Második felvonás

Ugyanaz a szoba. A temetés után való nap, estefelé. Az előszobaajtó nyitva. A lámpa ott is ég, a többi ajtók is nyitva. A szakácsnő a kályhát rakja, kendőben van, nyilván a nagy léghuzat miatt, amely a lakást átjárja.

TEMETKEZÉSI SZOLGA lemászik a létráról. A létra a jobb elülső ajtófélfához van támasztva, és összehajtogatja a nehéz fekete drapériákat, amit leszedett: No, már csak egy van! Leteszi az összehajtott szövetet egy székre, amely egészen az előtérben áll, s amelyen sorban egymásra rakva egész csomó ilyen fekete, ezüstrojtos drapéria áll. A létrát a fenékajtó félfájának támasztja, felmászik, és az utolsó drapériát szedi le.

SZAKÁCSNŐ: No, maga hamar elkészült.

SZOLGA: Nem először csinálom.

SZAKÁCSNŐ: Jó seft ez a maguké. Elhozzák ezeket a fekete rongyokat, kiakasszák, leakasszák, és szedik be a kétszáz forintokat. Hanem nem szeretnék ilyen pénzből élni.

SZOLGA: Pedig jól meg lehet élni. A főnökömnek van egy-kettő-kilenc emeletes háza.

SZAKÁCSNŐ: Ne meséljen!

SZOLGA: Nem mesélek, ez igaz. No! Összeolvassa a darabokat. Cvá, drá, fiá, finef, zehsz, aht, nájn, cén, ölf, cvölfl... Kész! No, Isten áldja meg. Szalutál.

SZAKÁCSNŐ: Jó éjt. Hajja, hé, hagyja csak itt azt a létrát!

SZOLGA: Le akartam vinni a házmesternek.

SZAKÁCSNŐ: Levisszük majd mink.

SZOLGA vállat von. Az előszobában hagyja a létrát. Nem köszön.

SZAKÁCSNŐ kimegy a jobb elülső ajtón. Hallatszik, hogy az ablakot becsukja. Azután visszajön, becsukja az összes ajtókat, és teríteni kezd. A pohárszékfiókjából kiszedi az abroszt, és összehajtva már az asztalra teszi, amikor csengetnek. Kimegy ajtót nyitni.

EGY IDEGEN CSELÉD lép be kendővel a vállain. Hajadonfővel, jó cipői, formás bokái vannak.

SZAKÁCSNŐ: Jó estét, Helén!

AZ IDEGEN: Jó estét. Leül, körülnéz.

SZAKÁCSNŐ: Éppen jókor jön. Terít.

AZ IDEGEN: No mondja, mondja, drágám. De mindent mondjon el, megígérte... De várjon, előbb kérdezek valamit. Az én nagyságámnak mondtam, hogy maga mondta, hogy a maguk nagyságos uruk nem tudta, hogy a Janika nem az ő gyereke volt. Az én nagyságám azt mondta, hogy ez lehetetlen, ezt kérdezzem még egyszer utána magától.

SZAKÁCSNŐ: Pedig úgy volt. Én se hinném, ha nekem mondaná valaki. A mi nagyságos urunk nem tudta, hogy a gyerek nem volt az övé.

AZ IDEGEN: Hát ezt alig lehet elhinni. Mert nézze. Az a kisfiú annyira hasonlított a maguk nagyságos szobaurához, hogy az én nagyságám sokszor mondta, amikor elmentek a gangon az ablakunk előtt: „No, itt nem nehéz megmondani, hogy melyik gyerek kihöz tartozik.”

SZAKÁCSNŐ: Mink is azt hittük, hogy tudta. Azt hittük, hogy meg vannak alkudva, és a Kálmán nagyságos úr azért fizet olyan sokat. Mit gondol: százötven forint. Az ő ellátása nem kerülhetett többe, mint havonként, sokat mondok, hatvan forintba. De tegnap meglátszott a mi nagyságos urunkon, hogy soha eszébe se jutott, hogy a kisfiú a másiktól lehet. Annyira jajgatott. Mink csak néztük a Lujzával, de azután, tudja, mikor az orvos már megmondta, hogy meghalt a Janika, erre megszólalt a Kálmán nagyságos úr is. Azt mondta neki: „Ne bőgj már annyit, az Isten áldjon meg, hiszen ez az én gyerekem!”

AZ IDEGEN: Hogy mondta?

SZAKÁCSNŐ: Ne bőgj már annyit, hiszen ez az én gyerekem.

AZ IDEGEN: Ne bőgj már annyit, hiszen ez az én gyerekem. No, jót fog nevetni a nagyságám, ha ezt elmondom neki. És mondja, maga már itt volt, amikor a másik úr ide jött lakni?

