— És kísérni — tette hozzá nevetve Klinkenberg. — Simba és a Herceg jön még velem. Mind a háromnak pisztoly legyen a szárongja alatt, Mr. Bumpus!

És mivel Monostory csodálkozva tekintett új barátjára, megjegyezte:

— Singapore-tól kezdve okos dolog vigyázni, Sir. Különösen nekünk, teaklippereseknek.

— Mah úr említette a Gladiátor tisztjeinek esetét...

— Pedig a Gladiátor nem is klipper. Fokozottan kell ügyelni! Mától kezdve még inkább, Sir! Mától kezdve, mondom, mert a Taitsing rákerül a versenyzők listájára. És nekem sok ellenségem van, sajnos, nem tagadhatom, a honfitársaim között. Klinkenberg rossz posztó — ez a való-: ság, Sir...

— Mah úrral találkozik, Sir?

— Természetesen. Jelentem, hogy önök épségben megérkeztek, sőt még egy harmadik személlyel is bővült a létszámunk. A mulatságos az, hogy pontosan ennyi volt a hiány klipperünkön. Mah úr kulijait is viszem magammal. Rémélem, sikerül, és felfordulás nélkül érünk partot...

Bumpus lépett közéjük:

— A gigg a vízen. Merbabu, Simba és a Herceg szárongja alatt fegyver van, Sir, ahogy parancsolta. Én a biztonság kedvéért tőrt is adtam mindegyiknek, ha helyesli, uram, Vannak néha helyzetek, amikor a tőr jobb a revolvernél.

Klinkenberg meghajolt:

— Szolgálatára, Sir! Ha esetleg eltűnnék, vigye a hajót a Min folyóhoz, és vezényelje sikerrel! Ha a bejegyzés megtörténik, akkor már minden öntől függ.

Kezet ráztak. Csang is előkerült meg a kuli. Köszöntek, és eltűntek a habvéd mögött.

Bumpus elővette a sípját. Belefújt. Pontosan úgy, mint a hadihajókon szokás.

Klinkenberg átvetette magát a széltől védett oldalon.

Leugrott a giggbe, ami néhány pillanat múlva a szabad vízen táncolt, rohamosan távolodva a hajótól, hátszéllel ragadva, hogy még az evezés is felesleges volt.

Monostory utána nézett.

Vitathatatlanul rossz, szorongó érzéssel. Megszokott biztonsága mintha elhagyta volna. Itt van egy hajón, ismeretlen hajón, ismeretlen emberek között. Mintha ez az egész kaland úgy játszódott volna le, akár a vízbeugrás. Alig három napja, hogy a Bund padján ült Porkolábbal. Három napja, és azóta mennyi minden történt!

Valaki melléje lépett. Porkoláb volt.

— Belecsöppentünk, gazdám!

— Biza jócskán, Péter!

— Most már végigcsináljuk!

Ránézett. A kemény arcon száznyi ránc bizonyította, hogy Porkoláb Péter se feladatoktól, se tettektől nem ijed meg.

— Rendes hajó ez — mondta —, sokat elbírt. Azóta is, hogy mi vagyunk rajta. Nézze a többit!

Kimutatott a belső vitorláskikötő körív alakú területére. A hullámok még mindig tarajosán, vadul száguldottak a megtépázott kikötőpart felé. A kerekes gőzös még mindig fűtött kazánokkal, forgó lapátkerékkel biztosította a horgonyzást. A háromárbocos egy ép és két csonka árboccal hányódott a horgonyon. Az angol hadihajót, ami mellett elszáguldott a Taitsing, partra dobta a tájfun. Féloldalt dőlve, egy dzsunka társaságában olyan volt a két hajó, mint két óriási, haláltusáját vergődő bálna.

Monostory figyelmét a szétzilált, néhol rommá vált kikötőről elterelte egy háromárbocos látványa.

— Klipper! — intett arrafelé. — Teaklipper. Tegnap nem is láttuk.

— A felső árbocsudárt ugyanúgy elvesztette, mint a mi hajónk — jegyezte meg Porkoláb. — Mert most már így mondhatjuk, igaz-e: a mi hajónk!

— Látod, az előbb éppen ilyesmire gondoltam. Három nappal ezelőtt még nem volt hajónk. Most már van — a mi hajónk! — Hirtelen a homlokára csapott: — Turkovics! Gyere csak, Péter!

Amikor elhaladtak a főfedélzeten dolgozók mellett, odaszólt a hajómesternek:

— Kérem, Mr. Bumpus, lemegyek a tartalék szállásra. Ha elkészültek a javítással, jelentse.

— Parancsára, Sir, ahogy kívánja!

A klipper tartalék szállása nem az ősi idők óta megszokott helyen, a hajó orrában, a fokszliban volt, hanem a tatfelépítmény és az első raktár között, elég mélyen a fedélzet alatt. Akik itt éjszakáztak vagy pihentek, ugyancsak átkozódhattak a trópusi melegben.

Nyolc lépés egyenesen a létraszerű lépcsőn, nyolc lépés jobbra, s máris előtűnt a tartalék szállás csapóajtaja.

A kabinban félhomály volt. A magasra helyezett két kerek ablakon betűzött ugyan a trópusi nap, de az ablakokat olyan kicsire szabták, hogy egy galamb is alig fért át a nyíláson.

Turkovics a koje (ládaágy) falához támaszkodva ült, előtte egy félmeztelen, sötét bőrű ember kuporgott. Az ember sebesen dörzsölte a Novara szökevényének talpát, lábszárát, combját, és közben dünnyögve énekelt valamit. Monostory akkor már ismerte a klipper személyzetének minden tagját, így ezt a sötét bőrű javait is. Kava Manuknak hívták, igen fontos feladatot töltött be a hajón: szakács volt és — egyben — javasember, minden betegségek tudója, értője. Kava Manuknak Klinkenberg adta az utasítást, hogy „dolgozza meg" a kimerült tengerészt, és vizsgálja át, hátha megsérült. Amikor Monostoryék beléptek a kabinba, a zenggi dalmata tengerész és Káva Manuk a legjobb barátságban volt egymással. Beszélni nem nagyon tudtak, mert Káva Manuk nem értette az olasz, a német, a szerb nyelvet, csak a kínait, a japánt és úgy amennyire az angolt, de mindez nem okozott nagyobb gondot. A tengerészek közismert, minden világnyelvre szóló jelbeszéde itt is használt, és mutogatva, fintorgással és hanglejtésekkel Turkovics Daniló menekülésének részleteit is elbeszélte Káva Manuknak, aki közben vizsgált, dögönyözött, frissítő bétellabdacsokat adott, különleges gyógyfűkeveréket itatott.

Különös látvány volt a zenggi uszkok ivadéka, csapzott szakállával, borzas fejével és abban a kínai halásznadrágos kék öltözékben, amit kábult állapotában kölcsönruhaként Bumpusék ráhúztak.

Amikor meglátta Monostoryt, a derék ember igyekezett feltápászkodni.

— Parancsnok úr! — dadogta meghatódva. — Azt hittem, káprázik a szemem, ahogy észrevettem magukat a csónakból! Mert bizony észrevettem, mindkettőjüket, téged legfőként, Porkoláb komám, kajla bajuszoddal,, az angyalát!

Monostory meg veregette volt hajómestere vállát:

— Turkovics barátom, mit kerestél a Novarrán? Hogyan kerültél a fregattra, és miért szöktél meg?

— Mindennek én voltam az oka, signor capitano! Tudja, hogy a carbonarikkal hagytam el a török hajót, ami megmentett minket. Maguk ott maradtak, mi mentünk. Bolond fejjel visszamentem Triesztbe; elfogtak, tízévi kényszermunkára ítéltek. Rendesen viselkedtem, két évet elengedtek, besoroztak a flottához. Egyszerű matróznak, signor capitano, engem, az öreg hajómestert!

Monostory is, Porkoláb is elmosolyodott.

— Talán még a fenekedre is kaptál a kötélvéggel? — derült Porkoláb.

— Azt már nem! — hangzott a dacos felelet.—Turkovics Daniló megmutatta, hogy még matróznak is megfelel! Amikor beosztottak a Novarára, és megtudtam, hogy föld körüli útra megyünk, eldöntöttem, hogy előbb-utóbb búcsút mondok a császár hajójának.

Kiült a koje szélére, Monostory és a társa melléje telepedett. A szakács nagy lelkesedéssel dögönyözte a fehér ember lábát.

— Hagyd abba, fekete komám, hagyd abba! — szabadkozott Turkovics, majd folytatta: — Itt végre Singapore-ban ez is sikerült. Hála a színes fickóknak és annak, hogy rám bízták a parancsnok aranyozott díszkardjának kifényesítését. Odajött a csónak a hajóhoz. Én leszóltam: „Elvisztek, ha odaadom a kardot?" Visszaintettek, hogy igen. Csak úgy ragyogott az örömtől a képük, hogy ilyen kincset kapnak! Mármost nem akadt más teendő, mint a tathoz vezényelni őket, ott gyorsan leereszkedtem, és uzsgyi, púpos — menekülni!

Monostory hahotázni kezdett, Porkoláb a hasát fogta, Turkovics csendesen kuncogott.

— És az aranyozott kard? — kérdezte Porkoláb. — Vitték?

— Láttad, nem? Ügy eveztek azokkal az ócska durungokkal, hogy élvezet lett volna nézni a munkájukat. De hát erre nem sok időm jutott.

Széttárta a karját. Derűsen, felszabadultan, megelégedetten;

— Ennyi az én történetem, capitano. Most inkább azt mondják el, hogyan cseppentek maguk erre a különös hajóra. Mert, hogy én miként, azt tudják. Egyszerűen felmásztam, mert megláttam magukat... addig a gőzös fedélzetén bújtam meg, mert oda is felmásztam! Másztam volna, signor capitano, akár a holdba is, csak hogy ne kelljen tovább matrózkodni a fregatton!

Monostory rátette kezét Turkovics napcserzette, szélfútta öklére. Félig derűsen, félig komolyan mondta:

— Ha hiszed, ha nem, Turkovics barátom, mi is így kerültünk ide. Azzal a különbséggel, hogy nem másztunk, hanem pottyantunk. Ettől eltekintve jól érezzük magunkat, és mivel máris én vagyok a parancsnokhelyettes, ezennel a hajóra szegődtetlek. Beosztásodat később megbeszéljük. Rendben?

Ha lehet mondani valakire, aki csodálkozásában eltátja a száját, Turkovicsra valóban lehetett. Eltátotta a száját:

— Parancsnokhelyettes? Ezen a hajón? Uram, parancsnok uram, adja ide a kezét... uszkok kalózok ivadéka vagyok, szorítsa meg kiadósán, elbírom! Te is szoríts egyet, Porkoláb, az angyalát! Ide szegődtet, ezek közé a színesek közé? Nos, parolát még egyet, signor capitano!

A szakács csak nézett, nézett, csodálkozott. Megbolondultak ezek a fehérek? Legfőként azon csodálkozott, hogy betege mintha nem is annyira a csodaszerektől gyógyult volna meg pillanatok alatt, hanem mert megjelent a két uraság, akik közül az egyiket Master Klinki a klipper új parancsnokának nevezte.

— Az angyalát!

— Ha nem csalódom, Turkovics komám ... — kezdte Porkoláb, de befejezni nem tudta.

A tárva-nyitva maradt kabinajtó keretében megjelent Bumpus hajómester hosszú, de ezúttal teljesen összegörnyedt alakja.

Bumpus szabályosan jelentett:

- Sir, a Black Prince parancsnoka kéri, hogy fogadja őt!

Most Monostoryn volt a csodálkozás sora.

— Itt, a hajón? Nálunk?

— Parancsára, Sir, itt a hajón!

Bumpus maga is meglepőnek találhatta az esetet, mert megvonta a vállát:

— Ilyesmi, uram, még nem fordult elő. Hogy az idő pocsék, és egyáltalában nem alkalmas a csónakázásra, még hagyján. De a Black Prince parancsnoka nálunk — valóban hihetetlen! A valóság mégiscsak az, hogy itt van, és várja önt, Sir!

Monostory — kettesével lépve — felszaladt a lépcsőn, és kilépett a fedélzetre.

A főfedélzet közepén három ember állt.

Az egyik feltűnően öltözködő, a figyelmet önmagára már messziről felhívó ember.

A másik kettő, ha nem is oly mértékben; de némileg alkalmazkodott a feltűnő kinézésű férfiúhoz.

Mi volt ezen az emberen feltűnő? Minden. Hegyes szakálla, pödrött bajusza, sűrű szemöldöke inkább hidalgót jelzett, semmint angol embert. Lakkcsizmája majdnem a csípőig ért, hófehér zekéje, nadrágja makulátlan tisztaságot hirdetett, és azt is, hogy aki viseli, az még mindig tagja az angol hadiflottának. Ezt alátámasztotta az oldalán csüngő fekete bőrtokban elrejtett, aranymarkolatú kard és a zubbonyon feltehetőleg felvarrt aranysávok is. Ezek az utóbbiak azért nem látszottak, mert a tengerésztiszten — begombolatlanul — földig érő, olajosán itatott eső- és vihargallér volt. A háromszögletű, arannyal szegett díszkalpag még inkább alátámasztotta a tiszt fennhéjáző, nagyképű megjelenését

Mint egy tengernagy! — gondolta Monostory, ahogy észrevette a főárboc tövében álló férfit és mellette azt a két tengerészt, akik láthatólag a testőrséget alkották. Az egyik közlegény volt, a másik fiatal tiszt, makulátlan egyenruhákban, a tiszt ugyancsak vihargallérban. Kard azonban nem volt az oldalán, mindössze a matróz övében egy pisztoly. Monostory akaratlanul is elszégyellte magát az elszabott hatású, Klinkenbergtől kapott vászonnadrágban, zubbonyban, rövid szárú, kimarjult sarkú csizmában, gyűrött, lakkellenzős sapkában, amilyet inkább a hajómesterek hordtak, semmint parancsnokok. Kopottsága ellen tenni semmit nem lehetett. Fogadta a Black Prince, a Fekete Herceg parancsnokát.

A tengernagyi jelenség vizsgálódva nézte a közeledőt. Enyhe meghökkenés, talán lenézés is tükröződött az arcán.

A fedélzeten dolgozók abbahagyták a munkát, elbámulva figyelték az ünnepélyes kinézésű idegeneket, akik a növekvő hőségnek is fittyet hánytak.

Gőzölgött a fedélzet. Időnként még felvágott egy-egy hullám a hajóorrnál, és végigfutott az árbocok és mellvédek között, kizúdulva a tatfelépítmény nagy nyílásain.

— Szolgálatára, a Taitsing parancsnoka! — lépett az idegenek elé Monostory, a lehető legnagyobb nyugalmat erőltetve magára.

— Szolgálatára, Sir, Christopher Hudson kapitány, a Black Prince parancsnoka, őfelsége flottájának kapitánya a tartalékban!

És Christopher Hudson mélyen meghajolt.

— Sajnálom, Sir, hogy felkészületlenül fogadom — szabadkozott Monostory —, de a tájfun annyi bajt okozott, hogy magunkkal törődni bajosan jutott idő.

Hudson kapitány legyintett:

— Ne zavartassa magát, kapitány. Odaát nálunk sincsen a legnagyobb rend, ha szabad közölnöm.

Abba az irányba mutatott, ahol Monostory Klinkenberg távozásakor észrevette a klippert.

— Mindössze kötelező látogatás — folytatta. — Ha helyrehozzuk a károkat, még ma indulunk tovább. Legalábbis ez a tervem.

Körülnézett.

Gúny, hetykeség csengett a hangjában:

— Talán leülhetnénk valahol?

Monostory ránézett Bumpusra, aki akkor már mellette állt.

— Szolgálatára, uram, a parancsnoki kabin rendelkezésükre áll — mutatta Bumpus, és a felépítményhez lépett, hogy kinyissa a kabinajtót. — Fáradjon be, Sir!

Simba szerepét a derék Bumpus vette át. A szabályok szerint — kapitány a kapitánynál — egyedül Hudson lépte át a kabin küszöbét. De előbb átadta a kalpagját és vihargallérját a matrózának.

— Zavarban vagyok, Sir — kezdte Hudson, amikor leültek. — Zavarban vagyok. Klinkenberg kapitányt óhajtottam látni, s önt találtam mint parancsnokot. Szabad kérdeznem, mióta ön a Taitsing parancsnoka?

Monostory egyszerű természetességgel mondta:

— Tulajdonképpen ma reggel óta.

— Reggel óta?!

— Igen, egyszer csak el kell kezdeni! Mr. Bumpus, italt az uraságoknak!

Kis szünet támadt. Hudson ivott, egy hajtással, könnyedén, mint akinek a világ legerősebb grogja se tudja a torkát megkarcolni.

— Hát akkor egészségére, kapitány! — mosolyodott el Hudson. — Szabad kérdeznem, hogyan történt ez a változás? Csak nem lép be a versenybe a Taitsing is?

Hirtelen idegesen megremegett a hangja.

— A szabályok szerint tulajdonos nem irányíthatja a hajót — mondta lassan, kimérten Monostory. — Klinkenberg kapitány ezért engem bízott még a hajó vezetésével. A jelentkezési határidő ma jár le, ezért is szállt partra, hogy bejelentse: a Taitsing részt vesz a versenyben.

Hudson vizsgálódva körülnézett a kabinban, mint aki itt akarja felmérni a hajó értékeit, hiányait.

Benyúlt a szivarosdobozba, Bumpus odatartotta a gyertyát. Meggyújtotta, pöfékelt, s nézte a kékes füstöt, ami lomhán kavargott a kabin széltől védett falai között.

— Érdekes — mondta némi csüggedéssel a hangjában —, érdekes, eddig nem volt szó arról, hogy a Taitsing versenybe áll.

Hirtelen Monostory szemébe nézett. Simulékonysága elmúlt, modora pattogó lett:

— Ön szerint a hajó valóban Klinkenberg kapitányé?!

— Nincs okom ebben kételkedni, uram. Ő vette, az ő nevére vannak kiállítva a papírok, tehát kétség nem férhet hozzá: a hajó tulajdonosa Klinkenberg .kapitány.

— És ön ... ön? ... Mégis!...

— Már engedjen meg, Sir! Kérdései mintha túlmennének bizonyos határokon!

Hudson megszorította díszes kardja markolatát.

— Bocsásson meg, kérem! — fakadt ki indulatosan. — Nekem mint a flotta tisztjének, a nagy klipperverseny egyik szervezőjének és résztvevőjének kötelességem őrködni a verseny tisztasága felett!

— Ha bármilyen kételye van, uram — mondta kimérten Monostory —, bejelentheti a Lloydnál mint a klipperversenyek gazdájánál. Mindenesetre szokatlan, hogy egy hajóparancsnok, aki azzal lép a fedélzetre, hogy tisztelegni akar, ilyen különös kijelentéseket tesz.

Felállt. Ez egyben azt is jelentette, hogy a vendég távozhat. De a vendég nem távozott.

A vendég ült tovább, szívta a szivart, azután elnevette magát, és így szólt:

— Ön most, kapitány, joggal csodálkozik, hogy nem dobom az arcába a kesztyűmet, vagy nem rántom ki a kardomat, felszólítva önt, hogy vívjunk meg. Nemde, csodálkozik?

Monostory közömbösen megvonta a vállát:

— Nem tudom, mi a szándéka, nem kutatom. De feltételezem, hogy tudja a jó modor szabályait, és attól most már nem tér el.

Hudson mosolygott. Megsimogatta hegyes szakáilát, kipödrött bajuszát. Szűrős fekete szeme, kreolos bőre inkább spanyolnak vagy portugálnak hirdette, semmint angolnak.

— Megnyugtatom, kapitány, tudom a szabályokat. Valóban igaza van, kicsit eltértem az előírásoktól. De bevallom, meglepett, amit itt hallottam. Klinkenberg versenybe áll! Hát akkor tudomásul veszem, s kérem, adja át Klinkenberg kapitánynak üdvözletemet. — Gyors mozdulattal felpattant. Meghajolt. — Szolgálatára, Sir! örvendek, hogy megismerhettem. De az előbb nem értettem a nevét, ha szabad kérdeznem újból...

— Általában Mr. Monosnak hívnak. Magyar vagyok, és nehéz kiejteni a nevemet.

— Értem — mosolygott udvariasan Hudson. — Esetleg oka van a név átalakítására.

Most már nem mosolygott. Figyelmesen, szúrós szemmel várta a hatást. Az enyhe gúny újból megjelent a szája szögletében:

— Klinkenberg általában nem válogat...

