8
Jött felhőből éjjel

 

 

EMMA BELÖKTE A VÁLLÁVAL JULIAN MŰTERMÉNEK ajtaját. Nagyon igyekezett, hogy ki ne lötykölje a levest a két csordultig teli bögréből, amit a kezében tartott.

Julian műterme két helyiségből állt: az egyiket megmutatta másoknak, a másikat nem. Az édesanyja, Eleanor, a nagyobb szobát stúdiónak használta, a kisebbiket pedig sötétkamrának, ahol fényképeket hívott elő. Ty gyakran feltette a kérdést, hogy vajon még mindig érintetlenül áll– e odabent a berendezés és az összes előhívó vegyszer, illetve hogy használhatja– e őket.

Ám a kisebbik stúdióhelyiség volt az egyetlen kérdés, amiben Julian nem engedett testvérei akaratának, vagy adta fel a kedvükért azt, ami az övé. A feketére festett ajtó csukva és zárva maradt, és még Emma sem mehetett be.

Nem mintha valaha is kérte volna, hogy bemehessen. Juliannek olyan kis magánszféra jutott, hogy a lány nem akarta megfosztani attól a kevéstől, amit ki tudott harcolni magának.

A műterem nagyobbik helyisége csodaszép volt. Két fal teljesen üvegből, az egyik az óceánra nézett, a másik a sivatagra. A másik két falat lágy szürkésbarnára mázolták, és még mindig Julian édesanyjának festményei – élénk színű absztraktok – díszítették őket.

Jules a helyiség közepét elfoglaló, hatalmas gránittömb mellett állt, aminek felszínét beborították a papírkötegek, vízfestékkészletek és felhalmozott festékes tubusok, rajtuk lírai nevekkel: alizarinvörös, püspöklila, kadmiumnarancs, ultramarinkék.

A fiú felemelte a kezét, és oldalra pillantva az ajkára nyomta a mutatóujját. Tavvy egy kis állvány előtt ült, egy nyitott doboz méregmentes festékkel felszerelkezve. Lelkesen kente a festéket egy nagy, barna papírra, láthatóan elégedett volt színes művével. Barna tincsei között narancssárga festék virított.

– Épp most sikerült lenyugtatnom – mondta Julian, ahogy Emma odalépett hozzá, és letette a bögréket a gránittömbre. – Mi a helyzet? Beszélt valaki Markkal?

– Még mindig zárva van az ajtaja – felelte a lány. – A többiek a könyvtárban vannak. – Julian felé tolta az egyik bögrét. – Egyél! Cristina csinálta. Tortillaleves. Bár azt mondja, másmilyen csili kellett volna hozzá.

Julian fogta az egyik bögrét, és letérdelt, hogy lerakja Tavvy mellé. Az öccse felpillantott a képről, és pislogva nézett Emmára, mintha csak most vette volna észre.

– Megmutatta neked Jules a képeket? – kérdezte. A hajában a narancs és a sárga mellett kék festék is volt. Úgy nézett ki, akár a naplemente.

– Milyen képeket? – kíváncsiskodott Emma, miközben Julian kiegyenesedett.

– Amiket rólunk csinált. A kártyákat.

A lány felvont szemöldökkel nézett Julesra.

– Miféle kártyákat?

A parabataia elpirult.

– Portrék – magyarázta. – Rider– Waite– stílusban csináltam őket, a tarot– kártya alapján.

– A mondén tárót? – kérdezte Emma, miközben Julian elővett egy rajzmappát. Az árnyvadászok kerülni szokták a mondén babonasághoz kötődő dolgokat: a tenyérjóslást, asztrológiát, kristálygömböket, tarot– kártyákat. Nem volt tilos ilyesmit érinteni vagy birtokolni, de ezeket a dolgokat alapvetően a mágia határmezsgyéjét elfoglaló, kellemetlen alakokkal azonosították, mint amilyen például Johnny Rook volt.

– Kicsit változtattam rajta – mondta Julian, és kinyitotta a mappát, hogy megmutassa a sorozatot, minden lapon egy– egy színes, egyedi illusztrációval. Az első portré Livvyt ábrázolta a szablyájával, lobogó hajjal, ám a kép alatt a neve helyett az szerepelt: A VÉDELMEZŐ. Mint mindig, Julian műve mintha kinyúlt volna a képről, egyenesen behatolva Emma szívébe: a lány érteni vélte, mit érzett Jules festés közben. Livvy portréját elnézve Emmát elöntötte a csodálat és szeretet érzése, illetve a veszteségtől való félelem: Julian soha nem beszélt volna erről, de a lány gyanította, hogy parabataia nem is kevés rettegéssel figyeli, amint Livvy és Ty felnőtté válik.

Ezután Tiberius jött, egy halálfejes lepkét tartott a tenyerén, helyes arcát lehajtotta, elfordította a nézőtől. A festmény szenvedélyes szeretet, intelligencia és sebezhetőség elegyét sugallta Emmának. A kép alatt az a felirat állt: A ZSENI.

