23. fejezet

Har­din majd­nem össze­üt­kö­zött egy mocs­kos öreg­asszonnyal, aki egy ko­sa­rat ci­pelt, tele a sze­me­tes­lá­dák­ból gu­be­rált kin­cse­i­vel. A nő éles han­gon szi­dal­maz­ta:

– Min­den­ki őrült! Ma már sen­ki sem tud­ja, hogy mi il­lik!

Har­din csak ro­hant to­vább, sö­tét za­kó­ja szét­nyílt, hím­zett mel­lé­nye szem­be­szö­kő­vé vált. Egy tra­fik előtt töb­ben ácso­rog­tak. Egyi­kük el­ki­ál­tot­ta ma­gát:

– Hé, fiúk, sza­kít­sunk eb­ből a vág­ta­tó vi­rá­gos­kert­ből!

A 48. utca előtt majd­nem arc­ra bu­kott. Alig tu­dott meg­áll­ni. Át­ko­zó­dott. Ko­misz ut­ca­gye­re­kek térd­ma­gas­ság­ban tar­tott kö­tél­lel zár­ták el a jár­dát, hogy min­den­ki­től né­hány cent „vá­mot” szed­hes­se­nek. Har­din át­ug­rot­ta a kö­te­let, és fu­tott to­vább. Olyan át­kok száll­tak utá­na, ami­lye­ne­ket csak a West Side si­ká­to­ra­i­ban is­mer­nek. Alig ju­tott túl a 48. ut­cán, újabb, ko­mo­lyabb aka­dály­ba üt­kö­zött. A kék egyen­ru­hás, kö­vér fér­fi szét­ve­tett láb­bal állt előt­te. Öreg, duz­zadt arcú, ke­mény te­kin­te­tű zsa­ru. Sil­des sap­ká­ja alól elő­tűnt ősz haja. Har­din a leg­több he­kust is­mer­te a kör­zet­ben, de ezt nem. Biz­tos azok közé tar­to­zott, aki­ket Wal­do mi­att tá­vo­labb­ról ren­del­tek ide ma es­té­re.

– Las­sab­ban, szép fiú – dö­rög­te. – Hova ez a nagy si­et­ség?

Har­din, akit ar­con csa­pott az öreg zsa­ru le­he­le­te, zi­hált és át­ko­zó­dott. Az öreg he­kus pék­la­pát­sze­rű ke­zé­vel el­kap­ta Har­din za­kó­ját, és meg­ráz­ta. Bartból ki­tört a düh. Ki­rán­tot­ta ma­gát a rend­őr ke­zé­ből, bal vál­lát hát­ra­húz­ta, jobb ke­zét ököl­be szo­rí­tot­ta. A kö­vér rend­őr ha­tal­mas keze meg­ra­gad­ta és fel is emel­te a gu­mi­bo­tot.

– Erő­sza­kos­ko­dik a pi­per­kőc, mi? Hát­ra a fal­hoz, vagy le­nye­led a fo­ga­i­dat!

Har­din erőt vett ma­gán:

– Új­ság­író va­gyok. A Bro­ad­way Ti­mes mun­ka­tár­sa. En­ged­je, hogy a zse­bem­be nyúl­jak, és meg­mu­tas­sam az iga­zol­vá­nyo­mat.

A gu­mi­bot most váll­ma­gas­ság­ban volt.

Az öreg rend­őr meg­is­mé­tel­te:

– A fal­hoz! – Bal ke­zé­vel mell­be lök­te Har­dint. – Gyor­san, mert le­nye­led a fo­ga­i­dat, te nagy­okos!

Har­din a fal­hoz hát­rált. Egész cso­por­to­su­lás vet­te már kö­rül a rend­őrt és a dí­szes mel­lé­nyű fér­fit. Az ut­ca­köly­kök, akik az előbb vá­mot kö­ve­tel­tek tőle, nagy si­kí­toz­va ér­tek a hely­szín­re:

– Al­jas csa­var­gó! Üsse le!

– Üsse le, föl­lö­kött egy idős né­nit!

– Mocs­kos pat­kány! Meg­rú­gott ben­nün­ket, kis­fi­ú­kat!