Monostory füle mellett hagyta elmenni a megjegyzést. Csak ennyit mondott:

— A partra egy angol fregatt sodródott ki. Ha annyi ráérő ideje van, Sir, miért nem segít inkább a honfitársainak, hiszen ön haditengerész!

Hudson felhúzta a szemöldökét. Kuncogott.

— Tehát kiadja az utamat, kapitány? Ez se történt meg velem az utóbbi időben! No, nem baj! Ezek után nem merem mondani, hogy szívesen látom a hajómon.

— Ahogy gondolja, kapitány.

— Szolgálatára, Sir!

— Szolgálatára...

Túlzott udvariassággal meghajolt. Kardját könnyedén a csípőjéhez emelte. Szegletes kalpagját a fejére tette.

— Kérem, Mr. Bumpus, legyen szíves intézkedni, hogy a kapitány úr giggje a vízre kerüljön.

Hudson újból meghajolt:

— Köszönöm!

— Szívesen, Sir!

Kiléptek a kabinból. Az evezősök és a klipper több embere, Bumpus irányítása mellett, a tat csónakemelőjén eresztette éppen le a gigget.

— Úgy látom, itt főleg színesek találhatók — mondta Hudson, amikor a matróz vállára tette a vihargallért. — Akár kínai dzsunkán vagy maláji prahun lennénk.

— Pontosan így van, Sir. De azért megnyugtatom, a Taitsing klipper! Sőt azt hiszem, igen kitűnő klipper!

Hudson előrevetette az állat, mint szokták az elszánt, mindenre elszánt emberek:

— Erről meggyőződünk, kapitány!

— Remélem is, kapitány!

A két férfi merően egymás szemébe nézett. Vannak ilyen különös helyzetek az életben. Találkozunk valakivel, váltunk egynéhány szót, és kiderül, hogy egyikünk se tartja a másikat rokonszenvesnek. Monostory nem tudta levenni tekintetét Hudsonéről, Hudson Monostoryéröl. Farkasszemet néztek. Ezekből aztán barát soha nem lehet!

Bumpus oldotta fel a különös állapotot:

— Sir, a Black Prince giggje a vízen, a szél felőli oldalon. Monostory a szél felőli oldal főárboc melletti habvédjére mutatott:

— Parancsoljon, Sir!

A hadnagy és a legény még a hajó dülöngélése mellett is feszesen állt.

Hudson megfordult, biztos léptekkel haladt a síkos, ferde fedélzeten, ami elsősorban is azt bizonyította, hogy vérbeli tengerész, régi hajós. Monostory akaratlanul is figyelte a járását, gyakorlott, gyors, tétovázás nélküli lendületét, ahogy elintézte a veszélyes lépést: kivárni, míg a gigg egy szintbe kerül a fedélzettel, és akkor tétovázás nélkül beugrani a kormányülés fenékdeszkáira.

Csak elismeréssel lehetett szólni arról, ahogy a kardos, díszegyenruhás kapitány ezt végrehajtotta. Utána a hadnagy, majd a matróz ugrott a giggbe.

Monostory felsóhajtott.

A tegnapi kaland nem merítette annyira ki, mint a Black Prince kapitányával való találkozás.

— Mr. Bumpus, kérem, igyon egy pohár grogot! Adjon nekem, Porkoláb és Turkovics barátaimnak is.

A komor képű Bumpus elvigyorodott:

— Sir, ez a Hudson kapitány jó tengerész, ami azért csodálatos, mert ekkora pojácát a londoni vurstliban se lehet látni. Karddal és hadi tiszti csákóval flangíroz, csak hogy elszédítse az embereket! Látom, uram, ön nem dőlt be neki.

Ott a fedélzeten, a kabinsor előtt hajtották le a grogot.

— Jólesett! — sóhajtott megelégedetten Turkovics.

— Nem vagy éhes?

— Most már igen, signor capitano.

— Hát akkor mutasd meg, Turkovics komám, hogy barátoddal, a szakáccsal nemcsak javasügyekben tudsz jelbeszéddel diskurálni, de enni is kérsz tőle. De ne csodálkozz, ha a javai szakács nem azt adja neked, amit megszoktál a Novaránl

— Hála istennek, uram! A Novara eltűnt! Én viszont most elmondhatom, hogy tegnap még a világ legboldogtalanabb tengerésze voltam, most a legboldogabb ...

És a derék ember megszorította Monostory kezét, átölelte Porkolábot.

Szemében könny csillant meg.

Vannak helyzetek, amikor joga van a legkeményebb férfinak is könnyezésre.

Ebben az esetben Turkovicsnak joga volt erre.

— Még most se értem!

— Pedig így van, komám!

— Ha nem csalódom, együtt vagyunk az Implacabiléról hárman, fejesek - egy olyan klipperen, amit máris akként szeretünk, mint a saját hajónkat.

Természetesen Porkoláb volt az, aki ezt az érzelmi megjegyzést tette.

— Igazad van, Péter! — Majd utána szólt Turkovicsnak, aki a konyha felé tartott: — Beosztásod egyelőre Mr. Bumpus mellett, az árbocok javításánál. Szeretném, hogy mire Klinkenberg kapitány visszatér, az árbocsudár a helyén legyen, és pótoljuk a kötelek többségét.

— Parancsára! — szólt vissza a konyha küszöbéről az újjáéledt Turkovics, aki inkább kalóznak festett most különös öltözékében, mint klipperhajósnak.

— Parancsára! — pödörte meg bajuszát Porkoláb. — Ha valaki ért a fához és a kötélhez, az én lennék!

— Parancsára! — hunyorított Bumpus, aki időnként maga is meghökkent: a világ legbizalmatlanabb emberei közé tartozott, nehezen barátkozott, még nehezebben alkalmazkodott, és íme, most elmondhatta, annyira vonzódik új parancsnokához, mintha nem egy napja, de legalább egy éve ismerné. — Rendelkezzék velem, uram!

Szorgos, körültekintő, gondos munka kezdődött a hajón, Monostory, aki Kucsuk basa hajóján, a Szultán Szellmen megszokta, hogy ha kell, a munkából pontosan annyira Veszi ki a részét, mint a legutolsó fedélzeti matróz, ezúttal sem vonta ki magát.

A többiekkel együtt húzta, feszítette az új árboctartó köteleket, a merevítőket és a húzóköteleket. Ugyanakkor egy csoport a kabinsor széltől és naptól védett árnyékában kuporgott, vitorlát varrt, javított.

— Rendes ember a tuán — állapította meg Káva Manuk, amikor a reggeli rizst osztotta szét a társai között. — Mind a három tuán rendes ember. A tájfun hozta őket, ez jót jelent!

— Ha te mondod, Káva Manuk, aki bölcsebb vagy nálunk, úgy is lesz — bólintott megelégedetten Mata Hari, a Nap Szeme, aki azért kapta ezt a nevet, mert ügyes árbocőr volt.

— Klinki tuán örülhet, hogy ilyen társakat hozott neki a tájfun.

Ugyanígy gondolkozott a. Taitsing kínai személyzete is. Itt Khan Mai, a főkormányos volt a szóvivő, és Ah King, a másodkormányos a véleményalkotó.

— Ismerem a fehér ördögöket — suttogta vitorlavarrás közben Khan Mai —, ismerem őket jól. De ilyen tisztet, mint az új parancsnok, nem láttam. Különb még Klinki úrnál is!

— Bizony különb! — döntött Ah King, akire figyelve nézett a többi kínai. — Ez nem igazi jan-ku-ce, nem anglézi, nem hollandus tuán ... más ember! Talán Mah úr, akinek a dzsunkáin szolgáltunk, talán még Mah úr is azt mondaná: a jó szellemek hozták a Taitsingra őt és a másik két fehért!

Múltak az órák. Monostory annyira belemerült a munkába, az elvégzett feladatok ellenőrzésébe és az újabb munkaterületek kijelölésébe, hogy észre se vette, mi történik a hajón túl. Még csak arra se ügyelt, hogy mennyiben gyengül fokozatosan a szél, mi történik a közeli hajókon, a Bundnál, ahol már állították az új jelzőárbocokat, vagy a parton, ahol katonák serege jelent meg, hogy segítséget nyújtsanak a kisodródott hadifregattnak s annak a dzsunkának, amelyik egyszerűen rázuhant a raktárházak felügyelőjének épületére.

Mindezzel Monostory nem törődött. Egész lényét elfogta, megszállta a kötelesség iránti rajongás, az a jó érzés, amit akkor tapasztalunk, amikor új helyre kerülve mindent rokonszenvesnek találunk, embereket, munkát egyaránt.

Tetszett neki a hajó, a Taitsing klipper, és tetszettek az emberek. Kucsuk basa mellett megszokta, hogy főleg „színesek" a társai. Ellentétben az akkori idők legtöbb európai kapitányával, tisztjével, ő ama ritka tengerészek közé tartozott, akik igen jól tudták: nincsen kitűnőbb kormányos, árbocmatróz, fedélzeti legény az ázsiai tengerpartok fiainál, csak éppen ismerni kell szokásaikat, gondolatvilágukat, és válogatni kell közöttük. A Taitsingnál ezt a válogatást elvégezte Klinkenberg kapitány. Már az első órában látta, hogy pompás legénység szolgál Bumpus hajómester keze alatt. Klinkenberg kijelentése, hogy egy embere sincsen, aki ne esett volna át hajókatasztrófán, nem volt éppen nagyképű, fellengzős hivalkodás. Aki tudja, mi a hajót érhető legnagyobb baj, az tudja, mi a kötelessége, hogy elkerülje ezt a bajt.

Amennyire megismerte az embereket már az első órában — akik valójában két csoportot alkottak, a kínai és maláj csoportot —, annyira megismerte a hajót is.

Kucsuk basa hajója, a Szultán Szelim amolyan átmenet volt a hétszázas évek hadifregattja és a nyolcszázas évek bark hajója között. Lomha volt, lassú, de tengerálló, és ha megszorították, megfelelő szélben még vágtatni is tudott. Amikor Monostory azt mondta, tudja, milyen a klipper, igazat mondott: a Vörös Oroszlán hajóját, a klippert, amit a Kalózparton elcsíptek, töviről hegyire áttanulmányozta. A gyors mozgás és fordulékonyság titka nem volt más, mint a karcsú hajótest és a vitorlák nagy felülete. Mint az akkori idők tréfája mondta: a klipper az a hajóféleség, amin a kapitány összes fehérneműjét és a legénység minden létező pokrócát felhúzzák a vitorlák mellé.

Járta a hajót, ismerkedett vele, boldog volt, hogy lekuporodhat egy-egy ember mellé, figyelheti a munkáját, vagy segíthet neki.

— Hogy hívnak?

— Lenni Rimau, a Tigris — hangzott a válasz. Hívni Tigrisnek, mert nem félni senkitől.

— És téged?

— Hívni Mao Ta-ko. Master Klinki ellopni kalodából Hong Kongban. Másként Mao Ta-ko nem lenni! Mao Ta-ko lenni Master Klinki hű kutyája!

Monostory boldogan szívta magába a gőzölgő fedélzet kátrányillatát, a kötelek nehéz, fojtó, olajos szagát, a faggyúval impregnált vitorlák különös kipárolgását. De főleg az embereket, akik újdonságot jelentettek, egy, még nem ismert világ előhírnökeit, akikkel együtt küzdenek majd, hogy teljesítsék a vállalt parancsot: győzni a teahajók nagy versenyében.

Éppen erre gondolt, Ah King és Mao Ta-ko vitorlavarró munkáját vizsgálva, amikor meglepetésére fülébe csengett Bumpus hajómester hangja:

— Sir, a Black Prince csónakja a hajóhoz állt!

Bolond ez a Bumpus, hogy ilyesmit jelent? De már idő se volt a további csodálkozásra.

Fiatal tiszt állt Monostory elé, meghajolt:

— Szolgálatára, Sir, Henderson hajóhadnagy! — és a zubbonya zsebébe nyúlt.

Gondosan összehajtott, figyelmesen körülragasztott, hosszúkás levelet vett elő.

— Asszonyom küldte — mondta a hadnagy —, a kapitányom hitvese. Kérem, olvassa el, és adjon választ.

— A meglepetések napjait élem ... — dörmögte Monostory Balázs. A hadnagyhoz fordult: — Kérem, várjon.

Kinyitotta Klinkenberg kabinját, belépett. Felpattintotta a levelet. Első pillantása az aláírásra esett: „Szívélyesen köszönti Hudson kapitány neje."

— Nem érteni — dünnyögte Monostory magyarul —, honnan ismerem én Hudson kapitány nejét?! De nézzük csak ....

Még közelebb állt a kabinablakhoz, hogy jobban lássa a neki szokatlan női írást, a szálkás, hegyes, egyes szavaknál cikornyás betűket.

Kapitány Úr!

Talán elhiszi, hogy mélységesen meglepődtem, amikor férjem beszámolt az önnel való találkozásról. Mr. Monos, aki magyar! Szerintem nem lehet más, mint az a magyar tiszt, akit nálunk, Veronában, signore Monostorynák hívtak, és aki akkor jó barátja volt családomnak, a sokat szenvedett carbonari családnak, a Malatestáknak, és ha nem csalódom, személy szerint nekem is, Gabriela Malatestánák. Igen uram, én vagyok Gabriela Mclatesta, aki önnel együtt lelkesedett a szabadságért, ön eltűnt, de nem annyira, hogy ne tudják sorsáról. Tudom, hogy tengerész lett, tudok tetteiről. Férjhez mentem. Az urammal Nápolyban ismerkedtem meg mint angol haditengerésszel...

De miért fecsegjek annyit itt? Kérem, fogadja el meghívásunkat: látogasson át a hajóra, s legyen a vendégünk. Kérem, nézze el tálán túlságosan gyorsan papírra vetett soraimat. De a tudat, hogy sok idő után végre láthatom, sietésre ösztönöz. Nyugtasson meg küldöncöm útján, hogy Mr. Monos azonos signore Monostoryval! Szívélyesen...

 

Monostory kiejtette kezéből a levelet.

Homlokán lüktetni kezdett az ér, feszült a torka, elhomályosodott a szeme.

Gabriela Malatesta!

Itt van, a Távol-Kelet kapujában, Singapore-ban mint egy angol hajó kapitányának felesége. Az a Gabriela Malatesta, akit tíz esztendő után sem felejtett el, hiszen — szerette!

A kerek hajóablakhoz lépett, kinézett a vízre. A közelben ott himbálódzott a kerekes gőzös. Matrózai éppen azzal foglalkoztak, hogy a vízre tett csónakokba segítették a hajón rekedt — és feltehetőleg erősen tengeribeteg — utasokat. Az ilyesmi minden tengerész legvidámítóbb szórakozásai közé tartozik, de Monostory most alig vette észre a gőzösön lejátszódó eseményt.

Inkább a kikötőöböl távolabbi része felé nézett, ahol a tej szerűen szürke vízen ide-oda imbolygott három meredeken felszökő árboc. Messziről hirdette, hogy klipper horgonyoz ott, a Black Prince, a Fekete Herceg.

Gabriela Malatesta — majdnem hihetetlen! — annak az embernek a felesége, aki lenéző, gőgös viselkedésével, sértő szavaival elérte, hogy iránta Monostory Balázs tengerészkapitány megvetést érez.

Ennek az embernek a hajójára menjen át, aki nem óhajtja hajóján vendégként látni a Taitsing kapitányát? A történtek ellenére Hudson felhatalmazhatta feleségét, hogy hívja meg a Monostoryt, de... a negyvennyolcas szabadságharc magyar tengerésztisztje nem óhajt Hudson hajójának fedélzetére lépni.

Még akkor sem, ha Gabriela Malatesta ott a háziasszony!

Monostory érezte, hogy nem utoljára találkozott Hudson kapitánnyal, azt is tudta, hogy csendesnek mondható összecsapásuk amolyan kardpenge-köszörülés volt, megelőzve a későbbieket. Az ilyesmit megérzi az ember, akár tudatosan, akár ösztönösen.

Nem óhajtotta látni Hudson kapitányt, még kevésbé Gabriela Malatestát mint Hudson nejét.

Klinkenberg térképasztalán talált tintát, kitűnően meghegyezett lúdtollakat, sőt (pergamenszerű, régies, sárgás) levélpapírt is, amely összehajtogatva egyben borítékul is szolgált. Rövid gondolkodás után leírta a választ:

 

Asszonyom!

 

Sajnálom, hogy csalódást okozok önnek. Való, hogy magyar vagyok, és váló, hogy Monosnak hívnák, de nem Monostorynák. Elég sokszor megtörtént, hogy nevünket összetévesztették. Erre különösen az adott okot, hogy mind a ketten Törökországba emigráltunk, tengerre kerültünk. Sajnos, Monostory Balázs barátom rövidesen meghalt, egy tengeri katasztrófa alkalmával. Aki híremet vette, többnyire azt hitte, hogy azonos vagyok Monostory Balázzsal. Pedig nem így van. Monostory Balázs nem él, nem voltunk azonosak. Köszönöm meghívását, és nézze el ismeretlen tisztelőjének, hogy akaratán kívül kénytelen egy kellemesnek ígérkező látogatást visszautasítani. Mindenkori híve

 

Tahar bej kapitány, régi nevén Monos István magyar emigráns

 

Pecsétviaszt melegített, s hamarjában egy kínai pénzecskével pecsételte le a választ.

— Így a helyes — suttogta — másként nem tehettem.

Kilépett a fedélzetre. A hadnagy eléje állt.

— A válasz, Sir?

— Tessék. Kérem, adja át Hudson kapitány nejének. A hadnagy tisztelgett, megfordult és indult, Monostory is megfordult.

Érezte, ha néhány percre is, de szüksége van a magányra.

Visszatért a kabinba. Megint az ablakhoz állt. Nézte a távolodó hullámokon le-fel táncoló csónakot. A csónak megkerülte a kerekes hajót, s a távoli klipper felé tartott.

Úgy látta, egy női alak áll a klipper orrában. Nézi a közeledő választ hozó gigget...

És úgy döntött, hogy a legokosabb, ha újból felveszi az éveken át viselt, Kucsuk basa által adományozott nevet, amit szinte ösztönösen írt a levél alá.

Tahar bej. Milyen kedves volt ez a név sok-sok éven át!

Legyen továbbra is az. így kívánja a sors, amely annyiszor közbelépett az életében.

Elővette a távcsövet. Azzal kísérte a klipper evezőseinek munkáját. Szívósan dolgoztak. A többi hajó mögött jól látta a klippert is. Annyira messze volt, hogy a többi hajó csak éppen a hajóorrt és a tatot nem fedte fel.

Amikor a gigg a klipperhez ért, feltűnt a taton Hudson kapitány alakja.

Monostory Balázs, azaz Tahar bej hirtelen összecsukta a látcsövet. Nem akarta látni azt az embert, aki iránt a rokonszenv legkisebb jelét sem érezte, és aki férje hajdani csodálata és rajongása tárgyának, Gabriela Malatestának.

 

NEGYEDIK FEJEZET

 

Teljes vitorlázattal északnak. — Karabélyok a fegyverállványokon. — A Fekete Pirátok rejtekei. — Lin Kuo-Keng admirális, a Gyöngyfolyó aranyhala. — A kalózok felségjele. — Eredménytelen kutatás. — Hallani valamit? — Monostory parancsot ad. — Két tűz között. — A Fekete Pirátok ... — ... és vezérük, Lin admirális. — Ki a felelős? — Lin ultimátuma. — A Taitsing továbbhalad

 

Éjfélt ütött a hajóharang. Egy, kettő...

— Hahó, őrség, ott elöl!

— Minden rendben!

— Hé, főárboc!

— Minden rendben!

— Kormányos, mi az irány?

— Északról egy vonással lenni keletre!

— Köszönöm, rendben!

Monostory Balázs lejött a tatfelépítményről.

Léptei alatt megszokottan dongott a fedélzet.

A hajó hasa alatt duruzsolt a víz, az orr ívelt előrészéhez felvágódott egy-egy hullám.

Az eresztékek nyögtek, recsegtek, az árbocok megroppantak egy-egy erősebb szélnyomásra. A kötelek és csigák, feszítők és kapcsok derűs zaja beleolvadt ebbe a hajósember szívének oly kedves muzsikába.

A Taitsing a Dél-kínaitenger felső harmadában, a Paracel-szigetek közelében törtetett előre.

