27
Szívtől a szív

 

 

AZ A NAP, AMIKOR KIT ROOK ÉLETÉBEN UTOLJÁRA látta az apját, teljesen átlagosan indult. Kit a padlón hasalt, és svindlikről meg átverésekről olvasott. Johnny Rook úgy gondolta, legfőbb ideje „kiművelődnie a klasszikusokból” – ez a legtöbb gyerek esetében Hemingwayre vagy Shakespeare-re vonatkozott volna, Kit számára viszont azt jelentette, hogy be kellett magolnia olyan trükköket, mint a „spanyol fogoly” vagy az „elejtett dinnye”.

Johnny a kedvenc karosszékében ült, a szokásos agyalós pózában: ujjait a halántékára szorítva, keresztbe tett lábbal. A napfény pont olyan szögben sütött be az ablakon, hogy megvilágítsa a férfi arcának éles, nemes vonásait, és Kit ilyenkor mindig elgondolkozott azon, hogy menynyi mindent nem tudott a szüleiről: hogy ki volt az anyja, és hogy tényleg igaz-e, amit az árnypiacon suttogtak, miszerint Johnny angol arisztokrata családba született, de kitagadták, miután megmutatkozott nála a Látás képessége. Kitnek nem az arisztokrácia hiányzott, csak szerette volna tudni, vajon milyen lehet olyan családban élni, amiben kettőnél többen vannak.

Egyszeriben hevesen megremegett alatta a föld. A könyve kirepült a kezéből, Kit pedig végigcsúszott a padlón, és beleütközött a dohányzó-asztalba. A fiú kalapáló szívvel ült fel, és látta, hogy az apja máris az ablaknál termett.

Kit talpra ugrott.

– Földrengés? – kérdezte. Aki Dél-Kaliforniában él, az hozzá van szokva, hogy a törésvonalak mentén meg-megremeg a föld, így időről időre arra ébred fel az ember éjszaka, hogy zörögnek a poharak a konyhaszekrényben.

Johnny elfordult az ablaktól. Holtsápadt volt az arca.

– Történt valami az Őrzővel – mondta. – Megszűntek a házat védő varázslatai.

– Micsoda? – hitetlenkedett Kit. A házukat igézetek óvták, mióta csak a fiú az eszét tudta. Az apja mindig úgy beszélt a védvonalakról, akár a tetőről vagy az alapozásról: mint ami alapvetően szükséges, és hozzátartozik a ház szerkezetéhez.

Ekkor eszébe jutott, hogy tavaly az apja mondott valamit a démonoktól óvó igézetekről, a legerősebb varázslatokról...

Johnnyból cifra káromkodások sora szakadt ki, aztán a könyvespolc felé perdült. Lekapott egy elnyűtt igézetes kötetet a polcról.

– Menj le az alagsorba, Kit! – mondta a fiának, és félrerúgta a helyiség közepén heverő szőnyeget, feltárva az alatta rejtőző védőgyűrűt.

– De...

– Azt mondtam, menj le az alagsorba! – Johnny a fia felé lépett, és úgy tűnt, mintha meg akarná érinteni, talán meg akarná fogni a vállát. De aztán leengedte a kezét. – Maradj odalent, ne gyere elő, akármi is történjék! – parancsolta, és visszafordult a kör felé.

Kit elindult a lépcső felé. Botladozva lement egy lépcsőfokot, aztán még egyet, majd megtorpant.

Johnny mobilja a könyvespolc egyik alsó polcán hevert, így a fiú elérhette a lépcsőről. Kit megragadta a telefont, és kikereste a nevet, az árnyvadász lányét. De ha meggondolja magát, a mobiljában megtalálja a számomat. A Carstairs név alatt.

Alig volt ideje elküldeni egy SMS-t, amikor a nappali padlója kirobbant a helyéről. Irtózatos valamik törtek fel alóla. Démonok. Úgy festettek, akár az óriási imádkozó sáskák, a testük undorító méregzöld volt, a fejük háromszög alakú, széles szájukban borotvaéles fogak sorakoztak. Hosszú testük csillogott a váladéktól, fogólábuk pengeélesnek tűnt.

Kit apja dermedten állt a védőgyűrű közepén. Egy démon feléje vetette magát, és visszapattant a védelmező igézet erejétől. Egy másik követte a példáját, de az is ugyanúgy járt. A démonok hangos ciripeléssel kommunikálni kezdtek egymással.

A fiú nem bírt megmoccanni. Természetesen tisztában volt a démonok létezésével. Látott róluk képeket, még a démoni varázs szagát is érezte már. Ám ez egészen más volt. Meglátta az apja tekintetét: Johnny rémülten és dühösen meredt rá. Menj le!

Kit próbált szót fogadni, próbálta megmozdítani a lábát. De hiába. Teljesen megdermedt a félelemtől.

A legnagyobb démon mintha megérezte volna a szagát, és izgatottan zümmögött. Elindult feléje.

A fiú az apjára nézett. Ám Johnny nem mozdult. A körben maradt, meredten bámulta a fiát. A démon Kitre vetette magát, feléje kapott borotvaéles fogólábával.

És ekkor Kit felugrott. Fogalma sem volt, hogyan csinálja, mégis honnan tudja a teste, mit kell tennie. A korlátra támaszkodva ellendült a lépcsőről, átugrotta a démont, és guggolva ért földet a nappaliban. Az érte nyúló démon hangosan felvisított, elveszítette az egyensúlyát, lezuhant a lépcsőn, és a fordulóban belecsapódott a falba.

Kit megperdült. Egy pillanatra farkasszemet néztek az apjával. Johnny arckifejezése különös volt, szinte gyászos – a fiú még soha nem látta ilyennek aztán a padló egy másik része is beomlott, megtörve a földre rajzolt védőgyűrűt.

A fiú ösztönösen hátravetette magát. Átfordult a levegőben, s tökéletesen egyensúlyozva landolt a szék karfáján, még épp időben ahhoz, hogy lássa, amint két démon megragadja az apját, és széttépi.

 

 

Emma éppen valami nagyon zavarosat álmodott Magnus Bane-ről meg egy csapat bohócról, amikor felébresztette a vállát rázogató kéz. A lány motyogott valamit, és még jobban befészkelte magát a takaró alá, ám a kéz nem hagyta békén. Most már a karját cirógatta, ami meg kell hagyni, nagyon kellemes volt. Meleg száj simult az ajkához.

– Emma? – szólongatta Julián.

A kimerültség ködén át a lány halványan emlékezett rá, hogy parabataia kora reggel visszacipelte a szobájába, aztán lerogyott mellé az ágyra. Hmm – gondolta Emma. Nem igazán látta bármi értelmét felkelni, ha egyszer Julián ilyen gyengéden keltegette. Alvást tettetett, miközben a fiú puszit nyomott az állára, aztán az arcára, aztán...

Emma felült az ágyban, és felhördült:

– Te a fülembe dugtad a nyelved?!

– Aha – vigyorgott Julián. – Rögtön felélénkültél, nem?

– Fúj! – Emma hozzávágta az egyik IMÁDOM KÁLIT: feliratú párnát, amit a fiú persze könnyedén kivédett. Farmert és szürke pólót viselt, amitől a szeme lazúrkéknek tűnt. Láthatóan ő is csak most ébredt föl. Kócos volt, és olyan imádni való, hogy Emma kénytelen volt összekulcsolni a kezét a háta mögött, különben rávetette volna magát.

– Miért tetted hátra a kezed? – értetlenkedett a fiú.

– Csak úgy. – Emma grimaszt vágott. – Ez a fül dolog fura volt. Soha többet ne csináld!

– Na és ehhez mit szólsz? – kérdezte Julián, majd odahajolt hozzá, és csókot nyomott a nyaka tövére.

Bárhol is ért hozzá a fiú ajka – a kulcscsontján, a nyakán, a szája szélén –, Emma egész testében megborzongott. Előhúzta a kezét a háta mögül, és átkarolta Juliánt. A fiúnak olyan meleg volt a bőre, mintha a tűző napon állt volna.

Annyira közel volt egymáshoz az arcuk, hogy Emma látta a színes szikrákat Julián szemében: halvány arany, még halványabb kék. A fiú nem mosolygott. Komoly volt az arca. A tekintetéből olyan vágy sütött, hogy Emma úgy érezte, menten szétrobban tőle.

Összegabalyodott a lábuk a takaró alatt, ahogy ölelkeztek, és egymásra tapadt a szájuk. Julián még mindig eléggé kezdő módjára csókolózott, de Emma nem bánta. Tetszett neki az emlékeztető, hogy a fiú rajta kívül még soha senkit nem csókolt meg. Emma volt neki az első. A lánynak tetszett, hogy Julián még mindig elámul egy olyan egyszerű dologtól, mint a csókolózás. Emma végigfuttatta a nyelvét a fiú szájának vonalán, ajka ívén, míg Julián hanyatt nem dőlt az ágyon, magára húzva őt. A fiú megremegett, homorított, hogy még jobban hozzásimuljon. Keze lejjebb csúszott, és megmarkolta a lány csípőjét.

– Emma? – kopogott be valaki. Azonnal szétrebbentek, Julián legördült az ágyról, a lány felült. Zakatolt a szíve. – Emma, Dru vagyok. Nem láttad Julest?

– Nem – krákogta a lány. – Nem láttam.

Az ajtó résnyire nyílt.

– Ne gyere be! – kiáltotta Emma. – Éppen... éppen öltözöm.

– Jó, tök mindegy – mondta Dru flegmán, de az ajtó nem nyílt tovább. Emma elszántan nem nézett Julianre. Minden rendben – hajtogatta magának. Nyugodj le, nyugi! – Hát, ha látod, megmondanád neki, hogy Tavvy meg mindenki más is éhes? És Livvy meg Ty már megint felfordulást csinál a konyhában.

Hangjából sütött az árulkodó testvér elégedettsége.

– Persze – felelte Emma. – A műteremben kerested már? Talán ott van.