Utána Az ÁLMODOZÓ következett – Dru, amint egy könyvbe temetkezik –, majd Az ÁRTATLAN: Tavvy pizsamában, fejét álmosan nyugtatva a karján. A színek melegek, gyengédek, meghittek voltak.

Mark következett. Keze karba téve, szőke haja a szalmát idézte, pólóján kitárt szárny. A szárny mindkét felén egy– egy szem volt: az egyik arany, a másik kék. A fiú bokájára kötél tekeredett, és kikígyózott a képről.

A FOGOLY – ÁLLT A PORTRÉ ALATT.

Julian válla Emmáéhoz ért, ahogy a lány közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a képet. Akárcsak Julian minden rajza, mintha ez is némán suttogott volna neki: veszteségről beszélt, gyászról s a hosszú évekről, amiket nem lehet visszaszerezni.

– Ezen dolgoztál Angliában? – kérdezte a lány.

– Igen. Reméltem, hogy el tudom készíteni az egész sorozatot. – Julian a tarkójához emelte a kezét, és megdörgölte kócos, barna fürtjeit. – Talán meg kéne változtatnom Mark kártyájának címét – mondta. – Most, hogy szabad lett.

– Már ha szabad is marad. – Emma félretolta Mark portréját, és meglátta, hogy a következő rajz Helent ábrázolja, amint úszó jégtáblán áll, fakó haját kötött sapka fedi. A címe: A SZÁMŰZÖTT. Ezt A HŰSÉGES kártya követte, Helen feleségéről, Aline-ről, akinek sötét haja felhőként terült szét a feje körül. Ujján a Blackthornok gyűrűjét viselte. Az utolsó kép pedig Arthurt ábrázolta, ahogy az asztalánál ül. Vörös szalag tekergőzött alatta a padlón, akár a vér patakja. Ennek a kártyának nem volt címe.

Julian odanyúlt, és visszarakta a rajzokat a mappába.

– Még nincsenek kész.

– Nekem nem lesz kártyám? – incselkedett Emma. – Vagy csak a Blackthornoknak meg a házastársaiknak jár?

– Miért nem rajzolod le Emmát? – kérdezte Tavvy a bátyjára nézve. – Soha nem rajzolsz képet Emmáról.

Emma látta, ahogy Julianén úrrá lesz a feszültség. A kisfiúnak igaza volt. Jules ritkán rajzolt embereket, de még ha néha kedvet is kapott hozzá, Emmáról már évek óta nem készített portrét. A lány úgy emlékezett, Julian legutóbb akkor rajzolta le őt, amikor megörökítette az egész családot Aline és Helen esküvőjén.

– Jól vagy? – kérdezte Emma olyan halkan, hogy Tavvy remélhetőleg nem hallhatta meg.

Julian nagyot sóhajtott, és kinyitotta a szemét, elernyedtek az izmai. Pillantása találkozott Emmáéval, és a harag, ami kezdett eluralkodni a lányon, azonnal szertefoszlott. Jules tekintete nyílt volt és védtelen.

– Bocs – mondta Julian. – Csak hát mindig is azt hittem, hogy amikor visszatér... amikor Mark visszatér... akkor majd segít nekem. Hogy átveszi az irányítást, és mindenről gondoskodik. Soha eszembe se jutott, hogy ő is csak egy újabb nehézség lesz, amivel meg kell birkóznom.

Emma ebben a pillanatban felidézte a hosszú heteket és hónapokat közvetlenül Mark eltűnése és Helen száműzetése után, amikor Julian sikoltozva riadt fel éjjelente, a bátyja és nővére után kiabálva, akik már nem voltak vele, akik talán soha többé nem lehetnek vele. A lány emlékezett, hogy Julian az iszonyatos pánik miatt botladozva rohant ki a fürdőszobába hányni, nem felejtette el az éjszakákat, amikor magához ölelte a hideg padlócsempére rogyott fiút, aki úgy remegett a karjában, mintha lázas volna.

Nem bírom – hajtogatta Julian. Nem bírom ezt egyedül. Nem bírom felnevelni őket. Nem bírok felnevelni négy gyereket.

Emma érezte, hogy ismét eluralkodik rajta a harag, ám ezúttal Markra volt dühös.

– Jules? – kérdezte Tavvy szorongva, és Julian megdörgölte az arcát. Ezt csinálta, ha ideges volt, mint aki az állványról törölgeti le a festéket; mire leengedte a kezét, eltűnt a tekintetéből a félelem és a felindultság.

– Minden rendben – mondta, és Tavvyhez ment, a karjába kapta. Tavvy a bátyja vállára hajtotta a fejét, álmosnak tűnt, teljesen összefestékezte Julian pólóját. Ám Jules mintha cseppet sem zavartatta volna magát. Öccse göndör fürtjeihez nyomta az állát, és Emmára mosolygott. – Hagyjuk! – szólt. – Megyek, lefektetem ezt a jómadarat. Valószínűleg neked sem ártana lefeküdnöd.

Emma ereiben azonban a düh és a védelmezés erőt adó elixírje pezsgett. Juliant senki sem bánthatta. Senki. Még a végtelenül hiányolt, végtelenül szeretett bátyja sem.

