4. fejezet

Első „ügy­fe­le” már a kapu előtt vár­ta.

Gyul­ladt sze­mű öreg­em­ber volt, szá­nal­ma­san tö­re­ke­dett rá, hogy ko­pot­tas öl­tö­ze­tét ele­gán­san vi­sel­je. Fol­tos szür­ke ka­lap­ja szé­lét egyik ol­da­lon, hety­kén le­haj­tot­ta. Re­pedt ci­pő­jét a ka­más­ni csak fé­lig-med­dig ta­kar­ta el. Gomb­lyu­ká­ban her­va­dó vi­rág kó­ka­do­zott. Amint Bart ki­lé­pett a Bro­ad­way Ti­mes épü­le­té­nek ka­pu­ján, az öreg oda­si­e­tett hoz­zá. Bart a jobb zse­bé­ben ko­to­rá­szott, majd elő­vett két össze­haj­to­ga­tott bank­je­gyet. Kü­lön­le­ges eset volt ez az em­ber. Le­tört, régi szí­nész, Ja­mes Len­nox; an­nak ide­jén még Bart édes­ap­já­val volt jó­ban.

Az öreg­em­ber resz­ke­tő­sen, mo­hón nyúlt a pén­zért, és azt mond­ta:

– Bart, drá­ga fiam! Itt áll­do­gá­lok, és azon tű­nő­döm, sza­bad-e za­var­nom egy olyan el­fog­lalt em­bert, mint te vagy, be­ugor­ha­tok-e hoz­zád. Csak meg akar­ta­lak nyug­tat­ni afe­lől, hogy írom ám azt a tör­té­ne­tet a lap szá­má­ra, amely­ről már be­szél­tem ve­led. Tu­dod, azt a Ri­chard Mans­fi­el­dről szó­ló anek­do­tát.

Bart meg­ráz­ta a fe­lé­je nyúj­tott ke­zet, és egy­út­tal az öreg te­nye­ré­be tet­te a bank­je­gye­ket.

– Re­mek – mon­dot­ta. – Egy Ri­chard Mans­fi­el­dről szó­ló tör­té­net min­dig szen­zá­ció a lap­ban.

Könnyek je­len­tek meg az öreg­em­ber sze­mé­ben, ami­kor meg­érez­te a pénzt.

– Is­ten áld­jon meg, Bart. Ez tu­laj­don­kép­pen nem ala­mizs­na, ha­nem elő­leg arra, hogy majd át­adom szín­há­zi em­lék­ira­ta­i­mat. Ami­óta édes­apád meg­halt, Bart, te vagy az egyet­len úri­em­ber a Bro­ad­wayn.

Bart hüm­mö­gött.

– Tu­laj­don­kép­pen nem va­gyok úri­em­ber, csak ba­lek. Az urak egé­szen más­mi­lye­nek.

Bart át­vá­gott az 50. ut­cán. A Ma­di­son Squa­re Gar­den sport­pa­lo­tán ha­tal­mas fel­irat hir­det­te, hogy a vál­tó­sú­lyú baj­nok mér­kő­zik ma régi ve­tély­tár­sá­val, aki­ről vi­szont Bart tud­ta, hogy sér­ve van és szív­el­há­ja­so­dá­sa. A sport­pa­lo­ta előtt ha­tal­mas öreg né­ger állt. Ar­cán sok-sok seb­hely, kü­lön­bö­ző össze­csa­pá­sok em­lé­kei. Sap­ká­ját meg­érint­ve kö­szönt.

– Jó na­pot, Har­din úr.

Bart most a bal zse­bé­be nyúlt, ap­ró­pén­zért. Mi­köz­ben oda­ad­ta, meg­kér­dez­te:

– Mizujs, Tom?

– Kö­szö­nöm kér­dé­sét, Mr. Bart. Ön az egyet­len az egész Bro­ad­wayn, aki még em­lék­szik rá, hogy mi­lyen nagy­sze­rű volt Tom Trigg, ami­kor helyt­állt Sam Lang­ford­dal szem­ben.

