1

Egy Tolna megyei faluban, Madocsán született Dénes Imre. Apja és anyja, akiknek egyetlen gyermeke volt, s akik egyébként második unokatestvérek voltak, valami szokatlan és a falubeliek szemében majdnem nevetséges gyengédséggel becézték a fiút. Arra tanították, hogy legyen büszke, mert ő különb, mint a többi gyerek. Úgy járatták, mint valami kis grófot. Két pár lakkos csizmája is volt a kölyöknek. Emiatt és hasonló dolgok miatt a faluban sokan haragudtak az apjára, aki egyébként nagyon szerény, derék ember volt, s akin soha, senki se vette volna észre, hogy gőgös és büszke. Bizony eltitkolta őkegyelme, de a fiát már úgy nevelte, hogy az mutassa ki szíve szerint, helyesebben az apja szíve szerint.

Nagy volt hát az öröm mindenfelé, amikor Dénes András bajba jutott. Jótállt a sógoráért, a sógor pedig egy éjjel megfázott, és hat hét alatt meghalt hektikában. Andrásnak fizetni kellett. Sokat, háromezer koronát.

Nagyon el volt keseredve emiatt. Búsan üldögélt a tornácon, és törte a fejét naphosszat, hogy hogyan mentse meg kis földjét a betáblázástól. Néha már úgy érezte, hogy mindjárt veszi a baltát, leüti az asszonyt, gyereket, és felköti saját magát. Mérhetetlen düh emésztette, látta az embereken, hogy örülnek a kárán, és egyébként is elviselhetetlen szégyennek tartotta, hogy teher legyen az ő földjén, aki addig mindig a falu jó gazdái közé számított.

Semmi reménye se volt rá, hogy hamarosan kifizethesse azt az ezerötszáz forintot.

Végre is elhatározta, hogy Amerikába megy az Imre fiával. Ott maradnak, míg együtt össze nem keresik a pénzt, hogy újra nyugodtan, büszkén a szemébe nézhessenek mindenkinek.

Egy hideg márciusi estén csendesen elintézte a család a dolgot. Az asszony otthon marad, napszámosokkal végezteti a szőlőmunkát, a földeket pedig árendába adják. És Dénes András a fiával egy szép áprilisi reggelen elindult a nagy útra, Fiume felé. Angolul egy szót sem tudtak ugyan, de volt már helyük. A faluból többen dolgoztak kinn. Mind Carnegie-nél, az acélkirálynál. Oda igyekeztek ők is.

Jókedvűen tűrték az utazás fáradalmait. András komorsága pár nap alatt egészen megszűnt. Nem látta a falubelieket, megszűnt a legnagyobb baja: a keserves, tehetetlen düh. Még tréfázott is a fiával:

- Ne búsulj, Imre. Hazagyüvünk, kifizetünk mindent, mégis csak te leszel az első legény a faluban. A leggazdagabb lányt fogod feleségül kapni! - Tréfás hangon mondta, de komolyan gondolta nagyon is.

Imre, mint mindig, ha a házasságról beszéltek, mélyen elpirult, és szabadkozott: - Ugyan! Ne beszéljen, apám!

Vallásos és szemérmes fiú volt. Nem tudott káromkodni, és nem ízlett neki a bor. Vasárnap délutánonként a kocsmában csak nézte a táncot, de soha nem állt be a táncolók közé. Pedig nagyon hítták a lányok és nem egyszer. Tetszett nekik az Imre. A fiú azonban konokul egy helyben maradt.

- Nem táncolok én!

És magában megvetette és lenézte ezeket a lányokat, akik nem röstellik még hívni is, amikor láthatják, hogy úgyse akar. Úgy érezte, hogy nem méltó hozzá az efféle fehérnép. Ha néha, téli éjszakákon, amikor valami különös érzés felébresztette álmából, és a melegre fűtött szoba tikkasztó, párás levegőjében kellemes és gyötrő fulladást érzett, egészen másféle nőkre gondolt. Finom, aranyszőke, fehér bőrű teremtésekre, olyanfélékre, mint a szomszéd falubeli báró felesége és annak a húga, akik minden héten áthajtattak a falun, mikor bevásárolni mentek a városba.

Egyébként az egész utazás alatt nem sokat beszélgettek. Reggel megmosdottak, meg­regge­liztek. Egy helyben ültek naphosszat, feltett kalappal, a fedélzet valamelyik padján, és nézték a tengert. Az apa olykor beszélgetésbe elegyedett a honfitársakkal, akik szép számmal voltak a harmadik osztályon, de Imre alig szólt egy hangot is. A fásultságnak és megelégedettségnek valami különös érzése töltötte el, úgyhogy nem kívánt se beszélni, se semmit csinálni.