SZAKÁCSNŐ: Én másfél évvel később jöttem, de aki itt előttem szakácsnő volt, azt mondta, hogy addig nem volt semmi. Kézmozdulat. Pedig ő lesett rájuk.

AZ IDEGEN: Hát aztán?

SZAKÁCSNŐ: Én is lestem rájuk!

AZ IDEGEN: Mondja el, mondja csak, drágám, mondja!

SZAKÁCSNŐ: Várjon, kimék, megnézem, nem jönnek-e. Kimegy, kinéz az előszoba ajtaján, azután visszajön. Ezalatt a másik cseléd jól körülnéz a szobában. Okos, élénk lánynak látszik. A szakácsnő visszajön és folytatja. Tudja, az embernek eleinte nem tetszett az asszony. Legalábbis tíz évvel idősebb. Kézmozdulat. De azután egyszerre csak kezdett hazajárni délutánonként. Kacsint. Az asszony férjének délután is hivatala van, de Kálmán nagyságos kettőkor hazajön a minisztériumból, és a délutánja szabad. Többet nincs semmi dolga. Terít. Eleinte délutánonként valami kaszinóba ment, de egyszerre csak kezdett itthon maradni. Kacsint. Eljátszott a gyerekekkel, felolvasott a nagyságának, együtt mentek sétálni. Elmentek moziba, bevásárolni. Akkor már gondoltam én magamban: ebből lesz valami. És lett is. A Janika lett. De soha nem sikerült rajtaérni őket. Nagyon vigyáztak, talán elmentek hazulról, valahová fürdőbe vagy szállodába, nem tudom. De azt már le nem tagadhatta senki, hogy Janika apja fia, a másik kettő csúnya, pisze, két fekete kisgyerek, ez meg szőke volt, kék szeme volt. Borzasztóan szerették a kicsit, és nagy kivételt tettek vele. A másik két gyereket például gyakran megverte, pofon ütötte az asszony, ezt sohasem. Egy ujjal soha nem bán­tották. Micsoda karácsonyi ajándékokat kapott. Arról magának nincs fogalma. A karácsony­fát mindig Kálmán nagyságos úr rendezte, és nem sajnálta a pénzt. Most karácsonykor ezt a gyűrűt kaptam. Nézze meg, legalább nyolc-tíz forint volt.

AZ IDEGEN: Mutassa. Nézi. Nagyon csinos gyűrű!

SZAKÁCSNŐ: Szép fizetése van, nem kártyázik, nem iszik, egy gálánt ember. Én azért sokszor bosszankodtam magamban, hogy szép fiatalember létire hogy tud megmaradni e mellett az asszony mellett. Hogy nem unta meg!... Nem csúnya asszony, de jóval idősebb, és nem nagyon tiszta asszony.

AZ IDEGEN: Maga nem próbált kikezdeni az úrral?

SZAKÁCSNŐ: Nem. De nem is lehetne, rendkívül büszke ember, rá nem néz az emberre. Egy szobalány volt itt. Az próbált mindent. Egyszer késő este ingben vizet vitt be hozzá. Úgy tett az úr, mintha észre se venné. Pedig szép lány volt, nagyon gusztusos lány volt. Ezt a szobalányt az asszony két hét múlva elküldte, kifizette és elküldte. Biztos, hogy Kálmán nagyságos úr megmondta az asszonynak az ingben való bemenést.

AZ IDEGEN: No de ilyet?!

SZAKÁCSNŐ: Nem kell neki más, csak ez az asszony.

AZ IDEGEN: No, az igaz, hogy ez furcsa, a legszebb orfeumi dámákkal és színésznőkkel mulathatna, ha egyszer pénze van, és a legszebb fiatalságában megelégszik ezzel az asszonnyal. A mi nagyságánk mindig mondja: „Micsoda utálatos asszony!”

SZAKÁCSNŐ: Azt nem lehet mondani, jó asszony, velünk nagyon jól bánik.

AZ IDEGEN: Nyilván fél maguktól. Szünet. Kimennek az előszobába, az idegen körülnéz. Maguk máma nem főznek itthon?

SZAKÁCSNŐ: Nem. Hozatunk vendéglőből. A gyerekek pedig az öreg nagyságánál vacso­ráz­nak. Ott is alszanak, mert a gyerekszobában, ahol a ravatal volt, egész éjjel nyitva kell állani az ablakoknak.

Szünet.

AZ IDEGEN: No, hát pá magának. Divatosan kezet nyújt.

SZAKÁCSNŐ: Jójcakát. Kikíséri, nyitva hagyja az ajtót, látni a lépcsőház karfáját. Integet. Kiált is valamit, de nem érteni. Néhány pillanat múlva a szobalány megjelenik ételhordóval az ajtóban. Be van bugyolálva nagykendőbe.