– Mindjárt – mondta. – Előbb még el kell intéznem valamit.

Julian riadtnak tűnt.

– Emma, ne próbálj...

Ám a lány már ott is hagyta őket.

 

 

Emma Mark szobája előtt állt, csípőre tett kézzel.

– Mark? – Már ötödszörre kopogtatott be. – Mark Blackthorn, tudom, hogy odabent vagy. Nyisd ki az ajtót!

Néma csönd. Emma kíváncsisága és haragja viaskodott a Mark magánszférája iránti tiszteletével, és az utóbbi vesztett. Az Intézeten belül nem hatottak a nyitó rúnák, így előhúzott az övéből egy apró kést, és bedugta az ajtó meg a félfa közti kis résbe. Kipöckölte a reteszt, és az ajtó kitárult.

Emma bedugta a fejét a szobába. Égett a villany, a behúzott függönyök kizárták a sötétséget. A takaró gyűrött volt, az ágy üres.

Ami azt illeti, az egész szoba üres volt. Mark nem volt odabent.

Emma becsukta az ajtót, és bosszúsan felsóhajtva megfordult – és kis híján felsikoltott. Dru állt előtte, elkerekedett, sötét szemmel bámult rá. Egy könyvet szorított a mellkasához.

– Dru! Tudod, ha valaki mögém lopakodik, általában le szoktam szúrni. – Levegő után kapott.

Dru morcos képet vágott.

– Markot keresed.

Emma nem látta értelmét tagadni.

– Igaz.

– Nincs itt – mondta a kislány.

– Ez is igaz. Csak nem annak szenteljük a mai estét, hogy kijelentsük a nyilvánvalót? – Drúra mosolygott, és elszorult a szíve. Arra gondolt, hogy mivel az ikrek ennyire közel állnak egymáshoz, Tavvy pedig ilyen fiatal, és így rászorult Julesra, Drúnak biztos nehéz megtalálnia a helyét a családban. – Tudod, Markkal minden rendben lesz ám.

– A tetőn van – közölte Dru.

Emma felvonta a szemöldökét.

– Ezt meg miből gondolod?

– Régen mindig oda ment fel, ha kiborult – mondta Dru. A folyosó végén lévő ablakra pillantott. – És odafent a szabad ég alatt lehet. Láthatja a Vadűzést, ha elhalad erre.

Emma megborzongott.

– Nem fog erre jönni – jelentette ki. – Nem jönnek a közelünkbe. Nem fogják megint elvinni Markot.

– Még akkor sem, ha el akar menni?

– Dru...

– Menj föl oda, és hozd le! – kérte Drusilla. – Légyszi, Emma!

Emma nem tudta, vajon látszik– e rajta, mennyire össze van zavarodva.

– Miért pont én?

– Mert te csinos lány vagy – felelte Dru kissé sóvárogva, miközben végignézett saját telt alkatán. – És a fiúk megteszik, amit a csinos lányok akarnak. Ezt Marjorie néni mondta nekem. Azt mondta, hogy ha nem lennék ilyen pufi, akkor csinos lány volnék, és a fiúk megtennék azt, amit akarok.

Emma elborzadt.

– Hogy mit mondott neked az a vén szip... bocs, az a vén szatyor?

Dru még jobban a mellkasához szorította a könyvet.

– Hát, tudod, nem is hangzik olyan rosszul, ugye? Pufi? Mintha cuki lennék, mint egy hörcsög vagy egy mókus.

– Te sokkal cukibb vagy, mint egy mókus – jelentette ki Emma. – Azoknak fura foguk van, és megbízható forrásból tudom, hogy magas, vinnyogó hangon beszélnek. – Megborzolta Dru selymes haját. – Gyönyörű vagy – hangsúlyozta. – Mindig is gyönyörű leszel. Most pedig megyek, megnézem, mit tehetek a bátyátok ügyében.

 

 

A tetőre vezető csapóajtó zsanérjait már hónapok óta nem olajozták meg; hangosan nyikorgott, amikor a létra legfelső fokán megtámaszkodó Emma nagyot lökött rajta. A csapóajtó kinyílt, és a lány kimászott a tetőre.

Borzongva állt fel. Az óceán felől hűvös szél fújt, és a lány csak egy kardigánt kapott fel a spagettipántos felsőjéhez meg a farmerjához. Csupasz talpa alatt durva volt a zsindely.

Olyan sokszor járt már idefent, hogy össze sem tudta volna számolni. A tető lapos volt, könnyen lehetett lépkedni rajta, csak a szélén hajlott kicsit rézsútba, ahol a zsindelyek összeértek a réz ereszcsatornával. Még egy összecsukható, fémvázas szék is volt idefent, Julian néha azon ülve festegetett. Volt egy egész korszaka, amikor nem festett mást, csakis az óceán fölötti naplementét – ám feladta, miután folyamatosan próbálta megörökíteni az ég színének változó árnyalatait, meggyőződve arról, hogy a napnyugta minden egyes szakasza jobb, mint az előző, míg végül az összes vásznát beborította a fekete.

