— A Taitsing klipper?

— Igen, így hívják önöknél. Klipper. Mi gyorshajónak, dzsong-cö-mónak nevezzük. A Taitsing dzsong-cö-mo, gyorshajó. Talán a leggyorsabb, ha olyan ember irányítja, aki érti a mesterségét. És nekem ilyen hajóra, ilyen parancsnokhelyettesre van szükségem!

Monostory közbevetette: — Miért a parancsnokhelyettes-től függ a hajó irányítása, és miért nem a parancsnoktól?

Mah nem válaszolt azonnal. Mintha gondolkozott volna. Várhatta ezt a kérdést, és mégis váratlanul érhette. Vagy talán többféle választ tartogatott erre az esetre, és most latolgatta, melyik a helyesebb?

Mah megsimogatta az állat.

— Azért, Sir, mert a Taitsingon a parancsnokhelyettes a parancsnok. Parancsnoki fizetést kap, parancsnoki hatáskörrel rendelkezik, azt szerződteti le a hajóra, akit akar ...

— Nem értem, uram... és a parancsnok? Mah arcán finom mosoly jelent meg:

— Engedje meg, hogy egy hasonlattal válaszoljak, ahogy nálunk, kínaiaknál szokás. És ez így hangzik: „Ha nem látod az eget, mert felhők takarják — nyugodj ebbe bele. A felhők előbb-utóbb eltűnnek, és akkor újból látni az eget. Tehát várj türelemmel, mert mindennek a titka a türelem." Ennyi a hasonlat, Sir. Bocsásson meg érte!

Monostory elmosolyodott:

— Kérem, megértettem. Én viszont hasonlat nélkül válaszolok feltett kérdésére. Először is, csakis akkor szerződöm a Taitsingra, ha a segédtisztem is velem jöhet. Másodszor, mindent megelőzve, erről csakis akkor lehet szó, ha láttam a hajót. Megérti ugyebár, uram?

Mah is felállt. Ünnepélyesen meghajolt:

— Sir, önt máris a hajóm parancsnokaként üdvözölhetem! Említettem, azt szegődtet a hajóra, akit akar. A segédtisztjét is, ha úgy kívánja. Nincs kétségem, ha megnézi a hajót, megfelel majd az igényeinek. A hajó az enyém. De erről nem tudhat Önökön kívül senki. Csak a parancsnok, aki mostantól kezdve tulajdonosként kell hogy szerepeljen. ő az az angol ember, aki a barátom, de aki a teahajók versenyében, a szabályok szerint, egy személyben parancsnok és tulajdonos lehet. Ismétlem, minden pénzt megadok, hogy ön legyen a másodparancsnok, vagyis a tulajdonképpeni parancsnok. Én csak azt kérem, hogy a Taitsing nyerje meg a teaklipperek versenyét!

— Hol találom a hajót?

— Tangong Pegarban horgonyoz majd. Ha semmi sem jön közbe, holnap érkezik. Tangong Pegar a kikötő déli része. Ott kötnek ki a klipperek, ha Angliából jövet hazám szép folyójához, a Minhez tartanak, hogy elérjék a gyülekezőhelyet, Pagodát.

Monostory meghajolt:

— Kérem, szíveskedjék értesíteni a barátját, hogy horgonyvetés után társammal együtt felmegyek a hajóra.

Mah arcán finom mosoly jelent meg:

— Nem szükséges értesítenem. Ö már tudja, ki várja a Taitsing befutását a Tangong Pegar-i révben.

Monostory hüledezve meredt a kínaira: — Bajosan hinném!

— Higgye el, Sir, úgy van, ahogy mondom! — Tapsolt. Az udvarmester lépett a helyiségbe. Mah kínaiul szólt hozzá, az udvarmester válaszolt.

Mah — némi mentegetődzéssel a hangjában — mosolyogva nézett vendégeire:

— Házamban van vendégház is. Intézkedtem, hogy vezessék önöket oda.

Monostory szabadkozott:

— Nagyon köszönöm az előzékenységét, de van rendes szállásunk, méghozzá a Tengerészotthonban.

Mah széttárta a karját:

— Csak volt, Sir! Már nincs. Szolgáim mindent elhoztak. Singapore veszélyes hely az idegenek számára. A napokban a Fekete Pirátok elrabolták a Gladiátor egész tisztikarát. Nem szeretném, ha önökkel hasonló történne. Ezért jobbnak tartom, ha nálam laknak addig, amíg elfoglalják helyüket a Taitsingon.

Porkoláb Péter ezúttal először szakított szófukarságával. Megsodorta bajuszát, s némi, szemrehányással a hangjában kijelentette:

— Hogy a gazdámnak mi a véleménye, nem tudom. De én arra kérem az uraságot, ne itasson örökösen teával, nem vagyok én beteg! Inkább hozasson egy flaska rumot, abból szívesen hörpintgetek.

 

MÁSODIK FEJEZET

 

Singapore és ami körülötte található. — Érthetetlen szélcsend. — Üldöznek egy sampant. — Szándékos összeütközés. — Elmenekül a szökevény. — Jön a tájfun! — Kínos helyzet. — Fülsiketítő csattanás. — Felfordul a sampan - Tengerészbravúr — Klinkenberg kapitány. — Kikötés orkánban. — Crane Bumpus, a hajómester — A kapitány kabinjában. — A tájfun búcsúsóhaja. — Egy ember esik át a habvéden — Találkozás a régi bajtárssal

 

Singapore kikötője legalább olyan jó helyen fekszik, mint Európában Gibraltár, a Földközi-tenger közepén Málta, a Vörös-tengernél Aden. Azok a hajók, amelyek a Malaka-szoroson haladnak keresztül, hogy bejussanak a Dél-kínaitengerbe vagy tovább — Kínába, Japánba, a Fülöp-szigetekre, Borneo vagy a Molukkák kikötőibe, esetleg Ausztráliába is —, áthaladnak a Singapore-i szoroson, és érintik Singapore kikötőjét.

Mai szemmel hihetetlennek tűnik, hogy 1860-ban — két esztendővel hőseink ottani tartózkodása után — már évi kilencezer (!) hajó fordult meg a singapore-i kikötőrévben..

Pedig nem is volt oly könnyű feladat áthaladni a szoroson vagy behajózni a kikötőbe.

A Malaka-szorosnak azt a torkolatrészét, amit Singapore-i-szorosnak nevezünk, a szigetek valóságos dzsungelje zárja el a könnyű, biztonságos hajózás lehetőségétől, és kedvez a katonai védelemnek, kikötőzárnak, a tengeri és szárazföldi stratégia minden módszerének.

Tudták ezt a hódító portugálok, akik elsőnek ismerték fel a Malaka-szoros fontosságát Nyugat- és Kelet-Ázsia közötti A portugálok a szorosbejárótól alig valamivel feljebb, Cali-cutnál létesítettek kulcsfontosságú kikötőt, de az angol hódítók már a szorosbejárónál levő halászvároskát, Singapore-t zsákmányolták hadikikötő, erőd, de az átmenő hajóforgalom által óriási jövedelmet biztosító kincsesház céljaira.

Említettük, hogy a szorosban valóságos dzsungelja található a szigeteknek. A sok sziget sok veszedelmet is jelent: zátonyokat, változó szélirányokat, tenger alatti sziklapadokat, váratlan csapdákat a hajósok számára, szeszélyes, hajmeresztő mélységváltozásokat. A malakai „kapu" előtt két évszázada erős fényű világítótorony fénye inti a hajók parancsnokait arra a veszedelemre, hogy a sziklasziget mellett ugyan húszméteres a mélység, de mögötte — alig egy kilométerrel hátrább — mindössze hatméteres vízbe kerül a teherhajó, amelynek esetleg hét méter a merülése. Az Alligátor-szigetnél tíz-, a Mangrov-szigetnél ugyancsak tíz-, a Két Testvérnél csak három-, az Uripo-szigetnél öt-, Ganimedes-nél négy- és közvetlenül a bejárat előtt, Blakang Mati szigetnél ötméteres a tenger mélysége, így azután érthető, hogy napszállta után Singapore kikötőjébe tilos behatolni.

Singapore-ban szinte egyik pillanatról a másikra jön el az este. Mivel alig félfoknyira — hét és fél tengeri mérföldnyire — fekszik a város az Egyenlítőtől, a nap egész évben percnyi pontossággal (este 6 óra 10 perckor) nyugszik, de ugyanígy percnyi pontossággal (6 óra 8 perckor) kél. Ezt századok óta minden hajósember tudja, és nem okoz nehézséget annak a kiszámítása, mennyire közelíthetik meg alkonyatkor a Singapore-i-szoros bejáratait vagy magát a kikötőt.

Ámbár marad elég gondja máskülönben a hajósembemek.

Így például azon a napon, amikor Monostory Balázs és hűséges társa, Porkoláb Péter egy sampanban ülve a singapore-i Tangong Pegarban a Taitsing érkezését várta, teljes szélcsend ült az óriási kikötőre. Mozdulatlanul lógtak a vitorlák, a zászlók, petyhüdten a fedélzetárnyékoló ponyvák. A Bund innen is látható óriási árbocain nem libbentek meg a jelzőzászlók. Mivel Singapore-ban a teljes szélcsend elég gyakran előfordul, erre is gondoltak a kikötőparancsnokság angoljai. Minden árbocon árbockosár is létezett, és a fürge kínai legények kézizászlóikkal onnan adták le az utasításokat a hajóknak. Bizony, a kerekes gőzhajókon kívül a teljes szélcsendben mozdulatlanul álltak horgonyaikon azok a vitorlások, amelyeknek már régen úton kellett volna lenniük. Tegnap este borult el az ég, a Dél-kínaitenger torkolatánál a Natura-, Anambas-, Tambelan-, Pulo Laut-szigetek felett komor felhők tornyosultak.

— A tájfun előhírnöke! — mondták az emberek.

Még a Dél Keresztje is eltűnt, összes csillagaival együtt.

— Saigon és Mindoro között vágtathat a tájfun! — állapították meg a révkapitányság emberei, és ilyen értelemben adták ki napnyugta előtt az utolsó jelzést: — Vigyázat, tájfun közeledhet!

Reggelre, valóságos csodaként, eltűntek a felhők, az addig erősödő szél gyorsan leállt, és bekövetkezett az, amit éppenséggel nem vártak: a szélcsend.

A legteljesebb szélcsend, amit úgy szeretnek a tengeri kígyók meg a tigrisek. A malakai és singapore-i vizek veszekedett mérges kígyói ilyenkor tízesével, sőt százával egy kupacba verődve tekeregnek a tükörsima tengeren, és élvezik a nap szikrázó sugarait. És ez az idő indítja vándorútra Szumátra ősvadonából a tigrist, hogy keresztülúszva a szoroson — szigetről szigetre —, átjusson a malakai partra.

Párás, fülledt hőség terült a tájra.

A kikötőbejáró előtt és távolabb, az erődszigetek mögött apró kis halászsampanok mozogtak, mint fényes hátú vízi bogarak. Singapore szegény halászai — kínaiak, malájok, tamilok, szingalézek — ettől az időtől várták sorsuk jobbra fordulását.

Tájfun előtt seregestül jönnék fel a halak a mélyből. Ebben bíztak a halászok.

Monostory kapitány és társa éppen egy ilyen halászt figyeltek, aki a közelben kísérletezett a szerencsével.

Csónakjuk gyékény fedele alatt talán még rekkenőbb volt a hőség, mint a tűző napon... legalábbis erre gondolt Porkoláb Péter, amikor egyszerre három esemény is történt.

Keleten, Borneo felé, az ég magasán — egyik percről a másikra — újból megjelentek a fekete felhők.

A halász nagyot kiáltott, és belefeküdt az emelőháló rúdjába. A hálóban nyüzsgött az apró, szardellaszérű, finom húsú tu-ma-ba, a kolibrihal.

Az egyik hajótól elvált egy fehér csónak, és sebes evezéssel igyekezett egy halászcsónakot elérni.

— Tájfun jönni! — állapította meg az öreg Csang, aki Monostoryék személyi szolgája lett és egyben a sampan kormányosa. — Jönni, és lenni nagy baj!

— Az angyalát, ennyi halat még a Dunában se fognak! — hüledezett Porkoláb.

— Miért rohan a kutter a halász után? — csodálkozott Monostory, amikor észrevette ezt a jelenetet. — Nézd, Péter!

Egyszerre a kutter került érdeklődésük középpontjába.

A kutter a Novara fregattól távolodott el, és Monostoryék láthatták, hogy az evezősök nagy igyekezettel, ahogy mondani szokták, teljes bevetéssel eveznek. A kormánynál álló tiszt vagy törzsaltiszt mozgása is azt bizonyította: arra buzdítja legényeit, hogy érjék el a halászsampant, ami — jól látszott — egérutat igyekezett nyerni.

— Lenni tolvaj, lenni szökevény! — állapította meg az öreg Csang.

A hadihajó nagy csónakjában tizenkét matróz evezett, ami komoly erőt képviselt a menekülő halászsampan három, legfeljebb négy evezősével szemben.

A sampan evezősei azon voltak, hogy tekervényesen haladjanak, hajók, csónakok, vitorlások mögé kerüljenek.

Ez a módszer a karcsú, keskeny halászsampannak kedvezett.

