23. fejezet
Hardin majdnem összeütközött egy mocskos öregasszonnyal, aki egy kosarat cipelt, tele a szemetesládákból guberált kincseivel. A nő éles hangon szidalmazta:
– Mindenki őrült! Ma már senki sem tudja, hogy mi illik!
Hardin csak rohant tovább, sötét zakója szétnyílt, hímzett mellénye szembeszökővé vált. Egy trafik előtt többen ácsorogtak. Egyikük elkiáltotta magát:
– Hé, fiúk, szakítsunk ebből a vágtató virágoskertből!
A 48. utca előtt majdnem arcra bukott. Alig tudott megállni. Átkozódott. Komisz utcagyerekek térdmagasságban tartott kötéllel zárták el a járdát, hogy mindenkitől néhány cent „vámot” szedhessenek. Hardin átugrotta a kötelet, és futott tovább. Olyan átkok szálltak utána, amilyeneket csak a West Side sikátoraiban ismernek. Alig jutott túl a 48. utcán, újabb, komolyabb akadályba ütközött. A kék egyenruhás, kövér férfi szétvetett lábbal állt előtte. Öreg, duzzadt arcú, kemény tekintetű zsaru. Sildes sapkája alól előtűnt ősz haja. Hardin a legtöbb hekust ismerte a körzetben, de ezt nem. Biztos azok közé tartozott, akiket Waldo miatt távolabbról rendeltek ide ma estére.
– Lassabban, szép fiú – dörögte. – Hova ez a nagy sietség?
Hardin, akit arcon csapott az öreg zsaru lehelete, zihált és átkozódott. Az öreg hekus péklapátszerű kezével elkapta Hardin zakóját, és megrázta. Bartból kitört a düh. Kirántotta magát a rendőr kezéből, bal vállát hátrahúzta, jobb kezét ökölbe szorította. A kövér rendőr hatalmas keze megragadta és fel is emelte a gumibotot.
– Erőszakoskodik a piperkőc, mi? Hátra a falhoz, vagy lenyeled a fogaidat!
Hardin erőt vett magán:
– Újságíró vagyok. A Broadway Times munkatársa. Engedje, hogy a zsebembe nyúljak, és megmutassam az igazolványomat.
A gumibot most vállmagasságban volt.
Az öreg rendőr megismételte:
– A falhoz! – Bal kezével mellbe lökte Hardint. – Gyorsan, mert lenyeled a fogaidat, te nagyokos!
Hardin a falhoz hátrált. Egész csoportosulás vette már körül a rendőrt és a díszes mellényű férfit. Az utcakölykök, akik az előbb vámot követeltek tőle, nagy sikítozva értek a helyszínre:
– Aljas csavargó! Üsse le!
– Üsse le, föllökött egy idős nénit!
– Mocskos patkány! Megrúgott bennünket, kisfiúkat!
Aztán mind együtt, kórusban kiáltották:
– Le-sit-tel-ni! Le-sit-tel-ni! Le-sit-tel-ni!
Az öreg rendőr rájuk mordult:
– Pofa be! – A körülállókra pedig így kiáltott: – Tágulni innét!
Hardin lazán lógatta karjait. A gumibot ismét a rendőr övén függött. Hatalmas mancsával szolgálati pisztolyát ragadta meg.
– Na, rendben van, nagyokos! Hol az az igazolvány? De vigyázz, egy rossz mozdulat és lyuk támad a szép mellényeden!
– Bart elővette az igazolványt és odamutatta a rendőrnek. Az öreg bal kézzel átvette, és megnézte.
– Lehet, hogy lopott ez az igazolvány. Jobb, ha átsétálunk a Broadway Times-hoz.
– A fenébe is, uram, sietek! – kiáltotta Bart.
A zsaru nevetni kezdett.
– Mi a baj? Tüzes lány vár valahol? Ha szeret, megvár.
Egy fiatal rendőr tört most át a tömegen.
– Mi folyik itt, Gargan? Ez a fickó Hardin, a Broadway Times szerkesztője. Romano barátja.
– Na, jól van, jól van – morogta az öreg. – Ő is ugyanezt mondta.
– Köszönöm, Fitz – szólt oda Bart a fiatal rendőrnek.