Megkapó, lenyűgöző éjszaka volt. Déltengeri éjszaka. Az ég mély bársonyából ékszerként ragyogtak a csillagok. Itt egyformán látszott a déli és az északi féltekének egy-egy részlete. A Jákob Létrája, a Szextáns, a Kompasz elsősorban is azt hirdette, hogy a déli félteke égitestjeinek névadói tengerészek voltak. De a Szextáns felett ott kapaszkodott az Oroszlán csoportja, még feljebb különös ferdeséggel, a megszokott alaktól eltérően, a Nagy Medve, amit mi Göncölnek nevezünk.

A Paracel-szigetek felől a kámforfa erős illata terült a tengerre. Ez már Kína hírnöke volt, ahol csinos dobozkák, székek, trónusok, asztalkák készülnek az örökös illatú, pompás fából.

Holdfény nélküli éjszaka volt. Ilyenkor látni ugyan, de mindent sejtelmesen, valószínűtlenül. Vibrál a tenger ott, ahol a világító állatkák miriádjai foszforeszkálnak vörös, lila és zöldes fénnyel. Az ég csillagai szinte elérhető távolságból szórják szerte sugaraikat. És jó szeme legyen annak, aki a tenger és az ég kettős villódzásában végigkíséri, számolja az egyre feljebb törő keresztvitorlákat. A főárboc csúcsvitorlája, a Jákob Létrája szélső csillagát, az Oriont döfködte.

A Taitsing teljes vitorlázattal haladt, vagyis az összes létező „ponyvával", amikor valóban alkalmazható a tréfás tengerészmondás: a legénység és a kapitány minden fehérneműjét kifeszítették. Az alig kilencszáz tonnás hajón 3350 négyzetméter vitorla feszült. Fenn volt az előárboc öt, a főárboc hat, a tatárboc öt keresztrudas vitorlája, a tatárboc spanker nevű tatvitorlája, mind a négy orrvitorla, az előárboc és a tatárboc két-két szárny vitorla ja, ami az éjszakában fantasztikus szélességet adott a keresztvitoriázatnak; és mindezeken kívül kifeszítették a staysail nevű repülő vitorlákat, kettőt-kettőt a tatárboc és a főárboc meg a főárboc és az előárboc között. Csak éppen még a kapitány ingei hiányoztak!

A klipper a legideálisabb széliránnyal, a háromnegyedessel haladt.

Nem is haladt, de rohant.

Ez a szélirány és szélerősség (négyes szél volt) a klipper kedvence.

Monostory Balázs, vagyis most már megint Tahar bej parancsnokhelyettes-kapitány, kényelmesen járta a fedélzetet.

A kormánynál ketten álltak: Ah King és Mao Ta-ko, a két kínai. A hajóorrban egy legény, a Herceg, és az előárboc kosarában ugyancsak egy ember, Mata Hari, a Nap Szeme, a kitűnő árbocőr helyezkedett el. A főárboc tövében Turkovics hajómester szundikált, körülötte négy maláj matróz kockázott.

Békesség, nyugalom volt, és talán biztonság is.

Éppen ezért egy avatatlan, aki történetesen a fedélzetre pottyan, mélységesen elcsodálkozott volna, ha a főárboc kötélbakjaira tekint.

Két fegyverállvány támaszkodott itt a bakokhoz, mindegyiken hat-hat karabély, több kard és pisztolyok, revolverekkel.

A Taitsing északnak tartott, a Min folyó torkolatába, Fucsou város híres teakikötőjébe, a Pagodába, a versenyklipperek gyülekezőhelyére.

Singapore-ban sikerült teljesen rendbe hozni a hajót, a legkisebb hibát is kijavítani. Klinkenberg szakértelme és nagy tudása valósággal újjávarázsolta a tájfuntól megtépázott hajót.

— Talán már a Min folyónál is tudják, Londonban meg rövidesen, hogy a Taitsing versenybe állt! — nevetett Klinkenberg, amikor kéthetes veszteglés és még nagyobb munka után kijelenthette: a hajó indulásra készen áll.

Elképzelhető, hogy Klinkenberg és Monostory között többször szóba került Hudson látogatása, ami ugyancsak meghökkentette a Taitsing angol parancsnokát.

— Nem értem! — mondta már akkor este, amikor visszatért a klipperre, a hivatalos ügyek elintézése és a Mah úrral való találkozás után. — Nem értem! Hudson, kérem, higgye el, hogy nem túlzók, gazember! Legalább akkora gazember, mint volt Hieronimus Eastman. Simasága mögött a legnagyobb aljasság lapul. Nem ok nélkül említem Eastmant, akit Vörös Oroszlánnak neveztek. Hudson annak idején Eastman egyik hajóján szolgált, a flottánál, amikor a flotta a Keletindiai Társaság hajóinak kíséretét látta el.

— Tehát tőle tanult! — mosolygott Monostory, aki akkor már részletesen elmondta a Vörös Oroszlán elbukásának egész történetét.

— Tény, hogy tanult, de most már arra se lenne szüksége — vigyorgott Klinkenberg. — Hétpróbás csirkefogó! Pompás családi összeköttetései vannak, amiknek a segítségéve] minden aljasságát eltussolja. Nincsen még egy ember, akitől jobban kell óvakodnunk, mint Hudson kapitánytól! — Arcáról eltűnt a derű. Elgondolkozva mondta: — Egyszer már keményen összefutottunk, ö is azok között volt, akik kigolyóztak a flottától. De ez még hagyján, joga volt hozzá mint olyan valakinek, aki azt vallja, hogy nekünk, angoloknak, hódítani, rabolni, fosztogatni és — felfedezni kell! Mondom, hagyján, mert ezt hirdeti nálunk jóformán mindenki. De Hudson velem kapcsolatban hazudott, rágalmazott, vádolt. Miatta vesztettem el a rangomat, miatta vette el a tengernagyok bírósága a kardomat, s nem rajta múlt, hogy sikerült elkerülnöm a várfogságot. És ez az ember járt itt a Taitsingonl Megfoghatatlan! — Klinkenberg egyik dührohamból a másikba esett. — Gyűlölöm! Megvetem! Ez az ember az, akit gondolkodás nélkül lelőnék!

Monostory teljes mértékben osztotta a kapitány kifakadását. Minden részletesebb kommentár nélkül elhitte, hogy Hudson gazember. Csak bele kellett néznie a szemébe, szájának örökösen gúnyos vonalára, figyelnie keskeny, csontos kezének nyugtalan rángását, ideges ujjmozdulatait.

— Hiszem, hogy Hudson süllyesztette el Graveson hajóját!

— Jelentette ki Klinkenberg. — De hát erről sem lehet beszélni. Hudson feddhetetlen, Hudson minden tengerészkapitány felett áll! — A dühroham nevetésbe fulladt. — Ismétlem, a legnagyobb csirkefogók egyike! Mindenesetre egy biztos: vigyáznunk kell, Sir, nagyon vigyázni! őszintén szólva azt hittem, hogy a Black Prince nem vesz részt a versenyben. Kölcsönösen tévedtünk. Van ilyen eset. Hudson azt hitte, hogy a Taitsing versenyen kívül marad. Én ugyanezt hittem a Black Prince—től. De mint mindennek, ennek is meglesz a jó oldala. Hudson népszerű kapitány a fogadók előtt. Sokan megfogadják a hajóját. Sokan? Rengetegen! De akadnak majd, akik a Sericára, mások az Arielre, megint mások a Fierry Crossra tesznek. Nem is beszélve a többiről, a Taeping, a Falcon, a Chinaman, a Flying Spur, a Cutty Sark, az Ada és a Bolton klipperekről. Mert ennyi hajó vesz részt a versenyben. Minden hajóra megfogadott pénz fele a győztesé, uram! Rettentő nagy összeg ez, Sir, rettentő! Vehet belőle legalább hat ilyen hajót!

Klinkenberg valósággal tűzbe jött. Mint egy elragadtatott gyerek, úgy lelkesedett, beszélt a nagy „teaversenyről", Kína Min folyójának Pagodájától a London-dokkig.

— Az sem megvetendő, hogy eladjuk az első teaszállítmányt. Tudja, az emberek java része nagy bolond mindenki abból a teából akar, amit az első klipper hozott három óceánon át! — Legyintett. — Persze ne higgye, hogy engem csak az hajszol: sok pénzt vágjak zsebre. Fenébe a pénzzel, Sir! Az én derék és jó Mah barátomnak akarok örömet szerezni, és vele együtt örülni, hogy Klinkenberg, a megvetett Klinkenberg és a Taitsing győzni fog!

Monostory mosolyogva nézett a csupa mozgás, ideg, tevékeny akaratnak élő emberre.

— És győzünk? Gondolkodás nélkül jött a válasz:

— Győzünk, Sir!... Győzünk, ha elkövetünk mindent a győzelemért. Egy perc még álmunkban se múlhat el anélkül, hogy nem ennek a tudatában Cselekszünk! Aki hisz, már félig győzött! Én hiszek. És ön, Sir?

Monostory csendesen, elgondolkozva mondta:

— Erre én egyszerű választ nem tudok adni. De úgy gondolom: egész életem abban a hitben telt el, hogy tudom, mii akarok tenni, és kitartottam a hitem mellett. Most már én is hiszem, hogy a Taitsing győzni fog. Hiszem, mert akarom! Hiszem, mert egyre inkább utálom Hudson kapitányt!

Klinkenberg a kezét nyújtotta:

— Szorítsuk meg egymás kezét, Sir! Fogjunk össze, ahogy mondani szokták. Én nem győzöm bámulni Mah barátomat, hogy önt és önön keresztül két barátját idehozta nekem a Taitsingral Mah a szerencse embere, és aki vele társul, az nem járhat rosszul.

Mielőtt a klipper elindult volna kínai útjára, találkoztak Mah úrral. Titokban, még a legénység előtt is titkolva kereste fel Klinkenberg és Monostory, vagyis most már Tahar bej — mert megegyeztek, hogy ezen a néven vezeti a hajót — a volt mandarint.

Csodálatos, lakkdobozhoz hasonló házának egyik, még eddig ismeretlen részében, a kerti teaházban fogadta a két tisztet.

Itt a legyezőpálmák árnyékában állt a kedves kis teaház, Mah úr (és minden kínai ember) meghitt, védett kuckója. Akit ilyen helyre meghívnak a kínaiak, azok becsben állnak a meghívó előtt. Bár a tájfun leszaggatott néhány ajtó- és ablaktáblát Mah úr házán, s gyökerestül kicsavart több fát, el lehetett mondani: az istenek szerethették Manót, mert az orkán valóban kis kárt okozott birodalmában.

— A legnagyobb titoktartás! — tekintett Mah úr az előtte kuporgókra.

— A lehető legnagyobb! — egészítette ki Klinkenberg.

— Természetesen — mondta Tahar bej kapitány. — A hajó tulajdonosa Klinkenberg úr, a kapitány pedig én vagyok — a külvilág felé. A hajón együtt dolgozunk. Szívesen fogadom el a segítséget, hiszen újonc vagyok még a klippereken.

— Titoktartás és figyelem! — tette hozzá Mah úr. — Sokan nem örülnének a Taitsing győzelmének... ezt nem szabad elfelejteniük. De főleg nem a Fekete Pirátokat!

... A beszélgetésnek erre a részére gondolt Monostory Balázs, amákor a fedélzeti félhomályban ránézett a fegyverállványra.

A Fekete Pirátok.

Századok óta a Kínaitenger és a tengerpart legveszedelmesebb része az a terület, ami a Paracel-szigeteknél kezdődik, és tart Macau és Hong Kong érintésével egészen Sanghajig. Ez volt még történetünk idejében is a kalózok és tengeri rablók, a pirátok fő zsákmányterülete. A pirátok nemcsak hajókat, de településeket, kisebb városokat, kikötőket is megrohantak, kifosztottak, elpusztítottak, porrá égettek vagy leromboltak.

Rejtekük volt a kínai partok számtalan szigete, de még inkább a Kanton és a Macau közötti mocsárvidék, a Gyöngyfolyó parti bozótosa, a dzsungelek, a lápok, a félelmetes szigetek, ahová avatatlan nem tehette a lábát.

A pirátok kisebb-nagyobb csapatokat, szervezeteket alkottak, amelyek időnként egymást is megtámadták, de csak akkor, ha mást nem lehetett megtámadni.

Amit az amerikai partokon a XVII. század végén és a XVIII. században — sok évtizeden át — a „flibustier"-k jelentettek, ugyanez volt a szerepük a kínai pirátoknak Ázsia partjainál. A flibustier-k (egyesült angol, holland, francia tengeri kalózok) szervezete valóságos szabadkőművesi intézmény volt, legfőbb vezérrel, kapitányokkal, alkapitányokkal, egész életükre felesküdött, hűtlenségért halállal lakoló kalóztársakkal. Valóságos avatáson kellett átesnie annak, akt a flibustier-k (más néven: „fréres de la côte" — parti testvérek) szervezetének tagja akart lenni. Zászlójuk a fekete lobogó, jelvényük a halálfej és alatta a homokóra volt. A flibustier-k szervezetét csak a XVIII. század végén, nemzetközileg összehozott flották tudták az amerikai partokon felszámolni.

A pirátok nyilván a flibustier-ktől tanultak.

Az 1800-as évek közepén még csapatosan járták a tengereket a kínai pirátok dzsunkái, nagyméretű parti sampanjai.

Közöttük is a leghíresebbek a Fekete Pirátok voltak, akikre Mah úr joggal hívta fel Klinkenberg és Tahar bej figyelmét.

A Fekete Pirátok mögött fehér gazemberek is lapultak!

Ez a félelmetes, láthatatlan, szinte megfoghatatlan szervezet rengeteg gondot okozott a kínai hatóságoknak, továbbá Macau portugál és Hong Kong angol gyarmatosítómak. Főleg azért, mert a jelek azt mutatták, hogy a „vezérkarban" és a „támogatók" között portugálok és angolok is akadnak. Voltak, akik tudni vélték, hogy a Fekete Pirátok vezére fehér ember, legalábbis portugál, de ennek ellentmondott az, hogy a szervezet javarészt kínaiakból áll, márpedig a copfos kalózoktól, tengeri rablóktól bajosan lehetett elvárni, hogy idegen vezérnek engedelmeskedjenek.

De hát, mint ilyenkor lenni szokott, mesék, legendák keltek szárnyra a vezér személyét illetően. Mindenesetre a legnagyobb titokzatosság övezte. Néhány évvel Hong Kong angol annektálása után történt, 1841-ben, hogy a kínai pirátok még nagyobb kedvet kaptak a városok, falvak, települések fosztogatásához és a hajók megtámadásához. Az is feltűnt, hogy szervezettebben, egységesebben hajtották végre támadásaikat, mint azelőtt. Ekkor kelt szárnyra egy név: Lin Kuo-keng admirális, a Gyöngyfolyó Aranyhala. A hosszú és festői név mögött maradt a sejtelmesség. Lin itt bukkant fel, Lin itt rabolt, Lin megtámadta az amoji kereskedők flottáját, Lin felégette a Jaguár klippert, Lin felperzselte az amoji raktárakat... és ez így ment éveken át. Legutóbb, mint Mah úrtól értesültünk, egészen Singapore-ig csapott le Lin Kuo-fceng admirális, a Gyöngyfolyó Aranyhala: elfogta a Gladiátor angol hadifregatt egész tisztikarát, amikor azok kutterjaikon a sanghaji angol kormányzó fogadására indultak.

Úgy tűnt, hogy az ázsiai vizeken hajózó és különösen Hong Kong védelmére kiküldött angol flotta is tehetetlen Lin merész támadásaival szemben.

Erre éppen a Gladiátor esete volt a legjobb példa.

Mármost csak az van hátra, hogy feltegyük a kérdést: honnan lehetett tudni, hogy a Fekete Pirátok, azaz Lin Kuo-keng admirális hajtotta végre ezt vagy amazt a támadást? Tudni kell, hogy Lin igen büszke lehetett a „Gyöngyfolyó Aranyhala" címre, mert amióta neve ismertté kezdett válni, a támadások helyén vagy a megtámadott és elpusztított hajóroncsokon, valahol, valamerre mindig megtalálható volt nevének jele: az aranyhal.

Természetesen akdtak, akik túléltek ilyen támadásokat, elbújtak valahol, vagy megszöktek, azoknak beszámolóiból kiderült, hogy a Fekete Pirátok közismert, nagyméretű fekete lobogóján nemcsak a növekvő félhold íve látható, hanem a félhold hajlatában egy aranyhal is, ha a támadást Lin admirális, a Gyöngyfolyó Aranyhala vezényli.

Voltak, akik esküvel állították, hogy az admirális fürge dzsunkáján, a hátsó árboc tetején egy több méteres, selyemből készült aranyhalat lenget a szél, akár a kínai császár aranysárkány-lobogóját.

De olyan ember egy se akadt, aki látta vagy ismerte volna Lin admirálist, a Gyöngyfolyó Aranyhalát.

Személyét a legteljesebb titoktartás fedte el.

Amikor elcsípték a Fekete Pirátok egyik legfőbb alakját, Tai Tongot, aki kapitánya volt a Fekete Pirátok egyik csoportjának, a kínai és az angol bírák elsősorban is Lin admirálisról faggatták.

— Felnégyelhettek, kitéphetitek a szívemet, lecsaphatjátok a fejemet, akkor se tudok mást mondani, ő, hatalmas bírák, mint azt, hogy Lint soha nem láttam, talán senki sem látta! Csak a hangját hallottam.

— Nem láttad, de a hangját hallottad?! — csodálkoztak jogosan a bírák, a rendőrparancsnokok, akik már valóban szerettek volna a nyomára jutni Linnék, vagy legalábbis valamit megtudni róla.

Tai Tong, aki jól tudta, hogy másban úgyse lehet része, mint a felnégyelésben, elmosolyodott:

— Így igaz, hatalmas bírák! Lin admirálist sohase láttam. De hallottam. Mindig a hajóján találkoztam vele. Hol lelhetitek a hajót? Azt én se tudom. A hajó időnként előbukkan, a mi hajóink mellé áll, többnyire éjszaka idején, mi lemegyünk, le a kabinba, ott egy fekete függöny mögött megszólal Lin hangja: „Figyeljetek, íme, a parancsom..." De őt nem láttuk soha, higgyétek, ó, bírák! Aki megkísérelte volna elrántani a függönyt, azt az őrök ott helyben lefejezték volna. Most, tudom, éppen ez vár rám, mégse mondhatok mást: nem láttam Lint, nem tudom, ki ő... de nagy ember, nagyobb minden mandarinnál is, talán a császárnál is, talán az isteneknél is!

Sokan nem hittek Tai Tong szavainak. Pedig igazat mondott. Az idők folyamán hol kisebb, hol nagyobb halacska került a Fekete Pirátok közül a hatóságok horgára, de a válasz egyértelmű volt: nem látták, nem ismerik Lin Kuo-keng admirálist, a Gyöngyfolyó Aranyhalát, a Fekete Pirátok rettegett vezérét.

Időnként — részben besúgások következményeként vagy az állandó nyomozás segítségével — felbukkantak olyan hírek, hogy itt vagy amott lelhető Lin rejteke. De ezek is mind-mind hamis hírnek bizonyultak. Feldúltak egy volt mandarinpalotát a Hong Kong sziget Shaukivan városkájában; egy híres kantoni kereskedő nyári lakát Kanton külső részén, Fucsan mellett; valósággal felperzselték a kantoni öböl torkolatában levő Tai-Ping egyik szigetét, mert többen esküvel vallották: a sziget mélyén, a barlangban rejtőzik Lin admirális főhadiszállása.

Mire azonban az angol és portugál katonák megjelentek, a sziget barlangsorai üresen tátongtak. A megfigyelők úgy találták, hogy alig néhány órával előbb emberek tartózkodtak a barlangsorok rejtekeiben.

Tai Tong vallomása után megkezdődött a kínai dzsunkák átvizsgálása. Nem kis munka volt Kína partvonulatát — Csingtaótól lefelé, egészen Hajnan csücskéig — szünet nélkül szemmel tartani, beleértve a hatalmas folyók torkolatait, a kicsi és nagy öblöket, a kicsi és nagy tengeri kikötőket. A dzsunkák és nagy sampanok száma több tízezer, ha éppenséggel nem több százezer! Macau portugál hatóságai, Hong Kong angoljai és a kínai császári hajóhad több egysége feltartóztatott jó néhány gyanúsnak vélt dzsunkát, amit Lin admirális vezérhajójának vélték. Eredmény nélkül.