Pillanatnyi csönd támadt.

– Nem – válaszolta Dru. – Ott még nem néztem. Jó ötlet. Na, szia!

– Szia! – mondta a lány halkan. Dru léptei máris távolodtak a folyosón.

Emma ekkor végre megengedte magának, hogy Julianre nézzen. A fiú a falnak dőlt, mellkasa sebesen emelkedett-süllyedt, szemét félig lehunyta, és az ajkába harapott.

Végül nagyot fújt.

– Razielre! – suttogta. – Ez nem sokon múlt.

Emma felkelt az ágyról, lesimította térdig érő hálóingét. Egész testében reszketett.

– Nem tehetjük – mondta. – Nem lehet... Rajta fognak kapni... Julián már oda is sietett hozzá, és a karjába zárta. Emma érezte, hogy a fiú kalapáló szíve majd szétveti a mellkasát, ám a hangja határozott volt:

– Ez egy ostoba törvény, Em – mondta. – Rossz törvény.

Nem véletlen, hogy a parabataioknak tilos egymásba szeretniük, Emma. És amikor megtudod, mi az oka, ugyanúgy át fogod érezni az árnyvadászok kegyetlenségét, mint én.

Malcolm hangja kéretlenül és óhatatlanul Emma fülébe csengett. Pedig a lány igyekezett elfelejteni, amit a boszorkánymester mondott, amire célzott. Hiszen biztosan hazudott: elvégre Malcolm minden másról is hazudott. Nyilván ez is hazugság volt.

De mégsem ment ki a fejéből. Halogatta, hogy elmondja Juliannek, de tudta, előbb-utóbb muszáj lesz. A fiúnak is joga volt tudni.

– Beszélnünk kell – szólt.

Érezte, hogy Julián szíve egy pillanatra megáll.

– Ne mondj ilyet! Tudom, hogy ez nem jelent jót. – A fiú még jobban magához szorította. – Ne félj, Emma! – suttogta. – Ne mondj le kettőnkről csak azért, mert félsz!

– Tényleg félek. De nem magamat féltem, hanem téged. Mindaz, amit tettél, a sok titkolózás és tettetés, csak hogy együtt maradhassatok a testvéreiddel... A helyzet nem változott, Julián. Ha miattam bárkinek baja esik...

A fiú megcsókolta, beléfojtotta a szót. Mindennek dacára Emma egész testében bizsergett a csóktól.

– Rengetegszer olvastam már a törvénykönyvet – mondta Julián, miután kicsit elhúzódott tőle. – A parabataiokról szóló részeket. Vagy egy-milliószor elolvastam. Soha nem fordult elő, hogy ha két parabatai egymásba szeretett és lebukott, akkor megbocsátottak volna nekik. Csak rémesebbnél rémesebb történeteket találtam. És tényleg nem veszíthetem el a családomat. Igazad volt. Belehalnék. De a rémtörténetek azokról szólnak, akik lebuktak. – Mély levegőt vett, és a lány szemébe nézett. – Ha óvatosak leszünk, mi nem fogunk lebukni.

Emma arra gondolt, hogy Julián az előző éjjel után talán vakmerőbb lett, és már nem tartja leküzdhetetlen akadálynak a vállát nyomó óriási felelősséget. Egyáltalán nem vallott Julianre, hogy meg akarja szegni a szabályokat, és bár Emma ugyanazt akarta, amit ő, ez akkor is aggasztotta.

– Szabályokat kell kialakítanunk – mondta Julián. – Szigorú szabályokat. Hogy mikor lehetünk együtt egy párként. Óvatosnak kell lennünk. Sokkal óvatosabbnak, mint eddig. Többé nem fordulhat elő, ami a tengerparton meg a műteremben történt. Minden egyes alkalommal teljesen biztosnak kell lennünk abban, hogy senki sem zavarhat meg minket.

A lány bólintott.

– Sőt, még beszélnünk sem szabad erről akárhol – mondta Emma. – Az Intézetben többé egy szót se a dologról! Csak ott beszélhetünk róla, ahol biztosan nem hallhat meg senki.

Julián bólintott. Kissé kitágult a pupillája, a szeme olyan színű volt, akár az óceán fölött kavargó vihar.

– Igazad van – helyeselt Julián. – Itt nem beszélhetünk. Gyorsan összedobok valami ebédet a kicsiknek, hogy ne keresgéljenek tovább. Aztán találkozzunk a tengerparton, jó? Tudod, hol.

Ott, ahol kihúztalak a vízből. Ott, ahol mindez elkezdődött.

– Oké – válaszolta Emma rövid habozás után. – Menj előre, és majd ott találkozunk. De akkor is van valami, amit mindenképpen el kell majd mondanom.

– Egyedül az a fontos, hogy együtt maradjunk, Emma. Csak ez számít...

A lány lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Hosszú, részegítő csók volt, és Julián halkan felnyögött tőle.

Miután Emma elhúzódott, Julián rábámult.

– Hogy képesek mások uralkodni ezeken az érzéseken? – Ügy tűnt, őszintén meg van rökönyödve. – Hogy bírják ki egyetlen pillanatig is egymás nélkül, ha tényleg, tudod, olyan szerelmesek, mint mi?

Emma nagyot nyelt. Egyszeriben alig bírta megállni, hogy el ne sírja magát. Olyan szerelmesek, mint mi. Julián most először nevezte kettőjüket szerelmeseknek.

Szeretlek, Julián Blackthorn – gondolta, ahogy a fiút nézte, aki úgy állt ott előtte ebben a szobában, mint már milliószor, most mégis minden teljesen más volt. Hogy lehetett valami ennyire ismerős és megnyugtató, ugyanakkor végtelenül félelmetes és lehengerlő és új is egyszerre?

Látta a halvány jeleket az ajtófélfán, ahol annak idején évről évre megjelölték ceruzával egymás magasságát. Akkor hagyták abba, amikor Julián magasabb lett, mint Emma, és a fiú azóta jócskán túlnőtte a legmagasabban lévő jelet is.

– A parton találkozunk – suttogta a lány.

Julián egy pillanatig habozott, aztán bólintott, és kiment a szobából. Emmának furcsamód baljós érzése támadt, miközben figyelte, ahogy elmegy vajon mit szól majd Julián ahhoz, amit Malcolm mondott? Még akkor is, ha a fiú hazugságnak nevezi és elengedi a füle mellett a boszorkánymester intő szavait, mégis miként tervezgethetnék a rejtőzködést és hazudozást úgy, mintha ez lenne a boldog jövőjük? Emma eddig nem igazán értette, mi az eljegyzési partik és hasonló események értelme (bár örült Isabelle és Simon boldogságának), de most végre felfogta: ha az ember szerelmes, akkor mindenkinek el akar dicsekedni vele, és ők Juliannel most pont ezt nem tehették.

De legalább megnyugtathatta Juliánt, hogy tényleg szereti. Hogy örökké szeretni fogja. Hogy soha senki nem foglalhatja el a helyét a szívében.

Emma gondolatait hangos rezgés szakította félbe. A mobilja rezgett. Odalépett a komódhoz, és felkapta a készüléket, majd megnyitotta az SMS-t.

Az üzenet csupa nagybetűvel jelent meg:

 

VÉSZHELYZET

KÉRLEK GYERE MOST RÖGTÖN

KÉRLEK

KIT ROOK

 

– Cristina?

A lány lassan kinyújtózkodott. Sajgott a háta és a lába; a saját ágya melletti széken ülve aludt el. Igaz, hogy talán kényelmesebb lett volna leheverednie a padlóra, de akkor nem tarthatta volna ilyen könnyen szemmel Diegót.

A fiú vállán ejtett seb sokkal csúnyább volt, mint amilyennek Cristina elsőre hitte: a mély vágás körül égett és hólyagos volt a bőr a fekete mágiától, amivel szemben szinte semmit sem értek a gyógyító rúnák. A lány levágta Diegóról a véres szerelést meg az alatta lévő pólót, ami szintén vérben és verejtékben ázott.

Cristina törülközőket hozott, hogy felitassa a vért, és bevizezett néhányat, hogy megtisztogassa a fiú arcát és nyakát. A lány egyik fájdalomcsillapító és gyógyító rúnát rajzolta rá a másik után. Diego így is szinte egész éjjel lázasan hánykolódott, viharfekete haja kócosán hullott a párnára.

A lány minden eddiginél tisztábban és fájdalmasabban emlékezett vissza, hogy mit is jelentettek egymásnak, mielőtt ő elhagyta Mexikót. Hogy mennyire szerette Diegót. Ügy érezte, megszakad a szíve, amikor a fiú az öccse nevét kiáltotta, a segítségéért könyörgött. Jaime, Jaime, ayúdame. Segíts! Aztán Diego a lány nevét kiáltotta, és az még rosszabb volt. Cristina, no me dejes. Regresa.

Cristina, ne hagyj el! Gyere vissza!

Itt vagyok – mondta neki a lány. Estoy aquí. Ám a fiú nem tért magához, ujjai a takarót kaparták, míg végül el nem nyomta a nyugtalan álom.

Cristina nem emlékezett, hogy ő maga mikor szenderült el. Rémlett neki, hogy elalvás előtt hangokat hallott a földszintről, majd lábdobogást a folyosóról. Emma valamikor hajnalban bejött, megnézte, jól vannak-e, megölelte Cristinát, aztán visszament aludni, miután a barátnője megnyugtatta, hogy minden rendben.

De most már fény tűzött be az ablakon, és Diego éber szemmel nézett rá, tekintetén nem látszott se fájdalom, se láz.

– Estás bien? – suttogta kiszáradt torokkal Cristina.

Diego felült, és lehullott róla a takaró, azonnal emlékeztetve a lányt, hogy a fiún nincs póló. Cristina igyekezett arra koncentrálni, hogy a fiú mellkasán lila folt látszott ott, ahol eltalálta Malcolm varázslata. A szíve fölött virított, ahová a házassági rúna szokott kerülni, és sötét ibolyaszínével feltűnően elütött egy sima véraláfutástól. Majdnem olyan színű volt, mint Malcolm szeme.

