22. fejezet

Wal­do az órá­já­ra pil­lan­tott. Szá­mí­tá­sá­nak meg­fe­le­lő­en, pon­to­san ér­ke­zett. Min­dent gon­do­san ki­ter­velt. Min­dent el­in­téz­het úgy, ahogy el­gon­dol­ta. Most a sö­tét­ben, az ár­nyék­ban kell ma­rad­nia! Olyan zaj­ta­la­nul járt, amennyi­re csak tu­dott. Tu­laj­don­kép­pen itt, a Bro­ad­way kö­ze­lé­ben nem le­he­tett iga­zán sö­tét, a fé­nyek vissza­tük­rö­ző­dé­se mi­att in­kább csak sűrű ho­mály­ról le­he­tett szó. Oda­ért abba a kis kert­be, ahol a már­vány­szob­rok áll­tak. Kö­rül­né­zett. Olyan ez a hely, mint egy sír­kert, gon­dol­ta. Ép­pen meg­fe­le­lő ah­hoz, amit vég­re kell haj­ta­nia.

Nyu­god­tan állt, ne­he­zen lé­leg­zett, az­tán egy perc múl­va kesz­tyűt vett ki a zse­bé­ből, és fel­húz­ta. A má­sik zse­bé­ből össze­haj­to­ga­tott mű­anyag eső­ka­bát ke­rült elő. Fel­vet­te. Néha annyi a vér! Kesz­tyűs ke­zé­vel ma­ta­tott, egy kis bo­rí­ték­ból név­jegy­kár­tyát hú­zott ki, ame­lyen két szó ál­lott: „Üd­vöz­let­tel Wal­do”.

Wal­do most kö­ze­lebb ment az épü­let­hez, tel­je­sen oda­si­mult a fal­hoz. Cen­ti­mé­te­ren­ként kö­ze­lí­tet­te meg az ab­la­kot, amely­ből némi fény szi­vár­gott ki. Több ala­kot lá­tott mo­zog­ni oda­bent. Az egyi­kük volt a lány. A fel­adat most az, hogy ki­vár­ja a le­he­tő leg­ké­sőb­bi pil­la­na­tot, ami­kor a lány ki­csit tá­vo­labb lesz a töb­bi­ek­től.

A lány az ajtó felé moz­dult. Wal­do is arra lo­pó­dzott, a fal­hoz ta­pad­va. Ami­kor már majd­nem oda­ért, elő­vet­te zse­bé­ből a ké­sét. Az ajtó, rés­nyi­re nyit­va volt. Wal­do még egy ki­csit szé­le­sebb­re nyi­tot­ta. Ar­cá­val egé­szen hoz­zá­si­mult. A lány vagy más­fél mé­ter­nyi­re le­he­tett tőle.

Halk, re­ked­tes han­gon sut­tog­ta:

– He­len! He­len Lar­sen! Csak egy perc­re, He­len!