Idefent nem sok fedezék akadt; egy pillanat alatt kiszúrta Markot. A fiú a tető szélén ült, lelógatta a lábát, és az óceánt bámulta.

Emma odament hozzá, a szél az arcába fújta világos hajfonatait. Türelmetlenül hátracsapta őket, nem volt biztos benne, hogy Mark csak nem vesz róla tudomást, vagy tényleg nem vette még észre. Néhány lépésre tőle megállt. Emlékezett, hogy esett neki a fiú Juliannek.

– Mark – szólította meg.

A fiú lassan fordította oda a fejét. A holdfényben fekete– fehérnek tűnt; nem látszott, hogy más– más színű a két szeme.

– Emma Carstairs.

A teljes nevén szólította. Ez nem sok jót ígért. Emma karba tette a kezét.

– Azért jöttem fel ide, hogy levigyelek – mondta. – Kiakasztod az egész családot, és felzaklatod Julest.

– Julest – ismételte lassan Mark.

– Juliant. Az öcsédet.

– Beszélni akarok a nővéremmel – mondta Mark. – Beszélni akarok Helennel.

– Oké – felelte Emma. – Beszélhetsz vele, amikor csak akarsz. Kölcsönkérhetsz egy mobilt, és felhívhatod, vagy szólhatunk neki, hogy hívjon fel, vagy akár beszélhettek a nyamvadt Skype-on is, ha azt akarod. Ezt már az előbb is elmondtuk volna, ha nem kezdesz el kiabálni.

– Skype-on? – Mark úgy nézett rá, mintha több feje nőtt volna.

– Egy számítógépes cucc. Ty ismeri. Azon keresztül láthatnád is He– lent, miközben beszélsz vele.

– Mint a tündérek varázstükre?

– Olyasmi. – Emma kicsit közelebb húzódott hozzá, mintha egy vadállathoz próbálna odalopakodni, óvatosan, hogy el ne ijessze. – Visszajönnél a házba?

– Inkább idefent maradnék. Odabent majd megfulladtam az áporodott levegőtől, szinte összeroppantott az épület: tető, szálfa, üveg, kő. Hogy lehet így élni?

– Tizenhat évig tökéletesen megfelelt neked.

– Arra már alig emlékszem – felelte Mark. – Mintha álom lett volna. – Az óceánra pillantott. – Mennyi víz! – mondta. – Látom, és átlátok rajta. Látom az ördögöket a tenger fenekén. Ránézek, és látom, de nem tűnik valóságosnak.

Ezt Emma meg tudta érteni. A tenger vette el a szülei testét, és megtörve, üresen hozta vissza a porhüvelyüket. Tudta a jelentésekből, hogy már halottak voltak, amikor a vízbe dobták őket, de ez nem jelentett vigaszt. Eszébe jutott a verssor, amit Arthur idézett egyszer az óceánról: a hullám elönt, a legnagyobb hajó is elsüllyed, s a mélyben halál vár.

Számára ezt jelentette a tenger a hullámokon túl. A mélyben várakozó halált.

– Tündérföldén is van víz, nem? – kérdezte.

– Tenger nincs. És soha nem akad elég ivóvíz. A Vadűzésben gyakran napokon át kellett víz nélkül lovagolnunk. Gwyn csak akkor hagyta, hogy megálljunk inni, ha már ájuldoztunk. És Tündérfölde vadonjaiban vannak ugyan források, de mindből vér folyik.

– „Mert oda áramlik minden vér, mit a földön ontanak éppen”^[i] – idézett Emma egy régi balladából. – Nem tudtam, hogy ezt szó szerint kell érteni.

– Nem is sejtettem, hogy ismered az ősi verseket – mondta Mark, és visszatérése óta most először nézett a lányra őszinte érdeklődéssel.

– Az egész család igyekezett megtudni mindent, amit csak lehetett Tündérföldéről – magyarázta Emma, és leült mellé. – Diana azóta tanít minket róla, hogy hazajöttünk a sötét háborúból, és még a legkisebbek is mindent tudni akartak a tündérekről. Miattad.

– Aligha ez az árnyvadász tananyag legnépszerűbb része – jegyezte meg Mark –, figyelembe véve a közelmúlt eseményeit.

– Nem te tehetsz arról, amit a Klávé a tündérekről gondol – lelelte a lány. – Te árnyvadász vagy, és semmi közöd sem volt az áruláshoz.

– Igen, árnyvadász vagyok – helyeselt Mark. – De félig tündér is vagyok, mint a nővérem. Lady Nerissa volt az anyám. A születésem után meghalt, és mivel nem volt, aki fölneveljen minket Helennel, átadtak kettőnket apánknak. Édesanyám azonban nemes úrnő volt, az egyik legmagasabb rangú a tündérek között.

– És őmiatta jobban bántak veled a Vadűzésben?

Mark nemet intett.