– Igen, jól – felelte Diego kissé meglepetten. – Jól vagyok. Te tényleg... – Lenézett, és egy pillanatra teljesen olyan volt, mint ahogy Cristina kisfiúként emlékezett rá: örökké a rosszcsont Jaime nyomában járt, csendes nyugalommal viselte el a bajkeverő öccse által okozott bosszúságot és szidást. – Azt álmodtam, hogy végig itt voltál mellettem.

– Tényleg itt voltam. – A lány ellenállt a késztetésnek, hogy előrehajoljon, és kisimítsa Diego haját az arcából.

– És minden rendben van? – kérdezte a fiú. – Nem sok mindenre emlékszem azok után, hogy visszaértünk.

Cristina bólintott.

– Meglepő, hogy milyen szépen elsimultak a dolgok.

– Ez a te szobád? – kérdezte Diego, és körülnézett. Megpillantott valamit a lánytól balra, és elmosolyodott. – Erre emlékszem.

Cristina odafordult. Az ágya melletti polcon egy árbol de vida, azaz élet fája díszelgett: finoman kidolgozott kerámia, teleaggatva agyagból készült virágokkal, holdakkal, napocskákkal, oroszlánokkal, sellőkkel és nyilakkal. A fa tövében Gábriel angyal ült, hátát a törzsnek vetve, pallosát a térdére fektetve. Ez egyike volt annak a néhány dolognak, amit Cristina magával hozott Mexikóból, hogy az otthonára emlékeztesse.

– Tőled kaptam – mondta a lány. – Te készítetted. A tizenharmadik születésnapomra.

Diego előrehajolt, a térdére könyökölt.

– Nem hiányzik az otthonod, Cristina? – kérdezte. – Legalább egy kicsit?

– Hogyne hiányozna – felelte a lány. Diego kihúzta magát, nyílegyenes volt a háta. Cristina jól emlékezett rá, hogy annak idején a fiú lapockájába szokta vájni a körmét, miközben csókolóztak. – Hiányzik a családom. Még a mexikóvárosi forgalom is hiányzik... nem mintha itt sokkal jobb lenne a helyzet. Hiányzik az étel, el sem hinnéd, mit neveznek itt mexikói kajának. Hiányzik, hogy jicaletát egyek veled a parkban. – Eszébe jutott a kezére tapadt zöldcitrom– és csilipor, a kicsit fanyar és kicsit csípős íz keveréke.

– Hiányzol – mondta a fiú. – Mindennap hiányzol.

– Diego... – Cristina átült az ágy szélére, és megfogta a fiú jobb kezét. Széles volt és melegen simult a tenyerébe, s kettőjük családi gyűrűje összekoccant. Mindketten a Rosales család gyűrűjét viselték, de míg a lányét belül a Mendozák mintája díszítette, addig Diegóén a Rocióké futott körbe. – Megmentetted az életem – mondta Cristina. – Már bánom, hogy úgy megharagudtam rád. Tudhattam volna, hogy te nem tennél ilyet. Tudhattam volna, hogy te nem vagy ilyen.

– Cristina... – Diego szabad keze a lány hajára, arcára vándorolt. Ujjai gyengéden cirógatták a bőrét. Cristina felé hajolt, bőven hagyott időt a lánynak, hogy elhúzódjon. A lány nem mozdult. Amikor az ajkuk összeért, Cristina hátrahajtotta a fejét, átadta magát a csóknak, és szívét eltöltötte az a különös érzés, hogy egyszerre indult el a jövője és a múltja felé.

Valahol itt kell lennie– gondolta Mark. Valahol itt, a házban kellett lennie mindennek. Julián azt mondta, hogy mindent bedobozoltak a bátyjuk régi szobájában, és elpakolták a keleti raktárba. Mark úgy gondolta, legfőbb ideje, hogy visszavegye a régi személyes tárgyait, és elrendezze őket a szobájában, ne tűnjön úgy, mintha az még mindig lakatlan lenne.

Megkérdezte volna Juliánt, pontosan hova tették a holmijait, de sehol sem lelte az öccsét. Lehet, hogy elvonult valahova, ahol háborítatlanul dolgozhatott az intézetes papírmunkán. Mark borzasztó furcsának találta, hogy minden visszatér az eddigi kerékvágásba, azaz Arthur helyett továbbra is Julianre hárul az Intézet vezetése, a Klávé pedig mit sem tud erről.

Kellett, hogy legyen valami megoldás, amivel levehetnék a terhet az öccse válláról. Mark biztos volt benne, hogy mivel most már ő és Emma tudja az igazat, innentől kezdve Julesnak könnyebb dolga lesz. Valószínűleg eljött az ideje, hogy a kisebbeket is beavassák a titokba. Mark némán megfogadta, hogy mindenben Julián mellett fog állni. Köny-nyebb igazságban élni, mint hazugságban, legalábbis Kieran mindig így mondta.

Marknak elszorult a szíve, ahogy eszébe jutott Kieran, és gyorsan feltépte a következő ajtót. Egy zeneszobában találta magát. Láthatóan nem sokat használták: a zongorát belepte a por, a falon érintetlenül lógott néhány húros hangszer. Mark észrevett egy hegedűtokot is, az legalább tiszta volt. Ügy emlékezett, hogy Emma édesapja hegedült. A tündérek udvarainak zenészek iránti rögeszmés rajongása egy életre elvette Mark kedvét a melódiáktól.

– Mark?

A fiú összerezzent, és megfordult. Ty állt a küszöbön, mezítláb, sötét farmert és fekete pulóvert viselt. A sötét színektől még soványabbnak tűnt.

– Szervusz, Tiberius. – Marknak tetszett az öccse teljes neve. Illett hozzá, komoly jelleméhez. – Keresel valamit?

– Téged kerestelek-közölte Ty a maga egyenes módján. – Már korábban is akartam beszélni veled, de nem találtalak sehol, aztán elaludtam.

Odakint voltam, elbúcsúztam Kierantől – mondta Mark.

– Elbúcsúztál tőle? – Ty felvonta a szemöldökét. – Ez azt jelenti, hogy biztosan itt maradsz?

Mark nem bírta megállni mosolygás nélkül.

– Igen. Itt maradok.

Ty nagyot sóhajtott, félig megkönnyebbülten, félig aggodalmasan.

– Akkor jó – mondta. – Nagyon jó.

– Szerintem is.

– Az benne a legjobb – magyarázta Ty lassan, mintha Mark nem venné a lapot –, hogy így átveheted Julián szerepét.

– Átvehetem a szerepét? – bámult rá Mark értetlenül.

– Most már nem Julián a legidősebb köztünk, hanem te – mondta Ty. – És bár hivatalosan nem bíznák rád az Intézetet, mert félig tündér vagy, attól még te is megteheted, amit eddig Julián. Vigyázhatsz ránk, megmondhatod, mit csináljunk. Nem kell, hogy Julián gondoskodjon rólunk. Átvállalhatsz tőle mindent.

Mark az ajtófélfának támaszkodott. Ty teljesen nyílt arckifejezéssel nézett rá, halványszürke szemében remény ült, és Markot olyan erővel öntötte el a pánik, hogy majdnem rosszul lett tőle.

– Erről Juliannek is beszéltél már? – faggatta az öccsét. – Megmondtad neki, hogy ezt akarod kérdezni tőlem?

Ty nem érzékelte bátyja kissé dühös hangnemét, és vékony, sötét szemöldökét összevonva válaszolt:

– Azt hiszem, említettem neki.

– Ty!– fakadt ki Mark. – Nem szervezheted át csak így mások életét. Mégis miből gondoltad, hogy ez jó ötlet?

Ty körbejáratta a tekintetét a helyiségben, mindenhova nézett, csak Markra nem.

– Nem akartalak megharagítani. Azt hittem, jól érezted magad, amikor Julián rád bízott minket, és olyan murisán elvoltunk a konyhában...

– Jól éreztem magam. Mind jól éreztük magunkat. Ezenkívül felgyújtottam a tűzhelyet, és beborítottam cukorral a kisöcsénket. A dolgoknak nem így kéne menniük. Ez így nem... – Mark elhallgatott, és a falnak dőlt. Remegett. – Mégis miből gondoltad, hogy én alkalmas lennék Tavvy gyámjának? Vagy Drúénak? Te meg Livvy már idősebbek vagytok, de ez még nem jelenti azt, hogy nincs szükségetek egy szülőre. Julián a szülőtök.

– Julián a bátyám – válaszolta Ty feszülten. – Ahogy te is. Olyan vagy, mint én – tette hozzá. – Mi ketten egyformák vagyunk.

– Nem – vágta rá Mark élesen. – Nem vagyunk egyformák. Én kész katasztrófa vagyok, Ty. Alig bírok élni ebben a világban. Te képes vagy boldogulni. Én nem. Te egy teljes személyiség vagy: olyasvalaki nevelt fel, aki szeret téged, jobban szeret a saját életénél, és ezért nem tartozol hálával, ez a szülők dolga, de nekem ez éveken át nem adatott meg. Az Angyalra, még azt is alig tudom, hogyan gondoskodjak magamról. Arra biztosan képtelen lennék, hogy rólatok gondoskodjak.

Ty elsápadt. Hátralépett, aztán elrohant a folyosón.

Egek!– gondolta Mark. Ez katasztrófa. Kész katasztrófa. Máris pánikba esett. Mit is mondott Ty-nak pontosan? Csak nem azt éreztette vele, hogy terhet jelent mások számára? Csak nem tette ezzel tönkre a kapcsolatát az öccsével, csak nem okozott neki jóvátehetetlen kárt?

Rádöbbent, hogy milyen gyáva, hiszen ódzkodik a felelősségtől, amit Julián hosszú évek óta vállalt, teljesen bepánikolt a gondolattól, hogy mi történne a családjával az ő tapasztalatlan kezei közt.