Bárt azt mond­ta:

– Én so­ha­sem lát­ta­lak mér­kő­zé­sen, Tom. De apám­tól tu­dom, hogy na­gyon jó vol­tál.

– Nagy­sze­rű vol­tam – fe­lel­te Tom. – De a jó öreg Lang­ford még jobb volt.

Har­din alig hagy­ta maga mö­gött a Ma­di­son Squa­re Gar­dent, ami­kor fon­tos­kod­va oda­jött hoz­zá a jó öreg Bes­sie. Ru­há­za­ta zi­lált, egy ko­sár­nyi vi­rág a kar­ján. Jel­leg­ze­tes fi­gu­ra a Bro­ad­wayn: azt re­gél­ték róla, hogy haj­da­ná­ban szí­nész­nő­ként sze­re­pelt. Min­den be­ve­ze­tés nél­kül láb­ujj­hely­re állt, és egy dró­to­zott bú­za­vi­rá­got tű­zött Bart gomb­lyu­ká­ba. Har­din nyil­ván el­ha­jít­ja, amint be­for­dul a sar­kon, de ad­dig is ap­ró­pénzt do­bott a bá­dog­edény­be, amely ott volt Bes­sie vi­rá­gos­ko­sa­rá­ban.

– Kö­szö­nöm, paj­tás. Nem vagy szép fiú, de a vén Bes­sie fi­a­tal­ko­rá­ban ép­pen az ilye­ne­kért bo­lon­dult.

Bart el­tű­nő­dött, mi­ért is te­szi tu­laj­don­kép­pen mind­ezt. Va­ló­ban nem jó­té­kony­ko­dás volt, sem pe­dig ol­csó si­ker­va­dá­szat, hogy „me­nő­nek” tart­sák. Egy­sze­rű­en nem tud­ta meg­áll­ni, hogy ne ad­jon pénzt a nyo­mo­rú­sá­gos tar­há­lók­nak. Az egy­ko­ri szí­nész így jut szál­lás­hoz és némi en­ni­va­ló­hoz, egy nap­pal to­vább ten­ge­ti nyo­mo­rú­sá­gos éle­tét, amely tu­laj­don­kép­pen már húsz esz­ten­de­je vé­get ért. Tom Trigg az ap­ró­pénz­ből vesz majd ma­gá­nak pár korty ol­csó italt, és egy fel­sé­ges pil­la­na­tig úgy érzi, hogy is­mét a régi erő fe­szí­ti iz­ma­it. Bes­sie-nek, az öreg­lány­nak biz­tos sok ta­ka­rék­köny­ve van a mat­ra­cá­ban. Bárt 250 dol­lárt ke­res he­ten­ként, de szá­mí­tás­ba véve ír paj­tá­sa­it, a lá­nyo­kat, a tar­há­ló­kat, a ha­zárd­já­té­kot és fel­tű­nő mel­lé­nye­i­nek lu­xu­sát, ért­he­tő, hogy bank­be­tét­je még so­ha­sem volt.

A 49. utca sar­kán, ép­pen Mic­key Wal­ker ven­dég­lő­je előtt egy ma­gas lány ál­lott, ri­kí­tó ru­há­ban, ki­fes­tett arc­cal, te­kin­te­te für­gén pász­táz­ta vé­gig az utat. Hi­va­tá­sos volt, de Bart tud­ta, hogy eb­ben a nap­szak­ban nem ügy­fe­let ke­res. Lát­ni le­he­tett a sze­mén, hogy ko­moly nar­kós, és már na­gyon vár­ja, hogy jöj­jön egy újabb el­lát­mány. Bart meg­kér­dez­te:

– Hogy megy az üz­let, Gert?

