlák, kötelek pompásan feszültek, a két ágyú élesre töltve arra várt, hogy kinyitják előttük a zárótáblákat, és tüzelhetnek. A fegyverek a főárboc előtt voltak készenlétbe helyezve.

— Gondolom, mégis kerüljük el őket — mondta ki a végső szentenciát Klinkenberg.

Monostory ránézett a térképre.

Előbb-utóbb, még a mai napon, elérik a Royal Charlotte-szirteket. A borneói part Labuan előtt tele van szirtekkel, sziklákkal, veszélyes, térképen még nem feltüntetett hajótemetővel.

Pillanatnyilag a Taitsing helyzete, ha valóban a pirátok haladtak arrafelé, nem volt szerencsésnek mondható.

— Veszíteni egy órát sem szeretnék! — mondta jelentősen Klinkenberg. — Képzelje el, semmit nem tudunk a többi hajóról! A legjobb esetben az első hírt holnap este vagy holnapután reggel kaphatjuk Anambas világítótornyából. Addig találgathatunk: megtartottuk-e elsőbbségünket vagy sem. Tehát — tartani kell az irányt! Gondolom, fokozzuk talán a sebességünket. Mit gondol, Sir?

A szél keleti volt, hol erős, hol gyenge. A tájfuntól kanyarodhatott vissza, a tájfuntól, amely már valahol Japán felett száguldhatott.

— Fokozhatjuk. Legfeljebb annak a veszélynek tesszük ki magunkat, hogy a hirtelen szélrohamok pusztítást okoznak a vitorlákban.

— Mindegy. Próba szerencse. Húzássá fel az oldalvitorlákat!

— Ahogy gondolja, Sir!

A Tailsing sebessége fokozódott. Fokozódott, és az árboc mégis ilyesféléket jelentett:

— Dzsunkák egy vonalban!... Dzsunkák nem távolodnak!... Dzsunkák sebessége változatlan!

Hogyan volt ez lehetséges?

— Ha Linék azok, akkor ördögük van! — dühöngött a tereben, izzó napban, szörnyű hőségben Turkovics hajómester.

Végül már látni lehetett a fedélzetről is a dzsunkákat. Mindenki a dzsunkákat figyelte.

Egyedül Van Haaren nem zökkent ki közömbösségéből, egyforma kedvéből.

— Hát nem érdekli, hogy levágják vagy sem a fejünket? — szólt hozzá bosszankodva Monostory, amikor látta, milyen egykedvűen néz a dzsunkák felé a hollandus.

Legyintett:

— Uram, én hajómester vagyok, ön a kapitány. Azt teszem, amit parancsolnak. Gondolom, a klipper gyorsabb, mint a dzsunka. Tehát nincsen okunk aggódni.

Való igaz: a klipper gyorsabb volt, mint a dzsunka. A világ leggyorsabb vitorlása volt. Az elmélet szerint a Taitsing-nak játszva maga mögött kellett hagynia a világ minden létező dzsunkáját.

Linék mégis közeledtek.

A Labuan és a Royal Charlotte-szirtek közötti bizonytalan szakasz miatt a Taitsing klipper sokkal elnyújtottabb szögben, tehát az átfogó hosszabb pályáján haladt a Natuna-szigetek felé. A dzsunkák a rövidebb úton.

Amikor észrevették, hogy a partokat mindenképpen el kell kerülniük, mást már nem tehettek volna, mint azt, hogy visszafordulnak.

— Visszafordulni, Sir? Ebben az esetben az abszolút előnyt elveszítjük.

Klinkenberg megrázta a fejét:

— Nem, nem tudnám elviselni! Hanem nézzük csak, mit tegyünk!

Fürgén, ruganyosán, akár a gumilabda, felmászott a főárboc alsó, marsterebjére.

Kitűnő rálátása volt innen a dzsunkákra. Pontosan látszott mindegyik. Elképesztő sokan: huszonnégyen voltak! Huszonnégy dzsunka és egy klipper.

— Sok — morogta Klinkenberg, amikor lejött. — De haditengerészek vagyunk! Tehát — mit tenne ön, ha az a rendelkezés, hogy át kell törnie a dzsunkák sorát? Mit tenne?

Monostory gondolkodás nélkül felelte:

— Áttörném! Igyekeznék közel sodródni, szűkíteni a kettőnk közötti szöget, és adott időben, váratlanul, a leggyengébb ponton áttörni a dzsunkák sorát! Ebben az esetben nincs az a dzsunka, amelyik teljes hátszélben — mert ezt érnénk el — a nyomunkba eredhetne.

Klinkenberg helyeselt:

— Nagyon jó, Sir! Tehát — tegyük! Áttörni a dzsunkákon, nincsen más lehetőségünk. Nézzünk a fickó szemébe, sőt ijesszünk rá!

Ha a klipperen trombiták lettek volna vagy dobok, megszólalnak.

Így mindössze annyi történt, hogy Monostory hívatta Turkovicsot.

— Nézd, Daniló barátom, kutyaszorítóba kerültünk. Nincs más lehetőség, mint átvágjuk magunkat a dzsunkákon. Ha valóban a pirátok, akkor beléjük puskázunk.

Turkovics arca ragyogni kezdett:

— Signor capitano, végre használhatjuk a fazekakat! Ezzel lekapta fejkendőjét, amit dalmata szokás szerint Ázsia tengerein is viselt, meglengette:

— Ennél jobbat nem közölhetett volna velem! Monostory megveregette a régi barát, a Novara hadifregatt szökevényének a vállát:

— Most megmutathatod, mit tudsz még abból az időből, amikor az Implacabile fedélzetén éltünk. Kit tanítottál ki bombadobásra?

— A Herceget és Simbát. Ők a legfiatalabbak, erősek, ügyesek. A többi, ha nincs a vitorláknál, fegyvert kap.

Monostory elnézett a távolba. Részben Klinkenbergnek részben Turkovicsnak és az akkor odaérkező Bumpusnak mondta:

— Körülbelül délután három óra tájban érhetünk a dzsunkákhoz. A tervem a következő: a közeledés szögét lassan, feltűnés nélkül szűkítjük.. Ha megtartják formációjukat, és továbbhaladnak, miként most, akkor igyekszünk teljesen a közelükbe kerülni. Feltehető, ha meglátják közeledésünket, szétszórják hajóikat, hogy átkarolhassanak minket. Ekkor irány a dzsunkák, és jöjjön az áttörés!

— Helyes — bólintott Klinkenberg, majd Bumpushoz fordult: — Nos, Mr. Bumpus, régi fegyvertársam a flottából, mit szól hozzá?

— Jónak találom, Sir. Az ilyesmit Nelson-formációnak nevezzük, és igen hasznos valami.

Monostory még hozzátette:

— Megtörténhet, hogy a pirátok kezdeményeznek. Akkor megtesszük a szükséges húzást. Most az a legfontosabb, hogy feltűnés nélkül a közelükbe kerüljünk. Ártatlan képpel, tehát távolról semmit se lássanak meg. Legfeljebb törik a fejüket, miért közeledik a klipper. Végeztem.

Összenéztek. Mosolyogtak. Mind a négyén szagoltak már puskaport, mind a négyen katonák voltak, haditengerészek Akkor vették észre, hogy Van Haaren hiányzott a tanácskozásból.

Van Haaren a hajóorrban tartózkodott, a horgonyfelhúzó csörlőn kuporgott.

Egy kötéldarabbal bíbelődött.

— Ez még álmában is kötelet fonogat — mondta megvető-en Turkovics. — Az előbb mondta éppen, hogy fegyvert nem vesz a kezébe, mert tiltja a vallása. Hát ne vegyen! Majd ha kupán vágjak, másként beszél!

Szétoszlottak.

Monostory felment a kormányosokhoz. Ezúttal kedvelt embere, Mao Ta-ko és Rimau állt a kormánynál. Monostory elmutatott a távolba, a dzsunkák felé:

— Mao Ta-ko, kedvedre lenne, ha megtámadnánk őket?

A kínai vigyorgott:

— Lenni rossz emberek, pusztítani falut, hajót. De lenni bátrak, ügyesek!

— Mi is azok vagyunk. Ismered master Klinkit.

— Mao ismerni. Mao tudni, master Klinki lenni bátor, mint a sárkány!

Rimau vigyorgott. Elismerően hozzátette:

— Master Klinki lenni Rimau, igazi Rimau!

— Mondd, Mao Ta-ko — folytatta Monostory, a kínai hajóshoz fordulva — te is úgy látod, hogy a Fekete Pirátok dzsunkái haladnak ott?

Mao Ta-ko legyintett:

— Lenni kalózok, master captain. Árboc magas lenni, gyékény magas lenni — kalóz. Árboc alacsony lenni, gyékény széles lenni — kereskedő. Árboc igen alacsony lenni, gyékény igen széles — lenni mandarin díszdzsunka.

Monostory elismerően mosolygott:

— Köszönöm, jól tudod. Hát akkor, Mao, addig is, amíg ti vagytok Rimauval a kormánynál, figyeljetek. Bármit mondok, vagy mond Bumpus tuán, úgy legyen!

— Lenni úgy, master captain!

A Taitsing lassú szögben — legalábbis úgy tűnt — keresztezni készült az elöl haladó dzsunkát. Sőt egyre inkább azt a látszatot keltette, hogy a klipper célja nem más, mint eléje vágni a dzsunkának.

Feltehető, hogy a pirátok örömmel figyelték a Taitsing naiv manőverét.

Vajon Lin, ha ő vezényelte flottáját, elhihette-e, hogy akár Klinkenberg, akár Tahar bej így irányítja a hajóját?

Vagy arra következtetett, hogy a klipper parancsnokai nem ismerték fel a dzsunkák hovatartozását?

Nehéz az ilyesmit eldönteni. Az ember, legyen bármilyen nemzetbeli tengeri vagy szárazföldi hadvezér, hajlamos elfogadni a könnyebb megoldást, és hinni a pillanatnyi látványnak.

Mintha ez történt volna Linnel is, vagy távollétében helyettesével.

A kínaiak kitűnő matematikusok, még akkor is, ha a múlt idők kalózai közé tartoznak. Könnyen kiszámíthatták, hogy a Taitsing mikor ér az éldzsunkához, ha betartja eddig észlelt sebességét, irányát.

Ezt a számítást — szórakozásból — Monostory is megtette.

Pontosan délután három órakor — vélte. Annál jobban örült, hogy látta: Lin vagy legalábbis a pirátok belemennek a csapdába. Az élhajó közelében felvonultattak még három nagyobb, megtermett dzsunkát.

Monostory számolt:

„öt... tizenkettő ... húsz ... huszonnégy ... huszonnyolc hajó!... Valahonnan a távolból, a párázatból előke-került még négy dzsunka ... Talán nem is a párázátból bukkantak elő, hanem egyik a másikat fedte. A teremtésit, huszonnyolc hajó! Kicsit sok a jóból!"

De igazi meghökkenést mégsem érzett.

Bízott önmagában, bízott Klinkenbergben.

És bízott az emberekben, nagyon bízott.

Bekövetkezett tehát az, amit szerettek volna elkerülni: a Taitsing találkozását a pirátok flottájával. „Mindegy — gondolta —, ezen változtatni nem lehet, nézzünk szembe az ördöggel, ha már itt van az ördög!"

És halkan mondta:

— ... ha nem csalódom ...

A szívénél szorítást érzett. Porkoláb Péter! Eddig még — és hozzá hány esetben - minden puskaporos kalandnál együtt harcoltak, együtt küzdöttek, egyik a másikat segítette, féltően, vigyázva a másikra ... Most már Péter, a jó harcos, a vitéz dunai sajkás, hiányzik... És ha volt valaki, aki némi vigasztalást jelentett, az Turkovics Daniló volt, a zenggi dalmata, maga is kalózok leszármazottja. Nem csalódott benne. Pontosan az maradt, akinek megismerte egy évtizeddel ezelőtt: pompás tengerész és jó barát, amilyen Porkoláb is volt.

Ott állt elöl, a főárboc tövében, s ha nem akadt dolog a vitorláknál vagy más feladat a köteleknél vagy a keresztrudakon, akkor Turkovics Daniló nem mozdult el a fegyverállvány és a mellette elhelyezett kosár mellől, ahol nagy gonddal gyártott „fazekai" pihentek.