Borzasztó nagy szüksége volt rá, hogy beszélhessen valakivel. Nem Juliannel, hiszen ezzel csak újabb terhet rakna a vállára. Emma pedig nem tudná eltitkolni a dolgot Julián elől. Livvy biztosan meggyilkolná, amint megtudná, hogy Mark felzaklatta Ty-t, a többiek pedig túl fiatalok voltak...

Cristina. Cristina mindig jó tanáccsal szolgált Marknak, Cristina édes mosolya mindig megnyugvást jelentett a szívének. A lány szobájához sietett.

Persze kopognia kellett volna. Az emberek kopogni szoktak. Mark azonban, aki hosszú-hosszú éveken át élt egy ajtók nélküli világban, egyszerűen lenyomta Cristina ajtajának kilincsét, és benyitott.

Az ablakon beáradt a napfény. A lány az ágyon ült, a párnáknak dőlt, Diego pedig előtte térdelt, és csókolóztak. A fiú úgy fogta Cristina fejét, mintha kincset tartana a kezében, és a lány fekete tincsei közé fúrta az ujjait.

Egyikük sem vette észre Markot, aki dermedten állt a küszöbön, majd kifordult a szobából, és amilyen halkan csak tudta, becsukta az ajtót. A folyosó falának dőlt, elöntötte a szégyen.

Mindent félreértettem – gondolta. Mindent tönkretettem. Cristina iránti érzelmei furcsák és bonyolultak voltak, de látni, ahogy a lány Diegó-val csókolózott, jobban fájt, mint hitte volna. A fájdalmat részben féltékenység okozta. Részben pedig a tudat, hogy miután ilyen sok időt töltött távol a halandó emberektől, már nem is érti őket. Talán sosem fogja.

A Vadűzéssel kellett volna maradnom. Mark lerogyott a padlóra, és a kezébe temette az arcát.

 

 

Rookék beszakadt padlójának maradványait por, fa és törmelék borította. Most épp vér spriccelt a romokra. Kit lehuppant a földre a karosszékről, amin eddig állt, és döbbenten bámult. Arcára fröcskölt a meleg vér, érezte az egész helyiséget belengő fémes szagot.

Apám vére.

A démonok körbeálltak valamit a padlón, tépték-szaggatták, ahol csak érték. Szétmarcangolták Kit apjának holttestét. A szakadó hús zaja visszhangzott a szobában. Kitnek felfordult a gyomra, majdnem elhányta magát... ám ekkor a démon, amelyik lezuhant a lépcsőn, visítva visszamászott a földszintre.

Tejfehér szeme kidülledt szivacsszerű fejéből, és Kitre szegeződött. Elindult a fiú felé, Kit pedig megragadta a mellette lévő karosszéket, és pajzsként tartotta maga elé. Valahol a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy egy átlagos tizenöt éves fiúnak elméletben nem kellene képesnek lennie úgy felkapni egy nehéz, tölgyfából készült bútordarabot, mintha az csupán játékszer volna.

Ám Kitet ez nem érdekelte; a pánik és rémület félig elvette az eszét. Ahogy a démon felágaskodott előtte, nekicsapta a széket, hátralökve a rémséget. A démon ismét támadott, feléje vetette magát. Kit kitért, ám ezúttal elérte egy borotvaéles fogóláb, és kettévágta a karosszéket. A démon eltátott szájjal ugrott neki, Kit pedig feltartotta a szék maradékát, ami széttört a kezében, ahogy a szörny beleütközött. A fiú hátrarepült, és nekicsapódott a falnak.

A feje nagyot csattant, és Kit szédelegni kezdett. Ködösen látta, hogy az óriási imádkozó sáska föléje hajol. Csak gyorsan legyen vége – gondolta a fiú. Az Isten szerelmére, hadd haljak meg gyorsan!

A démon harapásra készen hajolt feléje, Kit már nem is látott mást, csak a rengeteg fogat és a fekete szájat. Felemelte a kezét, hogy védje magát – a rém egyre közelebb volt, egyre közelebb –, aztán a démon egyszer csak mintha szétrepedt volna. A feje az egyik irányba gurult el, a teste a másikba. A fiúra zöldesfekete démonvér spriccelt.

Kit felbámult, és a szédelgés ködén át két embert pillantott meg. Az egyik a szőke árnyvadász lány volt az Intézetből, Emma Carstairs. Aranyszínű kardot tartott a kezében, a pengét ichor borította. Egy néhány évvel idősebb nő állt mellette. Magas és karcsú volt, barna haja hosszú, göndör fürtökben omlott a vállára. Kitnek halványan úgy rémlett, mintha látta volna már valahol... Talán az árnypiacon? Nem volt biztos benne.

– Te vigyázz Kitre! – mondta Emma a nőnek. – Én elintézem a mantidokat.

Azzal Emma eltűnt a fiú szűk látóteréből. Kit most már csak a nőt látta. Édes, kedves arca volt, és meglepő gyöngédséggel nézett a fiúra.

– Tessa Gray vagyok – szólt. – Kelj fel, Christopher!

Kit pislogott. Senki sem szokta Christophernek szólítani, kivéve az apját, de ő is csak akkor, ha mérges volt rá. Ahogy Johnnyra gondolt, elszorult a szíve, és az apja véres holttestére pillantott.

Legnagyobb meglepetésére két embert látott meg ott, ahol megölt apja a földre rogyott. Emma oldalán egy magas, sötét hajú férfi harcolt, a sétapálcája végéből kiálló pengét suhogtatta. Együttes erővel miszlik-be aprították a démonokat. A zöld ichor gejzírként lövellt a levegőbe.

– Az apám... – mondta Kit, majd megnyalta cserepes ajkát, és vér ízét érezte. – Az apámat...

– Most nem adhatod át magad a gyásznak. Még mindig nagy veszélyben vagy. Jöhetnek még ilyen rémségek, és náluk sokkal rosszabbak is.

Kit kábán nézett a nőre. Keserű ízt érzett.

– Te is árnyvadász vagy?

– Nem – felelte Tessa Gray meglepően határozottan. – Te viszont igen. – Feléje nyújtotta a kezét. – Gyere! – szólt. – Talpra, Christopher Herondale! Már nagyon régóta kerestünk téged.

 

 

– Mondj már valamit! – kérlelte a volánnál ülő Emma. – Könyörgök!

Ám az anyósülésen helyet foglaló fiú nem szólalt meg. Kinézett az ablakon, az óceánt bámulta: már a tengerparti gyorsforgalmin jártak, és Kit még mindig nem szólt egy szót sem.

– Semmi baj – mondta Tessa a hátsó ülésről. Szelíd volt a hangja, bár az is igaz, hogy ő mindig szelíden szólt. – Nem muszáj beszélned, ha nem akarsz, Christopher.

– Senki sem szokott így hívni – szólalt meg a fiú.

Emma összerezzent. Kit monoton hangon beszélt, még mindig az ablakon kibámulva. Emma tudta, hogy a fiú kicsit fiatalabb nála, bár ezt leginkább a viselkedése árulta el. Jó magas volt, és lenyűgözően szállt szembe a házban a mantid démonokkal.

Véres volt a farmere és a pólója is, ami eredetileg valószínűleg kék lehetett. Szőke tincseinek vége ragadt az ichortól és a vértől.

Emma abban a pillanatban tudta, hogy nagy a baj, amint megérkezett Rookék házához. Bár a ház ugyanúgy nézett ki, mint a múltkor, bezárt ajtóval-ablakokkal, a lány most nem érezte a mágia energiáját, ami a legutóbb még belengte az épületet. Ismét lepillantott az SMS-re, aztán kivonta Cortanát.

A házba lépve mintha bomba sújtotta övezetben találta volna magát. A mantidok nyilvánvalóan a ház alól törtek föl – a démonok gyakran ásták be magukat a föld alá, hogy elkerüljék a napfényt. A padlón át jutottak be: Emma akármerre nézett, mindenhol ichort, vért és fűrészport látott.

Na meg mantidokat. Johnny Rook nappalijában még annál is groteszkebbnek tűntek, mint a Santa Monica-i hegyek szirtjén. Még rovarszerűbbnek, még démonibbnak. Borotvaéles fogólábuk falakat vágott át, bútort és könyveket hasított szét.

Emma suhintott Cortanával. Szétvágott egy mantidot; az hörögve tűnt el előle, így végre belátta az egész helyiséget. Több mantidot is vörös foltok borítottak: emberi vér spriccelt rájuk. Körbeállták a véres maradványokat, amik egykor Johnny Rook testét alkották. A férfi holtan, darabokban hevert a földön.

Kit. Emma vadul körülnézett, és meglátta a fiút az alagsorba vezető lépcső közelében. Sértetlen volt. Emma elindult felé... és ebben a pillanatban Kit felkapott egy karosszéket, majd hozzácsapta az őt támadó mantid démonhoz.

A lány csak alapos kiképzésének köszönhetően nem torpant meg a döbbenettől. Egy hétköznapi gyerek nem csinálhatott ilyet. Nem tudhatta, hogyan küzdjön meg egy démonnal. Nem lehettek meg a kellő ösztönei...

Ekkor kitárult mögötte az ajtó, és ismét csak a kiképzése akadályozta meg abban, hogy földbe ne gyökerezzen a lába. Sikerült lefejeznie még egy mantidot, ichorral mocskolva be Cortana pengéjét, miközben Jem Carstairs rontott be a szobába, a nyomában Tessával.

Azonnal belevetették magukat a csatába, egy szót sem szólva se egymáshoz, se Emmához, de a lány harc közben Jemre pillantott, és látta rajta, nem lepi meg, hogy itt látja őt. Legutoljára Idrisben találkozott Jemmel, aki most nagyjából huszonhat évesnek tűnt: már inkább látszott férfinak, mint fiúnak. Tessa viszont semmit sem változott, mióta Emma utoljára látta.

