3

A borotválkozás oka egy missz volt.

Talán három vagy négy hét előtt tűnt föl Imrének ez a missz a templomban. A szép lány igen világosan adta értésére a fiúnak, hogy tetszik neki. Nézte őt. Soká és kedvesen nézte. Imre eleinte nem mert visszanézni. Újra és újra belekezdett, kalapja alatt imára kulcsolt kezekkel, a Miatyánkba, de mindannyiszor megakadt. A katekizmusórákra gondolt, ahol a tisztelendő úr világosan hangoztatta, hogy az imádság közben való figyelmetlenség bár bocsánatos bűn, de aki rájön efféle hibájára, és mégse javítja ki, ezzel már halálos bűnbe esik. Hiába, oda kellett néznie az arany vörös hajára, fehér arcára, sötétkék szemeire és kicsiny, finom szájára. Angyali, édes teremtés volt. Határozottan hasonlított a szomszéd falubeli bárónéra és még inkább annak a húgára.

Nézték egymást egész mise alatt. A missz olykor elmosolyodott, és ilyenkor a tekintetével hamisan a plafonra rebbent. Máskor meg lassan elfordította a fejét, de ezalatt a szemeit állandóan a fiúra szegezte. Olyan érzést okozott az Imrének, mintha a lány az arcával simo­gatni akarta volna őt. A prédikáció után következett a legszebb, mikor mindenki kifelé indult. Az édes missz ilyenkor minden erejével azon volt, hogy a tömegben, a tolongásban Imre közelébe férkőzzék. Szemmel láthatólag küzdött, befúrta magát az emberek közé, átbújt közöttük. Azután egészen mellésimult, sőt úgy intézte a dolgot, hogy a kezével hozzáérhessen a kezéhez, mintha a mellette tolongók odaszorították volna. És közben is folyton nézte a fiút.

Dénes Imre pedig mint a rák, olyan vörös volt. De a lányka ezzel nem elégedett meg. Oldalt fordult, és a szép meleg csípőit is, amelyeket a szűk, vékony posztószoknya igéző szemérmet­lenséggel emelt ki, odaszorította a fiú derekához. Imre azt hitte, eláll a lélegzete, és mindjárt összeesik. S ez a játék minden vasárnap elejétől végig újra és újra megismétlődött. Ilyen­formán, bár nem szívesen, észre kellett vennie az öreg Dénesnek is.

- Ugyancsak tetszel a kisasszonynak! - mondta mosolyogva és kissé megvetően a ledér fehérnép irányában.

Imre mentegetőzve, ravaszul válaszolt:

- Majd lever a szoknyájával a lábamról.

És így tartott ez hónapokig. A missz mindig ugyanazon a helyen állt. Dénesék hasonlóképpen. Prédikáció után az utcán jobbra ment. Déneséknek viszont bal felé vezetett az útjuk. Ilyenformán a missz hiába ment lassan, hiába nézegetett vissza, hiába állt meg, nem követték. Imre nem is mert rá gondolni, hogy megszólítsa a lányt. Nem tudott semmit angolul. Csupa magyar munkás között dolgozott. De egyébként magyarul se tudta volna kisütni, hogy hogyan is kellene a beszélgetést elkezdeni.

Egy vasárnap azonban elmaradt az édes missz. Imre, bár erősen szégyellte, mégse tudta titkolni nyugtalanságát és bánatát. Úgy üldögélt egész délután az ágyon, mint valami ázott veréb. Az öreg rá is szólt:

- De nagyon odáig vagy, talán bizony nem volt máma a templomba a lelkem?

Imre nem felelt, de elöntötte az arcát a vér. Mindjárt el is fordította a fejét, hogy árnyékban legyen, és azután csak nézett tovább búsan maga elé.

Annál nagyobb volt az öröme, amikor a legközelebbi vasárnapon újra ott látta a templomban az aranyhajú leánykát. Ez alkalommal olyasvalami történt, ami még eddig soha. A missz megfogta a fiú kezét a sokadalomban, hevesen megszorította, és míg csak az ajtón ki nem értek, el se bocsátotta. Dénes Imre már-már azon a ponton volt, hogy a lány mellett marad, elkíséri, ahová megy, ha nem is beszélhet vele. De azután az apjára gondolt, meg hogy talán a missz kinevetné őt, hogy nem tud angolul... talán ezután emiatt nem is szeretné őt többé! Így legalább bizonyos, hogy szereti, vonzódik hozzá. És nem követte.

Telt-múlt az idő, és gyűlt a pénz. Már írták a levelet haza, hogy nemsokára indulni fognak, legkésőbb három hónap múlva. Imre rettenetes fájdalmat érzett, mikor le kellett írnia ezt a hírt. És a következő vasárnapon a reménytelenség, a kétségbeesés még gyávábbá tette, mint valaha volt. Mi lesz, mi lesz, ez járt a fejében szüntelenül. Ha munkába indult, ha dolgozott, ha evett, ha fáradtan hazafelé bandukolt, és akkor is, ha aludt. Álmában úgyszólván napról napra a misszel karonfogva, úri ruhában sétálva látta magát. A szájában rövid szárú pipa, a lábán széles talpú cipő, fején nagy szélű posztókalap. Hallotta a saját hangját, amint angolul beszél, s a missz hallgatja, megérti őt, és nevetve, évődve, kedveskedve válaszol.

Ezeknek az álmoknak a hatása alatt elhatározta, hogy megtanul pár szót angolul, és akárhogy is, de beszélgetést kezd a leánnyal. Egy munkatársától megkérdezte, mit jelent az angolul, hogy „Nagyon szeretném önt személyesen megismerni”.

A hallott mondatot azután ezerszer is elismételte magának:

- I would be very glad to make your aquaintance!

A fáradság azonban hiábavaló volt, mert a missz a következő vasárnap ismét nem jelent meg a templomban. A másik legközelebbi vasárnapra pedig szépen elszállt az Imre bátorsága. Majdnem ölelkeztek ugyan egymással a tolongásban, és mégse volt képes kinyitni a száját. Kétségbeesésében végképp lemondott a megszólítás tervéről. Már csak azt remélte, hogy elutazásuk előtt valami csoda fog történni. Talán a missz egy vasárnapon el fogja hozni az apját, és templomból kijövet megállítják majd, és megkérdezik tőle, akar-e itt maradni és a misszt feleségül venni... Így képzelte a dolgot. És ebben annyira megnyugodott, hogy nem is törte a fejét többé rajta. Semmi más megoldás nem látszott neki lehetségesnek, tehát biztosra vette ezt.