A kutter egy-egy ilyen akadálynál, szemlátomást is, távolságot vesztett.

Monostoryék a Taitsingot várták, de a klipper a réven túl rekedhetett. Egyelőre nem is látszott, pedig végigtanulmányozták már a távolban veszteglő hajókat.

A klipperekre jellemző igen magas árbocot, alacsony hajótestet, széles és nagy felületű vitorlákat. sehol nem láttak.

Még távcsövet is hoztak maglikkal, az egyszerűség és a jobb látás kedvéért.

Monostory most elővette a távcsövet, teljesen kihúzta, és a lencsesort a kutterra irányította. Egészen közelről látta a vászonzubbonyos, vászonsapkás matrózokat. Mindegyik fiatal volt, katonasort szolgáló legény; kivéve a kormánypadon ülő szakállas tengerészt, aki hajómesteri (nostromói) rangban lehetett. Á legényekről csörgött a veríték, hiszen a rekkenő, fojtott, vihart megelőző melegben még járni is kimerítő művelet volt, nemhogy megfeszítetten, teljes erőből evezni.

A nostromo előrehajolva, a kormánykötelet derekára erősítve, szabad karjával az evezés tempóját diktálva, valósággal végigüvöltötte a kikötő belsőjerületét:

— Eins!... Zwei!... Eins!... Zwei!...

Igazi nostromo volt, feketére égett, öreg legény, a trieszti vagy pólai olasz—osztrák—isztriai keverékből, akik se félelmet, se fáradtságot nem ismernek. Monostory akaratlanul elmosolyodott: mennyi ilyen vén fiút látott hajdanában a trieszti kikötőben! Szerette hallani nagyszájú handabandá-zásukat, pattogó beszédüket a kiképzések, gyakorlatok alatt, és elnézni komor sétájukat a Riván (kikötőparton), amikor vizsgálódva nézegettek szerteszét, hogy a legcsekélyebb szolgálati hibáért is belekössenek a pihenést, szabadságot élvező matrózokba.

A nostromo látható becsvággyal vezényelte fáradó legényeit. A becsvágynak két oka is lehetett: egyrészt érdemeket akart szerezni parancsnoka előtt, másrészt elismerést mindazok előtt, akik látták a versenynek is beillő hajszát. A Novara minden szabadságosa, fedélzeten tartózkodó és ott foglalatoskodó embere az oldalkötélhágcsókra kapaszkodva figyelte az .üldöző és az üldözött manővereit.

Ugyanezt tették az angol hadihajó legényei s több közelben horgonyzó hajó matrózai is.

— Eins!... Zwei!... Eins!... Zwei!...

A nehéz, távírópóznának beillő, két kézzel kezelt kutter-evezők szinte meghajoltak a heves csapások és húzások alatt.

A kutter orra előtt felvágott, tatja mögött mély burványt vetett a víz.

De a halászsampan nem hagyta magát.

Monostory most a sampanra emelte a távcsövet.

Egy gyerek ült a kormánynál, hárman eveztek. Tépett szárongjukből ítélve malájok lehettek, halászok vagy teknősbéka-vadászok. Egy villanásra a gyékényponyva alá látott... és az volt az érzése, hogy jól látott.

A ponyva alatt egy fehér ember kuporgott, aki csak azért nem bújt elő, mert számolhatott azzal, hogy a kutterból lövéseket adnak le a sampanra.

A sampant irányító gyerek értette a dolgát. Ügyesen, higgadtan kormányozott, és igyekezett a kikötői zűrzavarban egérutat nyerni. Elkanyarodott két bark, több dzsunka, arab dhau- és sampancsoport mellett. Az egyik barkot kétszer is megkerülte, csak hogy tévútra vigye a kuttert.

A sampan fehér embere menekült az osztrák hadifregatt tengerészei elől! Ez azt jelentette, hogy a Novara személyzetéhez tartozhatott, haditengerész volt, aki itt, Singapore-ban látta elérkezettnek az időt arra, hogy búcsút mondjon a fregattnak.

Szökését észrevették, utána eredtek.

— Péter — szólt Monostory a társához — segíteni kellene. A sampanon valaki menekül, aki máris a barátunk, hiszen a hajó az osztrák császáré, és az parancsnokol rajta, akivel tűzharcot vívtunk.

Porkoláb Péter megelégedetten csettintett:

— Segítsünk! Csak azt mondja meg, mivel, ököllel, evezővel vagy mi a szösszel, mert fegyver nincsen nálunk!

Monostory közben nem vette le szemét a sarnpanról. Hirtelen megrándult a szája széle, s még annyira se jutott ideje, hogy válaszoljon.

A kormánynál ülő gyerek elvesztette nyugalmát, vagy hibásan manőverezett, mert a sampan kikerült a bújócskára alkalmas, védelmet jelentő hajók és csónakok közül a kikötőöböl nyitottabb részére.

Visszafordulásra idő már nem volt.

— Eins!... Zwei!... Eins!...

A nostromo hangja diadalmasan csengett. Hiszen erre várt! Ha nagyon akarta, most még fegyvert is használhatott! Az előkészületeket máris megtette: a lábánál tartott tengerészkarabélyt a nyakába akasztotta.

— Eins!... Zwei!...

A kutter rohamosan közeledett a sampanhoz.

Ekkor már a gyékényponyva alatt kuporgó szökevény sem tétovázott. Előbújt a ponyva alól, evezőt ragadott, és vadul, nekikeseredetten segíteni igyekezett a sampan embereinek.

Arra idő nem jutott, hogy megfigyeljék, ki lehet az üldözött európai. Derékig meztelen volt, de a durva vászonból készült nadrág elárulta, hogy az osztrák hadihajó állományához tartozhat.

Monostory intett Csangnak:

— Csang! Azonnal elő az evezőket! A kormányt én kezelem! Előre!

Az öreg kínai cinkosán nevetett:

— Csang érteni, kapitány mit akar! Csang tenni, amit kapitány mondani!

— Előre!

Csang rászólt a csónak előrészén kuporgó, a tűző nappal mit sem törődő két kulira. Azok felugrottak, megragadták az evezőt, és a sampan, amely eddig csendben négy kikötődúc és egy nagyobb kikötőpalló tövében ringott a vizén, hirtelen megugrott.

— Hai-hé!

Csanggal együtt hárman eveztek, s látszott rajtuk, hogy nem most van először evező a kezükben.

— Hai-hé!

Ha valaki most felteszi a kérdést, joga volt-e az osztrák hadihajó kutterjának idegen felségvízen, fegyveres emberekkel üldözni egy nyilvánvalóan hazai csónakot, akkor a kérdést jogosan tette fel. Ha a Novara polgári hajó, akkor nem lett volna joga ilyen cselekedetre, de hadihajó lévén, joga volt a hajójáról menekülő szökevényt a vízen üldözni, de a parton már nem. Ott már csak az angol rendőrség vagy katonaság volt az illetékes ilyen ügyekben eljárni. Tudták ezt a hadihajó tisztjei, ezért is igyekezett a kutter még a vízen elérni a sampant, nehogy a szökevény eltűnjön a parton, a kikötő ezernyi búvóhelyén, bálák, ládák, raktárak ketrecek között.

Amikor Csang mosolyogva intett, hogy érti az idegen kapitány szándékát, természetesen már Porkoláb is tudta, mittervez derék gazdája.

Mivel fegyverük nem volt, ráadásul aránytalanul kevesen szállhattak szembe a hadikutter tizenhárom tagból álló legénységével, az erőszak helyett fondorlattal kellett élniük, hogy segítsenek a szökevénynek, akit nem ismertek, de rokonszenvvel viseltettek iránta.

Monostory tehát a fondorlatot választotta.

Terve igen egyszerű volt: ha másként nem, lehetőleg az utolsó pillanatokban keresztezi a kutter útját.

Olyan kitűnő hajósember számára, mint amilyen hősünk volt, igazán nem okozott nagyobb fejtörést egy ilyen egyszerű művelet kidolgozása.

Gyors pillantás a sámpanra, majd a kutterra, ugyancsak röpke tekintet arra a szögre, amit a három csónak az adott pillanatban alkotott, Monostory máris tudta, mint irányítsa könnyű, mozgékony sampanjukat, hogy a tervük sikerüljön.

Természetesen minden azon múlt, hogy sikerül-e vagy sem észrevétlenül a kutter és a menekülő sampan közé besurranniuk.

Az üldöző és az üldözött között a távolság egyre fogyott.

A gyerek helytelen kormányzása révén teljesen nyílt vízre kerültek. Mást tenni már nem lehetett, mint a part félé haladni, hogy valami csoda révén elérjék azt.

A csodát ebben az esetben Monostoryék képviselték.

— Halt! Halt! — kiabálta a menekülő után a szakállas hajómester. — Állj meg! Add meg magadat!

De a sampan nem állt meg. Tudta a menekülő, mi vár rá, de tudták a sampan evezősei is, mire számíthatnak, ha elfogják őket, és átadják az angol kikötőhatóságoknak. Egész életre szóló kényszermunka Singapore szünet nélküli erődépítéseinél !

— Legfeljebb fürdünk egy kiadósat! — nevetett Monostory Porkolábra, amikor már látta, hogy a tervük sikerül.

Alig néhány evezőcsapásra közelítették meg a sampant és a kuttert.

— Csang nem félni — mosolygott az öreg kuli, aki órák alatt lett Monostory kapitány lelkes híve. — Csang teljesíteni parancs!

A nostromo felkiáltott:

— Sapperlott! Állj, állj! Steuerbord, állj! Hatalmas reccsenés hangzott.

Mah úr sampanja ráfarolt a kutter jobb oldalára, vagyis a steuerbordra. Három evező azon nyomban eltörött.

— Nem tud vigyázni?! — üvöltötte angolul Monostory. A sampan megingott.

A tetőfedő ponyva lecsúszott, és az a mindenféle kacat, ami egy ilyen csónakban található, zörögve, csörömpölve dőlt erre-amarra.

Monostory — rémületet színlelve — beugrott a kutterba.

Porkoláb követte.

Több matróz, egyensúlyát vesztve, hanyatt esett, elengedte az evezőt, és az irgalmatlanul hosszú, súlyos farudak, kiszabadulván béklyóikból, a vízbe hulltak.

A nostromo előrebukott, a második és a harmadik evezőpad közé vágódott.

Nagyot nyekkenve, még nagyobbat kiáltva elterült a fenékdeszkákon.

Csángót nem kellett buzdítani, olyan visításba, panaszkiabálásba kezdett, ahogy csak a torkán kifért:

— Lenni sampan pusztulni! Gazdám verni Csangot!

A zűrzavar teljes volt. Kiabálás, káromkodás hangzott mind a két részről.

— Szerencsétlen, mit tett?! — bömbölte Monostory. — Idegen kikötőben így viselkedni!

Porkoláb pedig, azon a címen, hogy segít feltámogatni a se élő, se holt nostromót, akkorát rántott rajta, hogy eszméletlenségig beverte a fejét az ülésdeszkába.

Amikor Monostory végre körülnézhetett, a sampan már eltűnt.

Valahol partot érhetett, de mint ahogy egy homokdombon nem lehet egyetlen porszemet megtalálni, ugyanúgy Singapore kikötőpartjánál bajosan fedezhetni fel egy sampant, amikor legalább két-háromszáz zsúfolódik egy rakáson.

A Novara szökevény tengerésze megmenekült!

Monostory átmászott a csónakba. Porkoláb követte.

— Jelentést teszek az angol parancsnokságon! — kiáltotta Monostory, és dühösen intett evezőseinek: — Tovább, sárga ördögök, tovább!

A kutter megzavarodott emberei meghökkenve bámultak a haragos — és közéjük az égből pottyant — „angolra", aki nagy úr lehetett, ha olyan bátran szidta Ferenc József osztrák császár haditengerészeit.

— Csang, el innen, amilyen messzire csak lehet! — súgta az öreg kulinak, aki gyerekes elragadtatással élvezte a jelenetet, mint a kínaiak általában, ha részesei lehetnek valami utcai vagy kikötői zűrzavarnak. — Siessetek!

Ahogy az fehér uraságokhoz méltó, Monostory és Porkoláb visszaült a gyékénytető alá, immár közömbösen, nyugodtan, angolokhoz illően.

— Csang evezni Blakang Matinak, jönni onnan dzsong-cö-mo — intetf az öregember, és társaival nekifeküdt az igen hosszú sampanevezőknek. — Csang sietni!

Monostory és Porkoláb egymásra nevetett:

— Sikerült!

— Sikerült, gazdám! Nézze a nostrót, most tápászkodik! Lesz neki mit hallgatni, ha visszatér a fregattra!

Rohamosan távolodtak. Látták még, ahogy a hajómester felül, kétségbeesetten körülnéz, majd veszett káromkodásba kezd, mint a világ minden hajómestere, ha valami nem a kedvére történt. A Novara hajómestere elmondhatta,, hogy igencsak rosszul sikerült a szökevény üldözése. Tudta, hogy röhögő malik (matrózok) tekintete fogadja őket, vigyorgó altiszttársak megjegyzését hallgathatja, káromkodó első tisztnek kell majd megtennie jelentését. Erre úgy nekiduhödött, hogy mindjárt ott helyben képen törölte az őt feltámogató matrózt.

Monostoryék sampanja gyorsan távolodott a kutter közeléből.