Lin nem került elő, Lin ismeretlen maradt, Linnek sem a tartózkodási helyét, sem a búvótanyáit nem fedezték feL

... Monostory Balázs újból felment a kormányfedélzetre, belenézett az iránytű dobozába, bólintott a kínai kormányosok felé:

— Minden rendben.

Ah King mosolyogva felelt:

— Lenni minden rendben.

Porkoláb, amikor szóba került, hogy a kínai - vizeken a klippert a kalózok támadása fenyegetheti, felajánlotta, hogy kiképzi a fegyverforgatásra a legénységet.

— Nagyszerű, nagyszerű! — lelkesedett Klinkenberg. — Ezzel visszaálmodom azt az időt, amikor hadihajón szolgáltam!

A fegyverállványon sorakozó puskák nemcsak azt hirdették, hogy a Taitsing felkészült egy esetleges támadásra, hanem azt is, hogy a klipperen rend és fegyelem uralkodik. A fegyverek tisztán, zsírozva, ragyogó csövekkel bizonyítják, hogy kezelőik tudják kötelességükéi;. Monostory újból elhaladt a fedélzeti lámpánál kuporgok mellett. Csendes nevetgélés tanúsította, hogy békesség uralkodik a fedélzeten.

Turkovics a közelben egy kötélrakáson szundikált, mint ami illő egy jó hajómesterhez. Időnként felnézett, hunyorgott, de egyre százat, hogy semmit se látott a fedélzet világából! A kitűnő zenggi hajósra nem lehetett ráismerni, ha singapore-i állapotára gondolunk vissza. Turkovics kivirult, átalakult, visszanyerte régi énjét, külsejét. Bumpus megosztotta vele ruhatórát: lötyögő angol tengerésznadrágot, piros mellényt, széles gallérú, bő ujjú inget, apró, skót sapkára emlékeztető fejfedőt kapott, a széles bőrövről, tengerészbicskáról, ezüstsípról nem is beszélve. Az ünneplőt Porkoláb és Monostory állította össze, úgyhogy Turkovics elmondhatta: évek óta ennyi ruhaneműje nem volt.

A hajóorrban a Herceg kuporgott. Feje felett a belső orrvitorla feszült, mint óriási denevérszárny.

A Herceg — valóban herceg volt, de ezzel annyit sem törődött, mint a bálna a tengerben, hogy ki az angol hajóhad vezénylő admirálisa. Igazi neve Szangkuriang volt, negyedik fia Szurakata uralkodójának. De neki nem kellett sem a királyi udvar, sem a hercegi cím, rang, sem kiváltság, megkülönböztetés. Szangkuriang herceg a tenger után vágyott. És amikor a sors összehozta földijével, Mata Harival, aki hazalátogatott a falujába, kész volt az elhatározással. Egyik se járt rosszul: a Hercegből nagyszerű tengerész lett, Mata Hari értéke tovább emelkedett Klinki tuán előtt. (A Herceg volt egyébként az egyetlen ember, akinek elnézték a klipperen, hogy nem tudja, mi a hajótörés.)

A hajó előrészén teljes sötétség honolt. Klinkenberg kérése volt, hogy lámpák nélkül haladjanak el a Paracel-szigetek és zátonyok közelében. Ezért csak a tájoló lámpája és a kis fedélzeti lámpa égett.

De a tenger visszaverődő villódzása, a csillagok fénye meglepő módon adott annyi világítást, hogy a fedélzeten mindent látni lehetett. Nemcsak a tárgyakat, de az arcokat is. Szangkuriang herceg ültéből feltápászkodott, amikor a kapitány melléje lépett.

— Minden rendben?

— Minden, tuán.

— Hajót láttál?

A Herceg megrázta fejét. Nem látott.

— Fényeket?

— Nem.

Még arra gondolt, hogy illő volna a mélységet megvizsgálni, hiszen a Paracelek közelében váratlan meglepetésekben lehet része a hajóknak, ráadásul közel sodródhatnak a zátonyokhoz is — amikor furcsa, nem magyarázható szorongást kezdett érezni. Vannak pillanatok az életünkben, amikor megérezzük, hogy valaki merően néz bennünket... vagy megsejtjük, hogy régen látott barátunkkal találkozunk; az sem ritkaság, hogy a legnagyobb napfényben, a legragyogóbb időben is megérezzük: vihar közeledik, holott ennek még semmi jele.

Monostory ezúttal így járt.

Egyedül voltak a tengeren, s mégis körülnézett: mintha figyelné valaki, a hullámvédeken túlról, egy másik hajóról!

— Hallasz valamit?

— Nem, tuán, semmit.

— Valóban semmit?

— Semmit, tuán!

Monostory megrázta a fejét. Nem lehet. A Herceg kitűnő megfigyelő hírében áll. És nem hall semmit! Abban a pillanatban, amikor feltámadt benne az érzés, hogy valaki nézi — egyszerre zajt is hallott.

Ezúttal szokatlannak tűnő, monoton zajt.

Egy hajó vitorláinak jellegzetes sustorgását s a hajótesthez ütődő hullámok döccenését.

— Hé, árbocőr! Hé!

Felülről máris jött az elnyújtott hang:

— Kérdezni, tuán mit akarni?

— Nincsen hajó a közelben?

— Nincsen, tuán!

— Nem hallod?

— Nem hallani, tuán! Valaki melléje lépett. Turkovics volt.

— Baj van, kapitány?

— Figyelj csak, Daniló!... Arra... figyelj!... Nos, hallasz valamit?

Turkovics figyelt. Fejét lassan-lassan oldalt fordította, kereste a rejtett hang irányát. Mintha... Mintha valóban hallana valamit... Szinte súgva mondta:

— Talán egy fújtató bálna, kapitány. Nem gondolja? Tegnap is láttunk egyet a távolban,

Monostory bólintott.

— Látod, Daniló, ez lehetséges.

Elmosolyodott. Valóban bálna lehet. Fújtat, úszik, csapkod, lomha teste felvágódik, majd lesüllyed a hullámokba. Igen, igen, bálna lehet.

Az ég mélykékjében szikráztak a csillagok. Elmúlt éjfél.

Ilyenkor a legmélyebb az álom, a leggyengébb a figyelem, a legmélyebb a vágy a hajóágy után.

Ilyenkor szívesen gondol a kormányos holmi vízitündérekre, a tengeri legendák Karey anyójára, százméteres tengeri kígyókra, tengerbe veszett híres hajósok szellemeire... olyasmikre, amiket nappal badarságnak tart, de éjfél után — hisz bennük.

Monostory a magasba nézett.

A négyes szél erősödött. A hajóorr vad, zúgó tajtékokat vetett.

Az oldalt csapódó hullámok pernietet szórtak a fedélzetre.

A hajó északnak rohant.

Monostory intézkedett:

— Szárny vitorlákat bevonni! Turkovics a sípjába fújt:

— Parancsot végrehajtani!

A fedélzeten kuporgó négy ember felugrott. A Herceg is rohant a szárnyvitorlák tartóköteleihez.

Ezek a percek jelentették azt a holtpontot, amikor a figyelem a kötélzetre, a vitorlákra, az árbocokra terelődött.

Még Mata Hari, a Nap Szeme is azt figyelte, mint sikerül az erősödő félhátszélben (tehát nem könnyű pozícióban) leszerelni a szárnyvitorlákat.

De a klippereken mindent tudni kell, mindent végre kell hajtani.

— Húzzad! Engedd! Eresszed! Pattogtak a vezényszavak.

Ilyenkor megbocsátható, ha az árbocőr tekintete társaira kalandozik.

Mata Hari — ormán a magasból az előárboc második terebjébol — valóban élvezettel nézte társait.

Se bevonni, se felszerelni nem könnyű a szárnyvitorlákat.

Annyira nem, hogy nemcsak a Herceg, de maga Turkovics hajómester is felmászott az árbocra, hogy segítsen a tartórudak kiszabadításánál.

— Húzássá fel, Sir, a szárnyvitorlákat! — kérte az előző napon, még alkonyat előtt Klinkenberg.

Monostory meglepődött:

- Éjszakára?

— Nyugodtan. Ez a szél állandónak mutatkozik. Csak húzássá fel!

— Kérem, Sir, ahogy gondolja.

De a szél szeszélyes valami, és — mint a tájfun esetében is láttuk — erőssége, gyengülése gyors változásoknak van kitéve.

Amikor Monostory úgy látta, hogy a félhátszél erőssége fokozódik, helyesen cselekedett a szárnyvitorlák bevonásával.

Éppen azt akarta kiáltani a hágószálon felfelé törtető Turkovics után, hogy gyorsítani a leszerelést...

... amikor váratlanul kibontakoztak egy dzsunka körvonalai!

A dzsunka előárbooa szokás szerint alacsony volt, a mögötte levő (nevezzük főárbocnak) igen magas. Gigantikus denevérnek hatott, ahogy közeledett, és látható lett a hald nélküli tengeri éjszakán.

A helyzet meglepő, váratlan s így ijesztő is volt.

A kínai hajó az oldalfutással a klipper útját keresztezte.

A szél alatti oldalon otromba fekete foltok tűntek fel: a Paracel-zátonyok legszélső tagjai, tele dombocskáknak beillő sziklákkal.

A hatalmas dzsunka mögött, mint a vadlibák raja, de a klipper útirányára párhuzamosan, több dzsunka körvonalai váltak láthatóvá. Ha tehát a klipper ugyanígy folytatja útját, akikor nem kerülheti el az összeütközést — ha a dzsun-kák is ezt akarják. Fölényes többségükkel nyugodtan megtámadhatták és legyőzhették a klippert.

A Taitsing két tűz közé került.

Balról a Paracel-szigetek félelmetes zátonyai, jobbról — mint hajósnyelven mondani szokták, „nelsoni" formációban — hajórajnak beillő dzsunkasor! A Taitsing számára más helyzet nem adódott, mint folytatni az utat, bírva abban, hogy békés hajósokkal, a Fülöp-szigetekről érkező kínai kereskedőkkel találkoztak.

Fordulni nem lehetett, erre nem jutott sem hely, sem idő. A még leszereletlen szárnyvitorláikkal a fordulás egyértelmű lett volna a keresztrudak szétroppantásával.

Maradt a végső, egyetlen eset: „rápréselni" a zátonyokra, és elcsúszni a dzsunkák előtt, ha azok veszélyt jelenthetnek.

— Turkovics, a fegyverekhez! — kiáltotta Monostory, de a parancs kiadásának pillanatában tudta: ennél értelmetlenebb parancsot bajosan adhatott ki.

Öt-hat fegyveres ember hét-nyolc, tíz-tizenöt dzsunka esetleg több száz fegyveresével szemben teljesen tehetetlen.

Ráadásul a legények az árbocokon voltak, s ilyen esetben nem a percek, de a pillanatok is számítanak.

Maradt tehát a reménykedés: nincs ok semmi pánikra, a dzsunkák kitérnek a klipper elől.

Turkovics, a Herceg, Merbabu, a csónakmester, akik elsőnek ugrottak le a hágószálakról, rohantak a puskákhoz. A többiek azon mesterkedtek, hogy minél előbb lejöjjenek.

A kormánynál tehetetlenül bámult a két kínai, Ah King és Mao Ta-ko. Dermedten kapaszkodtak a kerékbe, várták a kapitány további utasítását. Régi, kipróbált kormányosok közé tartoztak (a világ legjobb folyami és tengerparti kormányosai, révkalauzai a kínaiak), és tudták, hogy aki a kereket forgatja, annak csak egy a kötelessége: a kapitányi vagy az elsőtiszti parancs gyors végrehajtása. Ah King és Mao Ta-ko jó kormányos volt; hogy dermedten kapaszkodtak a kerékbe, annak egyszerű oka volt: sejtették, kikkel találkoztak.

Monostory azokban a pillanatokban még reménykedett, egészen addig, amikor melléje ugrott Merbabu csónakmester, megragadta kapitánya karját, és fülébe ordította:

- Lenni rablók, tuán, vigyázz!

Minden olyan gyorsan pergett, mint ahogyan széllel szalad a hajó, vagy a rohanó sellőn átszáguld a csónak.

Monostory tudta: arra sem idő, sem mód nincsen, hogy alarmírozza Klinkenberg kapitányt, Porkolábot és Bumpust, aki most már első tiszt volt, valamint a többieket.

— Tuán, vigyázz! — üvöltötte a Herceg is, aki lekapott a fegyverállványról egy puskát, és a főhajó magas mellvédjéhez térdelt.

Olyan közel került a hatalmas dzsunka, hogy a fedélzetén az éjfél utáni időben is minden jól látszott. A kormánynál és a fedélzeten, a két árboc között egy-egy hatalmas méretű, színes lampionpapírral burkolt lámpa világított. A dzsunkákat, akár öt árbocuk van, és ha ezer tonnásak is, kormányrúddal irányítják. A rudat — a szél és a tenger nagy ellennyomása miatt — többen fogják. Most rajtuk kívül mindössze egy ember látszott a fedélzeten.

Monostory szinte megbabonázva figyelte ezt az alakot.

Fekete selyemruhát viselt, fehér sarut, fekete fátyol fedte el az arcát, amit a fekete mandarinkalaphoz erősítettek. A mandarinkalap csúcsán több ékkőből készített diadémcsoport ragyogott.

A magányos alak mellén összekulcsolt karral állt, s mereven a klipperre bámult. Magas ember volt, közel két méter lehetett.

A látvány regényes, ijesztő és hátborzongató volt.

A középkor hóhérai álltak így, összefont karral, csuklyában, talpig feketében, álarcosán a vesztőhely előtt.

A dzsunka elején két-két régies készítésű rézágyú hirdette, hogy a hajó éppenséggel nem tartozik a békés kereskedőhajók közé.

Monostory önkéntelenül felemelte tekintetét az árbocok csúcsára.

Az első árbocon fekete lobogó lengett, a másikon jóval világosabb, hosszan hátranyúló zászló.

A Fekete Pirátok tengernagyi hajójának lobogói: a félholdas fekete zászló és a „felségjelvény", az aranyhal!

Semmi kétség, hogy aki a fedélzeten áll, nem más, mint maga a félelmetes Lin Kuo-keng admirális, a Gyöngyfolyó Aranyhala.

Monostory dermedtsége, amit a dzsunkák váratlan felbukkanása, de még inkább Lin admirális megpillantása okozott, pontosan annyi ideig tartott, mint amennyi ideig tízig számolunk.

A hatalmas vezérdzsunka a klipper mellé kanyarodott. Ha Monostorynak most ideje lett volna, akkor joggal felkiált, elragadtatással: a Fekete Pirátok értik a dolgukat!

A gyékény vitorlák egy jottányit nem lebbentek meg, a dzsunka nemhogy vesztett volna sebességéből, de növelte azt; a hirtelen manőver révén a közelség annyira megnőtt, hogy a dzsunka és a klipper egymás mellé sodródott.

Valamikor ez a helyzet ideális állapotnak számított a csáklyázásra.

De a vezérdzsunkán senki nem töltött fegyvert, nem látszottak támadásra váró tengeri rablók, az ágyúk csöve üresen tátongott, egyetlen tüzér nem állt mellettük.

Ugyanezt a műveletet hajtották végre a „vadlibasor” dzsunkái is.

Teljes lett a „nelsoni formáció"!

A klipper megbénult. Jobbra nem kanyarodhatott, ott sorakoztak a Fekete Pirátok hajói. Balra nem fordulhatott, mert ott várták a Paracel-szigetek szirtjei. Visszakanyarodásról szó sem lehetett.

Kit lehetett felelőssé tenni a váratlan helyzetért?

Mata Harit, a Nap Szemét?

Vagy Monostory Balázst, aki sok nehéz helyzetben volt már, az Implacabiléval éppen úgy, mint Kucsuk basa hajójával, a Szultán Szelimmel, de így még sohasem járt?

A meglepetés mellett a szégyen mart a szívébe.

Mit szól majd Klinkenberg vagy Mah úr, aki éppen arra figyelmeztette kapitányait: a legnagyobb óvatosság a Fekete Pirátok miatt!

— Különösen vigyázzon, Sir, ha a Paracel-szigetek közelébe jutottunk! — intette este Klinkenberg, aki hajóján, bizalmasai előtt is betartotta a változást: ő hajótulajdonos, a hajót az új, kapitány, Tahar bej, magyar származású török tiszt vezeti.

— Természetsen vigyázunk, Sir — bólintott magabiztosan Monostory, amikor átvette Bumpustól az éjszakai szolgálatot, és elköszönt a kabinjába távozó Klinkenbergtől. — Mata Harit az előárboc felső terebjére küldöm.

— Helyes — bólintott Klinkenberg —, legyünk nagyon óvatosak.

Mégis belefutottak a Fekete Pirátok csapdájába!

A dzsunka orránál képződött burvány felvágódott a klipper habfedélzetére. A klipper által feltúrt hullámok végigvágtak a dzsunka szél alatti oldalán.

Nemhogy hang-, de szinte kéztávolságba kerültek!

Turkovics állához szorított puskával a mellvédnél térdelt, s utasításra várt.

Volt elég része a Novara fregatton fegyverforgatásban, tudta, mit kellene tenni.

Az éjszakai őrség többi embere is lekúszott már az árbocokról, és a hajómester mellé térdelt.

Várták a parancsot.

A dzsunka annyira közel húzott el, hogy ha kiengedi vitorláit, akkor a gyékényt feszítő, derékvastagságú bambusz-rúd rávág a klipper árbocmerevítőire.

Az álarcos fekete alak mellén fényesség csillant. Monostory meglátta: vert aranyból készített hal díszítette az egyébként komor öltözéket.

Bizony Lin állt előtte, ő maga!

Most érkezett el az a pillanat, hogy — ha akar — a dzsunkának támadnia kell.

Ilyenkor szoktak rejtekeikből előtörni a tengeri rablók, ilyenkor szokott a támadó dzsunka nekisimulni a megtámadott hajónak, hogy elfoglalja, legyőzze egyetlen harapással, mint a tigris az áldozatát.

A támadás helyett mindössze annyi történt, hogy Lin lábai alól előkászálódott egy derékig meztelen, fejkendős matróz, valamit meglóbált a levegőben, s elhajította.

Monostory hallotta a koppanást, de tekintetét nem vette le sem az álarcosról, sem a dzsunkáról, hogy ha kell, védekezzék, sortüzet rendeljen, és ezzel riadóztassa az éjszaka pihenőket.

A dzsunka elrohant a klipper mellett.

A kormányrudat tartó fickók valahogy értelmetlenül bámultak át a klipperre: a lámpa világánál látszott, mennyire nem értik, gazdájuk miért nem rendelte el a támadást.

Egyetlen lövés sem hallatszott, sem dárda, sem hajítókő nem csapódott át.

A vezérhajó főárbocán büszkén lengett az aranyhal. A többi hajón csak a fekete lobogót pattogtatta a szél.

Mindez percekig tartott, mintha nem is valóság lett volna.

Végül már csak a hajók lámpái látszottak, majd azok is eltűntek.

Turkovics és á többiek, mintha egy láthatatlan kéz elvarázsolta volna őket, rendületlenül a hullámvéd mögött térdeltek.

— Lin volt bizony, Sir, szinte nem hittem a szememnek! — harsogta Monostory fülébe Klinkenberg, aki kapitánya mögött állt, maga is elhűlve a látványtól, de azért nem veszítve el derűjét sem. — Már a torkomon éreztem a kést, Sir! És ön hogyan érezte magát?

Monostory lehajolt.

Felemelt egy fémhalat, ami, azonnal elárulta titkát. Rézből készült, selyemszalaggal kötötték át.

Csak ki kellett nyitni, s benne ott volt a posta: Lin üzenete.

— Jöjjön, Sir, a kabinba, a dolog kezd érdekes lenni — nevetett Klinkenberg, ahogy kinyitották a rézhalat, és belőle kihullt egy pergamentekercs, kínai írással és kisebb papír, európai írással, feltehetőleg a kínai szöveg fordítása.

— Jöjjön, Sir — ismételte Klinkenberg —, vissza már nem fordulhatnak. Fenemód nyugtalanít, mit akarnak ezzel a halacskával! Csak azt nem értem, hogyan tudták, hogy erre jövünk, és mikor érkezünk a Paracelek közelébe. De hát Lin a meglepetések embere, mint azt máris bebizonyította.

A parancsnoki kabin lámpája mellett nem volt nehéz kisilabizálni az angol szöveg betűit. (Annál szebben készült el a kínai szöveg pergamenre írt betűábráinak sora.)