– Úgy vélem, a tündérek apámat tartják felelősnek Lady Nerissa haláláért. Amiért összetörte anyám szívét azzal, hogy elhagyta őt. Emiatt rossz szemmel néztek rám. – A füle mögé simította egy fakó haj tincsét. – A tündérek népe semmi olyan kegyetlent nem művelt a testemmel vagy az elmémmel, ami fogható lett volna ahhoz a pillanathoz, amikor megtudtam, hogy a Klávé nem jön értem, nem próbál megtalálni. Hogy nem küldenek értem mentőosztagot. Amikor Jace rám bukkant Tündérföldén, azt mondta, hogy mutassam meg nekik, milyen fából faragták az árnyvadászokat. De hát mégis miféle fából faragták az árnyvadászokat, ha magukra hagyják az övéiket?

– A Tanács nem jelenti a világ összes árnyvadászát – hangsúlyozta Emma. – Sok nephilim gondolta úgy, hogy helytelen, amit veled tettek. És Julian soha nem adta fel, hogy megpróbálja rávenni a Klávét a döntésük megváltoztatására. – Fontolóra vette, hogy Mark felé nyúl, és megpaskolja a karját, de meggondolta magát. A fiú még mindig vadnak tűnt kissé; olyan lett volna, mintha egy leopárdot próbálna megsimogatni. – Majd meglátod, most, hogy végre itthon vagy.

– Itthon vagyok? – kérdezte Mark. A fejét csóválta, mint egy kutya, ami vizet ráz le magáról. – Talán igazságtalan voltam az öcsémmel – mondta. – Talán nem kellett volna így kifakadnom. Ügy érzem magam, mintha... mintha álmodnék. Mintha hetek teltek volna el, mióta értem jöttek a Vadűzéshez, és azt mondták, hogy vissza kell térnem ebbe a világba.

– Megmondták neked, hogy haza fognak hozni?

– Nem – felelte Mark. – Azt mondták, nem dönthetek, el kell hagynom a Vadűzést. Az Ellentündérek Udvarának királya parancsolta így. Lerántottak a paripámról, és megkötözték a kezemet. Napokon át lovagoltunk Tündérföldén keresztül. Megitattak velem valamit, amitől hallucináltam, és nem létező dolgokat képzeltem magam elé. – Lenézett a kezére. – Ez azért kellett, hogy ne találhassak vissza, de azt kívánom, bár ne tették volna – mondta. – Azt kívánom, bár akként érkezhettem volna meg ide, aki hosszú éveken át voltam: a Vadűzés értékes tagjaként. Szerettem volna, ha a testvéreim büszkének és erősnek látnak, nem rettegőnek és elesettnek.

– Most már másmilyennek tűnsz, mint legelsőre – felelte Emma. Ez volt az igazság. Mark úgy festett, mint aki a megérkezésekor százéves szendergésből ébredt, és csak mostanra rázta le magáról az évszázadnyi álmot. Akkor még rémült volt; most már nem remegett a keze, és az arcára félelem helyett komolyság ült ki.

Egyszeriben szomorkásán elmosolyodott.

– Amikor a menedékben rám parancsoltak, hogy fedjem fel az arcom, azt hittem, az is csak álom.

– Szép álom? – kérdezte Emma.

A fiú habozott, aztán megrázta a fejét.

– Amikor a Vadűzéshez kerültem, eleinte azzal büntettek, ha nem engedelmeskedtem, hogy szörnyű álmokat, rémképeket, rettenetes víziókat küldtek rám, amikben a családtagjaim halálát láttam. Azt hittem, hogy megint valami ilyet kell látnom. Rettegtem... de nem magam miatt, hanem Julianért.

– De most már tudod, hogy ez nem álom. Tényleg viszontláthatod a családodat, az otthonodat...

– Emma! Hagyd abba! – Mark szorosan lehunyta a szemét, mintha fájdalom gyötörné. – Azért mondhatom el neked mindezt, mert te nem vagy Blackthorn. Nem Blackthorn-vér folyik az ereidben. Éveken át voltam a tündérek földjén, és az olyan hely, ahol a halandók vérét tűzzé változtatják. Azon a helyen olyan szépség és szörnyűség lakozik, amit itt el sem lehet képzelni. A Vadűzéssel lovagoltam. A szabadság tiszta útját tapostam ki magamnak a csillagok között, és gyorsabban futottam a szélnél. És most arra kértek, hogy ismét járjak a földön.

– Oda tartozol, ahol szeretnek – mondta Emma. Ezt még az apjától hallotta, és mindig is hitt benne. O ide tartozott, mert Julian és a gyerekek szerették. – Szeretett téged bárki is Tündérföldén?

Mark szemére árny szállt, mint amikor egy szobában behúzzák a sötétítő függönyt.

– Már korábban is akartam mondani: részvétem a szüleid miatt.

Emma várta, hogy fellobbanjon benne az émelyítő harag, amit érezni szokott, valahányszor a szüleit említette bárki – Juliant leszámítva –, ám ezúttal elmaradt. Volt valami abban, ahogy Mark ezt mondta – a tündérek kimért stílusának és az őszinte részvétnek e különös elegyében –, amit Emma furcsamód elbűvölőnek talált.

– Te pedig fogadd őszinte részvétem édesapád miatt – felelte.