— Eltűnt — jegyezte meg Porkoláb. — Idősebb embernek néztem. De annyi idő sem volt, hogy ráhunyorítsak, máris eltűnt az a ladik!

Monostory bólintott. Az előbb még a Novara felé pislogott. A fregatt — igen magas, régies oldalvédjével — még az útra kész, de szélhiány miatt indulni nem képes angol fregatt mellett is hatalmasnak tűnt. Igen nagy kedve lett volna, hogy körülevezze, mint ahogy eredetileg tervezte, de most már — a történtek után — okosabbnak találta, ha minél messzebbre kerül a császár hajójától.

— Idősebb ember volt — ismételte Porkoláb, mint akit erősen foglalkoztat valami. — Nem volt az mali, altiszt lehetett ...

Csang megfogta a kapitány karját, bizalmasan súgta:

— A dzsong-cö-mo!

Éppen egy csomó halászcsónakon vágtak keresztül.

— A Taitsing?

— Lenni Taitsing, misztha. Dzsong-cö-mo!

Távol, igen távol, túl a Maláj-fokon, ott, ahol néhány kapitány merészen kikanyarodik a Blakang Mati-sziget mellett, hogy előbb érjen ki a szorosba, valóban látszott egy vitorlás hajó keresztvitorlázata.

Legalábbis sasszeme legyen annak, aki ekkora távolságból eldönti, miféle hajó hordja azt a vitorlázatot.

Az öreg Csang bebizonyította, hogy az ő sávosan fátyolos, hunyorgó szeme van olyan kitűnő, mint a tengeri sasoké.

— Szellő sem fodrozza a vizet —_: hitetlenkedett Monostory.

Csang megrázta a fejét:

— Misztha nem ismerni szokás. Arra fújni szél. Jönni tájfun!

Monostory felkapta a fejét. Mindössze egy félóra telhetett el... és...

Koromfekete látóhatár felett sárgásbarna felhők tornyosultak!

Ilyesmit lát az ember erdőégés idején, vagy ha egy óriási gyártelep olajraktárai, benzin- és koksztárolói lángolnak.

Monostory életében először került abba a helyzetbe, hogy szemtől szemben láthatta a tájfun közeledését.

A forró övi forgóviharok közül találkozott már a Bengál-öbölben, Indiában és a Perzsa-öbölben ciklonnal, Arabia partjainál tornádóval, az észak-afrikai vizeken a tölcséres trombával, a kelet-afrikai vizeken a dzsungelorkánnal, a Vörös-tengeren a khamszinból felerősödött forgószéllel.

A tájfunt még nem ismerte.

Tájfun a Malaka-szorosnál?

Bizony nem ritkaság. Messze, a déli japán partoknál képződik, a Fülöp-szigeteknél és a Dél-kínai-tengeren felerősödik. Ha futja erejéből, akkor lecsap Szumátra és Jáva erdőségeire, rombolva, pusztítva mindent, ami akadályként eléje mered. Felkap hajókat, és pehelyként vágja a kikötők rakodójára, néhány száz méterrel beljebb a partra, utcákra, kertekbe; százával, ezrével rombolja a házakat, bedönti az erődítmények falát, és nehéz ágyúkat is felemel, kerekestül legördíti hegyek oldalán, erődítmények sáncain. Történetünk idejében — de nem azonos napon — a tájfun Sanghajnál olyan pusztítást vitt véghez, hogy elveszett nyolcszáznál több dzsunka, és a tengerár húszezernél több embert ragadott magával. Alig egy héttel később ez a tájfun átcsapott a Fülöp-szigetekre — amikor már mindenütt azt hitték, hogy megszűnt, holott csak a tengeren kószált —, és olyan kaszabolást csapott, hogy máig is emlegetik a tankönyvekben: 194 kilométeres gyorsasággal robogott, szinte percek alatt húszezer házat söpört el Manila kikötőjében, harminc nagyobb hajót (gőzöst, háromárbocost) forgáccsá zúzott a kikötőben, a hullámgáton, a világítótorony melletti öbölben.

A ciklon, a tájfun és a hurrikán (ami egy ugyanaz, csak más néven!) a két térítő között, az Egyenlítőtől északra és délre a 23. fokig kalandozik.

Ilyen tájfun közeledését jelezte a távöli, komor felhők sárga-fekete-lilásszürke tömege.

— Csang, mikor ér ide a vihar? — kérdezte Monostory, amikor eltávolodtak a klippertől.

— Tájfun lenni bolond — vonta meg a vállát az öreg, és nevetett. — Jönni és elmenni, jönni és maradni, jönni és mégse jönni! Dzsong-cö-mo ide érni, misztha. Csang mondani, így lesz.

Csang sasszeme valóban jól látta, hogy klipper közeledik a Mangrov-sziget felől, a Terumbo-zútony mellett. Monostory kételkedve emelte fel a látcsövét, mert nem tudta elhinni, hogy abból a néhány foltból — amiről a gyakorlott szemű tengerész is csak annyit állapíthatott meg, hogy keresztrudas vitorlák — Csang eldöntötte, hogy a vitorlákat egy klipper, méghozzá a várva várt Tcntsing viseli.

A hatvan centire kihúzható látcső egyszeriben közel hozta a vitorlákat.

Valóban klipper volt a közeledő hajó!

Monostory szíve nagyot dobbant.

Minden vérbeli, igaz tengerész — és rajongója a hajónak — érzi azt a soha, sehol máshol nem tapasztalt szívdobbanást, ami akkor fogja el, amikor meglátja — először látja meg — új otthonát, a hajót.

Ilyenkor a szem gyorsan igyekszik mindent felmérni: a hajótestet, a vitorlázatot, a kötélzetet, a felépítményeket s általában a hajó állapotát. Ha a távolság és a látcső viszonylagos elégtelensége az erős pára, a mozgó, billegő sampan miatt mindent nem is árulhatott el — a klipper sok biztatót ígért.

— Ha ez a Taitsing, akkor rendes kis hajó — dünnyögte Monostory, és élvezettel nézte a megdőlő, úgynevezett félhátszéllel közeledő klippert.

Tegyük itt mindjárt hozzá: gyorsan közeledett.

Pedig a szél még gyenge volt, lassan erősödött, az első fél órában inkább olyan fürge, könnyű kis hajócskának kedvezett, mint a vitorlát bontó halászsampanok vagy a kisebb, magasba nyúló, csúcsos vitorlázatú arab dhauk, amiből bőven akadt a singapore-i vizeken is.

— A dzsong-cö-mo — ismételte büszkén Csang, mintha nem egy nyomorult, elnyűtt öreg kuli lett volna, hanem maga Mah úr, a hajó titkos gazdája. — Lenni jó hajó ...

Amíg a két kuli evezett, Csang a vitorla bontásával foglalatoskodott.

Mintha az egész kikötő és környéke megbolydult volna!

Mindenütt vitorlák lebegtek, feszültek, hajók indultak, vagy gyors iramban arra készültek, hogy előkészítsék az indulást.

A Bund jelzőárbocain — a távolból is látni lehetett — egyik code-utasítás a másikat követte.

Azok a hajók, amelyek a szélcsend miatt eddig nem tudták elhagyni a kikötőt, és azok, amelyeknek parancsnokai jobbnak látták a nyílt vízen vagy a Malaka-szoros védelmében átvészelni a közeledő forgóvihart, most a lehető legnagyobb sietséggel készültek az indulásra.

A Novarán is bontották a vitorlákat, tehát ott sem bíztak a horgonyok, de főleg nem a kikötőfenék tartásában. Az angol fregatt már indult, mögötte kettő kanyarodott ki a rév belső részéből a nyíltabb vízre. A Bund előtt komor fekete füstöt okádott több gőzhajó. Parancsnokaik is a menekülés mellett döntöttek.

Ugyanakkor több hajó, köztük a klipper is, a kikötő felé tartott.

Ekkor már az égbolt felét beborították a feketesárga felhők.

És milyen felhők!

Ilyesmi csak a trópusokon van, tornádók közeledtén, amikor még az „ég tigriseit" nem látni, csak ijesztő karommeregetésüket, az egyre előbbre törő, döbbenetesen hömpölygő felhőóriásokat.

A sampanok a part felé menekültek.

Papagájok hada szállt át az öblön, rikácsolva rémület hangját hallatva, hogy a szigetecskék bizonytalan védelme helyett a város mögötti őserdőkben keressenek menedéket. Ezrével, tízezrével szálltak, az ember nem hitte volna, hogy létezik ennyi papagáj.

Porkoláb megjegyezte:

— Akár a pokol minden boszorkánya rikácsolna!

A tájfun megváltoztatta a kikötő megszokott életét.

Elbújt a nap. És még jobban előtűnt az ég komorsága, a felhők ijesztő, vad feketesége. A szél gyors iramban erősödött.

Valahol a Sárga-tenger csücskében már ott tombolhatott a tájfun.

Singapore-ban már készültek a fogadására.

Még a raktárépületeket is lehorgonyozták, a halpiac sátrai egyszeriben eltűntek az öbölbe nyúló dobogóról.

Monostoryék csónakja mellett egyik halászsampan a másik után sustorgott el.

Csodálkozó szemek meredtek rájuk: a jan-ku-cék, a fehér ördögök talán a halálba indulnak?!

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a tájfun első lökésére a sampan előbb néhány métert (esetleg harminc-negyven métert is) a levegőbe emelkedik, majd meg sem áll a tenger fenekéig.

Monostoryéknak számolniuk kellett a tragédiával, ha ebben a bizonytalan járműben éri el őket az orkán.

A klipper biztatóan közeledett.

Csang szeméből is biztonság áradt, amikor többször megjegyezte :

— Idejében lenni hajónál. Misztha hinni Csangnak. Csang tudni, mit tenni!

És már készítette is a csónak orrában a serpenyőt.

Mah közölte reggel, hogy igen örülne, ha az új parancsnok, akinek ugyan másodkapitányi a beosztása, de valójában mégis parancsnoki feladatokat lát el, még a klipper befutása előtt szállna a hajóra.

— A révbe futás előtt, Sir, kérem, menjen a hajóra. Csang majd várja a sampanommal. örülnék, ha így történne. A barátom erről is tud, várja önt, Sir. Csang majd leadja a jelzést...

Erre készült Csang, amikor elkészítette a serpenyőt.

Faszenet rakott az aljára, két kovakővel szikrát pattintott, egy maroknyi pálmarost-háncs lángot vetett, és a faszén izzani kezdett.

Ha közel kerülnek a klippérhez, Csang tömjént szór a parázsra, és a felszálló füst lesz a jel, hogy a sampan hozza az új bajtársakat.

Ha...

Monostory aggodalmaskodva figyelte a történteket.

A távolból moraj, fojtott bömbölés hallatszott.

A tájfun már nincsen messze!

Csak idejében találkoznak-e a klipperrel?

A klipper — egyelőre érthetetlen módon — nem egyénesen a kikötőbejárónak tartott, hanem elfordult, és a félhátszél helyett oldalszéllel a viharcentrum felé haladt.

— A teremtésit — mérgelődött —, még végül itt ér minket az orkán! — A hajóra mutatott: — Csang, a klipper más irányba megy!

Csang hosszasan figyelte a klippert.

A közelükben egyetlen halászsampant nem lehetett látni.

Egyedül voltak a külső, teljesen nyílt kikötőöbölben. Egy-egy kifelé tartó hajó haladt el mellettük, hullámokat verve, elfogva előlük a szelet. Ilyenkor a kis sampan megtántorodott, mint a részeg ember, és dülöngélni kezdett. Amikor a hajó elhaladt, hirtelen megdőlt, és feltúrta maga előtt a vizet.

Monostory úgy érezte, itt az idő, hogy cselekedjék.

Talán Csang nem is érti a vitorlázás tudományát, ráadásul a klipper sem a Taitsing, ami bizony előfordulhat, hiszen akad még néhány klipper a tengereken!

Pompás irány- és becslőkészsége meggyőzte, hogy vissza már nem fordulhatnak. Ha ezt megteszik, akkor elölről kapják a szelet — ami fokozatosan erősödött —, a hullámok bevágnak a sampan alacsony oldalán, a háncsvitorla is inkább akadály lesz, semmint segítség. Ha pedig követik a klippert, elérik, hogy még inkább kisodródnak a tengerre, kénye-kedvére a közeledő viharnak.

Maradt az utolsó lehetőség: jobbra, a malakai kijáró felé kormányozni a csónakot.

A kijárónál két közeledő hajó vitorlázatát lehetett látni. Végső esetben majd segítséget kérnek a hajóktól. De mir előtt erre sor kerülne — így döntött Monostory —, megkísérlik elérni a szoroskijárónál csoportosuló szigetek valamelyikét Az ananásszal beültetett, sziklás szigetek barlangjaiban menedéket talárnak a tájfun elől.

— Ahogy misztha kérni — intett lehangoltan az öreg Csang —, lenni úgy. Csang mondani, a dzso-cö-mo lenni Taitsing! Csang tudni, misztha, Csang tudni!

Monostory intett, inkább megnyugtatva, mint dorgálva, látva az öregember elkeseredését, hogy kételkednek bennei

— Tévedhetsz, barátom! Én is tévedtem már. Porkoláb felmordult:

— Ide azt a kormányt, sárga komám! Az én kezemben biztosabb helyen van!

Félretolta a kormányt tartó kulit, megragadta a kormányt.