SZOBALÁNY: Iszonyúan fúj a szél, csukja be az ajtót. Itt vannak már.

SZAKÁCSNŐ: Itt vannak?

SZOBALÁNY: Éppen most állt meg két kocsi.

SZAKÁCSNŐ: Hogy gyüttek?

SZOBALÁNY: Az egyikbe az ember meg az asszony, a másikba a Kálmán úr meg a két fiú. Iszonyúan esik az eső. Leveti a kendőt. Szakácsnő az ételhordóban vizsgálódik. És meg fogja látni - a szobalány a frizuráját igazgatja és a melles kötényét -, hogy micsoda skandalum lesz itten mama. Dörzsöli a kezeit.

SZAKÁCSNŐ: Ha eddig nem volt semmi, ezután se lesz semmi.

SZOBALÁNY: Várjon csak, majd meg fogja látni! Csengetés. A szobalány eltakarodik, a szakácsnő ajtót nyit.

SZAKÁCSNŐ: Kezüket csókolom. Az ajtóban megjelenik Perticsné, utána a férje jő, majd Boér. Az asszony lefátyolozva, nagyon sápadt. Amint átmegy a szobán, hátrahajtja a fátyolt. Az arca megviseltnek, vénnek, kisírtnak látszik, a frizurája nagy és kifogástalan. A férfiak az előszobában hagyják a felöltőiket. Perticsné a jobb elülső ajtón kimegy. Boér balra szobájába vonul.

PERTICS leül az asztal mellé, végiglapozza az újságot, azután felkel, körüljárja a szobát, kifújja az orrát, a pohárszékhez megy, és két pohárka konyakot iszik egymás után, de nem siet, azután kimegy a jobb hátsó ajtón. Kis szünet.

PERTICSNÉ az elülső ajtón bejő. A fekete ruha kitűnően áll rajta. Kiemeli termetének szépségét. Végigsimítja az arcát két kezével, mintegy nyújtózkodásszerűen. Csenget.

SZOBALÁNY megjelenik a fenékajtóban: Tetszik parancsolni?

PERTICSNÉ: Hozza a vacsorát.

SZOBALÁNY: Igenis. El.

PERTICSNÉ a kályhához megy és rak rá, azután visszaindul a szobájába.

PERTICS bejő bátortalanul: Aranka!

PERTICSNÉ ijedten, halkan: Tessék!

PERTICS: Kérlek, ülj ide, szeretnék veled egyet-mást megbeszélni.

PERTICSNÉ leül.

Szünet.

PERTICS: Azt hiszem, ma este tisztáznunk kell ezt a dolgot. Igen?

Szünet.

PERTICSNÉ: Igen.

PERTICS: Jól ismersz engem... Az ajtó kinyílik, a szakácsnő tálcán behozza a vacsorát.

PERTICSNÉ: Jól van, kimehet. Ha valami kell, majd csengetek.

SZAKÁCSNŐ: Igenis. El.

PERTICS: Csak azt akarom mondani, hogy el fogunk válni. Le-fel sétál.

Szünet.

PERTICSNÉ: El akarsz válni?

PERTICS: ordítva: El! Az asztalra csap.

PERTICSNÉ: Ne csinálj skandalumot, kérlek, Jenő. Ne kiabálj, az istenre kérlek.

PERTICS: Ne kiabáljak? Amikor megcsaltak, kijátszottak. Tönkretették a becsületem, akkor ne kiabáljak? Hát mit csináljak? Nevessek? Ordít, üti az asztalt. Hát mi a fenét csináljak?

Szünet.

PERTICSNÉ: De hát hogy gondolsz válásra? A gyerekekkel mi lenne? Hogy gondolhatsz válásra?

PERTICS: Hiszen igaz. Csendes hangon. Tudom, a válást én és ők sínylenék meg legjobban, de temiattad. Kiabál. Temiattad! Kis szünet. Újra csendes hangon. Ők hozzád pártolnának, veled tartanának, mert mindig jó anyjuk voltál, nem lehet tagadni, én pedig elveszteném őket is. Siránkozva. Ötvenéves korban! Csuklik. Mivel érdemlem én meg, hogy ilyen piszkos - sír - helyzetbe kerültem. Igen, piszkos helyzetbe, nem lehet mást mondani.

Szünet.

Mivel érdemeltem meg? Dolgoztam érted és a gyerekekért, szerettelek téged, te tudod, hogy igazán szerettelek, és boldog voltam, és most egyszerre meghal az a gyerek, és egyik legjobb barátom szemembe mondja, hogy a gyerek az övé, hogy évek óta viszonya van a feleségem­mel, amiről nem is álmodtam.

PERTICSNÉ: Nem is álmodtál? Úgy?

