El

este Suzanna úgy döntött, elutazik Liverpoolba, és megkeresi Calt. Vétek lett volna halogatni a találkozást. Az események a végkifejlet felé közeledtek. Figyelmeztetnie kell t, és meg kell tervezniük - feltétlenül négyszemközt -, hogyan védjék meg Mimi könyvét, na meg az életüket. Megpróbálta felhívni Calt - körülbelül éjfélig kísérletezett -, de nem sikerült.

Reggel telefonált Apolline-nak - aki éppen akkor érkezett meg Salisburyb l -, hogy beszámoljon a Halandók szentélyében látottakról és hallottakról. Biztosra vette, hogy Apolline - a hírforrás iránti megvetés miatt - nem fogja elhinni az Immacolata szellemét l származó információkat. Tévedett.

- Miért ne hinnénk el? - mondta. - Jól néznénk ki, ha még a halottak is hazudnának!

Mellesleg csak meger sítette, amit eddig is tudtunk.

Suzanna elmondta Apolline-nak, hogy Liverpoolba készül, Calhez.

- Nem leszel egyedül - tájékoztatta Apolline. - Egypáran elmentek a nagyanyád házába, hátha találnak valamit. Esetleg megtudhatnád, mire jutottak.

- Igen, feltétlenül. Felhívlak, ha beszéltem velük.

- Hívj csak, de ne reméld, hogy józan leszek!

Indulás el tt Suzanna még egyszer odatelefonált a Chariot Streetre. Most még csak ki sem csörgött. Felhívta a központot, de k sem tudták, mi történhetett. A reggeli hírekb l megtudhatták, a tévében még meg is nézhették a Mooney-ház helyén éktelenked letarolt telket. Suzanna azonban csak a hírek végét hallotta: az id járásjelentést, a mi havazást ígért, még több havazást.

Tudta, hogy ha kocsival indul útnak, az felér egy öngyilkossági kísérlettel. Ehelyett inkább taxival kiment Eustonba, és felszállt a délel tti vonatra. Miközben Suzanna berendezkedett a négyórás - ez esetben hatórás - utazásra, Cal a nyolc húszas vonattal már félúton járt Birmingham felé (Runcornon és Wolverhamptonon keresztül). 2.

Cal a kiköt

l is megpróbálta felhívni Gluckot. Maga sem gondolta volna, hogy az éjszaka folyamán még itt is megfordul majd, de kedve támadt lemenni a folyóhoz felszállt az utolsó buszra. Megmenekült a Korbács el l, legalábbis egyel re. Még azzal a gondolattal is elkacérkodott, hogy a szörny talán beéri az eddigi pusztítással. Sajnos tudta, hogy ez nem így van. Az angyal - Isten lángja, ahogy Shadwell mondta - soha nem lakik jól a halállal. Étvágya majd csak akkor csillapodik, ha mindenkit elhamvasztott remélhet leg Shadwellt sem hagyja ki. Cal azzal vigasztalta magát, hogy az éjszaka borzalmai között azért akadt egy kellemes élmény is: a keresked búcsúel adása.

Csíp s szél fújt a folyóparton; a hópelyhek mint megannyi t szúrás. Cal a korlátra támaszkodva nézte a folyót, amíg zsibbadtra fagyott a keze és az arca. Aztán - amikor a Liver Building toronyórái jelentették, hogy hat óra felé jár - elindult valami élelem után. Szerencséje volt. Talált egy kis kávézót, ahol a korai buszok sof rjei reggeliztek. Cal is rendelt egy jókora adag pirítóst és tojást - közben lassan föloldódott-, és egyre azon töprengett, mitév legyen. Fél hét körül felhívta Gluckot. Már maga is lemondott róla, hogy sikerül elérnie, de most szerencséje volt: éppen le akarta tenni a kagylót, amikor a vonal másik végén megszólalt egy álmos hang:

- Halló! - Cal alig ismerte Gluckot, de soha senkinek nem örült még ennyire.

- Mr. Gluck? Itt Cal Mooney. Nem hiszem, hogy emlékszik rám, de...

- Már hogyne emlékeznék! Mi újság a Mersey partján?

- Beszélnünk kell! Nagyon sürg s!

- Csupa fül vagyok.

- Ezt telefonon nem lehet...

- Akkor látogasson meg. Tudja a címemet?

- Tudom. Meg riztem a névjegykártyát.

- Szeretettel várom.

Az éjszaka veszteségei után Calnek túl sok volt ez a kedvesség. Érezte, hogy könnybe lábad a szeme.

- Máris indulok.

- Várom!

Cal a telefonfülkéb l kilépett a fagyos szélbe. Mcg mindig nem világosodott ki; a havas utcák szinte teljesen üresek voltak, ahogy Cal a pályaudvar felé kutyagolt. A homályban felt nt egy teherautó: homokot szórt a jeges úttestre; egy gyanús kapualjban a reggeli újságokat pakolták - ennyi volt az összes mozgás. Szinte hihetetlen gondolta Cal menet közben -, hogy valaha is tavasz lehet Kísértetvárosban. 3.

Suzanna a Chariot Streeten állt, és a tömeget figyelte. Nem tudott, de nem is akart továbbmcnni: az egyenruhákról rossz emlékei voltak, a népes Kakukk-seregr l szintúgy. Ahol állt, onnan is látta, hogy a Mooney-ház már nem létezik: a szó szoros értelmében a földdel vált egyenl vé. A t z, ami elpusztította, a szomszéd házakban is károkat okozott. Éjszaka itt járt a Korbács.

Reszketve indult el a Rue Streetre - elkészült a legrosszabbra. Nem érte meglepetés. Mimi háza leégett. Most mit csináljon? Menjen vissza Londonba, és - feltéve, hogy életben maradt - hagyja magára Calt? Itt hiába keresi, ki van zárva, hogy megtalálná. Csak abban bízhatott, hogy Cal ügyesebb lesz, és egyszer majd felbukkan nála. Minden olyan zavaros volt: a lények szanaszét az országban. Cal sehol, a könyv. . . - Suzanna inkább bele sem gondolt. Hátat fordított a romoknak, és elindult a Rue Streeten. A látottak után maradék optimizmusa is elhagyta.

Amikor befordult a sarkon, lelassított mellette egy kocsi, és az ablakon kiszólt egy kerek kép , napszemüveges férfi:

- Meg fogsz fázni!

- Hagyjon békén! - mondta Suzanna, és megszaporázta a lépteit. A kocsi haladt mellette.

- Hagyjon békén, nem hallotta?! - mondta Suzanna, és úgy nézett a férfira, hogy az Suzanna szándékai szerint legalább.is - belesántult. A férfi az orrára csúsztatta a szemüvegét. Aranylott a szeme.

- Nimrod?

- bizony.

Ha nem látja a szemét, Suzanna meg sem ismerte volna. Nimrod meghízott, hajdani vonzó külsejéb l szinte semmi nem maradt.

- Meghalok éhen - mondta. - Együnk valamit, jó?

4.

Nimrod étvágya mintha egyenes arányban n tt volna az életüket fenyeget veszéllyel. Suzanna csak nézte, ahogy végigfalja az egész étlapot, és ráadásnak még Suzanna adagját is magába tömi.

Gyorsan tájékoztatták egymást legfrissebb híreikr l. Suzanna nem sok újat tudott mondani. Hogy a Korbács eljött, azt mindenki tudta. Nimrod azonban - hallgatózva, kérdez sködve - összeszedett egy-két hasznos információt. A Chariot Streeten értesülései szerint - nem találtak holttesteket, tehát majdnem biztos, hogy Cal nem égett benn a házban. A Rue Streeten viszont voltak áldozatok.

- Én egyiket sem ismertem személyesen - mondta Nimrod. - De attól tartok, te igen.

- Kit?

- Balm de Bonót.

- ... de Bono?

- Tegnap éjjel is ott volt a Rue Streeten.

Suzanna felidézte rövid ismeretségüket, vitáikat. De Bono nincs többé. És a többiek vajon meddig lesznek még?

- Mit tegyünk, Nimrod? - motyogta Suzanna. - Próbáljunk meg elrejt zni? Még egy sz ttes?

- Egy imasz nyegre se vagyunk elegen! - mondta Nimrod komoran. - Ráadásul most már csodatetteink sincsenek. Alig maradt er nk.

- Szóval várjuk ölbe tett kézzel a Korbácsot? Ezt javaslod?

Nimrod végigsimította az arcát.

- Én, azt hiszem, mindent megtettem... - mondta. - Mindannyian igyekeztünk. Zsebéb l dohányzacskót vett el , és sodort magának egy cigarettát.

- Tudom, tévedtem is. Bed ltem Shadwell hazugságainak... Aztán még szerelmes is lettem.

- Szerelmes?

Nimrod elmosolyodott - a régi, ellenállhatatlan önmagára emlékeztette Suzannát.

- Ó, igen... - mondta Nimrod. - Volt egy-két kalandom a Birodalomban. De egyik sem tartott sokáig. Valahogy mindig a Fúgában éltem. Még most is ott élek. Meggyújtotta a gyufaszálvékony cigarettát. - Ha belegondolok, ez elég nevetséges mondta. - Hiszen az a hely már nem létezik: Ahogy, a pincér elment, Nimrod levette a sötét szemüveget. Aranyszemét Suzannára szegezte, hátha felcsillan benne egy reménysugár.

- Emlékszel rá? - kérdezte Suzanna.

- A Fúgára? Persze hogy emlékszem.

- Én is. Legalábbis, azt hiszem. Úgyhogy talán mégsem veszett el. Nimrod a fejét csóválta.

- Jaj, ez az érzelg sség! Mire megyünk az emlékekkel?

Suzanna ebbe most nem akart belebonyolódni. Nimrod a bánatáról beszélt - a közhelyek és a metafizika nyilván nem vigasztalnák meg.

Suzanna azon gondolkodott, elmondja-e Nimrodnak, amit tud: hogy igenis van remény; hogy a Fúga talán újra létezhet. Csekély remény van rá, Suzanna tudta, de Nimrodot talán ennyi is megmenti.

- Nem veszett el - mondta Suzanna.

- Álmodozz csak nyugodtan! Akkor is vége.

- Mondom, hogy nem.

Nimrod Suzannára meredt a cigarettafüstb l.

- Mir l beszélsz?

- A Gy

ben... használtam a Szöv széket.

- Használtad a Szöv széket? Az mit jelent?

- Lehet, hogy a Szöv szék használt engem. Vagy esetleg használtuk egymást.

- Hogyan? Miért?

- Hogy meg rizzük a Fúgát.

Nimrod már szinte ráhasalt az asztalra.

- Én ebb l semmit nem értek - mondta.