 

Tiszteletre méltó Kapitány!

 

Élj tízezer évig, ezt kívánja neked Lin admirális, a Gyöngyfolyó Aranyhala, ha hallgatsz a szavára. Élj tízezer évig tehát! Tudd meg, hatalmunk messzire elér. Fekete Pirátoknak hívnak minket, nevünk rettegett a szárazon és a tengeren. A vezérük én vagyok, lecsapok mindenkire, aki utamba áll. Hatalmam nagy, ütéseim rettenetesek. Tudnod kell, hogy így van. Felszólítalak, ne menj Fucsouba, kerüld el Pagodát. Fordulj vissza, mert így akarom! Ha nem teljesíted kérésemet, összezúzlak hajóddal együtt. Elérlek, bárhová mégy, és bármely úton! Gondold meg tehát, mi a helyes. Az aranyhal a nyomodba szegődik, s végül bekap, mint a cápa a kisebb halat. Ezért intelek, mint látod, jóakaratúlag, idejében, mert barátja vagy egy tiszteletre méltó kínainak, akit még én is becsülök. Ezt üzeni neked a Fekete Pirátok vezére, akit a Gyöngyfolyó Aranyhalának is neveznek.

 

Klinkenberg Monostoryra, Monostory Klingenbergre nézett.

— Szabályos ultimátum — nevetett Klinkenberg, és a kabinajtón át kitekintett az éjszakába. — Kemény fickó ez a Lin, de udvarias is, istenemre, udvarias!

— Mit teszünk, Sir? Klinkenberg felkacagott:

— Esküszöm, nem fordulok vissza! Nincsen a világnak az a Linje, aki miatt én megváltoztatnám a hajó útját! Csak azt tudnám, miért fontos Linnek, hogy elkerüljük Pagodát!

Monostory elmerülve tartotta kezében a papírlapot. Rövid idő alatt ez a harmadik levél, ami váratlanul pottyan le a kalandok titokzatos tárházából. Az első gyökeresen beleszólt az életébe, a második a múltjából egy szép, mégis fájó emléket elevenített fel... és a harmadik?

Ki tudja, mit rejt Lin admirális üzenete az elkövetkező hetek, hónapok számára...

— Miért fontos Linnék, hogy elkerüljük Pagodát? — folytatta Klinkenberg gondolatát Monostory, most már a kabin küszöbén. — Miért, Sir? Valahogy az az érzésem, Hudsont kell a dolgok mögött keresni.

A fedélzeti lámpa rőt fénye rávilágított az angol szakállas, derűs arcára.

— Hudsonről sok mindent feltételezek — nevetett. — Lin-ről is, de azt már nem, hogy Hudsont választaná társnak!

— És ha mégis, Sir?

— Akkor pokolian csalódtam a Fekete Pirátokban! — derült Klinkenberg.

A beszélgetés hirtelen megszakadt. Turkovics állt Monostory elé.

— Irány marad? — kérdezte.

— Marad. Észak, de lehet egy fokkal észak-északkeletre.

— Parancsára! Észak-északkelet.

— Lee oldal szárnyvitorláit vonják be, erre már nem jutott idő. A szél erősödik, így is haladunk tizenkét csomóval.

— Szárny vitorlákat bevonjuk.

— Mata Hari az árbocra, Herceg a hajóorrba!

— Parancsára!

Turkovics tisztelgett, felrohant a kormányállásra, hogy megmutassa a tájolón a klipper haladási irányát.

— Szégyellem magamat, Sir, kegyetlenül szégyellem! — dadogta Monostory, amikor kiléptek a fedélzetre.

Klinkenberg kedélyes nevetése volt a válasz.

— Fő, hogy a bőrünkben vagyunk! Se a hajónak nem történt baja, se nekünk. Valójában hihetetlen! Ha elmondjuk majd Pagodában, nem hisznek a szavunknak... de itt a hal és az üzenet, amitől más ember megijedne. Mi nem ijedünk meg!

— Talán a legokosabb az lenne, ha egy szót se szólnánk, Sir.

— Igaza van, kapitány. Mindenesetre büszkék lehetünk: láttuk Lint teljes valójában, és ha legközelebb találkozunk, ismerősként üdvözölhetjük. Megint csak azt mondom, becsületes fickó, hogy figyelmeztetett. Még barátomat, Mah urat is emlegette, mint akit tisztel. De mi az érdeke, hogy elkerüljük Pagodát?

— Mint minden, ez is kiderül egyszer, Sir — vont vállat Monostory. — Nagy a gyanúm, hogy nekem lesz igazam.

— Többre becsülöm Lint.

Elhallgattak.

A klipper egyenletes tempóban haladt észak-északkeletnek.

Jóval elmúlt már éjfél. Minden a megszokott kerékvágásban folyt tovább, ami jellemzője éjszaka idején a fedélzeti életnek. Árnyak másztak a szél alatti oldal kötélhágcsóin, hogy bevonják a szárnyvitorlákat. Mata Hari lekiáltott az előárbocról, a szél zúgása és a hajó sustorgása miatt hangtölcsért használva:

— Lenni minden rendben!

A Szextáns csillagképe élesen ragyogott, az Orion tündökölt, valahogy úgy, mint a mi égboltunkon — hajnalt előzve — a Venus.

Mintha semmi se történt volna.

A Taitsing klipper egyenletes tempóban úszott északészakkeletnek.

A Paracel-szigetek zátonyai ugyanúgy eltűntek a távolban, mint előzőleg Lin admirális kalózhajói.

Egyhangú morajlással gördültek tovább a Dél-kínaitenger hullámai.

ÖTÖDIK FEJEZET

 

Hej, kapitányok! — Rikozoff mester tudománya. — Tim Roggers, az aggastyán fenegyerek. — Apály és dagály. — Tim apó kabinjában. — Felbukkan Hudson klipperje. — Egy teakereskedő a fedélzeten. — Monostory megdöbbenése. — Idegen ember az éjszakában. — Átkutatják a hajót. — Lin admirális újabb ultimátuma, — Ember a vízben!

 

Hej, kapitányok!

Ha láttátok volna őket, a nyolcszázas évek nagy hajósait, a klipperek, briggek, barkók, navék, snow-k, postahajók, a háromárbocos bálnavadászhajók kapitányait a londoni híres Lloyd-kávéházban, Portsmouth „Aranyhorgony"-ában, Bristolban a Hartlendnél, a glasgow-i Clyde felső révénél, Mory Firth kocsmájában vagy még inkább a messze Keleten, Pagoda „Sárkányfej "-ében, a világ legkülönösebb lebujában, amit egy okos orosz, bizonyos Rikozoff létesített és tartott fenn, ámulatára és csodálatára talán még a kínai császárnak is!

Ha láttátok volna őket!

Időseket és fiatalokat, áll alatti norvégszakállal, pofaszakállal, bozontos szakállal, amerikai Lincoln-szakállal, Tegethoff-szakállal, bajusszal vagy bajusz nélkül, de mindig szakállal. Voltak közöttük matrózokból, hajómesterekből kivált, regénybe illő hajóstetteket végrehajtó kapitányok, voltak „finomabb kiadású", tisztiiskolát végzett vagy Klinkenberg és Hudson módjára a flottából elköszönt kapitányok, sokféle sorsok, sokféle életek, de egyben megegyeztek: java részben mind elsőrangú értői voltak a tengereknek és a hajóknak.

Ezek a kapitányok vadászták a bálnát, óceánokról óceánokra űzve, de behatoltak a Dél és az Észak jégbirodalmába is, keresve az átjárókat, a Dél és az Észak mágneses pólusait, szigeteket, szárazföldeket, harcolva az ismeretlennel, hogy ismerőssé tegyék. Ezek a kapitányok igyekeztek legyőzni időjárást, vihart, telet, trópusi szélcsendet, hogy összeköttetést teremtsenek a kontinensek között mint postahajósok vagy áruszállítók, de ugyanakkor egyik szemük mindig a felfedeznivalót kutatta, tengeren, tengerpartokon, óriási folyamok torkolatában, emberszemtől nem látott vízi birodalmaidban. Otthonukat, családjukat évekig nem látták, hazai földet, kikötőt évekig nem tapodott a lábuk. Nem eggyel megtörtént, hogy hazatértük alkalmával az utcán játszó gyerek nem ismerte meg az apját, de az apa sem a fiát vagy a lányát. A tenger hívta, szólította el őket, a tengerészet lovagkorának ezeket a marcona híveit, akik lelkesítőleg hatottak a világ minden tengerésznemzetére, franciákra, oroszokra, németekre, olaszokra, norvégekre, példát mutatva helytállásból, versenyre híva minden hasonlót a szél és a hullám birodalmában. Hej, kapitányok! — énekelte a klipperesek ismeretlen nótaszerzője.

 

Hej, kapitányok,

vasöklű káromkodők,

istennel, emberrel perbe szálló

klipperzsiványok,

széllel, matrózzal viaskodók!

Hej, kapitányok,

rólatok dalolnák majd

századok múlva fiúk és lányok,

hej, kapitányok,

csodákat teremtő

klipperzsiványok!

 

Rikozoff „Sárkány fej "-ében ilyen kapitányokat láthatott az, aki rálépett a mulató pallójára.

Hogy Pjotr Ivanovics Rikozoff mulatóját pallón lehetett megközelíteni, annak egyszerű oka volt: a mulató otthona nem épület, hanem két egymás mellé erősített, jól megtermett dzsunka volt.

A Min folyón is, mint Kína annyi folyamán és taván, a pagodai révben éppen úgy, mint néhány kilométerrel feljebb, Fucsou partjainál, több száz házcsónak és bárkacsónak horgonyzott, nem okozott tehát nagy meglepetést, hogy a Pagodában letelepedett orosz hajós kivénült dzsunkákon ütötte fel duhajdáját.

A dzsunkák megmaradt két főárboca között hihetetlenül nagy, festett vászonból készült sárkányfejet lengetett a tengeri szél. Aki est idején, holdfényben először látta, méltán megijedhetett.

Az első dzsunka belső helyiségeit ivónak alakították át, ahol a világ minden italféleségét meg lehetett kapni. Itt tanyáztak az európai és amerikai hajók tengerészei, altisztek, matrózok, kapitányok. A kapitányok találkozóhelye természetesen elvált a többiekétől, a kormányfedélzet alatt lehetett megtalálni, neve is volt: Kastély. Aki a Kastélyba belépett, annak nemcsak tekintélye volt, de pénz is jócskán csörgött a zsebében. Rikozoff nem mérte olcsón sem az italt, sem az ételt.

A második dzsunka — a tulajdonos szerint — volt a „Sárkányfej" tulajdonképpeni eltartója. Fucsou minden tehetős polgára, nagykereskedője, városi tisztségviselője ide járt ópiumot szívni. A Pagoda sziget melletti kis öblöcskéből apró csónakok hozták az ópiummámor híveit a „Sárkányfej" kettes számú dzsunkájára, a tiltott, de mégis megengedett ópiumtanyára. Ugyanezek a samponok szállították azután vissza az öbölbe vagy egészen fel Fucsouba a mámor hazatérő híveit.

Ez az „üzem" télen-nyáron működött. Az első dzsunka csakis néhány hónapig, amíg európai vagy amerikai hajók horgonyoztak Pagodában, főleg a tea miatt, aminek Fucsou volt a legfőbb kiviteli helye, másodsorban a bálnavadászok jóvoltából, akik ide tértek a sárga-tengeri kalandozások után egy-két heti pihenőre.

Miért volt éppen Rikozoff dzsunkamulatója a tengerészek pagodai tanyája? Azért, mert az élelmes Rizokoff kicsiben ugyanazt tette a Min folyó mellett, amit London városában a híres Lloyd-kávéház tulajdonosa. Rikozoff közvetítette a tengerészek postáját, bármilyen üzenetet nála lehetett hagyni, a jövők-menők közlései alapján tájékoztatást adott az ázsiai tengereken tartózkodó vagy onnan távozó, érkező hajókról, ő tartotta számon Kína teatermését, de azzal is törődött, hogy a legjobb teaszállítmányok kötései nála valósuljanak meg. A bárkamulató tulajdonosának figyelme mindenre kiterjedt. Az ázsiai tengereken vitorlázó hajók (majd később a gőzhajók is) nevét és valószínű tartózkodási helyét bárki leolvashatta a Szalonnak nevezett bárhelyiség főfaláról.

Itt egy ügyesen szerkesztett, méreteiben is meglepő tábla tudatta a nézővel, hol, melyik tengerrészen, Japán és Kamcsatka partjainál, Kína kikötőiben, a Fülöp-szigeteknél, Indokína szigeteinél vagy a Molukkáknál, Borneo, Jáva, Szumátra, a Maláj föld tájain tartózkodik X. vagy Y. hajó.

Ezt a táblát maga a szakállas óriás, Ríkozoff mulatótulajdonos kezelte.

Néhány év alatt, hogy letelepedett a pagodai öbölben, valóságos szervezetét építette ki a hírközlésnek, de a hírek továbbításának is. Ha valaki, akár ha egyszerű tengerész volt az illető, beállított a „Sárkányfej" fedélzetére, számíthatott arra, hogy a következő percekben melléje telepszik a tulajdonos, és faggatni kezdi:

— Merre jártál, barátocskám, milyen hajón jöttél, galambom, milyen hajókkal találkoztál, aranyosom?

Az adatok azután felkerültek a táblára, amit Rikozoff így ejtett ki, ünnepélyes meghatódással:

— A tábla mindent tud, galambocskám!

Ezek után az sem csoda, hogy a Fucsou tearakományait Európába szállító s a Pagoda—Londondokk versenyben részt vevő klipperek kapitányai, tisztjei és legénysége főhadiszállását Rikozoff dzsunkáin találta meg.

Rengeteg pompás hír cserélt itt gazdát, régen nem látott cimborák találkoztak, itt kerültek megvitatásra a verseny lehetőségei, itt igyekezett egyik kapitány a másiktól megtudni a „titkokat", ide érkeztek a jelentések arról, melyik kapitányt és hajóját tartják a távoli Angliában a legesélyesebbnek, tehát melyik hajóra tették eddig a legtöbb „tikettet", „oddsot", mai nyelvünkön mondva, ki az a boldog hajótulajdonos, aki eldicsekedhet: a legtöbb totószelvény az ő hajóját tette meg.

Hej kapitányok!

Köztük a legelső Tim Roggers, a „tenger csodája", az „aggastyán fenegyerek", az „élő tengeri szent" — a klipperesek korelnöke, de talán minden akkori vitorláskapitány korelnöke: nyolcvanhét éves parancsnoka az Ariel nevű klippernek.

Minden szabad idejét a Kastélyban töltötte Tim Roggers, aki nemcsak korával dicsekedhetett, de elmondhatta, bátyja annak a Jack Roggersnek, akinél több elefántot senki nem lőtt még le Ceylon szigetén (1550-nél többet!), ráadásul két elefántot egyetlen lövéssel! Jack Roggersról a csodálat hangján beszéltek az emberek, akárcsak bátyjáról, Tim Roggersról. Jack Roggers hosszas vadászpályafutása alatt egyetlenegyszer került életveszélybe, de akkor igazán! 1844-ben Neverre-Elyánál halálra tiporta egy elefánt.

— Ezért lettem inkább klipperhajós, semmint elefántvadász — mondogatta derűsen Tim Roggers. — Pedig az apám is az volt, elefántcsontgyűjtő, és azt akarta, hogy Jackkel együtt vegyük át az örökségét. De én hajós lettem, így talán megérem a százötvenedik évemet!

Mindenesetre biztatóan haladt a századik év felé Tim Roggers: nyolcvanhetedik évében még nem tétovázott, ha a főárboc második terebjére kellett felmászni, hogy ellenőrizze az árbocőrt, akiben Tim Roggers soha nem bízott meg.

— Szeretem tudni, mi történik ott a magasban — jelentette ki a Kastély hallgatósága előtt. — Csak abban hiszek, amit látok. Meg azután nem is árt egy kis testmozgás, ha már az ember közel került a századik évéhez. Nem így van, fickók?

Hát ilyen ember volt a teaklipperesek legidősebb kapitánya, de nagyjából ilyen mindegyik, akiket vagy a pagodai révben horgonyzó klippereken, vagy Rikozoff bárkahajóján láthattunk.

Amikor a Taitsing horgonyt vetett a pagodai révben, már ott találta a verseny résztvevőit.

Nézzük csak végig a rév horgonyzóöblét. Egyik klipper a másik mellett, Kína egyik legfestőibb kikötőjében talált itt pompás menedéket. Ennyi klippert együtt legfeljebb a London-dokkban lehetett találni, de ennyi híres klippert együtt évente egyszer a Min folyó nagy kanyarulatában, Pagodában.

A Taitsing az Ada és az Ariel között kapott helyet. Az Arielen túl négy háromárbocos sorakozott: a Falcon, a Chinaman, a Fierry Cross, a Flying Spur. Mögöttük, tattal a hegyeknek és hajóorral a folyótorkolat felé, katonás rendben sorakoztak a Cutty Sark, a Taeping, a Serica, a Bolton klipperek.

Hangos hurrá, üdvrivalgás, sapkalengetés, integetés üdvözölte a Taitsingot, amikor a dagály segítségével megtette a néhány kilométeres utat a tengertől fel a folyón, Pagodáig, és ott a kínai révkalauz irányításával horgonyt vetett a két népszerű társa között.

— Halló, Taitsingi

— Halló, Ariel!

— Halló, Ada!

Régi klipperszokás szerint (és tegyük hozzá: haditengerészek szokása szerint) az árbocokra másztak fel a horgonyon álló hajók emberei, hogy onnan köszöntsék az újonnan jöttét.

— És a Black Prince? — nézett Klinkenbarg kapitány társára, amikor számba vették a révben horgonyzó hajókat.

— Igen, hol lehet a Black Prince, a Fekete Herceg? Sehol se látták.

— Amilyen nagyképű fickó Hudson — jelentette ki Klinkenberg —, talán felküzdötte magát Fucsouba, hogy rakodjon.

De a kínai révkalauz, aki a torkolat legkülső zátonyától vezette fel a pagodai horgonyállásig a klippert, mást mondott, amikor nála érdeklődtek:

— Prince itt járni, azután elmenni ki a tengerre.

— Mikor ment el?

 

A révkalauz az ujján mutatta:

— Hét napja, massa captain, hét napja.

Ez csak azért volt meglepő, mert a pagodai révbe befutó klipperek alig tíz-tizenkét nappal a start előtt nem szoktak horgonyt vonni és újból tengerre szállni.

— Hudson feladta talán a startot, és szó nélkül eltűnt? — kérdezte Monostory, némi reménykedéssel a hangjában.

Klinkenberg felkacagott:

— Feladta? Mit képzel?! Hudson nem ad fel semmit! Ő az az ember, aki életre-halálra küzd, különösen most, hogy megmutassa Klinkenbergnek, a flottából kigolyózott volt tiszttársnak, hogy különb legény ő mindenkinél! — Csendesen, elkomorodva hozzátette: — Igaz, én sem mondanék le, amikor tudom, hogy Hudson lesz a legnagyobb ellenfelünk. Végre szemben állunk egymással, mint annak idején annyiszor!

A találgatás, hogy a Black Prince, a Fekete Herceg hol lehet, miért hagyta el Pagodát, ezúttal abbamaradt. A horgonyra állás manővere, a kikötés száznyi eseménye megszakította a beszélgetést. Monostory a lelke mélyén örült annak, hogy az Ada és az Ariel között kaptak helyet, és hogy a Black Prince nem volt látható. Többször eszébe jutott: mi lesz, ha a Taitsing és Hudson hajója egymás mellé kerül? Ebben az esetben ugyanis, a klipperesek szabályai szerint, látogatást kell tennie a később érkező hajó parancsnokának a mellette álló két szélső hajón és a kapitányok „korelnökénél", ebben az esetben az agg Tim Roggersnál, aki — szerencsére — a szomszéd Ariel parancsnoka.

— Hahó, Klinki! — bömbölte a hófehér szakállú óriás. — Hahó! Hozott az Isten ide Pagodába! Hallom, beálltál rontani az esélyeinket!

A Taitsing, a még mindig hömpölygő dagály és a folyót övező hegyek között megszoruló szél segítségével, lassan bekanyarodott a két klipper közé.