Az öreg pedig csak mondogatta a magáét:
– Nagyon siet. Egy klassz lány vár rá. Ezek az újságírók jól bevágódnak a csajoknál. – Dühe most a tömeg ellen irányult: – Oszoljanak már! Ez a fickó nem Waldo!
Az utcakölykök tovább üvöltöttek:
– Le-sit-tel-ni! Le-sit-tel-ni! – Csak akkor hagyták abba, amikor az öreg feléjük csapott a gumibotjával.
Hardin átfurakodott a tömegen, és sietve folytatta útját. Megint tilost mutatott a lámpa, de azért átvágott a 49. utcán, egy kanyarodó autó sárvédője majdnem elkapta. Trágár szavak és átkok zúdultak utána. A 49. utca északi oldalán Jacob’s Beach felé rohant. Pops Taylor álldogált ott nyomorult szállodája előtt. Beszélgetett valakivel az elszalasztott fogadási lehetőségekről.
Pops odakiáltott:
– Hé! Hé, Bart! Miért ez a nagy sietség?
– Nincs most időm!
Valóban az volt a baj: az idő. Az idő lejár, gondolta Bart kétségbeesetten.
A Színházak Temploma előtt férfiak és nők álldogáltak kis csoportokban, beszélgettek. Nyilván nem erről a környékről való emberek, elegánsak, akár a kertvárosiak, amint éppen szülői értekezletre gyűlnek össze. Bárt átsietett közöttük egy „Előadóterem” feliratú ajtóhoz. Üvegezett táblán a vasárnapi miserend volt olvasható, lejjebb pedig egy kézzel rajzolt hirdetmény arról szólt, hogy szombat este 915-kor a Színművészeti Akadémia növendékei mutatják be John Galsworthy Igazság című darabját. A szereplők listáján ott volt Helen Larsen neve is.
A sors iróniája, hogy a fiatalok ezen az estén éppen ezt a művet adták elő. A darab ugyanis azért száll síkra, hogy a törvény megszegőivel ne úgy bánjanak, mint bűnözőkkel, hanem mint betegekkel.
Hardin bocsánatkérések közepette furakodott át az ott álldogálók között. Odasietett egy fekete szemű fiatal lányhoz, akinek a csipkés ruhájára tűzött szalag mutatta, hogy az est rendezőinek egyike. Lihegve kérdezte tőle:
– Merre jutok a színfalak mögé? Újságíró vagyok, a Broadway Times-tól.
A fekete szemű lány nagy tisztelettel nézett rá.
– A színikritikusuk is itt volt tegnap, a főpróbán. Erre most nem lehet hátrajutni. Ki kell mennie az egyik jobb oldali kijáraton. A templomkerten át jut el a hátsó ajtóhoz.
– Régóta tart már a szünet?
– Körülbelül öt perce. További öt perc múlva megy fel ismét a függöny.
A nézőtéren égtek a lámpák, csak kevesen maradtak bent a helyükön. Bárt átvágott a jobb oldalra, és a súlyos templomajtón kilépett egy keskeny sikátorba.
Nesztelenül sietett a hátsó kert felé. Ebben a szűk közben egyáltalán nem volt lámpa, csak a Broadway neonjainak távoli visszfénye világított. A templomkertben még sötétebb volt.
Apró kis „kert” volt ez itt a Broadwaynál, tele páfránnyal, bokrokkal, keskeny, kövezett utakkal. A szentek márványszobrai hátborzongatóan hatottak a kísérteties homályban. Csak a hátsó ablakok egyikéből szűrődött ki némi fény a félig leeresztett redőny alól.
Bartnak egy pillanatra úgy rémlett, hogy egy emberi alak körvonalait látta az ablak előtt, de nem volt biztos benne. Moccanás nélkül, csendben állt és fülelt. Az egyetlen ajtó, az épület távolabbi sarkánál volt, túl a kivilágított ablakon. Az árnyalak eltűnt, ha egyáltalán ott volt az előbb. Hardin mozgást észlelt: Szellő sem rezdült, de mintha megrezzent volna az egyik tujafa. Hozzáérhetett valami a lombjaihoz. A bokrokat a templom fala mellé ültették. Bart nesztelenül lopódzott az előbbi zizzenés irányába, a világos ablakhoz érve egészen lehajolt. A távolabbi sarokban az ajtó mellett mélyebb volt a sötétség. A Buckingham Chambers-szálló tűzfala állta itt útját még a tükröződő visszfénynek is. Ablakok nem voltak a falon. Egy felirat betűi lebegni látszottak, azt hirdették, hogy szobák már másfél dollárért is kaphatók ebben a szállóban.