- Én sem túl sokat - mondta Suzanna. - De valami történt. Valamilyen er ... Suzanna sóhajtott. Nem lehetett elmesélni azokat a pillanatokat, nem talált rá

szavakat. Tulajdonképpen maga sem volt biztos benne, hogy egyáltalán megtörtént. Egy valamiben azonban biztos volt:

- Én nem adom meg magam, Nimrod. Nem érdekel, hogy kiféle, miféle ez a kurva Korbács! Nem vagyok hajlandó meghalni a kedvéért!

- Neked nem is kell - mondta Nimrod. - Te Kakukk vagy. Szépen kisétálhatsz az egészb l.

- Remélem, tudod, mekkora hülyeséget mondtál - mondta Suzanna nyersen. - A Fúga azoké, akik az életüket is odaadnák érte. Mint Cal... vagy én... Nimrod elszégyellte magát.

- Igazad van - mondta. - Ne haragudj!

- Nemcsak neked hiányzik a Fúga, Nimrod. Mindannyiunknak. Suzanna az ablakra pillantott. A bambuszred ny résein látta, hogy újra nekiveselkedett a hóesés. - Soha nem hittem az Édenben - mondta halkan. - A bibliai Édenben. Az eredend b nben meg a többi marhaságban. De ez a történet talán mégis az igazságot tükrözi.

- Milyen igazságot?

- Talán tényleg így kezd dött minden. Egy kertben, a varázslat kertjében. De amikor a Korbács elhitte az Éden-mesét, az igazságot már eltorzították azzal a sok marhasággal.

- Számít ez valamit?! - sóhajtott Nimrod. - Hogy angyal vagy sem; hogy az Édenb l jött vagy máshonnan, változtat ez a lényegen? Ha Uriel, ha nem, éppen elég, hogy annak képzeli magát. És el fog pusztítani bennünket. Nimrod érvelése cáfolhatatlan volt. Ha a világ vége közeleg, mit számítanak a nevek?

- Azt hiszem, jobb lenne, ha mindannyian egy helyen lennénk - mondta Nimrod egy kis id múlva. - Ha együtt vagyunk, talán sikerül összehozni valamit.

- Lehet, hogy igazad van.

- Szanaszét szóródtunk, és szép sorban majd mindenkit megtalál a Korbács.

- De hol lehetnénk együtt?

- Volt egy hely... - mondta Nimrod -, amit annak idején nem talált meg. Valami rémlik. Apolline biztos tudja.

- Milyen hely?

- Egy hegy. Igen, azt hiszem, egy hegy... - mondta Nimrod, a fehér papírterít re meredve. Valamilyen hegy...

- Megkeressük, és elrejt zünk, jó?

- Jó. Ha már úgyis meghalunk, haljunk meg ott.

II. POR ÉS HAMU

A Szent Philomena-és Szent Calixtustemplom homlokzatán a szobrok arcát régesrég elmosta az es . A szentek nem láthatták a láto gatókat, akik december 21-én a kora

esti órákban érkeztek a templom kapujához; a lépcs n folytatott vitát sem hallhatták. Hiába látták és hallották volna ket; hiába szálltak volna le a talapzatról, hogy figyelmeztessék Angliát a rettenetes angyalra - int szavukra senki nem figyelt volna. Anglia nem kért a szentekb l, sem aznap, sem másnap: épp elég vértanúja volt. Hobart a küszöbön állt; a torkában világított, szája sarkából sugárzott a Korbács fénye. Shadwell karját fogta, és nem hagyta, hogy belépjen a templomba.

- Ez egy templom... - mondta, ezúttal nem Uriel, hanem a saját hangján. Az angyal olykorolykor visszaadta neki önrendelkezési jogát, de rögtön rövidebbre fogta a pórázt, ha szállásadója rakoncátlankodni kezdett.

- Így van, ez egy templom - mondta Shadwell. - És most leromboljuk. Hobart megrázta a fejét.

- Nem! Ezt nem tehetem!

Shadwell fáradt volt, alig tudott gondolkodni. A Chariot Street-i pusztítás óta bejárták az egész országot, követve a Korbácsot azokra a helyekre, ahol a legutóbbi népirtás alkalmával - emlékezete szerint - megbújtak a látólények. Minden utazásuk kudarcba fulladt: a megnevezett helyeken - már amelyiket egyáltalán felismerték nem találtak sem varázslatot, sem varázslókat. Hó borított mindent, a tél egyre jobban dühöngött. Dermeszt és kimerít volt a nyomozás. A sikertelenség aggasztotta Shadwellt. Aggasztotta azért is, mert félt, hogy ha Uriel elveszti a türelmét, képtelen lesz kordában tartani a szörnyet. Ezért hozta most ide, ahol biztosan tudta, hogy találnak varázslatot vagy talán a maradványait. Immacolata itt idézte meg a Gereblyét, ebben sírszentélyben. Itt Uriel kitombolhatja magát, legalábbis ma estére.

- Be kell mennünk! - mondta Uriel szállásadójának. - A Korbácsnak dolga van itt. Hobart még mindig nem volt hajlandó átlépni a küszöböt.

- Nem rombolhatjuk le... - mondta - ...ez Isten háza.

Az irónia netovábbja volt, hogy Shadwell - a katolikus neveltetésével - és Uriel Isten lángja - nyugodt szívvel elpusztították volna a nyomorúságos templomot, és éppen Hobart - aki csak a törvény iránt érzett vallásos áhítatot -, egyedül tiltakozott. Hobart, aki nem Bibliát, hanem egy meséskönyvet rzött a szíve felett. Mi ez a hirtelen finnyásság? Csak nem a halál közeledtét érzi? Meg akarja bánni hitetlenségét? Lehet, de Shadwellt ez nem hatotta meg.

- Te vagy a Sárkány, Hobart - mondta. - Te mindent megtehetsz. Hobart a fejct rázta; az ellenkezésre felizzott a fény a torkában.

- Tüzet akartál, megkaptad - folytatta Shadwell.

- Már nem akarom - mondta Hobart fulladozva. - Vedd... el... t lem... Az utolsó szótagokat vacogó fogakkal préselte ki. A gyomrából füst tört fel. Aztán megszólalt Uriel:

- A vita lezárva.

Úgy t nt, sikerült megzaboláznia Hobartot, bár az még egy darabig küzdött önmagáért. Egész teste vonaglott, amely nyilván kínos felt nést kelt, ha nem t nnek el gyorsan a templom küszöbér l.

- Látólények vannak benn - mondta Shadwell. - Az ellenségeid. A csalogatást nem hallotta meg sem Uriel, sem Hobart. Vagy csökkent az angyal hatalma a porhüvely felett, vagy Hobart fejlesztett ki új ellenállási technikát - tény, hogy Uriel keményen megdolgozott, míg visszanyerte fennhatóságát. Hobart - vagy Uriel az oszlopot verte az öklével, talán azért, hogy elterelje ellenfele figyelmét. A test ember és angyal harcának a színtere - megrepedezett és vérzett. Shadwell próbálta elkerülni, hogy összefröcsköl djön, de a felügyel er sen szorította a karját, magához rántotta. Elkínzott arca Shadwell felé fordult. Szája füstös üregéb l Hobart hangja hallatszott.

- Vedd... ki... bel lem! - könyörögte alig érthet en.

- Kés - mondta Shadwell, miközben szabad kezével letörölt az ajkáról egy vércseppet. Már semmit nem tehetek. is tudja - hangzott a válasz. Uriel hangja volt. - Örökre Sárkány lett!

Hobart felzokogott; a takony és a könny elpárolgott, ahogy szája izzó kemencéjéhez érkezett.

- Ne félj! - mondta Uriel. - Hallod, Hobart?

Hobart bólintott - feje el rebukott, mintha elmetszették volna a nyakát.

- Bemegyünk? - kérdezte Shadwell.

Ismét ugyanaz a kificamodott bólintás. A test már nem rángatódzott, az arc megfakult. Az angyal diadalának végs bizonyítékaként Hobart elengedte Shadwell karját, aztán megfordult, és a keresked el tt bement a templomba. A templom üres volt. Nem égtek a gyertyák, a tömjén illata megsavanyodott.

- Varázslatot érzek - mondta Uriel.

- Jól érzed - mondta Shadwell, miközben követte a szörnyet az oltár felé. Kíváncsi volt, az angyal vajori hogy reagál majd a feszületre, de az rá se nézett, csak ment tovább a keresztel kápolna felé. Hobart törött kezét az ajtóhoz nyomta. A deszka felizzott, az ajtó kitárult. A következ ajtónál ugyanígy. Uriel - Hobart testében leereszkedett a kriptába. Nem voltak egyedül: a folyosó túlsó végén, feltehet leg a szentélyben - ahonnan annak idején Immacolata jött Shadwell elé -, fény pislákolt. Uriel szó nélkül haladt tovább, meg-megérintve a kedves, néma koporsókat. Félúton járt a lépcs és a szentély között, amikor az egyik oldalfolyosóból egy pap lépett elé. Arca sápadt volt, mintha bepúderezte volna, homloka közepén egy kék paca.

- Ki maga? - kérdezte.

- Félre az útból! - mondta Shadwell.

- Ide tilos bejönni! - vágott vissza a pap. - Távozzon!

Uriel egy-két méterre állt a paptól. Hirtelen elkapta az egyik koporsó peremét, a másik kezével belekapaszkodott Hobart hajába, és a fal felé rángatta, mintha szét akarná verni a saját koponyáját. Shadwell rájött, hogy ezt nem az angyal, hanem Hobart csinálja. Kihasználva a pap megjelenését, ismét megpróbálta legy zni magában az angyalt. A felbolydult test azon nyomban rángatódzni kezdett, fojtott kiáltás szakadt fel a torkából. Talán a papot akarta figyelmeztetni, de az meg sem mozdult. Uriel visszacsavarta Hobart fejét - hallatszott, hogy a csont és a porc egymásnak rl dik. Egy pillanatig így álltak - pap és angyal egymással szemben. Aztán Hobart szájából kicsapott Uriel lángja.

A sz k folyosón sokkal leny göz bb volt a hatás, mint a Rue Streeten, pedig ott is történt egy-két cifra dolog. Egy lökés hanyatt vágta Shadwellt, aki rögtön felugrott világjáró lelke bele is pusztult volna, ha elmulasztja ezt a látványt. A pap teste a mennyezetnek csapódott, és-mint akit odaszegeztek - ott is maradt, amíg fel nem falták a lángok.

Az egész nem tartott tovább egy-két másodpercnél. A füstben Shadwell látta, hogy Uriel már el is indult a szentély felé; Hobart - elborzadva saját tettén - keservesen ordított. Az izzó hamues ben Shadwell követte ket.

A szentély ajtajához közeledve Shadwell lassított. Ez Immacolata tartománya, itt a mindenható; férfiatlanná tett férfiak imádják és istenítik, megtagadva Krisztus és Sz z Mária iránti engedelmességüket. Shadwell soha nem tartotta istenn nek Immacolatát. De akkor mi ez a hirtelen félelem? A megszentségtelenítést l fél?