Ugyanolyan édes volt az arca, ahogy Emma emlékezett rá, és ugyanolyan kedves hangon szólalt meg, amikor odalépett Kithez, hogy felsegítse. Szeretet és szomorúság sütött a szeméből, ahogy a fiúra nézett, és a kezét nyújtotta neki.

Christopher Herondale.

– De a Kit a Christopher becézése, nem? – kérdezte most Tessa, még mindig gyengéden. Kit nem válaszolt. – Az igazi neved Christopher Jonathan Herondale. És apád neve is Jonathan volt, ugye?

Johnny. Jonathan.

Ezernyi árnyvadászt hívtak Jonathannek. Jonathan Shadowhunter alapította meg a nephilimek népét. Jace-nek is ez volt a rendes neve.

Emma persze már a házban is hallotta, ahogy Tessa ezt mondja, de még mindig nem tudta elhinni. Nemcsak egy rejtőző árnyvadászt találtak, hanem egyenesen a Herondale család sarját. Tudta, hogy szólniuk kell Clarynek és Jace-nek, akik valószínűleg fejvesztve rohannak majd ide a hír hallatán.

– A fiú egy Herondale? Mint Jace?

– Jace Herondale – motyogta Kit. – Apám azt mondta, hogy ő az egyik legrosszabb.

– Az egyik legrosszabb micsoda? – kérdezte Jem.

– Árnyvadász – fröcsögte Kit, mintha szitokszó volna. – Amúgy meg én nem vagyok az. Tudnék róla, ha az lennék.

– Tudnád? – kérdezte Jem gyengéd hangon. – Honnan?

– Semmi közötök hozzá! – vágott vissza Kit. – Tudom, mit műveltek. Apám mondta, hogy elraboltok mindenkit, aki rendelkezik a Látással, és még nem töltötte be a tizenkilencet. Bárkit, akiből talán árnyvadászt tudtok csinálni. A sötét háború után már csak alig néhányan maradtatok.

Emma kinyitotta a száját, hogy felháborodottan tiltakozzon, de Tessa máris válaszolt Kitnek:

– Apád sok mindent mesélt neked, ami nem igaz – szólt. – Tudom, hogy halottakról vagy csak jót illik mondani, vagy semmit, de nem hinném, hogy én bármi olyasmit mondanék neked, Christopher, amit nem tudsz már magadtól is. És az egy dolog, ha valaki rendelkezik a Látás képességével. Az egészen más, ha kiképzés nélkül képes megvédeni magát egy mantid démonnal szemben.

– Azt mondtad, hogy régóta kerestétek – szólalt meg Emma, miközben elhaladtak egy lepukkant motel mellett, aminek piszkos ablakai barnának tűntek a napsütésben. – Miért?

– Azért, mert Herondale – felelte Jem. – És a Carstairsek a Herondale-ek adósai.

Emma kissé megborzongott. Az apja sokszor mondta el neki ugyanezt.

– Hosszú évekkel ezelőtt Tóbiás Herondale-t azzal vádolták, hogy cserben hagyta a bajtársait – mesélte Jem. – Halálra ítélték, de nem találtak rá, így a feleségén hajtották végre az ítéletet. Az asszony terhes volt. Egy boszorkánymester, Catarina Loss lopva kimentette a gyermeket, és magával vitte az Újvilágba.

– A fickó terhes feleségén hajtották végre a halálos ítéletet? – hüledezett Kit. – Ti tényleg nem vagytok normálisak!

– Ez iszonyú durva! – helyeselt Emma. Most az egyszer igazat adott a fiúnak. – Szóval Kit egyenesen Tóbiás Herondale leszármazottja?

Tessa bólintott.

– A Klávé tetteire nincs mentség. Mint tudod, Emma, én valaha Tessa Herondale voltam... Tudtam, mi történt Tobiasszal, a sorsa merő rémtörténet. Ám Catarina csupán néhány évvel ezelőtt árulta el nekem, hogy a gyermek megmenekült. Jem és én úgy döntöttünk, kiderítjük, mi lett a Herondale család ezen ágával. Sok-sok kutatás után jutottunk el apádhoz, Kit.

– Az apám vezetékneve Rook volt – motyogta a fiú.

– A családod többször is nevet változtatott – magyarázta Tessa. – Ezért is volt olyan nehéz rátok találnunk. Ha jól sejtem, apád tudott az árnyvadász származásáról, és rejtegetett téged előlünk. Meg kell hagyni, okos húzás volt Látással rendelkező mondénnak kiadnia magát. így kapcsolatokat építhetett ki, varázslatokkal óvhatta a házát, elleplezhette a származását. Eltitkolhatott téged.

Kit tompa hangon szólalt meg:

– Mindig azt mondta, hogy én vagyok a legnagyobb titka.

Emma ráfordult az Intézethez vezető útra.

– Christopher – mondta Tessa –, Jem és én nem vagyunk árnyvadászok. Mi nem a Klávé vagyunk, eszünk ágában sincs olyasmire kényszeríteni téged, amit nem akarsz megtenni. Ám az apádnak sok ellensége volt. Most, hogy halott, már nem tud megvédeni tőlük. Az Intézetben leszel a legnagyobb biztonságban.

Kit felmordult. Nem úgy tűnt, mintha lenyűgözték volna, vagy megbízna bennük.

Ahogy leparkoltak az Intézet előtt, Emma arra gondolt, milyen furcsa, hogy a fiú egyedül az alkatában hasonlít az apjára: ugyanolyan magas és sovány volt, mint Johnny. Ám ahogy Kit kiszállt az autóból, és görnyedten ácsorgott véres pólójában, a lánynak feltűnt élénkkék szeme és aranyszínű, hullámos haja – ezek hamisítatlan Herondale-jegyek. Az arcán is látszottak a finom csontok, a kecses vonások. Most olyan véres, sebes és elkeseredett volt, hogy alig látszott rajta, de Emma tudta: a srác egy nap szívdöglesztő lesz.

Kit az Intézetre nézett, és ahogy végigmérte a délutáni napsütésben csillogó, csupa üveg és fa épületet, iszonyat sütött a szeméből.

– Ezek az intézetek nem börtönök?

Emma felhorkant.

Az intézeteink nagy otthonok. Bárhonnan is jön egy árnyvadász, a világ minden táján otthonra talál egy intézetben. Milliónyi szoba van mindegyikben. Én is itt lakom.

– Tök mindegy – morgott Kit. – Akkor sem akarok bemenni.

– El is menekülhetsz – szólt Tessa, és Emma most először hallotta meg a szelíd hangjában rejtőző élt. Ez eszébe juttatta, hogy Tessa és Jace vérrokonok. – De igencsak valószínű, hogy amint lemegy a nap, felfal egy mantid démon.

– Nem vagyok árnyvadász – erősködött Kit. – Ne tegyetek úgy, mintha az lennék!

– Hát, ezt nagyon gyorsan kideríthetjük – mondta Jem. – Az Intézet ajtaját csak egy árnyvadász képes kinyitni.

– Az ajtót? – Kit a bejáratra meredt. Egyik karját a testéhez szorította. Emma gyanakodva meredt rá. Juliannel a parabataiaként megtanulta, hogyan viselkednek a fiúk, ha a sérülésüket próbálják leplezni. Lehet, hogy a vér egy része Kité volt.

– Kit... – kezdte Emma.

– Na, akkor ezt tisztázzuk! – szakította félbe a fiú. – Ha megpróbálom kinyitni azt az ajtót, és nem megy, akkor elengedtek?

Tessa bólintott. Mielőtt Emma egy szót is szólhatott volna, Kit felbicegett a lépcsőn. A lány utánaszaladt, Tessa és Jem követte. Kit az ajtóhoz nyomta a vállát, és tessék-lássék meglökte.

Az ajtó kitárult, és Kit beesett rajta, majdnem ellökte Tiberiust, aki épp áthaladt az előcsarnokon. Ty hátratántorodott, és a földre rogyott fiúra bámult.

Kit feltérdelt, bal karja láthatóan fájt, ahogy a jobbjával fogta. Zihálva nézett körül, szemügyre vette az előcsarnokot: a márványpadlót, a rávésett rúnákat. A falra akasztott kardokat. A freskókat az Angyalról és a végzet ereklyéiről.

– Ez lehetetlen – zihálta. – Nem lehetséges.

Ty arcáról elillant a döbbenet.

– Jól vagy?

– Te! – bámult fel rá Kit. – Te szegeztél nekem kést.

Ty láthatóan zavarba jött. Felemelte a kezét, és megrángatta egy sötét hajtincsét.

– Az csak munka volt. Nem személyes ügy.

Erre Kit elnevette magát. Nevetve rogyott vissza a padlóra. Tessa letérdelt mellé, és a vállára tette a kezét. Emma akaratlanul is saját magát látta a fiúban, ahogy összeomlott a sötét háború alatt, miután megtudta, hogy a szülei halottak.

Kit felnézett rá. Kába volt az arckifejezése. Olyan képet vágott, mint akinek az utolsó csepp akaraterejére is szüksége van, hogy el ne sírja magát.

– Milliónyi szoba – mondta.

– Mi? – értetlenkedett Emma.

– Azt mondtad, hogy milliónyi szoba van itt – felelte Kit, és talpra állt. – Megyek, keresek egy üres szobát. Aztán bezárkózom oda. És ha bárki megpróbálja rám törni az ajtót, akkor megölöm.

 

 

– Szerinted meg fog békélni? – kérdezte Emma. – Mármint Kit ezzel az egésszel?

Az épület előtti lépcsőn állt Jemmel, aki Churchöt dédelgette a karjában. A macska néhány pillanattal az után futott be – szó szerint –, hogy Jem megérkezett, és szinte rávetődött szőrös kis testével a gazdájára. Jem most szórakozottan simogatta, az állát és a füle tövét cirógatta. A macska elernyedt a kezében, úgy festett kinyúlva, akár egy mosogatórongy.

A hullámok a partot mosták a láthatáron. Tessa kicsit távolabb ment, hogy felhívjon valakit. Emma hallotta a hangját, de ilyen messziről nem tudta kivenni a szavait.

