9. fejezet

Bart tíz óra­kor jött ki a Sadd­le and Whip ven­dég­lő­ből, ahol re­mek an­go­lo­san sü­tött pe­cse­nye­húst és jó ír whis­kyt fo­gyasz­tott. Jól érez­te ma­gát a jó va­cso­ra és jó ital után, még egy vá­gya volt, egy nő meg­hitt, kel­le­mes me­le­ge. Kü­lö­nö­sen An­gel­le Brann tár­sa­sá­gá­ra vá­gyott e pil­la­nat­ban. De hát Miss Brann ma este nem ér rá. Em­lé­ke­zett, hogy a lány azt mond­ta neki, „üz­le­ti ügyet, sö­tét ügyet” kell in­téz­nie: sen­ki sem tud­hat­ta, va­jon mit je­lent ez az ő fi­a­tal éle­té­ben. Ne­gyed­óra hosszat Bart las­san ődön­gött a Bro­ad­wayn, meg-meg­állt a csil­lo­gó ki­ra­ka­tok előtt, bá­mul­ta a fe­ke­te csip­kés női fe­hér­ne­műt, a szög­le­tes­re va­salt vál­lú, tér­dig érő sport­ka­bá­to­kat, a kézi fes­té­sű nyak­ken­dő­ket. Pon­to­san tíz óra hu­szon­hét perc volt, ami­kor úgy dön­tött, még­is­csak meg­pró­bál­ja fel­hív­ni An­gel­le-t. Le­het, hogy a ki­ra­ka­ti hol­mi lát­tán ha­tá­ro­zott így.

Be­ment egy úgy­ne­ve­zett drug-store-ba, ahol sok­kal töb­ben vá­sá­rol­nak hű­sí­tő ita­lo­kat, mint dro­gé­ria­cik­ke­ket. A he­lyi­ség vé­gé­ben vol­tak a te­le­fon­fül­kék, fel­tár­csáz­ta An­gel­le szá­mát. A te­le­fon hosszú ide­ig csön­gött, de sen­ki sem vet­te fel a kagy­lót.

Bárt tud­ta, hogy in­kább csak áb­rán­do­zik ar­ról, amit sze­ret­ne, még­is arra gon­dolt, An­gel­le tán meg­vál­toz­tat­ta szán­dé­kát, és be­ment a Sa­lo­me Club­ba. To­vább­ment hát az 52. ut­cá­ig, ke­let felé for­dult, át­ha­ladt a Sixth Ave­nue-n, ame­lyet utóbb va­la­ki fel­leng­zős mó­don át­ke­resz­telt az Ave­nue of the Ame­ri­cas név­re. Ez a rész, amely a nyu­gal­ma­sabb, mél­tó­ság­tel­je­sebb Fifth Ave­nue-ig ter­jedt, az egész kör­nyék leg­ri­kí­tóbb ré­sze volt. Az utca bel­vá­ro­si ol­da­lán a régi szó­ra­ko­zó­he­lyek kö­zül már csak ket­tő ma­radt meg. A Leon and Ed­die volt az egyik – ha egy pár át­jött Bronx­ból, jól el­tölt­het­te itt az es­tét, és a szám­la nem volt több húsz dol­lár­nál. A Twen­tyone Club olyan hely volt, amely­nek be­já­ra­tát zso­kék ru­há­za­ta és a ló­ver­seny­zés­re uta­ló kel­lé­kek dí­szí­tet­ték. Itt már ele­gán­sabb volt min­den, és a szám­la össze­ge ál­ta­lá­ban hu­szon­öt­től öt­ven dol­lá­rig ter­jedt. No meg még adót is szá­mí­tot­tak hoz­zá, bor­ra­va­ló­ra is igényt tar­tot­tak. Tony’s nevű he­lyi­sé­ge hí­res ivó volt már a szesz­ti­la­lom ide­jén is. Ak­ko­ri­ban szín­há­zi és iro­dal­mi te­het­sé­gek gyűl­tek itt össze, ma már fő­kép­pen ho­mo­ko­sok jár­tak ide. Né­hány szend­vics­üz­let és ré­gi­ség­ke­res­ke­dés ki­vé­te­lé­vel a töb­bi hely mind arra spe­ku­lált, ho­gyan le­het a já­ró­ke­lő­ket bepa­liz­ni. Ha­mi­san csen­gő mu­zsi­ka áradt, és a kü­lön­bö­ző aj­tón­ál­lók han­go­san hir­det­ték, hogy mi az, amit csak ná­luk ta­lál­hat meg a ven­dég. Rend­sze­rint a mez­te­len­ség je­len­tet­te a leg­főbb csáb­erőt. A be­já­rat ho­má­lyos, bí­bor­szí­nű alag­út­já­ban óri­á­si­ra fel­na­gyí­tott szí­nes fény­ké­pet le­he­tett lát­ni, egy-egy lányt, aki­nek keb­lei csak úgy duz­zad­tak az át­lát­szó fá­tyol alatt. Szim­bó­lu­mai an­nak a buja han­gu­lat­nak, amellyel az egyes mu­la­tók ke­cseg­tet­ték a já­ró­ke­lő­ket.

