DA­VID ALE­XAN­DER – RÉ­MÜ­LET A BRO­AD­WAYN

Sol­jer uj­jai már tár­csáz­tak is, köz­ben azt mo­rog­ta: – Go­nosz­te­vők, bu­zik, ha­zárd­já­té­ko­sok, mond­ják a zsa­ruk, most meg ez itt azt mond­ja, hogy Wal­do van a ház­ban.

Bart Har­din ket­te­sé­vel vet­te a lép­cső­ket ro­hant fel­fe­lé. A har­ma­dik eme­le­ten a fél­ho­má­lyos fo­lyo­són a 312-es ajtó előtt meg­állt, hall­ga­tó­zott. Sem­mit sem ész­lelt. Meg­for­dí­tot­ta a kul­csot a zár­ban és ki­nyi­tot­ta az aj­tót. Pops Tay­lor ott fe­küdt a vé­kony­ka sző­nye­gen, öreg ar­cán ha­lá­los ré­mü­let tük­rö­ző­dött. Egy kí­sér­te­ti­es, fe­hér­be öl­tö­zött alak ha­jolt fölé, le­fog­ta, hát­ra­szo­rí­tot­ta a fe­jét, és egy hosszú, vé­kony tűt sze­ge­zett a tor­ká­nak.