– Láttam, ahogy átváltoztatták sötét harcossá – mesélte Mark. – Bár nem láttam meghalni a sötét háborúban. Remélem, hogy nem szenvedett.

Emma beleborzongott a sokkba. Hát nem tudta Mark, hogyan halt meg az apja? Senki sem mondta el neki?

– Apád... – kezdte. – Csatában halt meg. Nagyon gyorsan történt.

– Te láttad?

Emma sietve talpra állt.

– Késő van – mondta. – Aludnunk kellene.

Mark felnézett rá kísérteties szemével.

– Te nem akarsz aludni – jelentette ki, és Emma egyszeriben olyan vadnak látta, mint a csillagok vagy a sivatag, mint maga a zabolátlan természet. – Te mindig is kalandvágyó voltál, Emma, és nem hiszem, hogy ez kiveszett volna belőled. Ugye, hogy nem? Annak dacára sem, hogy az én kalandkerülő öcsémhez vagy láncolva?

– Julian nem kalandkerülő – tiltakozott Emma dühösen. – Csak felelősségteljes.

– El akarod hitetni velem, hogy a kettő között van különbség?

Emma felnézett a holdra, aztán vissza Markra.

– Mire célzol?

– Miközben az óceánt néztem, támadt egy ötletem – mondta a fiú. – Talán meg tudom találni a helyet, ahol a Ley-vonalak összeérnek. Láttam már ilyen helyeket, a Vadűzéssel. Ezek a pontok sajátos energiát árasztanak, amit a tündérek megéreznek.

– Mi? De hát hogyan...

– Megmutatom neked. Gyere velem, hogy megkeressük azt a helyet! Miért várnánk? A nyomozás sürgős, nem? Meg kell találnunk a gyilkost!

Emmát elöntötte az izgalom és a heves vágy; próbált uralkodni az arckifejezésén, hogy leplezze, mennyire tudni akarja az igazat, mennyire muszáj tudnia, megtennie a következő lépést, belevetnie magát a kutatásba, a küzdelembe, a felfedezésbe.

– Jules – mondta, és már indult is volna befelé. – Szólnunk kell Julesnak, hogy ő is velünk jöjjön.

Mark komor képet vágott.

– Látni sem akarom az öcsémet.

Emma megvetette a lábát.

– Akkor nem megyünk – közölte. – Julian a parabataiom: ahová megyek, oda megy ő is.

Mark szemében megvillant valami.

– Ha Julian nélkül nem akarsz menni, akkor egyáltalán nem megyünk – közölte. – Hiába is próbálnál kényszeríteni, hogy eláruljam az információt.

– Kényszeríteni? Mark... – Emma bosszúsan elharapta a mondat végét. – Hát jó. Legyen! Mehetünk. Csak mi ketten.

– Csak mi ketten – ismételte a fiú. Felállt. Elképzelhetetlenül halkan és gyorsan mozgott. – Ám először bizonyítanod kell a rátermettségedet.

Lelépett a tetőről.

Emma a zsindely pereméhez sietett, és kihajolt. Meglátta Markot: az Intézet falába kapaszkodott, karnyújtásnyira tőle. A fiú ádáz mosollyal nézett fel rá. Olyan vigyorral, ami a puszta levegőről és a hideg szélről mesélt, az óceán hullámzó felszínéről, a felhők csipkézett széléről. Olyan vigyorral, ami csábította Emma vad, megzabolázhatatlan énjét, azt az énjét, amelyik tűzről, csatáról, vérről és bosszúról álmodott.

– Mássz le velem! – mondta Mark, és most már kissé gúnyos volt a hangja.

– Te megőrültél! – sziszegte Emma, ám a fiú már el is kezdett lemászni a falon, mint aki láthatatlan kapaszkodókat és támaszokat talál kezének-lábának. A lány megszédült. Életveszélyesen magasan voltak: tudta, hogy ha lezuhan az Intézet tetejéről, abba könnyen belehalhat; semmi sem garantálta, hogy megmentheti egy gyógyító iratze rúna.

Emma letérdelt, és hátat fordított az óceánnak. Lecsúszott, körme a zsindelyt kaparta, aztán az ereszcsatornába kapaszkodott, lába a levegőben lógott.

Mezítláb próbált megtámaszkodni a falon. Hálát adott az Angyalnak, amiért nem bakancs van rajta. A talpa kérges volt a rengeteg gyaloglástól és harctól; addig tapogatózott a falon, amíg nem talált egy rést. Beledugta a lábujjait, hogy ne a karjának kelljen megtartania teljes súlyát.

Ne nézz le!

Mióta csak Emma az eszét tudta, a fejében megszólaló hang, ami lenyugtatta, ha bepánikolt, mindig is Julesé volt. Most is meghallotta, miközben fogást keresett a kezével, bedugva az ujjait egy-egy résbe. Lejjebb ereszkedett, eleinte csak pár centivel, aztán messzebb, amikor talált egy újabb támaszt a lábának. Ismét meghallotta Jules hangját: A tengerparti sziklákon mászol. Csak pár méterre vagy a puha homoktól. Teljesen biztonságos.