PERTICS: Nem!

PERTICSNÉ: És nem te híttad ide lakni Kálmánt? Olyan hangon, mint aki ezt az érvet kitűnőnek tartja.

PERTICS: Én híttam, de abból az következik, hogy megcsalj vele?

PERTICSNÉ: Nem, de tudhattad volna, gondolnod kellett volna erre. Megmondom őszintén. Ahol a férj és feleség között ekkora korkülönbség van, ott nem szabad engedni a nőt veszélyeknek kitenni.

PERTICS: Várjunk csak. Emlékezz, kérlek, vissza, mikor nyolc év előtt ki akartuk venni ezt a lakást, azt mondtam neked, ez a lakás kilencszáz forint, ez nekünk drága, ha idejövünk, muszáj lesz az egyik szobát kiadni teljes ellátással. Te azt mondtad: Nem bánom, de én itt akarok lakni. Én arra azt mondtam: Ha te akarod, fiam, én is beleegyezem. Igaz-e ez?

PERTICSNÉ: Nem igaz!

PERTICS: Mi, mi, mi, nem igaz?

PERTICSNÉ: Te mondtad, hogy Kálmán szeretne hozzánk jönni lakni, és akkor a szobák elrendezése egészen megfelel, és te akartad, hogy ide jöjjön.

PERTICS: No jó, mondjuk, hogy én akartam, bár én nem emlékszem reá, de érts meg, az istenért, hogy nem akarok én itt veszekedni veled, én csak azt akarom, hogy megtudjam az igazságot. Ha nem válunk el, ha nem akarsz elválni, végre nem tehetlek ki egy botrányos válópernek, gyermekeim anyja vagy, mindenesetre új életet kell kezdenünk. Olcsóbb lakásba kell menni. Kálmánnak fel kell mondani az ellátást. És el kell nekem mondanod mindent őszintén. Én nem akarok gorombáskodni veled, hiszen tegnap vesztetted el egy kisfiadat, de ha már együtt maradunk, akkor tisztázni kell ezt a helyzetet. Mondd meg, hogy mikor kezdődött a viszony köztetek?

PERTICSNÉ: Öt év előtt! Dacos, nem tudja, miért.

PERTICS: Mondd meg a napot is!

PERTICSNÉ: gépiesen: 1904. november 7-én.

PERTICS: Szóval a harminchetedik születésed napján.

PERTICSNÉ: Igen.

PERTICS: Aznap én ki voltam küldve Kassára, és sürgönyben gratuláltam neked.

PERTICSNÉ: Igen.

Szünet.

PERTICS: És hol?

PERTICSNÉ: Itt a lakásban. És soha azelőtt még meg se csókolt!

PERTICS: Soha azelőtt?...

PERTICSNÉ: Akkor először.

Szünet.

PERTICS: Délután.

PERTICSNÉ: halkan: Fél négykor.

PERTICS: A gyerekek iskolában voltak?

PERTICSNÉ: Igen. Iskolában voltak, és a cselédek a mosópincében mángoroltak. De én nem küldtem őket, esküszöm neked, minden összejött.

Szünet.

PERTICS: Biztos vagy te, hogy ezen a napon volt?

PERTICSNÉ: Egészen biztos vagyok.

PERTICS: felkel, kopog, beszól Boér szobájának ajtaján. Kérlek, Kálmán!

BOÉR hangja: Parancsolsz?

PERTICS: Légy szíves, kérlek, bejönni.

BOÉR belép.

PERTICS: Nézd, kérlek szépen... - köhög -... ennek a dolognak a tisztázásáról van szó. Aranka most elmondta nekem, hogy mióta van viszony köztetek. Szeretném tudni, hogy az igazságot mondta-e. Emlékszel te is a dátumra?

BOÉR: Igen. De mit akarsz ezzel?

PERTICS: Tisztázni akarom a helyzetet, amelybe belejutottam, bocsáss meg, ez csak természetes. BOÉR: nem felel.

PERTICS: Hát mondd meg, kérlek!

PERTICSNÉ: Mondja meg!

BOÉR: 1904. november 7.

A helyzet ez: A nő a középen ül, a két férfi áll.

Szünet.

PERTICSNÉ észreveszi, hogy most itt az idő, amikor erőt nyerhet, hirtelen egészen más hangon beszél: No, most már láthatja, hogy igazat mondtam. Majd azután folytatjuk ezt. Tálal, először urának, azután Boérnak. Vesz magának is. Igen óvatosan, észrevétlenül kell ezt csinálni.

Szünet.