Belépett a szentélybe, és megkapta a választ. Végignézett a csontokon, és tudta, ahogy csak egy szeret tudhatja, hogy az imádott és végül elárult n még mindig ott lakozik. A halálnak nincs hatalma felette. Immacolata ott volt a falban vagy a leveg ben: nagyon közel.

- Istenn ... - mormolta Shadwell.

- Mit tettél?! - szólalt meg Immacolata hangja, gyengéden, szinte szerelmesen suttogva. Shadwell Urielre nézett, aki a csontok kísérteties szimmetriájában gyönyörködött. Úgy t nt, nem hallotta a varázslón hangját.

- Mit tettél?! - ismételte meg a kérdést Immacolata. - Ez nem ismer könyörületet. Shadwellnek nem kellett kimondani a választ - elég volt a gondolat.

- Ezt épp te mondod?

- Magamat sem ismertem - felelte Immacolata. - Azt hiszem, ez a Korbács is ilyen.

- Urielnek hívják - javította ki Shadwell. - Angyal.

- Mindegy, hogy mi! Akkor sincs hatalmad felette.

- Én szabadítottam ki - felelte Shadwell. - Engedelmeskedik nekem.

- Miért hazudsz? - kérdezte Immacolata. - Úgyis tudom, hogy félsz. Recsegés szakította félbe a társalgást. Shadwell kizökkent a gondolataiból, és látta, hogy Uriel - indáival a falnak feszülve - lesöpri a csontokat, mint egy megpakolt asztalról az agyagedényeket. Ötven ember poros maradványai hullottak a földre. Uriel a trükköt Shadwellt l leste el - er ltetetten nevetett; élvezte a játékot. Amikor az els vel végzett, a második falat is leborotválta, és már kezdte is a harmadikat.

- Állítsd le! - suttogta Immacolata szelleme, miközben kicsi és nagy csontok miriádja zuhogott a földre. - Mutasd meg, hogy nem félsz: állítsd le!

Shadwell azonban csak nézte, ahogy az angyal egyetlen mozdulattal a negyedik falat is megkopasztja, aztán kiszemeli magának a mennyezetet.

- Te leszel a következ - mondta Immacolata.

Shadwell az egyik üres falhoz lapult.

- Nem... - motyogta.

Elállt a csontes - csupasz volt az összes fal és a menynyezet is. Lassan kezdett leszállni a por. Uriel Shadwellhez fordult.

- Miért suttogsz a hátam mögött? - érdekl dött szelíden. Shadwell az ajtóra pillantott. Milyen messzire jutna, ha most futásnak eredne? Talán egykét méterre. Nincs menekvés. Uriel mindent hallott. Mindent tudott.

- Hol van? - kérdezte. Néma csend telepedett a feldúlt szentélyre. - Mondd, hogy jöjjön el !

- Becsapott - mondta Shadwell. - Neked is hazudni fog. Hogy szerettem a csodatetteket. Nem igaz. Hidd el, nem igaz!

Érezte magán az angyal millió szemét. A tekintet elnémította Shadwellt.

- Semmit nem rejthetsz el el lem! - zengte az angyal. - Ismerem kicsinyes vágyaidat, de nem kell félned.

- Nem?

- Nem. Kedvellek, te porhüvely, kedvelem a jelentéktelenségedet, értelmetlen vágyaidat. De az a másik - az a n , aki b zlik a varázslattól - az meg fog halni. Megölöm. Mondd meg neki, jöjjön el ! Legyünk túl rajta!

- Már halott.

- Akkor meg miért bújik el?

- Nem bújtam el - szólalt meg Immacolata hangja; a csontok zúgtak, akár a tenger, ahogy a szellem kiemelkedett közülük. Nem is annyira közülük, mint inkább bel lük csúfot zve Uriel pusztításából -, Immacolata parancsára összeálltak a csontok. Az eredmény jóval több volt, mint pusztán a részek egysége. Shadwell észrevette, hogy nem is egy, hanem három alak állt össze - a három n vér alakja vagy közös lelkük árnyképe.

- Miért bújnék el? - kérdezte a torony. Testében keringtek a csontszilánkok. - Most boldog vagy? - kérdezte.

- Az mit jelent? - érdekl dött Uriel.

- Miért mocskolod be az ártatlanságodat? - kérdezte a kísértet. - Te is tudod, hogy nem ehhez a világhoz tartozol.

- Jártam már itt.

- És visszamentél. Tedd most is ezt!

- Majd ha végeztem - mondta Uriel. - Ha kiirtottam a varázslókat. Ez a dolgom.

- Dolgod? - kérdezte Immacolata, és kacagtak a csontjai.

- Min mulatsz?

- Óriásit tévedtél! Azt hiszed, egyedül vagy...

- Egyedül vagyok.

- Nem. Csak elfeledkeztél magadról, ezért mások is elfeledkeztek rólad.

- Uriel vagyok. Én rzöm a kaput...

- Nem vagy egyedül. Senki, semmi nincs egyedül. Valami nagyobbnak a része vagy te is.

- Uriel vagyok. Én rzöm a kaput!

- Nincs mit rizni - mondta Immacolata. - A dolgodon kívül.

- Uriel vagyok. Én...

- Nézz magadba! Miért félsz? Dobd el ezt a szerencsétlen maskarát, és nézz magadba!

Uriel nem mondta - ordította a választ:

- NEM!

És a válasszal együtt a dühét is a csonttestre zúdította. Ahogy a t z belemart, a torony összeomlott; ég darabjai a falhoz vágódtak. Uriel lángja ide-oda futkosott a szentélybem, hogy a varázslón alakját teljesen megsemmisítse. Alapos munkát végzett: minden sarkot átkutatott, míg az utolsó sérteget szilánk is porrá nem hamvadt. Csak ekkor tért vissza az a hirtelen nyugalom, amit Shadwell annyira gy lölt. Az angyal egy csontkupacra ültette Hobart megkínzott testét. A feketére égett kezek felvettek egy koponyát.

- Nem volna tisztább... - mondta az angyal, minden szavát megfontolva - ...ha az összes él lényt eltüntetnénk a föld színér l?

Olyan finoman adagolta, olyan tökéletesen utánozta Shadwell „Józan Ember"alakítását, ho gy beletelt egy kis id be, míg mestere felfogta a nagyszabású javaslatot.

- Nem? Mit szólsz?

Shadwellre nézett. Arcán fel lehetett ismerni Hobart vonásait, a férfi mégis nyomtalanul elt nt. Uriel minden porcikája ragyogott.

- Kérdeztem valamit. Nem volna nagyszer ?

- De, az volna - motyogta Shadwell.

- Micsoda t z, képzeld csak el! - mondta. Felemelkedett csonttrónjáról, és elindult az ajtó felé.

- Ó... - mondta vágyakozva. - ...micsoda t z!

Aztán - hogy egy percig se késlekedjen - folytatta útját a lépcs felé: az alvó

Birodalom felé.

III. A REJTELMES SZIGET

1.

A vonat egyórás késéssel érkezett Birminghambe. A hó még mindig esett; égenföldön sehol egy taxi. Cal megtudakolta, hogyan juthat el Harborne-ba, aztán huszonöt percen keresztül állt sorba, míg végre feljutott a buszra. A busz lassan kúszott megállóról megállóra, újabb és újabb diderg utasok szálltak fel, míg egyszer en nem fért fel több. A központban megbénult a forgalom, a külvárosban csúszós volt az út - a vezet a világért sem hajtott volna tizenöt kilométernél gyorsabban. Mindenki vidámságot er szakolt az arcára, de a tekinteteket gondosan elkerülte, nehogy beszélgetni kelljen A Cal mellett ül n egy skótkockás gyapjúkabátba bújtatott, szánalmas kinézet terriert szorongatott a karjában. Cal többször is észrevette, hogy a kutya bánatos szemével t figyeli, és vigasztaló tekintettel nézett vissza rá. A vonaton evett ugyan, de még mindig széd lt a feje; csak bámulta, de nem látta az ablakon túl vánszorgó nyomorúságos külvárost. A szél azonban felrázta merengéséb l, amikor leszállt Harborne Hillnél. A kabátos kutya gazdája útbaigazította t a Waterloo Road felé, váltig hajtogatva, hogy legfeljebb háromperces séta az egész. Ehhez képest Cal majdnem félóráig bolyongott - a hideg átrágta magát a ruháján, be a csontjaiba. Gluck egy nagy, kétszárnyú házban lakott, amelynek homlokzatát araukáriafeny uralta, az eresszel incselkedve. Cal teljesen összefagyott, mire végre becsöngetett. Nem hallotta, hogy a cseng szólt volna, úgyhogy hangosan, aztán még hangosabban kopogott. Az el szobában felgyulladt a villany, aztán - egy örökkévalóságnak t ntkinyílt az ajtó. Nyálas szivarvéggel a kezében Gluck mosolyogva biztatta Calt, hogy kerüljön beljebb, miel tt befagy a feneke. Calt nem kellett biztatni. Gluck becsukta az ajtót, a huzatot kirekesztend , alátömött egy rongyot, aztán mutatta az utat Calnek a folyosón. Volt mit mutatni rajta: az út fejmagasságig egymásra hajigált dobozok labirintusában tekergett.

- Költözködik? - kérdezte Cal, amikor elérték az idillien meleg konyhát, ami szintén dobozok, táskák és papírkötegek lerakata volt.

- Isten ments! - mondta Gluck. - Vegye le a nedves holmiját! Hozok egy törülköz t. Cal lehántotta magáról az átázott kabátot és az ugyanolyan csatakos inget. A cip jénél tartott - úgy teleszívta magát, hogy egy szivacs is megirigyelhette volna -, amikor megjelent Gluck, nemcsak törülköz t, hanem egy pulóvert és egy kopott bársonynadrágot is hozott.

- Ez talán jó lesz - mondta, és Cal ölébe dobta a ruhákat. - F zök egy teát. Szereti a teát? Nem várta meg a választ. - Én teán élek. Tea cukorral és szivar. Megtöltötte a kannát, és feltette az ósdi gázt zhelyre. Aztán a radiátorról levett egy pár sízoknit, és odaadta Calnek.

- Na, felolvadt már?

- Lassacskán.

- Szívesen megkínálnám valami töménnyel - mondta, miközben a szekrényb l teásdobozt, cukrot és egy csorba bögrét szedett el . - De soha semmit nem tartok itthon. Az apámat az alkohol vitte el. - Kimérte a teafüvet. - Bevallom - mondta a füstfelh

l -, nem hittem volna, hogy találkozunk még. Cukrot?

- Igen, köszönöm.

- Hozza a tejet, legyen szíves! Átmegyünk a dolgozószobába. A teával, cukorral és a bögrével elindult kifelé a konyhából, fel a lépcs n az els szintre. Ott is ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint a földszinten: a falak elhanyagolva, a villanykörték csupaszan, és mindenütt papírok tömkelege, mintha valami rült irodakukac Gluckra hagyta volna életm vét.