— Kapitány, az irány?

Szilárdan csengett a hangja.

Monostory ráhunyorított a kenyeres pajtásra:

— Irány: dél-délnyugat, a szoroskijáró!

— "Parancsára!

A tájfun felhő tömege a fejük fölé ért.

Mikor készül lecsapni a tájfun?

Tíz perc múlva, egy óra múltával vagy esetleg csak holnap?

A tájfun szeszély eskedését, rendszerének titikát nem ismeri senki.

Minden attól függ, hogy a központi „mag", a forgóvihar centruma merrefelé mozog. Megtörtént már jó néhányszor, hogy ez a mag napokig egy helyben vesztegelt, forgott, forgott szünet nélkül, de se előre, se hátra nem haladt... Előfordult, hogy száguldva rohant előre, majd hirtelen megtorpant, visszakanyarodott, és ott, ahol a pusztulás után fellélegeztek az emberek, hogy talán egy időre nyugalmuk lesz, újból megkezdődött a hadi tánc!

Van egy ázsiai mondás, ami így hangzik: „A kígyó útját a sziklák között, a lepke szálldogálását a virágok felett és a tájfun útját a tengeren nem vagy képes kiszámítani."

Monostory erre a mondásra gondolt, amikor felnézett, és maguk felett ott látta a félelmetes felhőtömeget.

Mikor csap le? — most már csak ez volt a kérdés.

— Igyekezzünk! — szólt Porkolábhoz, aki régi, megszokott biztos mozdulattal fogta meg a ladiknál alig nagyobb sampan kormányevezőjét.

— Parancsára! — biccentett a volt dunai sajkás.

A sampan szó szerint megugrott, mintha megérezte volnai hogy aki gyeplőjét fogja, mindenféle próbát kiállt már folyókon, tavakon, tengereken. Ropogva feszült a háncsvitorla, porzott a víz, dobbantak, sustorogtak a megtörő hullámok ... Kedélyes hajókázásnak lehetett volna nevezni ezt a kirándulást, ha annak szánták volna. De nem az volt.

A sampan szaladt a vízen, mégis minden úgy tűnt, mintha állna, a két hajó a szorosban mozdulatlan lenne, a köves ananászszigetek sem közelednek.

— A teremtésit! — dünnyögte Monostory, aki ebben a pillanatban olyan színjátéknak lehetett a tanúja, amilyet még itt is ritkán látni.

Talán ezer ágyú lövedéke robbant szét, vagy annál is több? Fülsiketítő csattanás hallatszott, az ég kárpitja kettényílt: a borzalmasan nagy, óriások világában is óriási égi kapun fehéresszürke felhők gomolyogtak kifelé. Akár ha felrobban egy hajó, és annak kráteréből füst gomolyog, olyasmi történt Singapore felett ezen a délelőttön.

A tájfun bemutatta névjegyét.

Szélsárkányok hada szabadult el az égi magasságból le a földi tájakra.

Csang megfogta a fehér ember karját, és még ebben az ijesztő, félelmetes hangulatban is biztatóan mutatta:

— Dzsong-cö-mo jönni, misztha! Dzsong-cö-mót elfogni misztha!

És jó maroknyi tömjént dobott a parázsra.

Persze nagy kérdés volt, hogy a klipperről meglátják-e a sampan füstjét. A valószínűség amellett szólt, hogy nem látják meg.

A viharos szél felkorbácsolta a hullámokat, Csang jelzését lefektette, sőt — alig egy perccel később — már se füst, se parázs nem volt: egy átcsapó hullám lesodorta a csónak orrából a serpenyőt.

Csang jól látta, a klipper valóban visszafordult, mintha egyenesen a sampannak tartott volna.

Monostory is, Porkoláb is tudta már ezekben a pillanatokban, miért tért le a klipper előző irányából.

Félhátszéllel közeledett, vitorlái tehát teljes terhelés alatt álltak. A parancsnok látta, hogy kurtítani kell a vitorlafelületet, sőt csökkenteni a vitorlák számát, amit félhátszélnél lehetetlenség végrehajtani.

Oldalszélre tért, elvégezte ezt a manővert, visszafordult, és a kikötő szájának tartott.Mindössze az előárboc és a főárboc két alsó keresztvitorláját — a legnagyobbakat, de azokat is kurtítva, reffelve— tartotta fenn, valamint a hátsó árboc latinvitorláját, a bezant, és mindössze egy orrvitorlát a három közül, a legkisebbet.

— Én is így tennék — vélte Monostory, és máris rokonszenvet érzett a klipper parancsnoka iránt.

Hirtelen lehajolt. Valami elszállt a feje felett.

A sampan háncsvitorlája volt.

Roppanást se lehetett hallani.

A malakai ki járóból befelé tartó hajók közül az egyik hirtelen eltűnt.

A másik leszakadt vitorlákkal egy helyben forogni kezdett.

Ott csapott-le legerősebben a tájfun első rohama.

Tőlük hét vagy nyolc kábelhossznyira lehetett az angol haditengerészet egyik, ugyancsak kifelé menekülő fregattja, a Panther. Tépett vitorlákkal, egy helyben forgolódva sodródott a part felé.

Mögötte a Novara küzdött a széllel, de viszonylag ép vitorlákkal.

A sampanban térden felül imbolygott a víz.

Evezni a magas hullámokban nem lehetett, a sampan tehetetlen volt.

Porkoláb megdöbbenve meredt parancsnokára.

Mit tegyek? — volt az arcára írva.

Csang szemébe kiült a rémület. Az öregember most döbbent rá, hogy halálos veszélybe kerültek.

— Köteleket hurkolni az ülések alá! — rendelkezett Monostory. — Azonnal! Ha felborulunk, abba kapaszkodni! Senki se hagyja el a sampant!

— Parancsára! — lihegte Porkoláb, és fürge kézzel kapaszkodóhurkokat készített. — Az angyalát, gazdám, még cápaeledel lesz belőlünk!

— Csang lenni félni! — nyögte az öreg, és kitárta kezét: Misztha segítem Csangon!

Hallani már alig lehetett a legközelebbi szavakat is.

Üvöltött, bőgött az egész világ.

Sivított a szél.

Moraj ló ttak, dőltek a gördülő hullámok, az alacsony padú, homokzátonyos kikötők és öblök veszedelmei.

A sampan felágaskodott, mint a megbokrosodott ló, és ugyanúgy hanyatt is vágódott!

— A kötelekbe! A kötelekbe! Zuhogott az eső.

Olyan fojtó kénszag terjedt a levegőben, hogy tátogni kel-le^t, miként a hal, ha szárazra kerül.

— Vigyázz!

— Kapaszkodj!

Óriási, hegynek beillő hullám került a tehetetlen sampan elé.

A sampan felfelé kúszott a vízhegyen.

S a hullám egyre emelkedett.

Feltehetőleg a tájfunt megelőző szökőár első küldötte volt az óriási hullám.

Az egyik kuli — talán félelmében, talán ügyetlenségből — elengedte a biztosítókötelet. Mint az érett szilva a fáról, úgy zuhant ki a csónakból, s tűnt el a hullámhegy alján.

Monostory soha nem felejtette el a nyomorult fickó megdöbbent, kétségbeesett arcát, bocsánatkérő tekintetét.

A csónakban mindenki tudta, hogy az emelkedést követi a süllyedés, aminek más vége nem lehet, mint a felfordulás ...

Porkoláb joggal emlegette a cápákat. A meleg égövi partrészeken, de különösen a Malaka-szorostól le Szumátráig, Jáváig, Borneóig, valóban hemzsegnek az öblök és a kikötők ezektől a szörnyű fenevadaktól.

És a sampan nem kerülhette el sorsát.

Felért a hullámhegy tetejére, és gyors iramban csúszni kezdett visszafelé. A csúszás fokozatosan gyorsult, végül a sampan — utasaival együtt — eltűnt a hullám tövében.

Erős karok, kemény kéz, pompás tüdő, kitűnő lélekjelenlét kell egy ilyen fürdő átvészeléséhez.

Amikor a sampan felbukkant, csak a csónaktest és az evezőpadok maradtak meg belőle. A többit — fenékdeszkákat, üléspárnákat, árbocot, köteleket, a napellenző fakeretét, az evezőket — elnyelte a tenger.

A négy ember — Monostory, Porkoláb, Csang és a kuli — prüszkölve, nyögve, kapálódzva kapaszkodott a kötelekbe.

Aki időt nyer, életet nyer — szoktuk mondani. Ebben az esetben így volt. Monostory utasítása, hogy kapaszkodóköteleket használjanak, már a legelső rohamnál bevált. Ha nem így cselekednek, követik az ügyetlen kulit a mélybe.

A többi olyan gyorsan történt, hogy elmondani tovább tart, mint ahogyan lejátszódott.

Alig fél perccel a felbukkanás után, amikor már igen reménytelennek tűnt a helyzetük, hatalmas árnyék terült för léjük.

Monostory oldalt nézett.

Részben meglepődött, részben meg is ijedt.

Egy hajó orra, előrenyúló orrsudara, az orrsudárt erősítő láncok és kötelek, két kalimpáló horgony és egy pattanásig feszülő elő vitorla törtetett feléjük.

Ilyen messzire nyúló, hosszú orrsudara, ennyire ívelt, sóner módra készített hajóorra a klippereknek van.

Monostory a pillanat törtrésze alatt is drámainak találta helyzetüket.

A klipper, vagyis a Taitsing fogja eltiporni?

Ahogy a hullám sampanostul felemelte őket, annyira közel került az orrsudár, hogy valósággal elérhették.

A habvédnél kihajló testeket látott. Mintha hatalmas rudakat tartottak volna a kapaszkodó, figyelő tengerészek ...

A Taitsing melléjük ért.

Elfordult egy keveset, éppen annyira, hogy a közelükbe kanyarodhasson. A karók kinyúltak.

Monostory ütést érzett, hatalmas rántást, kiáltásokat hallott, karja megfeszült, de nem engedte el a kötelet, ö is, Porkoláb is, Csang is, a kuli is ösztönösen tudta, hogy a végsőkig kell fogni a mentőhurkot. Kapaszkodni! Kapaszkodni!

A sampan, a négy kalimpáló, életéért küzdő emberrel — a levegőbe emelkedett!

Jóféle, erős, a régi idők módján készített csáklyák vágtak bele a sampanba, és emelték a fedélzetre.

Tengerészbravúr volt a javából!

Ha a csáklya emberbe vág, ki tehet arról? Ha a sampan a levegőben széthull, kit lehet felelősségre vonni? Ha sampan, ember egy tömegben zuhan a beemelésnél a fedélzetre, egymást törve, összezúzva, oka lehet annak bárki is? ...

Kapaszkodni, kapaszkodni! Nagy reccsen és hallatszott, s mintha csend támadt volna utána.

Monostory talajt érzett a lába alatt, igyekezett megállni, de megtántorodott, elbukott. Nekiesett valaminek, egyszer-kétszer megfordult a tengelye körül... végül is ülve maradt.

Behunyta a szemét. Nagyot, kiadósat lélegzett. A szíve kegyetlenül vert. Lihegett.

Körülnézett.

A klipper fedélzetén voltak!

Két ember rohant feléje.

Igencsak nagyot gurulhatott a fedélzeten, mert kényelmesnek éppen nem mondható helyen ült: beleszorulva a horgony emelődobjába.

A sampant az előárboc és a főárboc közötti főfedélzetre rántották be, ott emelgették éppen Porkolábot, Csangot és a kulit.

Zömök tengerész rohant Monostory felé. Mögötte egy másik, de nem európai, hanem színes férfi, talán maláj vagy Fülöp-szigeti barnássárga ember.

A zömökről azonnal látszott, hogy európai, a Taitsing parancsnoka, Mah úr barátja.

A klipper erősen megdőlt, és jó időbe telt, amíg a két ember átvergődött az előfedélzet kötélcsomóin, felszerelésén, az ott lerögzített és a megdőlt hajón közlekedési akadályt okozó mentőcsónakon.

A zömök ért elsőnek a feltápászkodni igyekvő, de a horgonydobba beleszorult Monostoryhoz.

— Halló — kiáltotta harsogva, jókedvűen —, halló! Ügy hiszem, nem tévedek, ha megállapítom, éppenséggel önök azok, Sir, akikkel itt kellett találkoznom! Well...

Folytani nem tudta. A klipper orra előrebukott, kiadós hullám vágott a fedélzetre... egy fél percre mindent és mindenkit elborított á víz.

A zömök és társa belekapaszkodott a horgonycsörlőbe.

Amikor elvonult az áradat, felsegítették Monostoryt. A zömök derűsen, kedélyesen folytatta:

— El innen, uram, mert még együtt megyünk a másvilágra! Egyébként Klinkenberg vagyok, Benjámin Klinkenberg kapitány. A barátaim általában Benjinek szólítanak. Hahaha!

Újabb kapaszkodás, újabb hullám.

— Well — dörögte Klinkenberg —, még néhány lépés, és biztonságosabb helyre érünk. Megy a járás?

— Megy — bólintott Monostory őszinte Örömmel, maga is meglepődve, hogy semmi baja se történt. — Azt hittem, hogy a kezem, lábam eltörött...

— Kiadós repülés volt, uram! — hahotázott Klinkenberg kapitány. — Bocsásson meg, hogy a hajóra szállás szokatlan módját alkalmaztuk! Más megoldás nem volt..