PERTICS: Hát menjünk enni, a vacsora kihűl. Keserves hangon mondja ezt, mintha bizo­nyítani akarná, hogy ő nem éhes. A férfiak is leülnek; a férj jobb oldalra, Boér bal oldalra. Pertics előbb még iszik egy pohárka konyakot. Az evőeszközök csörömpölnek, a vacsora gőzö­lög. Mind esznek. Mind jó étvágyú emberek. Egy pillanatra úgy tűnik fel, mintha nagy részben ezek a fokozott táplálkozási igények volnának a legfőbb rugói ennek a sajátságos helyzetnek, amelybe ez a három ember került.

BOÉR: Én arra kérlek csak, hogy legyél meggyőződve Jenő, hogy...

PERTICS: Miről legyek meggyőződve? Ránéz.

BOÉR: Nem, semmi!

PERTICS: Mit akartál mondani?

BOÉR: Semmi fontos.

PERTICS: Megkövetelem tőled, és azt hiszem, joggal, hogy most teljes őszinte légy velem szemben.

BOÉR: Majd később.

PERTICS: bort tölt és iszik: Nekem ki kell kerülnöm ebből a helyzetből. Ezt kívánja a becsületem, ezt kívánja gyermekeim jövője. Elsősorban is - megtörli a száját - vissza fogunk neked adni mindent, amit tőled kaptunk. Összeírtam. Kivesz a zsebéből egy ívet. Az ezüst cukortartót, azt a két képet - a falon lógó két nagy olajnyomatra mutat -, amiket részlet­fizetésre vettél. Visszaadjuk a kanapépárnát, a nagy levélszekrényt, a tíz-tíz forintot, amit betettél a gyerekek születésnapján a takarékba. Máma kivettem a pénzt, íme, átadom. Tárcát vesz elő. Húsz, negyven, hatvan korona. Kiteszi a bankókat az asztal közepére. Vissza fogjuk adni - tovább olvas - a lábszőnyeget, az ezüst diótörőt és a pálinkakészletet is. Iszik. Vissza­adjuk, amit a gyerekeknek vettél, a könyveket és a Janika játékait is. Ezeket összeszedtem, és össze is raktam. Kimegy a jobb hátsó ajtón, és csakhamar óriási papírskatulyával tér vissza. Itt van mind. Nem akarom, hogy a gyerekek játsszanak vele. Itt van. Egy székre teszi a skatulyát. A kis gőzhajó - kiteszi az asztalra -, az automobil, a kis csacsi. Hogy eljátszott ezekkel szegényke még néhány nap előtt. Itt vannak a képeskönyvek, itt vannak az építőszekrények, itt két kő hiányzik, ott vannak valahol a szekrény alatt. Majd a lány holnap megkeresi. Szóval itt van minden. Leül. A kis csacsi, az automobil és a gőzhajó az asztalon maradnak. Azok is, miket eltört. Vissza fogom neked adni a bundát is, amit tavaly télen nekem vettél névnapomra. Már ma rendeltem új télikabátot. Csak addig hordom ezt, amíg elkészül. Holnap estére készen lesz az új kabát. A szabó expresszmunkának vállalta.

BOÉR: Bocsáss meg, de ezt már nem engedhetem. Végre is úriember vagyok.

PERTICS: Pardon! Én is az vagyok. Legalább azt hiszem, és az is szeretnék maradni. Neked kö­te­lességed, hogy figyelmeztess, ha valami kimaradt volna, és neked is, Aranka, kötelessé­ged ez.

Szünet.

PERTICSNÉ: Semmi sem maradt ki.

PERTICS: Én kimondom, Kálmán, nem lehet kerülgetni soká, neked magadnak is el kell tőlünk menni. Négy év óta ez a nő, akit szerelemből vettem el, nem volt az én feleségem. A tied volt. Végre is jogom van hozzá. Az asztalra üt, mintegy bátorítja magát, akadozik, az alkohol már nagyon hat. Jogom van. Nem tudok ugyan vele délután sétálni menni, mert késő estig hivatalban kell görnyednem, hogy legyen mit enni a gyermekeimnek, nem marad felesleges pénzem ajándékokra, hogy kedveskedhessek a feleségemnek valami ékszerrel vagy drága ruhával... és mégis jogom van a feleségemhez, mert szerelemből vettem el. Már nem szeretem ugyan, de neked, Kálmán, mégis el kell menni tőlünk. Sajnálom, hogy kényszerítve vagyok rá, hogy ezt kimondjam, de a becsületem kívánja és a gyermekeim jövője. Majd elsejéig nézz magadnak valami más lakást. Beláthatod, nem maradhat így. Iszik.

Szünet.

PERTICS félénken, mintha a szünet alatt a csendben elpárolgott volna a bátorsága: Belátod?

BOÉR: Belátom.

PERTICS: Most már meghalt a gyereked, semmi se köt hozzánk. Ezt a vénasszonyt is bizonyosan meguntad már. Nevet.