Belökte az egyik ajtót, és egy nagy, zsúfolt szobába - újabb dobozok, újabb papírkötegek közé - vezette Calt. Orchideákat lehetett volna termeszteni, olyan meleg volt a szobában, és vágni lehetett a füstöt. A fél tucat asztal egyikére letette a teát, egy papírhalom mell l odavitte a bögréjét, aztán két széket húzott a villanykandalló elé.

- Üljön le - mondta.

Cal az egyik dobozt bámulta: telis-tele volt kiszáradt békákkal.

- Ó, nyilván nem érti...

- Így van - vallotta be Cal. - Nem értem. Miért éppen békák?

- Tényleg, miért? - t

dött Gluck. - A számtalan kérdés közül ez az egyik.

Természetesen nem csak békákról van szó. Macskák, kutyák, rengeteg hal. Tekn sök is voltak. Aiszkhüloszt egy tekn s ölte meg. Ez az els feljegyzett esés.

- Esés?

- Az égb l - mondta Gluck. - Hány cukorral issza?

- Békák? Az égb l?

- Rendkívül gyakori. Cukor?

- Kett .

Cal ismét a dobozra nézett, és kivett bel le három békát. Mindegyiken volt egy cédula, rajta egy dátum és egy helyszín. Az egyiket Utah-ban, a másikat Drezdában, a harmadikat County Corkban találták.

- Döglötten esnek?

- Nem mindig - mondta Gluck, és odaadta Calnek a teát. Van, amikor sértetlenül. Máskor meg darabokban. Nincs benne rendszer. Illetve van, csak még nem fedeztük fel. Hangosan szürcsölte a teát. - De hát nem azért jött, hogy a békákról beszélgessünk.

- Nem, valóban nem.

- Hanem miért?

- Nem tudom, hol kezdjem.

- Mindig ezek a legjobb történetek - mondta Gluck csillogó szemmel. - Kezdje a leghihetetlenebbel.

Cal elmosolyodott: emberére akadt.

- Hát... - Vett egy mély lélegzetet és elkezdte.

Igyekezett a lehet legrövidebbre fogni a beszámolót, de Gluck minduntalan félbeszakította, újabb és újabb részletekr l faggatózva. Eltartott egypár óráig, míg a történet végre elérkezett Gluck házának küszöbéig. Aztán pár percig szótlanul ültek. Gluck még csak nem is nézett Calre - a hamutartóban felhalmozódott szivarvégeket és gyufaszálakat tanulmányozta. Végül Cal törte meg a csendet.

- Elhiszi? - kérdezte.

Gluck hunyorgott és fintorgott, mintha valahol egészen máshol jártak volna a gondolatai.

- Iszunk még egy teát?

Fel akart állni, de Cal megragadta a karját.

- Elhiszi?

- Persze hogy elhiszem - mondta némi szomorúsággal a hangjában. - Azt hiszem, kénytelen vagyok elhinni. Józan, értelmes, félelmetesen következetes. Igen, elhiszem. De meg kell értenie, Cal, hogy ezzel halálos csapást mérek a legkedvesebb elméleteimre. Egy gyászoló férfi áll maga el tt. - Felvette az asztalról a teáskannát, aztán visszatette. - Jöjjön, átmegyünk a másik szobába.

Átmentek. Az ablakon nem volt függöny - Cal látta, hogy a hóesés id közben hóviharrá fajult. A kert, az utca végtelen fehér pusztasággá változott. Gluck azonban nem a kilátást akarta megmutatni: a falakra irányította Cal figyelmét. A padlótól a mennyezetig térképek borították, némelyik mintha még az özönvíz el tt került volna oda. A szivarfüstt l megbarnultak, tele voltak firkálásokkal és különböz szín gombost kkel, amelyek nyilván valamilyen anomáliás jelenség el fordulási helyét jelölték. A térképek szélén pedig fényképek garmadája tanúskodott a rendellenes eseményekr l. Némelyikr l Cal el sem tudta dönteni, mit ábrázol, némelyik teljesen megfakult. De egyt l egyig ugyanazt a tételt támasztották alá: hogy a világ sokkal különösebb, mint az emberlények többsége valaha is gondolná.

- Ez csak a jéghegy csúcsa - mondta Gluck. - Több tízezer ilyen fényképem van. Bizonyítékok ezrei.

Cal észrevette, hogy bizonyos képekt l színes madzagok vezetnek a gombost khöz.

- Gondolja, valamilyen rendszer van ezekben?

- Meg vagyok gy

dve róla. De azok után, amit elmondott, gyanítom, hogy rossz helyen keresgéltem. A rendelkezésemre álló anyag egy része beleillik a hallottakba. Az elmúlt három hétben - miközben hasztalanul próbált elérni - Max barátommal Skóciában voltunk, egy új helyszínre bukkantunk a Felföldön. Találtunk néhány különös tárgyat. Valamilyen idegen bolygóról érkezett látogatók nyomainak véltem. Az az érzésem, tévedtem. Valószín leg abban a völgyben jártunk, ahol a szétszöv dés zajlott.

- És mit talált?

- A szokásos vackokat. Pénzt, ruhadarabokat, k lönböz használati tárgyakat. Összeszedtük és elhoztuk mindet, hogy üres óráinkban majd tanulmányozhassuk. Nyilván sikerült volna beleilleszteni dédelgetett elméleteinkbe... de azt hiszem, azoknak búcsút mondhatunk.

- Szeretném megnézni azokat a vackokat.

- Rögtön el szedem - mondta Gluck. Amióta megismerte Gal történetét, arcán mélységes zavar tükröz dött. Szinte kétségbeesetten nézegette a térképeket. Az elmúlt néhány órában egész világképe összeomlott.

- Ne haragudjon! - mondta Cal.

- Miért haragudnék? - kérdezte Gluck. - Mert csodákról beszélt? Ugyan. A maga rejtelmeit ugyanolyan készségesen elhiszem, mint a magamét. Csak kell egy kis id , míg áthangolódom. Lényeg, hogy valóban létezzen az a rejtély.

- Létezik - mondta Cal. - Létezik, higgye el! Csak tudnám, hol!

Gluck arcáról az ablakra és a kihalt tájra vándorolt a tekintete. Egyre jobban aggódott a kedves kitaszítottakért. A sötétség, a Korbács és a hó mintha b nszövetséget kötöttek volna elpusztításukra.

Cal odament a befagyott ablakhoz; megcsapta a hideg.

- Meg kell találnom ket! - mondta. - Ott kell lennem mellettük!

Eddig sikerült féken tartania a bánatát, most felzokogott. Hallotta, hogy Gluck odajön hozzá, de képtelen volt uralkodni patakzó könnyein. Gluck vigasztalólag a vállára tette a kezét.

- Jó érzés, hogy valakinek ennyire szüksége van a csodákra - mondta. - Megtaláljuk a látólényeket, Mooney. Bízzon bennem! Ha valaki tudhat róluk, akkor az én vagyok.

- Sietnünk kell! - mondta halkan Cal.

- Tudom. De megtaláljuk ket. Nemcsak maga miatt, miattam is. Látni szeretném elveszett népét.

- Nem az én népem.

- De igen. Bizonyos fokig hozzájuk tartozik. És k is magához. Látom az arcán. Különben el sem hinném az egészét: .

2.

- Hol kezdjük? - kérdezte Cal tanácstalanul. Pincét l a padlásig szinte más se volt a házban, csak feljegyzések. Lehet, hogy akadt közöttük valahol egy utalás - egy sor, egy fénykép - a látólényekre, de hol? Hány papírlapot kell átkutatni, hogy esetleg kiderüljön valami a látólények rejtekhelyér l? Feltéve persze, hogy egyáltalán van ilyen, hogy egy helyre gy ltek az életveszélyben. Ha nem - ha még mindig szétszóródva élnek -, teljesen reménytelen a helyzet: különben csak majdnem teljesen reménytelen.

A dolgozószobát nevezték ki f hadiszállásnak. Gluck letakarította a legnagyobb íróasztalt, és kiterített egy Nagy-Britannia-térképet; akkora volt, hogy a széle lelógott, mint valami abrosz.

- Íme a Szellemsziget - mondta Calnek. - Nézegesse egy kicsit. Talán ismer s lesz valamelyik helyszín, amit az évek során megvizsgáltunk.

- Megnézem.

- Én addig kiválogatom a feljegyzéseket, és felhozom a dobozokat, amiket Skóciából hoztunk.

Elindult a dolgára, Cal pedig szemügyre vette a térképet. Ezen még több megjegyzés volt, mint a másik szobában lév térképeken: az összevissza huzigált vonalak és pontcsomók mellett titokzatos rövidítések álltak. Az UFO nem okozott fejtörést, de vajon mi lehetett a Gyanított TMD vagy a Tapogató VS? Cal úgy döntött, inkább figyelmen kívül hagyja a megjegyzéseket - úgysem ért bel lük semmit -, és szisztematikusan, milliméterr l milliméterre átvizsgálja a térképet: Land's Endt l kezdve fel egészen az északi csücsökig, aztán vissza. Hálálkodott magában, hogy csak a szárazföldet kell átfésülnie, a térkép alapján ugyanis a környez vizeknek is kijutott a csodákból. Teljesen érthet . Ha a városra tintahales hullik, az Északi-tengeren talán gumiabroncs-vagy kéményzáporok vannak. Cal már hatodszor böngészte végig a térképet, amikor megjelent Gluck.

- Van valami?

- Egyel re semmi.

Gluck lerakott a székre egy legalább tízkilós papírköteget.

- Ezzel talán nagyobb szerencsénk lesz - mondta. - A Kísértetvárosban történtekt l kezdve minden feljegyzést összeszedtem. Az lesz a kiindulópont.

- Igen, ez elég logikus.

- Akkor rajta! Tegyen félre mindent; ami egy kicsit is gyanús: Maga csak olvasson, én majd gondoskodom az utánpótlásról.

Gluck visszatette a falra a térképet, és otthagyta Calt az els papírkupac társaságában. Koncentrálni kellett volna, de ez most nem nagyon ment Calnek. Fél tizenegy volt, majd leragadt a szeme.

Éppen egy kis pihen t engedélyezett magának, amikor Gluck közölte vele, hogy kipakolta a skóciai szerzeményeket, és ha Cal úgy gondolja, megnézheti. Átmentek a térképszobába, ahol - gondosan felcímkézve, megjelölve - ott hevert a völgyb l származó kollekció. Eléggé szegényes volt; vagy a túlél k, vagy a természeti folyamatok semmisítették meg a többit. Néhány szomorú emlék maradt csak a tragédiából: érdektelen használati tárgyak és egy-két fegyver. Mindkét kategóriát képviselte az a darab, amit l Calt kirázta a hideg. Az egyik doboz tetejére Shadwell zakója volt kiterítve. Cal nyugtalanul nézte.

