6. fejezet

Bart ke­resz­tez­te az Eighth Ave­nue-t, oda­ér­ke­zett ah­hoz az út­sza­kasz­hoz, ame­lyet Ja­cob’s Beach-nek ne­vez­tek. Egy kör­mön­font kis em­ber em­lé­két őrzi ez a név, aki itt ala­pí­tot­ta meg a vi­lág nagy mo­no­pó­li­u­mai kö­zül az egyi­ket, azt a pi­a­cot, ahol az em­be­ri erő­vel ke­res­ked­tek. A pro­fi bok­szo­lok rab­szol­ga­pi­a­ca lett ez a kör­nyék. Sok-sok szín­ház is van itt, ol­csó szál­lo­dák és ko­szos üz­le­tek. Fur­csa mó­don min­den­nek a leg- kö­ze­pén ott áll egy temp­lom. Tu­laj­don­kép­pen egy ke­vés­bé is­mert szent ne­vét vi­se­li, de rend­sze­rint úgy em­lí­tik, hogy a szín­há­zak temp­lo­ma. A rev­ütán­cos­nők kö­zül so­kan jár­nak el ide haj­na­li négy­kor mi­sé­re, ami­kor a mu­la­tók már be­zár­tak; a kor­ra jel­lem­ző tü­net, gon­dol­ta Bart, hogy az imád­ko­zás e csar­no­kát kü­lön­le­ges rend­őr­osz­tag­gal kell kö­rül­ven­ni eb­ben a haj­na­li órá­ban, hogy meg­véd­jék a lá­nyo­kat azok­tól a fér­fi­ak­tól, akik ott le­sel­ked­nek a sö­tét ut­cán.

Leg­na­gyobb szám­ban pe­dig a ri­kí­tó nyak­ken­dős, ra­vasz­ko­dó „me­ne­dzse­rek” ta­nyáz­tak itt: az izom­ko­losszu­sok­ból húz­tak hasz­not, aki­ket a sú­lyos boksz­kesz­tyűk csa­pá­sai már rég el­hü­lyí­tet­tek.

Bart meg­állt egy po­ros ki­ra­kat előtt, a fel­irat úgy szólt: „Szi­va­rok, ci­ga­ret­ták, do­hány­áru­da.” Fa­kult, légy­fol­tos hir­de­té­si táb­lák töl­töt­ték be a ki­ra­ka­tot. Bart be­lé­pett. Szem­ben egy üve­ges pult, raj­ta üres ci­ga­ret­ta­kar­to­nok. A hát­tér­ben egy nagy ajtó. Bart tud­ta, hogy mö­göt­te a Bro­ad­way egyik leg­ér­de­ke­sebb zug­iro­dá­ja mű­kö­dik. Il­le­gá­li­san be­sze­relt te­le­fon­vo­na­lak­kal, sok te­le­fon­fül­ké­vel és fe­ke­te táb­lák­kal, ame­lyek­re a leg­fris­sebb ló­ver­seny­ered­mé­nye­ket ír­ják ki.

A pult mö­gött nagy­da­rab, öre­ge­dő fér­fi, arca akár egy vé­rebé, hom­lo­kán Na­pó­le­o­né­ra em­lé­kez­te­tő kis haj­fürt: Ed­die O’Grady, a vén őr­mes­ter, aki egyéb­ként je­len­ték­te­len éle­té­ben csak két do­log­ra büsz­ke. Az egyik az, hogy meg­tar­tot­ta édes­any­já­nak tett ígé­re­tét, és so­ha­sem nyúlt erős ital­hoz. Gyak­ran lá­to­ga­tott el a Bro­ad­way nép­sze­rű kocs­má­i­ba, de min­dig csak sarsa­pa­ril­lát ivott, ame­lyet a kocs­má­ro­sok kü­lön az ő ked­vé­ért sze­rez­tek be. Má­sik büsz­ke­sé­ge az a csil­lag ala­kú fém­da­rab, amely vi­lá­gos­kék sza­la­gon ló­gott bar­na nya­kán, ép­pen a nyak­ken­dő he­lyét fog­lal­va el. Olyan kü­lönc­kö­dés volt ez, ame­lyet el le­he­tett néz­ni egy ilyen vén ka­to­ná­nak, aki har­minc­öt év­vel ez­előtt egy fran­cia er­dő­ben egy­ma­ga sem­mi­sí­tett meg egy sza­kasz­nyi né­me­tet. Most már évek óta az a hely­zet, hogy a vén őr­mes­ter cse­kély rok­kant­sá­gi nyug­dí­ját és min­den más pén­zét lo­vak­ra te­szi fel. Ép­pen el­me­rül­ten ta­nul­má­nyoz­ta a Bro­ad­way Ti­mes hí­re­it. Föl­né­zett, ami­kor Bart Har­din be­lé­pett.