Az­tán mind együtt, kó­rus­ban ki­ál­tot­ták:

– Le-sit-tel-ni! Le-sit-tel-ni! Le-sit-tel-ni!

Az öreg rend­őr rá­juk mor­dult:

– Pofa be! – A kö­rül­ál­lók­ra pe­dig így ki­ál­tott: – Tá­gul­ni in­nét!

Har­din la­zán ló­gat­ta kar­ja­it. A gu­mi­bot is­mét a rend­őr övén füg­gött. Ha­tal­mas man­csá­val szol­gá­la­ti pisz­to­lyát ra­gad­ta meg.

– Na, rend­ben van, nagy­okos! Hol az az iga­zol­vány? De vi­gyázz, egy rossz moz­du­lat és lyuk tá­mad a szép mel­lé­nye­den!

– Bart elő­vet­te az iga­zol­ványt és oda­mu­tat­ta a rend­őr­nek. Az öreg bal kéz­zel át­vet­te, és meg­néz­te.

– Le­het, hogy lo­pott ez az iga­zol­vány. Jobb, ha át­sé­tá­lunk a Bro­ad­way Ti­mes-hoz.

– A fe­né­be is, uram, si­e­tek! – ki­ál­tot­ta Bart.

A zsa­ru ne­vet­ni kez­dett.

– Mi a baj? Tü­zes lány vár va­la­hol? Ha sze­ret, meg­vár.

Egy fi­a­tal rend­őr tört most át a tö­me­gen.

– Mi fo­lyik itt, Gar­gan? Ez a fic­kó Har­din, a Bro­ad­way Ti­mes szer­kesz­tő­je. Ro­ma­no ba­rát­ja.

– Na, jól van, jól van – mo­rog­ta az öreg. – Ő is ugyan­ezt mond­ta.

– Kö­szö­nöm, Fitz – szólt oda Bart a fi­a­tal rend­őr­nek.

Az öreg pe­dig csak mon­do­gat­ta a ma­gá­ét:

– Na­gyon siet. Egy klassz lány vár rá. Ezek az új­ság­írók jól be­vá­gód­nak a csa­jok­nál. – Dühe most a tö­meg el­len irá­nyult: – Oszol­ja­nak már! Ez a fic­kó nem Wal­do!

Az ut­ca­köly­kök to­vább üvöl­töt­tek:

– Le-sit-tel-ni! Le-sit-tel-ni! – Csak ak­kor hagy­ták abba, ami­kor az öreg fe­lé­jük csa­pott a gu­mi­bot­já­val.

Har­din át­fu­ra­ko­dott a tö­me­gen, és si­et­ve foly­tat­ta út­ját. Megint ti­lost mu­ta­tott a lám­pa, de azért át­vá­gott a 49. ut­cán, egy ka­nya­ro­dó autó sár­vé­dő­je majd­nem el­kap­ta. Trá­gár sza­vak és át­kok zú­dul­tak utá­na. A 49. utca észa­ki ol­da­lán Ja­cob’s Beach felé ro­hant. Pops Tay­lor áll­do­gált ott nyo­mo­rult szál­lo­dá­ja előtt. Be­szél­ge­tett va­la­ki­vel az el­sza­lasz­tott fo­ga­dá­si le­he­tő­sé­gek­ről.

Pops oda­ki­ál­tott:

– Hé! Hé, Bart! Mi­ért ez a nagy si­et­ség?

– Nincs most időm!

Va­ló­ban az volt a baj: az idő. Az idő le­jár, gon­dol­ta Bart két­ség­be­eset­ten.

A Szín­há­zak Temp­lo­ma előtt fér­fi­ak és nők áll­do­gál­tak kis cso­por­tok­ban, be­szél­get­tek. Nyil­ván nem er­ről a kör­nyék­ről való em­be­rek, ele­gán­sak, akár a kert­vá­ro­si­ak, amint ép­pen szü­lői ér­te­kez­let­re gyűl­nek össze. Bárt át­si­e­tett kö­zöt­tük egy „Elő­adó­te­rem” fel­ira­tú aj­tó­hoz. Üve­ge­zett táb­lán a va­sár­na­pi mi­se­rend volt ol­vas­ha­tó, lej­jebb pe­dig egy kéz­zel raj­zolt hir­det­mény ar­ról szólt, hogy szom­bat este 9¹⁵-kor a Szín­mű­vé­sze­ti Aka­dé­mia nö­ven­dé­kei mu­tat­ják be John Gals­wor­thy Igaz­ság című da­rab­ját. A sze­rep­lők lis­tá­ján ott volt He­len Lar­sen neve is.