— Hahó, Tim apó! — kiáltotta vissza Klinkenberg. — Tudod, látni akarom már végre, mire képes a Taitsing! Amikor még Min Rivernek hívták, nem sokat tudott, de átszereltem a kötélzetét, a vitorlákat, még a merülésen is változtattam. Nos, Tim apó, meglátjuk, kinek lesz igaza: nekem, aki hiszek a hajóban, vagy azoknak, akik azt vallják, hogy átszerelés csak kényszermegoldás?

— Meglátjuk, Klinki, meglátjuk! — harsogta vissza az öreg — Úgy érzem, rendes hajó!

— Én is annak látom. Egy óra múlva ott leszünk nálad, apó!

— Várunk, Klinki, gyere'

A Taitsing legénysége teljes figyelemmel hajtotta végre a horgonyvetést. A Min folyó, mint minden tengerbe ömlő és dagályt-apályt hatóránként átélő folyó, nemcsak szeszélyes, de veszélyes is.

Senki nem tartott pihenőt a fedélzeten. Crane Bumpus mint első tiszt, Turkovics és Porkoláb Péter mint hajómesterek nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak Monostorynak, aki a kínai révkalauz utasításait hajtotta végre, de ezek az utasítások gyakran hajmeresztő kívánságokat jelentettek. Pagodában a Min, Fucsoutól törve lefelé, apálykor hömpölyögve vágtat a tengerbe. Dagálykor megfordul a helyzet: a hatalmas, hat méternél is nagyobb szintkülönbséget jelentő dagály valósággal törve-zúzva rohan visszafelé, át a pagodai réven, fel egészen Fucsouig, a teavárosig..

A hajók, átkelve a torkolat előtti, félelmetes zátonyon, ezt a dagályt használják ki, hogy feljussanak Pagodáig, a védett révbe, ahol nyugodtan rakodhatnak, és felvehetik Európa részére a nagy értéket, kincset jelentő tearakományt.

A vitorlást csak akkor érheti baj, ha vagy ellenszél okoz akadályt, vagy a hátszél gyenge, vagy a révkalauz ügyetlen, és nem elégséges a dagályidő Pagodáig, a lehorgonyzásig.

A Taitsing majdnem így járt. Amikor elkanyarodott az Ariel mellett, hogy elfoglalja helyét, szemmel láthatólag süllyedni kezdett a víz.

— Jönni apadás, captain, jönni apadás, sietni captain, sietni! A pagodai révkalauz elvesztette a fejét, Monostory nem. A Taitsingnak. végül nem volt oka a szégyenkezésre, úgy állt horgonyra; pedig hát vizsla szemek figyelték az újonnan jöttét.

Régi tengerészmondás, hogy a kapitány és tisztjei nem menet közben, de kikötéskor vizsgáznak jelesre vagy — elégtelenre.

A Taitsing vizsgázott.

Mondta is Tim apó, amikor Klinkenberg és Monostory átment a szomszéd klipperre:

— Rendes kikötés volt, Klinki, fiam, igen rendes! Sokat adok a kikötésre. Ha MacDonald a Sericával úgy kötne ki, mint az előbb a Taitsing, akkor MacDonaldet többre becsülném, pedig máskülönben kitűnő tengerész, de mégis rendetlen fickó: úgy köt ki, mint a rizsbortól megrészegült halász a pagodai Cápa faluból!

Áradt az öregből a szó.

Érezhette, hogy Monostory csodálkozik a tengerésznél szokatlan szóbőségen, mert hozzá fordult:

— Ilyen fecsegő vén kópét még nem láttál, igaz-e, barátom? De hát nekem mindent szabad, a nagyapád apja lehetnék. Én mindenkit fiamnak szólítok, vén vagyok, mint a tenger, de ugyanolyan fiatal is!

Kinyitotta az Ariel parancsnoki kabinját, ami nem a megszokott helyen, a felépítmény elején volt, hanem — akár a fregattokon a régi időben — a kormányállás alatt, a taton.

Monostory eltátotta a száját: valóságos terembe léptek.

— Na, fiacskám, bámulsz, mi? Hát így élek a hajómon, ami nem az enyém, de az egyik öcsémé, így él itt Tim Roggers, a kapitány!

Legalább öt méter mélységű volt a kabin, és ugyanakkor elfoglalta a hajó teljes szélességét. Teremnek is beillett, nem parancsnoki kabinnak.

— Hallom, török vagy, fiacskám — simogatta pátriárkaszakállát Tim Roggers, amikor leültek az asztalhoz, aminek a közepe tele volt rakva mindenféle italt tartalmazó üvegekkel, süteményes tálakkal. — Szeretem a törököket, ismerek is jó néhányat közülük. Jó hajósok. Ha Klinki átadta a helyét neked, akkor te is jó hajós vagy, fiacskám! De hát nézz csak körül, ilyesmit klipperen úgyse láttál. Tudod, sokat adok a külsőre, márpedig engem legalább altengernagyi rang illetne meg, hát úgy is élek, mint egy altengernagy. Hé, Joe, whiskyt az uraknak, de ízibe!

A megszólított Joe nem volt más, mint a klipper egyik néger matróza. Az Ariel parancsnoka ugyanis híres volt arról, hogy javarészt néger matrózokat foglalkoztatott.

— Ha én ezeknek azt mondom: „Fickók, irány a pokol!" — akkor gondolkodás nélkül követnek — büszkélkedett az aggastyán. — Te, Klinki, a kínaiakra meg a jávaiakra esküszöl Én a négerekre. Mások a vegyeskereskedésre: mindenféle, fehér csirkefogóra. Mint Hudson is...

— Az ám, apó, Hudson! — csapott közbe Klinkenberg. — Hová lett? Singapore-t két héttel előttünk hagyta el.

Az öreg elgondolkozva simogatta szakáilát. Látszott az arcán, hogy szólna is, nem is. Hunyorítva felnézett, majd az italt kóstolgatta.

A kabin ablakán keresztül látszott a pagodai öböl csodás tája, az öblöt karéjozó hegyek és a sziget, aminek a közepén ott állt a hétemeletes, karcsú pagoda, a régi kínai építészet egyik ékessége. Erről és még hét kisebb társáról nevezték el a Min folyó deltájának kikötőtelepét, Fucsou város fő kikötőjét Pagodának.

— Tudod, Klinki — dünnyögte az öreg —, tudod, úgy vagyok ezzel a Hudsonnel, hogy nem szeretem. Nekem az ilyen puccos fickók sehogyan sem mennek! Klipperhajós, és kardot hord! Meg a felesége is vele van. Klinki, miféle tengerész az ilyen?! — Nagyot csapott az asztalra: — Nem tetszik nekem! Rebesgetik, hogy a két évvel ezelőtti versenyben Graveson hajóját ő süllyesztette el. Tény, hogy Graveson volt a legnagyobb ellenfél, tény, hogy végül Hudson nyerte meg a versenyt, tény, hogy utoljára a Black Prince látta Graveson klipperét, de azért ekkora gyalázatot nem tételezek fel Hudsonről, Klinki fiam! Más mindent igen! — Az öreg komoran körülnézett. — Kérdezted, hol a Black Prince. Két nappal ezelőtt horgonyt vont és eltűnt! Még csak azt se mondta nekünk, többi klipperesnek, hogy csirió! A hajnali apállyal elkanalazott, fiacskám. Klinkenberg közbeszólt:

— Mikor indulunk, apó?

— Június másodikán. Addigra mindenki felrakodik. Mi ma kapjuk a teát. Elintézted az árut?

— Még Singapore-ban. Mah teakereskedő az ügynököm.

— Mah? . .. Mah? ... — találgatta az öreg. — Ismerem?

— Singapore legnagyobb teakereskedője.

— Értem. Akkor onnan tudom a nevét. — Töltött a poharakba. Széles, derűs szívélyességgel mutatott az italra: — Igyatok, fiúk! Igaz, te török vagy, talán nem is szabad az ilyesmi. De itt nem árul el senki. Itt ihatsz! Mondjátok, simán jöttetek fel Singapore-tól?

Klinkenberg elmosolyodott, majd csak annyit mondott:

— Simán, apó. Pompás négyes-ötös széllel, összesen négy hajóval találkoztunk, azokkal is Hong Kong és Kanton előtt. Formoza és a kínai part közötti dzsunkákkal.

— Hallottátok a Gladiátor esetét? — kérdezte az öreg kapitány.

— Hallottuk. A Fekete Pirátokat gyanúsítják.

— Nemcsak gyanúsítják, biztos. Megtalálták a hajón az aranyhalat. Nem szeretnék az Ariel fedélzetén egy ilyen aranyhalat találni!

Nevettek.

— Mindenesetre igyekezzünk a kínai vizeken együtt hajózni — jelentette ki Tim Roggers. — Mindegyik hajón van egy-két ágyú, puska bőven. Ezért még összehívom a kapitányokat.

— De csak akkor, ha Hudson megjön — mondta nyomatékosan Klinkenberg. — És megjön?

Az öreg elmélázva kinézett a mögötte levő tatablakon. Kimutatott a távolba, a folyónak ama szurdokára, amerre már a tengert lehetett sejteni.

— Ott jön!

Keleti széllel, a dagály segítségével, teljes vitorlázattal, a szárnyvitorlákat is felszerelve közeledett a pagodai rév felé a Black Prince, a Fekete Herceg.

Valószínűtlenül szép látvány volt az érkező klipper, kékes és harsogóan zöld, folyópartig érő hegyek között, a Min vörös hullámain. Mert a Min folyó vize dagálykor, a felkavart fenék iszapja miatt, vörös színű volt.

— Mi pedig megyünk, apó — állt fel az asztaltól Klinkenberg és társa, Tahar bej kapitány. — Sok a teendőnk a hajón.

— De a Kastélyban találkozunk?

— Természetesen, apó.

— Köszönöm, hogy még le se szereltetek, máris eljöttetek.

— Sokra tartunk, apó, becsüllek!

— Tudom, Klinki, én is téged. Kezet fogtak.

— Tehát június másodikán start, fiúk!

— Nem felejtjük el, apó!

Alig néhány evezőcsapás kellett csak a Taitsing csónakmesterének, Merbabunak, amíg egyik klippertől a másikig átvitte kapitányait, de Monostory nem állta meg, megszólalt:

— Hallotta, Sir, azt mondta Roggers kapitány, hogy négy nappal ezelőtt ment el a Black Prince, és íme, most már itt van! Mi az ön gyanúja?

Klinkenberg ezúttal nem nevetett. Lenyúlt a csónakpadról a vízbe, elkapott egy faágat, kiemelte, eldobta. Csak ezután mondta:

— Különös! Most, hogy megláttam a hajót, érzem: önnek lesz igaza, Sir. Hudson Lin embere. De miért?

— Egyszer talán még erre is feleletet kapunk.

— Igyekezzünk minél előbb megtudni mindent!

A fedélzeten Bumpus azzal fogadta őket, hogy a hajó túlsó oldalán egy sampan kötött ki. Megjött Fucsouból az a kereskedő, aki Mah úr utasítására a klipper teaszállítmányát néhány napon belül a hajóba rakatja.

— Helyes, hol a kereskedő?

Csillogó selyembe öltözött, igen hosszú copffal ékeskedő, vastag nemeztalpú cipőt és kerek, apró selyemsapkát viselő férfi állt a fedélzeten eléjük.

— Nagy tekintélyű Mah úr küldeni Cseng Sát. Lenni Cseng Sa Fucsouból.

Klinkenberg szeme felcsillant.

Cseng Sa! Ő volt akkortájt a kínai teakereskedelem legnagyobb alakja. Teája világmárkának számított, és a londoni befutáskor a rendes teaár kétszeresét is megadták, ha a teazsákokon ott ékeskedtek Cseng Sa ezüstös plombái.

Az emberiségnek híres üdítő itala, a tea, Kínából terjedt el az egész világra. Ma már az eszkimók is teát isznak. Legalább kétezer éves a tea kultúrája, amit a Kínában talált régi írásos emlékek bizonyítanak. Kína után Japánban terjedt el először, majd India következett; Európában gyógynövényként bukkant fel a világjáró hajósok jóvoltából, az 1400-as évek végén. Ettől kezdve a tea megkezdte hódító útját. A tea nem „fű", mint annyian mondják, hanem cserje, és gondosan nevelt, majd szárított, megfelelően sodrott, sőt illatosított levelei adják azt az üdítő italt, ami sok európai országban (Angliában, Oroszországban, a skandináv államokban) nemzeti itallá vált, akárcsak Kínában és Japánban.

Cseng Sa, a teaszállító és ültetvényes kereskedő megígérte Klinkenbergéknek, hogy néhány napon belül, de legkésőbb öt nap múlva megjelennek Fucsouból a bárkái, hogy átrakodjanak a klipperre.

— Mah úr kérése lenni szent, Cseng Sa lenni Mah úr tisztelője!

Tehát a szállítmány is biztosítva volt. Még csak érte se kellett menni, mint a legtöbb kapitánynak, akik ügynökségek nélkül dolgoztak. A nagy teakereskedő cégek, mint a Lipton, a Willis, a Dorman vagy a Champbell, már jó előre lekötötték egy-egy híresebb teavidék termését. Több a saját hajóját küldte Kínába, szállításra, versenyre, vagy ha nem volt, akkor bérelt hajót. Ilyen tulajdonnak számító vagy bérelt hajó volt a tizenkét versenyző közül az Ada, a Chinaman, a Bolton, a Cutty Sark¹, a Taeping és a Fierry Cross, tehát pontosan fele a versenyhajók létszámának.

— Hát akkor — dörzsölte a kezét Klinkenberg, amikor a kereskedő sampanján eltávozott — nem tehetünk mást, mint felkészülünk a versenyre. Átvizsgáljuk az összes köteleket, vitorlákat, és amit Singapore-ban nem tudtunk kijavítani, azt most még kijavítjuk.

Elhallgatott. A Black Prince alig fél kilométerre tőlük, az utolsó klippersor szélén horgonyt vetett.

— És szemmel tartjuk Hudsont — tette hozzá, mintegy folytatásként az előbbiekhez. — A Herceg a legügyesebb a fiúk között. Rábízzuk, tudja meg, hol járt a Black Prince. Minden hajón akad egy-egy fecsegő legény. A többi már az ő dolga.

Ebben maradtak. De máris megemlíthetjük, hogy a Herceg sikertelenül járt Hudson hajóján. Előbb a hajómestert kereste, hogy hallotta: híres cápavadász a mester (ami igaz is volt), kért tőle néhány tanácsot, főleg a Black Prince-en használt különleges cápahorgok készítési módjáról, majd elvegyült a legénység között. A klipper emberei a vitorlákat javították, köteleket fontak, de egy szó nem sok, annyit sem tudott kiszedni belőlük a négynapos távollétről.

— Hahó, cimbora, hát visszamentünk a tengerre, mert elvesztettük az egyik csónakot! — derült az egyik matróz, egy hosszú norvég. — A kapitány sokat ad a rendre, és nem hajigálja el az értékeket!

— Nem voltunk mi sehol sem, fickó! — vigyorgott egy megtermett izlandi. — Csak a torkolat előtt kószáltunk egy kicsit, hogy beigazgassuk az új vitorlákat. Tudod, fickó, mi a trimmelés?

— Tudni nem tudni — jelentette ki a Herceg, hogy minél butábbnak mutassa magát.

— Hát ez az, amit mondtam. Trimmelni annyi, mint a hajóhoz igazítani a vitorlákat. Tanuld meg, fickó, sokra mégy vele!

Fölényes, nagyképű kompánia szolgált a Black Prince-e.n, nem nyíltak meg senkinek. Még a legutolsó konyhamatróz is úgy járt-kelt a fedélzeten, mintha ő lenne a kapitány.

Homály lebegett a Hudson klipperje körül...

És mintha ez a homály — különös módon — a valóságban is látható lett volna. Esténként, reggelenként pontosan ott torlódott össze a köd, ahol a Black Prince horganyzott. Néha óráig nem lehetett látni a sűrű folyami ködben a hajót. De ez láthatólag nem zavarta Hudsont.

Bevallhatjuk: ahányszor Monostory átnézett az utolsó klippersor szélére, eszébe jutott Gabriela Malatesta.

És nem értette sehogy sem, hogy az okos, eszére hallgató olasz lány Hudson felesége lett. Ráadásul vele tart mindig: együtt járják a tengereket.

Megdöbbentő!

Talán a negyedik napja horgonyzott a Taitsing a pagodai révben, amikor Monostory Balázs arra ébredt a kabinjában, hogy az ajtót valaki kinyitja, majd bezárja.

Tudta, őrség van a hajón, mint minden egyes klipperen, hiszen idegen kikötőben bármelyik percben váratlan meglepetések érhetik őket. Az a bizonyos nehéz, fülledt, párás éjszaka volt, ami annyira jellemzi a meleg égtájakat.

A Min sustorogva rohant medrében a tenger felé.

A hajók horgonyláncai pattanásig feszültek, pedig mindegyik klipper legalább két, ha nem három horgonyt vetett ki, tekintettel a gyors változásokra, az apály és a dagály nagy szintkülönbségeire.

Monostory éberen aludt. Nyugtalanította a kabinban uralkodó fülledt meleg. Már arra gondolt, hogy fogja a cókmókját, és leheveredik a fedélzeten, az orrvitorlák között.

Addig-addig gondolkodott, amíg újból elaludt.

Amikor nyekkent az ajtó, kattant a kabinzár gombja, felijedt.

A szabályok szerint a kapitány ajtaján háromszor kell kopogni annak, akinek sürgős — de csakis sürgős — jelentenivalója akad. Ha erre a három kopogásra se hangzik el a bebocsátó válasz, újabb három kopogás következhet.

A kabin ajtaján senki nem kopogott, de belépett, és néhány másodperccel később eltűnt.

Ahogy a zajra Monostory hirtelen kinyitotta a szemét, máris felugrott, kiáltott:

— Megállj!

Mivel ruhástul aludt — vállalva a teljes éjszakai tiszti ügyeletet, könnyítve Bumpus első tiszten, Porkoláb és Turkovics hajómestereken, akik előzőleg az egész napos tearakodással bajlódtak — nem kellett mást tennie, mint kiugrania a hajóágyból, s rohanni az ajtóhoz.

Az ajtó abban a pillanatban csapódott be, amikor odaért, bizonyítva, hogy nem álomkép vagy hallucináció volt a látvány.

— Megállj!

Kivágta az ajtót. A fedélzetet beragyogta a hold.

Állt a levegő. Nem mozdult egy kötél sem, petyhüdten lógtak a zászlófelhúzók, a szélzászlók, az előfedélzeten száradó, este mosott ingek, nadrágok.

A főárbocnál mintha egy árnyék tűnt volna el. Copfos árnyék.

Monostory odarohant: senki.

Bambán meredtek rá a kötélbakok, a középcsörlö, az üres fegyverállvány.

Senkit se látott.

Az őrség embereit sem.

Hol van Káva Manuk, a bölcs, és Rimau, a Tigris, akiket éjfél utáni őrségre jelöltek ki?

Se Káva Manuk, se Rimau nem jelentkezett, amikor el-, kiáltotta:

— Őrség, ide!

Káva Manuk őrhelye a fedélzeten lett volna, Rimau őrhelye a hajóorrban.

Üres volt a főfedélzet, üres a hajóorr.

A szomszéd hajókon, az Ada és az Ariel klippereken árnyak mozdultak. Az ottani őrök felfigyeltek a kiáltásokra. A folyami éjszakában a zúgó, sodródó víz, mint a Min folyó is, messzire viszi a hangokat.

— Hahó, Taitsing, mi történt?

— Hahó, Taitsing, segítség kell?

A távolból ugyanakkor kísérteties moraj hallatszott: jött, törtetett felfelé a dagály. Monostory az előárboc és a főárboc közötti nyitott raktártetőhöz ugrott. Mintha az árnyék ott tűnt volna el. Alig egyméternyire a raktárfedőktől zsákok zsúfolódtak egymás mellett. Bumpus mint szakértő irányította a raktár töltését. A munka végén meg is jegyezte: ide egy ékszerdobozt se lehetne bedugni...

Mindenesetre egy ember bajosan bújhatott volna el a raktár bármely részén, a zsákok között.

— Őrség, merre vagytok? Hé, Káva Manuk, Rimau, hé! A hajó előrészén levő matrózszállás feljárójában több fej jelent meg. Klinkenberg, Porkoláb, Bumpus ugrott ki a kabinokból.

Monostory rohanó léptei, kiabálása, az őröknek a hajókról áthallatszó kiáltásai felébresztették a Taitsing alvó embereit. Kábultan az álomtól, zavarodottan néztek körül a félhomályban.