– Ó, fő­nök! – ki­ál­tott fel. Min­dig így szó­lí­tot­ta, vagy né­ha­nap­ján ka­pi­tány­nak. – Ugye na­gyon iz­gal­mas volt a teg­na­pi fu­tam?

Bart azt mond­ta:

– Egy cso­mag ci­ga­ret­tá­ért ug­rot­tam be.

– A po­kol­ba is, fő­nök, ne itt ve­gye meg. Ezek a zöld cso­ma­go­lá­sú Lu­cky Stri­kes ci­ga­ret­ták ta­lán még há­bo­rú előt­ti­ek.

Bart meg­kér­dez­te:

– Hogy megy a mun­ka?

– Nem megy rosszul, ka­pi­tány. Úgy ala­kult, hogy kö­rül­be­lül ép­pen annyit ve­szí­tek a lo­va­kon, amennyi fi­ze­tést Moe Se­lig adna ne­kem, így hát ki­egyen­lí­tő­dik a szám­lánk. A nyug­dí­jam meg meg­ma­rad koszt­ra és la­kás­ra.

– Na­gyon jól si­ke­rült ezt így el­ren­dez­ni – mond­ta Bart mo­so­lyog­va. – Tud­nál-e még­is kez­de­ni va­la­mit egy kü­lön hú­sz­as­sal?

– Hogy tud­nék-e mit kez­de­ni? Fő­nök, hát hol­nap­ra a Suf­folk Downs-i ver­seny­re iga­zán nagy­sze­rű tip­pem van. Mit kell ten­nem? El­ver­ni egy pa­cá­kot? Tu­dom, hogy már öreg­szem, de nem ok nél­kül kap­tam ezt a fém­da­ra­bot.

– Ó, szó sincs ilyen meg­eről­te­tő do­log­ról – mond­ta Bart. – Ba­by­sit­ter­nek akar­lak al­kal­maz­ni.

– Mi­nek, ka­pi­tány?

– Ami­kor itt le­lépsz, menj át a Bu­nyós Sli­go kocs­má­já­ba, szed­jél fel ott két ré­sze­get, név sze­rint Gra­ham­ről és Clements­ről van szó. Vidd el őket a Kar­nak für­dő­be, hogy ott le­hig­gad­ja­nak. Lesz ott szo­ba szá­mo­tok­ra. Ké­sőbb egy író­gé­pet is át­kül­dők. Gra­ham majd tud­ja, hogy mit csi­nál­jon vele.

Bart a jobb zse­bé­be nyúlt, ki­vet­te és oda­ad­ta Ed­die O’Grady­nek a pénzt. – Vi­gyél ma­gad­dal egy üveg ol­csó rozs­pá­lin­kát. Ne­kik nem szá­mít, hogy mit isz­nak, de na­gyon óva­to­san ada­gold, ká­vés­ka­na­lan­ként. Órán­ként egy fél de­cit. – Az­tán a bal zse­bé­be nyúlt, on­nan is ki­vett egy kis pénzt, és azt mond­ta: – Ma­gad­nak pe­dig ve­gyél egy üveg sarsa­pa­ril­lát.