A sors iró­ni­á­ja, hogy a fi­a­ta­lok ezen az es­tén ép­pen ezt a mű­vet ad­ták elő. A da­rab ugyan­is azért száll sík­ra, hogy a tör­vény meg­sze­gő­i­vel ne úgy bán­ja­nak, mint bű­nö­zők­kel, ha­nem mint be­te­gek­kel.

Har­din bo­csá­nat­ké­ré­sek kö­ze­pet­te fu­ra­ko­dott át az ott áll­do­gá­lók kö­zött. Oda­si­e­tett egy fe­ke­te sze­mű fi­a­tal lány­hoz, aki­nek a csip­kés ru­há­já­ra tű­zött sza­lag mu­tat­ta, hogy az est ren­de­ző­i­nek egyi­ke. Li­heg­ve kér­dez­te tőle:

– Mer­re ju­tok a szín­fa­lak mögé? Új­ság­író va­gyok, a Bro­ad­way Ti­mes-tól.

A fe­ke­te sze­mű lány nagy tisz­te­let­tel né­zett rá.

– A szí­ni­kri­ti­ku­suk is itt volt teg­nap, a fő­pró­bán. Erre most nem le­het hát­ra­jut­ni. Ki kell men­nie az egyik jobb ol­da­li ki­já­ra­ton. A temp­lom­ker­ten át jut el a hát­só aj­tó­hoz.

– Rég­óta tart már a szü­net?

– Kö­rül­be­lül öt per­ce. To­váb­bi öt perc múl­va megy fel is­mét a füg­göny.

A né­ző­té­ren ég­tek a lám­pák, csak ke­ve­sen ma­rad­tak bent a he­lyü­kön. Bárt át­vá­gott a jobb ol­dal­ra, és a sú­lyos temp­lom­aj­tón ki­lé­pett egy kes­keny si­ká­tor­ba.

Nesz­te­le­nül si­e­tett a hát­só kert felé. Eb­ben a szűk köz­ben egy­ál­ta­lán nem volt lám­pa, csak a Bro­ad­way ne­on­ja­i­nak tá­vo­li vissz­fé­nye vi­lá­gí­tott. A temp­lom­kert­ben még sö­té­tebb volt.

Apró kis „kert” volt ez itt a Bro­ad­way­nál, tele páf­ránnyal, bok­rok­kal, kes­keny, kö­ve­zett utak­kal. A szen­tek már­vány­szob­rai hát­bor­zon­ga­tó­an ha­tot­tak a kí­sér­te­ti­es ho­mály­ban. Csak a hát­só ab­la­kok egyi­ké­ből szű­rő­dött ki némi fény a fé­lig le­eresz­tett re­dőny alól.

Bartnak egy pil­la­nat­ra úgy rém­lett, hogy egy em­be­ri alak kör­vo­na­la­it lát­ta az ab­lak előtt, de nem volt biz­tos ben­ne. Moc­ca­nás nél­kül, csend­ben állt és fü­lelt. Az egyet­len ajtó, az épü­let tá­vo­lab­bi sar­ká­nál volt, túl a ki­vi­lá­gí­tott ab­la­kon. Az árny­alak el­tűnt, ha egy­ál­ta­lán ott volt az előbb. Har­din moz­gást ész­lelt: Szel­lő sem rez­dült, de mint­ha meg­rez­zent vol­na az egyik tu­ja­fa. Hoz­zá­ér­he­tett va­la­mi a lomb­ja­i­hoz. A bok­ro­kat a temp­lom fala mel­lé ül­tet­ték. Bart nesz­te­le­nül lo­pó­dzott az előb­bi ziz­ze­nés irá­nyá­ba, a vi­lá­gos ab­lak­hoz érve egé­szen le­ha­jolt. A tá­vo­lab­bi sa­rok­ban az ajtó mel­lett mé­lyebb volt a sö­tét­ség. A Buc­king­ham Cham­bers-szál­ló tűz­fa­la áll­ta itt út­ját még a tük­rö­ző­dő vissz­fény­nek is. Ab­la­kok nem vol­tak a fa­lon. Egy fel­irat be­tűi le­beg­ni lát­szot­tak, azt hir­det­ték, hogy szo­bák már más­fél dol­lá­rért is kap­ha­tók eb­ben a szál­ló­ban.