Ha valahogy találkozott a szemük, a kapitányé és az első hajómesteré, akkor Monostory jó szívvel mosolygott vissza.

Tudta, hogy ott van egy ember, aki hozzá tartozik, akárcsak Porkoláb Péter, és a legteljesebb mértékben megbízhat benne

Ugyanakkor most először, de nagyon erősen hatottá át annak a tudata: azok hajóznak arra, akik Porkoláb Péter pusztulását okozták!

Igen. a Fekete Pirátok, veszedelmei minden rendű és rangú embernek, szegénynek, gazdagnak egyaránt.

Összeszorította öklét. Rátámaszkodott a karfára.

Előrehajolt.

Egymás mögött, hosszúra nyúlt libasorban haladtak a kalózhajók.

Aki vezette őket, vagy szerencsés, vagy ügyes ember volt.

A szél is, a közeli partok veszedelmei, az elöl leselkedő zátonyok, sziklaszigetek bárkit arra kényszerítettek volna, hogy a Taitsing útvonalát kövesse.

Más lehetőség nem akadt.

És ez nem annyira Lin ügyességét, okosságát dicsérte, mint inkább a szerencséjét.

— Kérem a távcsövet!

A göndör hajú kabinboy, Simba állt a kapitány szolgálatára.

Monostory egyenként végignézte a dzsunkákat.

Most már — a távcső segítségével — egytől egyig kitűnően látszottak.

Mindegyik előárbocán ott lengett a félholdas fekete lobogó.

— Nem szégyenlik kilétüket — dörmögte. — De hol a vezérhajó?!

Az első találkozás alkalmával elég jól megfigyelte a pirátok dzsunkáit. Nagyok, de mégis könnyűek, mozgékonyak voltak. Messziről elárulták azt is, hogy nem teherszállításra épültek, a gyorsaság volt a fő cél.

Azóta jobban belemerült a „dzsunkatanulmányokba", és rájött arra, hogy a dzsunka, megfelelő építés mellett, éppen olyan gyors és könnyen kezelhető hajó, mint a legjobb európai vagy amerikai hajó. Merő tévhit — és ennek okozói a lomha áruszállító dzsunkák ezrei —, hogy a kínaiak ősi, népszerű tengeri közlekedési alkalmatosságai lassúak, döcögő ócskaságok. Az a fekete koreai dzsunka, amin fogoly volt, valóban a lomha tengeri szörnyek közé tartozott, de azok ott — vizsgálgatta a kalózhajókat —, szabályos dzsunkaépítésük és gyékényvitorláik ellenére is, pompás, fürge hajók! Hiba lett volna nem elismerni kiválóságukat és előnyeiket.

A vezérzászlót, amit múltkorában Lin hajóján látott, sehol sem tudta felfedezni. A huszonnyolcból legalább tíz-tizenkettő volt olyan nagyságú és építésű, mint az a dzsunka, amit a kalózok vezér ha jójának ismert meg.

— Nos, Sir! közeledünk?

Levette szeméről a távcsövet, összetolta.

Átadta Simbának:

— Tedd az állványra. Klinkenberg szólt fel:

— Mi újság?

— Közeledünk, Sir. A táncra délután kerül sor! Klinkenberg nevetett:

— Szeretnék már részese lenni a táncnak! Tudja, Sir, az a fajta ember vagyok, aki az ilyesmibe azonnal belevágna. Ha ugrani kell, hát ugorjunk, de máris!

... Erre is sor került.

Van egy kitűnő tengerészmondás, igy hangzik: „A hullámot nem kerülheted el!"

Ha kalózhajók felé haladsz, s azok nem térnek le az útról, összetalálkozol velük.

Monostory nyugodtan állt a helyén.

A dzsunkákon most már pontosan látszott minden, ember, tárgy, hajóalkatrészek.

Változatlanul lengtek az előárbocokon a félholdas fekete lobogók.

Ők is voltak olyan pompás, gyakorlott álcázók, mint a klipper emberei. Nem látszott semmi különös, semmi feltűnő. Néhány ember ült a megszokott helyen, vagy állt a kormánynál, rátámaszkodva a hatalmas, majd a főárbocig előrenyúló kormányrúdra.

Mivel a szél egyenletesnek volt mondható, különösebb feladat nem hárult a dzsunkák tengerészeire.

Két-három ember kuporgott a hajóorrban, a karavellák idején nálunk is használt, megsüllyedt előfedélzeten. Ugyanennyi guggolt a két árboc között is.

— Kettőt százra, hogy mahdzsongoznak! — mondta Bumpusnak Monostory, amikor végigtávcsövezte az összes hajót. — Esküszöm, ha nem tudnék semmit, a szemébe nevetnék annak, aki azt állítaná, hogy ezek minket lesnek!

— Úgy gondolom, uram, fordítva is ez a helyzet — vigyorgott Bumpús, akinek nem volt szokása a mosolygás. — Ahogy mi arra lesünk, hogy odasózzunk nekik, és utána hajrá, ők is ilyesfélére várnak. Legfeljebb ott lehet a különbség, hogy mi pontosan tudjuk, mit akarunk, ők viszont azt lesik, mi a szándékunk. És ez nagy különbség, uram. Mindig jobb tudni, mi a szándékom, mint lesni az ellenfél célját.

— Legyen olyan szíves, Mr. Bumpus, közölje a parancsnokkal, hogy az idő elérkezett. Egyúttal utasítsa a hajómestereket, hogy készüljenek fel, és rendeljen riadót!

— Parancsára, uram! Égek a vágytól, hogy bebizonyítsam ön előtt is: Crane Bumpus még nem felejtette el, mit kell tenni a tengeri csatában!

Soha ilyen nyugodt még nem volt.

Pedig huszonnyolc hajó tartozott az ellenfél táborához, tudj' isten, hány emberrel, fegyverekkel, gyújtóeszközökkel. A kínai kalózok nagy mesterei voltak a gyújtó-, robbanó-eszközöknek, nemcsak Turkovics Daniló.

Távolról minden milyen békésnek tűnt...

A dzsunkák, mint a délnek szálló vándormadarak, egyenletesen haladtak útjukon.

A klipper igyekezett eléjük vágni.

Monostory odaszólt Khan Mainak, a főembernek, aki átvette a kormány vezénylését.

— Khan Mai, barátom, figyelj! Bármilyen jelzést adok, teljesítsétek!

Khan Mai hunyorított:

— Pirátok megtudni, kicsoda Master Klinki! Megtudni, kicsoda Taitsing!

Tehát — állapította meg Monostory — minden rendben. Az emberek nyugodtak, magabiztosak, elszántak és jókedvűek.

— Simba, hívd ide Van Haaren szerángot! Pillanatnyilag maga se tudta, mit akarna a hollandustól.

De eszébe jutott, hogy még nem nézett a szemébe: ugyan mit is mond ez az ember arra, hogy összecsapnak a kalózokkal:

Alig egy fél perc múlva Simba visszajött. Röhögött:

— Szeráng tuan lenni kabinban. Lenni beteg. Mondani, lenni nagyon-nagyon beteg!

Monostoryt hirtelen elfutotta a méreg:

— Lenni beteg? Hé, Turkovics! Hé! Rohanva jött Turkovics Daniló.

-- Gyere velem! — intett a barátjának és odaszólt a visszaérkező Bumpusnak: — Kérem, vegye át a helyemet. Néhány percünk még van ... Gyere!

Nem ment, de ugrott, le a kormányfedélzetről, be a szűk, alacsony klipperkabinsorba.

Végigfutottak a kabinajtók előtt; Turkovics kinyitotta Van Haaren kabinjának ajtaját.

Monostory berobbant.

Ott feküdt előtte a hollandus, valójában igen mulatságos helyzetben: hanyatt, karjaival a feje alatt, mint egy felfújt vagy elgyengült bika.

— Mr. Van Haaren, ön engedelmem nélkül elhagyta a helyét? Mit gondol, miféle hajón szolgál?! Azonnal felkel, és felmegy a fedélzetre, átveszi őrhelyét!

A hollandus szánalmas képet vágott, nyögve, lihegve feltápászkodott, és dadogva, kétségbeesetten nyögte:

— Captain, ne, ne ... beteg vagyok... nagyon beteg!... A szívem ... a szívem!

Monostory akkorát üvöltött, hogy végigzengett az egész hajón:

— Felkelni! Fel, fel, fel! A fedélzetre! De azonnal!

Van Haaren kimeredt szemmel bámult. Aki előtte állt, azt nem hasonlíthatta ahhoz a csendes mosolyú, nyugodt beszédű kapitányhoz, akit a török nevű Tahar bejben megismert. Aki előtte állt, az egy villogó szemű vadember volt, pattogó szavú, nekidühödött hajóparancsnok, aki sem kíméletet, sem emberséget nem ismert.

— De uram, jóságos kapitány uram ...

Monostory hátranyúlt. Itt függött derekán, immár reggel óta, a hatlövetű Colt, kiadósán nagy bőrtokjában. Előrántotta:

— Kifelé! Azonnal! Minden embernek a helyén kell lennie! Kifelé!

Van Haaren volt annyira okos, hogy látta: ez az ember most nem tétovázik. Feltápászkodott. Nyögve lehajtotta a fejét.

— Gyáva disznó! — kiáltotta Monostory. — Ha elhagyja a helyét, ha nem teljesíti parancsomat, lelövöm! Lelövöm, mert ehhez jogom van! Turkovics, lökd ki a kutyát!

Nehéz lenne eldönteni, mert módunk nincs erre, hogy beszélt-e így valaki valaha Van Haarennel. Közismert, hogy a kemény szó, a megfelelő fenyíték ütközet előtt a gyáva katonából még hőst is varázsolhat. Vajon Van Haaren csak félt, vagy más oka is volt arra, hogy társai, tisztjei előtt gyáva nyúlként viselkedjék?

Kimerült nézése, izzadt arca, verítéktől csurgó melle azt bizonyította, hogy valóban rosszul van.

Csakhogy amikor válságos helyzetbe kerül a hajó, akár viharban, akár más helyzetben, se betegség, se rosszullét nincsen, nem lehet.

Ha tíz körömmel kapaszkodva, de ott kell lenni a kijelölt helyen, sőt akár kötéllel odakötözve, de ott!

— Lökd ki a kutyát! — kiáltotta vissza Monostory, amikor kirohant a kabinból, vissza a kormányfedélzetre.

Egy pillanatig se lehetünk kétségben az iránt, hogy ezt a felszólítást Turkovics Daniló nem hajtotta volna végre.

Első pillanattól kezdve, hogy megismerte a hollandust, nem tagadhatjuk el, utálta is. ösztönösségből, Porkoláb Péter iránti kegyeletből vagy azért, mert az ilyen dagadt fickó nem volt kedvére. Utálta.

Mielőtt Van Haaren, jobb belátással, talpra állt volna, Turkovics Daniló megragadta, nagyot lódított a hatalmas testen, és kilökte a kabinsor keskeny járókájára.

Van Haaren nekivágódott a hullámvédnek, megcsúszott, elesett.

Néhány pillanatig a síkos, időnként hullámtól mosott deszkákon feküdt. A két ember — az egyik a földről, a másik felülről — összenézett. Mind a kettő szemében gyűlölet égett. Tudták, hogy most már halálos ellenségek.

Van Haaren feltápászkodott.

— Megyek — mondta megvetően. — Megyek!

Öklét összeszorítva meredt egy pillanatig hajómestertársára:

— Jusson még majd eszébe, mit tett velem!

A fejük felől hallatszott Monostory kapitány hangja:

— Mindenki a helyére! Azonnal! Daniló, az emberek legyenek készen! Siess!

Mintha semmi sem történt volna. A közjáték befejeződött.

Mindenki a helyén volt.

Akiknek az volt a feladata, hogy adott parencsra elsüssék az ágyúkat, vagy bombákat dobjanak, a hullámvédek mögött feküdtek. „Tűzmesterük", Turkovics Daniló is. Két-két vitorlakezelő maradt az árbocoknál.

Két ember a kormánynál, a parancsnok a helyén. Rajtuk kívül senki nem látszott. Igen békésen, nyugodtan úszott a Taitsing végzete felé.