A szél az arcába fújta a haját. Elfordította a fejét, hogy kirázza a szeméből a tincseket, és rádöbbent, épp egy ablak mellett halad el. Halvány fény derengett a függöny mögött. Talán Cristina szobája lehet?

Mindig is ennyire óvatlan voltál?

Leginkább a sötét háború óta...

Már félúton járt lefelé, legalábbis a távolodó tetőre felnézve így saccolta. Gyorsított, kéz– és lábujjai egyre ügyesebben fedezték fel a réseket, ahol megkapaszkodhatott vagy megtámaszthatta a lábát. A kövek közti malter kapóra jött, megakadályozta, hogy izzadt keze megcsússzon, miközben hol megmarkolta, hol eleresztette a köveket, a falhoz nyomta a testét, míg lefelé nyújtózó lába egyszeriben szilárd talajt nem ért.

Eleresztette a falat, és lehuppant a földre, kis homokfelhőt verve fel. A ház keleti oldalán voltak, szemben a kerttel, a kis parkolóval és az azon túl elnyúló sivataggal.

Mark persze már leért, ott állt a hold halvány fényében, szinte beleolvadt a sivatagba, fakó, sima kőből faragott, különös szobornak tűnt. Emma hevesen zihált, ahogy ellépett a faltól, de lelkes volt. Dübörgött a szíve, lüktetett a vére; érezte a sót a szélben, a szájában.

Mark a kezét zsebre dugva hátralépett.

– Gyere velem! – suttogta, és elfordult az épülettől, a sivatag homokja és csenevész bozótja felé.

– Várj! – szólt Emma. A fiú megtorpant, és hátranézett rá. – Fegyver – mondta a lány. – És cipő. – A kocsihoz ment. Egy gyorsan felrajzolt nyitó rúnától fölpattant a csomagtartó fedele, előkerült a nagy halom fegyver és felszerelés. A lány addig turkált köztük, amíg nem talált egy övét meg egy bakancsot. Sietve felcsatolta a fegyvertartó övét, beledugott néhány kést és tőrt, felkapott pár tartalékot, és gyorsan belebújt a bakancsba.

Szerencsére olyan fejvesztve jöttek haza Malcolmtól, hogy Emma a csomagtartó belsejéhez szíjazva hagyta Cortanát. Kihúzta a tokot a tartóból, és a hátára kapta a kardot, majd visszasietett Markhoz, aki némán elfogadta a lány által felkínált szeráfpengét és késeket, aztán intett Emmának, hogy kövesse.

A parkolót szegélyező alacsony fal mögött sziklakért bújt meg: általában békés hely volt, kaktuszokkal ültették be, köztük ókori hősöket ábrázoló gipszöntvények díszelegtek, amiket Arthur helyezett ki a szabadba. Angliából szállíttatta ide őket, miután beköltözött az Intézetbe. Élesen elütöttek a kaktuszoktól, egyáltalán nem illettek a sziklakertbe.

Most valami más is volt itt, egy sötét, ormótlan árny, amit lepel takart. Mark az ismeretlen tárgy felé lépett, ismét furcsa mosoly ült ki az arcára; Emma félrehúzódott, maga elé engedte a fiút, aki lerántotta a nagy, fekete anyagot.

Egy motorkerékpár volt alatta.

Emma halkan felhördült. Még soha nem látott ehhez fogható motort. Ezüstfehér volt, és mintha csontból faragták volna. Csillogott a holdfényben, és a lány egy pillanatra szinte azt hitte, hogy átlát rajta, ahogy néha az álcázó varázslatokon: egy másik alakot vélt felfedezni alatta, amint türelmetlenül dobálja a sörényét, és tágra nyílt szemmel bámul...

– Ha kiviszünk Tündérföldéről egy paripát, amit átjár a varázs, meg tudja változtatni az alakját, hogy alkalmazkodjon a mondénok világához – mondta Mark, és a lány döbbent arckifejezését látva szélesen elmosolyodott.

– Azt akarod mondani, hogy ez eredetileg ló volt? Ez egy pónimotor? – faggatta Emma. Még suttogni is elfelejtett.

Mark vigyora fülig ért.

– Sokféle paripa vágtat a Vadűzésben.

Emma máris a motor mellett termett, végigfuttatta rajta a kezét. A hűvös fémet olyan simának érezte, akár az üveg, tejfehér volt és ragyogó. Egész életében arra vágyott, hogy motoron ülhessen. Tudta, hogy Jace és Clary ült már repülő motoron is. Még festmények is készültek róla.

– Tud repülni?

Mark bólintott, és Emma végleg elveszett.

– Én akarom vezetni – mondta. – Én magam akarom vezetni.

A fiú mélyen meghajolt. Kecses, idegen mozdulattal, ami évszázadokkal ezelőtt egy királyi udvarban lehetett szokásban.

– Semmi akadálya.

– Julian kinyírna – mondta Emma ösztönösen, még mindig a motort cirógatva. Akármilyen gyönyörű is volt, izgatottsága ellenére beleborzongott a gondolatba, hogy felüljön rá: nem volt se kipufogója, se sebességmérője, se bármi egyéb normál alkatrésze, amit Emma egy motortól várt volna.