Har­din az épü­let­nek tá­masz­kod­va, tel­je­sen moz­du­lat­la­nul állt. Halk, re­kedt sut­to­gást hal­lott:

– He­len! He­len Lar­sen! Csak egy perc­re, He­len!

Fi­a­tal le­ány­hang vá­la­szolt, alig hal­lat­szott ki a kes­keny aj­tó­ré­sen:

– Hí­vott va­la­ki? Ki van oda­kint? Or­vil­le, te vagy?

Az előb­bi re­kedt hang azt sut­tog­ta:

– Igen, He­len. Or­vil­le va­gyok. Gye­re ki, He­len.

Az ajtó tág­ra nyílt, az arany­szí­nű fény­csó­va le­gye­ző­ként te­rült szét a kert­ben. Bart el­in­dult a fal­tól. Egy pil­la­nat tört­ré­szé­ig úgy rém­lett, sö­tét kö­peny­be öl­tö­zött ala­kot lát ku­po­rog­ni a sár­ga fény­ben, de az­tán el­tűnt a sö­tét­ben. Be­lül­ről a lám­pa egy lány fe­hér tüll­ru­há­ját és csil­lo­gó arany­ha­ját vi­lá­gí­tot­ta meg. Bart na­gyot ki­ál­tott:

– Vissza, He­len! Vi­gyá­zat! Wal­do az!

A le­ány meg­in­gott és hát­ra­lé­pett. Egy sö­tét alak ug­rott fe­lé­je. Bart le­sze­gett fej­jel ve­tet­te ma­gát elő­re, hi­szen csak pár mé­ter vá­lasz­tot­ta el az aj­tó­tól. A lány éles si­ko­lya ha­sí­tott a le­ve­gő­be. Egy fér­fi­hang or­dí­tott Va­la­mit, de nem le­he­tett ér­te­ni. Az aj­tó­szárny tel­je­sen ki­csa­pó­dott. Har­din lába be­le­akadt az egyik vi­rág­ágy drót­já­ba. Arc­cal esett a ce­men­te­zett jár­dá­ra, el­ká­bult. Va­la­mi el­su­hant mel­let­te. Imp­reg­nált anyag sú­rol­ta az ar­cát. A lány még min­dig ve­lőt­rá­zó­an si­kol­to­zott. Egy nagy láb, fej­be rúg­ta Har­dint, sú­lyos test esett rá. Ököl­csa­pá­sok zá­po­roz­tak fe­lé­je, de csak a vál­lát ér­ték. Bart ká­bult volt ugyan, még­is ösz­tö­nö­sen fel­rán­tot­ta a tér­dét. El­len­fe­le fáj­dal­ma­san fel­szisszent. Har­din sza­bad ök­lé­vel ha­tal­ma­sat ütött.

A csa­pás duz­zadt szá­jat ért, és ki­tört né­hány fo­gat. Har­din ökle fel­re­pedt. A sú­lyos el­len­fél zi­hál­va gör­dült le róla.

Fi­a­tal szí­né­szek ro­han­tak ki az aj­tón. Va­la­ki fel­gyúj­tot­ta a ker­ti lám­pát. Har­din föl­tá­pász­ko­dott. Or­vil­le Cartw­right fe­küdt előt­te a fal­nál, szá­já­ból folyt a vér. Hisz­té­ri­kus, iz­ga­tott cso­port vet­te kö­rül a még min­dig si­kol­to­zó He­len Lar­sent.

– Át akar­ta vág­ni a tor­ko­mat! Át akar­ta vág­ni a tor­ko­mat! – is­mé­tel­te a lány új­ból és új­ból.

Or­vil­le Cartw­right meg­le­pet­ten mond­ta:

– Hát maga az, Mr. Har­din? De hát maga… nem Wal­do!

– Nem – fe­lel­te Bart –, nem va­gyok Wal­do. Te az vagy?