Monostory számára most semmi nem volt olyan fontos, mint az, hogy megállapítsa, hol lehet az a bizonyos „leggyengébb pont", ahol áttörhet, és hogy kiderítse, honnan, melyik hajóról kapják a dzsunkák a vezéri utasításokat.

Mielőtt Klinkenberg elfoglalta helyét a hajóorrban elhelyezett, adott esetben hadicélokra is alkalmas ágyúk mellett, pontosan arra hívta fel kapitánytársa figyelmét, hogy kutassa ki a vezérhajót.

— Ősi dolog ez, uram, a legősibb: minden banda gyakorlatlan, primitív hadinép, ha elveszti vezérét, szétszalad. Ez lenne a pirátokkal is. Tapogassuk csak ki, melyik Lin hajója, és ha lehetséges, azt célozzuk meg! Onnan kell kapni a többi hajónak az utasításokat is. Én, ha megengedi, az ágyúkat kezelem majd... — Derűsen nézett Monostory szemébe. — Ezzel, remélem, nem szegem meg a versenyszabályokat!

Így került Klinkenberg kapitány az ágyúk mellé.

... És így érkezett el az a perc, amikor a Taitsingnak irányt kellett változtatnia. Délután volt, három óra előtt négy perccel.

A szél: keletről jött.

A dzsunkák nagyjából délnyugatnak vonultak.

Ugyanakkor a Taitsing — lassan bezáruló szög szárán — elérte azt a pontot, ahol végre kellett hajtania az irányváltozást.

Miért volt erre szükség?

Monostory ismételten többször végigtekintett távcsövével a dzsunkák során.

Észrevette, hogy alakzatuk újból megnyúlt, a váratlanul felbukkant két dzsunka a többi közé olvadt.

És előállt a helyzet, hogy négyes csoportokra bomlottak.

A négyes egységek, védekező- és támadóhelyzetben megfelelő erőt képviseltek a klipperrel szemben.

Kivéve egy esetben.

Ennek a manővernek alaptétele az, hogy gyors vitorlaátállítással megváltozik a hajó eddigi iránya, az erősen délnyugati helyzet félhátszele átalakul nyugat-északnyugati irányú haladássá, és marad az ideális félhátszél.

A klippernek erre a manőverre többnyire öt-hat perc kellett.

Most két percnél több idő nem telhetett el! Mindössze két perc. Talán még annyi sem.

Mire a dzsunkák észreveszik a klipper kitörési szándékát, az első és második dzsunkacsoport között kitör a Taitsing.

A dzsunkák lassan fordulnak, gyékényvitorláik nehezen fordíthatók, és a kormány lapátok sem találják meg egyhamar támaszpontjukat.

A feladat tehát az volt, hogy a klipper jobb csapásról bal csapásra térjen át, s átvágjon, kihasználva a szélesebb nyiladékot.

— Vigyázz!

Monostory ránézett a főkormányosra. Az visszamosolygott.

Bumpus felszólt a felépítmény mellől:

— Minden rendben, Sir! Készen állunk!

Ha lehajolt, egészen a korlát alsó részéig, látta a hajóorrt, a horgonycsörlőt, az előfedélzetet.

A jobb oldali ágyú mellett, külső tekintetektől elrejtve, kuporgott a két ágyú kezelője, Klinkenberg kapitány.

A főárboc előtt Turkovics, a Herceg és Simba leste a pillanatot, mikor ugorhatnak fel, hogy megkezdjék a „fazekak" hajigálását.

Mögöttük a raktárfedélen Van Haaren ült.

Monostory, ahányszor ránézett, ezt dünnyögte magában:

„Ha nem engedelmeskedik, lelövöm!"

Éppen csak arra nem jutott ideje, hogy feltegye a kérdést: miért nem akart Van Haaren engedelmeskedni? Valóban rosszul érezte magát?

— Kérem, Mr. Bumpus, most figyeljen! Legfeljebb két percünk van, de talán annyi se! Nem szabad a hajónak kilendülni a rohanásból!

Valóban: ezekben a percekben — ó, csodálatos keleti szél! — a szélerősség tovább fokozódott.

A dzsunkák megdőltek, és ennél jobbat Monostory nem kívánhatott.

Szél felőli oldalukat mutatták a klipper felé.

A szél felőli oldal magasabb, mint a szél alatti, és ha akarnak, akkor sem tudnak ágyúikkal kielégítő, pontos lövést adni.

Bezzeg, ha sikerül az 5-ös dzsunka előtt átvágnia, akkor Klinkenberg annál inkább használhatja ágyúit!

Most!

Érezte, elérkezett a tett, a cselekvés pillanata.

A 3-as. és 4-es dzsunka féljobbról előtte volt.

Valójában egy időben cselekedtek, de a pirátok mégis néhány másodperccel előbb.

A 3-as és 4-es dzsunka kissé balra kanyarodott, hogy elvágja a látszólag közéjük furakodó klipper útját.

Ugyanakkor az 5-ös dzsunka főárbocán, a gyékényvitorla felső harmadánál megjelent egy igen hosszú, szélben kígyóként vergődő, arany- és piros színű szalagzászló, középen egy aranyhallal.

Lin Kuo-keng admirálisnak, a Gyöngyfolyó Aranyhalának, a Fekete Pirátok főparancsnokának vezéri lobogója!

— Vitorlákat átváltani!

Mint a méhkas, megbolydult a hajó.

 

Az emberek előugrottak.

— Szorítsd a kormányt, a teremtésit! Szorítsd, Khan Mai, édes fiam, szorítsd, teljes erővel, barátaim!

Lázas, kétségbeesett tetterő fogta el a Taitsing kapitányát.

A hajó felágaskodott és felnyögött.

Felsírtak az elengedett és megfeszített kötelek, ropogtak és csikorogtak a csigák, óriások hegedűhúrjaiként pattogtak, pengtek az árbocmerevítők.

Átállni bal csapásról jobb csapásra — olyan gyorsan, annyira vad és elszánt lendülettel történt, hogy ilyesmit csakis kétségbeesett állapotában tesz meg egy hajó.

Óriási burványok, hullámhegyek vágtak át a magasabb kormányfedélzeten.

Szerencsére a hajóorr rendületlenül kiemelkedett, és az ágyúk nem kerültek veszélybe.

A keresztvitorlák száznyolcvan fokos szöget írtak le, és átváltódtak.

Ha egy kapitány ilyen műveletet versenyben akart volna keresztülvinni, nem sikerül.

Most nem pénzről, nem dicsőségről volt szó. Hanem az életről.

Huszonnyolc — ágyúkkal, fegyveresekkel megrakott — dzsunka jóval nagyobb erőt képvisel, mint egy nyomorult klipper.

Ha Linnék nagyobb a szerencséje, elállhatja a klipper útját.

Megsemmisítheti, mielőtt a klipper védekezhet vagy kitörhet.

De Lin megzavarodhatott.

Amikor már látta, hogy a klipper félfordulatot tesz jobbra, és ezzel lerázza magáról az elöl haladó négy dzsunkát, ugyanakkor azon igyekszik, hogy átvágjon a még mindig előrehaladó 5-ös számú dzsunka, a vezérhajó előtt, még akkor sem tudott okosabbat tenni, mint megtartani eddigi irányát.

A Taitsing rohant, teljes szelet kapott.

Csodás volt a hajó, és csodásak az emberek.

Implacabile! — ujjongott fel Monostoryban az emlékezés.

Igen, az elveszett, elsüllyedt magyar fregatt robogott így, amikor összecsapni készült a császári osztrák korvettal.

Implacabile!

Ott is az történt, ami itt: hirtelen a két ellenséges hajó annyira közel került egymáshoz, hogy gyors igazításra volt szükség a kormányon, különben összeütköznek.

A helyzeti előny a klipperé volt.

Monostoryék tudták, mit akarnak, és erre készültek fel. A dzsunka is tudta, milyen manőverrel csalogatja közel a klippert, de nem ezt a fordulatot várta.

Ezzel máris hátrányba került.

De talán mégsem!

A Taitsing pontosan oldalába kapta volna Lin admirális vezér hajójának orrát, ha egy pillanatra is megtorpan futásában.

— Tűz! — üvöltötte Monostory.

Ekkor már Klinkenberg is felállt, nem törődve a felfedezéssel.

Hasonlóképpen Turkovics és emberei, akik megszaporodtak az odaugrott Rimauval és Merbabuval.

Ők eddig a vitorláknál, a fordítókötelek rögzítésével bajlódtak.

— Tűz! Tűz, tűz, tűz!

Bajosan hallhatta meg Klinkenberg a kapitány hangját. De hát erre nem is volt szükség.

Pontosan tudta, mindenkinél jobban, mit kell tenni.

Turkovics is tudta, a Herceg, Simba, Rimau és Merbabu is.

Előbb az egyik, néhány másodperc múlva a másik ágyú dördült.

Csattanásukba beleolvadt a dzsunka ágyúinak robbanása is.

A dzsunka két kanócágyúja akkor szólalt meg, amikor már a Taitsing elsütötte ágyúit.

Klinkenberg rikoltása messzire elhallatszott:

— Talált!

Pillanatok alatt hatalmas rés támadt Lin hajójának előrészén.

De Turkovicsék sem voltak restek.

Most megmutatkozott, hogy Turkovics Daniló kalózok származéka, zenggi dalmata fenegyerek, ifjúkorában híres verekedő, pompás hajós, és — tisztesség adassék ezért őfelségének, Ausztria császárának! — ráadásul jól kiképzett haditengerész.

Ebből a kiképzésből továbbadott a Hercegnek, Simbának, Rimaunak, akik boldogan éltek a. lehetőséggel, hogy robbanóanyagot hajigálhatnak Lin admirális hajójára.

Repültek, robbantak, durrantak Turkovics Daniló „carbonari-fazekai".

Egyik a másik után, mint ahogy az illő az ügyesen, jól elhajított kézibombákhoz.

A kalózok vezérhajóján későn eszméltek fel. Mire előkerítették, tűzbe állíthatták salétromos kanóccal működő hajítóbombáikat, a Taitsing már áthaladt a dzsunkák útirányát metsző vonalon.

A keleti szél füstöt, lángokat kapott fel és röpített a klipper nyomában.

A kabinsor szegélyén, a kapitányi fülke felett láng csapott fel.

Mivel számoltak azzal a lehetőséggel, hogy gyújtóbombákat kapnak, a fenékteherből kiszabadítottak több homokzsákot, és azokat elhelyezték a fedélzeten, jó néhány vizeshordó társaságában.

Amikor lángolni kezdett a kabinsor teteje, Monostory maga ugrott át a korláton, s zúdította a homokot a kigyulladt tetőre.

Mindez csak pillanatokat vett el az időből.

Turkovics bombái megtették a magukét.

A vezérdzsunka eleje kigyulladt. Füstölt, és lángot vágott felfelé.

A mögötte levő 6-os és 7-es sorrendű dzsunka, hogy mentse a helyzetet, hirtelen jobbra kanyarodott, hogy elvágja a klipper útját.

A terv jó volt, de a kivitel már nem.

Az erős szélben sem a hajótest, sem a hatalmas méretű denevérszárnyra emlékeztető gyékényvitorla nem bírta el a fordulást.

A hajótest oldalt billent, beletúrta magát a hullámokba, ami nemcsak terhet, de akadályt is jelentett. A két dzsunka szó szerint felbukott, a denevérszárnyat tartó, előredőlő óriási árboc megingott, ágyúrobbanást idéző zajjal kettéroppant.

A vezérdzsunka kormányfedélzetén ott állt a fekete alak, Lin admirális!

A hajója égett, a mögötte levők tönkrementek. A 6-os számú oldalt dőlt, ráborult a vízre. A denevérszárny óriási tutajként táncolt a hullámokon. -Fejek, karok nyüzsögtek körülötte.

Most nem volt olyan félelmetes Lin, mint azon az éjszakán.

Az álarc ezúttal is rajta volt, karját keresztbe fonta, maga volt a megtestesült fenyegetés.

Látszott, hogy nem félti az életét, mert semmiféle takarást nem keresett, nem igyekezett fedni magát.