PERTICSNÉ feláll, komoly; némán kimegy.

PERTICS: A régi barátságot azért nem felejtjük el, és legyél meggyőződve, hogy mindig örömmel fogok veled találkozni. Nem vagyok az az ember, aki gyűlölni fog. Abban a korban vagyok már, amikor a nő hűtlensége nem tűnik fel olyan szörnyű dolognak. Bántja az embert - iszik -, bántja, hogy semmi különös. Azért az én gyerekeimből lehetnek egészen derék gye­rekek. És él mind a kettő, hála Istennek, egészségesek, mint a makk, mit törődöm az any­juk­kal. Megszülte nekem őket, az enyémek, ezekről biztos vagyok, hogy az enyémek. Az ember drukkol, tördeli a kezét, hogy meghalt a gyereke, és akkor kiderül, hogy csak a felesége csalta meg - tudja fene, ez sokkal kisebb baj. Legalább én úgy találom. Azt hiszem, te is. Nem?

BOÉR igent int.

PERTICS: No hát! De biztos vagyok, hogy a másik kettő tőlem való; ejnye, de igyál te is. Tölt, koccint, iszik. Biztos vagyok, hogy akkor még nem csalt meg a feleségem. Az anyjára ugyanazt mondta boldogult jó apám, hogy olyan, mint egy vén... Súg valamit. Nem fért szegény apámnak a gyomrába. Nevet. Utóbb beláttam, hogy igaza van. De Arankára nem lehetett panasz. Ha te nem kerülsz hozzánk, nincs alkalom, élete végéig hű feleség marad. De hát szerette a puccot, a jó lakást, megtettem a kedvéért, ide jöttem.

Szünet.

Nem olyan nagy baj az, barátom, neked sokkal rosszabb a helyzeted, mert neked egy gyereked halt meg, és nincs több gyereked. Pardon! Felkel, nadrágzsebéből pénzt vesz elő, fenékajtóhoz kiszól. Hozzon két liter barna sört a kancsóba. Siessen!... Egy kis sört hozattam, ez a bor sehogy se ízlik. Látom, neked se. Szivart vesz elő, levágja, rágyújt. Ne hidd, hogy én örülök azon, hogy az a kisgyerek elpusztult. Magad tudod, hogy mennyire szerettem. Jóformán azt mondhatnám, hogy az a kisgyerek volt az oka, hogy semmit sem vettem észre abból, hogy itt a fejemen hogy nőnek a nagy szarvak. Jól elmulattam, elhemperegtem vele, eszembe se jutott, hogy a feleségemmel törődjek. Tudod, eljön az idő, mikor az ember nem is veszi észre, hogy nő alszik mellette. És más efféle dolgokra sem gondol. Például hogy gondoltam volna én, amikor te nekem vettél tavaly egy bundát, hogy ez cserében van a feleségemért. Ilyen buta az ember!... Igaz, hogy egy más ember az én helyemben gondolkodóba esik. Miért vesz ez az ember nekem egy bundát? Elvégre jó barát ide, jó barát oda, de ez a bunda kétszáz forint is lehetett. Egy kétszáz forintos bunda! Más ember az én helyemben töri a fejét. Érted?... Szünet, kint ajtócsapkodás. Aha, itt a sör! Kimegy az ajtóig. Adja csak ide! Beveszi a cselédtől, aki még megtörli az edény talpát. Ez, lám, egészen más, ez igen! Poharat vesz le a pohárszékről, tölt. Tessék! Boér elé teszi. Egy másikat is teletölt, kiissza a poharat, és jól megnézi. A fenébe! Nevet. Ezt elfelejtettem. Ezt is te vetted! No hát majd ezt is elviszed. Felírom ezt is. Ezeknek a poharaknak széle kerekre csiszolt, kitűnő. Nagyon megszoktam őket. Nevet. Ezeket a dolgokat, meg a bundát és egyebet, mondom, mind észre sem vettem. Pedig erre gondolni kellett volna. Igen, de nem értem rá. Éjjel alszik az ember - hála Istennek, jól alszom. Reggel sietek a hivatalba. Délben egykor hazajövök, ebédelek, újságot olvasok. Fél háromkor újra el kell indulni, és nyolcnál hamarabb nem kerülök haza. Akkor hazajön az ember, örül, ha pár szót beszélhet a gyerekeivel, fáradt, éhes, megvacsorázik, elszí egy szivart, olvas még egy kis újságot, lefekszik. Mikor gondolkodjék azon, hogy megcsalják-e, vagy mekkora szarvai vannak? Erre nem jut idő. Nem is lehet róla szó, hogy jusson idő. Nem jut. Mert biztos, hogy ha én időt vettem volna magamnak ezen törni a fejemet, rájöttem volna, de így - egyik nap múlt a másik után, és nem jutott eszembe. Ha valaki nekem szól egy szót - iszik -, szól egy szót: „Nézd, Jenő, mi van a feleségeddel meg a Kálmán barátoddal”, valószínű, nem biztos, de valószínű, hogy kisütöm az egészet. Sört tölt, magasra emeli a kancsót, hogy sok hab képződjék. Ülve ágaskodik a széken. Kisütöm, és rájövök, hogy „ez a Kálmán nem jóban jár!”. De nekem soha senki egy árva szót sem szólt, és nem is szólhatott, az igazat megvallva, nem is szólhatott, mert ahogy ti magatokat viseltétek, abból senki sem következtethetett semmit. Abszolúte semmit. Kézmozdulat. Ki van zárva. Nem csináltátok feltűnően, és ez természetes. Iszik. Krákog, letörli zsebkendőjével a habot a bajszáról. Hátradől a székében, nagyot szí a szivarjából, magyaráz. Öt év előtt, november hányadikán is?... Elmereng. Hányadikán? Mondd, kérlek, november...