A fő fedélzet hátsó részére értek. A főárboc mögött, a felépítmények előtt Porkoláb állt. Az öreg Csángót és a kulit levitték a hajóba. Néhány ember a sampan maradványait dobálta a tengerbe. A többit már lesodorta egy hullám.

— Sir, amott a kabinom — intett Klinkenberg. — Kipihenheti magát. . . Ruhával is szolgálhatok, bár azt hiszem, teljesen mindegy ...

Nevetett, derűsen, kedélyesen, akkor, amikor minden vérbeli hajóparancsnok komor arccal, sőt kétségbeesett tekintettel nézett a fejlemények elé. Klinkenberg láthatóan nem sokat törődött a tájfun megjelenésével, fejlődésével.

— Köszönöm, Sir — kiáltotta Monostory az elemek zúgásában, a vágtató hajó zajában —, köszönöm, szeretnék a fedélzeten maradni! Ha ...

Ujabb hullám, újabb rettenetes széllökés.

Fejük felett óriási ágyú durranása.

Klinkenberg felnézett.

Az előárboc marsvitorlája lett a tájfun pillanatnyi áldozata. Foszlányok maradtak a keresztrúdon.

— A kormányhoz! — harsogta Klinkenberg, most már aggodalmaskodva. — Kérem, Sir, jöjjenek!

A többes szám Porkolábnak is szólt, aki megrázta gazdája kezét és megállapította:

— Még így se jártam, a szentjét!

Mindkettőjükről csurgott a víz. A fehér lenvászon nadrág, a könnyű ing, a mellényszerű, rövid, fehér színű, aranygombos tengerészkabátka sáros volt, piszkos, szakadozott a tengervíztől és a fedélzeten való gurulóstól.

— Igen, a kormányhoz, uram! — kiáltotta Monostory is, jól tudva, miért lett egyszerre fontos, hogy a parancsnok és az új parancsnokhelyettes, valamint az új második főkormányos a kormányálláson helyezkedjenek el.

Még néhány perc, és a Taitsing beér a kikötőbe. Igaz, nem „szabályosan", nem az előírások szerint, mint azt a singapore-i révparancsnokság kívánja. A pilotot, aki a kikötő belső részére vezényelné a hajót, felvenni nem lehetett. Most a pilot nem más, mint maga a tájfun. Rendez, irányít horgonyról tép, szaggat, felborít, vagy csodák csodájára békén hagy egy-egy hajót, legfeljebb néhány árbockötelet pattint szét vagy keresztrudat roppant ketté.

Természetesen azt is tudnunk kell, hogy a jelenlegi helyzetben a singapore-i kikötő révhatóságának palotáján vagy akár csak a Bundon nem lengett semmiféle jelzőzászló. Már az első széllökések ronggyá tépték a code-zászlókat, a többivel nem is kísérleteztek. Pedig a zászlók, tilos befutást jeleztek volna, ha a helyükön maradnak.

De a tájfun idején nincsenek szabályok, rendelkezések. Ilyenkor mindenki a maga bajával van elfoglalva. A Bund kapitánya kapkodhatott a fejéhez, mert a három jelzőarboc közül kettő gyufaszálként roppant ketté. Kiálltak már több tájfunt, ez a nem kívánt szögben támadt rájuk, eredményesen, sikerrel. Ugyanez lett a sorsa a révkapitányság palotáján levő árbocoknak is. És még rengeteg dzsunka-, bark-, dhau-, nave-, fregattárbocnak. Az a tájfun, amit hőseink a singapore-i kikötőben megértek — árboctörő tájfun volt. Alacsonyan rohant, kemény lökésekkel.

A Taitsing, Mah úr és Klinkenberg kapitány klipperje, az első roham idején éppen annak köszönhette árbocainak megmaradását, hogy mozgásban volt.

— Nagyobb baj nincsen, nem is lesz — harsogta Klinkenberg kapitány Monostory fülébe —, és már látom, hogy csak a szélét kapjuk, Sir! Fogadok, perceken belül horgonyra állunk, ha hajlandó segíteni! Ez csak fiókvihar, Sir!

Teljes erőből kiabált, de így is inkább hangfoszlányok értek Monostory fülébe.

Csinos kis fiókvihar — gondolta a magyar tengerész, akinek már az első percekben megtetszett ez a különös ember.

Látszott, hogy ízig-vérig tengerhajós, az a pompás fajta, amelyik a szárazföldön legfeljebb akkor tartózkodik, ha hivatalos ügyeit intézi, vagy néhány napra meglátogatja a családját, de akkor is alig várja, hogy visszajusson a hajójára. Se nappalt, se éjszakát nem ismer, a hajó minden porcikáját jobban ismeri, mint a tervezője vagy azok, akik építették. Együtt él, lélegzik a hajóval, élőlénynek tartja, és úgy is bánik vele.

— Rendelkezzen velünk, Sir! — üvöltötte Monostory a választ.

Felmásztak a kormányállásra, amit hol az oldalról, hol a tatról feltornyosuló hullámok öntöttek el.

— Ide, ide! — rendelkezett Klinkenberg. — Vegyék át a kormányt, Sir! Két emberem itt marad! Én irányítom a kikötést! Ti ketten velem jöttök, Khan Mai! Előre, a horgonyhoz!

Szólt, és máris eltűnt a kormányállásról. Előbb nagyot nevetett, majd egyszerűen átvetette magát a korláton, le a hátsó fedélzetre, ahol egy kisebb csoport várta. Szólt hozzájuk, de mire Monostory és Porkoláb a kormányhoz kötözte magát, a különös ember ismét mellettük állt.

Csupa derű, jókedv, megelégedés volt, mintha csak ötös erősségű szélben hajókáznának be Singapore kikötőjébe. Karjának lendítésével irányította a kormányosokat.

Pedig... hiába mondta Klinkenberg, hogy fiókvihar részesei, ugyancsak nagy táncban volt részük.

A városból nem látszott semmi. Elfedte a por, a szakadó eső. Házak dőlhettek, omolhattak arrafelé össze. Talán Mah úr díszes ékszerdoboz-háza is.

A kikötő, ami látszott belőle, tengeri csata képét mutatta.

A Taitsing — amiről már az első pillanat óta elismeréssel kell szólni — hajóroncsok, sampanmaradványok, árbocrészek között vágtatott. És minden táncolt, lebegett, merült, felbukkant, úszott a hullámokon. Akadt ott bambuszból készült árusítóbódé, raktárépületek részei, bennük csirkék, kakasok, papagájok, galambok, hullámok dobáltak háztetőket, kicsavart pálmafákat, kétkerekű riksakocsikat, elefántnyergeket, sőt egy elefántot is, amely rémületében vágtathatott a vízbe, amikor az istálló vagy karám összedőlt körülötte.

Szárongok, turbánok, papucsok, burnuszok, csaplik és kimonók, nagy karimájú szalmakalapok hirdették; hogy a tájfun első rohamában sok embert, aki nem vigyázott, hajókról, csónakokról, kikötőpartról a vízbe sodort.

Micsoda pompás megfigyelőkészséggel és szemmel kellett annak rendelkeznie, aki ebben a pokoli zűrzavarban, az elemeknek vad harsogásában megfelelő helyre vigyen egy hajót, lehorgonyozzon, ami rendes körülmények között sem tartozik a könnyű hajósfeladatok közé.

Klinkenberg kapitány a legnagyobb nyugalommal irányította a klippert.

Szétvetett lábakkal, zömök alakjának súlyával és erejével úgy állt a kormánykeréktől négy-öt lépésre, hogy még csak a korlátot sem fogta.

Monostory és Porkoláb, valamint a két kormányoslegény a védőhevedert magára erősítette. Teljes erejükből ráfeküdtek a kormányra, hogy irányban tartsák a hajót. Teljes erejükből, mert máskülönben visszaperdül a kormánykerék, kiszakad a kormánylánc, és nem akad emberi erő, amivel a klippert irányba állítsák.

Négyen fogták a kereket, s még így is minden izmuk pattanásig feszült.

Merő víz volt mindenki, de még így is patakokban folyt róluk a veríték.

Már csak egy kereszvitorla — az előárboc marsvitorlája — és az egyetlen orrvitorla, az úgynevezett topmast-jib vitte a klippert.

Sehol, semerre nem lehetett vitorlával futó hajót látni.

Egyedül a Taitsing dicsekedhetett ilyesmivel. A többi hajó vagy leszerelten, árbocok nélkül rázódott a horgonyokon, vagy sodródott valamerre, bizonytalanságba, esetleg a pusztulásba. Ha gőzös volt, akkor gőz alatt, de horgonyon állva küzdött a széllel, a hullámokkal, amik egyre nagyobbak, hatalmasabbak lettek, hiszen a szökőár együtt jár a forgóviharokkal.

— Irányt tartsd! — bömbölíe Klinkenberg, és mutatta, merre haladjanak.

Egy árbocoktól megfosztott hajó állta el útjukat, keresztbe, tehetetlenül.

Első pillanatban Monostory azt hitte, hogy a Novara, de a tatra nézett, és akkor látta, hogy nem a kétfejű sas díszeleg ott, hanem az angol oroszlán.

A két ágyúsoros fregatt, mint tehetetlen játék hajócska, vergődött hullámról hullámra. Legénysége fejszékkel, baltákkal éppen azon igyekezett, hogy megszabaduljon a kidőlt árbocok nyűgétől. Az árbocok összezúzták a főfedélzet páncélvédjét, több ágyú valósággal kilógott a mellvéd nyílásain, veszettül terhelve az elbillent hajó oldalát. Kötelekre ágyúcsöveket erősítettek, azokat dobták a vízbe, csak hogy megfogják a tehetetlen, a szélvihar szeszélyeinek kitett, megtépázott hajót.

Az angol hadihajó legénysége és a tisztek bámulva nézték a mellettük elszáguldó klippert. Inkább kísértetnek tűnt tépett vitorlázatával, szaggatott kötélzetével, a kormánynál álló csuromvíz alakokkal, nevető parancsnokával, a horgonyálláson kuporgó, időnként megmerülő embereivel. Hitetlenkedve néztek a klipper után: ezek akarnak kikötni?!

Sikerül vagy sem a nekivadult klipper lehorgonyzása?

Erre gondolt Monostory és Porkoláb, amikor összenéztek.

— Nos?

— Nos?

Monostory rátekintett a mellettük kapaszkodó, a hatalmas kerékre ráboruló két ismeretlen társra.

Olaj barna arcuk, vágott szemük, szögletes álluk elárulta, hogy hazájuk Jáva vagy legalábbis a szigettenger.

Azt már észrevették a sampanból pottyant utasok, hogy a Taitsing legénysége főleg színesekből áll, ami nem volt ritkaság abban az időben. Ázsia tenger mellett élő népei pompás hajósok, mesterei a kenuknak, a sampanoknak, a vendéghajós katamaranoknak, a nagyobb vitorlásoknak, mint amilyenek a dhauk, a szigettengeri prahu nevű kétárbocosok vagy a kínai dzsunkák. A hajőkezelésen kívül pompás a tájékozódóképességük is, ismerik a csillagok utáni igazodást, a tengeri időjárás megannyi jelenségét. Most már csak az volt a kérdés, hogy Klinkenberg emberei válogatottak-e, vagy az a bizonyos szedett-vedett legénység van itt is, mint amilyen a legtöbb Ázsiát járó európai hajón található. A valószínűség amellett szólt, hogy Klinkenberg hajóján csakis válogatott legénység tartózkodhat. Ezt mutatta elsősorban maga a mentés egyöntetűsége, de még inkább a hajón levő nyugalom, ami megelőzte a kikötést.

Monostory a kormány mellől is látta, hogy a szabályok legszigorúbb betartásával készülnek a kikötésre.

Mivel mindössze egy árbocon volt vitorla, az árboclegénység inkább a hajó előrészén helyezkedett el, készen a főhorgonyon kívül kidobni a két tartalék horgonyt és talán még több, kapaszkodásra alkalmas nehezéket is.

Klinkenberg arca hirtelen megfeszült. Nyoma se volt már rajta a mosolynak, a derűnek. A Tailsing előtt vagy a pusztulás, vagy a megmenekülés állt.

Klinkenberg felemelte a karját, és figyelmeztetőleg intett Monostoryéknak.

Ha lelendül a kar, akkor az azt jelenti, hogy a kormányt vezénylő tiszt, ebben az esetben Monostory Balázs parancsnokhelyettes, társaival együtt teljes erővel belefekszik a kerék küllőibe, hogy lassú ívben, egyenletesen, nagy ívet leírva, a hajót a horgonyzóhelyre kormányozzák.

Mindez így, leírva, elmondva igen egyszerűen hangzik. És egyszerűnek is tűnik. Igen ám, abban az esetben, ha normális az idő! De orkánban!

Olykor a legcsekélyebb mozdulat a küllőn, ami a fokozott erőltetés mellett még nagyobb erőltetést jelent — kormánytörésre vezethet. Ebben az esetben nem menti meg semmi a klippert a végső pusztulástól. De ha nem törik a kormány, csak éppen nem lehet beljebb forgatni a kereket, mert erre nincsen semmiféle emberi erő... vagy még inkább, ami ilyen esetekben elég gyakori, a hajótestre nehezedő szélnyomás mellett elégtelen a két vitorla ahhoz, hogy az ívben való fordulást végrehajtsák... akkor sincs menekülég a pusztulásból!