Hardin az épületnek támaszkodva, teljesen mozdulatlanul állt. Halk, rekedt suttogást hallott:
– Helen! Helen Larsen! Csak egy percre, Helen!
Fiatal leányhang válaszolt, alig hallatszott ki a keskeny ajtórésen:
– Hívott valaki? Ki van odakint? Orville, te vagy?
Az előbbi rekedt hang azt suttogta:
– Igen, Helen. Orville vagyok. Gyere ki, Helen.
Az ajtó tágra nyílt, az aranyszínű fénycsóva legyezőként terült szét a kertben. Bart elindult a faltól. Egy pillanat törtrészéig úgy rémlett, sötét köpenybe öltözött alakot lát kuporogni a sárga fényben, de aztán eltűnt a sötétben. Belülről a lámpa egy lány fehér tüllruháját és csillogó aranyhaját világította meg. Bart nagyot kiáltott:
– Vissza, Helen! Vigyázat! Waldo az!
A leány megingott és hátralépett. Egy sötét alak ugrott feléje. Bart leszegett fejjel vetette magát előre, hiszen csak pár méter választotta el az ajtótól. A lány éles sikolya hasított a levegőbe. Egy férfihang ordított Valamit, de nem lehetett érteni. Az ajtószárny teljesen kicsapódott. Hardin lába beleakadt az egyik virágágy drótjába. Arccal esett a cementezett járdára, elkábult. Valami elsuhant mellette. Impregnált anyag súrolta az arcát. A lány még mindig velőtrázóan sikoltozott. Egy nagy láb, fejbe rúgta Hardint, súlyos test esett rá. Ökölcsapások záporoztak feléje, de csak a vállát érték. Bart kábult volt ugyan, mégis ösztönösen felrántotta a térdét. Ellenfele fájdalmasan felszisszent. Hardin szabad öklével hatalmasat ütött.
A csapás duzzadt szájat ért, és kitört néhány fogat. Hardin ökle felrepedt. A súlyos ellenfél zihálva gördült le róla.
Fiatal színészek rohantak ki az ajtón. Valaki felgyújtotta a kerti lámpát. Hardin föltápászkodott. Orville Cartwright feküdt előtte a falnál, szájából folyt a vér. Hisztérikus, izgatott csoport vette körül a még mindig sikoltozó Helen Larsent.
– Át akarta vágni a torkomat! Át akarta vágni a torkomat! – ismételte a lány újból és újból.
Orville Cartwright meglepetten mondta:
– Hát maga az, Mr. Hardin? De hát maga… nem Waldo!
– Nem – felelte Bart –, nem vagyok Waldo. Te az vagy?
– A díszleteket tologattam a következő felvonáshoz, és aztán ide hátrajöttem – mondta az elképedt Orville. – A színészek már mind az öltözőjükben voltak, készen, hogy színpadra lépjenek. Akkor nyílt a hátsó ajtó, és hallottam Helen sikoltását. Iderohantam. Egy hosszú fekete kabátot viselő férfi késsel sújtott feléje. – Orville közben a száját tapogatta. – Kitörte a fogamat, Mr. Hardin. Egy vagyonba kerül ez nekem! A támadó arcán sál vagy kendő volt, kalapja mélyen behúzva. Valaki elkiáltotta magát: „Waldo!” A késes futni kezdett, én utána. Helen dermedten állt és sikoltozott, ebből gondoltam, hogy nem sérült meg. Még most is hallom.
Ez az utóbbi tájékoztatás fölösleges volt, mert Miss Larsen sikolyai minden elképzelést felülmúló hangerővel szálltak szerteszét.
Orville folytatta:
– Amikor magára estem, azt hittem, hogy a támadót kaptam el, ezért ütöttem meg önt. Ugyanis errefelé futott.
Bart átkozódott, s végigrohant a sikátoron. A sikoltozásra a közönség köréből is sokan jöttek ki az oldalajtókon. Riadtan néztek a kert irányába. Bart végigrohant a keskeny úton, az utca felől két rendőr toppant elébe. Egyikük megragadta Hardint. Ugyanaz a Gargan nevű öreg zsaru volt, aki már az Eighth Avenue-n is elkapta.