— Mi baj van?!

— Ki kiabál?! Monostory intézkedett:

— Azonnal lezárni minden ajtót, minden raktárfedőt! Elő a fegyvereket! Ha távolodó csónakot láttok vagy úszó embert — azonnal lőjetek!

Egy-két perccel később helyiségről helyiségre, a hajó minden zegét-zugát átvizsgálva haladtak a kutató csoportok; Bumpus a hajó előrészét, a lánckamrát, az orrteret, a kis raktárt — amit alig töltöttek meg a könnyebb haladás érdekében — és a fokszli szekrényeinek hátsó részét vizsgálta át.

A középső raktár oldalrekeszei, a fenékrész, a bordák közötti zugok Porkolábra maradtak. A felépítményt, az alatta levő kabinokat, a hátsó árboc melletti hármas számú raktárt Turkovics kutatta át, mindnyájan megfelelő segítséggel, a hajó minden emberét mozgósítva.

Klinkenberg és Monostory, fegyverrel a kezében, a hajó egy-egy oldalán állt, hogy lőjön, ha felbukkanna a titokzatos látogató.

— Kínai volt, copfos kínai, láttam! — hajtogatta Monostory.

Ha az ismeretlen ember — fogadjuk el Monostory megállapítását, hogy kínai ember — nem is került elő, előkerült a klipper két őre, Káva Manuk és Rimau, a Tigris.

Összekötözve, a szájukban rongydarabbal, hogy hangot se tudjanak adni, feküdtek az előárboc tövében, az árbocgyűrű felett átkötve, egymás hátához szorítva, közel a fulladáshoz.

Szerencsére Mata Hari ismerte Káva Manuk élesztési módszerét, azokat a lélegeztetési, has-, kar-, lábmozgatási gyakorlatokat, a szív dörzsölését, a hát és a mell dömöckölését, amiről az európaiaknak akkor még fogalmuk sem volt.

Rövid idő múlva többen felkiáltottak:

— Él!

Közben új arcok bukkantak fel a klipperen.

— Ahoy, Taitsing!

Csónak közeledett. Majd egy újabb csónak.

— Ahoy, Taitsing!

Az agg Tim Roggers és a másik szomszéd, az Ada kapitánya, a fiatal Perceval Penrose mászott fel a fedélzetre. -— Átjöttem, fiam, Klinki, hogy megtudjam, miért a nagy ricsaj — mondta Tim Roggers, amikor a csoporthoz ért. — Más tisztességes helyen ilyenkor alusznak! Akkor látta meg a két fekvő alakot.

— Még nem tudjuk, vagy elaltatták az őreinket, vagy leütötték őket, de mindenesetre idejében vettük észre a bajt — jelentette ki Klinkenberg.

— Elaltatták, leütötték! — hüledezett az öreg éppen úgy, mint Perceval Penrose. — Ki vette észre?

— Én — támaszkodott fel Monostory, aki Mata Hadnak segédkezett. — Valaki belépett a kabinomba, de mindjárt el is tűnt.

— Sok mindent megértem már itt a pagodai révben, de ilyesmit még nem! — mondta Tim Roggers. — Láttad legalább, fiam, miféle szerzet lehetett?

— Kínai volt, a copfról gondolom. Az Arieiről és az Adáról nem vettek észre semmit?

— Semmit — jelentette ki Perceval Penrose.

— Itt az egyik őr — fordult hátra Tim Roggers a mögötte álló négerhez. — Jack, láttatok errefelé valakit?

A fényes fekete arc elmosolyodott:

— Látni semmit, massa captain.

Végre Káva Manuk felült. Bambán nézett körül. Sehogyan sem értette meg, mi történhetett vele, amikor ő csak arra emlékezett, hogy a fedélzeten járt fel és alá, parancs szerint, ahogyan megtette már százszor és százszor az életében.

Most meg itt ül, közrefogják, bámulnak rá, faggatják, Rimau meg mellette fekszik, nyög, forog, mint az epilepsziás.

— Nem tudsz semmiről? — ismételte többször Monostory. — Nem emlékszel, hogy valaki mögéd került, meglökött, vagy rád vágott?

Káva Manuk megrázta a fejét:

— Nem, tuán, nem. Senki bántani. Senki.

Az agg Roggers kapitány hajolt le a javaihoz:

— Mondd csak, dzsavan fiam, mondd csak: szagot nem ereztél? Jó szagot?

Káva Manuk hirtelen elhűlve meredt az aggastyánra. Mintha akkor világosodott volna meg előtte, mi is történt vele.

— Tuán mondani igazat! Káva Manuk érezni... tuán nem tudni, de Káva Manuk ismerni füvet, fát...

— Látod, látod — nevetett az öreg Tim —, már sejted, mit akarok mondani: téged is, a társadat is elkábítottak! A talipotpálma terméséből készült porral, a koriphával!

A talipotpálma a világ legnagyobb pálmaféléje, igén ritka, de aki hozzájut a friss terméséhez, az könnyen készíthet a kiszárított, azután porrá tört termésből olyan „púdert", amit csak az orrba, vagy szájba kell fújni, és máris elkábul az áldozat. Ráadásul az első pillanatban igen jó illatot is érez. Az áldozat ettől még jobban beszívja a veszedelmes port, ami halálos is lehet.

Káva Manukot és Rimaut — aki ugyanúgy nem emlékezett semmire, mint társa — ezzel a koriphának mondott kábítóporral tették ártalmatlanná.

Még egyszer átvizsgálták a hajót, most már a két vendég kapitány és a csónakokon átjött evezőslegénység segítségével, de eredmény nélkül.

Egészen addig homály fedte a merénylő szándékát, amíg el nem búcsúztak Tim Roggers és Perceval Penrose kapitányoktól.

— Állítson erős őrséget! — rendelkezett Klinkenberg. — Mától kezdve éjjel mindig erős őrség vigyázza a hajót! Talán rongálni akarnak vagy robbanószert elhelyezni. Ezt a legkönnyebb. Kicsi helyen elfér, nagy bajt okoz. Legyünk éberek!

Utánanézett a két távolodó csónaknak.

Könnyedén haladtak, két derék bajtárs, akikre, ha majd kell, számítani lehet. Tim Roggers és Perceval Penrose feltétlenül megbízható, vérbeli sportember volt.

Tim Roggers még soha nem nyert teaversenyt, de kezdettől fogva ott volt minden versenyen. Penrose a fiatal kapitányok közé tartozott, alig múlt harmincéves, de gyorsan haladt előre a ranglétrán. Ezt elsősorban is annak köszönhette, hogy két évvel ezelőtt az Ada kis híján első lett, alig hajóhosszal másodiknak futott be a London-dokkba, az akkor még hadnagy Perceval Penrose parancsnoksága alatt, aki a beteg kapitány helyett a „tengeri teaúton" vezényelte a klippert.

Mindezt Klinkenberg éppen elmondta kapitánytársának, amikor mindketten beléptek Monostory kabinjába.

Simba, a kabinboy emelte mögöttük a négyszögletes hajólámpát, hogy meggyújtsa a kapitányi kabin mécsesét és lámpáját, ami örökös imbolygásban dülöngélt a tetőgerendán.

— Az angyalát! — kiáltott fel Klinkenberg, aki elsőnek lépett be. — Az angyalát, nézze csak, Sir!

Lehajolt.

— A teremtésit! — kiáltott fel magyarul Monostory. — Ezek valóban belénk akaszkodtak.

A térképasztal alatt újabb aranyhal feküdt!

A selyemzsineget éppen csak meg kellett oldani, az aranyhal kettényílt, és belőle — akárcsak az előző alkalommal — iratok hulltak ki.

— Az utolsó figyelmeztetés — dörmögte Klinkenberg, a derű minden jele nélkül, inkább csüggedten. — A gazemberek!

A hosszú, piros színű szalagpapíron a kínai írás fekete tusbetűi mellé a múltkorihoz hasonlóan csatolták az angol szöveget.

— Nézzük csak, nézzük! — morgott Klinkenberg, és betűzni kezdte a gyerekes, sokszor igen nehezen kivehető betűket, ami elsősorban is azt bizonyította, hogy nem európai ember írta le a kínai szöveg fordítását. — Nem ugyanaz a kéz írta, mint amit a hajóra átdobtak. Ez azt jelenti, hogy valamelyik fiókbandától jött, persze felsőbb parancsra, a figyelmeztetés. De lássuk, mit tudatnak velünk!

A kabinlámpa csendes fényében betűzték:

 

Tiszteletre méltó Kapitány!

Élj tízezer évig, ha végre hallgatsz a szavamra! Ha nem, cselekednem kell, és elpusztítani hajódat, minden emberedet. Ha erre sor kerül, te akartad így, ne szidj, ne vádolj, ne káromolj az istenek előtt. Intettelek, ne menj Pagodába, mégis megtetted, nem törődve intelmemmel, ami kivételesen jó szándékú, mert Mah úr barátja vagy. Kapitány úr, többször nem szólok. Se időm, se kedvem erre. Férfi vagy, tudnod kell, hogy a férfi szava szent. Én és a Fekete Pirátok minden katonája férfi, gondolkozz tehát szavamon. Ezt üzeni minden tengerek ura, Lin Kou-keng admirális, a Gyöngyfolyó Aranyhala, a Fekete Pirátok vezére, aki sehogyan se érti oktalan nyakasságodat.

 

— Nos? — nézett Klinkenberg Monostoryra, amikor átböngészték a levelet. — Nos, mi az ön véleménye, Sir?

— Azt mondom, amit ön mondott a múltkor: kemény, de udvarias fickó.

— Feltétlenül. Bár nem értem, miért udvariaskodik.

— Talán Hudson jobban örülne, ha simán félreállnánk, mint ha erőszakot kellene alkalmaznia.

Klinkenberg bólintott:

— Eltalálta!

Monostory csodálkozva mondta:

— Ha igaz a feltevésem, hogy Hudson és Lin összejátszanak, akkor se értem a mi esetünket. Tizenkét hajó indul. Tizenkét hajó, Sir! És csak mi vagyunk azok, akiket félre kell állítani?!

Klinkenberg elmosolyodott. Most először, mióta beléptek a kabinba.

— Őszintén megmondom, én Hudsonben látom az ellenfelet. Ő bennünk, így érthető, hogy szeretne megszabadulni tőlünk.

— No és? Tartja magát, hogy nem engedünk? Az áru itt van, akár most is indulhatunk, és akkor verseny nélkül érünk a London-dokkba!

Klinkenberg némi csodálkozással meredt Monostoryra:

— Verseny nélkül? Ez becstelenség és szégyen lenne! Komolyan mondta?

Most Monostory mosolyodott el:

— Nem, csak kutatom a lehetőségeket. Kíváncsi voltam, mit mond erre, Sir. Engem nem kell buzdítani arra, hogy kitartsak. Megteszem, hiszen megígértem. De tűrhetjük, hogy fenyegessen egy rabló vezér... tűrhetjük, hogy ez a rablóvezér cimborája egy társunknak, aki ugyanúgy klipperhajós, mint mi, és a pusztulásunkat akarja?!

Ott álltak a térképasztal előtt.

A dagály egy óramű pontosságával megkezdte felnyomulását a folyón. Láncok csörögtek, horgony jelző bóják kongtak.

Hogy a helyváltoztatás könnyebben menjen, az őrségek mindenütt a kormányhoz álltak, és a lapátok irányításával igyekeztek beállítani a hajókat.

Klinkenberg kimeredt az éjszakába. Mintha már derengene. Majd olyan gyorsan érkezik a féltrópusi hajnal, mint az egyenlítői.

Megvonta a vállát:

— Tűrhetjük? Forduljunk a kínai császárhoz? Neki talán még nagyobb gond a Fekete Pirátok, mint nekünk. Egyet tehetünk: Tim Roggers a kapitánytanács elnöke, tagja a versenybizottságnak, a Lloyd megbízottja, elmondjuk neki a történteket. — Dühös lett a hangja: — Nem hátrálok meg Lin előtt, még kevésbé Hudson előtt! Ha kiderül, hogy a fenyegetés mögött ő áll, ezzel ütöm le! Érti, Sir? Leütöm!

Kemény, napégette öklét felemelte. Monostoryt nem kellett különösebben meggyőzni arról, hogy ez az ököl, ha lecsap, betörhet egy emberi koponyát.

— Nem hátrálok meg! A flottától pedig nem kérek segítséget! Gyűlölöm őfelsége flottáját! Inkább belepusztulok, de nem tudnám elviselni, hogy az a flotta, amelyik megtartotta soraiban Hudsont és több hasonló zsiványt, és elvette a kardomat, csak azért, mert becsülöm a színes embert, az a flotta segítsen rajtam! Megvédjük magunkat... ha ön is úgy akarja!

Monostory meghajolt:

— Már mondtam, önnel tartok. Rendelkezzék velem! Az ön parancsa az én parancsom, teljesítem.

Kezet fogtak. Keményen, elszántan.

— Mindenesetre sokat várok Roggers és Penrose kapitányok véleményétől — mondta Klinkenberg. — Ha ők...

Nem folytatta. Nem tudta folytatni. Kiáltás hallatszott. Éles, süvítő kiáltás:

— Ember a vízben! Őrség, ember a vízben! Megbolydult a hajó.

Kiáltások hallatszottak, rohanó lábak dübörögtek a fedélzeten, ajtók csapódtak, lépcsők recsegtek.

— Ember a vízben!

Rimau és Káva Manuk kivételével a hajó teljes személyzete a fedélzeten volt.

— Gigget a vízre! Siess!

Mata Hari vette észre az úszó embert és mögötte egy másikat.

— Tuán — jelentette Mata Hari Klinkenbergnek és Monostorynak —, ember úszni, és távolodni hajótól! Ez lenni zsivány, akit tuán keresni! Mögötte még egy!

Az Ada és az Ariel is lebocsátptta a giggjét.

— Csónakmester és három ember a giggben, elfogni a menekülőket! — rendelkezett Bumpus.

Mintha csak az égiek is segítették volna a két menekülőt, akik érthetetlen módon mégiscsak el tudtak bújni a Taitsingon: a fülledt éjszaka borultságában eltűnt a hold, és esni kezdett. Kezdetben cseppenként, néhány másodperccel később már sűrűn zuhogva.

Megjött a trópusi eső.

Ömlött, szakadt, valósággal morajlott az eső a folyó hullámain.

Az előbb még a hajnal derengését lehetett sejteni, most mindent beborított az éj és a sűrű eső.

Valaki puskát emelt, elsütötte.

Még a fegyver durranását is elnyomta a hirtelen jött égszakadás.

A klipperek jelzőlámpái eltűntek az esőfátyolban.

A vízről kiáltások hallatszottak:.

— Vigyázz! ... Erre!... Itt keresd!... Balra kanyarodj!

A kiáltások távolodtak.

Végül elhaltak.

Esett, szakadt szünet nélkül.

Amikor végre eloszlott az esőfelhő, hajnalodott.

A nap is kisütött, amikor a giggek visszatértek.

A Taitsing csónakmestere csüggedten állt Monostory elé:

— Lenni jó úszók, lenni pompás úszók! Eltűnni Pagoda szigeten, ott már nem hallani többé emberek!

Ilyen zavart okozott Lin admirális újabb üzenete a Taitsingon.

HATODIK FEJEZET.

 

A kapitányok haditanácsa. — Van tengerészbecsület is! — Hudson leteszi a pipáját. — Klinkenberg az öklét mutatja. — A tengerész otthona. — Tíz év után újból viszontlátják egymást. — „Vampu lenni derék ember." — Hé, sampan! — A koromfekete dzsunka. — Kutyaszorítóban. — Elő a pisztolyt, és lőni! — Két dühödt óriás. — Porkoláb Péter halála

 

— Klinkit megfenyegették! Tudjuk, mi van a Fekete Pirátok fenyegetése mögött: valóság! Ha Lin fenyeget, valóra is váltja ígéretét. Én vagyok közöttetek a legidősebb, engem bízott meg Mr. Lloyd az ellenőrzéssel. Mint idősnek, kötelességem tanácsot adni, s mint a Lloyd megbízottjának, kötelességem ügyelni nemcsak a verseny rendjére, de biztonságára is. Ezért kérdem: mit gondoltok, hogyan biztosítsuk a Taitsing szabad útját?

Említeni se kell talán, hogy a fentieket az öreg Tim Roggers kapitány mondta, méghozzá a jelenlevő összes klipperkapitány és hajómegbízott jelenlétében, a „Sárkányfej" Kastély szobájában.

A Kastélyban vágni lehetett a füstöt. Egy ember nem akadt, aki ne pipázott volna, a legtöbben még a hosszú szárú, karcsú formájú, régies tajtékpipából pöfékeltek, amit hol Drake-, hol Raleigh-pipának neveztek. De akadtak néhányan, akik szakítottak a hagyománnyal, és a megmosolygott hajlított rövid szárú, fából készült pipából élvezték a dohány kékes, kesernyés füstjét.

Hej, kapitányok!

Mint valami haditanácson az admirálisi hajóra összehívott tengernagyok és kapitányok, úgy ülték körül a Kastély hosszú asztalát a versenybe induló klipperek kapitányai, tulajdonosai és a cégek megbízottai. Itt voltak mind egytől egyig a parancsnokok: az olasz Menichelli a Falconról, a nyers beszédű, pofaszakállas skót James Lenaghan, a Fiessy Cross akkori kapitánya, a vékony kis Sartre a Flying Spurról, a szókimondó Moodi a Cutty Sarkról, a barátságtalan Brenton a Taepingről. Az asztal végén ült, pipafüstben és italgőzben a „négy kölyök": Penrose (Ada), MacDonald (Serica), Kennaway (Bolton) és Krogg (Cinaman), akik valahogy mindig egy csoportot alkottak, hiszen ők jelentették a klipperkapitányok között a fiatalságot. Meghökkentően fiatalok voltak, alig harmincévesek.

És ott ült természetesen Klinkenberg mint hajótulajdonos, azután Monostory Balázs, és szemben velük, a hajófal fülkéjében, mint valami különös képkeretben, a Black Prince, a Fekete Herceg parancsnoka, ezúttal is tengernagyi hatású díszben,, fittyet hányva hőségnek, kereskedelmi kapitányi valójának — Christopher Hudson kapitány.

A kapitányok hosszú asztala mellett, valamivel kisebb asztalnál ült az a néhány tulajdonos vagy cégmegbízott, aki — az öreg Tim Roggers szerint — ugyancsak illetékes volt erre a megbeszélésre. És itt volt a „főbíró" is, egy Harding nevű kiszolgált tengerészkapitány, akit a londoni versenyintézőség, a Lloyd és a hajótulajdonosok bizalma megtett Roggers kapitány mellé második ellenőrzőnek, egyben az indítás ,,starter"-jának, ami valóban különleges képzettséget kívánt.

Festői kép volt a kapitányok és a hajómegbízottak csoportja, és e festőiséget csak növelte a pátriárkaszakállas Rikozoff sürgése, aki maga szolgált fel az előkelő és kedves vendégeknek.

Tim Roggers beszéde alatt Klinkenberg mozdulatlanul ült, csak a pipáját szívta rendületlenül, egy pillantás nem sok, annyit sem vetett Hudsonre, akit a belépéskor mindössze rideg fejbiccentéssel üdvözölt.

Valójában rettentően bántotta, hogy kapitány társai elé került a Fekete Pirátok hadüzenete, de igazat adott az öreg Timnek, aki rendületlenül kitartott amellett, hogy Lin hadüzenete a közösség ügye, a tengerészbecsület azt kívánja," hogy megvédjék a megfenyegetett hajót.

— Idő nincs arra, hogy Londonból tanácsot kérjünk, magunknak kell megoldani a kérdést — hangoztatta Tim Roggers, amikor Klinkenberg még húzódozott. — Kiváltképp ha nem akarod a flotta segítségét.

— Nem, nem akarom!

Tim Roggers ismertette a Taitsing találkozását Lin hajóhadával, az első és a második üzenetet. Monostory, aki Klinkenberg mellett ült, egyenként tanulmányozta az arcokat. A nagyképű Hudson, a barátságtalan Brenton és a rideg Lenaghan nyugalma kivételével a felkiáltások azt bizonyították, hogy mindannyian megdöbbentőnek találják a Fekete Pirátok hadüzenetét.

— Ez már a negyedik verseny, amiben részt veszek, de ilyesmi meg-nem történt — jelentette ki fejcsóválva Harding, a főbíró. — Megdöbbentő!