– Segíthetsz rajta – mondta Jem. – Te is elveszítetted a szüléidét. Tudod, milyen érzés ez.

– De nem hinném, hogy... – A lány megrémült. – Ha Kit itt marad, nem is tudom... – Julianre gondolt és Arthur bácsira, meg Dianára, akik mind-mind titkokat rejtegettek. – Te nem maradhatnál? – kérdezte, és meglepte, milyen vágyakozó a hangja.

Jem rámosolygott Church feje fölött. Emmának a mosolyáról eszébe jutott a legelső alkalom, amikor meglátta Jem arcát. Ez a mosoly valami megmagyarázhatatlan módon az édesapjára emlékeztette, a Carstairs-vérre, amin osztoztak.

– Szívesen maradnék – mondta Jem. – Mióta legutóbb találkoztunk Idrisben, nagyon hiányoztál nekem, gyakran gondoltam rád. Örömmel lennék a vendéged. Szívesen játszanék megint a régi hegedűmön. De Tessának és nekem most el kell mennünk. Meg kell keresnünk Malcolm holttestét és a Fekete Könyvet, mert egy ilyen kötet még az óceán mélyén is veszélyes lehet.

– Emlékszel, miről beszéltünk a parabataiceremóniám előtt? Azt mondtad, hogy szeretnél az életem része lenni, de előbb még Tessának és neked meg kell találnotok valamit. Akkor valójában Kitre gondoltál?

– Igen. – Jem letette Churchöt, a macska pedig dorombolva eloldalgott, hogy keressen magának egy árnyékos helyet. Jem így, hogy mosolygott, olyan fiatalnak tűnt, hogy Emma képtelen volt a felmenője-ként gondolni rá... vagy akár a nagybátyjaként. – Évek óta próbáltunk a nyomára bukkanni. Sikerült leszűkítenünk a keresést erre a környékre, és végül az árnypiacra. De Johnny Rook a bujkálás mestere volt. – Nagyot sóhajtott. – Bár ne lett volna! Ha megbízott volna bennünk, talán még most is élne. – Szórakozottan túrt bele sötét hajába. Egy tincse ezüstös volt, olyan színű, mint az alumínium. Tessára nézett, és Emma látta a tekintetéből sütő szerelmet. A szerelmet, ami egy évszázad alatt sem halványult el.

A szerelem az emberek gyengesége, az angyalok pedig megvetik őket miatta, így a Klávé is megveti a szerelmet, ezért bünteti. Tudod, mi történik azokkal a parabataiokkal, akik egymásba szeretnek? Tudod, miért tilos?

– Malcolm... – kezdte a lány.

Jem ismét feléje fordult, sötét szemében együttérzés csillant.

– Magnus mindent elmesélt nekünk. Tőle tudjuk, hogy te végeztél Malcolmmal – mondta. – Biztosan nagyon nehéz volt. Hiszen ismerted őt. Ez egyáltalán nem olyan, mint démonokat ölni.

– Igen, ismertem Malcolmot – felelte Emma. – Legalábbis azt hittem, hogy ismerem.

– Mi is ismertük. Tessának majd megszakadt a szíve, amikor meghallotta, hogy Malcolm azt hitte, mind hazudtunk neki. Hogy direkt eltitkoltuk előle a tényt, miszerint Annabel nem Vasnővérré vált, hanem meghalt, a saját családja ölte meg. Pedig mi is elhittük a hazugságot, de Malcolm úgy halt meg, hogy azt gondolta, mind tudtuk az igazai. Mennyire elárulva érezhette magát!

– Furcsa belegondolni, hogy a barátotok volt. Bár azt hiszem, nekünk is a barátunk volt.

– Az emberek bonyolultak. A boszorkánymesterek is. Biztos vagyok benne, hogy mielőtt gonosz dolgokat művelt, Malcolm egykor sok jót tett. Ez a felnőtté válás egyik nagy leckéje: megtanulni, hogy az emberek egyaránt képesek jóra és rosszra.

– Malcolm története... Annabel sorsáról... olyan borzasztó dolgok történtek mindkettőjükkel, csak azért, mert egymásba szerettek. Malcolm mondott nekem valamit... és én szeretném tudni, hogy igaz-e. Csak mert nagyon furcsának hangzott.

Jem értetlennek tűnt.

– Mi volt az?

– Azt mondta, hogy a Klávé gyűlöli a szerelmet, mert a szerelem olyasmi, amit a halandó emberek éreznek. És ezért hoztak ennyi törvényt a szerelemről, például hogy egy árnyvadásznak tilos beleszeretni egy alvilágiba vagy a parabataiába... Szóval, ezeknek a törvényeknek nincs is semmi értelme... – Emma figyelte Jemet a szeme sarkából. Remélte, hogy nem túl nyilvánvaló, miért kérdezi.

– A Klávé borzalmas tud lenni – válaszolta Jem. – Néha maradi és kegyetlen. Ám egyes szabályai a régmúltban gyökereznek. Ilyen például a parabataiokra vonatkozó törvény is.

Emmában meghűlt a vér.

– Ezt meg hogy érted?

– Nem tudom, hogy tényleg el kéne-e mondanom neked – habozott Jem, és az óceánra nézett. Olyan komor volt az arckifejezése, hogy Emma úgy érezte, jéggé dermed a szíve a rémülettől. – Ez súlyos titok... amit még maguk a parabataiok sem ismernek. Csupán néhányan tudják: a Néma Testvérek, a konzul... Fogadalmat tettem, hogy nem árulom el.

– De már nem vagy árnyvadász – érvelt Emma. – Már nem köt a fogadalom. – Miután Jem nem szólt semmit, tovább erősködött: – Tudod, tartozol nekem. Amiért nem voltál itt.

A férfi szája sarka mosolyra húzódott.

– Nehéz neked ellentmondani, Emma Carstairs. – Mély levegőt vett. A lány meghallotta Tessa hangját, halványan feléjük sodorta a szavait a szél. Épp Jace nevét mondta. – A parabatairituálé arra szolgál, hogy két árnyvadász erősebb lehessen együtt, mint külön-külön. Mindig is ez volt az egyik legerősebb fegyverünk. Nem mindenki talál magának ilyen társat, ám a parabataiok puszta létezése alapvetően meghatározza a nephilimeket. Nélkülük végzetesen legyengülnénk, de ennek okát még elmagyaráznom sem szabad neked. Ideális esetben a ceremónia mindkét parabatai erejét megnöveli... az egymástól kapott rúnáik hatásosabbak az átlagosnál... és minél szorosabb a két parabatai kapcsolata, annál nagyobb erőt adnak egymásnak.

Emma a gyógyító rúnákra gondolt, amiket Julianre rajzolt, miután eltalálta a mérgezett nyíl. Arra, ahogy a rúnák felragyogtak. Aztán a kitartás rúnájára, amit Julián rajzolt őrá. Ami olyan erőt adott neki, mint még soha, egyetlen rúna sem.

– Miután a parabatairituálé szokássá vált, az árnyvadászok már néhány generáció elteltével rájöttek – folytatta Jem, halkabbra fogva a hangját –, hogy ha a bajtársak közti kapocs túl szoros, ha szerelemmé válik... akkor átalakítja, megváltoztatja a szövetség okozta erőt. Ügy tűnik, semmi más érzelemnek nincs ilyen hatása, sem az egyoldalú sóvárgásnak, sem a viszonzatlan szerelemnek... ám az igazi, kölcsönös, mély szerelemért a parabataioknak szörnyű árat kellett fizetniük.

– Elvesztették az erejüket? – találgatott Emma. – Többé nem lehettek árnyvadászok?

– Megnőtt az erejük – helyesbített Jem. – Olyan rúnákat tudtak rajzolni, amelyekhez egyetlen más nephilimé sem volt fogható. Varázserőre tettek szert, akár egy boszorkánymester. Ám az árnyvadászokat nem varázslónak teremtették. Előbb-utóbb megőrjítette őket ez az erő, szörnyeteggé váltak. Elpusztították a családjukat, a szeretteiket. Halál övezte őket, míg végül ők maguk is meg nem haltak.

Emma úgy érezte, nem kap levegőt.

– Miért nem árulják ezt el nekünk? Miért nem figyelmeztetnek minden nephilimet, hogy tudjunk a veszélyről?

– Mert erőről van szó, Emma – magyarázta Jem. – Egyesek bölcsen elkerülnék, hogy ilyen szövetségre lépjenek, sokan mások viszont sietnének kihasználni alantas okokból. Az erő mindig vonzza azt, aki kapzsi és gyenge.

– Nekem nem kéne – mondta a lány halkan. – Én nem akarnék ilyen erőt.

– Az emberi természetet is figyelembe kell vennünk – mondta Jem, és Tessára mosolygott, aki mostanra eltette a telefonját, és feléjük tartott az ösvényen. – Ha megtiltják nekünk a szerelmet, az nem fojtja el az érzelmeinket. Csak megerősíti őket.

– Miről beszélgettek? – mosolygott fel rájuk Tessa a lépcső aljából.

– A szerelemről – felelte Jem. – Arról, hogy miként lehet véget vetni neki, azt hiszem.

– Ó, ha csak úgy puszta akarattal véget vethetnénk a szerelemnek, az élet nagyon más lenne! – kacagott Tessa. – Könnyebb megölni valaki más irántad érzett szerelmét, mint elfojtani a saját érzelmeidet őiránta. Meg kell győzni az illetőt, hogy nem szereted, vagy hogy olyasvalaki vagy, akit nem tisztelhet... bár a leghatásosabb a kettő együtt. – Szeme nagy volt, szürke és fiatalos; Emma még mindig nehezen hitte el, hogy idősebb tizenkilenc évesnél. – A saját szívünknek parancsolni szinte lehetetlen.