– A dísz­le­te­ket to­lo­gat­tam a kö­vet­ke­ző fel­vo­nás­hoz, és az­tán ide hát­ra­jöt­tem – mond­ta az el­ké­pedt Or­vil­le. – A szí­né­szek már mind az öl­tö­ző­jük­ben vol­tak, ké­szen, hogy szín­pad­ra lép­je­nek. Ak­kor nyílt a hát­só ajtó, és hal­lot­tam He­len si­kol­tá­sát. Ide­ro­han­tam. Egy hosszú fe­ke­te ka­bá­tot vi­se­lő fér­fi kés­sel súj­tott fe­lé­je. – Or­vil­le köz­ben a szá­ját ta­po­gat­ta. – Ki­tör­te a fo­ga­mat, Mr. Har­din. Egy va­gyon­ba ke­rül ez ne­kem! A tá­ma­dó ar­cán sál vagy ken­dő volt, ka­lap­ja mé­lyen be­húz­va. Va­la­ki el­ki­ál­tot­ta ma­gát: „Wal­do!” A ké­ses fut­ni kez­dett, én utá­na. He­len der­med­ten állt és si­kol­to­zott, eb­ből gon­dol­tam, hogy nem sé­rült meg. Még most is hal­lom.

Ez az utób­bi tá­jé­koz­ta­tás fö­lös­le­ges volt, mert Miss Lar­sen si­ko­lyai min­den el­kép­ze­lést fe­lül­mú­ló hang­erő­vel száll­tak szer­te­szét.

Or­vil­le foly­tat­ta:

– Ami­kor ma­gá­ra es­tem, azt hit­tem, hogy a tá­ma­dót kap­tam el, ezért ütöt­tem meg önt. Ugyan­is er­re­fe­lé fu­tott.

Bart át­ko­zó­dott, s vé­gig­ro­hant a si­ká­to­ron. A si­kol­to­zás­ra a kö­zön­ség kö­ré­ből is so­kan jöt­tek ki az ol­dal­aj­tó­kon. Ri­ad­tan néz­tek a kert irá­nyá­ba. Bart vé­gig­ro­hant a kes­keny úton, az utca fe­lől két rend­őr top­pant elé­be. Egyi­kük meg­ra­gad­ta Har­dint. Ugyan­az a Gar­gan nevű öreg zsa­ru volt, aki már az Eighth Ave­nue-n is el­kap­ta.

– Át­ko­zott hü­lye ba­rom! – or­dí­tot­ta Bart.

– En­ged­jen el! Épp most sza­laszt­ja el Wal­dót!

Az öreg rend­őr majd át­szúr­ta dü­hös te­kin­te­té­vel.

– Most az­tán ma­gá­ra ves­sen. Ki­pro­vo­kál­ta! – Gu­mi­bot­já­val le­súj­tott Har­din fe­jé­re. Bart le­bu­kott, úgy­hogy az ütés csak a vál­lát érte. Szin­te au­to­ma­ti­ku­san re­a­gált. Ke­mé­nyen ágyé­kon rúg­ta az öreg rend­őrt. Az két­rét haj­lott a fáj­da­lom­tól, és térd­re esett. - Most a fi­a­tal zsa­ru, Fitz fog­ta meg Har­dint.

– Ezt nem úszod meg, még ak­kor sem, ha Ro­ma­no a ba­rá­tod. – Oda­tusz­kol­ta Har­dint a temp­lom fa­lá­hoz. Ri­a­dó­au­tó állt meg a temp­lom előtt, egész cso­mó rend­őr sza­ladt a si­ká­tor irá­nyá­ba, az egyi­kük Gri­er­son volt.

– Az ör­dög­be is, mi fo­lyik itt? Mi­ért ta­szi­gá­lod ezt az em­bert? Ő Har­din, a szer­kesz­tő – szólt oda Fitz­nek.

Fitz ma­gya­rá­zott, Bart is ma­gya­rá­zott, Gri­er­son pe­dig azt mond­ta:

– Men­jünk most gyor­san a lány­hoz, nézzük meg, mi van vele.