Monostory felemelte tekintetét. Ha így haladnak tovább, akkor a belső kikötő, a Tangong Pegar partjának futöak neki, ahol két prahu roncsát lehetett látni.

Tehát kanyarodni kell.

Erre mondta Klinkenberg, a bizalom legteljesebb hitével a hangjában, hogy szükség van Monostoryék segítségére.

Recsegés-ropogás hallatszott. A klipper megrázkódott. Pontosan úgy tett, mint a szaladó ember, ha megbotlik, és tántorogva bukdácsol tova.

Monostory összeszorította a száját. Porkoláb rámeredt.

Klinkenberg a kormányosokra nézett, majd fel az árbocra. Dől, vagy nem dől? Ilyen időben a hirtelen megtorpanással, rándulással többnyire együtt jár az árboctörés.

Nem, mind a három árboc a helyén maradt.

Amikor visszanéztek a kormány mögé, látták, hogy egy elsüllyedt dzsunkán vagy dhaun száguldottak át.

Az elsüllyedt hajó felbukkant, pörögni kezdett, majd kettévált, és eltűnt a mélyben.

Klinkenberg és Monostory tekintete találkozott.

A kapitány széles lendületet írt le a karjával.

Monostory elkiáltotta magát:

— Szorítsd!... — Majd Porkolábhoz magyarul: — Szorítsd, a vakapád!

Mind a négyen ráfeküdtek a kormányra.

A Taitsing lassú ívben kanyarodni kezdett.

Az árbocok elhajoltak, ropogott, recsegett, sikított a feszítőkötélzet.

A marsvitorla nagyot sóhajtott, lobbant, robbant, elvált a két keresztrúdtól, és mint valami óriási madár, szállni kezdett, pörögni a levegőben, felfelé, egyre feljebb, és végül eltűnt a raktárépületek maradványai felett.

Most már csak az orrvitorla maradt a helyén.

Klinkenberg valamit kiáltott. Előremutatott.

Monostory egy szót sem értett természetesen, ezért elhatározta, hogy önállósítja magát, és belátása szerint irányítja a hajót.

Két megtépázott hajó lengett, rázkódott, billegett előttük. Az egyik háromárbocos volt, a másik kerekes gőzhajó, füstöt okádva, egy helyben lapátolva, így védekezve az elsodródás veszélye ellen.

Kettejük között vélte megtalálni Monostory a legalkalmasabb helyet a lehorgonyzásra. (Később kiderült, Klinkenberg is így képzelte.) A tájfun a Sárga-tenger felől jött, tehát a Tangong Pegar-i kikötőrész valami védelmet mégiscsak jelentett Fort Canning, Siglap és Mung-guang emelkedések védelmében.

Ha akadt valahol megfelelő hely a lehorgonyzásra, akkor pontosan ez volt az a hely, a háromárbocos és a kerekes gőzös között. Szilárd helyzetük azt bizonyította, hogy jó ott a talaj is.

A Taitsing most orral fordult a viharnak.

Még néhány másodperc, az eleven erő előrelökte a hajót azután fékezőleg hatott a szél és a hullámok hada.

Klinkenberg mindkét karjával kört írt le.

A hajóorrban kuporgó emberek, akik eddig két-három percenként megfürödtek a hullámzuhanyok alatt, felugrottak, és rávetették magukat a horgonycsörlőre, a tartalék horgonyok láncaira, kötelekből és csigákból szerkesztett áttételeire.

— Most! Dobd!

Mindebből egy szót sem lehetett hallani. Ha Klinkenberg kapitány kiáltott — márpedig kiáltott — akkor torkára forrt a hangja, hiszen szembekerültek az orkánnal. Ugyanez történt a vezénylést továbbadó hajómesterrel, aki eddig az első tiszt szerepét töltötte be a hajón, s most ott állt, kapaszkodott a horgonyálláson, hogy ellenőrizze a horgonyok bevetését. Ezt az embert Crane Bumpusnak hívták, félvér volt, idősebb még a kapitánynál is.

— Dobd!

A kapitány jelzése, a hajómester tágra nyílt szája és intése a begyakorlott legénység számára nem jelentett semmi különöset. Ők már abban a pillanatban tudták, mikor kell a horgonyokat tartójukról elengedni, amikor a hajó szél ellenébe kanyarodott.

A jobb és bal oldali horgony előrebillent a tartótőkéről, majd kirepült, és a mélybe zuhant.

— Vigyázz! Engedd! Ráengedni!

A Taitsing hátrálni kezdett. Klinkenberg azonnal látta, hogy akik a kormánynál állnak, legalább annyira értik a kerék kezelését, mint a legjobb kormányosa a tengereknek. Nemcsak erő, de nagy tudás is kell a hátráló, horgonyt szántó hajó irányban tartásához akkor, amikor kénye-kedvére pofozhatja, ráncigáihatja a szél.

Monostory minden idegszálával figyelt.

Ismerte ezt az állapotot még a Szultán Szelim fedélzetén töltött időkből. A két horgony szánt, csúszik, de végül megáll, rögzít. Ekkor pattanhatnak el a láncok, ha ügyetlen vagy nem elég körültekintő a parancsnok, a kormányos, a vezénylő tiszt és a legénység.

— Dobd!

Ez a tartalék horgonyoknak és a biztonsági nehezékeknek szólt.

A hajó megrándult, szinte előrebukott, ahogy a horgonyok megfogták, majd teljesen megmerült az eleje.

A tájfun hullámai rá vágtattak, mint az éhes farkasok a juhnyájra. Kibírja, nem bírja ki? — erre gondolt, mindenki. Hatalmas rángás, remegés szalad végig az egész hajón. Mindez jól hallható volt, bár a tájfun is gondoskodott zajról, recsegésről, ropogásról, csattanásokról, a szél és a hullámok bőgéséről, dübörgéséről.

Klinkenberg úgy állt a helyén, mint állhatott Napóleon a vezéri sátra előtt a harcmezőn. Szétvetett lábbal, jobb kezét csuromvíz zubbonyának gombolásába dugva, felvetett fejjel. Monostory, Porkoláb és a két bennszülött tengerész a kormányt még mindig nem engedte el. Az oldallökéseket kellett elhárítani, az orkán csavaró, rántó, pörgető mozdulatait a kormánylapáttal ellensúlyozni.

Ezt tették a közelükben a háromárbocoson, valamint a kerekes gőzösön is.

Egyre több emberi fej jelent meg a szomszéd hajókon, hogy megbámulják a klipper ritka haditettét. Feltehető, hogy nem akadt senki a nézők közül, aki akár csak egy shillinget is tett volna száz ellenében, hogy a klipper lehorgonyoz.

Sikerült!

— Ez most már tart, Sir! — harsogta Monostory fülébe Klinkenberg, aki rövid figyelés után a kormányhoz lépett, — Jöjjön a kabinomba! A társa itt marad, ha megengedi. Megbízom a hajó védelmi őrségével. — Megrázta Porkoláb kezét: — Klinkenberg kapitány vagyok, üdvözlöm, mert erre még nem jutott idő!

Porkoláb Péter viszonozta a kézrázást — aminek mindössze az adott ünnepélytelen hangulatot, hogy a tatra felcsapott egy óriási hullám —, viszonozta, és inkább kiabálva, mint mondva megjegyezte:

— Üdvözlöm én is, Sir! Főleg azt köszönöm, hogy kihalásztak a vízből! Felettébb kényelmetlen helyünk volt ott!

A kormányállásra, vagyis a tatfelépítményre újabb férfiú jött. Ha Klinkenberg kapitány feltűnő zömökségével, vaskosságával és marcona kinézésével tűnt ki, akkor az új ismerősön éppen az volt a feltűnő, hogy igen hosszú, szinte kísértetiesen sovány jelenség volt. Ugyanúgy szakállt viselt, mint Klinkenberg, és a derű helyett vészes marconaságával híva fel már az első pillanatban magára a figyelmet.

Ez volt Crane Bumpus, a hajómester.

Odatántorgott a parancsnok mellé, jelentett:

— Uram, a hajó horgonyon áll! További parancsa?

— Jobb oldali őrség átveszi a hajót, bal oldali pihenjen, ön is, Mr. Bumpus. Az új helyettes majd gondoskodik az ellenőrzésről. Kérem, Mr. Bumpus, ismertesse meg a legénységgel. Kérem, kapitány, kövessen.

Veszett nótát fújt az orkán. A hosszú, karcsú hajó — majd megtudjuk, hogy a klipper nagyszerű hajótípus — legaláfeb annyira rángatózott, toporzékolt, dühöngött a láncain, mint a nemes paripa, amikor futkározás helyett bokszába szorítják.

Mégis mintha kezdett volna igazolódni Klinkenberg megjegyzése: fiókvihar. A hatalmas tánc ellenére is úgy mutatkozott, hogy nem a „magját" kapták a tájfunnak, hanem a szélét, és hozzá a ,,jó szélét", a távolodó, külső ívet.

Világosodott. A tájfun távozóban volt, bár pörölycsapásai még órákig, esetleg napokig dönghetnek.

— Kérem, Sir, erre tessék!

A kis ember udvariassága, szinte szertartásos ünnepélyessége azt bizonyította, hogy Klinkenberg kapitány, amint az akkori idők annyi távol-keleti vitorláskapitánya, valamikor az angol flottánál szolgálhatott, annál a flottánál, amelyik Nelson óta szigorú és zárt szertartások betartásával nevelte tisztjeit, altisztjeit. Ezek a szertartások — mint az egyenruha, a rendtartás, a legénység sapkája, a csokornyakkendő, az „Elliot-kötés" nevű aranysávos rangjelzés, a tisztelgések sokfélesége, a parancsnok elkülönült magasságba való helyezése, de még inkább az ünnepélyes hangú érintkezés — az angol flottától terjedtek el a világ minden számottevő flottájához.

Klinkenberg haditengerész lehetett, ez volt Monostory megállapítása, amikor elnézte új parancsnokát, akit a sors szeszélye, íme, eléje hozott. És nem tudott szabadulni egy emléktől, amely felötlött benne, miközben tántorogva, megbillenve a síkos fedélzeti deszkán, követte lefelé a lépcsőn, a szűk fedélzeti hátsó dekken a Taitsing vasemberét. Ez az emlék nem volt más, mint a tíz évvel ezelőtti idő oly döntő eseménye: találkozás a Szultán Szelimmel és annak parancsnokával, a nagyszerű török hajóssal, Kucsuk basa tengernaggyal. A Szultán Szelim is a tengerről vette fel az Implacabile hadifregatt hajótöröttjeit; Kucsuk basa is különleges egyéniség, rendkívüli képességű hajós volt. A velük való találkozás döntő lett Monostory — és vele Porkoláb — életében. Nem lehetett semmiféle kételkedés, hagy a Taitsinggel és parancsnokával való találkozás ugyancsak sokat számít majd.

Kattant s kinyílt a parancsnoki kabinajtó.

— Kérem, Sir, lépjen be! Legyen, mint az olasz mondja, benvenuto, szívesen látott!

Egyszeriben mintha nagy csend ölelte volna körül a két tisztet A kinti örökös moraj, dübörgés, csattanás után úgy tűnt, hogy békesség honol a hajón.

A lecsüngő hajólámpa veszettül táncolt a fedélgerendán, ugyanez volt a sorsa a térképasztal feletti, oldalt elhelyezett lámpának is. A két kajütablakot időnként lemosta a tengervíz.

Igen egyszerű, puritán kabinnak lehetett nevezni a Taitsing parancsnoki fülkéjét. De — a szokástól eltérőleg — igen nagy volt, széles, hosszú, mint a régi fregattok parancsnoki szállásai.

— Isten hozta, Sir! — nyújtotta kezét Klinkenberg, s nagyot nevetett. — Helyzetünk nem mentes a derűtől. Nézze, úgy folyik belőlünk a víz, mint a lyukas hordóból! Hé, Simba, merre vagy? Ide hozzám!

Mintha varázsló tapsolt volna, Simba előkerült.

Gyereknek vélhette volna bárki az első pillanatban, holott nem az volt. Koromfekete maláj legény volt Simba — aki valószínűleg parancsnokának köszönhette nevét —, rettetttő nagy, oroszlánsörényre emlékeztető hajjal és ugyancsak oroszlánfogakat idéző fogsorral.

— Kabinboy — intett magyarázólag a legény felé Klinkenberg, azután kiadta rendelkezését: — Simba, nagy pohár grogot az uraságnak! És ruhákat, de azonnal, mindkettőnknek! Sir, Londonban a gentlemanek megmosolyognák a Temze-parton vagya Strand forgalmában, ahol tudvalevőleg a világ legtöbb gentlemanje hemzseg. De itt tengerészek vannak. És ez egészen más. Sir, egészségére!

Ittak. Ősi tengerészszokás szerint jó pohárnyi grogot egy hajtásra kiittak. Monostory nem tartozott a „szeszpárti" hajósok közé, de ezúttal jólesett Klinkenberg kínálása.