Klinkenberg elhagyta ágyúit, hiszen ilyen gyorsan nem lehetett mást tenni, mint egy-egy lövést leadni. Turkovicsék mellé rohant, felkapott egy, majd még egy kézibombát, és átdobta a vezérhajóra.

— Fogadd jó szívvel, Lin! — kiáltotta a csatazajtól valósággal megrészegedett tengerész. — Itt a fizetség az aranyhalakért!

A vezérdzsunka szélbe fordult. Megállt, hiszen égett, és oltani kellett.

Menet közben a lángok még erősebbek lettek.

— Hurrá! — dobta fel sapkáját Crane Bumpus.

— Hurrá! — kiáltotta Monostory, és meglengette sapkáját.

Átvágtak a kalózok flottáján.

Ez azt jelentette, hogy szabad az út!

Most már valóban gyorsabb a klipper a kalózdzsunkáknál.

Lin öklét rázva állt égő, megállásra kényszerült, a hullámokon le-fel táncoló, hányódó hajójának kormánydeszkáján.

Rázta az öklét, dühödten, megszégyenülten, hogy az a hajó bánt el flottájával, amelyiket pusztulásra ítélt…

Még látták, hogy az álarcos Lin toporzékolva szaladgál a fedélzeten, majd korbácsot kerített elő, és azzal mért ütéseket az eléje került embereire.

A kalózok hadirendje felbomlott.

Az első négy dzsunka igyekezett visszafordulni. A felborult és mellette ugyancsak tehetetlenül táncoló, törött árbocú dzsunka társai feltorlódtak. Két távolabbi a sorból valahogyan átváltott, és igyekezett a Taitsing nyomába eredni.

— Porkolábért! — lihegte Monostory, és megtörölte homlokát.

Meglepődve vette észre, hogy véres az arca.

Megsebesült, de nem tudott volna számot adni, hogyan és mikor.

Ugyanígy járt Khan Mai is, a főkormányos. Az ő arca is vérzett.

De nevetett, derűsen, talán először oly jóízűen, mint Klinkenberg szokott.

Vaskarok ölelték át Monostoryt.

— Isten bizony, Sir, most ismertem meg magát! — recsegte a fülébe Klinkenberg. — Hát önben egy tengernagy veszett el! Méghozzá kék lobogós tengernagy a javából! Ezt se Hood, se Nelson, se Rodney nem tudta volna jobban megcsinálni!

És hátramutatott:

— Ezzel, remélem, megszakadt minden összeköttetésünk, Lin uram!

A dzsunkák, akár a riadt, megrémült farkascsorda, egy csoportban kóvályogtak.

Az a kettő, amelyik elvált a sortól, rendületlenül törtetett a klipper után. De a távolság majdnem úgy csökkent köztük és a klipper, mint a klipper és a helyben álló vezérhajó között.

A Taitsing pompás félhátszéllel, beletúrva a hullámokba, kitűnő iramban törtetett nyugatnak, hogy adott időben délnek forduljon, az Indiai-óceán kijáróját megelőző Natuna-szigetek felé.

— Kérem, Mr. Bumpus — rendelkezett a kapitány —, vegye számításba az esetleges károkat. Az sem árt, ha átvizsgálják a hajót, mert akadhatnak rejtett károk, sőt lappangó tüzek is. Utána, kérem, sorakozzon fel a legénység ...

— ... szemlére? — mosolygott a szikár hajótiszt, aki, mint minden volt katona, egy kicsit mindig szívesen idézte a régi eseményeket.

— Igen, szemlére. Szeretnék kezet szorítani az emberekkel.

Amikor erre sor került, már tudták: nagy baj nem érte a klippert.

A kapitányon és Khan Mai kormányoson kívül megsebesült a kis Simba, Merbabu és Rimau, a Tigris.

Egyikük sem súlyosan.

Apróbb, jelentéktelen hibák érték a klippert, de inkább a gyors fordulás következményeként, semmint Lin robbanó-bombáitól.

— Daniló szép munka volt, Porkoláb is ezt mondaná! — rázta meg fegyvertársa kezét Monostory. — Eszembe jutott régi hajónk, azóta se éreztem annyira jó illatúnak a puskapor szagát!

— Így van, signor capitano, szép munka volt. De Porkoláb cimbora még hozzá tenné: „Ha nem csalódom!..."

Monostory nevetett.

Derű, jókedv uralkodott a klipperen.

— Remélem, Sir, elismeri, hogy ha önben egy tengernagy, bennem minden idők legnagyobb tüzére veszett el! — harsogta Klinkenberg.

— Elismerem, Sir. Két lövés volt — két találat! Az egyik felszakította a dzsunka orrát.

Most tűnt csak fel, hogy Van Haaren oldalt áll, távolabb a többiektől, akik a főfedélzeten sorakoztak fel. Tüntetőleg nem vett részt a kis ünnepségen. Nem lehet letagadni, végig a helyén maradt, pontosan végrehajtotta az utasításokat, így gyorsan és kifogástalanul a vitorlák átállítására kiadott parancsot is.

— Sajnálom ... — lépett a hollandushoz Monostory, de elharapta a mondatot. — Sajnálom, de kénytelen voltam...

Van Haaren vállat vont.

Megint csak egy kötéldarab volt a kezében, azt forgatta, nézegette.

— Mindegy, captain. Megtörtént. De ön elfelejtette, hogy szeretnék visszajönni Kínába. Fekete Pirátok akkor is lesznek, és nem haditengerésznek szegődtem erre a hajóra!

Komoran nézett a magasba.

A két fregattmadár lassan körözve közeledett. Hegyes szárnyuk, mint a villa vagy a lándzsa hegye, meredt ki jobbról és balról. A robbanások idején eltűntek, ami senkinek nem tűnt fel.

Most örömmel üdvözölték a tengerek vándorait. Egyedül Van Haaren tekintett rájuk komoran.

Monostory tudta, hogy mostantól kezdve ellenség van a hajón.

Bumpus lépett a kapitány elé.

— Szolgálatára, uram! Mi a rendelkezés? Irány marad? A hajó a győztes ütközet után pompás szélben haladt nyugatnak. Tajtékot túrva, valósággal robogott.

— Legalább 14—15 mérföld az átlagunk, uram — tette még a kérdéshez kiegészítésül Bumpus. — Ha ez a szél maradna ...

— Mi lenne akkor, Mr. Bumpus?

— Úgy gondolom, megelőzhetnénk a többi hajót. Nem hinném, hogy elénk vágtak. Egyáltalában nem hinném, uram!

Monostory elgondolkozva nézte a nyomdokvonalat.

A vonal végén, most már nagyon távol, látszottak a dzsunkák.

De hol lehetnek a klipperek?

Most már valóban itt az ideje, hogy rátérjenek a legrövidebb, legegyenesebb útirányra.

Végigtekintett a tengeren.

A szél fokozódott, a hullámok erősödtek. Ideális idő — vélte —, hogy délnek irányítsa a hajót. Délnek, ahol végre kifuthatnak az Indiai-óceánra!

— Kérem — mondta az első tisztnek — tegyenek meg a hajómesterekkel minden előkészületet, hogy rövidesen délnek forduljunk. A készültséget még tartjuk, az árbocon állandó őrség legyen! A legcsekélyebb változást is jelenteni kell!

— Szolgálatára, uram! — bólintott Bumpus.

Keleten magasba törő füstcsík jelezte, hogy ég egy hajó.

Talán éppen a vezérdzsunka belseje fogott lángot, vagy a kínai hajók legnagyobb veszedelme, a hajótérben elhelyezett tartalék gyékényvitorla.

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

Szétszóródtak a klipperek. — Padang előtt. — A Fűszerszigetek kapujában — Hajótemető. — Elöl a Black Prince. — Hahó, Mah úr! — A P—4 pilothajó felbukkanása. — Meglepő üzenet. — Hihetetlen, de igaz! — „Tengerészasszony vagyok!" — Két lakályos kabin. — Egy asszony vallomása. — Gabriela Malatesta kérése. — Hudson nem hátrál

 

Másnap a Natuna-szigetek előtt találkoztak Perceval Penrose hajójával, az Ada klipperrel és az olasz Menichelli Falconjával.

Az igen erős monszunszél miatt csak lobogóbeszélgetést tudtak egymással bonyolítani, szó sem lehetett arról, hogy a kapitányok személyesen kicseréljék élményeiket, tapasztalataikat.

A két hajó kapitánya megtudta, mi történt a Taitsinggal a Royal Charlotte-szirtek előtt, de ugyanígy Klinkenbergék is tájékozódtak a többiekről.

Perceval Penrose szerint a klipperek mezőnye erősen szétszóródott. A tájfun miatt nem tudták tartani a Hardingék-tól megadott irányt. De ez nem is volt fontos, mert bármelyik hajónak joga volt már Formoza alatt elhagyni a többi hajót.

Penrose-ék közlése szerint feltehető, hogy a Fierry Cross elsüllyedt, mert az orkán forgatagában látták, hogy az élő-árboc és a főárboc kiszakadt a helyéből. A hajó tehetetlenül sodródott az orkánnal, nem kétséges, hogy egyre inkább a tájfun magja felé. Segíteni, menteni nem lehetett.

— Valószínűleg a Black Prince halad elöl! — jelezte Menichelli kapitány.

— Kérem, adjon feltevésére pontos választ — jelzett Vissza Crane Bumpus, a jelzőzászlók nagy szakértője.

Rövid idő múlva megjelentek a Falcon árbocán a színes lobogóbetűk.

— Pontos választ csak Padang adhat! — felelt Menichelli. A Falcon és az Ada egymáshoz közel futott.

A Taitsing — oldalról érkezve — hajnalban látta meg a klipperek felső, „hold"-vitorláit. Lassan, szívósan dolgozta fel magát a másik kettő közelébe, majd megfelelő jelzőtávolságra. Utána, mivel ekkor már a legkomolyabb versenyben voltak a hajók, Monostory azon igyekezett, hogy elhagyja Penrose-t és Menichellit.

Élvezettel nézte a két klippert. Mintha összekötve, dróton húzva haladtak volna.

— Bámulatos! — állapította meg ebéd közben, a fedélzeti ponyva alól kitekintve. — így még nem láttam két hajót futni. Múlnak az órák, de egyik sem kerül, akár tíz méterre sem a másik elé!

Klinkenberg derűsen nézett kapitány társára:

— Még nem vett részt klipperversenyben. Három évvel ezelőtt a Serica és a Flying Spur a Szunda-szorosnál, Krakatau szigeténél találkozott, és attól kezdve együtt futottak. Annyira együtt, hogy amikor Dovernél felkanyarodtak, pontosan egyvonalban volt a két hajóorr Végül is a díjat megosztva kapták, nem lehetett mást tenni.

De a Taitsing nem ragadt rá klippertársaira.

A Taitsing szép nyugodtan elhúzott Perceval Penrose és Menichelli hajói közelében, majd egyre növelve előnyét, elvált tőlük.

Este a Tambelan-szigetek előtt vitorláztak el.

Mintha egy kicsit hazafelé tekintett volna Monostory, de Klinkenberg is önkéntelenül üdvözletet intett a láthatatlan nyugati partok felé.

Ott volt Singapore, ismeretségük városa, Mah úr otthona.

— Ha minden jól megy, láthatjuk egymást Mah úrral — közölte titkolózva Klinkenberg. — Meglepetésnek szántam, mint olyan valakinek, aki új fiú közöttünk. Padang a klipperrally első figyelőállomása, a második Cape Town, a harmadik a Cape Verde. Itt jegyzik az átfutások sorrendjét. — Szabadkozva tette hozzá: — Látja, Sir, annyi minden tört ént velünk, hogy ilyesmiről nem is tudtunk még beszélni. Komikus, de igaz. Ezen a három helyen jegyzik fel a kikötőhatóságok az átfutó hajók nevét. Ha szerencsénk lesz, elsőnek futunk el a padangi rév előtt. Ezt majd abból tudjuk meg, hogy megdördül vagy sem a révkapitányság ágyúja. És ha nagyon nagy szerencsénk lesz — most már elárulhatom —, esetleg láthatjuk Mah barátunkat, mert megígérte, hogy ha módjában lesz, akkor átrándul Padangba, és bevárja a klippereket. Néha száz és száz hajó, sampan, dzsunka sorakozik fel a révnél, hogy lássa a versenyzőket.