BOÉR köszörüli a torkát, halkan: Hetedikén.

PERTICS: Akkor, barátom... Akkor már... Nekem úgyszólván nem is kellett az asszony. Nem, nem kellett. Mi a fenének! Nevet. Hanem a kisfiad nagyszerű gyerek volt. Igazán sajnálom - roppant őszinte, kedves hangon -, hogy nem volt az enyém. Még jobban sajnálom azonban, hogy meghalt... szegény. Elcsuklik a hangja. Szegény kis Janika!... Rázza a fejét, és lehajtja az asztalra.

Szünet.

PERTICS kisírta magát, a hangja egészen az előbbi: Az asszonyt csodálom, hogy nem sír. Nagyon erős fából van faragva. Hiszen igaz - mindentől eltekintve -, jól megvoltunk hármas­ban, hozzánk szoktál, szerettük egymást, legalább én őszinte barátsággal szerettelek, elbeszél­gettünk, elpolitizáltunk, nem lehetett rád panasz. De most már, belátod, el kell menni tőlünk. A cselédek és a házbéliek miatt, erre is kell gondolni végre, és a gyermekek jövője miatt. Nem most... egyszerre... ezt nem kívánhatom, de elsején, esetleg segítek neked lakást keresni. Iszik, hosszan nézi Boért. Igazán nem hittem volna, olyan jó emberem voltál mindig, hogy így kell elválnunk, de muszáj, muszáj... Szünet... Csend. A férj, aki már az utolsó szavakat egészen szakadozottan motyogja, lehajtja a fejét a könyökére, majd elalszik. Azután hirtelen feltápász­kodik. Aranka! Aranka! Feláll, ingadozva. Hol van az asszony? Kinéz a jobb elülső ajtón. Aranka! Gyere ki, kérlek. Várakozás. A nő kijön, de nem szól. Pertics tántorogva leül az egyik karosszékbe, és hátramutat az asztalra. Magatokra hagylak benneteket. Elvesztettétek a gyereketeket, a kis Janikát, akit szívemből szerettem, bár semmi közöm se volt hozzá. Csuklik, sír. A bánat nagyobb része azonban titeket illet. Magatokra hagylak. Beszélgessetek róla. Lehajtja a fejét, szuszogva alszik a kis dohányzóasztalon, majd később végigfekszik a kanapén.

PERTICSNÉ: Kérem, Kálmán - körülnéz, hogy csakugyan alszik-e a férj -, előbb Jenő azt az ajánlatot tette nekem, hogy váljak el tőle. Én egyelőre visszautasítottam. Azt mondtam, hogy ne beszéljünk erről, de el vagyok határozva, hogy elválok tőle, és magához megyek.

BOÉR hallgat.

PERTICSNÉ izgatott hangon: Miért nem felel, nem akarja?

BOÉR: Adjon, kérem, meggondolási időt.

PERTICSNÉ: Minek magának meggondolási idő? Tönkretette a családi boldogságomat, s azután meggondolási időt kér! Engedje meg, ezt nem értem.

BOÉR: Nem érti?

PERTICSNÉ remeg a hangja: Azaz értem, persze hogy értem, szóval nem szeret már. Csodálatos hamar kiábrándult belőlem.

Szünet.

BOÉR: Nézze, Aranka, én éppúgy szeretem magát, mint azelőtt, de meg kell mondanom magának: gondolkodtam ezen a dolgon; nem lehet. Maga is be fogja látni.

PERTICSNÉ: Különös. Tegnap délelőtt, mikor a kisfiúnk haldoklott, maga szükségét érezte, hogy véget vessen az együttélésnek, és most nem.