Har­din ki­jött az üz­let­he­lyi­ség­ből, és ke­let felé in­dult. Úgy érez­te, hogy csu­pán egy apró sejt ab­ban a to­va­sod­ró­dó nagy so­ka­ság­ban, amely tel­je­sen el­árasz­tot­ta a Bro­ad­wayt. Az út fölé tor­nyo­sul­va a maga kü­lön há­rom­szög ala­kú ce­ment­ta­lap­za­tán ott ma­ga­so­dott a New York Ti­mes épü­le­te, fel­leng­zős mél­tó­ság­ban, mint­ha a kö­rü­löt­te lévő bo­lon­dok­há­zá­nak fá­radt fel­ügye­lő­je len­ne.

A 47. ut­cá­nál be­lé­pett a Kar­nak für­dő­nek a Bro­ad­way íz­lé­sé­hez iga­zo­dó, „egyip­to­mi­a­san” dí­szes épü­le­té­be.

– Mizujs, Sol­jer? – szólt Bart egy bo­zon­tos szem­öl­dö­kű, töm­zsi em­ber­nek, aki a pult mö­gött állt.

– Ba­jok, egy­re csak ba­jok – mond­ta az em­ber­ke ko­mo­ran. – Előbb jön­nek az át­ko­zott zsa­ruk, és azt ál­lít­ják, hogy csir­ke­fo­gók­nak nyúj­tok me­ne­dé­ket. Leg­újab­ban pe­dig az­zal vá­dol­nak, hogy a ho­mo­ko­sok gyü­le­kez­nek itt. Hát te­he­tek én ar­ról, hogy sze­re­tik a gőz­für­dőt?

– Át­kül­dők ide két ré­sze­get, hogy jól meg­iz­zad­ja­nak – mond­ta Bárt. – Jön ve­lük egy dada is, O’Grady, a vén őr­mes­ter. Kap­ha­tok egy há­rom­sze­mé­lyes szo­bát?

– Az egyet­len mód, hogy há­rom fek­hely el­fér­jen bár­me­lyik szo­bá­ban, ha az egyi­ket ke­reszt­be ál­lí­tom az ajtó elé – fe­lel­te Sol­jer.

– Na­gyon jó lesz. Pont így akar­tam. A szo­bát és a für­dő­dí­jat majd én fi­ze­tem, ké­sőbb az­u­tán majd át­hoz­nak egy ma­si­nát is.

Sol­jer ré­mül­ten né­zett rá. Bart pe­dig ne­vet­ve mond­ta:

– Nem az a faj­ta, kat­to­gó ma­si­na lesz, ami­lyet a gengsz­te­rek hor­da­nak he­ge­dű­tok­ban. Ezen írni le­het.

– Mi az ör­dög­nek kell az? – kér­dez­te a töm­zsi em­ber, de Har­din már kint volt a zsú­folt ut­cán, most észa­ki irány­ban ha­ladt, vissza a szer­kesz­tő­ség­be. Den­ham ott ült az asz­ta­lá­nál, küsz­kö­dött a va­sár­na­pi cik­kel, ame­lyet jó elő­re ki kel­lett szed­ni. Bart azt gon­dol­ta, Den­ham­nek olyan a sze­me, mint egy gyík­nak, min­dig úgy néz, mint­ha fé­lig-med­dig alud­na. Bart ez­u­tán át­vá­gott a szo­bán, a pat­kó ala­kú asz­tal­hoz, ahol Pops Tay­lor ült, és azt mond­ta neki:

– Ír­jál kü­lön, ki­emel­ten a ja­ma­i­cai fu­tam­ról. A cikk két­ha­sá­bos le­gyen, fel­tű­nő sza­lag­cím­mel. A Bro­ad­way­ról ma nincs ér­de­kes hír.

– Va­cak egy ver­seny volt az – mond­ta az öreg­em­ber.

– Gon­dolj ki va­la­mit, ami­vel ér­de­kes­sé te­szed, és ezt hang­sú­lyozd a fő­cím­ben – fe­lelt neki Bart. – Nincs ná­lad asz­pi­rin, Pops? Ha nap­pal já­rok a Bro­ad­wayn, min­dig meg­fáj­dul a fe­jem. – Pops Tay­lor, ha más­na­pos volt – ez pe­dig igen gyak­ran for­dult elő vele –, úgy ette áz asz­pi­rint, mint a cu­kor­kát.