Érthető tehát, hogy Monostory Balázs érdeklődéssel várta a padangi part és rév felbukkanását.

Áthaladtak az Egyenlítőn, és kora reggel jelezte az őr, hogy látni Szumátra előtt Bangka és Padang szigeteket.

Arrafelé hegyek magasodtak, a trópusok hegyei.

Párafelhő lebegett a magasságban, mint valami gigantikus takaró. Ebből a felhőből zúdult le napról napra a szu-mátrai erdőkre a délutáni monszuneső.

Monostorynak az volt a kérése, hogy — pihenője lévén — azonnal ébresszék, ha felbukkannak Szumátra előszigetei, korallzátonyokkal, sziklás szigetekkel, homokpadokkal veszélyeztetve minden arra elhaladó hajót.

— Bumpus tuán mondani: kapitány ébredni, Padang láthatáron lenni — mondta Simba, a kabinboy.

— Mondd Bumpus tuánnak, hogy azonnal a kormánynál leszek!

A látvány érdekes volt, meglepő és szórakoztató. A legteljesebb figyelemre, gondosságra volt szükség, hogy ne érje baj a klippert.

— Sajnálom, Mr. Bumpus, de felteszem a kérdést: neheztelne, ha arra kérném, maradjon velem?

Bumpus, a fáradhatatlan, sem nappalt, sem éjszakát nem ismerő Bumpus, aki ekkor már előző nap reggel óta nem pihent, csak ennyit mondott:

— Már gondoltam arra, hogy felajánlom további szolgálatomat.

Miért volt erre szükség?

A Jáva-tenger nyugati széle, Borneo és Szumátra között, de ugyanúgy a Dél-kínaitenger — ugyancsak Borneo és Szumátra között — a világ egyik legveszedelmesebb tengerrésze.

A hajók és vízi alkalmatosságok ezrei nyüzsögnek a viszonylag kis területen, ahol sziget szigetet, zátony zátonyt, korallpad korallpadot követ.

De ugyanakkor elmondható: nincsen egyszerűbb, rövidebb kapu az Indiai-óceán és a Csendes-óceán, valamint az Indiaióceán melléktengerei között.

Ez az a hely, aminek a nevét századokkal ezelőtt rajongva mondták ki a tengerészek. Vasco da Gama, Magellán álma-vágya volt ez a hely.

Itt kezdődnek a Fűszerszigetek, a Jáva-tenger keleti részén annyi legendát, mesét megörökítő Molukkák.

Monostory volt annyira vérbeli tengerész és rajongója a tengerészet múltjának — amit Kucsuk basa oltott belé — hogy dobogó szívvel tekintsen szét.

Délnyugatnak Szumátra óriási hegyei magasodtak, keletnek Borneo dombjai, hegyei, hatalmas erdőséggel borított lankái látszottak.

Előttük, körülöttük, közel és távol a tengeren sziget sziget mellett! Pálmákkal díszlő szigetek.

— Vitorládat lazíts!

A sebességet csökkenteni kellett.

Pilot nélkül, csupán a zátonyok, korallpadok között is biztosan hajózó Merbabu és Mata Hari segítségével manővereztek, hogy kijussanak abból az útvesztőből, amely sok-sok hajó tragédiáját okozta már.

Két háromárbocos prahu, egy nagy dzsunka, több arab dhau roncsai látszottak közvetlen közelben.

Az egyik magas, kősziklás zátonysziget mellett, a hajókra oly könnyen megtévesztő közeli homokpad szélén szokatlan roncs hevert.

A Cunard hajóstársaság tavaly vízre eresztett kerekes gőzöse, az India!

Közvetlen közelében, a homokpad szélénél, hirtelen lemélyedt vízen haladtak el a klipperek.

— No, ez sem forgatja egyhamar a lapátjait! — jegyezte meg Tufkovics. — Szép hajó volt, isten nyugosztalja!

Orkánok, ködös éjszakák, őszi monszunok, váratlan gyorsasággal lecsapó ciklonok emlékét hirdette a nagyszámú hajóroncs, Ázsia híres hajótemetője. Ilyen sehol máshol nem található.

— Klipper is akad valahol errefelé -- tekintett szét Klinkenberg, amikor sorra vették a roncsokat. — Két éve az Unicornis futott teljes sebességgel az egyik homokpadra. Gondolhatja, Sir, mit ér egy klipper, ha kiszakadnak az árbocok, leszakad a fedélzet, és kettéroppan a hajótest. Csak ennyi történt az Unicornisszal.

— Vigyázz, elöl hajó!

— Vigyázz, a szél felől hajó!

— Vigyázz, útirányban hajó!

Ázsia összes hajótípusai adtak itt találkát, kezdve a kéttestű és vendéghajós katamaranoktól egészen az angol fregattokig.

Amikor a Taitsing felbukkant a szigetek között, rövid idő alatt két fregattal és egy korvettal találkoztak, amelyen angol lobogó lengett.

— Köszönjön nekik, de nagy lelkesedéssel! — morgott Klinkenberg Van Haaren felé, amikor meglátta honfitársai hadihajóit.

Van Haaren egyre kedvetlenebből intézte munkáját. Morcos volt, barátságtalan.

Padang előtt Monostory maga elé hívatta.

— Mondja, bootsman, mi a szándéka? — tette fel a kérdést, amitől a hajómester valóban meglepődött.

— Mire érti, captain, és miért kérdi?

— Maga válaszoljon. Marad, vagy menni akar a hajóról? Az alkalom itt van, Padangnál kitehetjük. Akad elég csónak vagy vitorlás, ami felveszi, hogy partra szállítsa.

Van Haaren kövér arcán mosoly jelent meg:

— Gondolja, captain, hogy megbántott?

— Egy kapitány nem bánthatja meg a szolgálatot megtagadó hajómestert, Van Haaren úr! — mondta hidegen Monostory. — Erről ne is beszéljünk. De látom, hogy kedvetlen, könnyíteni akarok magán. Bármelyik percben felbonthatjuk a megállapodást.

Mint a legtöbb ember, aki nagyon bízik magában, de annál inkább meghökken, ha megtudja, hogy nincs már szükség rá, Van Haaren is így járt.

Megdöbbenve tekintett kapitányára.

Hogy mi villant át az agyán, nehéz lenne kideríteni, de hirtelen elhárító mozdulatot tett:

— Nem, uram, ilyesmit én nem akarok! Monostory biccentett:

— Hát akkor, Van Haaren úr, legyen szíves több jókedvvel ellátni a szolgálatát!

Intett. Befejezte a kihallgatást. Van Haaren lassan kifelé hátrált a kabinból. Annyira megzavarodott, hogy belevágta a fejét, vállát, könyökét a kabinajtóba. Onnan dadogta:

— Természetesen, captain, ahogy kívánja!... Úgy lesz, ahogy parancsolja...

Mindenesetre ettől kezdve a hollandus kifogástalanul viselkedett.

Előzékeny volt, barátságos, szolgálatkész.

Padangnál már ő volt a „fáradhatatlan tengerész", aki nem vette le szemét a parancsnokról vagy az első tisztről.

—^: Most még inkább utálom, signor capitano — mérgelődött Turkovics. — Ha lenne benne kurázsi, fogja a kártyát, és azt mondja, befejeztük, és lelép Padangnál!

Van Haaren maradt.

Padangnál a hajók tömege torlaszolta el a rév keskeny bejáratát.

Az európai hajókon zászlók lengtek, ünnepet hirdetve, vagy inkább azért, hogy így köszöntsék a híres tengeri rally résztvevőit.

Klinkenberg messziről távcsövezte a révbejárót, ami előtt elhaladnak majd.

— Úgy sejtem, ha jól látok... — mondta lassan, figyelve az eléje táruló látványt —, a Lloyd lobogója egy Cunard-lapátoson leng. Tehát ha szabad tanácsot adni, vágjunk el a lapátos előtt, mintha csak a mennydörgős ménkű űzne minket! Még a zsebkendőmet is odaadom!

— Én meg köszönet cél elfogadom, Sir! — derült a magyar tengerész. — No és Mah úr, ha szabad kérdeznem...

— Remélem, itt van valahol. De őszintén mondva, most elsősorban azt szeretném tudni, hányadikak lehetünk. Gondolja, az elsők volnánk?

Egy kisfiú nem kérdezhette ezt drukkosabb izgalommal, mint a tengereknek ez a vasembere. Igen, hányadik lehet a Padang előtt elhaladó klipperek között a Taitsing?

A válasz nem késett sokáig.

Négyes erősségű szélben, kielégítő vitorlafekvéssel, az összes létező „ponyvát" felhúzva száguldott a klipper a padangi rév felé.

Se előttük, se mögöttük nem láttak rokon hajót. Ugyancsak lemaradt Perceval Penrose és Menichelli hajója... de kik lehetnek előttük?

— A Cunard-hajó árbocán ott a kék jelzőkosár! — jelentette Bumpus, mint aki elsősorban felelős ilyesmiért. — És négy piros-fehér zászló leng a kosár alatt!

Nem tagadhatjuk el, az arcok megnyúltak, a tekintetek elkomorodtak.

A négy piros-fehér lobogó azt közölte, hogy eddig négy teaklipper haladt el Padang előtt!

— Jól látja, Mr. Bumpus? — dadogta Klinkenberg. — Jól látja?

— Hihetetlen! — nyögte Monostory, aki titokban reménykedett, hogy a letérés csak használt a Taitsingnak, és a tájfun komoly akadályt jelentett a többi hajónak. — Nem bírom elhinni, Sir!

— Pedig igaz — nézett bele a távcső keresőjébe Klinkenberg. — Az ellenőrző hajó nem tévedhet!

Még egy negyedóra, és akkor már a kapitány kiadhatta új utasítását, amit a szabályok előírnak:

— Kérem, Mr. Bumpus, húzássá fel a hajó lobogóját!... Egyben kérje meg a pontos időt, hogy ellenőrizhessük a kronométereket. És kérdezze meg, ki haladt át elsőnek a rév előtt!

Mire rákanyarodtak a rév előtti bejáróra, vidáman csattogott a főárboc csúcsán fehér alapon kék négyszögben a kínai aranysárkány, a Taitsing hajólobogója.

A válaszok ugyanakkor megjelentek a gőzös keresztárbocán:

Idő: tíz óra hét perc.

Elsőnek a Black Prince haladt el.

— Nem, nem lehet! — hördült fel Klinkenberg. — Tréfa lesz, tréfa! — Az első jelzősor alatt ott lengett, csapódott a többi jelzőzászló is:

Másodiknak: Serica. Harmadiknak: Ariel.

— Ami azt bizonyítja, uram — morogta csüggedten a szakállas kapitány — azt bizonyítja, hogy az elméletek a mi mesterségünknél mindig megdőlnek. Jön egy tájfun, az ördögbe minden okoskodással, s a leghátsó hajó, a hátszeles Serica már az Indiai-óceánon fut! Mi még Padang előtt döcögünk!

De a hangulatromlás csak pillanatnyi volt.

— Kérem, Mr. Bumpus, jelezzük vissza a köszönetet! És kérdezzük meg, mikor haladt át Hudson klippere!

A Cunard-hajón, az árbocok tartókötelein, hágószálain kapaszkodott és szalmakalapját lengette a legénység. Tisztek, gyarmati katonák zsúfolódtak a fedélzeten és a kerékbob feletti parancsnoki hídon. A kerékdob oldalán jól látszottak a betűk: Victoria, London.

Ágyúlövés nem hangzott, abból a Black Prince részesült egyedül.

Bumpus nyugodtan jelentette:

— Reggel hét óra húsz perckor haladt el a Black Prince. Monostory fellélegzett:

— Jelentéktelen előny! Behozhatjuk.

— Nemcsak behozhatjuk, de be is hozzuk, Sir! — recsegte Klinkenberg. — Nem élném túl! Nézze csak, ott van Mah úr! Hahó, hahó, Mah úr!

Egy nagyobb dhau horgonyzott alig három hajóhosszal a Cunardtól jobbra.

