4

November közepe volt.

Egy vasárnap este, mikor az öreg Dénes megolvasta a pénzüket, így szólt:

- No Imre, karácsonyra otthon leszünk.

A fiú közönyösen fogadta a hírt. Semmi fájdalmat sem érzett. Ha van Isten, és valóban szeret a missz, gondolta magában, akkor addig történni fog valami. Még az indulás előtt egy órával is ott járkált Imre a házuk előtt az utcán, és várta, hogy jön majd egy autó, megáll a kapu előtt, kiszáll belőle a missz, hogy férjül kérje, itt tartsa Amerikában, és magával vigye az ő szüleihez.

A hajón szótlan és közömbös volt, de nem látszott szomorúnak. Az utolsó három-négy hét emésztő, tehetetlen reménykedése, várakozása után megnyugvás volt a végső elszakadás is. Otthon azonban már az első percekben föltűnt az anyának a fiú nemtörődömsége, közönye.

- Ejnye, hát nem is örülsz, hogy újra látod az anyádat? - mondta, amint leültek enni.

- Dehogynem örülök - mondta Imre fásultan.

- Más annak a baja - szólt az apa mosolyogva, de erre Imre fölkelt az asztaltól, és estig nem került elő.

Az öreg Dénes úszott az örömben. Kifizette a tartozását a banknál, és disznót vásárolt. Azt mondta, hogy újévig nem dolgozik. Kackiásan, hegyesre pedert bajusszal, ünneplőben járkált az utcán. Barátságosan beszélgetett a falubeliekkel, tódított nagyokat, mesélt Amerikáról, sőt még a fia szerelmi ügyét is felhasználta, hogy büszkélkedjék vele. Nem haragudott már senkire, egészen elfeledte, hogy milyen elkeseredett dühvel hagyta itt a falut, a kárörvendő szomszédokat, a komisz, irigy, bitang népséget. Újra a régi, elégedett, magában bízó ember volt.

Csak a fia rontotta meg otthon a békességet. A szent karácsony estén is baj volt vele. A böjt délutánján figyelmeztette Imrét édesanyja, hogy reggel nem mosdott, és kérte, hogy pótolja a mulasztást, borotválkozzék meg, és öltözzön ünneplőbe, mert éjféli misére fognak menni. E pillanatban Imre elvörösödött a dühtől, és torkaszakadtából üvöltötte:

- Mit törődik maga azzal, hogy én megborotválkozzak, meg hogy ünneplőbe öltözzek, ahhoz semmi köze magának, a kutya úristenit, hogy az embert nem hagyják soha békiben.

- Hiszen jól van, jól van - csitította az anya riadtan a fiút -, nem tudtam, hogy édes szülédnek szólni se szabad. Azelőtt nem voltál soha ilyen!

Imre rá se hallgatott. Fogta a tükröt, földhöz csapta, a borotvát is, hogy ezer apró darabra tört, majd fölszedte a tükör rámáját, s úgy vágta a sarokba, hogy pozdorjává ment szét. Azzal kiment a szobából.

Mikor az apja este kérdőre vonta, nem felelt. Ült, ült egy helyben, mint egy kuka, de hiába kínálták, nem nyúlt az ételhez. Az éjféli misén úgy állt ott a templomban, mint egy faszent, ki nem nyitotta a száját, pedig máskor az elsők között volt az éneklésben. Csak másnap reggel morogta oda az anyjának:

- Minek hányta föl nekem, hogy maga miatt nem akarok ünneplőt húzni. Ha hallott valamit, azért nem muszáj mindjárt macerálni az embert.

- Mit mondtál, fiam? - szólt Dénesné, mert egy szót se értett az egészből.

- Már én újra el nem mondom!

- No hát ha nem mondod, bánom is én, de nagy úrnak képzeled magad, hogy Amerikában jártál, de rosszul vagy.

Imre a következő napokat a szobában töltötte. Egy helyben üldögélt, föltett kalappal, mint a hajón. Akármit beszéltek neki, nem felelt. Akkor se mozdult, mikor ebédelni hívták. Az anyja kitalálta, mit kell vele csinálni. Az ennivalót behozta, és letette melléje a székre. A fiú csakugyan, mikor nem látta senki, evett mindenből egy keveset. A szülei sokat tanakodtak, hogy mi leli, végre megállapodtak, hogy valami fejbaja lehet. De nem mertek hozzá doktort hívatni, féltek, hogy a szégyen kitudódik a faluban. Reménykedtek, hogy egy nap újra rendbe jön minden, és Imre a régi, jámbor, jó fiú lesz, aki volt.

Csakugyan két hét múlva mutatkozott a javulás. Imre egy reggel megszólalt, bátortalanul, rekedten, mint akinek berozsdásodott a hangja. Azt mondta, hogy nem kell behozni a reggelit, majd kimegy, és megeszi a tornácon. Azután elment a templomba, majd sétált egyet, de az embereket messzire kerülte. Mégis innentől fogva napról napra bátrabb és jókedvűbb lett, úgyhogy egy hét alatt mintha egészen a régi emberré változott volna.

- Nem haragszik rám, édesanyám? - mondta egy napon az anyjának, és megölelte.

- Dehogy haragszom, édes Imre fiam.

Erre a szóra azonban keservesen sírva fakadt Imre. Majd egy fél óráig zokogott. Nem lehetett elállítani. Sokszor úgy tetszett, hogy no mindjárt vége lesz a sírásnak. De azután, mikor már szárazra törölte a szemét, újra és újra kitört belőle valami hazug és mély keserűség. Dénesné nem tudta, mit szóljon, végre ő is elkezdett sírni, és úgy sírtak kettesben. Mikor az egyik elhagyta, a másik belekezdett, egymást hajszolták bele a bánatba.