– Nem hinném, hogy téged olyan könnyű lenne megölni – felelte Mark, és most már nem mosolygott. A lány szemébe nézett, kihívóan.

Emma szó nélkül átvetette a lábát a motoron. Megragadta a kormányt, és az mintha feléje hajlott volna, hogy illeszkedjen a kezéhez. Markra nézett.

– Pattanj fel mögém – mondta –, ha jönni akarsz!

Érezte, ahogy a motor meginog alatta, miközben Mark felült mögé. A fiú finoman megfogta az oldalát. Emma nagyot fújt, megfeszült a válla.

– Eleven lény – suttogta Mark. – Engedelmeskedni fog az akaratodnak.

A lány megszorította a kormányt. Repülj!

A motorkerékpár kilőtt a levegőbe, és Emma felsikoltott, félig a döbbenettől, félig az elragadtatottságtól. Mark szorosabban fogta a derekát, ahogy fölfelé robogtak, a talaj egyre távolodott alattuk. A szél zúgott körülöttük. A gravitációtól elszakadt motor egyre följebb vágtatott, miközben Emma ösztökélte, előrehajolt, hogy a testével jelezze, mit akar.

Elszáguldottak az Intézet mellett, alattuk húzódott a gyorsforgalmihoz vezető út. Elsuhantak fölötte, a sivatagi szél után Emma megérezte a só ízét, ahogy elértek a tengerparti főúthoz, kocsik siklottak el alattuk dudálva, fényszóróik halvány aranysárga csíkot húztak. A lány boldogan kiáltott, és tovább nógatta a motort: Gyorsabban, még gyorsabban!

Elillant alattuk a tengerpart, a homok fakó aranyát fehérré változtatta a csillagfény, és máris az óceán fölött voltak. A hold ezüstösen világította meg előttük az utat; Emma hallotta, hogy Mark a fülébe kiált valamit, de egy pillanatra nem számított más, csak az óceán és a motor. A szél hátracsapta a haját, és könnybe lábadt tőle a szeme.

Aztán lenézett.

A holdsugár által megvilágított ösvény mindkét oldalán tengerészkék árnyalatú lett a víz a sötétben. A szárazföld ragyogó fények vonala, hegyek égre vésett árnya volt a távolban. Alattuk pedig az óceán terült el, sok-sok kilométernyi óceán, és Emma megérezte a félelem ismerős hidegét, mintha jeget nyomtak volna a tarkójához, s a dermesztő fagy szétáradt az ereiben.

Sok-sok kilométernyi óceán, jaj, a végtelenbe nyúlik; árnyék és só; vad, sötét víz, tele idegen ürességgel és a mélyben lakozó szörnyekkel. Képzeld el, milyen volna bezuhanni a hullámok közé, és tudni, hogy mindez alattad van, hiába taposod a vizet, kétségbeesetten próbálva a felszínen maradni; az elborzasztó tudat, hogy mi van alattad – sok-sok kilométernyi üresség és szörnyek, végtelenbe nyúló feketeség, és a tengerfenék oly messze a mélyben – elborítaná az elmédet.

A kormány megrándult a kezében, a motor fellázadt. A lány erősen az ajkába harapott, kiserkent a vére, megint a vezetésre összpontosított.

Elrántotta a kormányt, visszafordította a motort a tengerpart felé. Gyorsabban! – ösztökélte Emma. Egyszeriben kétségbeesetten vágyott rá, hogy ismét szárazföld fölött legyenek. Mintha árnyakat látott volna a tenger felszíne alatt. Eszébe jutottak azok a régi történetek tengerészekről, akiknek hajóját bálnák és tengeri szörnyek emelték ki a vízből. A kis bárkákról, amiket széttéptek a tengeri démonok, a legénységüket pedig felfalták a cápák...

Elakadt a lélegzete, a motor megdöccent alattuk, Emma kezéből kicsúszott a kormány. Zuhanni kezdtek. Mark felkiáltott, ahogy átlövelltek a tajtékzó hullámok fölött, egyenesen a part felé. A lány a kormány után kapott, újra megfogta, teljes erőből szorította, ahogy az első kerék a homokhoz ért, aztán a motor ismét elindult felfelé, elsuhant a tengerpart fölött, messze a mélyben elmaradt alattuk a főút.

Mark felkacagott. Féktelen nevetéséből Emma kihallotta a Vadűzés hangját, a kürt harsogását és a paták dobogását. Beszívta a hűs, friss levegőt; haja mögötte lobogott; nem voltak szabályok. Szabad volt.

– Bizonyítottad a rátermettségedet – szólt Mark. – Akár Gwyn vadászai közt is lovagolhatnál, ha akarnál.

– A Vadűzés nem enged a tagjai közé nőket – mutatott rá Emma, szavait kis híján elsodorta a szél.

– Ez nagy ostobaság a részükről – felelte Mark. – A nők harciassága felveszi a versenyt a férfiakéval. – A partra mutatott, az óceán mentén húzódó hegyvonulatra. – Arra menj! Elviszlek a konvergenciához.