Az öreg­em­ber ma­ta­tott egy ki­csit a fi­ók­já­ban, meg­rá­zott egy kis üve­get, és azt mond­ta:

– Ép­pen most vet­tem be az utol­sót. Az az át­ko­zott pat­kány­lö­völ­dö­zés az agyam­ra megy.

Bart vé­gig­ment a sö­tét fo­lyo­són a pat­ká­nyok jár­ta kis szo­bá­ig, ahol a régi pél­dá­nyo­kat őriz­ték. Ta­pin­ta­to­san meg­állt a nyi­tott aj­tó­nál, ami­kor han­go­kat hal­lott be­lül­ről. Or­vil­le va­dul döf­köd­te vi­har­vert asz­ta­lá­nak te­te­jét egy fé­lel­me­tes cser­kész­kés­sel. Mel­let­te kar­csú, na­gyon bá­jos, kö­rül­be­lül ti­zen­hat éves lány állt, sző­ke haja vál­lá­ig ért. Ép­pen azt mond­ta:

– Azért jöt­tem át, hogy el­ma­gya­ráz­zam ne­ked: nem tu­dok ott len­ni a ma esti ran­de­vún­kon. Még pró­bál­nunk kell a szín­da­ra­bot. Pén­tek este be­mu­ta­tó a temp­lom­ban.

– Jól van, jól van. Hát nem tudsz el­jön­ni – mo­rog­ta dur­cá­san Or­vil­le. – Így hát fel­te­he­tő­leg el­me­gyek va­la­mi mu­la­tó­ba, le­iszom ma­gam, és fel­sze­dek egy csajt…

– Ó, Or­vil­le. Olyan le­he­tet­len vagy! – mond­ta a lány.

Bart mo­so­lyog­va ko­pog­ta­tott az aj­tó­fél­fán, és be­lé­pett a kis szo­bá­ba. Az if­jonc, aki oly nagy­ra nőtt, el­pi­rul­va ká­szá­ló­dott fel a szék­ről.

– Ez itt Miss He­len Lar­sen, sza­bad­jon be­mu­tat­nom a fő­szer­kesz­tőn­ket, Mr. Har­dint – mond­ta Or­vil­le, szer­tar­tá­so­san ügyel­ve a for­ma­li­tá­sok­ra. – Miss Lar­sen szí­ni­nö­ven­dék – tet­te még hoz­zá. Bart őszin­te, de­rűs ked­ves­ség­gel mond­ta: – Üd­vöz­löm, Miss Lar­sen! – hi­szen olyan üde, csi­nos volt a lány, hogy öröm fog­ta el az em­bert. Miss Lar­sen nyug­táz­ta a be­mu­ta­tást, az­tán bú­csú­zott – el­bű­vö­lő­en, iz­ga­tot­tan. Bart el­mo­so­lyo­dott, amint vé­gig­né­zett a fo­lyo­són, egé­szen a nagy­te­re­mig, és ész­re­vet­te, ho­gyan kö­ve­ti Den­ham ál­mos te­kin­te­té­vel a tá­vo­lo­dó lány csí­pő­jé­nek rin­gá­sát.

– Meg­sé­tál­tat­tad és me­ge­tet­ted a ku­tyát? – kér­dez­te Bart Or­vil­le­től.

A fi­a­tal­em­ber élén­ken bó­lo­ga­tott vö­rös fe­jé­vel.

– Igen­is, uram. Öreg Csont­ról min­den­ben gon­dos­kod­tam. – Szü­ne­tet tar­tott és el­pi­rult. Bart tud­ta, hogy Or­vil­le most olyas­mit akar mon­da­ni, amit na­gyon me­rész­nek tart. – Mr. Har­din… lát­tam, hogy mi volt a kan­dal­ló­pár­ká­nyon. Ér­de­kes, hogy ked­ve­li a fé­ti­se­ket. Ép­pen most ol­vas­tam ilyes­mi­ről egy pszi­cho­ló­gi­ai kö­tet­ben. Krafft-Eb­ing írta.