– Hel­ló, szép­sé­gem! Az üz­let po­csék. Túl sok az ama­tőr. Az em­ber­nek ma­nap­ság gyors- és gép­írást kell tud­nia ah­hoz, hogy ér­vé­nye­sül­jön…

Bart be­for­dult nyu­gat felé a 49. utca déli ol­da­lá­ra. Eb­ben a mel­lék­ut­cá­ban, ép­pen szem­ben a Ma­di­son Squa­re Gar­den­nel ódon bér­ház állt. Az egyik ki­ra­kat üve­gén ott a fel­irat: BU­NYÓS SLI­GO KOCS­MÁ­JA. A ki­ra­kat­nak ép­pen a kö­ze­pén si­lány olaj­fest­mény egy bok­szo­lót áb­rá­zol ódi­va­tú, tér­den alul érő nad­rág­ban. Mel­let­te, egy kis táb­la: „Tony Mac­la­ren, a Bu­nyós Sli­go, Ír­or­szág egy­ko­ri könnyű­sú­lyú baj­no­ka.” E köz­pon­ti fest­mény kö­rül sok-sok fény­kép: Jack Demp­sey, Gene Tun­ney, Joe Louis, Benny Le­on­ard és Su­gár Ray Ro­bin­son fo­tói. Az ered­mé­nye­ket meg­örö­kí­tő köny­vek­ben ugyan se­hol sem le­het ada­tot ta­lál­ni arra, hogy Tony Mac­la­ren va­la­ha is könnyű­sú­lyú baj­no­ka lett vol­na akár Ír­or­szág­nak, akár a Sand­wich-szi­ge­tek­nek vagy bár­mely más vi­dék­nek, de Mac­la­ren hosszú ide­je hasz­nál­ja ezt a cí­met, már az­óta, hogy a szesz­ti­la­lom ide­jén ugyan­itt tit­kos ital­mé­rést tar­tott fönn.

A pad­lón fű­rész­por, a fa­la­kon bok­szo­lok és ver­seny­lo­vak ké­pei, a pul­ton ha­tal­mas üveg­tar­tály ren­ge­teg ke­mény to­jás­sal. A tar­tály előtt fel­irat: „A ba­rá­tok­nak in­gyen, má­sok­nak öt cent da­rab­ja.” Ez a fel­irat is ré­sze volt a sok-sok meg­al­ku­vás­nak, egyez­ke­dés­nek, amellyel Mac­la­ren ele­get tett az ital­mé­ré­si sza­bá­lyok­nak. Az ugyan­is ti­los volt, hogy en­ni­va­lót in­gyen szol­gál­ja­nak fel. Mi­vel azon­ban a sza­bály­zat azt is meg­kí­ván­ta, hogy az ilyen ital­mé­ré­sek­ben ha­rap­ni­va­lót is le­hes­sen kap­ni, Mac­la­ren ki­tett még egy táb­lács­kát „Min­den­fé­le szend­vics” fel­irat­tal. Ha az­tán akadt olyan ven­dég, aki szend­vi­cset kért, ak­kor azt fe­lel­te, hogy a szom­szé­dos sar­kon van Ne­dick stand­ja, ott nagy­sze­rű hot do­got le­het kap­ni.

Maga Mac­la­ren kis­ter­me­tű em­ber, aki­nek szé­les vál­la és har­ci­as áb­rá­za­ta alig emel­ke­dett a pult fölé. Úgy tűnt, mint­ha csu­pa pat­tan­ni kész, össze­szo­rí­tott rugó len­ne ben­ne és nagy haj­lam a kö­te­ke­dés­re. Csí­kos in­get vi­selt, amely­nek uj­ját gu­mi­szo­rí­tó rög­zí­tet­te, élénk­zöld nyak­ken­dő­jé­ben gyé­mánt­dí­szes, ló­pat­kó for­má­jú tű.

A nap­nak eb­ben az órá­já­ban a kocs­ma szin­te tel­je­sen ki­halt volt. Nem olyan hely, aho­va kok­tél ide­jén jár­nak. Mac­la­ren nem sze­ret­te a mi­xe­re­ket, nem is al­kal­ma­zott ki­szol­gá­lót, és ő maga so­ha­sem ta­nul­ta meg, ho­gyan kell kok­télt ke­ver­ni. Ha még­is akadt ven­dég, aki ilyes­mit kért, ak­kor a cég szám­lá­já­ra, in­gyen adott neki va­la­mit tisz­tán és hoz­zá azt a meg­ro­vó mon­da­tot, hogy: „Ez spor­to­ló fér­fi­ak kocs­má­ja, kis­asszony-ita­lo­kat nem szol­gá­lunk fel. Ná­lunk még a höl­gyek is úgy isz­nak, mint a fér­fi­ak.”