Klinkenberg intett:

— Foglaljon helyet, Sir! Nincsen nálam nagy dísz, de ilyen a természetem. Szeretem az egyszerűt, mindössze az a néhány kacat, amit itt lát, a kedvencem. Az a zászló egy francia kalózhajóról való. Én csáklyáztam meg, amikor Collingwood alatt szolgáltam. Collingwood pedig Nelson alatt, ami jelentős valami ám! Tehát haditengerész voltam. Negyvenháromban ott Nankingban, amikor aláírták az angol— kínai szerződést. Fenemód aljas dolognak tartottam, Sir! Ott ismertem meg Mahot, a nankingi mandarint. Ott lettünk barátok. Elhagytam a flottát, kereskedelmi kapitány lettem. Elszakadtam a fajtámtól, egyedül Bumpus az, aki hajáról hajóra, tengerről tengerre követ. Mint látja, ezen a hajón is színesek vannak. Válogatott fiókok, Sir, állítom! Egy sincs közöttük, aki ne ismerné a süllyedő hajót, egy sincs, aki ne lett volna hajókatasztrófa részese. Ez az én elvem: aki nálam szolgál — ne féljen semmitől!

Hahotázott. Olyan jóízűen, derűsen nevetett, mintha a legjobb tréfát mondta volna.

— Szeretem a vagánykodást, Sir, és ilyesmihez csakis olyan társak kellenek, akik tűzön-vízen át követnek. Mert nézze csak, amire a Taitsinggel készülünk, az sem egyszerű dolog. Tud róla valamit?

Monostory megrázta a fejét. Tetszett neki ez a különös ember. Angol volt, de mennyire más az átlag angolnál! Természetes, egyszerű, póz és nagyképűség nélküli, inkább egy jókedvű olaszra emlékeztetett, mint Albion fiára.

— Sokat nem tudok, csak annyit, hogy a hajó utókban Mah úré, de a külvilág előtt ön a tulajdonos, és mivel a nagy teaverseny egyik sarkalatos szabálya, hogy tulajdonos nem vezényelheti a hajóját, a külvilág előtt én leszek a parancsnok. Ennyit tudok, így van, Sir?

A hajó nagyot rándult, A grogos üveg szánkázni kezdett a térképasztalon. Simba utána vetette magát, de nem sikerült elkapnia.

— Több is veszett Trafalgarnál! — nevetett Klinkenberg. — Simba, újabb üveget, akad még a Taitsingon!... Sir, jól tudja, amit mondott. Valóban ön lesz a parancsnok, én csak pipázó tulajdonos, — Derűsen hahotázott. — Úgy bizony — folytatta —, már amennyire erre Klinkenberg képes! Pipázni, semmit se tenni, élvezni a munkánk gyümölcsét — nem nekem találták ki. De majd csak megegyezünk! Győznünk kell, Sir! Érti? Győzni! Megmutatjuk a Lipton-, Dorman-, Champbell-, Willis-cégeknek, de főleg a Lloydnak, hogy a volt királyi haditengerész, a megvetett Klinkenberg kapitány hajója, a Taitsing lesz az első a nagy versenyfutásban! Ennek örül a barátom, Mah úr, mert ő kapja a sok pénzt, örülök én, mert legyőzöm nagy ellenfeleimet, a klipperhajósokat ... és talán örül ön is, Sir, mert úgy értesültem, hogy kitűnő hajós... elsőrangú hajós ...

Monostory, aki éppen pipára gyújtott, amivel Simba kínálta meg, meglepődve kapta fel fejét. — Értesült? Rólam?

Klinkenberg nevetett:

— Mah úr keze messzire ér! Mondtam már, ő a barátom, és rendkívüli ember. Ha kiválasztotta önt, jól választott. Éppen ideje, mert holnap kell itt Singapore-ban bejegyezni a nagy versenyre a hajót. Ezért is volt fontos, hogy kikössünk. Persze más kérdés, hogy a tájfun meghagy-e valamit belőlünk vagy a LJoyd irodájából, mire erre sor kerülhet...

Nem folytatta tovább. Nem folytathatta.

Mintha a tájfun Klinkenberg nem is annyira csüggedt, mint inkább heccelődő szavaira várt volna — lélegzetelállító visítás támadt.

Mintha tízezer sárkány, százezer ördög ugrott volna le az égből Singapore kikötőjére... A kabinajtó kicsapódott, hatalmas hullám robogott végig a hajón, és egyszerre vízzel árasztotta el az egyébként jól védett, erősen leszigetelt ablak és ajtóborítású kabint.

Ez volt a tájfun búcsúsóhaja. Mint a haldokló oroszlán, mielőtt végsőket rúg, nagyot harap, mint a bokszoló, aki érzi a vesztét, de utoljára kiadósat üt — ez történik a tájfunok, hurrikánok, ciklonok esetében is. „Búcsúrúgásnak" hívják az avatottak, akik tudják, hogy nem más ez, mint az a bizonyos szívóűr, ami akkor áll elő, aínikor a forgóvihar eltér eddigi pályájáról, szó szerint a hátát mutatja, és amjt még lehet, magával ragad, és üt, borzalmasan nagyot, rettentő erővel.

— A fedélzetre!

Klinkenberg neki vágódott az ajtón betóduló hullámnak, és átverekedte magát rajta, ki a fedélzetre. Monostory követte. A száraz ruha, amit Simba rájuk húzott, merő víz lett, akárcsak az előző.

Az előárboc harmadik része, az árbocderék feletti árbocsudár nagy kalimpálások között lezuhant, de az árboctörzs magasságában függve maradt, és dühödten csapkodta a megterhelt árboctörzset.

— Levágni! — üvöltötte Klinkenberg, aki derékig állt a hullámokban, a fedélzetet elborító víztengerben.

Maga Eumpus, a hajómester törtetett több fejszés emberrel fel az árbocra. Az első váratlan sivításra Bumpus is előrohant a kabinjából, és mielőtt elhangzott volna a kapitány parancsa, ő már a hágószálakon törtetett felfelé.

És akkor, amikor talán legnagyobb volt a fedélzeten — de minden, még épségben levő hajó fedélzetén is — a zűrzavar, egy ember mászott át a kormányfél habvédjén. Ereje végső megfeszítésével lendítette át magát, majd kényére-kedvére az átcsapó hullámoknak, nyomban nekivágódott árboctőnek, palánknak, kabinfalnak, kötélbakoknak, raktárfedélnek, csónakállványnak.

Akik látták, vagy dermedten figyelték az ismeretlen hihetetlennek tűnő felbukkanását, vagy nem is tudtak rajta segíteni, így például Mr. Bumpus és öt embere éppen akkor vágta le a kettétört árbocsudárt az összegubancolódó merevítők és tartósodronyok közül.

Ha valaki le nem ugrik a tatfelépítményről, akkor a főfedélzetre zuhanó árbocsudárcsonk rávágódik a szerencsétlen emberre.

De erős kezek ragadták meg a tehetetlent, kemény karok emelték fel és rántották hátra, már-már az utolsó pillanatban.

Porkoláb Péter volt az életmentő.

Most már Monostory és Porkoláb is látta, hogy ez az ember a sampanon menekülő tengerész, a Novara kutterjának üldözöttje.

Ráadásul Porkoláb Péter, amikor felnyalábolta, és hátrafelé cipelte a tathoz, belenézett a szerencsétlen arcába.

Belenézett és felkiáltott.

Isten tudja, min múlt, hogy el nem ejtette... annyira nagy oka volt a bámulatra.

Ekkor már mellette állt Monostory, sőt Klinkenberg is. Monostoryn volt a bámulat sora.

— Turkovics cimbora!... Turkovics Daniló! Öreg fickó, régi bajtársunk!

Ha a szélvihar szét is szaggatott, foszlányaira tépett minden emberi hangot, az ember kinyitotta szemét, s mintha el is mosolyodott volna. Fáradt tekintetében meghatódás csillogott. Szótagolva suttogta: — Signor capitano, presente ...

Turkovics Daniló! Ha az égből pottyan le, akkor se okozott volna nagyobb meglepetést. Ott ismerték meg tíz évvel ezelőtt a Gopcsevics-üzletház trieszti irodájában mint a Dinara tehervitorlás kormányosát. Az ismerkedésből barátság lett, hiszen Turkovics Daniló, az uszkok kalózok leszármazottja, az első magyar hadifregatt, az Implacabile kormányosa lett.

Amikor elváltak egymástól (vesztett ütközet után), egyikük se gondolhatta, hogy messze az Adriától, a singapore-i kikötőben, egy klipper fedélzetén találkoznak.

Érthető, hogy a sampan üldözésének izgalmában nem ismerték fel a régi külsőt mutató férfit. Egy pillanatig se gondolták, hogy a menekülő, aki a Novara osztrák fregatt szökevény tengerésze, azonos lehet a magyar hadikorvett kormányosával.

— Signor capitano presente ... Kapitány úr, jelentkezem! Vannak hangok, amiket némán is megértünk. Monostory Balázs megértette Turkovics Daniló suttogását.

— Emeld! — kiáltotta Porkoláb fülébe, majd Klinkenberghez fordult: — Volt tengerészem, Sir! Régi barátom. Most szökevény.

Klinkenberg megnyugtatóan harsogta:

— ...Volt eddig, Sir! Most már nem az. Az ön barátja védelmet talál ezen a hajón!

 

HARMADIK FEJEZET

 

Clark kapitány álláspontja. — A csodás hajótípus. — Híres kapitányok. — Mah úr kijelentése. — Monostory vallomása — A tájfun hagyatéka. — Káva Manuk, a javasember. — Turkovics beszámolója. — Egy tengernagyi kinézésű férfiú: Christopher Hudson kapitány. — Egymás szemébe néznek — Kínaiak és malájok. — Újabb csónak érkezik. — A meglepetések napja. — Gabriela Malatesta levele. — És a válasz

 

Most már ideje, hogy közelebbről megismerjük a klippereket, a nyolcszázas évek közepének híres gyorshajóját. Elöljáróban mindjárt idézhetjük magát captain Arthur H. Clarkét, az első — vagy legalábbis kimutathatólag első — klipper tervezőjét, aki így határozza meg ezt a hajótípust: „Minden hajótervező álma a gyorshajó. Igen ám, de a tengeren nemcsak a gyorsaság a fontos, hanem a biztonság is, és ezért többnyire feláldoztuk a gyorsaságot a biztonság kedvéért. Hogy megmentsük a kettőt (a gyorsaságot és a biztonságot), csak egyet lehet tenni: csökkenteni a hajótest ellenállását, csökkenteni a rakodófelületet, növelni a gyorsan kezelhető vitorlák számát és felületét, kiképezni a világ leggyakorlottabb legénységét, és olyan parancsnokokat állítani a kormány mellé, akik nem ijednek meg az árnyékuktól. Ezeknek az elveknek szem előtt tartásával született meg az Ann McKim nevű 493 tonnás gyorshajóm Baltimore-ban, 1832-ben. Ezt követte a New York-i John W. Griffiths hajója, a 750 tonnás Rainbow... és most már nem kellett mást tenni, mint tökéletesíteni azt, amit megvalósítottunk."

Clark kapitány sorait el kell fogadni, mint olyan valaki állítását, aki a legilletékesebb a klipper születésének okáról nyilatkozni. De hát az eset mégsem ennyire egyszerű, mint gondolnánk. Clark is, Griffiths is — mint első tervezők — a fentieken kívül még sok mindent figyelembe vettek. Az alap, amiből kiindultak — ha hihetünk az emlékezéseknek — a közismert hadifregatt volt és egy kevésbé ismert gyorshajó, az amerikai Chesapeake-öböl torkolatánál használt kalauzhajó. Ez utóbbit már eredetileg is klippernek nevezték. A fregatt biztonságra, gyorsaságra épült, volt mit kisajátítani belőle. Az amerikai kalauzhajó annyira mozgékony, gyors és fordulékony, amellett tengerálló volt, hogy nyugodtan használhatták előnyeit. Ez a fordulékony, mozgékony kis hajó nem keresztrudas vitorlát hordott, hanem hosszanti oldalvitorlázatot, amit slupnak nevezünk. Részben Clark és Griffiths, majd a többi tökéletesítő felhasználta a chesapeake-i kalauzhajóból megszületett amerikai sóner építésformai előnyét, a New Bedford-i bálnavadászhajó rakodórendszerét, továbbá az amerikai packet-ship (áruszállító) vitorlarendszerének beosztását, méretarányát. Ebből a keverékből született meg ezután az a hajótípus, amit a világ összes szakkönyve így emleget: „minden idők legnemesebb vitorlás hajója". A tengerek versenyparipája volt a klipper. Se előtte, se azóta nem akadt hajótípus, amelyik akkora kavargást okozott volna a világban — főleg Angliában és az Államokban — vagyonokat szerezve és veszítve, akárcsak a nemes paripák versenyein.

Mielőtt ezekről a versenyekről szólunk — Monostoryval együtt részesei leszünk egy ilyen versenynek — néhány mondatban megismerkedünk a klipperhajózás históriájával.