A Sa­lo­me Club előtt a por­tás dí­szes, vö­rös egyen­ru­há­ban, re­ked­tes hang­ján hir­det­te, mi­lyen pom­pás mű­so­rok kö­ve­tik egy­mást, mi­lyen eg­zo­ti­kus szép­sé­ge­ket lát­hat a ven­dég.

Bart egy pil­lan­tás­sal kö­szön­töt­te a ki­ki­ál­tót, és be­ment a mu­la­tó­ba. Egy dol­lárt adott a ru­ha­tár­ban álló göm­böly­ded, mel­les lány­nak, és szé­les mo­sollyal mond­ta:

– Az olyan ven­dég­nek, aki­nek nincs ka­lap­ja, elő­re kell fi­zet­nie. – A tu­laj­do­nos, Hy­mie Kep­pel vé­kony kis em­ber volt, a he­lyi­ség füs­tös, sö­tét ré­szé­ből buk­kant elő cson­tos arca.

– Hé, Har­din, hol ma­rad a ba­rát­nőd ma este?

– An­gel­le? Hát nem szólt ne­ked?

– Egy szót sem. Egy­sze­rű­en csak nem jött el a kez­dés­re. Egyéb­ként is na­gyon fur­csán vi­sel­ke­dik az utób­bi idő­ben.

– Le­het, hogy meg­szök­tet­te egy ma­ha­ra­dzsa.

Hy­mie foly­tat­ta:

– A la­po­tok plety­ka­ro­va­tá­ból tud­tam meg, úgy vé­li­tek, Wal­do megint rá­sza­ba­dult a Bro­ad­way­re. Re­mé­lem, hogy nem kap­ta el An­gel­le-t. Egyéb­ként kö­szö­nöm ne­ked, hogy egy ka­lap alatt rek­lá­mot csi­nál­tál ne­künk is meg a ked­ven­ced­nek is. Ma este nem kell fi­zet­ned az ita­lért.

– Er­ről szó sem le­het. Min­dig fi­ze­tek. Ily mó­don az­u­tán min­dent meg­ír­ha­tok a lap­ban, amit csak aka­rok.

Hy­mie Kep­pel is­mét el­tűnt va­la­hol a fél­ho­mály­ban. Az el­sö­té­tí­tett te­rem­ben a fő­pin­cér oda­ve­zet­te Bar­tot egy apró asz­tal­ká­hoz, a pó­di­um kö­ze­lé­be. Egy má­sik pin­cér, meg­ren­de­lés­re sem vár­va, már­is hoz­ta neki a whis­kyt jég­koc­kák­kal. Egy lány, aki csak nem­rég avan­zsált a tánc­kar­ból, ön­ál­ló szám­mal lé­pett fel: Am­ber Lane a rá­su­gár­zó kék fény­ben ép­pen sztrip­tízt mu­ta­tott be. Már nem volt sok le­vet­he­tő raj­ta, ha­csak a pú­dert nem szá­mít­juk. Ez egy­ben azt is je­len­tet­te, hogy a szám­nak mind­járt vége. Va­ló­ban, amint Am­ber tes­té­ről le­hul­lott az utol­só át­tet­sző le­pel is, a ze­ne­kar na­gyobb hang­erő­vel kez­dett ját­sza­ni, va­la­mi olyas­mit, ami ke­le­ti ze­né­re em­lé­kez­te­tett, és az egész tánc­kar meg­je­lent há­rem­höl­gye­ket imi­tá­ló öl­tö­zet­ben. Fáty­lak­ban, át­tet­sző bő bu­gyo­gók­ban rin­gat­ták csí­pő­jü­ket. Az­u­tán va­la­mennyi­en el­tűn­tek a ró­zsa­szí­nű fél­ho­mály­ban, és már csak sej­te­ni le­he­tett tá­vo­lo­dó ke­rek fe­ne­kü­ket. Hir­te­len éle­sebb fény tört át a füs­tön, a hang­szó­ró­ból a ce­re­mó­nia­mes­ter sza­vai hal­lat­szot­tak.