Mac­la­ren ép­pen be­fe­jez­te min­den­na­pos dél­utá­ni te­le­fon­be­szél­ge­té­sét, ame­lyet száz­ki­lós fe­le­sé­gé­vel foly­ta­tott, akit „kis ír tün­dér­kém”-nek szó­lí­tott. – Min­den­eset­re áz­tasd jól ki a lá­bad, és aludj egy ki­csit! – or­dí­tot­ta Mac­la­ren ked­ves­ked­ve a kagy­ló­ba. Az­tán he­lyé­re tet­te a te­le­font, és oda­ki­a­bált Har­din­nak:

– Hel­lo, te vén pro­tes­táns csi­bész! El­kés­tél!

Mac­la­ren csak leg­jobb ba­rá­ta­it szó­lí­tot­ta pro­tes­táns csi­bész­nek, és ez vo­nat­ko­zott arra a ró­mai ka­to­li­kus püs­pök­re is, akit ha­tár­ta­la­nul tisz­telt.

Elő­vett egy ré­gi­mó­di, jó­ko­ra po­ha­rat, fé­lig töl­töt­te ír whis­ky­vel, nem ép­pen tisz­ta kéz­zel je­get is tett bele, az­tán oda­csúsz­tat­ta a po­ha­rat Har­din elé. Sa­ját ma­gá­nak még te­kin­té­lye­sebb ada­got töl­tött, jég nél­kül, és azt mond­ta:

– Az első in­gyen van, a cég fi­ze­ti.

Csak ket­ten vol­tak raj­tuk kí­vül a kocs­má­ban, bel­jebb, a ma­ha­gó­ni pult túl­só vé­gé­nél. Mark Clements, az egy­ko­ri zsa­ru, so­vány volt és olyan sá­padt, hogy tü­dő­ba­jos­nak lát­szott. Sze­me kö­rül mély ár­kok, te­kin­te­te élet­te­len, arc­csont­jai ki­ál­ló­ak. Az egy­ko­ri ri­por­ter­nek, Fritz Gra­ham­nek vi­szont óri­á­si a hasa, arca olyan ró­zsa­szí­nű­pi­ros, akár a rák, gön­dör haja ősz. ők ket­ten re­me­gő kéz­zel ka­pasz­kod­tak egy-egy sö­rös­kor­só­ba, óva­to­san kor­tyol­gat­tak, mint akik tud­ják, hogy a drá­ga ital­nak még hosszú ide­ig ki kell tar­ta­nia. Bárt fe­lé­jük bó­lin­tott, és pénzt tett a pult­ra.

– Adj azok­nak ott há­tul egy kis whis­kyt. Jól­esik a sör után.

Gra­ham re­me­gő ke­zé­be fog­ta a whis­ky­spo­ha­rat, olyan ki­csi ke­zei vol­tak, mint egy gye­rek­nek. Oda­jött Har­din mel­lé.

– Kö­szön­jük a gyors­se­gélyt, szük­sé­günk is van rá. Ér­de­kel té­ged az a cikk?

– Eset­leg – ha bi­zo­nyí­ta­ni tud­já­tok

– Clements bi­zo­nyí­ta­ni tud­ja. – És Gra­ham el­me­sél­te Bartnak, mi­kép­pen ta­lál­ták meg a hul­la­ház­ban Wal­do név­je­gyét Geral­di­ne Mc­Len­nan tes­tén.

– A stri­ci­je, aki le­lé­pett, az is ké­szít­he­tett ilyet egy fil­lé­res já­ték nyom­dá­val – mond­ta erre Bart.

Gra­ham ki­it­ta whis­ky­jét, az­tán he­ves kö­hö­gő­ro­ham­ban tört ki.