Fitz még min­dig fog­ta Har­dint, ami­kor be­lép­tek a most már jól ki­vi­lá­gí­tott kis kert­be. A fi­a­tal szí­né­szek már be­vit­ték He­len Lar­sent a temp­lom­épü­let­be. Gri­er­son le­ha­jolt, és föl­sze­dett egy apró tár­gyat. Azt mond­ta:

– Wal­do volt. El­ej­tet­te a név­kár­tyá­ját.

Be­lép­tek az épü­let­be. Miss Lar­sen a fes­ték el­le­né­re is sá­padt volt. Egy szé­ken ülve ő volt mind­annyi­uk ér­dek­lő­dé­sé­nek kö­zép­pont­já­ban. Or­vil­le, aki­nek szá­já­ból még min­dig csö­pö­gött a vér, apró váll­ve­re­ge­té­sek­kel, si­ker­te­le­nül igye­ke­zett meg­nyug­tat­ni. Egy lá­nyos képű fér­fi, nyil­ván­va­ló­an a szín­da­rab ren­de­ző­je, ta­paszt tett He­len se­bé­re. Az előb­bi hisz­té­ri­kus sokk után Miss Lar­sen már vissza­nyer­te ön­ural­mát, de édes­ke­ve­set tu­dott mon­da­ni az eset­ről. Csak annyit, hogy va­la­ki oda­kint­ről szó­lí­tot­ta, azt mond­ta ma­gá­ról, hogy Or­vil­le. Ő erre ki­nyi­tot­ta az aj­tót, ki­lé­pett, és azt hal­lot­ta: „Wal­do!” Ugyan­ak­kor egy fe­ke­té­be öl­tö­zött, fel­is­mer­he­tet­len fér­fi kés­sel ne­ki­ug­rott, meg­se­bez­te a nya­kán, és meg is öl­het­te vol­na, ha ab­ban a pil­la­nat­ban nem ro­han ki az aj­tón Or­vil­le, hő­si­e­sen, mint a ka­land­fil­mek­ben a fel­men­tő se­reg. Ő maga áll­tó he­lyé­ben el­ájult. Az­u­tán már csak arra em­lék­szik, mond­ta, hogy egy szé­ken ült, és re­pü­lő­só­val éleszt­get­ték.

A lá­nyos képű ren­de­ző szép, ápolt ke­zét tör­del­te:

– Most mit te­gyünk? Hagy­juk fél­be az elő­adást?

A ti­zen­hét esz­ten­dős Miss Lar­sen fel­emel­ke­dett a szék­ről. Ke­mé­nyen le­szeg­te ál­lát, kék sze­me meg­vil­lant. A mág­lyá­ra in­du­ló Szent Jo­han­ná­nak kép­zel­te ma­gát.

– Nem sza­bad csa­ló­dást okoz­nunk a kö­zön­ség­nek. Az elő­adást foly­tat­ni kell!

Bart oda­szólt Gri­er­son­nak:

– Mond­ja meg Fitz­nek, hogy most már ve­gye le az át­ko­zott man­csát a ka­rom­ról. En­ged­jen el­men­ni in­nen, sür­gős el­in­té­zen­dő­im van­nak.

– Nem tu­dom, mi­té­vő le­gyek – té­pe­lő­dött Gri­er­son. – Az öreg Gar­gan biz­tos őrül­ten dü­hös lesz, hogy ágyé­kon rúg­ták. Min­den­kép­pen azt kí­ván­ja majd, hogy önt le­csuk­ják. Azon kí­vül tény, hogy ön is itt volt a kert­ben. Le­het, hogy maga Wal­do.

– Ké­rem, mond­ja meg Ro­ma­nó­nak, hogy éj­fél­kor jöj­jön el a Bro­ad­way Ti­mes szer­kesz­tő­sé­gé­be – mond­ta Bart –, ott át­adom neki Wal­dót… ha­csak előbb meg nem ölöm.

Gri­er­son azt mond­ta:

– Gon­do­lom, el­en­ged­het­jük önt, hi­szen tud­juk, hogy hol ta­lál­hat­juk meg. – Or­vil­le szétzú­zott és vér­ző szá­ját lát­va en­ge­dé­lye­zett ma­gá­nak egy vi­gyort.

– De nem sza­bad, hogy a köz­rend egyik szol­gá­ját bár­ki is meg­rúg­ja – mond­ta Gri­er­son. – Az ilyes­mi nem eti­kus.