Amit Clark és Griffiths kapitányok oly okosan megterveztek, tüneményes gyorsasággal népszerű hajótípus lett. A klipper volt az első úgynevezett gyors postahajó az Anglia— Ausztrália és az Anglia—Egyesült Államok közötti vonalon. A cél, hogy sok áru helyett csupán egy bizonyos árumennyiséget, ámde minél gyorsabban szállítsanak — végre megvalósult. Az Anglia—Ausztrália postajárat klipperei — Afrika megkerülésével — 65 napra vállalták az út megtételét, amit igen jelentős eseménynek mondhatunk, hiszen előttük 100— 120 nap kellett a hajóknak, amíg átverekedték magukat az óceánokon, Londontól Melbourne-ig. Mondanunk se kell, hogy akadt klipper, amelyik ezt az utat nem 65, de 60, sőt 56 nap alatt megtette! Mit szállítottak a klipperek? Először is magát a postát, leveleket, csomagokat, amilyeneket manapság is küldözgetnek egymásnak az emberek. Ez a posta óriási hasznot hozott a hajótulajdonosoknak, mert a rendes járatoknál megszokott postaszállítási összeg háromszorosát kérték. Szállítottak azután úgynevezett gyorsutasokat, akik nem törődtek a magas menetdíjakkal, és szállítottak végül olyan árukat, amelyeket a nagykereskedők, a bizományosok, a kereskedelmi ügynökök mielőbb Ausztráliába akartak juttatni. Ugyanez volt a helyzet az amerikai vonalon is, ahol természetesen jóval rövidebb volt a menetidő. A Sovereign of the Seas nevű csodaklipper állította fel a postahajók egyik rekordsebességét: az Atlanti-óceánon keresztülhaladva, 24 óra alatt 424 tengeri mérföldnyi sebességet ért el! A postaklipperek átlagos sebessége igen ritkán maradt alul az óránkénti 18 tengeri mérföldnél.

A postaklippereket követték a teaklipperek, amelyek még gyorsabbak voltak testvéreiknél is.

A teaklipper két feladatot töltött be: a lehető legrövidebb idő alatt meghozta Kína új teatermését, amit várva várt az akkori Európa (főleg Anglia), és mivel fogadtak is rá, mint a versenylóra vagy rengeteg pénzt szerzett a tulajdonosnak és fogadóinak, vagy — semmit a fogadóknak! Sok millióra tehető angol font és dollár vándorolt az emberek zsebéből a másokéba a fogadási láz jóvoltából. Mert bizony az volt: klipperláz, totózókaland, ami éppen úgy izgatta Lord Palmerston külügyminisztert, mint a londoni Soho legszegényebb foltozósuszterét. A klipper-odds (a nyereményszelvény) sok embernek örömet okozott, de még többnek bánatot, csüggedést, csalódást, esetleg utolsó vagyonkájának elvesztését.

A teaklipperek kapitányai minden tengerész leghíresebbjei közé tartoztak. Képüket, életrajzukat közölték a lapok, a heti újságok éppen úgy, mint a napilapok. Boldog volt az a gyerek, aki kezet foghatott valamelyikkel, büszke az a londoni felnőtt, aki elmondhatta: ma a Strandén vagy a London-dokkban, a Tower előtt egy valódi, igazi klipperkapitánnyal ismerkedett össze. Amikor 1855-ben John Dallas kapitány befutott a London-dokkba Flying Cloud nevű hajójával, a londoniak olyan ünneplésben részesítették, mint talán Viktória királynőt sem a koronázáson. Dallas nem kisebb teljesítményt hajtott végre, mint azt, hogy Sandy Hook és Londondokk között felállította az új gyorsasági rekordot: tizenhárom nap és egy óra alatt sikerült megtennie ezt az eléggé kanyargós, különböző szélirányokkal nehezített távolságot. Fáklyásmenet, Dallasék háza előtt tűzijáték, szónoklatok, ünnepi gyűlések, egy aranyból készített klippermodell voltak a főbb események. Az ünneplés csakis azért fejeződött be a kitervezettnél hamarabb, mert Dallas — megszökött a városból!

Még csak annyit az általános ismeretekhez, hogy a postaklipperek tonnatartalma elérte néha a kétezer tonnát is, de a teaklipperek soha nem haladták meg a kilencszáz tonnát. A postaklippereknél a gyorsaság mellett számításba vették a biztonságot is, mint azt már Clark is hangsúlyozta. Egy-egy úton Anglia és Ausztrália vagy Anglia és Amerika között több száz utas volt a fedélzetükön, raktáraikban legalább ezerötszáz tonna áru, postazsák, postacsomag. A teaklipperek csakis a gyorsaságra épültek. Utast nem vittek, és az áruból is a legkönnyebbet, a teát. Akik a fedélzetükön tartózkodtak: mindenre elszánt, sportért vagy a busás jövedelemért élő tengerészek voltak. Klipperhajósnak lenni abban az időben legalább akkora dicsőségnek számított, mint zászlóstisztnek lenni a flotta főparancsnoki hajóján. Vagy talán még ennél is nagyobb dicsőségnek. „Ezek az emberek nem ismerték a száraz ruhát, a meleg ételt a kényelmes kabint, a fekhelyet, hiszen szünet nélkül a vitorlákkal bajlódtak, mert minden a széltől, a vitorláktól, a kapitányok bátorságától és a legénység helytállásától függött" — írta egy neves klipperszakértő.

A Taitsing teaklipper volt.

1855-ben épült Challoner liverpooli gyárában, eredeti nevén Min Rivernek hívták, s csak akkor esett át az új keresztségen, amikor alig egy évvel ezelőtt Klinkenberg kapitány neve került a hajótulajdonos lapjára.

Tudjuk, hogy a háttérben Mah úr állt, a volt mandarin, a hazájából száműzött kínai teakereskedő.

— A legnagyobb titoktartást kérem öntől, Sir, és a barátjától — mondotta többször Mah, amikor megállapodtak Monostoryval, hogy elfogadja a parancsnokhelyettesi tisztséget,

— Azért vagyok önnel teljesen őszinte, mert a hajóval kapcsolatban mindent tudnia kell, még azt is, hogy mi vezet engem, amikor felveszem a versenyt az angolokkal, akiket — mondtam már önnek — gyűlölök! Klinkenberg angol, és mégsem tartom annak.

Monostory joggal csodálkozott ezen a megállapításon, de Mah nem részletezte kijelentését, s a magyar tengerész nem is faggatta tovább. Mindenesetre érdeklődéssel várta a találkozást Klinkenberggel, akit egy kínai — méghozzá száműzetésében is jelentős szerepet betöltő kínai — kitüntetett barátságával, bizalmával. Hogy ez lehetővé váljon, annak nagy oka lehetett. Monostory és Klinkenberg találkozása — tanúi voltunk — drámai körülmények között történt. A hajót ért sérülések, a singapore-i ellenőrzés, hogy a Taitsing végleg fel-kerüljön a versenyhajók listájára, Monostory és Porkoláb ismerkedése a hajóval, a legénységgel, a szakmai megbeszélések a kapitánnyal és Bumpus hajómesterrel, elodázták annak a lehetőségét, hogy magyarjaink mélyebben lássanak bele Klinkenberg és Mah kapcsolatába. Turkovics Daniló előbukkanása is nagy eseménynek számított. Hogyan került a régi barát, az Implacabile hajómestere a Novara fregattra, és egyr általában, mi történt vele és a többiekkel, akik nem követték Monostory Balázst Kucsuk basa hajóján Törökországba? — ezek mind, egytől egyig izgalmas beszámolót ígértek. De minderre alig jutott idő.

Turkovics Daniló az átélt izgalmak s még inkább a hihetetlen megerőltetés miatt összevert testtel olyan mély álomba merült, hogy még másnap is abban a helyzetben találták, mint ahogy a tartalék matrózszállás egyik alvó rekeszében lefektették. Itt feküdt az öreg Csang is, aki eltörte a karját, és egy ideig az evezős kuli is, akinek órák kellettek, míg annyira magához tért, hogy segítségére lehetett a tengerészeknek.

A megtépázott Taitsingon rengeteg munka várt azokra, akik a sérüléseket, hiányokat helyre akarták hozni.

— Kérem önt, vegye át a munkánk irányítását — mondta Klinkenberg kapitány Monostorynak, amikor másnap kora reggel körülnéztek a fedélzeten. — Én megkísérlem, hogy kijussak a partra. A Lloyd képviseletét és a révkapitányság parancsnokát kell felkeresnem, hogy felvegyék a Taitsingot a versenylistára. Ha nem tudnék visszajönni, kérem, cselekedjen belátása szerint. Mindenesetre itt van Mr. Bumpus, ismeri jól a hajót, és ha önnek kételyei lennének...

Monostory mosolygott:

— Ismerem a klippert. Volt egy, amit töviről hegyire átnéztem, átvizsgáltam.

Klinkenberg meglepődött:

— Klipper? ön azt mondta, hogy mind ez ideig a híres török tengerész, Kucsuk basa hajóján szolgált.

— Így is van. De engedjen meg egy kérdést, kapitány. Ismert ön, vagy legalábbis hallotta hírét egy bizonyos Rex E. Hieronimus Eastman nevű honfitársának, aki klipperével ...

Klinkenberg meglepődve a kötélbak állványára csapott:

— Ezer ördög, Sir! Hogyne hallottam volna! Most kapok észbe, hiszen Eastmant éppen az a Kucsuk basa intézte el, aki az ön parancsnoka volt!

Monostory minden nagyképűség nélkül bólintott:

— A Kalózparton, ott voltam én is, Sir! Akkor ismerkedtem meg a klipper építésmódjával, vitorlaszerelésével.

Klinkenberg hatalmas farkasfogai kivillantak.

— Egyre rokonszenvesebb nekem, Sir! Már csak ezért is fogadja szerencsekívánataimat, hogy megismerhettem, sőt, hogy tiszttársamként tisztelhetem!... Hieronimus Eastman! Ez az a fajta, aki miatt szembekerültem honfitársaimmal, aki miatt egy kínai ember klipperét vezénylem, azaz — nem is tudom hamarjában, mi vagyok itt: parancsnok vagy tulajdonos, vagy esetleg egyik sem ...

Kacagása betöltötte a hajót. A tájfun maradék szele még az árbocok között sivítozott, de hol volt mindez a tegnapi pokolhoz képest! Ha hangosabban is, de néhány lépésre minden szó érthető volt. Klinkenberg harsogó nevetése valóban betöltötte a fedélzetet. Most rendesebb ruhában, aranygombos, karsávos, hófehér tiszti zekéjében feszített, mégis az a tengeri farkas volt, akit az első percekben megismert Monostory Balázs. Klinkenberg nevetése igen rokonszenves, nagy derűt és biztonságot árasztó valami volt. A kapitány derűje uralkodott a legénységen is. A teherhajókon megszokott „komor pofájú" tengerészt a Taitsingon nem lehetett látni. Bumpus mesterből is inkább a méltóság, rátartiság áradt, mint a hajómesterektől megszokott fennhéjázás, nagyképűség. Az is tetszett Monostorynak, hogy — remélhetőleg — ugyanazt találta meg a klipperen, mint amit Kucsuk basa hajóján, a Szultán Szelimen: közvetlen kapcsolatot parancsnok és legénység között. Az ilyesmi ritkaságnak számított, már csak azért is, mert a kemény szolgálat megkövetelte, hogy a legcsekélyebb hibát sem szabad elnézni, és a fegyelem önkéntelenül is magas emelvényre helyezte a parancsnokot. Nem kis mértékben oka volt a hajókon uralkodó, barátságtalan állapotnak a szedett-vedett, alkalmilag összetoborzott legénység. Köztük éppen úgy akadt börtönből szökött fegyenc, kidobott pap, gyilkosságért lefokozott, elzüllött katonatiszt, mint tönkrement paraszt, földbérlő, notórius tolvaj, pénzhamisító, katonasortól menekülő szegénylegény, hazájából elüldözött európai, afrikai, ázsiai férfi. Természetes, hogy ennyiféle ember között nem lehetett könnyű feladat fegyelmet tartani.

A klipperek válogatott legénységet igyekeztek toborozni, kiképezni, kerülve az alkalmi ajánlkozókat, megszerezni a legritkábbat: a hivatásosokat.

A Taitsing feltehetően a legjobb legénységgel rendelkezett.

Klinkenberg kapitány magához szólította Bumpust, a hajómestert.

— Kérem, Mr. Bumpus, szóljon a legénységnek, eresszék le a csónakot. Kimegyek a partra. A parancsnokságot mostantól kezdve Mr. Monosto veszi át... Remélem, jól ejtettem a nevét...

Monostory mosolyogva bólintott:

— Nagyon jól, Sir! Ennél jobban még senkinek sem sikerült.

Bumpus Monostory elé lépett, meghajolt, ami máris elárulta a volt haditengerészt:

— Szolgálatára, Sir! Rendelkezzék velem!

És arcrándulás nélkül most Klinkenberghez fordult:

— Ön talán megválik a hajótól, Sir? Lehetséges ez?

A hatalmas ember hangjában remegés vibrált.

— Nem, Mr. Bumpus, már hogyan képzel ilyet! Mr. Monostóval együtt legyőzzük majd a többi klippert!

— Nagyon helyes, Sir! így már értem. Ezzel megfordult, nagyot kiáltott:

— Merbabu, merre vagy? Hé, Merbabu! Ide hozzám! Különös kinézésű, sötét bőrű maláj ugrott elő a főfedélzetről, ahol éppen árbocalkatrészeket faragtak. Hatalmas forradás éktelenítette el az arcát, jobb szája szélétől egészen a füle tövéig.

— Ő a csónakmester — intett Klinkenberg. — A világ legügyesebb csónakkezelője.