– Iga­zad le­het, de a rend­őrök­nek más a vé­le­mé­nyük. Ők azt tart­ják, hogy maga Wal­do járt ott sze­mé­lye­sen.

– Most hát az a kér­dés, mi­kor lesz Clements elég­gé jó­zan ah­hoz, hogy dik­tál­ni tud­jon, te pe­dig elég­gé jó­zan ah­hoz, hogy le­írd? – kér­dez­te Har­din.

– Nem va­gyunk ré­sze­gek, fel­ké­szül­tünk – fe­lel­te Gra­ham. – Csak egy-két ku­pi­cá­nyi kel­le­ne, hogy vé­gig nyu­god­tak le­gyünk…

– Hm – ráz­ta meg a fe­jét Bart. – Le­het, hogy a ka­la­pod­dal el­ta­lál­nál egy író­gé­pet, de hogy az uj­ja­id­dal nem tu­dod le­üt­ni a be­tű­ket, az biz­tos. Mon­dok ne­ked va­la­mit. Át­kül­de­lek ben­ne­te­ket a Kar­nak für­dő­be, iz­zad­tok egy jót, ki­alusszá­tok ma­ga­to­kat, az­tán kül­dök oda egy író­gé­pet és va­la­kit, aki vi­gyáz rá­tok. Lesz majd nála egy kis üveg ital, hogy ad­jon be­lő­le nek­tek időn­ként, ká­vés­ka­na­lan­ként ada­gol­va. Ha egy­ál­ta­lán le tud­já­tok írni a tör­té­ne­tet, adok mind­egyi­kő­tök­nek húsz dol­lárt. Ha pe­dig úgy ír­já­tok le, hogy hasz­nál­ni is tu­dom, ak­kor meg­dup­lá­zom az össze­get.

– Meg­ál­la­pod­tunk, Bart – mond­ta a ró­zsa­szín arcú fér­fi. Har­din pe­dig azt mond­ta:

– Most pe­dig ke­re­sek nek­tek egy őr­an­gyalt, Tony, nem lát­tad ma er­re­fe­lé az öreg őr­mes­tert?

– Ed­die O’Grady őr­mes­ter ép­pen csak be­kuk­kan­tott teg­nap mun­ká­ja vé­gez­té­vel, hogy igyon né­hány csepp sarsa­pa­ril­lát – fe­lel­te Mac­la­ren.

– Mun­ká­ja, azt mon­dod? Le­het­sé­ges len­ne, hogy az őr­mes­ter dol­go­zik va­la­hol? Hi­szen ami­óta csak az első vi­lág­há­bo­rú vé­gén le­sze­rel­ték, és azt a vi­téz­sé­gi ér­met meg­kap­ta, egy­re csak ke­rül­te a mun­kát. Azt tart­ja, hogy a ló­ver­seny­zés az egyet­len te­vé­keny­ség, amely mél­tó egy nem­ze­ti hős­höz.

– Az a pro­tes­táns csi­bész jó ál­lást ka­pott. Mél­tót egy ka­to­li­kus ír úr­hoz és hős ka­to­ná­hoz. Őr­szem Moe Se­lig buk­mé­ker­iro­dá­ja előtt, hogy ide­jé­ben le­ad­ja a dró­tot, ha baj van.

– Itt süllyed­jek el, ha hit­tem vol­na… – mond­ta Har­din.

– Pe­dig ez így van – fe­lel­te Mac­la­ren, és újabb whis­kyt töl­tött Bartnak.

Bart pe­dig Gra­ham­hez for­dult.

– Te és Clements még iszo­gat­hat­tok itt egy ide­ig a költ­sé­gem­re. Majd ide­kül­döm ér­te­tek az őr­mes­tert. Ma­gam pe­dig in­du­lok hoz­zá, amint ezt a po­hár­nyit be­dob­tam.