– Höl­gye­im és ura­im, mű­so­runk egy idő­re most ab­ba­ma­rad, de kér­jük, ne tá­voz­za­nak, ha­nem tán­col­ja­nak két ki­tű­nő ze­ne­ka­runk, a Rol­lic­king Rol­lie Ba­tes és a New Or­le­ans Re­v­elers mu­zsi­ká­já­ra. A lá­nyok is ha­ma­ro­san vissza­tér­nek. Bár­pult­ja­in­kon gaz­dag a vá­lasz­ték, és a pin­cé­rek szí­ve­sen áll­nak szol­gá­la­tuk­ra.

Bart ép­pen má­so­dik whis­ky­jét itta, ami­kor oda­jött az asz­ta­lá­hoz Am­ber Lane. Szo­bor­szép­sé­gű, vö­rös hajú lány, pánt nél­kü­li zöl­des ru­há­ban, ame­lyet úgy lát­szott, pom­pás keb­le­in kí­vül sem­mi más nem tart.

– Drá­gám, ne­hogy lé­leg­ze­tet ve­gyél – mond­ta Bart –, mert ak­kor egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra de­ré­kig pu­cér le­szel.

Am­ber csak meg­von­ta a vál­lát, olyan­nyi­ra, hogy az imén­ti pró­fé­cia majd­nem be­tel­je­se­dett.

– No és az­tán? Ha a szom­széd asz­tal­nál ülő fiúk kö­zel­ről is lát­hat­nak, biz­tos nem rek­la­mál­nak a bor­sos szám­la mi­att. De mondd csak, Bárt, mi az ör­dög bánt­ja az utób­bi idő­ben a csa­jo­dat?

– Hogy ki­mon­dot­tan az én csa­jom len­ne, ez túl­zás, de ha An­gel­le-re gon­dolsz, dél­után négy óra előtt, ami­kor be­szél­tem vele, még tel­je­sen rend­ben volt. Azt mond­ta, hogy Hy­mie sza­bad­na­pot adott neki ma es­té­re, de úgy tű­nik, ha­zu­dott. Lá­nyok­nál elő­for­dul az ilyes­mi.

– Nem ép­pen ma es­té­re gon­dol­tam – mond­ta Am­ber –, már egész hé­ten bo­lon­dul vi­sel­ke­dik. Mint­ha ne­u­ro­ti­kus len­ne. Azt mond­ta ne­kem, hogy fél Wal­dó­tól.

– Mi­kor mond­ta? Ma este, ami­kor el­ol­vas­ta la­punk­ban a Bro­ad­way-ro­vat első hí­rét?

– Hát, hadd gon­dol­koz­zam. Hét­fő est mond­ta, ami­kor majd meg­őr­jí­tet­te Gui­dót, a kony­ha­fő­nö­köt.

– Ho­gyan őr­jí­tet­te meg Gui­dót? – kér­dez­te Bart.