Árbocán a Taitsing hajólobogója lengett, ami idegen számára sem lehetett feltűnő, hiszen sok hajó lengette a különböző teatársaságok hajólogobóit, és ez azt bizonyította, hogy a tulajdonosok még ebben a formában is igyekeztek lelkesíteni kapitányaikat.

A dhau előrészén, ami a dzsunkákkal ellentétben nem alacsony, de magas, ült trónusszerű székén Mah úr, a nagykereskedő.

A vidámság és az öröm színébe, pirosba és aranyba öltözötten, mandarinkalaphoz hasonló selyem fejfedővel a fején ült és integetett.

Hogy az ünnepi hangulat teljes legyen, petárdák, kígyók robbantak a dhaun, vidám üdvözlésként Mah úrtól. Még egy több méter széles, hosszú zöld testet tekergető sárkány is a magasba emelkedett, és lebegett tartózsinórján az előárboc felett. Ilyen csodasárkányt egyedül a kínaiak tudnak csinálni, kiugró, táguló, szűkülő szemekkel, öltögető nyelvvel, lihegő és tátogó szájjal.

Amikor a dhauval egy vonalba ért a Taitsing, Mah úr felállt helyéről, s oly mélyen meghajolt, mintha még mindig mandarin lett volna, aki császárának hajóját köszönti a partról.

Klinkenberg meglengette sapkáját, és jó néhány hurrát küldött a dhau felé.

Monostory tisztelgett, mint aki jól tudja, mi illeti azt az embert, aki jó szellemként áll angol barátja mögött.

— Mindent neki köszönhetek — mondta a találkozástól meghatódva Klinkenberg. — Ha ő nincsen, drága barátom, talán képtelen vagyok magamra találni!

Mah úr felegyenesedett. Hosszan nézett a távolodó hajó után. Intett, és még idejében tartotta fel öklét, felmeresztve hüvelykujját, az ázsiai ember köszöntését, amit már csak a távcső hozott közel.

— Ding hao! — mondja ez az üdvözlés, járj szerencsésen, de azt is: légy első az elsők között!

Ding hao!

Klinkenberg is felemelte öklét.

— Mindent elkövetünk, barátom! — harsogta, de feltehető, hogy ebből Mah nem értett már semmit.

A távolság rohamosan nőtt, a dhau, a sárkány, de az egész padangi rév, töméntelen hajójával, a Cunard-gőzös eltűnőben volt.

— Most ügyeljünk. Sir! — intette kapitányát Klinkenberg, aki nem először járt erre. — Igen gondosan ügyeljen, most következik a „padangi könyök", amit túlzottan tisztelnek sorstársaink; Nézze csak ... amott az a két szigetcsúcs ... középen, akár tetszik, akár nem, kanyarodni kell. Gyors átfordulás a vitorlákkal, legalább százhatvan fokkal! De utána — úgy ráfut a Szunda-szorosra, hogy nyílként repülhet előre! Okos emberek a szomszéd Bangka-szoroson hajóznak ki, ez a Gáspár út... nos, most ügyeljen!

A hajóorrból már felhangzót, a kiáltás:

— Huszonhét!

Utána mindjárt a következő:

— Huszonöt!

Rohamosan csökkent a mélység. Itt már előrevetette veszélyeit a száz kilométerrel lejjebb található „Ezer sziget", a Szunda-szoros csapdája, amin annyi spanyol és portugál karavella pihent meg örökre.

— Fordulásra felkészülni! — adta ki rendelkezését Monostory, aki köszönettel fogadta kapitánytársa figyelmeztetését, noha maga is tudta, mi a teendő.

Annyira áttanulmányozta, valósággal önmagába itta, térkép segítségével, ennek a hajóútnak rengeteg szigetét, zátonyát, szirtjét, korallpadját, hogy teljes biztonságot érzett.

— Vigyázz, kormányt jobbra! Vitorlákat harmadolni!

Két burmai dzsunka — gyékényvitorlái keresztrudasak — sodródott feléjük.

Közelségük veszélyesnek tűnt, tehát a legokosabb volt elkerülni a bizonytalanul közeledő hajókat.

Balról, mintha csak rájuk várt volna, egy pilothajó bukkant fel.

Magasra törő, a fregattmadár szárnyára emlékeztető fővitorlája és a hátsó kisebb, kormány előtti árbocon elhelyezett latin vitorlája azt bizonyította, hogy a pilot yawl típusú hajó, amit rövid ideje kezdtek népszerűsíteni a kikötői gyorshajózásban.

Vitorláján óriási betűk látszottak: P—4. Vagyis a négyes számú padangi pilothajó.

Jelzőzászlói csatogtak az élénk szélben.

A P—4 zászlójelzése a következő volt:

Lassítson! Utast viszek! Ha tud, álljon meg!

— A teremtésit! — mérgelődött Monostory, amikor meglátta a pilothajó felszólítását. — Megőrültek! Utast hoz!

Klinkenberg akkor már nem tartózkodott a fedélzeten. Bumpus lépett melléje:

— Talán beteget hoz, Sir!

A klipper, mivel erre szükség volt, éppen akkor állt szélbe, hogy csökkentse vitorlái felületét, s utána bekanyarodjon a „padangi könyökbe".

— Alkalmasabb időt is választhatott volna! — vizsgálgatta egyik szemével a Taitsing kapitánya a pilothajót. — Bolond helyzet...

És visszajelzett: Jöjjön közelebb!

Erre a felszólításra nem volt szükség.

A P—4 elkerült néhány sziklaszirtet, majd egyenesen a klipper felé igyekezett.

Monostory vizsgálódva nézte a közeledő vitorlás fedélzetét. Mint minden pilothajó, aminek a hivatása az érkező idegen nagyobb hajókat a kikötőbe kalauzolni vagy kivezetni, esetleg a kikötőket környező útvesztőben irányt mutatni, a P—4 fedélzete is lapos volt, azért, hogy a hullámok akadály nélkül átcsaphassanak rajta, és ellenállást ne találjanak.

A kormánykeréknél egy ember tartózkodott.

A megeresztett, félhátszélre kitartott bumrúd alatt négy-öt férfi állt. Messziről látszott, hogy a P—4 tengerészei.

Elnyűtt vászonnadrág volt mindegyiken, meg a szokott trikó. Egy közülük ellenzős sapkát viselt, ez volt a parancsnok.

Szócsövet vett elő az ellenzős sapKás, belekiáltott:

— Manőverezzen nyugodtan! Melléje állok, dobjon le kötelet!

Monostoryt most már bosszantani kezdte a pilothajó utasítása.

— A teremtésit — sziszegte — elegem van ebből a tragacsból!

De a tragacs odaért, a kötelet is ledobták, és mire elszánta magát, hogy kitér a találkozás elől, a kormányfélen megjelent a sapkás ember, átdobta magát a hullámvéden, mint a nyíl, felszaladt a kormányállásra, és tisztelgett:

-- Ali Benha pilotkapitány, szolgálatára, Sir! Tudom, rövid az ideje, versenyben van. Tehát: Hudson kapitányné őladysége és a komornája kérik, vegye fel őket a hajóra!

Monostory úgy meredt a folyékony angolsággal beszélő, jóképű Ali Benha maláji arab kapitányra, mintha őrült ugrott volna a mennyből eléje.

— Kérem, legyen olyan szíves érthetőbben kifejezni magát! — mondta. — És kerüljön minden tréfát! Mit akar tehát?

Most Ali Benha nézett csodálkozva.

— De Sir! Megmondtam már! Talán a klipper nem a Taitsing? Tévedtünk?

— De igenis, a Taitsing! Tehát? Ali Benha megtörölte a homlokát:

— Tehát a válasza, Sir?

Ugyanakkor felhangzott a főárboc mellől Bumpus kiáltása:

— Kormány, figyelem! Hajó széltől fordulhat?

A klipper tüneményes kezű javai és kínai matrózai a varázsló gyorsaságával befejezték a vitorlák felületének csökkentését, harmadolását.

A P—4 nyitott vitorlákkal, valósággal ráragadt a Taitsingra. Ilyesmit csak a pilothajók tudnak végrehajtani veszély és rongálás nélkül.

Monostory intett Bumpusnak:

— Lehet!

A kormányosnak:

— Lassan széltől! Egy vonással!

Ali Benhára nézett, aki értelmetlenül állt, bár mindössze néhány másodperc telt el érkezése óta.

Monostory a korláthoz lépett, de már szaladt is lefelé.

Hudsonné Gabriela Malatesta ült egy bőröndön a pilothajó fedélzetén, a kabinlejáró szélénél, mellette komornája állt, mosolygó tekintetű néger nő.

Tehát igaz! Hihetetlen, de igaz!

Ali Benha pilotkapitány igazat mondott, bár utólag gondolva a történtekre, maga sem értette, miért nem hitt már az első másodpercben a kapitánynak.

Valljuk be, annyira elképzelhetetlennek tűnt az, hogy a „padangi könyökben" a Taitsing elé kanyarodik egy pilothajó, s annak fedélzetén a gyűlölt kapitány felesége, Gabriela Malatesta arra vár, hogy feljöhesssen a Taitsing klipperre...

Annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy káprázatnak hitte a történteket.

— Kérem, Mr. Bumpus, azonnal engedjék le a lépcsőt! Dadogva, kapkodva beszélt. Most mit tegyen még? Szóljon be Klinkenbergnek, s kérje az engedélyét? Vagy elég a kapitány engedélye is a teaklipperen, hogy utast vegyen fel, aki a versenytől független személy?

A kérdések tömege zsúfolva, nyilak seregeként vágódott az agyába.

Mindezt megoldotta maga Klinkenberg, aki látta a kabinablakból a pilothajó érkezését, látta a két nőt a fedélzeten, hallotta a pilotkapitány felszólítását.

Ugyanakkor egyikük sem akarta, hogy percnyi veszteség érje a klippert.

Klinkenberg is tudta, Monostory is érezte, hogy valami igen nagy esemény történhetett, hogy a Black Prince valahol messze elöl jár már, és a kapitány felesége a Taitsingon kér menedéket.

— Természetesen, Sir, felvesszük az utasokat — lépett ki a fedélzetre Klinkenberg. — Erre verseny közben is jogunk van.

Odaálltak együtt a lépcsőlejáróhoz. Egyik is, másik is eleven kérdőjelként.

Simba és a Herceg lerohantak a vitorlásra, hogy segítsenek felhozni a csomagokat, és a hölgyeknek, hogy felmásszanak a meredek, létraszerű alkotmányon.

— Fáradjanak fel! — kiáltotta Monostory, és zavartan tekintett Klinkenbergre. — Nem értem, Sir! Nem értem, mi történhetett!

Talán már itt érdemes feltenni a kérdést, ugyan mit tudott Klinkenberg kapitány Monostory múltjából, magyar voltából, az osztrák ármádiában viselt szerepéről, a negyvennyolcas magyar eseményekből, az első magyar hadifregatt drámájáról, és mit tudott arról a kapcsolatról, ami őt, Monostory Balázst a Veronában élő Malatesta családhoz fűzte.

Röviden felelhetünk: nagyjából mindent. Mindent, amit egy olyan barát tudhat, aki nem magyar, de angol, és nem régi, de újdonsült barát.

Természetes, hogy Monostory a legrészletesebben felfedte katonai és tengerészi múltját, annak okát, hogy nevét a külvilág számára Tahar bejre változtatta.

Minderről részletesen tudott Klinkenberg kapitány, annál is inkább, mert sok tekintetben sorsuk azonos volt.

Gabriela Malatestával kapcsolatban is tájékoztatta kapitánytársát Monostory Balázs. Főleg inkább ismeretségük alapjáról, barátságukról, ami több lehetett volna, ha együtt maradnak, és a sors nem szakítja szét őket.

— Tisztelettel, asszonyom, Klinkenberg kapitány! Gabriela Malatesta meghajolt.

— Örvendek, captain. Még nem találkoztunk. Zavartan körülnézett. Kalapjáról félrelendítette a fátylat.

Benyúlt a táskájába. Egy bankjegyet vett elő. Átnyújtotta a pilothajó kapitányának, aki ezzel befejezte küldetését, lemászott, és mire Hudsonné utolsó csomagja a fedélzetre ért, a P—4 elkanyarodott a klipper oldalától. Ahoy, captain!