- Felismer valamit? - kérdezte Gluck.

Cal elmondta, mit és honnan ismer.

- Atyaisten! - mondta Gluck. - Tényleg ez az a zakó?

Kétkedése érthet volt: a csupasz villanykörte fényében teljesen jelentéktelennek nt a ruhadarab. Calnek mégis össze kellett szedni minden bátorságát, hogy hozzá

merjen nyúlni. A bélés - ami fénykorában száz és száz áldozatot szedett r most egészen közönségesnek látszott. Nagyon halványan talán még csillogott, de erejének semmi más nyoma nem volt. Az is lehet, hogy megsz nt a varázsereje, amikor tulajdonosa eldobta, de Cal nem merte vállalni a kockázatot: a bélést eltakarva visszadobta a zakót a dobozra.

- Majd elvisszük magunkkal - mondta Gluck. - Ha elindulunk.

- Hová indulunk?

- A látólényekhez.

- Nem. Nem visszük el.

- De hát az övék - mondta Gluck.

- Egyel re azt sem tudjuk, hová kellene vinni.

- Dologra hát!

Hajnali háromnegyed négyre Cal átrágta magát a feljegyzéseken: Gluck közben szundított egyet az egyik karosszékben. Cal felrázta, és átadta neki azt a kilenc jelentést, amit kulcsfontosságúnak tartott.

- Ennyi az egész? - kérdezte Gluck.

- Volt még egy pár, amin gondolkodtam. Félretettem, de szerintem inkább megtévesztenének.

- Értem mondta Gluck. Odament a térképhez, és a kilenc kérdéses helyre beszúrt egyegy gombost t. Teljesen rendszertelenül helyezkedtek a térképen, egymástól több mint hetven kilométerre.

- Semmi - mondta Cal.

- Lassan a testtel - intette le Gluck. - Id kell, hogy kiderüljenek az összefüggések.

- De nekünk nincs id nk - emlékeztette t Cal elcsigázottan. Az átvirrasztott órák teljesen kimerítették; sebesült válla sajgott - s t, tulajdonképpen az egész teste.

- Nem jutunk semmire - mondta.

- Hadd tanulmányozzam egy kicsit! - mondta Gluck. - Lehet, hogy felfedezem a rendszert.

Cal elkeseredetten legyintett.

- De ha egyszer nincs bennük rendszer! Nincs más hátra, végig kell járnom mind a kilenc helyet. ( Ilyen id ben? - gondolta rögtön -, örülj, ha az ajtót ki tudod nyitni. )

- Menjen, pihenjen egy-két órát. A vendégszobában megvetettem az ágyat. Az els lépcs fordulónál balra, második ajtó.

- Borzasztó, milyen hasznavehetetlen vagyok!

- Ha nem alszik egyet, még inkább az lesz. Menjen!

- Igen, azt hiszem, muszáj. Aztán reggel rögtön...

Felment a szobába. Hideg volt, látszott a lehelete. Le sem vetk zött, csak magára húzta a takarót.

A jégvirágos ablakon nem volt függöny, kintr l a hó kékes fénnyel bevilágította a szobát, akár olvasni is lehetett volna. Calt azonban cseppet sem zavarta a világosság: fél perc sem telt bele, és már aludt.

IV. REMÉNYSUGÁR

1.

Meghallották a hívást, és eljött mindenki, kivétel nélkül mindenki. Jöttek egyedül vagy kettesével, családjukkal vagy barátaikkal - jöttek. Csomagjuk alig volt (ugyan mi érdemelné meg a Birodalomban, hogy cipekedjenek vele?); az egész vagyonuk emlékek a Fúgából: kavicsok, magvak, a lakáskulcs - elfért a zsebükben. Elhozták természetesen a csodatetteiket, megcsappant varázserejüket. Elhozták arra a helyre, ami halványan rémlett Nimrodnak, de a nevét nem tudta. Apolline megmondta. Ez volt az a hely, amit - még a sz ttes el tt - a Korbács soha nem talált meg. Rayment's Hill volt a neve.

Suzanna tartott t le, hogy id közben a Kakukkok esetleg teljesen megváltoztatták a vidéket: feltúrták vagy legyalulták. De nem. A hegy érintetlen volt, lábánál a cserjés ahol a Családok töltötték azt a réges-régi nyarat - erd vé növekedett. Aggódott amiatt is, hogy ilyén rémes id ben - a szakért k máris kikiáltották az évszázad legkeményebb telének - mi lesz velük a szabad ég alatt. A lények azonban megnyugtatták, hogy ilyen egyszer problémákat még most is játszva megoldanak. Az együttlét okozta megkönnyebbülés szinte tapintható volt. Igaz, a legtöbben egész jól megéltek a Birodalomban, de bánatukat nyilván titokban kellett tartani. Most, társaik között, végre beszélhenek a régi id kr l, ami nem kis vigaszt jelentett. És nem is voltak teljesen védtelenek. Erejük jelent sen csökkent ugyan - hisz nem volt már a Fúga, ami táplálta volna-, de egy-két csodatett azért még mindig bevetésre készen állt. Fél volt, hogy a Chariot Street-i szörnnyel szemben ezek édeskeveset érnek majd, de hát - ajándék lónak ne nézd a fogát.

Amikor végre együtt voltak a fák között, Suzanna érezte, hogy csakis ez lehetett a helyes döntés. Ha a Korbács mégis megtalálja ket, a végs pillanatban legalább együtt lesznek.

Ketten hiányoztak mindössze, de nagyon. Az egyík természetesen Cal volt. A másik a könyv, amit Suzanna rábízott, a könyv, amelynek él lapjain Suzanna járt már egy hasonló erd ben. Remélte, hogy mind a ketten biztonságban vannak valahol - a könyv is és rz je is. Remélte, hogy élnek. És álmodnak.

2.

Talán elalvás el tti utolsó gondolatának (hogy a hó fényénél akár olvasni is lehetne) köszönhette Cal az álmot. Azt álmodta, hogy felébred, és kabátja zsebéb l - ami végtelenül mély - el húzza a Chariot Streeten megmentett könyvet. Megpróbálja kinyitni, de az ujjai zsibbadtak, sokáig szerencsétlenkedik. Amikor nagy sokára mégis sikerül végrehajtani a m veletet, megrázó élményben van része: a lapok üresek, mind egy szálig; üresek, akárcsak a világ az ablakon túl.

És továbbra is hull a hó - betemeti a házakat és az utcákat, a gyárakat és a katedrálisokat: egészen a hegycsúcsokig feltölti a völgyeket, eltorlaszolja a folyókat, betakarja a fákat, míg Szellemsziget végül ugyanolyan üres lesz, mint Suzanna könyvében a lapok.

Álmában Cal tökéletesen értette, mir l van szó: a könyv és a világ ugyanannak a történetnek a részei. Egymásba fonódó szálak. Egy világ; egy és oszthatatlan. Ijeszt volt a látvány. Üresség kívül és belül. Cal pedig tehetetlen.

- Suzanna... - motyogta álmában: szerette volna megölelni, magához szorítani.

- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - suttogta valaki a múltból. Cal a nevére nem emlékezett, csak arra, hogy már rég meghalt. Hátramenetbe kapcsolta az álmot, hogy megtudja a nevet. Újra ugyanazt hallotta, most hangosabban.

- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna.

Emlékezete most visszahozta a nevet, az arcot is: Lilia Pellicia. Az ágynál áll, de nem ennél, amelyikben Cal feküdt. S t, a szoba is más.

- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - mondta megint Lilia.

- És az a hegy? - ez most Apolline hangja volt

„Milyen hegy?" - töprengett Cal. Lehet; hogy valamikor tudta, de most fogalma sem volt róla.

- Hogy is hivták? - kérdezte. - ...ahol az utolsó... Apolline hangja elúszott.

- Folytasd! - biztatta Cal. Az álombéli meleg szoba azonban kezdett kih lni. A jelen fagyos leveg je megérintette Calt, és megdermesztette a kellemes augusztusi éjszaka emlékét. Cal még mindig fülelt, szíve a fejében íüktetett. Agya nem véletlenül játszotta vissza ezt a párbeszédet: valamilyen terve volt Callel. Valamilyen titkot fog elárulni, ha Calnek lesz elég ereje tovább álmodni.

- Hogy is hívták? - ismételte meg Apolline elelbicsakló hangja. - ...ahol az utolsó nyáron laktunk. Most is magam el tt látom, mintha csak tegnap lett volna... Apolline Liliára nézett a válaszért. Cal is.

- Válaszolj! - unszolta Cal.

A fagyos leveg azonban egyre er szakosabban rángatta Calt a múltból vissza a sivár jelenbe. Cal azonban feltétlenül magával akarta vinni a titkot, amí Lilia ajkán lebegett.

- Most is magam el tt látom... - mondta megint Apolline, minden szótagot egyre fakóbb hangon. - ... mintha csak tegnap lett volna.

Cal Liliára nézett, sürgetve a választ. Lilia alakja már olyan áttetsz volt, mint a cigarettafüst.

- Könyörgöm, válaszolj! - rimánkodott Cal.

Lilia alakja már szinte teljesen szertefoszlott, amikor kinyitotta a száját. Egy pillanatra úgy t nt, a hang is elveszett, de végtelenül halkan - Cal füle belefájdult, hogy meghallja - Lilia kimondta a választ:

- Rayment's Hill...

Ezzel elt nt.

- Rayment's Hill!

Cal kiabálva ébredt. Álmában a takaró lecsúszott róla, keze teljesen elfagyott. Viszont kicsikarta a titkot a múltból - semmi más nem érdekelte.

- Gluck! Gluck?!

Sietségében lerúgott a lépcs

l egy papírköteget. Gluckot ugyanabban a székben

találta, ahonnan a történetet végighallgatta. Aludt.

Cal megrángatta a karját, de Gluck mélységes mély álmából nem volt hajlandó

felébredni.

- Virgil - mondta Cal, mire Gluck szeme azonnal felpattant.

- Mi? - hunyorogva nézett Calre. - Ja, maga az. Azt hittem... az apám szólt... Végigsimította gy rött arcát.

- Hány óra van?

- Nem tudom. Reggel.

- Kér egy teát?

- Gluck! Azt hiszem, tudom hol vannak.

Gluck erre rögtön felébrcdt.

- Mooney! Biztos? Hol?

- Ismer egy Rayment's Hill nev helyet?

- Sose hallottam róla.

- Na, hát ott vannak.