— Megdöbbentő! — hördült fel Tim apó. — Persze hogy az, de mi lehet az oka Linnék, hogy pont a Taitsingot akarja félreállítani? Erre nem gondoltatok?

Monostory Hudson arcát figyelte. Se a szeme, se a szája nem rebbent meg. Inkább elfojtott egy ásítást, mint aki igen unja ezt a kedély telén beszélgetést, és szívesebben venne — mint az értekezleten kijelentette — egy kiadós, jó pénzre alapozott pókercsatát.

— Ügy érted, Lint valaki felfogadta, hogy Klinkit félreállítsa? — tette fel a kérdést Moodi kapitány.

— Mi mást lehet gondolni?! — szikrázott Tim apó — A találgatás helyett megint csak kérdem: mi a teendő?

Rövidke csönd támadt. Bodor füstöt eregettek a pipák, csengtek a poharak, koccantak az üvegek.

— Te mit gondolsz, apó? - óvatoskodott az apró Sartre kapitány. — Már biztosan gondoltál erre. Vagy te, Klinki, esetleg a kapitányod, aki átvette a parancsnokságot, mit gondoltok?

Klinkenberg hallgatott, Monostory is.

Tim apó felmordult:

— Én!- Mindig csak én! Akkor nem hívtalak volna össze titeket! Nos?

Perceval Penrose az asztal végén megszólalt:

— Ha igaz a feltevésem, hogy Lin fenyegetésének okát közöttünk kell keresni, akkor — keressük meg! Vegyük egymást végig sorjában. Tegyünk esküt a bibliára, hogy amit fogadunk, az szent igaz! Esküdjünk meg itt, külön-külön, hogy semmi közünk Linhez!

Ifjonti hévvel, lelkesen, meggyőződéssel beszélt. Látszott a tekintetén, érződött szavai csengéséből, hogy hisz az eskü szentségében és őszinteségében. Napbarnított, férfiasán szép, de még mindig gyerekes arcát elfutotta a pirosság. Százat egy ellen, hogy Perceval Penrose esküje aranyat ért!

De nem mindenkié.

— Badarság! — hördült fel Brenton kapitány, aki elmondhatta, hogy volt rabszolgagyűjtő hajó parancsnoka is, az Elefántcsontpart és a Rabszolgapart öbleit jobban ismeri, mint angliai hazájában szülővárosát, tehát nem tartozott az érzelmes emberek közé. — Badarság! Eskü! Mit ér az? Haj, jaj, hányszor megszegtem életemben, és mégis itt vagyok!

- De a Bibliára!

Hudson, Lenaghan, az olasz Menichelli elmosolyodott. Nevetés támadt, a pillanatnyi lelkes elismerést elmosta a nyers derű.

Perceval Penrose. elsápadt, összeszorította a fogát.

— Bolond fickó vagy, cimbora! — folytatta Brenton. — Itt tengerészek vannak, és nem papok! A pap kötelessége az esküdözés, a mi kötelességünk hajózni, és nem gondot akasztani a többiek nyakába!

Brenton váratlan kitörése megzavarta az ünnepélyesebb hangulatot.

Hudson letette a pipáját. Ráveregetett Brenton vállára:

— Okosan beszélsz, pajtás! Minden elismerésem Klinkenberg kapitányé, de azt már mégse kívánhatja tőlünk, hogy hajójának biztonságát mi szavatoljuk. Tim apó, te csuda rendes ember vagy, tisztelet, becsület illet meg, de már engedd meg: verseny előtt állunk, versenyzők vagyunk mindannyian, nem tengeri rendőrök!

Tim apó felvágta fejét, mellig érő szakálla valóságos oroszlánarcot rögtönzött egyébként is dühös tekintetének.

— Már egyszer mondtam: van tengerészbecsület is, Hudson kapitány! A tengerészbecsület azt kívánja ...

— ... azt kívánja — vágott közbe Hudson, fölényes, biztos tekintettel, mint aki alapot kapott arra, hogy gyakorolja a biztonságot —, azt kívánja, Sir, és ez önnek szól, Klinkenberg kapitány, hogy lehetetlent ne kívánjon tőlünk! Akit valami akadályoz a versenyzésben, az álljon félre! Ne akasszon gondot a többiek nyakába!

Csönd lett.

Csengtek a poharak. Rikozoff a Kastély szögletében elmerülve figyelte a kialakuló vitát. Szerette az ilyen jeleneteket. Részben azért, mert tudta: a vitatkozó emberek isznak is, de azért is, mert újabb események voltak kialakulóban, amiért szívből rajongott.

Tim apó felállt:

— Csodálkozom, Hudson kapitány! Meghökkent a kifakadásod! Megint csak azt mondom, amit előzőleg: hogy Lin félreállásra szólította fel Klinkit, az nem lehet Lin magánügye! Badarság még elgondolni is, hogy a Fekete Pirátok egyszerűen csak kitalálták a Taitsing félreállítását. Badarság! Vagy talán ön az, akit zavar, hogy Klinkenberg és hajója versenybe áll?

Tim apó kitörése váratlanul hatott. Az öreg szókimondását mindenki ismerte, becsülte. De azt, hogy egyenesen Hudsonnek szegezi a kérdést, senki nem várta. Maga Hudson se. Most minden azon múlt, hogyan fogadja Hudson az agg tengerész nekiszögezett gyanúsítását.

És Hudson azt a megoldást választotta, ami ebben az esetben a leghelyesebb, legokosabb volt. Nem tört ki.

Pedig ezt várta Klinkenberg, Monostory (itt a török Tahar bej), de főleg Tim apó.

Hudson felállt. Ezúttal is ott fityegett az oldalán a rövid, csillogóan aranyozott haditengerészeti tiszti kard.

Pipáját újból letette, de előbb jó néhányat szívott, és mint aki igen nyugodt, játékosan, kerek karikákat engedve pöfékelte ki a füstöt.

Majd kihúzta magát. Körülnézett. Valóban megkapó jelenség volt. Szépsége, férfiassága, mindenkor alkalmazkodó színészi képessége most is megtette a hatást.

— Hogyan mondta, Roggers kapitány? — mosolygott Tim apóra Hudson. — Nem kérdek én semmit, az égvilágon kívül semmit, csak azt: van arra bizonyíték, hogy Lint én biztattam fel a fenyegetésre? Mert ha van, ám álljon elő vele, de ha nincsen, akkor — hagyjon békét, mert én még mindig őfelsége kapitányainak sorába tartozom, és a parancs úgy szól, hogy mindenféle sértést, rágalmat azonnal meg kell torolnom!

Ezzel megmarkolta a kardját. Kicsit — nyilván a hatás kedvéért — ki is húzta a pengét.

Higgadtan, nyugodtan, inkább mosolyogva beszélt.

Tim apó vérvörösen meredt a beszélőre.

— Van bizonyíték? — emelte fel most már a hangját Hudson, mert az öreg hallgatásából megérezte, hogy a helyzet neki kedvez. — Kérdem, immár harmadszor: van bizonyíték? Mert ha nincs, örülnék, ha magadba szállnál, Tim apó, és legalábbis bocsánatot kérnél. Esküszöm Istenre, a kardom becsületére és a királynőre — nem szoktam lenyelni a sértéseket, csupán a korod és tekintélyed ment fel a kardom használatától!

Ezzel nagy csattanással visszalökte a félig kihúzott pengét.

Akárha jelentést tenne felettesének, feszesen kihúzta magát, majd meghajolt:

— Bocsánatot kérek kifakadásomért! Leült.

Beleszívott a pipába.

— Minek kellett ilyen hülyeséget mondanod, Tim apó?! — mordult fel Lenaghan. — Amit Brenton mondott, az az igaz. Nem vagyunk tengeri rendőrök. A mi kötelességünk elszállítani a teát Európába és versenyezni. A többi marhaság. Én is azt mondom, amit Hudson: Ne akarjon senki gondot akasztani a többiek nyakába!

Harding, a főbíró, aki egyben starter is volt, felemelte jobb keze mutatóujját.

Mindenki ránézett.

— Öreg kapitány vagyok — kezdte —, sok hajót, sok hajótulajdonost kiszolgáltam. Ismerem jól a „rally" szabályait. Sehol olyasmit nem találok a szabályzatban —amit különben minden hajótulajdonos évek óta aláír, és a papírokból láttam, hogy Klinkenberg is aláírt a singapore-i hatóságok előtt — tehát olyasmit nem találok a szabályzatban, hogy külső fenyegetések miatt meg kell változtatnunk a verseny rendjét. A verseny rendje az, hogy a hajók elindulnak a Min folyó torkolatától, és befutnak a London-dokkba. Ha útközben vihar tör ki, hát ezzel számolni kell. Ha az egyik hajó valahol zátonyra fut, vagy valami baj éri, nem kívánhat a másiktól segítséget, legfeljebb ha az a másik feladja előnyét, és segítségére siet a bajba jutottnak. Erről így rendelkezik a versenyszabály. Valóban nincsen más lehetőség, mint ha Klinkenberg kapitány, aki ebben az esetben hajótulajdonosként szerepel a névsorban, megérti: vagy tudomásul veszi a szabályzatot, s akkor saját veszélyére futtatja hajóját, vagy nem veszi tudomásul, és akkor félreáll! Más lehetőség nincsen. Bajosan törődhetünk olyasmivel, hogy a Fekete Pirátok fenyegetnek. A Fekete Pirátok mindnyájunkat fenyegetnek, amíg az ázsiai vizeken hajózunk. Ez is hozzátartozik ahhoz a veszélyhez, amivel a klipperek Ázsiából Európába szállítják a teát. Minden hajónak módjában van fegyvert vinni, akár ágyút is!

A kis Sartre bólogatott:

— Így van, Harding, így, és nem másként! A barátságos Moodi felemelte poharát:

— Erre iszunk, fickók! Ha így van, hát így van! Klinki, nyugodj bele!

Tim apó lehorgasztotta a fejét. Simogatta a szakállát, mint az az ember, aki tudja, hogy igaza van, de belekerült a szorítóba, és nicsen onnan menekvés.

Monostory lehangoltan ült, hosszú-hosszú idő óta először érzett csüggedést. Érezte, hogy elhibázták a dolgot.

A teremtésit!

A robbanékony Klinkenberg is leforrázva meredt maga elé.

Hudson vigyorogva súgott valamit a szomszédjának, Brenton kapitánynak.

Penrose nem tagadta meg magát:

— Miattam legyen a szabályzat ilyen vagy amolyan, én segítek bármelyik hajónak, ha kell! Ha Klinkenberg bajba kerül, akkor az ő hajóján, ha más, akkor azon! Az Indiai óceánig a Taitsing mellett maradok!

Kennaway, Moodi, Krogg bólogatott

Klinkenberg felállt.

Az örökösen nevető, derűs arc most komor volt, haragos; ö is arra gondolt előzőleg, amire Monostory: kár volt a kapitányi értekezlet elé tárni Lin admirális fenyegetését. De mindezt köszönhették jóhiszeműségüknek, no meg a derék Tim apónak.

Mindenki ránézett.

A pipák füstje még jobban befelhőzte a Kastély levegőjét;

A lámpák kísértetiesen világítottak. Az ajtó közelében álló Rikozoff szinte láthatatlanná vált, akár felhőben a tovaszálló madár.

Klinkenberg karját összefonta a mellén. Merően nézte Hudsont. Nyugodtan, de határozottan.

Hudson elfordult. Megvonta a vállát.

Halálos csönd támadt.

Mindenki a két embert nézte. A legtöbben nem tudták, hogy Hudson és Klinkenberg gyűlöli egymást. Akik pedig tudtak valamit, nem emlékeztek a történtekre.

- Penrose kapitány — nézett a fiatal tengerészre Klinkenberg —, köszönöm a barátságodat. Tudom, hogy őszintén beszéltél, de most már neked is azt mondom, amit itt a többieknek: nincsen szükségem a segítségetekre!

Tim apó megdöbbenve felkiáltott:

— Félreállsz?! Klinkenberg megrázta a fejét:

— Nem állok félre. Kapitányommal együtt úgy döntöttünk, hogy történjen bármi, fenyegessen bárki, akár Lin, akár más — nem hátrálunk!

Perceval Penrose felkiáltott:

— Éljen, ez a beszéd!

És diadalmasan körülnézett.

— Nem állok félre — folytatta a Taitsing kapitánya. — Ott leszünk, elindulunk! Mindenre felkészülünk, és megvédjük a hajót!

Többen lelkesen éljenezni kezdtek:

— Hurrá, Klinki!

Klinkenberg, mint múltkorában a hajókabinban Monostory előtt, összeszorította és előrevetette öklét:

— Elindulunk! És aki elénk áll, az ezzel az ököllel találja magát szembe! Legyen maga Lin vagy Lin sárga avagy fehér cimborája, azt ezzel az ököllel csapom le!

Merően tekintett Hudsonre.

Aztán zsebébe nyomta a pipát, megigazította vászonzubbonyát, meghajolt Tim apó és a többiek felé:

— Szolgálatukra, uraim! Indulás, ugyebár, június másodikán?

Monostory is felugrott a helyéről. Tim apó elragadtatva intett:

— Akkor, fiam, Klinki, pontosan akkor!

— Ott leszünk, kapitány uram!

Már indult a kijáró felé, de megtorpant. Oldalt fordult. Hudsonre nézett. Akárcsak az előbb, merően a szemébe.

— Hudson kapitány, mi nem mondhatjuk egymást barátoknak! De kár lenne, ha kimondottan ellenségekké válnánk! Erre intem önt, Hudson kapitány!

Monostory is meghajolt a többiek felé:

— Szolgálatukra, uraim!

Hudson nem felelt, gőgösen elfordult, és valamit mondott Lenaghan kapitánynak.

Klinkenberg és Monostory kilépett a bárhelyiségbe, a Szalonba, majd onnan a fedélzetre. Üdítő levegő fogadta őket. Lampionvilágítás helyett napfény, füst helyett friss folyami levegő.

— Ezzel a kérdés megoldódott! — nevetett Klinkenberg, aki egyszerre visszanyerte önuralmát. — A Taitsing majd megmutatja, hogy száz veszélyen át is eléri a London-dokkot! Most már a fejemet merném tenni, hogy Hudson és Lin cimborák!

Az egymás mellé erősített két dzsunka tele volt ivó, kártyázó, malmozó, mahdzsongozó, kockázó tengerésszel. Fehérek, négerek, malájok, kínaiak igyekeztek egymás pénzét elnyerni, egymást becsapni, fondorlattal megkárosítani.

Még három kakas is előkerült, és folyt a Távol-Kelet nagy mulatsága: az állatviadal.

Amikor megjelent Klinkenberg és vele együtt Monostory kapitány, a Taitsing csónakszemélyzete szó nélkül búcsút mondott a kakasviadalnak.

— Indulunk, Merbabu, irány a hajó!

— Parancsára, tuán!

Amikor a gigg eltávolodott a „Sárkányfej" ikerdzsunka oldalától, és — apály lévén — rohanni kezdett a Min folyón át az öbölbe, ahol a klipperek horgonyoztak, Monostory megjegyezte:

— Okosan tette, Sir, hogy visszautasított minden segítséget. Tim apó és a derék Perceval Penrose tévedett, amikor azt hitte, hogy bajtársiasságot lehet kívánni. A teremtésit, dehogy lehet! Aki versenyez — valójában ellenfél! Különösen egy olyan klipper, amelyik először áll be a rallybe. Még senki se tudja, hogy a Taitsing első lesz-e vagy utolsó.

 

Klinkenberg elszántan összeszorította a száját:

— Hudson érzi, hogy elsők lehetünk. És most már istenuccse első akarok lenni, Sir!

Monostory a világ legtermészetesebb hangján mondta:

— Azok is leszünk, Sir ... ha ...

— Ha?

— ... ha megússzuk Linnéi vagy magával Hudsonnel az összecsapást!

Klinkenberg a kezét dörzsölte:

— Életre-halálra! Ügy gondolom, .ennek a jegyében indul majd el a Taitsing.

— Ügy van, Sir, életre-halálra!

És amikor Monostory másnap — Porkoláb Péter társaságában — Fucsou híres hídjának feljárója elé ért, megint csak erről folyt a szó.

— A legokosabb az lenne, gazdám, ha felmennénk a Black Prince fedélzetére. Persze titokban. És elrabolnánk Hudson kapitányt! Vannak tisztjei, majd csak elvezetnék Londonig a klippert. Kucsuk basa így tett volna, ha nem csalódom.

Monostory jóízűen nevetett:

— És az emberrablás azonnal kiderülne, Porkoláb komám! Nem, mi csak egyféleképpen védekezhetünk: ha dzsunka vagy a Black Prince a közelünkbe kerül, akkor — lövünk!

Porkoláb helyeslőén-intett:

— Az is nagyon jó, uram. Már részt vettünk egynéhány tengeri csatában.

A beszélgetés megszakadt.

Ott volt előttük á híd, a „Tízezer életkor" hídja, ahogy a kínaiak nevezik Fucsou és a világ egyik hírességét.

A Min folyó kettéosztja a várost, akár a Duna Budát és Pestet, de amíg az általunk jól ismert hidak alig 230—250 méter hosszúak, a „Tízezer életkor" méltó nevéhez: hosszabb 3000 méternél is.

Negyven pillér tartja a hidat. A pilléreket oroszlánfejékkel, -lábakkal, sárkánytesttel és kígyófigurákkal díszített kőfaragások ékesítik. Kínai szokás szerint nincsen se külön járda, se külön kocsiút, minden egybefolyik, gyalogosok, kocsik, kordék, riksák, négy embertől vitt palankinok kavarognak rajta egymás hegyen-hátán.

— Az angyalát, itt azután nehezen küzdjük át magunkat! — hördült fel Porkoláb, amikor nekiindultak a hídnak. — Hiszen ez inkább utca, mint híd!

Porkolábnak igaza volt. A „Tízezer életkor" hídjának mindkét oldalán árusok sorakoztak: Fucsou híres kézműveseinek boltocskái, bódéi, árusítóasztalai, üzletszekrénykéi. Csak a Fucsouban gyártott zöld színű lakktárgyak, főleg a meglepően alacsony asztalkák, a faliállványok, a földön való fekvéshez alkalmas fejtartók, a hazai sámlira emlékeztető székecskék, aztán a dobozok és az apró szekrénykék tízezrei vártak itt a vevőkre. A szántál- és a kámforfa kellemes, kicsit fojtó illata lengte be a lakkárusok sorát. Ez a sok ezernyi zöld lakktárgy — bármily hihetetlen — hamar vevőre talált.

Fucsou szorgalmas kézművesei nemcsak azzal dicsekedhettek, hogy egyedül ők értik a zöld lakk titkát. Az ezüsttel kirakott, bronzból készült áldozati edények, az ezüsttel ékesített vázák, az ugyancsak ezüsttel kivert elefántcsont szobrok, a rózsafából faragott faszobrok meg a töméntelenül sok, mindenféle tengeri gyöngyből, kagylóból készült ékesség, használati és dísztárgy hirdette, hogy Fucsouban több a művész, mint a mesterember.

Ha csak belőlük állt volna a hosszú-hosszú híd árusítóinak hada!

Volt itt vásárolni és megcsodálnivaló. Akárcsak Singapore-ban, Fucsouból sem maradtak el az eladásra szánt állatok. Alig ökölnyi selyemmajmocskák, cerkófok, bunderok és más majomfélék mellett ott csiviteltek az apró kalickákba zárt rizspintyek, éneklő kanárik, papagájok, csókák, paradicsommadarak, üvegekben a különös formájú aranyhalak, apró cápák, kígyók, kicsi és nagy teknősbékák.

És mint a világon mindenütt, itt is kiabálva, hangos szóval hirdette áruját minden kereskedő és alkalmi eladó.

— No, gazdám, békésebb világ van a hajón, mint itt! — sóhajtott fel joggal Porkoláb Péter, aki sehogyan sem szívelte a zsivajt. — Alig várom, hogy visszajussunk, mert lassan a hátunkra másznak az emberek!

Hogyan került Monostory és Porkoláb Fucsouba?

Ennek két oka is volt.. Az egyik, hogy barátaink követték az ősi tengerészszokást: igyekeztek mindenütt megismerni a tájat, a környéket, az embereket.

Pagoda mellett, Fucsouban volt bőven látnivaló.

A másik ok, amiért fellátogattak ide a Taitsing giggjén, az volt, hogy Monostory Balázs elhatározta: otthonossá varázsolja túlságosan rideg, minden díszt, ékességet nélkülöző kabinját.