– Mi a csu­da le­het az én kan­dal­lóm pár­ká­nyán? – kér­dez­te Bart. – Egy szí­nes bőrű szo­ba­lány ta­ka­rít ná­lam. Ad­ele-nek hív­ják. Na­gyon er­köl­csös nő­sze­mély. Min­dig oda­rak­ja a whis­ky­sü­ve­ge­ket a kan­dal­ló pár­ká­nyá­ra, és az összes töb­bi nyo­mát is an­nak, hogy fes­lett mó­don élek. Így tesz ne­kem néma szem­re­há­nyást.

– Tény­leg van ott egy­pár üres üveg – mond­ta Or­vil­le. – De még va­la­mi más is.

– Mi­cso­da?

Or­vil­le arca most már olyan vö­rös volt, mint a haja.

– Hát uram, ami ott van, az… egy női fűző… uram.

Bart egy­szer­re csak ne­vet­ni kez­dett. Ez volt hát az, amit An­gel­le Brann ott­fe­lej­tett! A va­do­na­túj fű­ző­je. A fi­ú­nak pe­dig ezt mond­ta:

– Ne bo­rít­son így ki a do­log, Or­vil­le. Aján­dék drá­ga nagy­ma­mám­nak. Mondd csak, ugye te gaz­dál­kodsz itt a hi­va­ta­li fel­sze­re­lés­sel? Van itt va­la­hol egy fö­lös­le­ges író­gép?

Or­vil­le oda­mu­ta­tott egy hu­zat­tal le­ta­kart gép­re.

– Csak ez, Mr. Har­din. A ter­jesz­té­si osz­tály küld­te fel egy hét­tel ez­előtt ja­ví­tás cél­já­ból. Én meg az óta hí­vom a sze­re­lő­ket, de még nem vit­ték el.

– Mű­kö­dik?

– Tu­laj­don­kép­pen sem­mi baja sincs. A szer­kesz­tő­ség ja­ví­tás­ra se küld­te vol­na, de hát tud­ja, mi­lyen ké­nye­sek a ter­jesz­tés­nél. Ép­pen csak ma­ga­sabb­ra üti az a be­tű­ket.

– Légy szí­ves, ami­kor ha­za­fe­lé mész ma este, add be ezt az író­gé­pet a Kar­nak für­dő­be – mond­ta Bart –, mondd meg ne­kik, hogy ad­ják át Ed­die O’Grady­nek.

Or­vil­le né­mán bó­lin­tott. Hoz­zá­szo­kott már, hogy na­gyon fur­csa meg­bí­zá­so­kat kap Mr. Har­din­tól.

Bart vissza­tért szer­kesz­tői kuc­kó­já­ba, és fel­vet­te az asz­tal­ról A nagy fé­nyes út című ro­vat kor­rek­tú­rá­ját, ke­zé­be ra­ga­dott egy vas­tag fe­ke­te ce­ru­zát. Be­je­löl­te, hogy a leg­főbb he­lyet el­fog­la­ló hírt, azt, ame­lyik Miss Jane Rus­sel­ről szól, ki kell hagy­ni. Más­ra kell ez a hely. Új szö­ve­get írt a kor­rek­tú­rá­ra:

Vissza­tért-e Wal­do a Nagy Fé­nyes Útra?

A Bro­ad­way szé­pei job­ban te­szik, ha ma este ke­rü­lik a sö­tét mel­lék­ut­cá­kat.

Har­din hom­lo­ka egy­szer­re csak össze­rán­co­ló­dott, el­tű­nő­dött. Or­vil­le az imént az em­lí­tet­te, hogy az író­gép ma­gas­ra üti az a be­tű­ket. Lá­tott ő mos­ta­ná­ban olyan szö­ve­get, amely­ben szin­tén ma­gas­ra ke­rült min­den a. Le­het, hogy a ter­jesz­té­si és gaz­da­sá­gi osz­tály fel­jegy­zé­sé­ben, amely ar­ról szólt, hogy túl sok ce­ru­za fogy. Az­tán eszé­be ju­tott a fi­ók­já­ban el­zárt fo­tó­kó­pia, Wal­do le­ve­le.

Har­din vál­lat vont.

A fe­né­be is, a régi író­gé­pek kö­zül na­gyon sok üt ma­gas­ra egyes be­tű­ket.