– Leg­ked­ve­sebb ké­sét lop­ta el a kony­há­ból. Hosszú, na­gyon kes­keny kés volt, amellyel re­me­kül tud­ta vé­kony­ra sze­le­tel­ni a húst. Gu­i­do be­vi­har­zott az öl­tö­ző­be, és azt mond­ta, lát­ta An­gel­le-t a kony­há­ban, és hogy el­tűnt a kése. An­gel­le azt fe­lel­te, hogy meg­őrült, ép­pen csak egy ki­csit nas­sol­ni járt ott. Ké­sőbb azon­ban én lát­tam, amint An­gel­le fel­öl­tö­zött, és igye­ke­zett suttyom­ban el­vin­ni a kést. Raj­ta van a klub neve a nye­lén. Nem szól­tam sem Gui­dó­nak, sem Hy­mie-nek per­sze, de tőle meg­kér­dez­tem, mi az ör­dö­gért te­szi ezt. An­gel­le azt fe­lel­te, fél Wal­dó­tól, azért vi­szi haza a kést, hogy vé­de­kez­ni tud­jon el­le­ne. De ha az én pri­vát vé­le­mé­nyem­re vagy kí­ván­csi, sze­rin­tem An­gel­le már egész este bo­lond volt. Nem va­la­mi gyak­ran rúg be, de azon az es­tén úgy tűnt, hogy le­it­ta ma­gát. Mű­sor­szá­mok kö­zött el­ment a klub­ból, és csak kés­ve ér­ke­zett vissza. A lá­nyok már ja­vá­ban ben­ne vol­tak az első szám­ban, ami­kor ő be­li­be­gett. Az­u­tán pe­dig nem akart itt ma­rad­ni az utol­só fel­lé­pés­re. Azt mond­ta, hogy na­gyon fáj a feje. Hy­mie úgy dü­hön­gött, hogy szin­te a sző­nye­get rág­ta.

Bart erre azt fe­lel­te:

– Ma dél­után négy óra táj­ban be­szél­tem vele, és ak­kor tel­je­sen rend­ben volt. Azt mond­ta, va­la­mi üz­le­ti ügyet kell el­in­téz­nie, meg ki­ta­ka­rí­ta­nia a la­ká­sát. Most, ami­kor ide­fe­lé jöt­tem, fel­hív­tam, de nem vet­te fel a kagy­lót.

Am­ber a füs­tös ho­mályt für­kész­te te­kin­te­té­vel. A fő­pin­cér egy fér­fit ka­la­u­zolt asz­ta­luk­hoz. A fér­fi nem adta le a ka­lap­ját, most is raj­ta volt, hát­ra­tol­va a fe­jén. Am­ber azt mond­ta:

– Úgy lát­szik, ven­dé­get ka­punk. Is­me­red?

Bart a jel­zett irány­ba né­zett és bó­lin­tott.

– Egy zsa­ru, jobb len­ne, ha fel­jebb húz­nád azt a ru­hát ma­ga­don, drá­gám, mert majd még le­tar­tóz­tat köz­sze­mé­rem el­le­ni vét­ség cí­mén.

– Nincs az az es­küdt­szék, amely el­ítél­ne. Tu­dod, jó lá­ba­im van­nak – fe­lel­te a lány.

Ro­ma­no had­nagy le­vet­te az ütött-ko­pott, szür­ke filc­ka­la­pot a fe­jé­ről, és ami­kor oda­ért az asz­tal­hoz, így szólt:

– Hel­ló Har­din, egész este a Bro­ad­wayn por­tyá­zok. Már szin­te szé­dü­lök a kör­be­já­rás­tól. A Bu­nyós Sli­gó­nál azt mond­ták, va­ló­szí­nű­leg itt vagy. Meg aka­rom kö­szön­ni ne­ked, hogy ki­hagy­tad a lap­ból azt a dol­got. Amit kö­zöl­tél, nem na­gyon árt­hat. Egyéb­ként is kez­dem azt hin­ni, hogy az egész csak be­ug­ra­tás volt, most már csak egy óra van hát­ra éj­fé­lig.

– Min­dig örü­lök, ha a tör­vény és a rend ügyét szol­gál­ha­tom – fe­lel­te Bárt. – Re­mé­lem, iga­zad lesz, hogy csak be­ug­ra­tás az egész. Be­mu­tat­lak ben­ne­te­ket, Miss Lane, Ro­ma­no had­nagy. Ülj le, és igyál ve­lünk, re­mé­lem, ta­lá­lunk va­la­hol egy szé­ket szá­mod­ra.

Am­ber fel­kelt a he­lyé­ről.

