21
Jött egy csúnya szél

 

 

AZ ÉG SZÍNE NAGYON KÉSŐ ÉJJELI VAGY NAGYON kora hajnali árnyalatot öltött, csak nézőpont kérdése volt, ki minek nevezte. Juliannek mindig kék celofán vagy vízfesték jutott eszébe arról, ahogy az este mélykékjét áttetszővé varázsolta a felkelni készülő nap.

Az Intézet lakói – Arthurt kivéve, aki mélyen aludt a padláson – mind a számítógépes szobába gyűltek. Szorgosan tanulmányozták a papírokat és könyveket, amiket Ty hozott a könyvtárból. Tavvy összegömbölyödve aludt a sarokban. Az asztalon halomban álltak az üres Nightshade pizzásdobozok. Emma nem is tudta megmondani, mikor szállították ki a pizzát, de a nagyja már elfogyott. Mark szúrós tekintettel bámulta Cristinát és Diegót, bár a mexikói srác ezt mintha észre sem vette volna. És mintha azt sem vette volna észre, hogy Drusilla tágra nyílt szemmel meredt rá. Julián rosszmájúan arra gondolt, hogy Diego nem sok mindent vesz észre. Talán röhejesen jóképűnek lenni sokkal megterhelőbb volt, mint amilyennek tűnt.

Emma épp befejezte a beszámolóját arról, hogyan találták meg Sterlinget, és miket mondott a férfi útközben. Ty ceruzával jegyzetelt, a füle mögé egy másik ceruzát dugott. Fekete haja felborzolódott, akár egy macska szőre. Juliannek eszébe jutott, hogy amikor Ty még nagyon kicsi volt, egyszerűen megcirógathatta a fejét, lesimítva a haját, ha ilyen borzas lett. Megsajdult a szíve az emléktől.

– Szóval... – szólalt meg Ty, és Diegóhoz meg a mellette ülő Cristinához fordult. A lány mezítláb volt. Nadrágjának egyik szára fel volt hajtva, a lábszárát kötés borította. Időnként Diegóra pillantott a szeme sarkából, tekintete egyszerre volt gyanakvó és megkönnyebbült... talán amiért a fiú segített neki? Vagy amiért itt volt? Julián nem tudta megállapítani. – Te centurió vagy?

– A Solomancián tanultam – felelte Diego. – Nálam fiatalabb növendékből nem lett még centurió.

Markot kivéve mindenki lenyűgözöttnek tűnt. Még Ty is.

– Ez olyan, mintha detektív lennél, nem? – kérdezte a fiú. – Ti a Klávénak nyomoztok?

– Az is a feladataink közé tartozik – válaszolta Diego. – Ránk nem vonatkozik a törvény, ami megtiltja az árnyvadászoknak, hogy tündéreket érintő ügyekkel foglalkozzanak.

– De sürgős ügyekben a Klávé bármelyik árnyvadásznak megadhatja erre az engedélyt – szólt Julián. – Miért mondták azt Dianának, hogy mi nem nyomozhatunk? Miért téged küldtek?

– Úgy ítélték meg, hogy mivel a tündérnépnek köze van a családotokhoz, nem tudnátok objektíven nyomozni olyan gyilkosságok ügyében, ahol az áldozatok között tündérek is akadtak.

– Ez teljesen alaptalan feltételezés – jelentette ki Mark, és megvillant a szeme.

– Tényleg? – nézett körül Diego. – Abból, amit láttam-hallottam itt, úgy veszem ki, hogy titokban mégis nyomoztatok ebben az ügyben, és semmit sem árultatok el a Klávénak. Bizonyítékokat gyűjtöttetek, amiket nem osztottatok meg senkivel. Felfedeztetek egy titkos, gyilkos szektát...

– Szándékosan rossznak állítasz be minket – tiltakozott Emma. – Te bezzeg eddig semmi mást nem csináltál, csak felbukkantál itt, és meglőttél egy másik árnyvadászt.

Diego Julianre pillantott.

– Nagyjából helyrejöttem – mondta Julián. – Nagyjából.

– Lefogadom, hogy ezt nem jelentetted a Solomanciának – morgott Emma. – Ugye, Tökély Diego?

– Semmit sem jelentettem a Solomanciának – közölte Diego. – Azóta nem, hogy megtudtam, Cristina is belekeveredett ebbe az egészbe. Soha nem ártanék neki.

Cristina céklavörös lett.

– De hát centurió vagy – értetlenkedett Ty. – Parancsot kaptál...

– A barátság és a szeretet parancsa sokkal fontosabb – felelte Diego.

Drusilla rajongó tekintettel nézett rá.

– Ezt gyönyörűen mondtad!

Mark a szemét forgatta. O láthatóan nem volt tagja a Tökély Diego Fanclubnak.

– Ez irtó megható – szólt Emma. – De most már halljuk, mit tudsz!

Julián a lányra pillantott. A megszokott Emmának tűnt, ugyanolyan okosnak és bátorítónak, keménynek és normálisnak, mint mindig. Még egy röpke mosolyt is villantott Julianre, mielőtt ismét Diegóra összpontosított volna. Julián is hallgatta a srácot, ám csak agya egyik felével koncentrált a beszámolójára. A másik felében teljes volt a zűrzavar.

Az elmúlt öt évben Julián kötéltáncot járt az óceán felett, egyetlen rossz mozdulat, és az örvénylő habokba zuhant volna. Csakis úgy őrizte meg az egyensúlyát, hogy megőrizte a titkait.

Mark megbocsátott neki. De nem csupán a bátyjának hazudott. Hanem a parabataiának is... A Törvény nem tiltotta ezt, ám a legtöbb parabatai mégsem szokott hazudni egymásnak. Nem akartak eltitkolni semmit a másik elől, soha nem érezték szükségét. Emmát nyilván megdöbbentette, hogy a fiú ennyi mindent elrejtett előle. Julián titokban a lány arcát leste, sokk vagy harag jelét kereste rajta. De semmit sem bírt leolvasni róla; Emma arckifejezése őrjítően megfejthetetlen volt, miközben Diego beszámolóját hallgatta.

Miután Diego elmesélte, hogy Los Angelesbe érkezve felkereste az Intézetet, de Arthur bácsi elküldte, mivel nem akarta, hogy kívülállók avatkozzanak a Blackthornok ügyeibe, Livvy kérdőn felemelte a kezét.

– Mégis miért tenne ilyet Arthur bácsi? – értetlenkedett. – Igaz, hogy nem kedveli az idegeneket, de nem szokott hazudni.

Emma nem nézett a lányra. Juliannek görcsbe rándult a gyomra. Még mindig terhelték a titkai.

– Az idősebb generációkból sok árnyvadász nem bízik a centuriókban – magyarázta. – A Solomanciát 1872-ben zárták be, és azóta nem képeztek centuriókat. Tudjátok, hogy állnak a felnőttek azokhoz a dolgokhoz, amiket nem ismernek már gyerekkoruk óta.

Livvy vállat vont, láthatóan nem győzte meg teljesen a magyarázat. Ty a jegyzetfüzetébe körmök.

– Azután hova mentél, Diego?

– Az árnypiacra, ahol beszélt Johnny Rookkal – válaszolt helyette Cristina. – És Rook szólt neki a Sír bárról, ahogy Emmának is.

– Azonnal a bárhoz mentem – vette át a szót Diego. – Napokon át várakoztam a mögötte lévő sikátorban. – Tekintete Cristinára vándorolt. Julián kissé cinikusan arra gondolt, vajon a többieknek is ugyanolyan nyilvánvaló-e, mint neki, hogy minden, amit Diego tett, csakis Cristina miatt volt: hogy ha a fiú nem aggódott volna annyira a szerelme testi épsége miatt, akkor valószínűleg nem rohant volna a Sír bárhoz, és nem figyelte volna napokon át a helyet, hátha történik ott valami. – Azután egy este meghallottam, ahogy egy lány sikolt.

Emma felkapta a fejét.

– Mi nem hallottunk sikoltozást.

– Azt hiszem, ez még azelőtt lehetett, hogy ti odaértetek – magyarázta Diego. – Elindultam a hang irányába, és megláttam egy csapat Követőt, köztük Belindát... bár akkor még nem tudtam, hogy kik ők. Egy lányra támadtak, ütlegelték, leköpték. A földre védőgyűrűket rajzoltak krétával. Észrevettem egy szimbólumot, amit már az árnypiacon is láttam: víz hullámvonalai a tűz jele alatt. Ez a feltámadás egyik réges-ré-gi szimbóluma.

– Feltámadás – ismételte Ty. – Mármint úgy, mint halott– idézés?

Diego bólintott.

– Elkergettem a Követőket, de a lány a kocsijához rohant és elhajtott.

– Az Ava volt? – tippelt Emma.

– Igen. Meglátott, és elmenekült. Követtem a házához, és sikerült meggyőznöm, hogy áruljon el nekem mindent, amit a Midnight moziról, a Követőkről meg a sorsolásról tud. Nem mondott sokat, de annyit azért megtudtam tőle, hogy a sorsoláson őt választották. Ava ölte meg Stanley Wellst, mert tudta, hogy különben őt magát kínoznák és gyilkolnák meg.

– Mindent elárult neked? – ámult el Livvy. – De hát a Követők titoktartást fogadtak!

Diego megvonta a vállát.

– Nem tudom, miért avatott a bizalmába Ava...

– Ne már, haver! Ez most komoly? – vonta kérdőre Emma. – Te még soha nem néztél tükörbe?

– Emma! – sziszegett Cristina.

– Ava néhány nappal azelőtt végzett Wellsszel. De máris felemésztette a bűntudat. Azért jött el a sikátorba, mert látni akarta a holttestet. Mondott valami furcsát a krétakörökről: azt állította, hogy haszontalanok, csak figyelemelterelésnek szánják őket. Nem sok értelme volt mindannak, amit beszélt. – Diego a homlokát ráncolta. – Megígértem neki, hogy megvédem. Aznap éjjel a tornácán aludtam. Másnap reggel azt követelte, hogy menjek el. Közölte, hogy az Őrzővel és a többi Követővel akar lenni. Hogy köztük van a helye. Ragaszkodott hozzá, hogy hagyjam békén, ezért hát eljöttem. Visszatértem az árnypiacra, és fegyvereket vásároltam Johnny Rooktól. Mire aznap este visszamentem Ava házához, a nő már halott volt. Megfojtották, és a medencébe dobták, az egyik kezét pedig levágták.

– Nem értem, mi ez az egész a levágott kezekkel – bosszankodott Emma. – Avának levágták a fél kezét, és megölték; Belindának hiányzik a fél keze, de őt életben hagyták; és miután Sterling meghalt, Belinda levágta mindkét kezét.

– Talán bizonyítéknak kell, hogy az Őrző meggyőződhessen róla, tényleg meghalt valaki – találgatott Livvy. – Mint a vadász, akinek ki kellett volna vágnia Hófehérke szívét.

– Vagy talán az igézethez kell – mondta Diego homlokráncolva. – Avának és Belindának is a domináns kezét vágták le... Talán Belinda nem tudta, hogy Sterling jobb– vagy balkezes, ezért vágta le mindkettőt.

– A gyilkosból is kell egy darab a rituális áldozathoz? – tűnődött fennhangon Julián. – Ezek szerint alaposan el kell mélyednünk a könyvtár halottidézős szekciójában.

– Így van – bólintott Diego. – Miután holtan találtam Ava Leigh-t, azt kívántam, bár hozzáférhetnék az itteni könyvtárhoz. Kudarcot vallottam, nem védtem meg egy mondént, akinek szüksége volt a segítségemre. Megesküdtem, hogy kiderítem, ki ölte meg. A tetőn vártam, és...

– Ja, tudjuk, hogy annak mi lett a vége – szólt közbe Julián. – Mindig eszembe fog jutni, valahányszor sajog az oldalam, ha hidegre fordul az idő.

Diego lehajtotta a fejét.

– Borzasztóan sajnálom, amit tettem.

– Tudni akarom, mi történt azután – mondta Ty, aki még mindig lázasan körmök a maga elegáns, megfejthetetlen kézírásával. Juliánt az írása egy macska lábnyomaira emlékeztette. A fiú hosszú, vékony ujjait máris összemaszatolta a grafit. – Megtudtad, hogy Sterling lett az újabb kiválasztott, és követted őt?

– Igen – bólintott Diego. – És láttam, ahogy próbáljátok megvédeni a pasast. Nem értettem, miért. Sajnálom, de azok után, amit Arthur mondott nekem, arra gyanakodtam, hogy mind benne vagytok. Tudtam, hogy fel kéne jelentenem titeket a Klávénál, de nem bírtam megtenni. – Cristinára nézett, aztán elfordította a fejét. – Azért álltam lesben ma este a kocsmánál, mert meg akartam állítani Sterlinget, de bevallom, hogy azt is meg akartam tudni, miért véditek. Most már tudom. Örülök, hogy tévedtem, és mégsem a rossz oldalon álltok.

– Még szép – motyogta Mark.

Diego hátradőlt.

– Szóval, most talán rajtatok a sor, hogy elmondjátok mindazt, amit tudtok. Úgy lenne tisztességes.

Julián megkönnyebbült, amikor Mark magára vállalta az eddigiek összefoglalását. A bátyja nem fukarkodott a részletekkel, még a tündérekkel kötött egyezségről is precízen beszámolt, ami meghatározta a sorsát, és elmondta, mi minden történt, mióta visszatért az Intézetbe.

– Blackthorn-vér... – mondta Diego elgondolkodva, miután végighallgatta Markot. – Ez érdekes. Azt hittem, hogy Carstairséknek több közük van ezekhez az igézetekhez, mint a Blackthornoknak, tekintettel az öt évvel ezelőtti halálesetekre.

– Mármint Emma szüleire – szólt közbe Julián. Jól emlékezett a házaspárra, vidám tekintetükre és Emma iránti szeretetükre. Sosem bírt volna egyszerűen „halálesetek”– ként gondolni rájuk.

A szeme sarkából látta, hogy Tavvy fölkel a fotelből, amin eddig összegömbölyödve aludt.

A kisfiú egy szó nélkül az ajtóhoz ment, és kisurrant a helyiségből. Nyilván ki volt merülve, és valószínűleg mostanáig arra várt, hogy Julián lefektesse. Julián szíve sajgott a kisöccséért, amiért ilyen gyakran ragadt egy szobában idősebbekkel, akik csak vérről meg halálról beszéltek.

– Igen – felelte Diego. – Az egyik dolog, amit nem értek, pontosan az, hogy őket öt évvel ezelőtt ölték meg, és azóta nem történt több hasonló gyilkosság, egészen tavalyig. Vajon miért maradt ki ennyi idő?

– Mi arra gondoltunk, hogy talán ezt is az igézet követelte meg – mondta Livvy, és ásított. Kimerültnek tűnt, karikás volt a szeme. Ez mindegyikükre igaz volt.

– És van még valami: Sterling azt mondta a kocsiban, hogy nem számít, milyen áldozatot választanak, embert vagy tündért... vagy akár árnyvadászt, ha Carstairsék meggyilkolását is beleszámítjuk.

– Azt is mondta – tette hozzá Cristina –, hogy vérfarkasokat és boszorkánymestereket nem ölhetnek...

– Ha jól sejtem, távol akarják tartani magukat azoktól az alvilágiaktól, akiket véd a Szövetség – mondta Julián. – Nehogy felhívják magukra a figyelmet. A mi figyelmünket.

– Úgy van – bólintott Diego. – De amúgy miért nem számít, milyen áldozatot választanak? Embert vagy tündért, férfit vagy nőt, öreget vagy fiatalt? A rituális gyilkosságot követelő mágiához általában az szükséges, hogy az áldozatokban legyen valami közös: a Látás képessége, a szüzesség vagy egy bizonyos vércsoport. Itt mintha véletlenszerűen választottak volna áldozatokat.

Ty nyílt csodálattal nézett Diegóra.

– A Solomancia tényleg király hely – ámuldozott. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindent lehet ott tanulni igézetekről meg varázslatról.

Diego elmosolyodott.

Drusilla úgy festett, mint aki menten elalél. Livvy úgy nézett ki mint aki szintén le lenne nyűgözve, ha nem volna ilyen fáradt. Mark pedig egyre bosszúsabbnak tűnt.

– Láthatnám a konvergenciánál készült fotókat? – kérdezte Diego. – Nagyon fontos helynek tűnik. Elképesztő, hogy megtaláltátok.

– Mantid démonok őrizték a barlangot, amikor odamentünk, úgyhogy csak odabent készítettünk képeket, kívülről nem – mondta Mark, miközben Ty előkereste a fotókat. – Ami meg a démonokat illeti, Emmával elláttuk a bajukat.

Emmára kacsintott. A lány elmosolyodott, Julianbe pedig egy pillanatra pengeként hasított a féltékenység. Mindig ilyen érzése támadt, ha a bátyja Emmával flörtölt. Pedig tudta, hogy nem kell komolyan venni. Mark a tündérek módján flörtölt, humoros bókokkal, amiknek nem tulajdonított nagy jelentőséget.

De Mark akár komolyan is flörtölhetett volna Emmával, ha akar. Őt nem kötötték szabályok, ráadásul a tündérek hírhedten csapodárok voltak... és ha Markot tényleg érdekelte Emma, akkor Juliannek igazán nem volt se joga, se oka kettőjük közé állni. Támogatnia kellett volna a bátyját: elvégre nem szerencsésnek kéne mondania magát, ha a testvére és a parabataia egymásba szeretnének? Nem az a vágya minden embernek, hogy a szerettei szeressék egymást?

Diego felvont szemöldökkel nézett Markra, de egy szót sem szólt, miközben Tiberius kirakosgatta a fotókat a dohányzóasztalra.

– Energiavarázslat – mondta Ty. – Ennyit már tudunk.

– Igen – helyeselt Diego. – Az energiát el lehet raktározni, főleg a halálkor felszabaduló energiát, és később fel lehet használni halottidézéshez. De fogalmam sincs, mire kellhet valakinek ilyen sok energia.

– Megidéző igézethez – felelte Livvy, és ismét ásított. – Legalábbis Malcolm ezt mondta.

Diego összevonta a szemöldökét.

– Nem hinném, hogy megidéző varázslatról lenne szó – ellenkezett. -A halálenergia arra kell, hogy halálmágiát tegyen lehetővé. Ez a varázsló megpróbál feltámasztani valakit.

– De kit? – kérdezte Ty rövid hallgatás után. – Valakit, akinek nagyon nagy a hatalma?

– Nem – szólalt meg Drusilla. – A szerelmét próbálja feltámasztani. Annabel Lee-t. Az ő Lee Annácskáját.

Mindenki meglepettnek tűnt, amikor Dru megszólalt – annyira meglepettnek, hogy a lány láthatóan elbizonytalanodott egy kicsit. Diego viszont bátorítóan mosolygott rá.

– A... a vers, amit a konvergencia barlangjában írtak a falra, az a „Lee Annácska”, igaz? – folytatta Dru, és idegesen nézett körül. – És mindenki azt próbálta kitalálni, hogy titkosírás-e vagy igézet, de mi van, ha csak egy emlékeztető? Lehet, hogy ez a varázsló... a halottidéző... elveszítette a szerelmét, és megpróbálja feltámasztani.

– Valaki annyira őrülten vissza akarja szerezni az elveszített szerelmét, hogy szektát alapított, megölt több mint egy tucat embert, létrehozta azt a barlangot a konvergenciánál, a falra véste azt a verset, és portált nyitott az óceánra...? – kérdezte Livvy kétkedve.

– Én megtenném – jelentette ki Dru – azért, akit igazán szeretek. Talán nem is a szerelme volt... hanem az anyja vagy a testvére vagy akármi. De most komolyan, te is megtennéd Emmáért, nem, Jules? Ha meghalna?

Emma halálának gondolatára Juliánt elöntötte a jeges rémület. – Ne légy morbid, Dru! – mondta, de még saját maga számára is nagyon kimértnek hallatszott a hangja.

– Julián? – kérdezte Emma. – Jól vagy?

Szerencsére nem kellett válaszolnia. Egy komoly hang szólalt meg az ajtóból:

– Drúnak igaza van – mondta Tavvy.

A kisfiú ezek szerint mégsem lefeküdni ment az imént. A küszöbön állt, szeme tágra nyílt, barna haja kócos volt. Tavvy mindig is kicsi volt a korához képest, és sápadt arca most még jobban kiemelte szeme kékeszöld árnyalatát.

– Tavvy? – kérdezte Julián. – Tavus, mi van nálad?

Öccse előhúzta a kezét a háta mögül. Egy kötetet szorongatott: egy jókora gyerekkönyvet, a borítóján színpompás rajzzal. A címet aranyló betűkkel nyomtatták: Nephilimek nagy meséskönyve.

Egy árnyvadász mesekönyv. Nem sok ilyen kötet létezett, mivel Idrisben csak néhány kis nyomda akadt.

– Ezt meg honnan szerezted? – kérdezte Emma őszinte kíváncsisággal. Gyerekként neki is volt egy hasonló könyve, ám a szülei sok holmijával együtt nyoma veszett a háború utáni zűrzavarban.

– Marjorie nénitől kaptam – felelte Tavvy. – A legtöbb mese tetszik. Amelyik a legelső parabataiokról szól, az nagyon jó, de van néhány, ami szomorú és ijesztő. Például Tóbiás Herondale története. De az a legszomorúbb, amelyik Éjfél kisasszonyról szól.

– Éjfél kisasszony? – kérdezte Cristina, és előrehajolt. – Éjfél, azaz midnight? Mint a mozi neve, ahol a sorsolást tartották?

– Igen, Éjfél kisasszony, vagyis Lady Midnight – bólintott Tavvy. – Hallottam, amikor Mark egy verset mondott, és csak most jutott eszembe, hogy már olvastam valahol.

– Már olvastad? – ismételte Mark hitetlenkedve. – Mégis hol láttad ezt a tündér rigmust, Octavian?

Tavvy kinyitotta a könyvet.

– Volt egy árnyvadász hölgy – mesélte. – Beleszeretett egy férfiba, akibe nem lett volna szabad beleszeretnie. A szülei elzárták egy vasvárba, ahova a szerelme nem juthatott be. A lány belehalt a szomorúságba, ezért a szerelme elment az Ellentündérek királyához, és megkérdezte, nincs-e valami módja, hogy életre keltse. A király egy verssel felelt:

 

„Előbb a láng, aztán az áradat,

a Blackthorn-vér a végére marad.

Feledd el, mi rég a múltba vész,

Tizenhárom után még egy, és kész.

Az angyalok szürke könyvét ne keresd,

A piros és a fehér csak tévútra vezet.

Hogy visszakapd, mi elveszett,

Az éjsötét könyv kell neked. ”

– Na, és mi történt? – kérdezte Emma. – Mi lett a férfival, aki elment Tündérföldére?

– Evett és ivott abból, amivel a tündérek kínálták – mesélte Tavvy. – Ott rekedt Tündérföldén. A legenda szerint a tengerpartot mosó hullámok zúgása valójában annak a hangja, ahogy a férfi az elveszett szerelme után kiabál.

Julián nagyot fújt.

– Mi hogyhogy nem találtuk meg ezt?

– Mert ez egy gyerekkönyv – válaszolta Emma. – Ilyesmi nincs a könyvtárban.

– Mekkora butaság – közölte Tavvy higgadtan. – Pedig nagyon jó könyv.

– De miért épp Blackthorn-vér? – értetlenkedett Julián. – Miért pont azt említi a vers?

– A lány miatt – felelte Tavvy. – Lady Midnight is Blackthorn volt. A hosszú, fekete haja miatt hívták Éjfél kisasszonynak, de a szeme ugyanolyan színű volt, mint a miénk. Nézzétek!

Feléjük fordította a könyvet, hogy megmutassa a baljós illusztrációt. A képen egy nő nyújtotta a kezét egy távolodó férfialak után. A nő vállára koromfekete haj omlott, a szeme tágra nyílt – és kékeszöld volt, akár a tenger.

Livvy halkan felhördült, és a könyvért nyúlt. Tavvy habozva adta oda neki.

– El ne szakíts egy lapot! – figyelmeztette a nővérét.

– Szóval ez a teljes vers – mondta Livvy. – Ezt írták a holttestekre.

– Útmutató – szólt Mark. – Ha ez a rigmus igazi tündérvers, akkor a megfelelő személy számára egyértelmű utasítások listáját jelenti. Arról, hogyan lehet feltámasztani egy halottat... vagyis nem csupán bármilyen halottat, hanem ezt a nőt. Ezt a Blackthorn lányt.

– Tizenhárom... – morfondírozott Emma. Kimerültsége dacára izgatottan kalapált a szíve. A helyiség túlsó végében álló Cristina szemébe nézett.

– Hát persze! – susogta a barátnője. – Erről beszélt Sterling... miután elkaptuk, miután megölte azt a lányt. Azt mondta, ő volt a tizenharmadik áldozat.

– „Tizenhárom után még egy, és kész” – ismételte Emma. – A halottidéző már megöletett magának tizenhármat. Még egy utolsó áldozatra van szüksége, és akkor készen áll. Elég varázsereje lesz, hogy feltámassza az ő Éjfél kisasszonyát.

– Szóval, lesz még egy gyilkosság – vélekedett Julián. És ez talán különbözni fog az eddigiektől.

– Kell hogy legyen valahol részletesebb utasítás – mondta Ty. – Önmagában ebből a versből senki se tudna rájönni, pontosan hogyan kell végrehajtani az igézetet. – Körülnézett, szürke szemében bizonytalanság villant. Nagyon ritkán ült ki ilyen kifejezés az arcára, de néha azért előfordult, amikor attól tartott, hogy az adott dolgot rajta kívül a világon mindenki érti. – Vagy igen?

– Nem – erősítette meg Mark. – De a rigmus elárulja, hol kell keresni a részletes utasítást. „Az angyalok szürke könyvét ne keresd”: vagyis a válasz nem a Szürke Könyvben van. Sem a Fehér Könyvben, sem a Vörös Szövegekben.

– A Holtak Fekete Könyvében van – szólt Diego. – Hallottam már róla a Solomanciában.

– Mi az? – kérdezte Emma. – Több példány is van belőle? Meg tudjuk szerezni?

Diego a fejét csóválta.

– Az a könyv nagyon sötét varázslatokat rejt. Szinte legendás híre van. Még boszorkánymestereknek is tilos használniuk. Ha létezik is belőle több példány, én nem tudom, hol. De a keresésére kéne indulnunk, már holnap.

– Igen – felelte Livvy álmosságtól kásás hangon. – Holnap.

– Nem kéne lefeküdnöd, Livvy? – kérdezte Julián. Költői kérdés volt: a lány úgy kornyadozott, akár egy hervadó virág. A bátyja szavaira azonban rögvest kihúzta magát.

– Nem, bírom még, akár egész éjjel...

Ty arckifejezése kissé megváltozott, ahogy az ikertestvérére nézett.

– Én teljesen kimerültem – mondta. – Szerintem le kéne feküdnünk. Reggel sokkal jobban tudunk majd koncentrálni.

Julián kételkedett abban, hogy Ty tényleg fáradt volna: ha az öccse elmerült egy talányban, akkor napokon át bírta alvás nélkül. Livvy azonban hálásan bólintott az ikertestvére szavai hallatán.

– Igazad van – helyeselt. Felállt a székről, és a karjába vette Tavvyt, visszaadva a könyvét. – Gyere, prücsök! – mondta. – Neked már rég ágyban lenne a helyed.

– De segítettem, igaz? – kérdezte Tavvy, miközben a nővére az ajtó felé vitte. Közben Julianre pillantott, és a bátyja visszaemlékezett, hogy gyerekként ő maga is ugyanígy nézett Andrew Blackthornra. Egy fiú az apjára néz így, az elismerésére vágyva.

– Nem egyszerűen segítettél – felelte Julián. – Azt hiszem, megoldottad az ügyet, Tavus.

– Éljen! – szólt Tavvy álmosan, és Livvy vállára hajtotta a fejét.

 

 

A többiek Ty és Livvy példáját követve szintén elmentek lefeküdni, de Emma sehogy sem bírt elaludni. Így hát napfelkeltéig az Intézet kapujához vezető lépcsőn üldögélt.

Flipflop papucs, spagettipántos felső és pizsamanadrág volt rajta. Az óceán felől hűvös szél fújt, de a lány nem érezte. A vizet bámulta.

A lépcsőn ülve eléje tárult az óceán panorámája: a kora reggeli derengésben kékesfekete volt, akár a tinta, a messzeségben háborgó hullámokon fehér hab tajtékzott. A hold alacsonyan járt, már csak halvány fényt szórt a vízre. Kék és ezüst hajnal virradt.

Emmának eszébe jutott a kék óceán dermesztő hidege, ahogy elnyelte őt. A sós víz és a démonvér íze. Az érzés, hogy a hullámok le fogják nyomni a mélybe, porrá zúzzák a csontjait.

És a legrosszabb: a félelem, hogy egykor a szülei is ugyanezt a fájdalmat, ugyanezt a pánikot érezték.

Aztán Julianre gondolt. Arra, amilyennek az ebédlőben látta a fiút. Feszült hangjára, ahogy Emma és Mark elé állva elmondott mindent, amit az elmúlt öt évben tett.

– Emma?

A lány hátrafordult. Tökély Diego jött lefelé a lépcsőn. A történtek dacára kifogástalanul nézett ki, még a bakancsa is makulátlanul tiszta volt. Sűrű, sötétbarna haja bájosan hullott az arcába, eltakarva fél szemét. Egy kissé úgy festett, mint egy mesebeli herceg.

Emma ismét Julianre gondolt. Kócos hajára, lerágott körmére, piszkos bakancsára, a kezét pettyező festékre.

– Halihó, Tökély Diego! – szólt.

– Örülnék, ha nem szólítanál így.

– Kívánságod számomra nem parancs – felelte Emma. – Hova mész? Cristina jól van?

– Alszik. – Tökély Diego az óceánra nézett. – Csodaszép ez a hely. Biztos nagyon békésnek találod.

– Te meg biztos csak viccelsz.

A fiú olyan mosolyt villantott rá, ami szinte maga volt a tökély.

– Úgy értem, amikor nem egy sorozatgyilkost üldöztök éppen, és nem veszi körül az otthonotokat egy kisebb hadsereg.

– Hova mész? – ismételte meg Emma a kérdést. – Még csak most hajnalodik.

– Tudom, hogy a barlangba már nem juthatok be, de azért elmegyek a konvergenciához, látni akarom a saját szememmel. Mostanra már el kellett hogy tűnjenek onnan a démonok. Személyesen akarom megvizsgálni a környéket, hátha elkerülte valami a figyelmeteket.

– Ennél tapintatosabb már nem is lehetnél, mi? – kérdezte Emma. – Hát, jó. Menj csak! Találd meg szépen mindazt, ami nekünk nem tűnt fel, miközben majdnem megettek minket az óriási imádkozó sáskák.

– A mantid démonok hasonlítanak ugyan a sáskákra, de igazából nem...

Emma csúnyán nézett rá. Diego vállat vont, és leszaladt a lépcsőn. Leérve megtorpant, és visszanézett a lányra.

– Tud bárki is a Klávéból a nyomozásotokról? – kérdezte. – A családtagokat leszámítva?

– Csak Diana – válaszolta Emma.

– Diana az oktatótok? – Miután a lány bólintott, Diego a homlokát ráncolta. – Nem árulta el annak idején Jace Herondale-t meg a Lightwoodokat az oktatójuk?

– Diana soha nem árulna el minket – mondta Emma felháborodottan. – Se a Klávénak, se senki másnak. Hodge Starkweathert nem lehet Dianához hasonlítani.

– Miért nem?

– Mert semmi közük egymáshoz. Starkweather titokban Valentinet szolgálta. Diana viszont jó ember.

– És most hol van? – érdeklődött Diego. – Szeretnék megismerkedni vele.

Emma hezitált.

– Diana most...

– Thaiföldön van – szólalt meg egy hang a háta mögött. Julián volt az. Terepszínű, kapucnis dzsekit viselt a farmerja meg a pólója fölött. – Van ott egy boszorkány, akinek ki akarja kérni a véleményét az energiavarázslatokról. Még régről ismerik egymást. – Rövid hallgatás után hozzátette: – Megbízhatunk benne.

Diego fejet hajtott.

– Nem állt szándékomban az ellenkezőjére célozni.

Julián az egyik oszlopnak dőlt, Emmával együtt figyelte, ahogy Diego átvágott a letaposott füvön, és elindult az úton. A hold mostanra eltűnt, és keleten rózsaszínbe hajlott az égbolt.

– Mit csinálsz idekint? – kérdezte végül Julián halkan.

– Nem tudtam aludni – felelte Emma.

Julián hátrahajtotta a fejét, mintha a tompa hajnali fényben sütkérezett volna. A furcsa megvilágításban másmilyennek tűnt, mintha márványból és ezüstből lett volna, sötét fürtjei indamintaként tapadtak a halántékára és a nyakára.

Nem volt maga a tökély, mint Diego, de Emma még soha senkit nem látott ilyen szépnek.

– Előbb-utóbb beszélnünk kell róla – szólt a lány. – Arról, amit nekem és Marknak mondtál.

– Tudom. – Julián lenézett hosszú lábára, farmerja kirojtosodott szárára, a bakancsára. – Azt reméltem... Azt hiszem, azt reméltem, hogy erre soha nem kerül sor, vagy legalábbis csak akkor, ha már felnőttek vagyunk.

– Jó, akkor beszéljük meg felnőttek módjára! Miért nem árultad el nekem egész mostanáig?

– Gondolod, hogy szívesen titkolóztam előtted? Gondolod, hogy nem akartam elárulni neked kezdettől fogva?

– Ha akartad volna, rég elárulhattad volna.

– Nem, dehogy – mondta Julián csöndesen, hangjában kétségbeesés bujkált.

– Nem bíztál bennem? Azt hitted, hogy beárulnálak?

Julián a fejét csóválta.

Nem erről van szó. – Elég fény derengett a tájra, így most már látszott a szeme színe, a félhomály ellenére is. Úgy festett, akár a mesterségesen megvilágított víz.

Emma arra az estére gondolt, amikor Julián édesanyja meghalt. Az asszonyt betegség vitte el, bár a Néma Testvérek az utolsó pillanatig megtettek érte mindent, amit csak tudtak. Ám bizonyos betegségeket még a nephilimek mágiája sem bírt meggyógyítani: a nőnek csontrákja volt, és végzett vele.

A frissen megözvegyült Andrew Blackthornt annyira összetörte a gyász, hogy nem bírt éjszakánként Tavvyhez sietni, ha felsírt. Helen ügyesen vette kézbe a dolgokat: elkészítette Tavvynek a tápszert, pelenkázta és öltöztette a kisöccsét. De napközben Julián vigyázott a kicsire. Miközben Mark és Helen tréningezett, Julián az öccsük szobájában üldögélt, és rajzolt vagy festett. Emma néha csatlakozott hozzá, és játszottak, a kisbaba a bölcsőjében gagyogott mellettük.

Akkoriban Emma nem sokat gondolkozott a dolgon. Akárcsak Julián, ő is csak tízéves volt még. Most azonban eszébe jutott ez az időszak.

– Az jár a fejemben, amikor anyukád meghalt – mondta. – Hogy utána napközben te gondoskodtál Tavvyről. Annak idején megkérdeztem tőled, miért, és nem felejtettem el, mit válaszoltál. Te is emlékszel?

– Azt mondtam, azért nekem kell csinálni, mert senki másnak nem megy – felelte Julián, és értetlenül pillantott a lányra. – Marknak és Helennek tréningeznie kellett... Apám meg... Hát, tudod, milyen állapotban volt.

– Mindent azért csináltál, mert senki más nem akarta vagy nem tudta megtenni. Ha te nem fedezted volna Arthurt, másnak eszébe sem jutott volna. Ha nem lettél volna ilyen elszánt, hogy mindent összetarts, senki más nem lett volna rá képes. Talán mindez még akkor kezdődött, amikor gondját viselted Tavvynek. Talán ez adta neked az ötletet.

A fiú sóhajtott.

– Talán. Én magam se tudom biztosan.

– Akkor is azt kívánom, bár elmondtad volna nekem az igazat. Tudom, hogy azt gondoltad, önzetlen vagy...

– Nem gondoltam – közölte Julián.

Emma meglepetten nézett rá.

– Csakis önző okból tettem – mondta a fiú. – Te voltál a mentsváram, Emma. Hozzád menekültem minden más szörnyűség elől. Amikor veled lehettem, boldog voltam.

A lány felállt.

– De nyilván nem csak akkor voltál boldog...

– Még szép, hogy a családom körében is boldog vagyok – hagyta rá Julián. – De értük felelősséggel tartozom... érted soha nem kellett felelősnek lennem... mi egymásért vagyunk felelősek, ezt jelenti parabatainak lenni. Hát nem érted, Emma? Te vagy az egyetlen, az egyetlenegy, akinek az a dolga, hogy vigyázzon rám.

– Akkor cserben hagytalak – mondta a lány, és zsigerig hatoló csalódottságot érzett önmagával kapcsolatban. – Tudnom kellett volna, min mész keresztül, de nekem fogalmam sem...

– Ezt soha többé nem akarom hallani! – Julián ellökte magát az oszloptól, a háta mögött felkelő nap rézszínűre festette tincsei végét. Emma nem látta az arckifejezését, de anélkül is tudta, hogy dühös.

A lány közelebb lépett hozzá.

– Mit? Hogy tudnom kellett volna? De hát tényleg...

– Azt, hogy cserben hagytál – felelte Julián hevesen. – Ha tudnád... Egyedül te tartottad bennem a lelket, néha heteken, hónapokon át. Még akkor is, amikor Angliában voltam, ha rád gondoltam, erőt adtál nekem. Ezért akartam a parabataiod lenni... Teljesen önző okból... Magamhoz akartalak láncolni, bármi is történjék, pedig tudtam, hogy rossz ötlet, pedig már akkor tudtam, hogy...

Elharapta a mondat végét, és rémült kifejezés suhant át az arcán.

– Mit tudtál már akkor? – faggatta Emma. Zakatolt a szíve. – Mit tudtál, Julián?

A fiú csak a fejét csóválta. Emma haja kibomlott a lófarokból, és a szél az arca körül csapkodta halványsárga tincseit. Julián feléje nyúlt, hogy a füle mögé simítson egy fürtöt. Úgy festett, mint akit beszippantott egy álom, amiből hiába próbál felébredni.

– Nem számít – mondta.

– Szerelmes vagy belém? – szólt suttogva Emma.

A fiú az ujja köré csavarta egy hajtincsét, ezüst-arany gyűrűként.

– Mit számít az? – kérdezte. – Semmin sem fog változtatni, Int igen.

– Mindenen változtat – suttogta a lány. – Számomra megváltoztat mindent.

– Emma – szólt Julián –, vissza kéne menned a házba. Aludd ki magad! Mindkettőnkre ráférne...

A lány a fogát csikorgatta.

– Ha most meg akarsz szabadulni tőlem, akkor itt kell hagynod, mert én nem megyek sehova.

Julián habozott. Emma látta rajta a feszültséget, eltöltötte a testét, úgy áradt belőle, akár a partra zúduló hullám.

– Hagyj itt engem! – szóit a lány éles hangon. – Hagyj itt!

A fiú feszültsége a tetőpontjára hágott, majd leomlott, és mintha szertefoszlott volna, akár a sziklákon megtörő hullám.

– Nem megy – mondta mély és elcsukló hangon. – Istenem, nem megy. – Félig lehunyt szemmel felemelte a másik kezét is, és a lány arcára simította. Ujjait Emma hajába csúsztatta, és magához húzta a lányt. Emma épp csak szippantott a hideg levegőből, aztán Julián szája már az ajkára is tapadt, és a lány érzékei megvadultak.

A lelke mélyén tartott tőle, hogy ami a tengerparton történt köztük, azt csupán a kölcsönösen megélt adrenalinlöket okozta, egyszeri és megismételhetetlen eset volt. A csók nyilván nem lehet mindig ilyen, annyira erőteljes, hogy villámként csap az emberbe, lerombolja a védőfalait, és elsöpri az önuralmát.

Ezek szerint mégis lehet.

Emma a dzseki anyagába markolt, és magához rántotta Juliánt, közelebb, még közelebb. Cukrot és koffeint ízlelt a fiú ajkán. Julián íze maga volt az energia. Emma keze becsúszott a fiú pólója alá, megérintette csupasz hátát, mire Julián elrántotta a fejét, hogy levegő után kapjon. Lehunyta a szemét, szája nyitva volt.

– Emma – zihálta, és a hangjából sütő vágy lángcsóvaként hasított a lányba. Amikor Emma felé nyúlt, a lány csaknem a karjába vetette magát. Julián megperdült vele, egy oszlopnak lökte a hátát, izmos teste perzselően simult Emmához...

Egy hang hatolt át a lány agyára ereszkedett ködön.

Emma és Julián szétvált, döbbenten bámultak.

Annak idején mindketten a Szövetség Termében voltak, amikor a Vadűzés megjelent Idrisben, üvöltésüket visszaverte a fal, a mennyezet. Emma jól emlékezett Gwyn kürtjének szavára, ahogy fülsértőén a levegőbe hasított. Minden idegszála beleremegett a magas, borzongató, magányos hangba.

Most ismét felharsant, megtörte a reggel csendjét.

Miközben Emma és Julián egymást ölelte, felkelt a nap, és a gyorsforgalmihoz vezető út fénybe borult. Három alak közeledett rajta lóháton: az első fekete paripán, a második fehéren, a harmadik szürkén.

Emma két lovast azonnal felismert: Kieran olyan kecsesen tartotta magát, akár egy táncos, a haja majdnem fekete volt a napfényben. Mellette Iarlath lovagolt, sötét köpenybe burkolózva.

A harmadik lovasról Emma már vagy száz illusztrációt látott könyvekben. Magas, széles vállú, szakállas férfi volt, sötét vértet viselt, amiben úgy festett, mintha fakéreg borítaná a testét. A fél kezében hatalmas kürtöt fogott, amire szarvas– mintát véstek.

Gwyn, a Vadász, a Vadűzés vezére, eljött hozzájuk az Intézetbe. És nagyon vészjóslónak tűnt.