Tizenharmadik rész

VARÁZSÉJ

Az erd sötét, mély és szép, De megígértem - mennem kell, Várnak rám a mérföldek. Robert Frost Az erd nél egy havas estén I. HÓVIHAR

1. Angliában megfagyott az élet.

A meteorológusok hiába riogatták már egy hete szibériai állapotokkal a népet, a hirtelen h mérsékletcsökkenés mindenkit felkészületlenül ért. A vonatok nem közlekedtek, a repül gépek nem szálltak fel. A telefonkábelek és a villanydrótok tönkrementek; egész falvakat, s t kisebb városokat zárt el a külvilágtól a hó. A tömegkommunikációs eszközök mással sem foglalkoztak, csak gy zködték az embereket, hogy maradjanak otthon. Az emberek szót fogadtak - a termelés és a kereskedelem megcsappant, egyes helyeken teljesen leállt. Az utak járhatatlanok voltak:. vagy a hó, vagy az elakadt járm vek torlaszolták el. Szellemsziget csikorogva leállt. 2.

Beletelt egy kis id be, míg Gluck arzenáljában Cal talált egy olyan térképet, amin Rayment's Hill is szerepelt. Végül csak sikerült; Somerset megyében, Glastonburyt l délre helyezkedett el. Normális körülmények között körülbelül egyórás út lehetett az M5ösön. A normálistól ugyancsak eltér jelenlegi körülmények között - Isten a megmondhatója.

Gluck természetesen Callel akart tartani. Cal azonban gyanította, hogy - ha valóban rejt zködnek - a látólények nem örülnének egy vadidegennek. Ezt, amilyen finoman csak tudta, Gluck tudomására hozta. Báxmennyire igyekezett, Gluck nem tudta palástolni csalódottságát, de azt mondta Calnek: megérti, milyen kényes dolog egy ilyen jelleg találkozás; ugyan egész életében ilyesmire várt, de nem er lteti. És persze vigye csak el nyugodtan az egyik kocsit, bár egyik sem igazán megbízható. Cal beöltözött a hideg ellen, és amikor indulni akart. Gluck a kezébe nyomott egy csomagot.

- Ez mi?

- A zakó - mondta Gluck. - És még egypár bizonyíték, amit a völgyben találtam.

- Nem viszem el. A zakót f leg nem.

- De hát ez az varázslatuk! - mondta Gluck. - Fogja már meg, az Isten szerelmére!

Ne kényszerítsen lopásra!

- Maga kényszerít, de elviszem.

- Van benne szivar is. Mondja azt, hogy egy barátjuk küldi. - Elmosolyodott. Irigylem, Mooney, minden egyes diderg lépését. Útközben Calnek volt elég ideje, hogy agyába befészkelje magát a kétely: hogy bolondnak érezze magát, mert megint remél, mert nem átallja elhinni, hogy az álmában el bányászott emlék valóban elvezeti t a rejtekhelyre. Álma azonban - egy része legalábbis - valóságnak bizonyult: Anglia tényleg olyan volt, mint egy üres fehér papír. A hóvihar mindent kiradírozott.

Bristol környékén igencsak eldurvult az id - a kocsi csak vánszorgott. Cal semmit nem látott a hótól - túl is ment az A37-es leágazásán, kénytelen volt visszafordulni. Az ég koromsötét volt, pedig még csak négy-öt óra lehetett. Shepton Mallet el tt körülbelül egy kilométerrel megállt tankolni, és a benzinkutastól megtudta, hogy a várostól délre gyakorlatilag minden út járhatatlan. Cal kezdte úgy érezni, összeesküdtek ellene. Mintha a hóvihart a Korbács tervelte volna ki; mintha tudta volna, hogy Cal közeledik, és akadályokat gördített volna az útjába - csak azért, hogy megizzassza, míg veszt helyére ér.

Ám ha így volt, az legalább azt jelentette, hogy Cal jó úton jár: hogy a hómez n valahol ott várják a szerettei.

3.

A benzinkutas jólértesültségér l Cal maga is meggy

dhetett, amikor Lydford on Fossenál lekanyarodott arra a mellékútra, ami elvileg Rayment's Hillhez vezetett. Tudta, hogy ez lesz a legkétesebb szakasz, de nem volt más választása. Körülbelül három kilométert haladhatott - körülötte a fehér végtelen - amikor a kocsi lecövekelt; a jeges kerekek csak pörögtek, hányták a havat. Hiába túráztatta a motort, a kocsi meg sem moccant. Nem volt mit tennie: kiszállt. Rögtön térdig süppedt a hóba. A Glucktól kapott bakancs és sízokni megvédte a lábát, de nadrágja pillanatok alatt átázott. Fejére húzta az anorák kapucniját, és odaverekedte magát a kocsi hátuljához. Lapátja nem lévén, kénytelen volt a kezével eltakarítani a havat a kerekek alól. Teljesen fölöslegesen vesz dött. A kocsi egy centit sem mozdult, sem el re, sem hátra.

Úgy döntött, nem várja meg míg lefagy a keze - feladta. Beült a kocsiba, és végiggondolta, milyen lehet ségei vannak. Emberlakta területet utoljára az elágazásnál látott, három kilométernyire. Három kilométer visszafelé a térdig ér hóban, szakadatlan hóesésben és vaksötétben. Még ha talál is egy olyan bolondot, aki hajlandó visszakutyagolni vele, órák mennek veszend be.

Két további lehet ség jöhetett szóba. Az egyik, hogy nyugton marad, és kivárja a reggelt. Ezt gondolkodás nélkül elvetette. A másik, hogy gyalog teszi meg az út hátralév részét. A térkép alapján - ami nem volt túl részletes - ez az út nemsokára leágazik. Ha ez elágazásnál balra indul, elvileg eljut a hegyhez. Elvileg, mert szinte kizárólag az ösztöneire kellene hagyatkoznia, ugyanis semmilyen fogódzó - sem árok, sem sövény, útról nem is beszélve - nem segítené a tájékozódást. Mégis mi mást tehetne? Inkább halad vakon, mint sehogy.

Ahogy elhatározta magát, rögtön jókedvre derült, és nekilátott, hogy felvértezze magát az elemek ellen. A kocsi hátsó ülésén talált egy dobozt, Gluck féltett feljegyzéseivel (gazdája valószín leg megfeledkezett róla). Remélve, hogy Gluck megbocsátja pimaszságát, Cal több réteg papírt gyömöszölt ruhája alá - szigetelte magát a hulló békákról és beszél méhekr l szóló beszámolókkal. Amikor kimerítette a készletet, a dobozt is széttépte, és a kartonnal kibélelte a nadrágját. Végül két szarvasb rdarabbal - amit a hátsó ablakban talált - bepólyálta az arcát, fejére húzta a kapucnit, és szorosan összehúzta a zsinórját. A keszty jébe is kerített egy kis papírbélést, és úgy érezte, készen áll az akcióra. Magához vette Gluck küldeményét, leállította a motort, és kilépett a hóba.

„Normális ember ilyet nem csinál - gondolta Cal, miután bevágta a kocsi ajtaját, és belevetette magát a hóba. - Bolond Mooney vagyok, ha belepusztulok is!" Az els háromszáz méteren semmi nem törte meg optimizmusát, rögtönzött szigetelése azonban kezdett cs döt mondani. A nedvesség felkúszott a kartonon, és elzsibbasztotta a lábát. Keszty je és bélése is átázott, ujjai belefájdultak a hidegbe. Ennél is aggasztóbb volt azonban, hogy a térképen megjelölt elágazásnak híre-hamva sem volt. Cal egyre biztosabban érezte, hogy nem vette észre, és most nem a hegy felé, hanem a hegyt l elfelé tart.

Úgy döntött, megkockáztatja, hogy átvág a földeken. Balra meredek emelked t látótt a tetejér l talán jobban eligazodik majd. Hátranézett, de már nem látta a kocsit. Teljesen mindegy, most már úgyis elszánta magát. Elindult a fehér hegyoldal felé, hogy megmássza.

Keze és lába után a karja, a dereka, füle és feje is belefájdult a hidegbe tulajdonképpen egész teste sajgott. De nem volt visszaút. Még harminc méter, biztatta magát, és felér a hegytet re. Elkezdte számolni a métereket: tizennyolcnál megállt, hogy er t gy jtsön a maradék tizenkett re. Lihegve, mint egy asztmás, hátranézett a hóban lév nyomokra. Tudomása szerint egyenesen haladt felfelé - meglep dve nézte a girbegurba nyomokat. Inkább nem gondolt bele, hogy ez mit jelent; folytatta útját felfelé. Dermedt izmai minden mozdulatot mereven visszautasítottak, de végül csak felért. Elétárult a fehér panoráma... benne egy hegy - nyilván a hegy, több ugyanis nem volt. Csak óriási hómez ; Cal elszörnyülködött, hogy mekkora távolságot kell még megtennie. Tudta, ha tovább ácsorog, izmai végképp megmakacsolják magukat elindult hát lefelé. A lejt vége felé a hó egyre mélyebb lett, már derékig ért - Cal nem is gyalogolt, hanem úszott. Mire leért a sík terepre, a hideg kínzó fájdalmát kellemes bénaság váltotta fel. Félúton járt a hómez n, amikor érzéketlen kezéb l kihullott a csomag, amit Gluck bízott rá: eltompult agya szinte észre sem vette. Azt hitte, rögtön összecsuklik, amikor végre odaért a Rayment's Hill tövébe. Minden erejét összeszedve elkezdett felfelé kapaszkodni az oldalában. Arra most nem gondolt, vajon mit talál majd a túlsó oldalon; agyát teljesen elfoglalta végtagjainak mozgatása. Keserves vánszorgása egyszer csak véget ért: feljutott a hegy tetejére. És semmit nem látott. Semmilyen rejtekhelyet, a legparányibb jelét sem. Csak a hófödte tájat, a kihalt és néma végtelent.

Ha lett volna hozzá ereje, biztosan sírva fakad. Ehelyett azonban csak összerogyott, megadta magát a hónak. Hadd jöjjön az utolsó álom! Ahogy szeme lassan kezdett lecsukódni, a hegy tövében mozgást vett észre - valami szaladt a hóban. Cal megpróbált koncentrálni. Nem sikerült. Megdörgölte az arcát, hogy feléledjen. Felemelte a fejét, és újra koneentrálni próbált. Igen, jól látta: valami mozgott a fehérségben. Valamilyen állat.

Lehet, hogy egy... majom?

Cal a hóba vájta a kezét, megpróbált feltápászkodni. Már majdnem sikerült felállnia, amikor elvesztette az egyensúlyát, és orra bukott. Néhány másodpercig a föld és az ég összemosódott, ahogy Cal gurult lefelé a lejt n, aztán a végében egyszer csak megállt. Egy ideig azt sem tudta, hol van, aztán amikor betájolta magát, ismét meglátta az állatot: tényleg egy majom volt, ott szaladt el tte. Cal felállt, és támolyogva elindult utána. Hová t nhetett? A hóban látta a nyomait egy darabig. Aztán hirtelen elt ntek. Néhány méterrel arrébb már csak a tiszta, érintetlen hó volt.

- Ne szórakozz! - mondta Cal az üres hómez nek. - Hol vagy?