– Örü­lök, hogy meg­is­mer­tem, had­nagy, ne­kem már úgy­is az öl­tö­ző­ben kell len­nem, hogy le­vet­kőz­zek a kö­vet­ke­ző szám­hoz. A fő­nö­künk olyan buz­gó, hogy ha hat­nál több ven­dég van a he­lyi­ség­ben, ak­kor szin­te fo­lya­ma­to­san adja a mű­sort.

Ro­ma­no le­ült te­hát a lány he­lyé­re, és azt mond­ta:

– Tu­laj­don­kép­pen ti­los­ban já­rok, hi­szen szol­gá­lat­ban va­gyok, és egyéb­ként is ma­gas a vér­nyo­má­som. No de az ilyen he­lye­ken amúgy is csak a fele mennyi­sé­get hoz­zák ki. Egy bour­bont ké­rek.

Bárt is ren­delt, és az­tán meg­kér­dez­te:

– Nem akad­ta­tok sem­mi­re?

Ro­ma­no meg­ráz­ta a fe­jét.

– Ed­dig még nem, ked­ves fiam. Annyi a rend­őr­au­tó az ut­cán, hogy nincs hely a ta­xik szá­má­ra. A zsa­ruk­tól pe­dig ak­ko­ra a zsú­folt­ság, hogy szin­te le­szo­rít­ják a já­ró­ke­lő­ket a jár­dá­ról. Min­den mel­lék­ut­cá­ba ál­lí­tot­tam egy em­bert, oda, aho­vá szí­nész­be­já­ró nyí­lik. A klu­bok­hoz is. Ez előtt a he­lyi­ség előtt is áll egy. Ha az a le­vél tény­leg Wal­dó­tól jött, és ő va­ló­ban pszi­cho­pa­ta, ak­kor pont azt fog­ja cse­le­ked­ni, amit meg­írt: a Ti­mes Squa­re kör­nyé­kén, nyolc óra és éj­fél kö­zött. Most pár perc múl­va lesz ti­zen­egy.

Meg­hoz­ták az ita­lo­kat, Ro­ma­no egy­sze­ri­ben le­haj­tot­ta a ma­gá­ét. ,

– Va­ló­ban jó ital. Ah­hoz ké­pest, hogy ez egy ba­le­kok­nak való hely, egé­szen jól szol­gál­nak ki.

– A Saj­tó kép­vi­se­lő­jé­nek tár­sa­sá­gá­ban vagy, ezért kü­lön­le­ges el­bá­nás­ban ré­sze­sülsz.

Ro­ma­no fel­állt a he­lyé­ről.

– Hát ak­kor me­gyek. Még egy órát por­tyá­zok. Jól fog esni majd az ágy, hi­szen ad­dig­ra meg­lesz a ti­zen­hat órám egy­hu­zam­ban.

Bart ki­it­ta a maga ita­lát.

– Van-e ki­fo­gá­sod az el­len, hogy eb­ben az utol­só órá­ban ve­led ma­rad­jak? Nincs most más dol­gom.

Ro­ma­no azt fe­lel­te:

– Nem bá­nom, fi­acs­kám, bár le­het, hogy ez a spe­ci­á­lis mel­lé­nyed el­ijesz­ti Wal­dót.

A Kep­pel­től ka­pott uta­sí­tás­nak meg­fe­le­lő­en a pin­cér nem volt haj­lan­dó Bartnak szám­lát adni. Bárt két­sze­res össze­get tett le az asz­tal­ra, Ro­ma­no pe­dig meg­je­gyez­te:

– Ami­óta Dia­mond Jim Brad­ley el­ment kö­zü­lünk, nincs itt a Bro­ad­wayn hoz­zád ha­son­ló­an bő­kezű ga­val­lér.

Az elő­csar­nok­ban Bart így szólt:

– Várj egy per­cig. Csak te­le­fo­ná­lok egyet.

Ro­ma­no bó­lin­tott, fel­tet­te ka­lap­ját, jól hát­ra­tol­ta, és atyai el­is­me­rés­sel né­ze­get­te a bö­gyös kis ru­ha­tá­ros­lányt. Bart be­ment a te­le­fon­fül­ké­be, és An­gel­le Brann szá­mát tár­csáz­ta.