BOÉR: Nem tudom, hogy értette maga azt, amit én tegnap mondtam.

PERTICSNÉ: Úgy értettem, hogy elválok az uramtól, és magával elmegyünk meg a kis Janival.

BOÉR: És a másik két gyermeket itt akarta hagyni az urának?

PERTICSNÉ hallgat.

BOÉR: Nos, hát találjon ki valamit.

PERTICSNÉ türelmetlen hangon: Nem tudom, nem tudom, egy azonban bizonyos, hogy magát elveszteni nem akarom. Ha maga csakugyan szeret engem, mint ahogy az előbb mondta, akkor be fogja ezt látni.

BOÉR: Mert nézzük csak, mi lenne, ha most maga Jenőtől elválna, és hozzám jönne. Mi lenne Jenővel? Mi lenne a gyerekekkel?

Szünet. Horkolás.

BOÉR: Mit csinálna Jenő a gyerekek nélkül? Most csak minden vasárnap rúg be egy kicsit. Akkor minden este sörözni menne. Ez bizonyos. Iszákos lenne. Tönkremenne.

Szünet. Horkolás.

BOÉR: És mi lenne a gyerekekből? A fizetésem nem olyan nagy - ezt maga is tudja -, hogy a régi életet, amit megszoktam, azután is folytatni lehetne, ha magunkhoz vennénk a gyerekeket. Magának se tudnám megadni azt a kényelmet, amihez szokva van. Gondolkoztam arról is, hogy mi lenne, ha én most elmennék maguktól. Nem tudnék mit csinálni, hova menni. Azután se magának, se Jenőnek nem volna jó, ha egyedül együtt maradnának. A gyerekek elhanyagolnák a tanulást, Jenő nem ér rá foglalkozni velük. Ugye, ezt belátja?

PERTICSNÉ meggyőződéssel: Igen!

BOÉR: Itt kell maradnom maguknál, és Jenő is be fogja ezt látni.

PERTICSNÉ: Be kell látnia.

BOÉR: Nem lehet jobb megoldást találni.

PERTICSNÉ: Nem!

Szünet. Horkolás.

SZAKÁCSNŐ kopog, belép: Nagysága, kérem, a holnapi ebéd.

PERTICSNÉ: A holnapi ebéd? Szünet. Talán csináljon holnap borjúszeletet, hamislevest, azután diós metéltet. A hús mellé piré és kompót is legyen. Előételnek gombás paprikás.

SZAKÁCSNŐ: Az ifiurak holnap itthon esznek már?

PERTICSNÉ: Igen! Ötre kell teríteni.

SZAKÁCSNŐ: De már nincs pénzem, nagyságos asszonyom.

PERTICSNÉ: Igaz, magának pénz kell. Majd holnap elszámol. Felkel, ki akar menni.

BOÉR: Ne fáradjon, kérem. Majd kölcsönzöm.

PERTICSNÉ: Adjon húsz koronát.

BOÉR: Tessék. Átadja.

PERTICSNÉ átadja: Itt van!

SZAKÁCSNŐ: Kezét csókolom. Jó éjt kívánok.

Szünet. Horkolás.

PERTICSNÉ: Fel kell kelteni Jenőt! Ideje, hogy lefeküdjön. Holnap hivatalba kell mennie. Kérem, keltse fel, és küldje aludni. Én lefekszem. Jó éjt. Megcsókolja a száján.

A csók a nő részéről igen mohó. A férfi passzívabb, nem ölel.

BOÉR: Jó éjt.

A hang megilletődött. Az asszony el. A házibarát magára marad az alvóval. Kis szünet.

BOÉR: Jenő, Jenő, kérlek, kelj fel, és feküdj le!

PERTICS nagyot horkol és felébred. Felül: Jujj, de hideg van itt. Ki hagytátok aludni a tüzet. Visszafekszik. Kérlek, takarj be valamivel. Nagyon fázom. Összekuporodik, már újra alszik, sóhajt, Boér kimegy az előszobába, és behozza a bundát, betakarja Perticset, aki megfordul.

PERTICS: Köszönöm. Simogatja a prémet.

BOÉR nézi az alvót.

PERTICS félálomban: Kálmán! Kálmán!

BOÉR: Parancsolsz?

PERTICS: Tétess, kérlek, a tűzre! Alig érteni.

BOÉR leguggol, kinyitja a kályhaajtót. Még pislákol egy parázs. Papírt dob rá és fát. Fújja. A láng fellobban, a kályha dübörög. Még megnézi az alvót, aztán kimegy.

PERTICS szuszogva, szepegve alszik. Nyög álmában és felzokog: Szegény kis Jani, szegény!

A kályha dübörög.

Függöny

1911