— Asszonyom... — dadogta Klinkenberg, de maga se tudta, mit mondjon, és így elhallgatott.

Monostory, hogy mentse a fonák helyzetet, közbeszólt:

— Indulnunk kell. De addig is, amíg a két vendégkabint rendbe hozzák, foglalja el komornájával az én kabinomat. Kérem, Mr. Bumpus...

— Nem, nem! — emelte fel tiltakozva kezét Hudsonné. — Tengerészasszony vagyok, jó lesz nekünk addig itt a fedélzeten is. Majd leülünk az árnyékban, türelemmel várunk. Kérem, vegyék úgy, hogy nem vagyunk a hajón. Különben is Bessy majd segít rendbe hozni a kabint.

Monostory odafordult Bumpushoz:

— Forduljunk teljesen széltől, azonnal a helyemen leszek! Addig vegye át a vezénylést!

— Parancsára? .

A Taitsing megdőlt. A „könyök" nyitott részéből most már a hajóorr úgy célozhatta a Szunda-szoros kapuját, mint a puska céltávcsöve a célpontot.

— Ne törődjenek velünk — ismételte Hudsonné. — Tudom, nem értik, mi történhetett... de az én régi-régi barátom, signor tenente Monostory sejtheti, nagy oka lehet annak, hogy itt vagyunk. — A mélyfekete szemeket elfutotta a könny. — Számomra ez a helyzet nagyon kínos, elhihetik...

Elfulladt.

Klinkenberg zavartan köhögött.

Hudsonné halkan folytatta:

— Kérem a védelmüket és a segítségüket... Klinkenberg meghajolt:

— Asszonyom, természetesen megadjuk ... természetesen ... És mivel bőven lesz idő mindenre, én intézkedem a kabinok miatt. — Biztatóan nevetett: — Nem gondoltuk, hogy ilyen előkelő vendégeink lesznek. De az utaskabinok érintetlenek, és rendelkezésükre állnak. Hé, Simba, gyere ide!

Monostory tehetetlenül állt a helyén. A kormányálláson kellene lennie, de még most sem tudta felfogni a történteket, és csak nézte, bámulta azt a nőt, akit a legtöbbre tartott a világon, s akit elveszettnek hitt a számára.

És most Gabriela Malatesta azon a hajón van, amelyet ő vezényel!

Hihetetlen!

Hihetetlen! — mondta magában többször ismételve, csodálkozva.

Hangosan pedig ezt kérdezte:

— Védelmünket kéri, Gabriela?

Hosszú-hosszú idő után mondta ki újból a Gabriela nevet. Hudsonné, aki köztten leült az egyik utazóládára, biccentett.

— Igen, okom van rá... kedves Balázs. Most hagyjon magamra, jobb, ha van időm átgondolni a történteket...

A Taitsing a Szunda-szoros felé haladt, jó széllel.

Este érte el a kijárót, és éles holdfényben, jó világításban hagyta maga mögött az „Ezer szigetet", Jáva és Szumátrá majdnem összeérő csücskeit.

Balra magasodtak a vulkánszigetek, közöttük az örökösen füstölgő, félelmetes Krakatau.

Megnyílt, előttük az Indiai-óceán!

— Elhaladunk a Cocosok mellett, ha lehet, bal csapáson köszöntsük — tanácsolta Klinkenberg, amikor a szél tanulmányozása után döntöttek a közvetlen útirányról. — Onnan nyílegyenesen Mauritius következik és a Cape. Gondolom, ha tartjuk az irányt, lassanként felküzdjük magunkat. Szeretném a Black Prince-et megelőzni!

Összenéztek.

Előttük volt a térkép, azt tanulmányozták.

— Én is szeretném, Sir!

A szél egyenletes erővel fújt. Valójában bámulatos, hogy a monszun ilyen „jól" viselkedett.

— Ha kitart, akkor meghúzhatjuk a köteleket! — derült Klinkenberg. — És fel minden felhúzható ponyvát! A vendégünket nem féltem, valóban tengerészasszony. Nem hinném, hogy sápítozni fog, ha megdől a hajó.

Ennél nagyobb elismerést Klinkenbergtől nem lehetett várni.

Klinkenberg, mint minden vérbeli régi tengerész, nem túlzottan ünnepelte azt a gondolatot, hogy nő legyen a hajón. De hát Gabriela Malatesta valóban tudta, mi a hajó és mi a tenger. Tapintatos is volt, ami akkor látszott a legjobban, amikor néger komornájával elfoglalták a rendbe hozott két utaskabint.

A kabinokat nem jellemezte különösebb csín, látványosság. Egyszerű, mondhatjuk puritán kabinok voltak, a legszükségesebb tárgyakkal felszerelve, de egy nő mindig megtalálja a módját, még a hosszútávú tengeri klipperen is, hogy világ legkisebb lakhelyeinek egyikét kedvessé, barátságossá tegye.

Néhány színes kendő, takaró, üveg, több apró, kerek rámában őrzött családi miniatűr kép a Malatestakrol — otthonná varázsolta a kabinokat.

Még a fedélzetgerendákon függő lámpára is került tarka színű ernyő.

Mire Simba bekopogott, hogy megkérdezze, tíszteleghet-e a két kapitány Hudson kapitányné őnagyságánál, annyira lakályos volt az egymásba nyíló két kabin, hogy a javai fiú elcsodálkozott, pedig részese volt a takarítás nagy munkájának.

— Asszonyom, fogadja elismerésünket! — dörögte a belépő Klinkenberg kapitány. — És nézze el, hogy ezt a két kabint jelöltük ki...

— ... ami igen kitűnő — biccentett most már felszabadultabban, minden zavar nélkül Hudsonné. — Kapitány úr, lekötelezett, hogy felvett a hajójára, és beleegyezett, hogy így jussak vissza Európába. Ami a kabinokat illeti, jól tudom, a fedélzet alatti biztonságosabb, mint a felépítményen levő. — Körülmutatott: — Üljenek le, s ha azt mondom — tengerész módra, nem lekicsinylőén mondom!

Ezzel helyet foglalt a színes kínai kendővel letakart ládán, Bessy a lábához kuporgott, és a két tengerész a deszkakeretű fekhelyre ült. Több ülőalkalmatosság nem volt a kabinban. A fülledtség senkinek nem okozott gondot. Aki hajón él, megszokja, mint ahogy megszokja azt is, hogy az északi vidékeken dermesztő hideg uralkodik a kabinokban. Itt most meleg volt.

A három kerek kis ablakon időnként hűsítő fuvallatok törtek be.

Hudsonné Gabriela Malatesta maga elé nézett. Tekintete egyre komolyabb lett, elmélázó.

A két férfi bátorítóan reszelte a torkát.

A fedélzetről lábak dübörgése, robogása hallatszott, őrségváltás volt, s itt az Egyenlítőn már régen sötét. Különben is a megszokott négyórás őrségeket Monostory megváltoztatta. Az időhöz, a feladatokhoz és a szél erősségéhez szabta a tisztek és a legénység időbeosztását. A változatosság nem ártott, de használt, és az emberek szívesen vették a napról napra változó feladatokat.

Ezúttal Turkovics látta el a fedélzeti tiszt feladatát, a megbeszélés szerint a trópusi napkeltéig, reggel hat óráig. Bumpus pedig mint vezénylő tiszt a kormány félen tartózkodott.

Alig értek ki az Indiai-óceánra, és eltávolodtak a szigetektől, a szél hirtelen irányt változtatott.

Betört a délnyugati monszun, amit vártak, de késett bőségesen.

Bár a délnyugati monszun híres arról, hogy ereje változó, szellőből viharrá fokozódhat, ezúttal megtartva mindig délnyugati irányát, pompás egyenletességgel fújt.

— Bármi kell, azonnal jelentsék! — mondta a kapitány a tiszteknek, amikor lejöttek Klinkenberggel a vendégkabinba.

A beszélgetés nehezen indult. Hudsonné, kézilegyezőjét forgatva, mintha most újból az érkezés élményének zavaró hatása alá került volna.

A férfiak csendben vártak. Mást nem tehettek, de tengerészek voltak, és nehezen ment számukra, hogy könnyítsenek.

Végül is Monostory törte meg a hallgatást:

— Nem neheztelt meg, hogy alig lépett a fedélzetre, máris illetlenül a keresztnevén szólítottam... mint annak idején?

Hudsonné felemelte tekintetét. A sötét, csillogó szemekben mosoly támadt:

— Rosszul esett volna, ha nem teszi. Éppen ez győzött meg róla, hogy barátokhoz jöttem... Nagyon egyedül voltam ... Ugye, hihetetlen, hogy itt vagyok? A Black Prince kapitányának felesége a Taitsingon! Sőt, segítséget kér a Taitsing gazdáitól!

Ez a kitörés végre utat nyitott a kendőzetlen, őszinte szavaknak.

— Hát — nevetett most már Klinkenberg —, ha nekem valaki ezt előre megmondja, kikacagom!

— Hihetetlen — ismerte el Monostory —, de az életben sok hihetetlen történik. Most már elhiszem, hogy ez is megtörténhetett ...

Az asszony védőleg felemelte a legyezőt:

— Tegnap még magam se hittem. Még akkor se hittem, amikor a pilothajó fedélzetére kerültem. Csak akkor, amikor megláttam a Taitsingot! Akkor szívdobogva azt mondtam Bessynek: „Nézd, leány, ott a hajó, amire fel kell jutnunk, hogy biztonságba kerüljünk! De vajon befogadnak-e ott minket?"

A néger lány felnézett úrnőjére, kivillantak fehér fogai.

— Lady mondani, többször mondani! Most itt lenni. És megelégedetten mosolygott.

— Jólesik tudni, hogy barátok közé jöttem. De ismerősként is, hiszen én már jártam ezen a hajón. Akkor nem hihettem, hogy otthonom lesz egyszer. Akkor a régi barátom iránti féltés, aggodalom hozott ide... Nem, ne szóljon egy szót se, Klinkenberg kapitány, se ön, régi jó barátom! Kötelességem volt így tenni... annál is inkább, mert akkor már gyanakodni kezdtem ...

Mintha nehezen vette volna a lélegzetet. Nagyot, nagyon nagyot sóhajtott.

— Gyanakodni? — lepődött meg Monostory. Gabriela Malatesta intett:

— Igen. Gyanakodni, hogy az uram — gazember! Hogy tagja egy rablóbandának, és azon mesterkedik, hogy tisztességtelen módon legyen első a teaversenyen!

Klinkenberg kapitány közbeszólt:

— Tudtommal ő volt, aki közölte, hogy a Hong Kong-i flotta hol találja a Fekete Pirátokat.

Az asszony elmosolyodott.

— Mert már úgy érezte, hogy sok minden gyanús körülötte. Gazember! -

— És erre, Gabriela, csak akkor jött rá, amikor én eltűntem? — kérdezte a volt veronai főhadnagy. — Fucsouban?

Hudsonné megrázta a fejét:

— Nem, akkor még nem tudtam semmit. Ügyes mesét költött mindenről. Van egy gyönyörű palotája a Bombaszigeten, Hong Kong előtt. Ott rejti el a barátját, Lint, a kalózvezért. És én két éve úgy tudtam, hogy ez a Lin előkelő kínai úr, aki nálunk piheni ki fáradalmait!

Nevetett, keserűen, de felszabadultan is.

— És én — mint háziasszony — mandarinként tiszteltem azt a Lint, aki bandájával fosztogat, rabol, gyilkol... az uram tanácsával és segítségével! Jóhiszemű voltam és becsületes. Nem tudtam elhinni, hogy a férjem, akihez esküm köt, éppen úgy bandavezér, mint Lin, a barátja!