A levegő hirtelen vibrálni kezdett. Egyszer csak megjelent egy portál, úgy ragyogott a föld fölött, akár egy szellemajtó. Kinyílt, és Emma átlátott rajta, mintha kulcslyukon leselkedne: a portál túloldalán Magnus Bane állt, mellette pedig Alec Lightwood. A magas, sötét hajú árnyvadász egy kisfiút tartott a karjában, aki fehér pólót viselt, a bőre pedig tengerészkék volt. Alec ziláltnak, de boldognak tűnt, és ahogy Maxet fogta, Julianre emlékeztette Emmát, aki annak idején ugyanígy szorította magához Tavvyt.

Alec felemelte a kezét, hogy intsen a lánynak, ám a mozdulat közepén megdermedt, elfordította a fejét, és valami olyasmit mondott, hogy „Raphael”. Fura – gondolta Emma. Alec átadta Maxet Magnusnak, majd eltűnt a portál elől.

– Tessa Gray! – kiáltotta Magnus, és úgy hajolt ki a portálon, mintha egy erkélyről nézne le. Max gügyögött és integetett. – Jem Carstairs! Ideje menni!

Valaki közeledett a partra vezető úton.

Emma csak a sziluettjét látta. De tudta, hogy Julián az. Julián visszajött a tengerpartról, ahol mostanáig várt rá. Emma mindig megérezte Julián jelenlétét.

Jem egy réges-régi generáció udvariasságával hajolt meg a lány előtt, és finoman kezet csókolt neki.

– Ha szükséged van rám, csak szólj Churchnek! – mondta, miközben felegyenesedett. – Mint tapasztaltad, ő mindig megtalál. Gondoskodni fog róla, hogy eljöjjek hozzád.

Azzal megfordult, és elvonult a portál felé. Tessa megfogta a kezét, rá-mosolygott, és egy pillanattal később átléptek a ragyogó ajtón. A portál halovány aranyfénnyel megvillant, majd eltűnt. Emma pislogva nézett le a lépcső aljában álló Julianre, aki aggódva bámult fel rá.

– Emma? – Julián felrohant a lépcsőn, és feléje nyújtotta a kezét. – Emma, mi történt? A parton vártalak...

A lány elhúzódott tőle. Julián arcán megbántottság suhant át, aztán körülnézett, mint aki csak most döbben rá, hol vannak, és bólintott.

– Gyere velem! – mondta fojtott hangon.

Emma félig kábán követte. Megkerülték az Intézetet, és átvágtak a parkolón. Julián elvezette a kis kert szobrai mellett, be a magas cserjék és kaktuszok sorai mögé, így már biztosan nem láthatták őket az épületből.

A fiú megfordult, így szemtől szemben álltak. Emma látta a tekintetében a nyugtalanságot. Julián felemelte a kezét, és megsimogatta a lány arcát, Emma pedig úgy érezte, hogy hevesen zakatoló szíve menten kiszakad a helyéből.

– Most már elmondhatod – szólt a fiú. – Miért nem jöttél?

Emma komor hangon mesélt neki Kit rémült üzenetéről, amelyben segítséget kért, mire Emma azonnal kocsiba vágta magát. Hogy mindazok után, ami az előző nap történt mindannyiukkal, nem vitte rá a lélek, hogy bárki mást magával rángasson Rookékhoz. Hogy úgy érezte, Rook az ő felelőssége. Hogy megpróbálta felhívni Juliánt, és szólni neki, hova megy, ám a fiú nem vette föl a telefont. Beszámolt a mantidokról Rookék házában, Jem és Tessa felbukkanásáról, a Kitről kiderült igazságról. Mindent elmesélt neki, kivéve azt, amit Jem mondott a parabataiokról.

– Az a lényeg, hogy jól vagy – szólt Julián, miután a lány végzett a beszámolójával. Hüvelykujjával Emma arccsontját cirógatta. – Bár azt hiszem, ha bármi bajod esett volna... azt megéreztem volna.

A lány nem viszonozta az érintését. Mindkét kezét ökölbe szorította. Arra a sok-sok nehéz dologra gondolt, amit élete során tett. A hosszú évekig tartó tréningezésre. A szülei halálának túlélésére. Malcolm megölésére.

Ám ahogy Julianre nézett – látta nyílt és bizakodó arckifejezését –, tudta, hogy ennél nehezebb dolgot még soha nem kellett tennie.

Felemelte a kezét, és Julianére simította. A fiú ujjai közé fonta az ujjait, majd még lassabban elhúzta Julián kezét az arcától, és megpróbálta elnémítani magában a hangot, ami azt suttogta: Most utoljára ér így hozzád az életben, most legeslegutoljára.

Még mindig fogták egymás kezét, ám Emma ujjai dermedtek voltak Julián szorításában, mintha elszállt volna belőlük az élet. Julián értetlennek tűnt.

– Mi az, Emma?

– Nem tehetjük ezt – mondta a lány, színtelen és szenvtelen hangon. – Ezt akartam elmondani neked. Nem lehetünk együtt. így nem.

Julián elengedte a kezét.

– Nem értem. Miről beszélsz?

Arról beszélek, hogy már késő – mondta volna Emma szíve szerint. Arról beszélek, hogy a kitartás rúna, amit te rajzoltál rám, megmentette az életem, amikor Malcolm megtámadott. Es akármilyen hálás is vagyok, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Arról beszélek, hogy máris kezdünk azzá válni, amitől Jem óva intett. Arról beszélek, hogy nem egyszerűen meg kéne állítanunk az órát, hanem vissza kéne forgatnunk.

És mivel ez nem lehetséges, össze kell zúznunk az órát.

– Nincs smacizás, nincs tapizás, nincs randizás, nincs szerelmeskedés. Ez így már eléggé világos?

Julián nem úgy nézett ki, mintha a lány megütötte volna. Elvégre harcos volt: bármilyen ütést el tudott viselni, és készen állt kétszer akkora erővel visszaütni.

Ennél sokkal rosszabb volt a helyzet.

Emma borzasztóan szerette volna visszavonni az iménti szavait, és elárulni Juliannek az igazat, ám a fülébe csengett, amit Jem mondott neki.

Ha megtiltják nekünk a szerelmet, az nem fojtja el az érzelmeinket. Csak megerősíti őket.

– Nem akarok ilyen kapcsolatot – folytatta a lány. – Amiben állandóan bujkálnunk, hazudoznunk, titkolóznunk kellene. Hát nem érted? Ez tönkretenné az egész életünket. Megmérgezné mindazt, ami jó abban, hogy parabataiok vagyunk, és végül már barátok sem lennénk.

– Ennek nem feltétlenül kell így lennie. – Julián úgy festett, mint aki menten rosszul lesz, de elszánt volt. – Csak egy kis ideig kell titkolóznunk... csak amíg a gyerekek elég idősek nem lesznek ahhoz, hogy már ne legyen szükségük rám...

– Tavvynek még nyolc évig szüksége lesz rád – mondta Emma, amilyen ridegen csak tudta. – Olyan sokáig nem titkolózhatunk.

– Szüneteltethetnénk a dolgot... Kivárhatnánk, amíg...

– Én nem fogok várni. – Ahogy a fiú rábámult, Emma érezte fájdalmának terhét. Nem bánta. Megérdemelte, hogy átérezze Julián fájdalmát.

– Nem hiszek neked.

– Miért mondanám ezt, ha valójában nem így gondolnám? Ez a fel-tételezés nem vet rám valami jó fényt, Jules.

– Jules? – hördült fel a fiú. – Megint így szólítasz? Mint kiskorunkban? Már nem vagyunk gyerekek, Emma!

– Persze hogy nem – válaszolta a lány. – De még fiatalok vagyunk. Követünk el hibákat. Ez a dolog kettőnk között... ez is hiba volt. Túl nagy a kockázat. – Keserűnek érezte saját szavait. – A Törvény...

– Nincs fontosabb a szerelemnél – mondta Julián furcsa, tompa hangon, mintha visszaemlékezne valamire, amit hallott. – És nincs annál hatalmasabb törvény.

– Könnyű azt mondani – csóválta a fejét Emma. – De ha ilyen kockázatot vállal az ember egy kapcsolatért, akkor annak igaz, életre szóló szerelemnek kell lennie. És te fontos vagy nekem, Jules, nyilvánvaló, hogy nagyon fontos vagy nekem. Még szeretlek is. Világéletemben szerettelek. – Ez legalább színigaz volt. – De ehhez nem szeretlek eléggé. Ez nem elég.

Könnyebb megölni valaki más irántad érzett szerelmét, mint elfojtani a saját érzelmeidet őiránta. Meg kell győzni az illetőt, hogy nem szereted, vagy hogy olyasvalaki vagy, akit nem tisztelhet.

Julián zihálni kezdett. Ám a lányra szegezett tekintete határozott volt.

– Ismerlek – mondta. – Ismerlek téged, Emma, és tudom, hogy hazudsz. Próbálod azt tenni, amit helyesnek tartasz. El akarsz taszítani magadtól, hogy megvédj.

Ne!– gondolta a lány kétségbeesetten. Ne légy ilyen bizakodó, Julián! Ennek be kell válnia. Muszáj.

– Kérlek, ne tiltakozz! – könyörgött. – Igazad volt... Semmi értelme, hogy mi ketten... Annak sokkal több értelme volna, ha Mark meg én...

Julián erre olyan fájdalmas képet vágott, mintha a lány sebet ejtett volna rajta. Emma rádöbbent, hogy Mark neve hallatán reagált így. Mark neve úgy hatolt át Julián páncélján, akár a tündérek egyik megfékezhetetlen nyila, mint aminek hegye a bátyja nyakláncán lógott.

Majdnem – gondolta a lány. – Már majdnem sikerült. Már majdnem hisz nekem.

Julián azonban a hazudozás szakértője volt. És a hazudozás szakértői észreveszik, ha valaki hazudni próbál nekik.

– A gyerekeket is próbálod védeni – erősködött a fiú. – Azt hiszed, nem tudom, Emma? Pontosan tudom, mit csinálsz, és szeretlek, amiért így félted őket. Szeretlek.