– Átkozott hülye barom! – ordította Bart.
– Engedjen el! Épp most szalasztja el Waldót!
Az öreg rendőr majd átszúrta dühös tekintetével.
– Most aztán magára vessen. Kiprovokálta! – Gumibotjával lesújtott Hardin fejére. Bart lebukott, úgyhogy az ütés csak a vállát érte. Szinte automatikusan reagált. Keményen ágyékon rúgta az öreg rendőrt. Az kétrét hajlott a fájdalomtól, és térdre esett. - Most a fiatal zsaru, Fitz fogta meg Hardint.
– Ezt nem úszod meg, még akkor sem, ha Romano a barátod. – Odatuszkolta Hardint a templom falához. Riadóautó állt meg a templom előtt, egész csomó rendőr szaladt a sikátor irányába, az egyikük Grierson volt.
– Az ördögbe is, mi folyik itt? Miért taszigálod ezt az embert? Ő Hardin, a szerkesztő – szólt oda Fitznek.
Fitz magyarázott, Bart is magyarázott, Grierson pedig azt mondta:
– Menjünk most gyorsan a lányhoz, nézzük meg, mi van vele.
Fitz még mindig fogta Hardint, amikor beléptek a most már jól kivilágított kis kertbe. A fiatal színészek már bevitték Helen Larsent a templomépületbe. Grierson lehajolt, és fölszedett egy apró tárgyat. Azt mondta:
– Waldo volt. Elejtette a névkártyáját.
Beléptek az épületbe. Miss Larsen a festék ellenére is sápadt volt. Egy széken ülve ő volt mindannyiuk érdeklődésének középpontjában. Orville, akinek szájából még mindig csöpögött a vér, apró vállveregetésekkel, sikertelenül igyekezett megnyugtatni. Egy lányos képű férfi, nyilvánvalóan a színdarab rendezője, tapaszt tett Helen sebére. Az előbbi hisztérikus sokk után Miss Larsen már visszanyerte önuralmát, de édeskeveset tudott mondani az esetről. Csak annyit, hogy valaki odakintről szólította, azt mondta magáról, hogy Orville. Ő erre kinyitotta az ajtót, kilépett, és azt hallotta: „Waldo!” Ugyanakkor egy feketébe öltözött, felismerhetetlen férfi késsel nekiugrott, megsebezte a nyakán, és meg is ölhette volna, ha abban a pillanatban nem rohan ki az ajtón Orville, hősiesen, mint a kalandfilmekben a felmentő sereg. Ő maga álltó helyében elájult. Azután már csak arra emlékszik, mondta, hogy egy széken ült, és repülősóval élesztgették.
A lányos képű rendező szép, ápolt kezét tördelte:
– Most mit tegyünk? Hagyjuk félbe az előadást?
A tizenhét esztendős Miss Larsen felemelkedett a székről. Keményen leszegte állát, kék szeme megvillant. A máglyára induló Szent Johannának képzelte magát.
– Nem szabad csalódást okoznunk a közönségnek. Az előadást folytatni kell!
Bart odaszólt Griersonnak:
– Mondja meg Fitznek, hogy most már vegye le az átkozott mancsát a karomról. Engedjen elmenni innen, sürgős elintézendőim vannak.
– Nem tudom, mitévő legyek – tépelődött Grierson. – Az öreg Gargan biztos őrülten dühös lesz, hogy ágyékon rúgták. Mindenképpen azt kívánja majd, hogy önt lecsukják. Azon kívül tény, hogy ön is itt volt a kertben. Lehet, hogy maga Waldo.
– Kérem, mondja meg Romanónak, hogy éjfélkor jöjjön el a Broadway Times szerkesztőségébe – mondta Bart –, ott átadom neki Waldót… hacsak előbb meg nem ölöm.
Grierson azt mondta:
– Gondolom, elengedhetjük önt, hiszen tudjuk, hogy hol találhatjuk meg. – Orville szétzúzott és vérző száját látva engedélyezett magának egy vigyort.
– De nem szabad, hogy a közrend egyik szolgáját bárki is megrúgja – mondta Grierson. – Az ilyesmi nem etikus.