Közben még egyet lépett a majom felszívódásának helyszíne felé, és elcsukló

hangon újra megkérdezte:

- Hol vagy? Kérlek...

Választ természetesen nem kapott. A káprázatok általában nem beszélnek. Cal csak bámulta a mancsnyomokat, közben a remény utolsó szikrái is kialudtak. Egyszer csak megszólalt valaki:

- Mit ácsorogsz ott a hidegben?

Cal felemelte a fejét. Sehol senki. A hang azonban újra megszólalt:

- Két lépés el re! De igyekezz!

Cal lépett egyet. Már emelte remeg lábát, hogy a második lépést is megtegye, amikor a leveg

l kinyúlt egy kar, elkapta az anorákját, és kirántotta t a hóból. II. MENEDÉK

1.

A hómez

l Calt egy erd be rántotta be a kar - egy erd be, melynek s ágfedele

csak egy-két hópelyhet eresztett át, a földet így moha és avar lepte. Sötét volt, de egy kicsit távolabb Cal tüzet látott: csábította a fény, a meleg pedig még annál is jobban. A férfinak azonban, aki kirántotta t a hóból, nyoma sem volt, legalábbis Cal nem látott senkit. Aztán egyszer csak megszólalt egy hang:

- Pocsék id nk van. - Cal megfordult, és két méterre t le a sötétben ott állt Novello, a majom és a gazdája. - Nem én voltam - súgta a majom Cal felé hajolva. - Smith volt, rántott be. Ne hidd el, ha rám fogják!

A férfi a majomra pillantott.

- Nem áll szóba velem - panaszkodott Novello -, mert kiszöktem. Sebaj, úgyis megbékél. Gyere, odamegyünk a t zhöz. Mindjárt összeesel.

- Igen... - mondta Cal - ...menjünk.

Smith elindult. Cal követte. Kába agya közben igyekezett felfogni, mi is történt vele. A látólények, meglehet, szorongatott helyzetben voltak, egy-két csel azért még mindig akadt a tarsolyukban: az erd , amit idevarázsoltak, messzir l egyáltalán nem látszott. És nemcsak hogy erd és láthatatlan, de tavasz volt benne. Igaz, a fák kopaszak voltak, az avar zörgött, de a leveg ben eltéveszthetetlen tavaszillat érz dött mintha a Szellemszigetet gyötr fagynak itt nem volna semmi keresnivalója. Cal már majdnem odaért a t zhöz, amikor érezte, hogy hirtelen elszáll minden ereje. Kinyújtotta a kezét, próbált megkapaszkodni az egyik fában, de az elugrott el le. Cal elesett. Illetve elesett volna, ha ismeretlen karok nem kapják el: elkapták, odavitték a t zhöz, és óvatosan lefektették. Valaki megsimogatta az arcát. Cal a kéz felé fordította a fejét, és meglátta Suzannát, ahogy ott térdel mellette. Cal a nevét suttogta - legalábbis remélte, hogy még sikerült elsuttognia. Aztán elájult. 2.

El fordult már, hogy Cal Suzannát látta, amikor lehunyta a szemét, de mire felébredt, a lány nyomtalanul elt nt. Most nem így történt. Suzanna most ott várt rá az álom túlsó partján. Várt, és közben ringatta Calt. Miközben aludt, lehántották róla az átázott ruha-, papír-és fényképrétegeket, és pucér testére egy pokrócot csavartak.

- Hazataláltam - mondta Cal, amikor nyelve végre engedelmeskedett.

- Odamentem érted a Chariot Streetre - mondta Suzanna -, de már nem volt meg a házatok.

- Igen...

- Mimi háza sincs már.

Cal bólintott.

- De Bono figyelmeztetett... - Elhallgatott: elnémította az emlék. Még itt, a t z mellett, Suzanna karjaiban is beleborzongott, amikor eszébe jutott a köd és benne a szörny.

- ... üldözött a Korbács - mondta.

- Meg Shadwell - tette hozzá Suzanna.

- Igen. Honnan tudod?

Suzanna elmondta neki, mi történt a szentélyben.

- Most mi lesz? - kérdezte Cal.

- Várunk. rizzük a varázslatot, és várunk. Most már mindannyian itt vagyunk. Csak te hiányoztál.

- Megjöttem - mondta Cal halkan.

Suzanna magához szorította.

- És soha többé el nem válunk - mondta. - Csak imádkozzunk, hogy ne vegyenek észre.

- Óvatosan azzal az imával - szólalt meg valaki Suzanna mögött. - Még a végén meghallják az angyalok.

Cal kinyújtotta a nyakát, hogy megnézze, ki beszélt. A ráncok kissé elmélyültek, a szakáll egy kicsit meg szült, de az arc ugyanaz: Lemuel Lo arca volt.

- Költ m mondta Lem, miközben mosolyogva lehajolt, és beletúrt Cal hajába. Már azt hittük, elvesztél.

- Én? Soha! - mondta Cal, er tlenül mosolyogva. Megvannak még a körték?

Lo megsimogatta divatos kabátja zsebét.

- Itt vannak! - felelte. - Err l j ut eszembe: nem ennél valamit?

- Hát, bizony rám férne - mondta Cal.

- Csak szólj, van ennivaló.

- Köszönöm.

Lem elindult, aztán hirtelen megfordult, és fennkölt képpel megkérdezte:

- Segítesz majd elültetni, Calhoun? Ha eljön az ideje?

- Számíthatsz rám, Lem.

Lem bólintott.

- Még visszajövök - mondta, és elt nt a sötétben.

- Megszáradt a ruhám? - kérdezte Cal. - Így mégsem mászkálhatok.

- Mindjárt kerítek valamit - mondta Suzanna. Miel tt felállt volna, szájon csókolta Calt. Nem akármilyen csók volt - száz t z sem melegítette volna fel ennyire Calt. Kénytelen volt szorosabbra tekerni maga körül a pokrócot, hogy leplezze: nemcsak a fák ágaskodnak a t z körül.

Suzanna hamarosan visszatért, és letett Cal mellé egy kupac ruhát.

- Megyek, megnézem az röket - mondta. - Addig találd fel magad. Cal megköszönte a ruhákat, és öltözködni kezdett. Az elmúlt huszonnégy óra folyamán ez már a második kölcsöntoalettje volt, de messze felülmúlta Gluck adományát. Cal élvezte a stílusok feleselését: elegáns mellény és viharverte b rdzseki, felemás zokni és disznób r cip .

- Na, látod, így néz ki egy igazi költ - mondta a fák közül el bukkanó Lemuel. Akár egy vak tolvaj.

- Köszönöm a bókot - mondta Cal. - Jól emlékszem: valami ennivalót emlegettél?

- Jól emlékszel - mondta Lem, és már mutatta is az utat a lel hely felé. Amikor Cal szeme hozzászokott a gyér fényhez, észrevette, hogy az erd telis-tele van látólényekkel. Az ágakon ültek, vagy a földön, a fák alatt, köröttük földi javaik. Csodatev képességeik ellenére most semmiben sem különböztek a hétköznapi menekültekt l: komoran, szótlanul várakoztak. Igaz, akadtak olyanok is, akik igyekeztek értelmesen kihasználni életük talán utolsó estéjét: szerelmesek feküdtek csókolózva és suttogva egymás karjaiban; valaki énekelt, és három n táncolt körülötte. A legtöbb szökevény azonban meg sem mozdult, nehogy valamivel elárulja rettegését.

- Ez itt Calhoun Mooney - mondta Lem, amikor megérkeztek egy tisztásra, ahol Cal számára ismeretlen lények falatoztak. - Költ .

Egyikük - egy széken ült, a haját borotválták - megszólalt:

- Emlékszem, ott voltál a kertben. Te vagy az a Kakukk.

- Én.

- Azért jöttél, hogy meghalj velünk? - kérdezte egy lány, aki a tisztás közepén a t z mellett guggolt, és kávét töltött magának. A legtöbb társaságban megütköztek volna ezen a tapintatlanságon, itt azonban mindenki felkacagott.

- Ha muszáj - mondta Cal.

- Azért egyél még egyet - mondta a borotvált fej . Amikor borbélya letörölte a szappanhabot, Cal rájött, hogy sörénye a fejb r tarka dekorációját volt hivatott elrejteni a Birodalomban. Most már felfedhette.

- Csak kenyér és kávé van - mondta Lem.

- Tökéletes - felelte Cal.

- Te láttad a Korbácsot - mondta a társaság egyik tagja.

- Láttam - mondta Cal.

- Nem lehetne valami másról beszélni, Hamel? -kérdezte a t znél guggoló lány. A férfi nem tör dött vele.

- Milyen?

Cal vállat vont.

- Nagy - mondta, remélve, hogy ezzel lezárta a témát. De nemcsak Hamel volt kíváncsi: mindenki, még a tiltakozó lány is várta a további részleteket. - Rengeteg szeme van... - mondta Cal. - Többet én sem tudok mondani.

- Meg kellene vakítani! - mondta Hamel, miközben beleszippantott a cigarettájába.

- Hogyan?

- Az ótudománnyal.

- Már a függönyt is alig bírjuk tartani - mondta a n , aki a borotválást végezte. - A Korbácshoz honnan lenne er nk?

- Ez az ótudományügy nekem nem világos - mondta Cal, a kávéját szürcsölve.

- Sose bánd, már úgyis odavan - mondta a borotvált fej .

- Az ellenségeink vették el - mondta Hamel. - Az a rohadék Immacolata meg a pasasa, k vették el.

- És akik a Szöv széket csinálták - tette hozzá a lány.

- És rég meghaltak - mondta Lem.

- Szerintem a Korbácsot úgysem lehet megvakítani - mondta Cal.

- Miért nem? - kérdezte Hamel.

- Túl sok a szeme.

Hamel odaballagott a t zhöz, és beledobta a csikket.

- Na, akkor legalább biztos, hogy meglát.

- Megbocsátod, költ m? - kérdezte Lem. - Meg kell keresnem a lányaimat.

- Persze, menj csak.

Cal leült, hogy befejezze a vacsoráját. Nekid lt egy fatörzsnek, és nézel dött. Az imént aludt ugyan egy kicsit, de korántsem pihente ki magát, az evést l pedig még jobban elpilledt. El is szenderedett volna ott a fa tövében, de a kávé id közben leérkezett a hólyagjába - kénytelen volt felállni, hogy könnyítsen magán. A fák között bolyongva talált is egy alkalmas helyet, ahol megszabadult terhét l. Dolga végeztével éppen a a sliccével foglalatoskodott, amikor valaki megszorította a karját. Apolline Dubois állt mellette. Kezében egy majdnem üres vodkás üveg, de a leheletéb l enélkül is kiderült volna, hogy mivel töltötte az estét.

- Szívesen megkínálnálak - mondta -, de ez az utolsó korty.

- Ne izgasd magad! - mondta Cal.