A ró­zsa­szín arcú vissza­tért a maga he­lyé­re, hogy el­mond­ja a re­me­gő Clements­nek a jó hírt ar­ról, hogy mennyit ke­res­het­nek. Ek­kor nyílt az ajtó, nagy­da­rab kö­zép­ko­rú fér­fi ér­ke­zett és vele egy még na­gyobb­ra nőtt fi­a­tal­em­ber.

– Bár­mi le­gyek, ha ez nem az én új­ság­író paj­tá­som – mond­ta Ro­ma­no had­nagy. – Mi­lyen vé­let­len, hogy itt ta­lál­kozunk. Gri­er­son nyo­mo­zót is­me­red, ugye?

Bart bó­lin­tott.

– Lát­tam már. Csak nem akarsz inni, had­nagy? Szol­gá­lat köz­ben? Van itt a he­lyi­ség vé­gé­ben egy el­ret­ten­tő pél­da arra, hogy mi­ért ne tedd.

Ro­ma­no Mac­la­ren felé for­dult.

– Két bour­bont és vi­zet kí­sé­rő­nek. – Az­tán Bar­thoz szólt. – Ezen a hé­ten né­gyig tart a szol­gá­lat, és most már fél öt van.

– Csak nem azért jöt­te­tek erre, mert Wal­do leg­fris­sebb ál­do­za­tá­nak hul­lá­ját ke­re­si­tek? – kér­dez­te Bárt.

– Re­mé­lem, nem vet­ted annyi­ra ko­mo­lyan azt a ha­mi­sí­tott le­ve­let, hogy ki is nyo­masd? – mond­ta Ro­ma­no. – Kö­szö­nöm, hogy el­küld­ted hoz­zánk, de ko­sár­szám ka­punk ilye­ne­ket.

– Nyolc ha­sáb szé­les­sé­gű sza­lag­cím­mel köz­löm az első ol­da­lon.

– Na, ne vic­celj! Egy ilyen be­ug­ra­tás­nak így be­dől­ni! Az egész vá­ros raj­tad ne­vet majd.

– Mi­ből gon­do­lod, hogy ha­mis? – kér­dez­te Har­din.

– Van hoz­zá szi­ma­tom – fe­lel­te Ro­ma­no le­fegy­ver­ző mo­sollyal. – Gon­dolj pél­dá­ul arra, hogy ez a nyo­mo­rult pa­sas a Mc­Len­nan-gyil­kos­sá­got is em­lí­ti, ho­lott azt nem Wal­do kö­vet­te el.

– De­hogy­nem ő! Kü­lön­le­ges anyag­ként le is hozzuk ezt a tör­té­ne­tet, tán a va­sár­na­pi szám­ban.

Ro­ma­no ke­mény arc­vo­ná­sai meg­le­pe­tést tük­röz­tek.

– Mi­ből gon­dolsz ilyes­mi­re?

Gri­er­son a kocs­ma vé­gé­ben lát­ha­tó alak, Mark Clements felé in­tett a fe­jé­vel.

– Mond­tam, hogy köp­ni fog.

Ro­ma­no arc­vo­ná­sai még ko­mo­rab­bak let­tek. Azt mond­ta Bartnak:

– Egyezzünk ki, édes fiam. Ta­lál­tunk egy kis Wal­do-név­je­gyet Mc­Len­nan ru­há­i­ban. Le­het, hogy Wal­do ölte meg, le­het, hogy nem. Nincs sem­mi ér­tel­me, hogy fo­kozzuk a hisz­té­ri­át. Már ed­dig is ele­get fájt a fe­jünk mi­at­ta. An­nak sincs sem­mi ér­tel­me, hogy a lap­ban kö­zöl­jé­tek ezt a le­ve­let. Az új­ság kö­rül­be­lül nyolc óra­kor ke­rül az ut­cá­ra. Ez pe­dig annyit je­lent, hogy négy órán át az egész vá­ros meg­őrül majd, és nagy nyo­más ne­he­ze­dik a rend­őr­ség­re. Ha vi­szont csend­ben fog­lal­kozunk az üggyel, ak­kor van némi le­he­tő­sé­günk. Ma sen­ki sem megy haza a szol­gá­lat le­jár­tá­val tő­lünk. Ott le­szünk a Bro­ad­wayn nyolc órá­tól éj­fé­lig, mind­annyi­an, össze­sze­dünk majd egy cso­mó pszi­cho­pa­tát. Le­het, hogy ily mó­don meg­aka­dá­lyoz­hat­juk a gyil­kos­sá­got. A Bro­ad­wayn min­den szá­za­dik em­ber ha­tá­ro­zot­tan őrült. Lesz olyan őrült, aki, ha be­kí­sér­jük, es­küd­ni fog rá, hogy ő Wal­do. Min­dig ez a hely­zet a bo­lon­dok gyil­kos­sá­ga­i­val. Pil­la­nat­nyi­lag, ha egyi­kük meg­em­lí­ti a Mc­Len­nan-gyil­kos­sá­got, ak­kor tud­juk, hogy ő Wal­do. Ha vi­szont te nyil­vá­nos­ság­ra ho­zod a le­ve­let, ak­kor már min­den­ki tud­hat­ja, hogy Mc­Len­nan is Wal­do ál­do­za­ta volt, mi pe­dig már nem tu­dunk ezen az ala­pon sem­mit sem ki­de­rí­te­ni.

Ro­ma­no in­tett Mac­la­ren­nek, aki a pult má­sik vé­gé­nél Gra­ham­mel és Clementsszel be­szél­ge­tett. Mi­után a kis em­ber­ke is­mét meg­töl­töt­te a po­ha­ra­kat, és el­tán­colt tő­lük, Ro­ma­no azt mond­ta:

– Az édes­apád nem nyom­tat­ta vol­na ki, de te ter­mé­sze­te­sen nem vagy ugyan­olyan. Nem vagy nála jobb szer­kesz­tő, de ke­mé­nyebb vagy. Té­ged leg­be­lül min­dig mar­dos va­la­mi. Le­het, hogy a há­bo­rús él­mé­nye­id­ből ma­radt ez vissza ben­ned, nem tu­dom. De ez a tény. Sem­mit sem ve­szel kész­pénz­nek, amit hal­lasz. Úgy ér­zed, hogy min­dent szét kell szed­ned apró da­ra­bok­ra, hogy rá­jöjj, nem ha­mis-e.

Ro­ma­no ki­it­ta a bour­bon­ját, vi­zet is ivott utá­na, és az­tán így szólt:

– Ta­lán azt hi­szed, hogy csak a ma­gam ál­lá­sá­ra gon­do­lok, és le­het, hogy va­ló­ban így is van. A hely­zet még csak rosszab­bod­ni fog, ha Wal­do is­mét gyil­kol, pe­dig a rend­őr­ség er­ről jó elő­re ér­te­sült. Van egy kis­lá­nyom, akit majd ősszel be­íra­tok a Ma­ry­mount Col­le­ge-ba, per­sze csak ak­kor, ha a pa­pá­ja nem ve­szí­ti el ál­lá­sát.

Bárt azt mond­ta:

– Á, nem va­gyok én ke­mény. Én va­gyok a leg­na­gyobb ba­lek a Bro­ad­wayn. A leg­pom­pá­sabb exk­lu­zív anyag­hoz ju­tot­tam, nincs eh­hez ha­son­ló vá­ros­szer­te, és én még­is ki fo­gom hagy­ni. Vagy leg­alább­is majd­nem ki­ha­gyom. Nem köz­löm sem a le­ve­let, sem a tör­té­ne­tet, de A nagy fé­nyes út ro­vat­ba be­ik­ta­tok egy be­kez­dést, amely­ben fel­te­szem a kér­dést, hogy va­jon Wal­do megint rá­sza­ba­dult-e a vá­ros­ra.

– Így már rend­ben van, fi­acs­kám – mond­ta Ro­ma­no. – Tu­laj­don­kép­pen ez­zel na­gyon so­kat se­gí­tesz ne­künk. Igyál még egyet a rend­őr­ség szám­lá­já­ra.

Har­din azon­ban meg­ráz­ta a fe­jét.

– Men­nem kell már, szer­ződ­tet­nem kell egy baby-sit­tert.

A ri­kí­tó ru­há­ba öl­tö­zött, fes­tett arcú ma­gas lány még min­dig ott állt a 8. utca sar­kán. Te­kin­te­te most még iz­ga­tot­tabb, va­dabb volt, amint egy­re csak ke­re­sett-ku­ta­tott az utca for­ga­ta­gá­ban. Bart azt mond­ta:

– Mi a baj, Gert? Ké­sik a fiú, aki a cso­ma­got hoz­za?

– Ne tré­fál­kozz ezen – vá­la­szol­ta Gert. – Nem mu­lat­sá­gos do­log, leg­alább­is ne­kem nem. Ret­te­ne­te­sen gyöt­rő­döm, visz­ket az egész tes­tem.

– Saj­ná­lom, hogy nem tu­dok se­gí­te­ni, drá­gám.

Gert hosszú, vö­rös kör­me­i­vel meg­va­kar­ta a nya­kát, lát­ha­tó­an igye­ke­zett erőt ven­ni ön­ma­gán. Az­tán így szólt:

– Akarsz egy jót ne­vet­ni, szép­sé­gem?

– A ne­ve­tés jól jön ma­nap­ság – mond­ta Bart.

– Is­me­red azt a nagy­apó­sze­rű fic­kót ná­la­tok a szer­kesz­tő­ség­ben, aki a turf­hí­rek­kel fog­lal­ko­zik?

– Pops Tay­lort?

– Aha. Egyik este fel akart csíp­ni.

– Nincs ab­ban sem­mi rossz – mo­soly­gott Bart. – Pops öz­vegy­em­ber.

– Nem men­tem el vele – mond­ta Gert. – Van ne­kem itt ép­pen elég hu­li­gá­nom meg a va­gá­nyok, a pro­fi bu­nyó­zok, de tu­laj­don­kép­pen a ked­ves arcú, jól ne­velt idő­seb­bek a leg­ocs­má­nyab­bak.

Gert arca hir­te­len fel­de­rült.

– Tűnj el gyor­san, légy szí­ves drá­gám. Itt van vég­re a szál­lí­tóm.

Bart erre azt fe­lel­te:

– Ak­kor jobb is, ha me­gyek. – Sze­me sar­ká­ból még lát­ta azt a pat­kány­ar­cú, utá­la­tos kis ala­kot, aki szé­le­sen vi­gyo­rog­va kö­ze­le­dett, ké­nyel­me­sen lő­dör­gött. Úgy lát­szik, él­vez­te, hogy a ma­ga­te­he­tet­len ut­ca­lány ho­gyan gyöt­rő­dik a vá­ra­ko­zás­ban. Bárt meg­iz­zadt. Ke­zét ököl­be szo­rí­tot­ta, fo­gá­val alsó aj­kát ha­rap­dál­ta. Tu­laj­don­kép­pen mi az ör­dö­göt tö­rő­döm az egésszel? – kér­dez­te ma­gá­ban. Eszé­be ju­tot­tak Ro­ma­no sza­vai. „Té­ged leg­be­lül mar­dos va­la­mi.” Le­het, hogy min­den em­ber­ben ég va­la­mi­lyen tűz, amely­nek va­la­mi­kor ki kell tör­nie. Le­het, hogy ugyan­ez a tűz tört ki Ed­die O’Grady őr­mes­ter­ből azon a na­pon 1918-ban, ami­kor a harc­té­ren oly hi­he­tet­le­nül sok né­me­tet ölt meg, és el­nyer­te a vi­téz­sé­gi ér­met. Le­het, hogy ugyan­ilyen tűz ég Wal­dó­ban, ami­kor gyil­kol, per­sze annyi­ban más a hely­zet, hogy ő el­me­be­teg. De le­het, hogy ha a tűz túl so­ká­ig pa­rázs­lik a fel­szín alatt, az okoz­za, hogy va­la­ki­ből őrült lesz.