– Jaj, Jules... – mondta Emma kétségbeesetten. – Hát nem érted? Arról beszélsz, hogy el kéne szöknünk, mert csak úgy lehetünk együtt, de én épp most jövök Rookéktól. Láttam Kitet, láttam, hogy mit jelent rejtőzködve élni, milyen árat kell fizetni érte. És nem csak nekünk kellene megfizetnünk az árat: mi lesz akkor, ha majd gyerekeink születnek? És fel kéne adnunk azt, akik vagyunk. Fel kéne adnom, hogy árnyvadász legyek. És én azt nem élném túl, Jules. Egyszerűen belehalnék.

– Akkor kitalálunk valami mást – mondta a fiú. Csikorgón a hangja, akár a dörzspapír. – Kitaláljuk, hogyan maradhatnánk árnyvadászok. Majd együtt kitaláljuk.

– Nem fogjuk – suttogta Emma. Ám a fiú szeme tágra nyílt, tekintete esdekelt neki, hogy gondolja meg magát, vonja vissza a szavait, toldozza össze, ami kezdett széttörni.

– Emma – szólt Julián, és a kezéért nyúlt. – Én soha, de soha nem fogok lemondani rólad.

A lány arra gondolt, milyen furcsa irónia ez, milyen borzalmas irónia, hogy éppen azért, mert ennyire szereti Juliánt, mert ilyen jól ismeri, pontosan tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy végleg leromboljon mindent, amit a fiú őiránta érez, méghozzá egyetlen csapással.

Elhúzódott Juliántól, és elindult vissza, a ház felé.

– De igen – felelte. – Le fogsz.

 

 

Emmának fogalma sem volt, milyen régóta üldögél már az ágyán. A házat betöltötték a zajok: amikor bejött a házba, hallotta, ahogy Arthur kiabál valamit, bár a férfi azóta elcsöndesedett. Kitet elszállásolták az egyik üresen álló szobában, ahogy kérte, Ty pedig a zárt ajtó előtt ült, és egy könyvet olvasott. Emma megkérdezte tőle, mit csinál – Kitet őrzi? Az Intézetet védi Kittől?–, ám a fiú csak vállat vont.

Livvy az edzőteremben volt Drúval. Emma hallotta tompa hangjukat a padlón át.

Cristinával akart lenni. O volt az egyetlen, aki tudta, mit érez Julián iránt. Ki akarta sírni magát Cristina karjában, azt akarta, hogy a barátnője megnyugtassa: helyesen cselekszik, és minden rendben lesz.

Bár hogy Cristina valóban úgy gondolná-e, tényleg helyes az, amit tesz, abban Emma nem volt biztos.

De a szíve mélyén tudta, hogy muszáj ezt tennie.

Hallotta, ahogy nyílik az ajtó, és lehunyta a szemét. De még így is látta maga előtt Julián arcát, ahogy elfordult a fiútól.

Jules – gondolta. Ha nem hinnél bennem ennyire, akkor nem lenne muszáj ezt tennem.

– Emma? – szólalt meg Mark hangja. A küszöbön állt, hosszú ujjú, fehér pólójában és nadrágjában teljesen emberinek tűnt. – Megkaptam az üzeneted. Beszélni akarsz velem?

Emma felállt, és lesimította a ruhát, amibe átöltözött. Csinos nyári ruha volt, barna alapon sárga virágokkal.

– Tenned kéne nekem egy szívességet.

A fiú felvonta fakó szemöldökét.

– A tündérek nagyon komolyan veszik a szívességeket.

– Ahogy az árnyvadászok is. – A lány kihúzta magát. – Azt mondtad, örökre az adósom vagy. Amiért megóvtam Juliánt. Amiért megmentettem az életét. Azt mondtad, megtennél bármit, amit akarok.

Mark karba tette a kezét. Emma látta, hogy újra vannak fekete rúnák a bőrén: friss jelek kandikáltak ki a felsője alól a csuklójánál, a nyakánál. Máris szépen lebarnult, és izmosabb is lett, most, hogy rendesen evett. Az árnyvadászok gyorsan izmosodtak.

– Kérlek, folytasd! – mondta a fiú. – És ha módomban áll teljesíteni a kívánságodat, megteszem.

– Ha Julián megkérdezi... – Emma határozottabb hangot ütött meg. – Nem. Akár kérdezi, akár nem, úgy kell tennünk, mintha együtt járnánk. Mintha kezdenénk egymásba szeretni.

Mark csüggedten eresztette le mindkét karját.

– Micsoda?

– Jól hallottad – mondta a lány. Azt kívánta, bár meg tudná fejteni Mark arckifejezését. Tudta, hogy ha a fiú tiltakozik, nincs mivel rákényszerítenie a dologra. Tudta, hogy soha nem lenne képes erőltetni a dolgot, vagy megzsarolni őt. Ironikus módon hiányzott belőle Julián könyörtelensége. – Tudom, hogy furcsának tűnik... – kezdett magyarázkodni.

– Nagyon furcsának tűnik – felelte Mark. – Ha szeretnéd, hogy Julián azt gondolja, jársz valakivel, miért nem Cameron Ashdownt kéred meg?

Ha te és Mark valaha is... Nem hinném, hogy azon túl tudnék lépni.

– Muszáj, hogy te segíts – mondta Emma.

– Könnyen keríthetnél magadnak egy másik pasast. Gyönyörű lány _vagy. Igazán nem vagy rászorulva, hogy valaki a pasidnak hazudja magát.

– Ez nem az önérzetemről szól – csattant fel Emma. – És nem akarok igazi pasit. A hazugságot akarom, veled.

– Azt akarod, hogy csak Juliannek hazudjak, vagy azt, hogy mindenkinek? – kérdezte Mark. A nyakához emelte a kezét, ujjai a bőrén táncoltak. Talán megszokásból akart a tündérnyilas láncához nyúlni, és Emma csak most döbbent rá, hogy a nyílhegy már nem lóg ott a nyakában.

– Azt hiszem, mindenkivel el kell hitetnünk – mondta a lány vonakodva. – Nem kérhetünk meg mindenkit, hogy hazudjon Juliannek.

– Nem – felelte Mark, és a szája féloldalas mosolyra húzódott. – Az nem lenne célszerű.

– Ha semmiképpen sem akarod megtenni, akkor mondd azt! – kérte Emma. – Vagy áruld el, mivel győzhetnélek meg! Ez nem rólam szól, Mark, hanem Juliánról. Lehetséges, hogy ezzel az életét mentenénk meg. Ennél többet nem árulhatok el. Azt kell kérnem tőled, hogy bízz bennem. Hosszú évek óta óvom Juliánt. Ez... ez is ennek a része.

Lemenőben volt a nap. A helyiséget vöröses fény töltötte be. Tündöklő pírral vonta be Mark haját és bőrét. Emmának eszébe jutott, hogy tizenkét évesen milyen jóképűnek találta Markot. Nem zúgott bele, de könnyen el tudott képzelni egy másik életet, egy olyat, amiben nem ragadták el tőlük Markot. Amiben Mark végig itt volt, úgyhogy ő szépen beleszeretett, az öccsével csupán legjobb barátok maradtak. Amiben hozzáment Markhoz, Juliannel pedig parabataiok voltak, így örökre egymás életének részévé váltak, a lehető legszorosabb kapocs fűzte össze mindannyiukat, és ennél többet nem is kívánhattak volna.

– Azt akarod, hogy tegyek úgy Julián és mindenki más előtt, mintha kezdenénk egymásba szeretni? – kérdezte Mark. – Nem pedig úgy, mintha máris szerelmesek volnánk?

Emma elpirult.

– Hihetőnek kell lennie.

– Sok mindent nem árulsz el nekem. – Mark tekintete csillogott. Emma úgy gondolta, most megint inkább tűnik tündérnek, mint embernek: felmérte a helyzetet, gondosan lépkedett a csalárdság táncában. – Ha jól sejtem, azt akarod, hogy mindenki úgy tudja, megcsókoltuk egymást. Vagy talán még annál is messzebbre mentünk.

A lány bólintott. Határozottan érezte, hogy vérvörös az arca.

– Esküszöm, hogy megmagyarázom, amennyire csak tudom – ígérte –, de csak ha beleegyezel. És esküszöm neked, hogy ez megmentheti Julián életét. Nagyon nem szívesen kérlek arra, hogy hazudj, de...

– De a szeretteid kedvéért bármire képes volnál – szólt Mark, és Emma erre nem tudott mit felelni. A fiú most már egyértelműen mosolygott, derűsen nézett a lányra. Emma nem igazán tudta megállapítani, hogy emberi derűről van-e szó, vagy a tündérek derűjéről, amit a káosz éltet. – Megértem, miért engem választottál. Itt vagyok, a lehető legközelebb, és könnyedén kialakulhatott volna köztünk romantikus kapcsolat. Egyikünknek sincs párja. És mint mondtam, te gyönyörű lány vagy, s remélhetőleg nem találsz engem visszataszítónak.

– Nem – ismerte el Emma. Elöntötte a megkönnyebbülés, és még ezernyi más érzés. – Egyáltalán nem.

– Akkor, azt hiszem, már csak egy kérdésem van – mondta Mark. – De előbb... – Megfordult, és nagyon határozott mozdulattal becsukta az ajtót.

Amikor ismét Emmára nézett, minden eddiginél inkább úgy festett, mint egy tündér. Zabolátlan derű sütött a szeméből, egy olyan világ gondtalansága, amiben nincsenek emberi törvények. A lánynak olyan érzése támadt, mintha Mark magával hozta volna a szobába Tündérfölde vadságát: a hideg, édes mágiát, aminek gyökere nagyon is keserű.

A vihar téged is ugyanúgy szólít, mint engem, nem igazi

Mark feléje nyújtotta a kezét, félig hívogatóan, félig ajánlkozva.

– Miért kéne, hogy hazugság legyen? – kérdezte.