Csönd lett. Csak a hullámok csapódása a hajó hasa alatt, a vitorlák pattogása és a kormánylánc csikorgása hallatszott. Klinkenberg Monostoryra nézett:

— Ön volt, Sir, az első, aki fején találta a szöget! Hudsonné folytatta:

— Említettem, hogy Fucsouban gyanakodni kezdtem. Hudson kapitány — inkább így szólítom őt — éppen akkor fogadott egy kínait, amikor vacsoránál ültünk a szalonban. Az tűnt fel, hogy amikor a kínai bebocsátást kért, Hudson feltűnő izgatottsággal felugrott az asztaltól, amit tőle ilyen esetben, étkezés közben, soha nem tapasztaltam. Ezt a kínait már láttam a Bombaszigeten. Másnap a kínai újból megjelent, együtt mentek el — Fucsouba. Ekkor hallottam a Taitsing kapitányának eltűnéséről is... és ekkor lopta be magát a gondolat az agyamba: hátha... hátha... — Megadással bólintott: — Valóság lett belőle!... Amikor már kint jártunk a tengeren, ha jól emlékszem, Formoza közelében, Hudson kapitány átment az Arielre. Én a kabinjában voltam, ott is maradtam. Sietségében nem zárta el az íróasztalán levő uratokat. Untam magamat, nézelődtem. Felvettem egy bőrkötésű, igen szép formájú könyvet. Ilyesmit nagyapáink korában készítettek. Forgattam, nézegettem, és amikor kinyitottam, kővé meredtem. Hudson naplója volt a könyv!

Gabriela Malatesta elkomorodva belenézett a fedélzetgerendán lengő lámpába.

— Mindent megtudtam belőle — suttogta. — Azt is, hogy ő adott parancsot az előbb említett kínainak, akit Kapitánynak nevezett, hogy rabolja el a Taitsing kapitányát. Maradhattam ezek után a hajón? Nem! Igyekeztem nem elárulni magamat. Lestem, vártam az alkalmat. Szerencsére nem váratott magára. Jönn a tájfun, és akkor olyasmit tettem, ami nem volt igaz ...

Bessy széthúzta a száját. Ragyogtak hófehér fogai. Gabriela Malatesta is elmosolyodott, majd nevetni kezdett.

— Hisztériás rohamot színleltem, hogy nem bírom a tengert, félek a hajón, félek a viharoktól! Én, aki rajongok a tengerért!

Monostory is, Klinkenberg is nevetett. Monostory azért, mert felködlött benne egy emlék, amikor éppen Gabriela volt az, aki neki — a szárazföldi katonának — megmutatta a tenger csodáját.

Gabriela Malatesta megrázta a fejét:

— Nem tagadom, a tájfun izgalmas volt, félelmetes. Hudson nyugodtan hihette, hogy megijedtem, és nem akarok tovább a hajón tartózkodni. A távozásra Padangnál nyílt alkalom. Kértem, tetessen partra, hogy majd a Victoria gőzösön térjek vissza Európába. Megtette. A pilothajó a „könyöknél" vett fel... de amikor megláttam a Taitsingot, már tudtam, hogy nem a Victorian megyek vissza Európába...

Ezzel az asszony összecsukta legyezőjét.

Látszott rajta, hogy gondolkozik, latolgat valamit. A fedélzeten rohanó lábak bizonyították, hogy a szél erősödik, Bumpus harmadoltat, csökkenti a vitorlafelületet.

Most volt az az időszak, amikor a távoli — egyre távolabbi — partokról és szigetekről száz kilométerre elviszi a szél a trópusi erdők, rétek, mocsarak illatát.

A kis kerek ablakokon belopta magát a gyömbértől, ánizstól, borstól meghintett éjszakai levegő, ami összekeveredett az örökös teaillattal.

— Hát akkor... — állt fel a fekhely széléről Klinkenberg kapitány — gondolom, asszonyom, fáradt, és szívesen térne pihenőre. Az elmondottak alapján még inkább azt mondjuk: szívesen látjuk a klipperen, érezze jól magát a hajón!

Az asszony mind a két férfi kezét megszorította.

— Köszönöm, hogy nem kellett csalódnom. De lenne egy nagy kérésem.

— Mondja, és máris teljesítjük. Lassan szótagolva mondta az asszony:

— A Black Prince kapitánya gazember, haramiavezér. Az mondja, aki most még az ő nevét viseli, önöknek módjukban lenne akármelyik kikötő előtt jelzést adni a hatóságoknak, hogy a Black Prince valójában kalózhajó, a Fekete Pirátok egyik főembere hajózik rajta, aki pontosan tudja, mi történt, és hol találhatók meg a Gladiátor tisztjei, de azt is tudja, mi történt Graveson kapitány klipperével, hogyan süllyedt el. És annyi mindent még! Mégis azt kérem, hallgassanak erről, kapitány urak, miattam hallgassanak! Nem vághatunk az események elé. Londonba érve, azonnal a jogtanácsosomhoz sietek, megtárgyaljuk a válópert, de a többihez ... a többihez ...

Elcsuklott. Hirtelen elfogta a reménytelenség, helyzetének torzsága, az ünnepelt, sokra tartott és népszerű Hudson kapitány feleségének szomorú, megdöbbentő sorsa.

— ... már nem lesz erőm! Klinkenberg kapitány előrelépett:

— Köszönjük a bizalmát, asszonyom, megyünk.

— Köszönjük... — dadogta Monostory is, aki hamarjában ugyancsak nem tudott mást mondani.

Hudsonné zsebkendővel törölgette a szemét.

— Ha majd megnyugszom — dadogta —, többet mondhatok talán. Most olyan kusza minden bennem. Nézzék el. Évekig egy hőssel éltem együtt, akiről kiderült, hogy aljas gonosztevő! Nehéz ... nagyon nehéz ...

Kopogtak a kabin ajtaján.

Bumpus izzadt, de ezúttal mosolygó arca jelent meg az ajtókeretben:

— Előttünk egy klipper halad, Sir! Három közül az egyiket beérjük! Látni még nem lehet, hogy melyik, de ez is valami, Sir!

— Köszönöm, Mr. Bumpus. Azonnal a fedélzeten leszek. Monostory megvárta, amíg Bumpus beteszi az ajtót, és csak ekkor tette fel a kérdést Gabriela Malatestának:

— Tudhat Hudson kapitány arról, hogy a Taitsingon van, Gabriela? Úgy értem, ha meglátják a hajokról, akkor értesülhet erről.

— Szeretném, ha nem tudna semmit. Szeretném, ha itteni tartózkodásom titokban maradna. Legfeljebb éjjel megyek majd a fedélzetre, hogy friss levegőt szívjak.

Klinkenberg elköszönt. Kilépett a kabinból. Monostory ugyanígy tett. De az asszony utána szólt:

— Még egy percre, Balázs!

A kapitány visszafordult. A küszöbön állt meg. Az asszony melléje lépett. Szinte súgva mondta:

— Nagyon kérem, vigyázzon! Hudson nem az az ember, aki meghátrál!

— Tudom.

— Ha tudná, hogy itt vagyok, Graveson hajójának sorsára jutnánk! Addig, amíg ő halad elöl — nincs baj! Győzni akar! De ha a Taitsing eléje vágna ...

Monostory csendesen elmosolyodott. A mosoly mögött nagy határozottság, elszántság volt. Fojtottan mondta:

— Minden erővel azon leszünk, hogy megtörténjen!

Összenéztek.

— Én pedig kérem Istent, könyörögve kérem, hogy ne történjen meg!

— Én pedig azért vagyok itt, hogy győzelemre vigyem a hajót! — mondta a kapitány, majd enyhébben folytatta: — Hiheti, hogy olyan gyáva vagyok... gyáva, aki megfutamodik, mert egy gazember ...

Elharapta a mondatot.

Gabriela Malatesta megrázta a fejét.

— Nem hiszem ... Jó éjszakát! A kabinajtó bezárult.

A kapitány léptei alatt felcsikordult a lépcső.

Mintha ujjongott volna a hajó, hogy kedves, szeretett vendég tartózkodik rajta, aki valóban csodaként került ide.

Felérve a fedélzetre, nagyot szippantott a friss tengeri levegőből.

Változatlan erővel, egyenletesen fújt a délnyugati monszun. Sustorogva gördültek a hajó oldalánál a tarajos hullámok.

Holdvilág volt, ragyogott a tenger. Ragyogtak a vitorlák, a fedélzet frissen mosott fehér deszkái. Ezüstös csík húzódott a kormány mögött. A fregattmadarak eltűntek. Helyettük szünet nélkül csapódtak a hajó oldalához a repülőhalak..

Fekete bársony volt az ég. Mély és közeli. A Dél Keresztje elérhető távolságban ragyogott. Azért a Göncöl szebb, kedvesebb — gondolta a kapitány, és a szél felőli oldal hullámvédjéhez lépett, hogy elnézzen a messzeségbe.

Igen, Bumpus jól látta: egy klipper halad előttük. Azt azonban mindjárt észrevette, hogy nem a Black Prince. Ha az lenne, a fekete hajótest jobban elválna az ezüstfényű tengertől.

„Beérjük azt is — mondta magának. — Kell, hogy elérjük!"

Elmosolyodott.

A hajó elején énekeltek.

Lágy rekedtséggel szárnyalt az ének. Gitárszerű hangszer pengett hozzá. A Herceg és társai énekeltek, összebújva a horgonycsörlő dobja körül.

Egyszerű, megható dalocskát dudorásztak, egy javai halászfaluról, ahol éppen halfogásra készülnek.

Turkovics közeledett.

— Beérjük a fickót! — mutatott a távolba. — Egyre közelebb kerülünk hozzá. Jó kis hajó ez a Taitsing!

— Megszeretted? Turkovics bólintott:

— A rendes hajót szeretni kell. Ez rendes hajó.

— Eddig a monszun is becsületesen viselkedett. Ha így tart, egyből lefutunk a Cape-ig!

Turkovics diadalmasan nevetett:

— Ha a Fekete Pirátokon áttörtük magunkat, áttörünk az óceánokon is!

Monostory kuncogott. Életerő és bizalom. Az élet legfőbb eleme. Turkovics Daniló ebben nem szenved hiányt.

Bumpus és a kormányos árnyéka rávetődött a tatárboc pányvavitorlájára. Különös, érdekes, meseszerű látvány volt.

— Jóképű négy csillag az a Dél Keresztje — állapította meg Turkovics, csak hogy mondjon valamit. — Akár négy hajólámpás.

Monostory szívesen folytatta a beszélgetést:

— Jobbra alatta látod a Centaur-csoportot, balra távolabb, az az éles fényű, a Canopus.

Hirtelen elhallgattak. Mintha a matrózok dalát figyelték volna. Holott nem azt.

— Most még jobban kell vigyázni a hajóra — dünnyögte Turkovics.

— Mit? — nézett rá a kapitány, de ebben a pillanatban elértette a hajómester kijelentését. — Aha, értem! Igazad van, barátom, vigyázunk is!

Turkovics okoskodva kérdezte:

— A signora jól érzi magát?

— Jól — bólintott a kapitány.

— Végig velünk jön?

— Hallod-e, hát hol tennénk ki?

— Csak úgy gondoltam ...

— Ne gondolj semmit! A signora úgy van közöttünk, mintha — nem is lenne!

A holdfény élesen megvilágította a hajómester arcát. Igazi uszkok volt. Tengeri rablók megszelídült ivadéka. Hosszú haja majdnem a vállára omlott. Sasorra előretört, éles szemét is mintha sasoktól örökölte volna. A bozontos szemöldökök felrándultak:

— Értem, signor capitano! Értem! Ahogy mondani szokták, titokban.

— Igen, titokban.

— Meglépett a Black Princeről?

— Bolond! így ne beszélj! Eljött, és kérte a segítségünket.

Turkovics tudálékosan bólongatott:

— Tehát meglépett, capitano! Elege volt abból a nagyképű fickóból! Nem csodálom. Maga pedig üsse a vasat, éppen ideje! Lám csak, jó érzés akként hazakerülni, hogy tudja az ember: várják a háznál! Az én feleségem legalább tíz éve vár, de vár. És ha hazamegyek, nem egyedül ülök a házban. Elmondok neki mindent, várfogságot, a Novarát, magát, signor capitano. És az ilyesmi nagyon jó... de egyedül lenni — phü! — Nagyot köpött az Indiai-óceánba. — Az nem jó!

Bumpus kiáltott le a kormányállásról:

— Hahó, captain! A szél erősödik! Hetes! Vitorlák maradjanak?

Monostory előrenézett. Élesen, ha játékszerként is, látszottak az elöl haladó hajó keresztvitorlái. Visszakiáltott: