9
Csillag ha ragyog

 

 

NEM CSODA, HOGY JACE HERONDALE egy pillanatig sem habozott, amikor lehetősége nyílt repülő motort vezetni – gondolta Emma. Idefentről teljesen máshogy nézett ki a világ. Követték Markkal a főút vonalát északra, elrepültek a parton sorakozó, óriási medencével büszkélkedő paloták fölött, elsuhantak alattuk a szurdokokban és szirteken megbújó kastélyok. Egyszer olyan alacsonyan repültek el egy ház hátsó kertje felett, hogy látták az ott zajló bulit, még a színes, tündöklő lampionokat is.

Mark úgy irányította a háta mögül, hogy meg-megkocogtatta a csuklóját; a szél most már annyira zúgott, hogy Emma nem hallotta volna a hangját. Elhaladtak egy késő éjjelig nyitva tartó, tenger gyümölcseit kínáló gyorsétterem fölött, aminek ablakain zene és fény áradt ki. Emma már járt itt, és eszébe jutott, ahogy az egyik nagy, fa piknikasztalnál ültek Julesszal, tartármártásba tunkolva a rántott osztrigát. A gyorsétterem előtt több tucat Harley Davidson parkolt, bár Emma kételkedett benne, hogy bármelyikük is tudna repülni.

A lány nem bírta ki vigyorgás nélkül, megrészegítette a magasság és a hűvös levegő.

Mark megkocogtatta a jobb csuklóját. A tengerpartról homokos ösvény indult a magas szirtek felé. Emma megdöntötte a motort, így szinte függőlegesen ágaskodva robogtak föl a sziklafalon. Felhajtottak a szirtfokra, és centikkel a föld fölött hajtottak tovább előre, a kerekek a hosszú fűben növő mezei bogáncs tetejét súrolták.

Gránittömb magasodott előttük, kupolaszerű domb a szirttetőn. Emma hátradőlt, felkészült, hogy átugrassa a halmot, ám Mark odasimult hozzá, és a fülébe kiáltott:

– Állj! Állj!

A motor talajt érve, döcögve fékezett a szirtet szegélyező gaz szövevénye mellett. A tengerparti bozót határvonalán belül fű nőtt, ami egészen a gránitdombig ért. A fű egyes helyeken lelapult, mintha rátapostak volna, és Emma halványan látta, hogy a távolban, a füves területtől jobbra, földút kanyarog le a sziklák között a gyorsforgalmi felé.

A lány leszállt a motorról. Utána Mark is, és egy pillanatra megálltak a domb sötét halmával szemben, a tenger a távolban csillogott.

– Túl gyorsan vezetsz – mondta Mark.

Emma felhorkant, és ellenőrizte a mellkasán a szíjat, amivel magához rögzítette Cortana tokját.

– Mintha csak Juliánt hallanám.

– Nagy örömet okoztál nekem – folytatta Mark, és melléje lépett. – Úgy éreztem magam, mintha ismét a Vadűzéssel repülnék, megízlelve az ég vérét.

– Na, jó, inkább mintha a bedrogozott Juliánt hallanám – motyogta Emma. Körbepillantott. – Hol vagyunk? Itt érnek össze a Ley-vonalak?

– Ott. – Mark egy sötét nyílásra mutatott a domb tövében. Ahogy közelebb léptek, Emma a válla fölé nyúlt, és megérintette Cortana markolatát. Kirázta a hideg ettől a helytől – talán egyszerűen a konvergencia hatása volt, ám ahogy a barlanghoz közeledtek, és Emma libabőrös lett, egyre inkább kételkedett ebben.

– Lelapult itt a fű – mondta, és körbeintett a barlang előtti tisztáson. – Letaposták. Többen is jártak itt. Jó sokan. De az úton nincs friss keréknyom.

Mark körülnézett, majd hátrahajtotta a fejét, mint egy farkas, ami a levegőt szaglássza. Még mindig mezítláb volt, de úgy tűnt, gond nélkül jár a durva talajon, a fű közötti bogáncs és az éles kövek nem zavarják.

Éles, rikító trilla hallatszott: Emma mobilja csörgött. Jules– gondolta, és kikapta a zsebéből.

– Emma? – Cristina volt az, mély, édes hangja furcsamód kizökkentette Emmát: szigorú emlékeztető a valóságról a hihetetlen, varázslatos repülés után. – Hol vagy? Megtaláltad Markot?

– Megtaláltam – felelte Emma, és a fiúra pillantott. Ügy tűnt, a barlang bejárata előtti növényeket vizsgálgatja. – A konvergenciánál vagyunk.

– Mi? Hol van? Veszélyes?

– Még nem – válaszolta a lány, épp, mielőtt Mark belépett a barlangba. – Mark! – kiáltotta. – Mark, ne... Mark!

A hívás megszakadt. Emma szentségelve visszadugta a mobilt a zsebébe, és elővette a boszorkányfényét. A kő lágyan, tisztán izzott, sugara kiragyogott a lány ujjai közül. Bevilágította a barlang száját. Elindult a bejárat felé, közben Markot átkozva magában.

A fiú nem ment messzire, a barlangon belül nézegette a nyílás közelében, csomókban előforduló növényeket. A száraz, lágy kövek körül ugyanaz nőtt, mint odakint.

– Atropa belladonna – mondta. – Maszlagos nadragulya. A bella donna azt jelenti, „szép asszony.” Mérgező növény.

Emma grimaszt vágott.

– Normál körülmények között is nő erre?

– Ilyen mennyiségben nem. – Mark lehajolt, hogy megérintse a növényt. Emma elkapta a csuklóját.

– Ne! – intette. – Azt mondtad, mérgező.

– Csak ha lenyeli az ember – válaszolta a fiú. – Hát semmit sem tanított nektek Arthur bácsi Augustus császár haláláról?

– Semmi olyat, amit ne igyekeztem volna totál elfelejteni.

Mark felegyenesedett, mire a lány elengedte a csuklóját. Emma megmozgatta az ujjait. A fiú karja szálkásan izmos volt.

Miközben Mark beljebb ment az alagúttá szűkülő barlangba, Emmának akaratlanul is eszébe jutott, milyen volt a fiú évekkel ezelőtt, amikor utoljára látta, mielőtt Sebastian Morgenstern elragadta tőlük. Mosolygós, kék szemű, rövid, szőke haja göndörödött hegyes füle csúcsánál. A válla széles – legalábbis tizenkét évesen Emma úgy látta. Az biztos, hogy nagyobb volt Juliannái, magasabb és izmosabb mindannyiu– knál. Kész felnőttnek tűnt.

Most, ahogy Emma előtt osont, úgy festett, mint egy vadon felcseperedett gyermek, haján megcsillant a boszorkányfény. Úgy mozgott, akár egy felhő az égen, kitéve a szeszélyes szélnek, ami bármelyik pillanatban szétszaggathatja.

A fiú eltűnt a sziklafal kanyarulatában, és Emma elűzte lelki szemei elől a valaha volt Markot. Ő a múlthoz tartozott, akárcsak a lány szülei, és az ember könnyen belefulladhat a múltba, ha elmerül benne, miközben dolgozik.

Márpedig Emma árnyvadász volt. O mindig dolgozott.

– Emma! – kiáltotta Mark, és a falak visszaverték a hangját. – Gyere, ezt nézd meg!

A lány utánasietett az alagútban. Egy kerek kamrában találta magát, aminek falát fém borította. Emma lassan körbefordult, a falat bámulta. Nem igazán tudta, mire számított, de tuti nem egy olyan üregre, ami úgy fest, akár egy okkultista óceánjáró belseje. A falakat bronzzal vonták be, és furcsa szimbólumokkal irkálták tele, különféle nyelveken, a démonitól az ősi, de emberiig: felismerte az ógörögöt és a latint, néhány részletet a Bibliából...

A kamra falába két nagy, hajóablakra emlékeztető üvegajtót építettek, amiket szegecsekkel zártak le. A két ajtó közé furcsa fémdíszt rögzítettek a falra. Emma az üvegen át csak hullámzó sötétséget látott, mintha víz alatt lettek volna.

A teremben nem volt bútor, a sima, fekete kőpadlóra viszont szimbólumok körét rajzolták krétával. Emma elővette a mobilját, és nekiállt fotókat készíteni. A vaku villanása hátborzongatónak tűnt a homályban.

Mark a kör felé lépett.

– Ne... – eresztette le Emma a telefonját. -...menj be oda! – fejezte be sóhajtva.

A fiú már bent is állt a körben, kíváncsian nézett szét. Emma semmit sem látott rajta kívül a szimbólumok körében, csak a csupasz padlót.

– Könyörgök, gyere ki! – kérlelte. – Ha ez valami varázskor, és kinyír téged, azt irtó kínos lesz elmagyarázni Julesnak.

Halvány vibrálás látszott, ahogy Mark kilépett a körből.

– A „kínos” kissé enyhe kifejezésnek tűnik – mondta.

– Ez a lényeg – magyarázta Emma. – Ezért vicces. – A fiú értetlenül meredt rá. – Hagyjuk!

– Egyszer azt olvastam, hogy egy viccet elmagyarázni olyan, mint békát boncolni – közölte Mark. – Megtudhatjuk, miből áll össze, de meg kell hozzá halnia.

– Talán el kéne húznunk innen, mielőtt nekünk kell meghalnunk. Csináltam néhány képet a mobilommal, szóval...

– Ezt találtam – mondta Mark, és megmutatott neki egy négyszög alakú bőrtárgyat. – A körben volt, mellette néhány ruhával, illetve, úgy láttam... – ráncolta a homlokát -...emberi fogakkal.

Emma kikapta a kezéből a tárgyat. Egy pénztárca volt: egy férfi tárcája, amit megperzselt a tűz.

– Én semmit sem láttam – értetlenkedett. – A kör üresnek látszott.

– Álcázó varázslat van rajta. Éreztem, amikor beléptem a körbe.

A lány kinyitotta a tárcát, és nagyot dobbant a szíve. Az egyik rekeszben, átlátszó műanyag mögött, egy jogosítvány lapult, rajta ismerős fotóval. Annak a férfinak a képével, akit a sikátorban talált holtan.

A tárcában pénz is akadt, meg hitelkártyák, ám a lány szeme a jogosítványra és a rajta álló névre szegeződött: Stanley Albert Wells. Ugyanaz a félhosszú, őszülő haj, amire emlékezett, csak a fotón nem torzultak el a vonásai, és nem borította őket vér. A név alatti cím olvashatatlanná égett, ám a születési dátum és a többi adat tisztán látszott.

– Mark. Mark! – Meglóbálta a tárcát a feje fölött. – Ez egy nyom. Egy igazi nyom. Azt hiszem, szeretlek.

Mark felvonta a szemöldökét.

– Ha ezt Tündérföldén mondtad volna nekem, akkor hűséget kéne fogadnunk egymásnak, és ha elhagynálak, halállal átkozhatnál.

Emma zsebre dugta a tárcát.

– Hát, itt ez csak egy kifejezés, ami azt jelenti, „nagyon bírlak” vagy akár azt, hogy „Koszi a vérfoltos tárcát!”

– Hogy ti emberek milyen furcsán fogalmaztok...

– Te is ember vagy, Mark Blackthorn.

A teremben visszhangot vert valami. Mark felkapta a fejét. A lány szinte már maga előtt látta, ahogy a fiú csúcsos füle megrezzen a hang hallatán, és elfojtott egy mosolyt.

– Kint – szólt a fiú. – Van valami odakint.

Emmának azonnal elmúlt a mosolyoghatnéka. Visszaosont az alagútba, és zsebre dugta a boszorkányfényét, hogy eloltsa a ragyogását. Mark a sarkában volt, miközben a lány bal kézzel előkapta az irónját, és gyorsan rúnákat rajzolt a karjára: biztos csapás, gyors léptek, harci hév, nesztelenség. A barlang bejáratához közeledve Mark felé fordult, még mindig irónnal a kezében, ám a fiú a fejét csóválta. Nem. Semmi rúna.

Emma visszadugta az irónt az övébe. Elértek a barlang szájához. Itt hűvösebb volt a levegő, és a lány látta az égen a csillagokat meg a holdfénytől ezüstös füvet. A barlang előtti terület üresnek, kihaltnak tűnt. Emma semmit sem látott, csak füvet meg bogáncsot, amit mintha bakanccsal tapostak volna le, egészen a szirt széléig. Éles, búgó hang ütötte meg a fülét, akár a rovarok zümmögése.

Hallotta, ahogy Mark levegő után kap mögötte. Fény villant, és a fiú megszólalt:

– Remiel.

Szeráfpengéje felragyogott. A fény mintha elmosta volna a bűbájt, és a lány egyszeriben megpillantotta őket. Ahogy a hosszú fűben zúgtak-zümmögtek.

Démonok.

A lány olyan sebesen rántotta ki Cortanát, hogy a kard mintha magától ugrott volna a kezébe. Egytucatnyi démon állt a barlang előtt, egészen a szirt széléig szétszóródtak. Úgy néztek ki, akár az óriási bogarak: egész pontosan úgy, mint az imádkozó sáskák. Háromszög alakú fejük volt, hosszú testük és kitinpáncéllal borított, borotvaéles fogólábuk. A szemük fakó, fénytelen és opálos.

Elvágták a motorhoz vezető utat.

– Mantid démonok – suttogta a lány. – Ennyivel nem bírunk el. – Felnézett Markra, akinek arcát bevilágította Remiel fénye. – El kell jutnunk a motorhoz.

A fiú bólintott.

– Menj! – mondta.

Emma a démonok felé vetette magát. Abban a pillanatban, hogy bakancsa a fűre ért, úrrá lett rajta a fagyos elszántság, és mintha lelassult volna az idő. Meglátta, hogy az egyik mantid feléje fordul, és érte kap tüskés fogólábával. A lány behajlította a térdét, és felugrott, a levegőbe emelkedve lefelé suhintott Cortanával, elválasztva a démon fejét a testétől.

Zöld ichor spriccelt szét. Emma a váladékkal borított földön landolt, miközben a démon teste összezsugorodott, majd eltűnt. Visszaszippantotta a saját dimenziója. A lány a szeme sarkából mozgást észlelt. Megperdült, és ismét lecsapott, egy másik mantid torába döfte Cortana hegyét. Kirántotta a kardot, megint a démonba szúrt, és figyelte, ahogy a szörny szétmállik a penge körül.

Emmának a fülében lüktetett a vér. Ez volt a csúcspont, az a pillanat, amikor a kiképzés összes órája, a lány minden szenvedélye meg dühe kiélesedett, az összpontosítás és eltökéltség tűhegyévé szűkült. Nem számított semmi más, csak a démonok megölése.

Tisztán látta Markot, a szeráfpenge bevilágította körülötte a füvet. A fiú egy mantid felé suhintott, levágta mindkét fogólábát. A démon megingott, zümmögött, még mindig életben volt. Mark undorodó képet vágott. Emma egy kőrakás felé szaladt, fellendült rá, majd leugrott róla, félbevágva a megbénított mantidot. A démon eltűnt, ahogy a lány földet ért Mark előtt.

– Ezt én akartam kivégezni – közölte a fiú fagyosan.

– Hidd el nekem – felelte Emma –, jut bőven mindkettőnknek! – Szabad kezével megragadta Markot, és megperdítette. Öt újabb mantid tartott feléjük a gránitmagaslat réseiből. – Végezz azokkal! – mondta. – Én hozom a motort.

Mark vadászkürtöt utánzó kiáltással előrevetette magát. A mantidok lábait hasogatta, megnyomorította a rémségeket; sorra elhullottak körülötte, zöldesfekete ichort spriccelve. A váladéknak olyan szaga volt, akár az égő benzinnek.

Emma futni kezdett a szirt felé. Közben újabb és újabb démonok támadtak rá. A lány ott csapott le rájuk, ahol a leggyengébbek voltak: a kitin vékonyabb részénél, elvágva a kötőszövetet, elválasztva a fejüket a toruktól, a lábukat a testüktől. Farmerjét és kardigánját átáztatta a démonvér. A síkos talajon csúszkálva megkerült egy haldokló mantidot, a szírt pereme felé igyekezett...

És megdermedt. Egy mantid a fogólábai között tartotta a motort. Emma megesküdött volna, hogy a szörny rávigyorog: háromszög alakú fejéből tűhegyes fogak villantak elő, miközben a motorra szorította borotvaéles lábát, darabokra hasogatva a masinát. Sikoltva repedt a fém, leszakadtak a kerekek, a mantid pedig boldogan ciripelt, miközben a jármű szétesett, roncsai lehullottak a sziklafalon, és velük együtt elveszett Emma reménye is.

A lány a démonra meredt.

– Ez egy nagyon menő moci volt – mondta, azzal kirántott egy kést az övéből, és elhajította.

A kés a mantid testébe hasított, elvágva a torát az előtortól. A démon szájából ichor lövellt, ahogy hátradőlt, rángatózva lehanyatlott a szirtről, majd teste követte a tönkretett motort a mélybe.

– Rohadék! – motyogta Emma, és visszaperdült a domb felé. Utált dobókést bevetni az ellenség megölésére, leginkább azért, mert valószínűtlen volt, hogy utána visszaszerezze a fegyvert. Még három kés volt nála, meg egy szeráfpenge és Cortana.

Tudta, ez közel sem elég ahhoz, hogy végezzen a két tucat mamiddal, amik még mindig a fűben tanyáztak. De csak ennyi. Ezzel kellett boldogulnia.

Meglátta Markot, aki felmászott a gránitmagaslatra, és megállt egy kiszögellésen, lefelé döfködve a szeráfpengével. Emma futva elindult felé. Kivédett egy irányába csapó lábat, és egy gyors mozdulattal lemetszette a végtagot. Meg sem állt, amikor meghallotta, ahogy a mantid fájdalmasan felvisít mögötte.

Az egyik magasabb démon felágaskodott Markhoz, próbálta elkapni éles fogólábával. A fiú lecsapott Remiellel, akkora erővel, hogy levágta a mantid fejét – ám ahogy a rémség összeesett, egy másik bukkant fel, és ráharapott a pengére. Hátrazuhant, éles üvöltést hallatott. A démon haldoklott, ám sikerült kitépnie Mark kezéből Remielt. A démon meg a kard adamantin és ichor sistergő tócsájává vált.

Mark fegyver nélkül maradt. Háttal a gránitfalnak támaszkodott, miközben egy újabb mantid ágaskodott felé. Emmának a torkában dobogott a szíve. Előrevetette magát, felugrott a dombra, és Mark felé kapaszkodott. A fiú előtt egy hatalmas mantid állt. Mark a nyakához kapott, miközben a démon feléje hajolt, és eltátotta a száját, Emma pedig legszívesebben ráüvöltött volna, hogy hagyja békén a fiút.

Valami megvillant Mark ujjai között. Az ezüstlánca, rajta a csillogó nyílheggyel. A mantid fejére csapott vele, felhasította kidülledő, fehér szemét. Tejszerű folyadék spriccelt belőle. A szörny sikoltva ágaskodott fel, épp, amikor Emma felugrott a kiszögellésre Mark mellé, és lesújtott Cortanával, félbevágva a démont.

Mark visszaakasztotta a nyakába a láncot, a lány pedig szentségelve a kezébe nyomta az egyetlen megmaradt szeráfpengéjét. Cortana élén ichor csurgott le, Emma kezéhez érve a bőrét égette. A lány a fogát csikorgatta, ügyet sem vetett a fájdalomra, miközben Mark felemelte új pengéjét.

– Adj neki nevet! – mondta a lány, erősen zihálva, és kihúzta az övéből az egyik megmaradt kését. Jobbjában ezt szorongatta, baljában Cortanát tartotta.

Mark bólintott.

– Raguel – mondta, és a penge felragyogott. A mantidok visítottak, lekuporodtak, elhúzódtak a fénytől. Emma leugrott a dombról.

Esés közben úgy pörgött a kezében Cortana és a tőr, akár egy helikopter rotorja. A levegőt betöltötte a rovarszerű démonok üvöltése, miközben a lány pengéi kitint és húst értek.

A világ lelassult. Emma még mindig zuhant. Mintha végtelen sok idő állt volna a rendelkezésére. Jobbra-balra suhogtatta fegyvereit, fejet és tort hasogatott, szájba döfött két mantidot, hadd fulladjanak bele a saját vérükbe. Egy fogóláb nyúlt érte. Odasuhintott Cortanával, átvágva a lábat. Ahogy földet ért, hat mantid rogyott össze körülötte, mindegyik tompa puffanással ért földet, majd eltűnt.

Csupán egy fogóláb maradt utánuk, úgy állt ki a földből, akár egy fura kaktusz. A maradék mantidok körbevették Emmát, zúgtak és sziszegtek, de még nem támadtak. Úgy tűnt, tartanak tőle, mintha még parányi sáskaagyuk is felfogta volna a tényt, hogy a lány veszélyes.

Egyiküknek hiányzott a fogólába.

Emma a fiúra pillantott. Mark még mindig a kiszögellésen állt: a lány meg tudta érteni, hiszen a kiugró szegély kiváló, stabil helyzetet biztosított a harchoz. Látta, ahogy egy mantid a fiú felé veti magát, és végighúzza borotvaéles lábát a mellkasán. Mark lecsapott Raguellel, mélyen a szörny testébe döfte. A démon felüvöltött és hátratántorodott.

A szeráfpenge éles fényében Emma látta, hogy a fiú pólóján sötétvörös folt terjed szét. Vér.

– Mark – suttogta.

A fiú kecsesen megperdült. Szeráfpengéje félbevágta a mantidot. A démon két darabban hullott a földre, és épp, ahogy eltűnt, vakító fény villant az éjszakában.

Egy autó száguldott feléjük a földúton, és berobogott a barlang előtti tisztásra. Egy ismerős kocsi, piros Toyota. Fényszórója a sötétségbe hasított, beragyogta a területet, megvilágította a mantidokat.

Egy alak térdelt a kocsi tetején, könnyű számszeríjat emelt a vállához.

Julián.

Az autó ismét elindult, Julián pedig felállt, és célzott az íjjal. Kifinomult szerkezet volt, gyors egymásutánban lehetett nyilazni vele. A fiú sorra vette célba a démonokat, folyamatosan lődözte a nyilakat, miközben úgy állt a kocsi tetején, akár egy szörfdeszkán, stabilan megvetette a lábát, pedig a Toyota döcögött-rázkódott a durva terepen.

Emmát elöntötte a büszkeség. Juliánról könnyen hihette valaki, hogy nem lehet harcos, látva, milyen gyengéd a magánéletben, a családjával és barátaival.

De aki ezt hitte, tévedett.

Minden egyes nyíl célba talált, belemélyedt egy-egy démon testébe. A nyílvesszőkön rúnák voltak: amint belefúródtak a mantidokba, azok néma sikollyal robbantak szét.

A kocsi csikorogva hatolt át a tisztáson. Emma megpillantotta Cristinát a volánnál. Elszánt képpel vezetett. A mantid démonok szétszóródtak, visszamenekültek a sötétbe. Cristina tövig nyomta a gázpedált, és a kocsi belehajtott egy csapat rémségbe, kilapítva őket. Mark leugrott a szikláról, guggolva érkezett a földre, és végzett egy remegő-rángatózó démonnal: üllő alakú fejébe döfte a kardját, és széttrancsírozta a füvön. Miután a démon szörcsögő, cuppogó hang kíséretében eltűnt, Mark térdre rogyott, szeráfpengéje kihullott a kezéből.

A kocsi lefékezett. Cristina kivágta az ajtót, ám ekkor egy mantid kimászott az autó alól, és Mark felé vetette magát.

Julián felkiáltott, és leugrott a kocsi tetejéről. A mantid Mark fölé ágaskodott, aki gyorsan feltérdelt, és a nyakában lógó nyílhegyért nyúlt...

Emmát úgy öntötte el az energia, akár egy koffeinlöket. Julián jelenléte erőt adott neki. Kirántotta a földből az előtte rángatózó fogólábat, és elhajította. A láb úgy pörgött a levegőben, akár egy propeller, majd hangos csattanással beleállt a mantid testébe. A démon felüvöltött fájdalmában, és ichorfelhőbe veszett.

Mark lerogyott a fűbe. Julián föléhajolt. Emma máris feléjük rohant. Jules előrántotta az irónját.

– Mark! – mondta éppen, ahogy a lány odaért hozzájuk. – Mark, kérlek...

– Nem – felelte a bátyja mély hangon. Elhessegette az öccse kezét. – Semmi rúna, Julián. – Emmára pillantott. – Minden rendben?

– Jól vagyok – válaszolta a lány, és eltette Cortanát. A csata hideg elszántsága elpárolgott belőle, így most kissé szédelgett. A holdfényben Julián szeme fagyosan lángoló kék volt. Harci felszerelést viselt, sötét haját összeborzolta a szél, jobb kezével a számszeríja markolatát szorongatta.

Másik kezét a lány arcához emelte. Tekintete mintha magához vonzotta volna Emmáét. A lány az éjszakai égboltot látta tükröződni Julián szemében.

– Jól? – kérdezte a fiú nyersen. – De hiszen vérzel.

Leeresztette a karját. Vörösek voltak az ujjai. Emma az arcához kapta a szabad kezét; érezte a durva vágást, a vért. Az égető sajgást.

– Nem is vettem észre – mondta, aztán csak úgy dőltek belőle a szavak. – Hogy találtatok meg minket? Jules, honnan tudtátok, hogy hova kell jönnötök?

Mielőtt Julián válaszolhatott volna, a Toyota felbőgő motorral tolatni kezdett, megperdült, és visszahajtott hozzájuk. Cristina kihajolt a kocsi ablakán, megcsillant a nyakában lógó medál.

– Tűnjünk innen! – sürgette őket. – Ez a hely veszélyes.

– A démonok nem futamodtak meg – értett egyet vele Mark. – Csak visszavonultak.

Nem tévedett. Árnyak mozogtak körülöttük az éjszakában. így hát sietve bemásztak a kocsiba: Emma Cristina mellé, Julián és Mark a hátsó ülésre. Ahogy az autó sebesen elhajtott a barlangtól, Emma benyúlt a kardigánja zsebébe, és megérezte a bőr kemény négyszögét.

A pénztárca. Még mindig a zsebében volt, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el. Itt volt a kocsiban, Juliannel együtt, és a kezében tartotta a bizonyítékot. Minden rendben volt.

 

 

– Iratzéra van szükséged – mondta Julián. – Mark...

– Hozzám ne merj érni azzal! – szólt a bátyja mély, elszánt hangon, és az irónt szorongató fiúra meredt. – Különben kiugróm eme mozgó jármű ablakán.

– Dehogy ugrasz – közölte Cristina nyugodt, édes hangján, majd fél kézzel elengedte a volánt, és lenyomta a gombot, ami egy határozott kattanással bezárta az összes ajtót.

– De hát vérzel! – erősködött Julián. – Összevérzed a kocsit.

Emma megfordult az ülésben, hogy megnézze, mi a helyzet hátul.

Mark pólója véres volt, de úgy tűnt, nincsenek nagy fájdalmai. A fiúnak bosszúság villant a szemében.

– Még mindig oltalmaz a Vadűzés mágiája – magyarázta. – A sebeim gyorsan gyógyulnak. Fölösleges aggódnotok miattam. – Felemelte a pólója szegélyét, és letörölte a vért a mellkasáról. Emma egy pillanatra meglátta a kemény hasán megfeszülő bőrt és régi hegek nyomát.

– Még szerencse, hogy időben felbukkantatok – mondta Emma, és előbb Cristinára, majd Julianre nézett. – Fogalmam sincs, hogy jöttetek rá, mi történik, de...

– Sehogy – felelte Julián tömören. – Miután megszakadt a hívásotok Cristinával, a telefonod GPS-e alapján bemértük, hol vagytok, és elég furának tűnt ahhoz, hogy utánajárjunk a dolognak.

– De nem tudtátok, hogy bajba kerültünk – fogta fel Emma. – Csak azt, hogy a konvergenciánál vagyunk.

Cristina sokatmondó pillantást vetett rá. Julián nem szólt semmit.

Emma kivette a kardigánja zsebéből Wells tárcáját, és átrakta a farmerjába. A csatával együtt járt bizonyos érzéketlenség, a sérülései tudomásul nem vétele, ami a harc folytatására ösztökélte. Most viszont megérezte az égető fájdalmat, és grimaszt vágva hámozta le magáról a kardigánt. Az alkarján egy hosszú, vörösesfekete seb húzódott a könyökétől a csuklójáig.

Felnézett, és a visszapillantó tükörben látta, hogy Jules észrevette a sérülését. A fiú előrehajolt.

– Volnál szíves itt lehúzódni, Cristina?

Jules még most sem adott alább az udvariasságból. Emma megpróbált rámosolyogni a tükörben, ám a fiú nem nézett rá. Cristina lekanyarodott a főútról, és beállt a parkolóba a tenger gyümölcseit áruló gyorsétteremnél, ami fölött Emma meg Mark korábban átrepült a motorral. A lelakott épületen óriási neonfelirat hirdette a POSZEIDÓN SZIGONYA nevet.

Mind a négyen kiszálltak a kocsiból. A gyorskajáldánál alig voltak, csak néhány kinti asztalnál ültek a hosszú útjuk közben megpihenő kamionosok, meg pár üdülővendég a közeli kempingekből, kávé és rántott osztriga fölé hajolva.

Cristina ragaszkodott hozzá, hogy bemenjen és rendeljen egy kis enni– meg innivalót; rövid vita után ráhagyták. Julián ledobta a dzsekijét egy asztalra, hogy lefoglalja.

– Hátul van egy szabadtéri zuhany – mondta. – Ott nem láthat senki. Gyertek!

– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Emma, és követte a fiút, aki megkerülte az épületet. Julián nem válaszolt. A lány érezte a dühét, nemcsak abból, ahogy parabataia ránézett, hanem a mellkasát feszítő görcsből is.

A gyorséttermet övező földút egy kukákkal körülvett udvarra vezetett az épület mögött. Az udvaron két jókora acél mosdókagyló volt, valamint – ahogy Julián ígérte – egy nagy, szabadtéri zuhanyozó, ami mellett szörfös felszerelést halmoztak fel.

Mark átszelte a homokos udvart, és a zuhanyrózsa alá állva megnyitotta a csapot.

– Várj! – szólt Julián. – El fogsz...

Víz ömlött Markra. Azonnal bőrig ázott. A fiú a vízsugár felé fordította az arcát, olyan nyugodtan, mintha trópusi vízesésben fürdőzne, nem pedig a hideg zuhany alatt állna a hűvös éjszakában.

-...ázni. – Julián beletúrt borzas hajába. Emma kislányként úgy gondolta, olyan a színe, mint a csokinak. Sok ember unalmasnak találja a barna hajat, pedig nem az: Julián tincsei közt akadt arany–, rozsda-és kávébarna is.

Emma az egyik mosdókagylóhoz ment, és vizet eresztett a karján lévő vágásra, aztán alaposan meglocsolta az arcát és a nyakát, hogy leöblítse az ichort. A démonvér mérgező: lemarhatja az ember bőrét, és nincs jó vége, ha szájba vagy szembe került.

Mark elzárta a csapot, és kilépett a zuhany alól. Csörgött róla a víz. Emma kíváncsi volt, vajon nem érzi-e magát kínosan a fiú: elvégre hozzátapadt a farmerja, ahogy a pólója is. A haja a nyakára simult.

Mark szemébe nézett. Dermesztőén lángoló kék és még fagyosabb arany. A fiú tekintetében Emma meglátta a Vadűzés féktelenségét: az égbolt korlátlan szabadságát. Beleborzongott.

Látta, hogy Julián éles pillantást vet rá. A fiú mondott valamit a bátyjának, aki bólintott, aztán eltűnt az épület mögött.

Emma elzárta a mosdó csapját, de közben eltorzult az arca: volt egy seb a tenyerén. Az irónjáért nyúlt.

– Hagyd! – szólt Jules, és a lány egyszeriben megérezte teste melegét, ahogy mögé lépett. A mosdókagyló peremébe kapaszkodott, és lehunyta a szemét, egy pillanatra megszédült. Egész hátán érezte a fiúból sugárzó hőt. – Majd én.

Az a gyógyító rúna – vagy bármilyen rúna –, amit a parabataia rajzolt egy árnyvadászra, jobban hatott, mivel megnövelte az erejét kettőjük mágikus kötődése. Emma megfordult, és a mosdónak vetette a hátát. Julián olyan közel állt hozzá, hogy óvatosan kellett fordulnia, nehogy beleütközzön. A fiúból tűz, szegfűszeg és festék szaga áradt. Emmának libabőrös lett a karja, ahogy Jules megfogta a csuklóját, és szabad kezével elővette az irónját.

Érezte a fiú ujjainak vonalát, ahogy alkarja túlérzékeny bőrére simultak. Julián keze kérges volt, bőrét kikezdte a terpentin.

– Jules – szólt Emma. – Sajnálom.

– Micsodát?

– Hogy nélküled mentünk a konvergenciához – magyarázta. – Én nem akartam...

– Akkor miért csináltad? – kérdezte a fiú, és irónja szántani kezdte Emma bőrét, nekiállt rárajzolni a gyógyító rúnát. – Miért csak kettesben vágtatok neki Markkal?

– A motor miatt – felelte Emma. – Csak ketten fértünk rá. A motor miatt... – ismételte Julián értetlenkedő arckifejezése láttán, aztán eszébe jutott, ahogy az egyik mantid démon összezúzta a gépet erős, borotvaéles fogólábával. – Ja, persze – kapott észbe. – Tudod, Mark paripája. Az, amelyikről a tündérek küldöttei beszéltek a menedékben. Ebben a világban motorkerékpár. Vagyis, mivel az egyik mantid szétzúzta, azt hiszem, most már csak motorkerékpár volt.

Julián befejezte az iratzét. Emma elhúzta tőle a kezét, és figyelte, ahogy a seb elkezdett begyógyulni, összezárult, mintha bevarrták volna.

– Még rendes szerelést sem vettél – mondta Julián. Halkan beszélt, határozottan, ám az ujjai remegtek, miközben elrakta az irónját. – Te is emberből vagy, Emma.

– Nem lett volna semmi bajom...

– Nem teheted ezt velem. – Julián szavai úgy hangzottak, mintha az óceán mélyéről kotorta volna felszínre őket.

A lány megdermedt.

– Micsodát?

– A parabataiod vagyok – mondta Julián ellentmondást nem tűrő hangon, és Emma ezzel a kijelentéssel nem is vitatkozhatott. – Kettesben kellett szembeszállnotok egy vagy talán két tucat mantid démonnal, mielőtt odaértünk volna. Ha Cristina nem hív fel téged...

– Elbántam volna velük – ellenkezett a lány hevesen. – Örülök, hogy a segítségünkre siettetek, és nagyon köszönöm, de egyedül is boldogultam volna...

– Talán! – emelte fel a hangját Julián. – Talán igen, talán megvédted volna mindkettőtöket, de mi lett volna, ha mégsem? Mi lett volna, ha megölnek? Abba én belehalnék, Emma, belehalnék. Tudod, mi történik...

Nem fejezte be a mondatot. Tudod, mi történik azzal az árnyvadásszal, akinek meghal a parabataia.

Farkasszemet néztek, mindketten ziháltak.

– Amíg távol voltál, fájt itt – szólalt meg végül Emma, és megérintette a felkarját, ahová a parabatairúnáját vésték. – Te is érezted? – Julián mellkasára simította a kezét, az anyag átmelegedett a fiú testétől. Az ő rúnája a kulcscsontja mentén helyezkedett el, nagyjából tíz centivel a szíve fölött.

– Igen – válaszolta Jules, és lesütötte a szemét, ahogy a lány ujjait figyelte. – Fájt távol lennem tőled. Úgy érzem, mintha horgot akasztottak volna a bordámba, és a zsinórja feléd húzna. Mintha hozzád lennék kötve, akármilyen messze is vagyunk egymástól.

Emma levegő után kapott. Eszébe jutott Julián, tizennégy évesen, a Néma Városban, ahol végrehajtották a parabatai– rituálét, az egymásba érő tűzkörökben állva. Látta maga előtt az arckifejezését, ahogy mindketten beléptek a legbelső körbe, és fellángolt körülöttük a tűz; majd Julián kigombolta az ingét, és hagyta, hogy Emma a bőréhez érintse az irónját, és rávésse a rúnát, ami egész hátralévő életükre összekötötte őket. A lány most tudta, hogy ha csak egy kicsit arrébb mozdítaná a kezét, megérinthetné a Jules mellkasába karcolt rúnát, amit ő maga rajzolt oda...

Feljebb csúsztatta az ujjait, és Julián kulcscsontjához ért. Erezte a fiú bőrének melegét a pólóján keresztül. Jules félig lehunyta a szemét, mintha fájt volna neki az érintése. Kérlek, ne haragudj rám! – gondolta a lány. – Kérlek!

– Én nem vagyok Blackthorn – szólt rekedten.

– Mi van?

– Én nem vagyok Blackthorn – ismételte Emma. Fájt kimondania a szavakat: a szíve mélyén őrzött igazságból törtek elő, amit nem akaródzott túl közelről szemügyre vennie. – Nem tartozom az Intézetbe. Csakis miattad lehetek ott, mivel a parabataiod vagyok, ezért muszáj volt hagyniuk, hogy maradjak. Neked meg a többieknek nem kell állandóan bizonygatnotok a tetteitekkel, hogy itt a helyetek. Nekem viszont igen. Minden, amit csinálok, az... próbatétel.

Julián arckifejezése megváltozott; lenézett Emmára a holdfényben, szív alakú szája kissé elnyílt. Felemelte a kezét, és gyengéden megfogta a lány felkarját. Emma néha úgy érezte, hogy ő a papírsárkány, Julián pedig a röptetője: a lány az égen lebegett, a fiú a földhöz kötötte. Nélküle Emma elveszett volna a felhők között.

Felemelte a fejét. Érezte a fiú lélegzetét az arcán. Meglátott valamit Julián szemében, mintha megnyílt volna a tekintete, de nem úgy, mint a falon támadt rés, hanem mint egy kitáruló ajtó, és a lányra ragyogott a fénye.

– Én nem teszlek próbára, Emma – mondta. – Már rég bebizonyítottál nekem mindent.

Emma vére felpezsdült, felébredt benne a vágy, hogy megragadja Juliánt, csináljon valamit, akármit, hogy megszorítsa a kezét, átkarolja, fájdalmat okozzon mindkettőjüknek, hadd ízleljék meg mindketten ugyanazt a fürkésző kétségbeesést. Nem értette az érzést, és ez halálra rémítette.

Elhúzódott, és finoman kibontakozott Julián szorításából.

– Vissza kéne mennünk Markhoz és Cristinához – motyogta. – Már biztos várnak.

Elfordult a fiútól, ám még látta, ahogy Jules eddig oly nyílt arca bezárul, akár egy becsapódó ajtó. Emmának összeszorult a gyomra, amikor rájött, hogy akárhány démont is ölt meg ma este, a bátorsága pont abban a pillanatban hagyta cserben, amikor a leginkább szüksége lett volna rá.

 

 

Mire visszaértek a gyorsétkezde elé, Mark és Cristina már egy piknikasztalon ült, körülöttük több adag sült krumplival, szendviccsel, rántott kagylóval és halas tacóval. Cristina egy üveg limonádét tartott a kezében, és mosolygott valamin, amit Mark mondott.

Az óceán felől fújó szél felborzolta a fiú haját. Az arca körül lobogott, ettől még inkább úgy festett, mint egy tündér, szinte egyáltalán nem tűnt árnyvadásznak.

– Mark éppen a konvergenciánál vívott harcról mesélt – mondta Cristina, miközben Emma felmászott az asztalra, és elvett egy szem sült krumplit. Julián melléje telepedett, és fogott egy üdítőt.

Emma nekiállt előadni a saját verzióját a történtekről, a barlang felfedezésétől kezdve a pénztárca megtalálásán át, egészen a mantid démonok felbukkanásáig.

– Összezúzták Mark motorját, így nem tudtunk elmenekülni – magyarázta.

Mark komor képet vágott.

– Varázsparipád immáron a múlté – mondta neki Emma. – Kapsz majd újat?

– Kétlem – válaszolta a fiú. – A tündérek népe nem ily nagylelkű.

Julián felemelt szemöldökkel nézett Emmára.

– Immáron? – ismételte.

– Nem tehetek róla – vont vállat a lány. – Mark stílusa ragadós.

Cristina feléje nyújtotta a kezét.

– Lássuk, mit találtatok! – mondta. – Ha már ekkora áldozatot hoztatok érte.

Emma kivette a farmerja zsebéből a négyszögletű bőrtárcát, és hagyta, hogy a többiek körbeadják. Ezután előhúzta a mobilját, és megmutatta nekik a barlang falán talált, régi nyelvű feliratokról készült fotóit.

– A görögöt meg a latint le tudjuk fordítani – mondta. – De a többi nyelv megfejtéséhez szükség lesz a könyvtárra.

– Stanley Wells – mondta Julián, belenézve az égett pénztárcába. – Ismerősen hangzik a neve.

– Amint visszaérünk, Ty meg Livvy kiderítheti, pontosan ki is volt ő – felelte Emma. – És megtudhatjuk a címét, aztán meglátjuk, hátha találunk valamit a házában. Rájöhetünk, volt-e valami oka, hogy pont őt választották ki rituális áldozatul.

– Lehet, hogy az áldozatokat véletlenszerűen szúrták ki – mondta Julián.

– Biztos nem – vágta rá Mark.

Mind megdermedtek, Julián kezében megállt az üdítősdo– boz, amiből éppen inni akart.

– Hogyhogy? – faggatta Emma.

– Nem mindenki felel meg áldozatnak egy megidéző varázslathoz – magyarázta Mark. – Vagyis nem választhattak teljesen véletlenszerűen áldozatot a rituáléhoz.

– A Vadűzésben sokat tanultál a sötét mágiáról? – kérdezte Julián.

– A Vadűzést átjárja a sötét mágia – felelte a bátyja. – Felismertem a kört a barlangban. – Megkocogtatta Emma mobilját. – Ez egy áldozati kör. Halottidézéshez. A halál erejét használták fel valamilyen célra.

Egy percig mindannyian hallgattak. Az óceán hideg szele Emma nedves haját borzolta.

– A mantidok őrök voltak – mondta végül. – Bárki is a halottidéző, nagyon nem akarja, hogy lelepleződjön a titkos kis rituális kamrája.

– Nagy szüksége lehet rá a pasasnak – bólintott Julián.

– Vagy csajnak – tette hozzá Emma. – Nem csak férfiakból lehet őrült mágikus sorozatgyilkos.

– Igaz – hagyta rá Jules. – Akárhogy is, a város közelében nincs még egy hely, ahol összeérnének a Ley-vonalak. Ha valaki egy Ley-vonal mentén próbálkozna halottidézéssel, az valószínűleg meglátszana Magnus térképén... De mi van, ha a tettes a konvergenciánál csinálja?

– Akkor talán elrejthette a tettét a nephilimek elől – bólintott Mark. – Lehetséges, hogy a gyilkos a konvergenciánál hajtja végre a rituális gyilkosságokat...

– Aztán kiteszi a testeket egy-egy Ley-vonalnál? – fejezte be Cristina a gondolatmenetet. – De miért? Mégis mért nem hagyja őket a barlangban?

– Talán direkt azt akarja, hogy a holttesteket felfedezzék – találgatott Mark. – Elvégre a rajtuk lévő szimbólumok írásjelek. Lehet, hogy üzenni akar. A testekkel üzen valamit.

– Akkor talán olyan nyelven kellett volna írnia az üzenetet, amit megértünk – motyogta Emma.

– Talán nem nekünk szánta az üzenetét – felelte Mark.

– Figyelnünk kell a konvergenciát – jelentette ki Cristina. – Valakinek muszáj lesz szemmel tartania. Csak ez az egy ilyen pont van errefelé; a gyilkosnak előbb-utóbb vissza kell térnie oda.

– Egyetértek – helyeselt Julián. – Ki kellene helyeznünk valamit a konvergenciához. Valamit, ami jelez nekünk, ha bárki felbukkan.

– Holnap, napközben megcsinálhatjuk-javasolta Emma. – A mantid démonok nappal nem bújnak elő...

Julián elnevette magát.

– Tudjátok, mi van holnap? A vizsga – mondta. Dianának évente kétszer le kellett vizsgáztatnia őket bizonyos alaptárgyakból, a rúnarajzolástól a harctechnikán át a nyelvtudásig, aztán muszáj volt jelentenie a Klávénak, mennyit fejlődtek.

Kórusban tiltakoztak. Julián feltartotta a kezét.

– SMS-ezek Dianának, hogy mi a helyzet – ígérte. – De ha nem tesszük le a vizsgát, a Klávé tuti gyanút fog.

Mark mondott valami nyomdafestéket nem tűrőt arról, hogy felőle mit csinálhat a Klávé a gyanújával.

– Nem hinném, hogy ismerem ezt a kifejezést – szólt Cristina derűs képpel.

– Szerintem ezt még én sem ismerem – mondta Emma. – Pedig nagyon sok csúnya szót tudok.

Mark félmosollyal az arcán dőlt hátra, aztán levegő után kapott. Elhúzta a nyakától pólója véres gallérját, és grimaszolva pillantott le sérült mellkasára.

Julián lerakta az üdítőt.

– Hadd nézzem!

Mark elengedte a póló nyakát.

– Nincs mit tenni. Majd begyógyul.

– Démon ejtette seb – hangsúlyozta Julián. – Mutasd!

Mark meglepetten nézett az öccsére. A hullámok lágyan susogtak a közelben. Rajtuk kívül már senki sem maradt a gyorsétterem előtt; a többi asztal megüresedett. Emma arra gondolt, hogy Mark nem hallotta még Juliánt így beszélni: nem tűrt ellenvetést, úgy hangzott, mint egy felnőtt férfi. Olyan férfi, akinek szót fogad az ember.

Mark felemelte a pólóját. A vágás egyenetlen vonalat húzott a mellkasán. Már nem vérzett, ám a sápadt, feltépett bőr láttán Emma a fogát csikorgatta.

– Engedd meg, hogy... – kezdte Julián.

A bátyja leugrott az asztalról.

– Semmi bajom – erősködött. – Nincs szükségem a gyógyító mágiádra. Nincs szükségem a biztonsággal áltató rúnáidra. – Megérintette a vállát, ahol egy pillangóra hasonlító, fekete szimbólum látszott: egy végleges, oltalmazó rúna. – Ez tízéves korom óta megvan – mondta.

– Rajtam volt, amikor elraboltak, és rajtam volt, amikor megtörtek, hogy besorozzanak maguk közé. Soha nem segített rajtam. Az Angyal rúnái hazugságok, amiket ti a bőrötökre véstek.

Julián szemében fájdalom csillant.

– Tényleg nem tökéletesek – mondta. – Semmi sem tökéletes. De igenis segítenek. Én csak a fájdalmadat szeretném enyhíteni.

– Mark – szólt Cristina lágyan. A fiú azonban lélekben messze járt, olyan messze, hogy egyikük hangja sem érhetett el hozzá. Lángolt a tekintete, újra meg újra ökölbe szorította és kiengedte a kezét.

Végül lassan fölemelte a karját, fogta a pólója szegélyét, és felhúzta, egészen a nyakáig. Kibújt a pólóból, és ledobta a homokra. Fakó volt a bőre, sokkal sápadtabb Emmáénál, kemény mellkasától keskeny derekáig korábbi hegek vékony vonalai látszottak rajta. Aztán a fiú megfordult.

A hátát rúnák borították, a tarkójától egészen a derekáig. De nem az árnyvadászok megszokott rúnái, a fekete szimbólumok, amik idővel vékony, fehér vonallá fakultak az ember bőrén. Ezek a hegek vastagok voltak, és csúnyán kidudorodtak.

Julián elsápadt.

– Mi a...?

– Amikor a tündérek közé kerültem, gúnyoltak nephilim vérem miatt – mondta Mark. – Az Ellentündérek Udvarában elvették az irónomat, és kettétörték, azt mondták, csupán egy mocskos kis bot, semmi több. És amikor megpróbáltam visszavenni, a késükkel metszették bele a bőrömbe az Angyal rúnáit. Ezután nem ellenkeztem többé a tündérekkel, bármit is mondtak az árnyvadászokról. És megesküdtem, hogy soha többet nem kerülhet rúna a bőrömre.

Lehajolt, fölvette véres, nyirkos pólóját, és megállt velük szemben. A dühe elillant, ismét védtelennek tűnt.

– Talán még meg lehet gyógyítani a hátadat – szólt Emma. – A Néma Testvérek...

– Nem kell, hogy meggyógyítsák – szakította félbe Mark. – Emlékeztetőül szolgál.

Julián felállt az asztaltól.

– Mire emlékeztet?

– Arra, hogy ne bízzak senkiben – felelte Mark.

Cristina Emmára pillantott a testvérek feje fölött. Borzasztó szomorúság sugárzott a szeméből.

– Sajnálom, hogy az oltalmazó rúnád nem védett meg – mondta Julián, mély és óvatos hangon. Emma még soha nem akarta olyan hevesen a karjába zárni, mint ebben a pillanatban, amikor a fiú szembenézett a bátyjával a holdsütötte tengerparton, és a tekintetében ott ragyogott a szeretet. Kusza, lágy fürtjei kérdőjelként göndörödtek a homlokán. – De más védelem is van a világon. A családod megvéd. Mi örökké meg fogunk védeni, Mark. Nem fogjuk hagyni, hogy visszavigyenek.

Mark elmosolyodott, ám a mosolya végtelenül furcsa, szomorú volt.

– Tudom – mondta. – Jóságos öcsém, hidd el, tudom!