Aki a kagy­lót fel­vet­te, át­ha­tó, hisz­té­ri­kus han­gon be­szélt, ide­ge­nes ki­ej­tés­sel:

– Ké­rem! Ké­rem! A rend­őr­ség­gel be­szé­lek? Ké­rem, azon­nal jöj­je­nek! Én hív­tam ma­gu­kat. Én je­len­tet­tem… itt van a pad­lón, hol­tan, a lá­bam­nál. Ké­rem, si­es­se­nek!

Bart áll­kap­csa meg­me­re­ve­dett.

– Ki­vel be­szé­lek?

– A ház­fel­ügye­lő fe­le­sé­ge va­gyok, Lat­ti­né, Mrs. Joseph Lat­ti. Fel­jöt­tem ide, és itt ta­lál­tam hol­tan a pad­lón. Meg­gyil­kol­ták! Ó, is­te­nem, ké­rem, jöj­je­nek már!

– Ki fek­szik ott hol­tan a pad­lón? – kér­dez­te Bárt.

– Miss Brann. A har­ma­dik eme­le­ti lakó. Meg­halt! Ké­rem… vár­jon, le kell ten­nem a kagy­lót… már az aj­tó­nál van­nak. Itt a rend­őr­ség…

Egy kat­ta­nás hal­lat­szott, és meg­sza­kadt az össze­köt­te­tés.

Ro­ma­no Bart ar­cát, néz­te, amint az ki­lé­pett a te­le­fon­fül­ké­ből.

– Mi baj van? Mi a baj, fi­acs­kám?

– An­gel­le ha­lott – mond­ta Bart.

Kint, a Sa­lo­me Club előtt Ro­ma­no oda­in­tett egy arra cir­ká­ló rend­őr­au­tót. A had­nagy és Bart gyor­san be­ül­tek.

– Hova is kell men­nünk? – kér­dez­te Ro­ma­no.

– Ugyan­en­nek a ház­tömb­nek a má­sik ol­da­lá­ra, a 49. ut­cá­ba. Egy át­ala­kí­tott, bar­na ho­mok­kő­ből épült ház – mond­ta Bart a gép­ko­csi­ve­ze­tő­nek. Az autó éles csi­kor­gás­sal in­dult ke­let felé, az­tán gyor­san be­for­dult, és hir­te­len meg­állt két má­sik rend­őr­au­tó mel­lett, ők vol­tak azok, akik a ház­mes­ter­né hí­vá­sá­ra ér­kez­tek. Egy egyen­ru­hás rend­őr nyi­tot­ta ki előt­tük a ka­put. Az alag­so­ri elő­tér­ben több ci­vil áll­do­gált, lát­szott raj­tuk, hogy jól be­szív­tak. Ijedt arc­cal bá­mul­tak föl­fe­lé. Ro­ma­no és Har­din ro­han­tak a ka­nyar­gó lép­csőn, fel az eme­let­re. A la­kás aj­ta­ja nyit­va volt, bent a szo­bá­ban a rend­őrök egy kö­zép­ko­rú, sö­tét hajú nőt fag­gat­tak. To­váb­bi rend­őrök ott tér­del­tek a pad­lón, va­la­ki mel­lett.

Az, aki ott fe­küdt kö­zöt­tük, vö­rös-arany pon­gyo­lát vi­selt, zu­ha­nyo­zó­sap­kát és ki­hí­vó­an dí­szes pa­pu­csot. Lát­szott, hogy egy név­je­gyet tűz­tek rá. Mel­let­te ka­la­pács fe­küdt a föl­dön. Ki­csit job­ban meg­fi­gyel­ve azt is ész­re le­he­tett ven­ni, hogy a ka­la­pács feje vé­res. Egy föl­bo­rult bá­dog­vö­dör is volt ott. Tar­tal­ma ki­fröccsent a sző­nyeg­re, lyu­kat mart bele, de ja­va­részt a föl­dön fek­vő nő ar­cá­ba zú­dí­tot­ták. A ki­égett, ron­csolt, se­bes arc fel­is­mer­he­tet­len volt, és hát­bor­zon­ga­tó, akár egy rém­álom.

Bart Har­din rö­vid pil­lan­tást ve­tett a holt­test­re, az­tán há­tat for­dí­tott, és ki­ment a fo­lyo­só­ra, mint aki hir­te­le­nül és ret­te­ne­te­sen rosszul lett. Szin­te már ott sem volt ab­ban a bar­na bér­ház­ban a Bro­ad­way kö­ze­lé­ben, ha­nem tá­vol a múlt­ban, a Sa­la­mon-szi­ge­te­ken, azon a na­pon, ami­kor sza­ka­sza elő­ször ta­lált rá olyan ame­ri­kai ka­to­nák­ra, aki­ket a ja­pá­nok meg­kí­noz­tak, meg­cson­kí­tot­tak, mi­előtt vé­gez­tek vol­na ve­lük.

Har­din uj­jai ököl­be szo­rul­tak, egész ke­mény lé­nye be­le­re­me­gett, össze­szo­rí­tot­ta aj­kát, hogy meg­ál­lít­sa ezt a gör­csös ráz­kó­dást.

A szo­bá­ból han­gok hal­lat­szot­tak ki. A nő be­szélt:

– Ná­lunk, az alag­sor­ban ven­dég­ség volt, a gye­rek szü­le­tés­nap­ját ün­ne­pel­tük. Az én iszá­kos, sem­mi­re­kel­lő fér­jem már ak­kor tel­je­sen le­it­ta ma­gát, ami­kor ba­rá­ta­ink még meg sem ér­kez­tek. Nincs olyan hű­tő­szek­ré­nyünk, amely elég gyor­san tud jég­koc­kát csi­nál­ni, így hát vá­sá­rol­tam egy nagy da­rab je­get az ita­lok­hoz. Egy sróf­hú­zó­val tör­del­tük kis da­ra­bok­ra, ugye, de az­tán el­tö­rött a sróf­hú­zó, és nem tud­tuk a je­get mi­vel szétzúz­ni. Ke­res­tem a ka­la­pá­csot, és az­tán eszem­be ju­tott, hogy Miss Brann vit­te el köl­csön­be, hogy fel­akasszon egy ké­pet. Fel­jöt­tem hát ide a ka­la­pá­csért, kul­csot is hoz­tam ma­gam­mal, mert gon­dol­tam, hogy Miss Brann ilyen­kor a mu­la­tó­ban tán­col. Ki­nyi­tot­tam az aj­tót… s ak­kor itt ta­lál­tam a pad­lón. Si­kol­toz­ni kezd­tem, de úgy lát­szik, sen­ki sem hal­lot­ta. Nagy ne­he­zen rá­vet­tem ma­gam, hogy meg­néz­zem, mi az a kis kár­tya, amit rá­tűz­tek. Az állt raj­ta, hogy „Wal­do”, il­let­ve, hogy „Üd­vöz­let­tel Wal­do”. Erre az­tán ro­han­tam a te­le­fon­hoz, és hív­tam a rend­őr­sé­get. Ez min­den, amit tu­dok.

Bart be­lá­tott a szo­bá­ba, de nem akar­ta to­vább néz­ni a föl­dön fek­vő ál­do­za­tot. Annyit ész­lelt, hogy An­gel­le Brann tény­leg hasz­nál­ta a ka­la­pá­csot, fel­akasz­tot­ta a ké­pet. Újonc ko­rá­ban áb­rá­zol­ta Bart Har­dint. Úgy lát­szik, Wal­dó­nak jól jött a ka­la­pács.

Egy rend­őr hang­ja hal­lat­szott.

– Wal­do új trük­kök­re tért át. Most már há­zon be­lül öli meg őket, nem pe­dig úgy, mint ed­dig, ami­kor rend­sze­rint si­ká­to­rok­ban gyil­kolt. És ka­la­pá­csot hasz­nált kés he­lyett, lú­got ön­tött ál­do­za­ta ar­cá­ba.

Bart Har­din me­rev te­kin­te­te egy­szer­re csak Ro­ma­no had­nagy ke­mény vo­na­lú, iz­za­dó ar­cát lát­ta, és egé­szen úrrá lett raj­ta a düh.

– A fene egyen meg! A fene… Azt mond­tad, hogy ha nem köz­löm a le­ve­let, meg tu­dod aka­dá­lyoz­ni a gyil­kos­sá­got. Ezért még meg­fi­zetsz, zsa­ru! Ne­kem ha­ve­rom volt ez a lány!