- Én? Én sose izgatom magam. Tökmindegy, úgyis rosszul végz dik minden. Közelebb húzódott Calhez, és az arcába bámult.

- Gyatrán nézel ki - mondta. - Mikor borotválkoztál?

Cal válaszolni akart, de ekkor valami furcsaság történt a leveg vel: reszketett és elsötétedett. Apolline elengedte Cal karját, egyúttal a vodkás üveget is elejtette. Az üveg Cal lábára esett, de szerencsére sikerült lenyelnie a káromkodást. A fák között néma csend lett, az árnyak öszszes

södtek. Cal megkapaszkodott áz egyik fába félt, hogy minden elt nik körülötte. Néhány percig így állt mozdulatlanul, és csak sejtette, hogy többen elszaladnak mellette. Aztán maga is úgy döntött, hogy megpróbálja kideríteni, mi történik. El renyújtott karral botorkált a sötétben. A fák egy id után ritkulni kezdtek, és felvillant közöttük a vakító hó. Cal most már legalább tudta, merre tart. Az erd széléhez közeledett, és ismer s helyet pillantott meg: Rayment's Hill lankás oldalát, alatta pedig a hómez t, ahol Novello ugrándozott. Úgy tíz méter lehetett még az erd

l, amikor valaki megállította. Egy mogorva

férfi intett a fejével, hogy forduljon vissza. A bokrok közül azonban kinyúlt egy kéz, és jelezte, hogy engedjék t tovább. Amikor már egy méterre sem volt a bokortól, Cal meglátta, hogy Suzanna rejt zik benne. Alig látszott, ugyanis egy fátyolszer burok vette t körül, ami kilégzéskor meger södött, belégzéskor elvékonyodott. Suzanna a hómez t figyelte, és a hegyet.

- Itt van - suttogta a távolba meredve.

- Én nem látom - mondta Cal.

Suzanna egy mozdulattal elhallgattatta t, és az erd szélén álló cserjék felé intett a fejével.

- látja - suttogta.

Amikor Cal jobban megnézte, észrevette, hogy az egyik facsemete egy látólény. Egy fiatal lány állt az erd szélén, széttárt karjaival a többi facsemetébe kapaszkodott. A homályból valaki odasurrant Suzannához.

- Közel van? - kérdezte.

Cal felismerte Nimrod hangját, bár a férfi külseje alaposan megváltozott. A lány az erd szélén halkan sikoltott, és ezzel Nimrod megkapta a választ. A hegy tetején megjelent Shadwell és Hobart. Az égbolt feketén sötétlett a hátuk mögött, de elmosódó körvonalaik félreismerhetetlenek voltak.

- Megtaláltak! - sóhajtotta Nimrod.

- Még nem - mondta Suzanna.

Nagyon lassan felállt, mire - mintha ez lett volna a jel - a leveg újra megremegett, és még sötétebb lett.

- Meger sítik a függönyt - suttogta Nimrod.

Cal nagyon szerette volna, ha valamilyen módon hasznosítani tudja magát, de annyit tehetett mindössze, hogy bámulta a hegyet, és reménykedett, hogy az ellenség visszafordul. Ahhoz sajnos túl jól ismerte Shadwellt, hogy ezt elképzelhet nek tarthatta volna, így hát cseppet sem lep dött meg, amikor a keresked elindult lefelé a hegytet

l. Az ellenség makacs volt. Eljött, mert addig nem nyughatott, míg át nem adta az ajándékát - a Halált.

Hobart - vagy az er a belsejében - a csúcson maradt, ahonnan jól átlátta a területet. A távolból is jól látszott, hogy arca felizzik, aztán elsötétül, mint a parázs a szélben. Shadwellre pillantott, aki közben leért a hegy lábához, és a hómez t pásztázta. Most, amikor tisztán látta a keresked t, Calnek eszébe jutott a zakó, amit Shadwell elveszített vagy eldobott -, és amit aztán is elhagyott valahol - valahol a hómez n, amikor fagyott ujjaiból kihullott.

- ...a zakó. .. - suttogta Cal.

Suzanna ott volt mellette, de hangja alig hallatszott:

- Mi van vele?

Shadwell megállt, és a havat vizsgálgatta maga el tt. Lehet, hogy Cal vagy Novello nyomait látta?

- Te tudod, hogy hol van a zakó? - kérdezte Suzanna.

- Igen - mondta Cal. - A hegy túlsó oldalán.

A keresked felemelte a fejét, és maga elé bámult. A hegyen megszólalt Uriel, szavait a hóval söpörte feléjük a szél.

- Érzem a szagukat.

Shadwell bólintott, közben el vett egy csomag cigarettát, és kabátja alatt rágyújtott. Aztán újra maga elé bámult: a fagytól hunyorog, vagy van ott valami el tte?

- Fáradunk - mondta Suzanna. - Er sítésre van szükségünk.

- A zakóból?

- Talán megmaradt az ereje - mondta Suzanna. - Meg tudod találni?

- Talán.

- Ezzel a válasszal nem sokra megyünk.

- Igen. Meg tudom találni.

Suzanna újra a hegyet figyelte: Shadwell felfelé mászott, vissza Urielhez. Az angyal leültette a hóba Hobart testét; a felh ket bámulta.

- Veled megyek - mondta Nimrod.

- Meglátnak.

- Majd kerülünk. Hátul megyünk ki. - Nimrod Suzannára nézett. - Jó?

- Jó - mondta Suzanna. - Csak siessetek!

Nimrod már pattant is. Cal a nyomában - a fák és a lények között kanyarogtak. Az embert l és az angyaltól véd függöny magasban tartása sorra szedte az áldozatokat: a kimerültségt l sokan már összeestek, és a többieken is látszott, hogy csak másodperceik vannak hátra.

Nimrod tájékozódási képessége tökéletes volt. Elérték az erd túlsó oldalát, és rögtön hasra vágták magukat. Nekik kedvezett, hogy a hó nagyon mély volt: gyakorlatilag egy alagútban haladtak. A hó azonban nem fedezte ket az egész úton: voltak kisebb szabad foltok, amin át kellett vágniuk, ha nem akartak akkora kerül t tenni, hogy csak hajnalra érjék el céljukat. A szél ritmusával haladtak: lebuktak, amikor elült, és továbbfutottak, amikor egy szél-és hólöket elrejtette ket. Körülbelül harminc métert sikerült megtenniük észrevétlenül, és úgy t nt, túl vannak az út legnehezebb szakaszán, amikor a szél hirtelen elállt, és Cal meghallotta Shadwell diadalittas hangját:

- Megvagytok! - ordította, feléjük mutatva a hóba. - Látlak!

Néhány métert leszaladt a hegyoldalon, aztán visszafordult, hogy riassza Urielt, aki még mindig az eget bámulta.

- Futás! -kiáltotta Cal Nimrodnak, és a rejt zködéssel már nem is tör dve, tovább szántották a havat. Cal felpillantott a hegyre, és látta, hogy Hobart felállt. Hóvihar ide vagy oda, a felügyel teljesen meztelen volt; teste a t zt l és a füstt l megfeketedett. Cal tisztában volt vele, hogy az a t z bármelyik pillanatban elérheti t és Nimrodot. Három rogyadozó lépés - a t z nem jött. Négy, öt, hat - a bosszúálló láng még mindig késlekedett.

Meglepetésében Cal újra a hegy felé nézett. Shadwell ott állt a csúcson, és esdekelt az angyalnak, hogy ne halogassa szörny séges tettét. Uriel azonban egészen mással volt elfoglalva; hóhéri teend it l egy id re eltekintett.

Kihasználva a haladékot, Cal nyargalt tovább, fejében kavarogtak a borzalmasnál borzalmasabb képek: Shadwell, Uriel és Suzanna, ahogy mászik felfelé a hegyen. III. A HEGYEN

1.

Suzanna maga sem tudta, mit csinál. Csak annyit tudott, hogy el kell terelnie a Korbács figyelmét, különben rögtön észreveszi Calt és Nimrodot. Es ezt senki más nem tehette meg, csak . ismerte a legjobban Hobart dédelgetett álmát: játszott vele sárkányosdit.

Miel tt el bújt volna, Suzanna megpr bálta kifürkészni a hegytet n várakozó

alakok terveit. Viselkedésük - pontosabbari Uriel viselkedése - nagyon különös volt. A Korbács nyilván ugyanolyan odaadással üldözte a látólényeket, mint Shadwell, most mégis úgy t nt, hogy egyáltalán nem érdekli a dolog. Az eget bámulta teljes révületben. Csak egyszer mozdult meg, amikor is fellobbanó tüzét l szállásadója teste lángba borult. Hobart azonban már fel sem vette: mozdulatlanul állt a máglya közepén, mint egy mártír; a sivár tájra meredt, miközben a t z lassan kialudt. Üres tekintetét látva, Suzanna megijedt. Vajon át lehet hatolni ezen a révületen?

Eljuthat vajon ahhoz a Hobarthoz, akivel eljátszotta a Hajadon, a Lovag és Sárkány történetét? Ha sikerül, talán túléli az összecsapást, de legalábbis feltartóztatja az ellenséget, míg a látólények összeszedik magukat.

Shadwell észrevette Suzannát. Hobarthoz képest kifejezetten takaros volt a külseje. Arca, ami mindig mesterien tudott színlelni, már nem leplezhette tébolyodottságát. Hangjában az er szakolt negédesség inkább szánalmas volt, mint meggy

.

- Kit látnak szemeim! És vajon mi járatban vagyunk? - Kezét a zsebébe süllyesztette a hideg el l, és nem is vette el . Nem támadt Suzannára, még csak meg sem moccant. Valószín leg tisztában volt vele, hogy semmi értelme kapkodni Suzanna így is, úgy is belehal ebbe a találkozásba.

- Hobarthoz jöttem - felelte Suzanna.

- Hobarttal sajnos nem szolgálhatok - mondta Shadwell.

- Hazudik.

- Ejnye, miket mond - csóválta a fejét Shadwell. - Hobart tényleg nincs itt. Ez a valami... ez itt csak egy tok. És maga is tudja, mi van benne. Ez nem Hobart.

- Kár! - mondta Suzanna; el adta a jól neveltet, hogy gondolkozhasson egy kicsit.

- Egyáltalán nem kár - mondta Shadwell.

- Még lett volna egy kis elintéznivalónk.

- Hobarttal?

- Igen. - Suzanna a megpörkölt férfit figyelte, miközben beszélt. - Remélem, hogy nem feledkezik meg róla.

Hobart feje el rebukott, mintha biccentett volna.

- Ugye, emlékszik? - kérdezte Suzanna.

Hobart Suzannára meredt.

- A Sárkány...

- Pofa be!

- ...vagy a Lovag?

- Mondtam, hogy pofa be! - Shadwell Suzanna felé lódult, de miel tt megüthette volna, Hobart fekete kézcsonkja megállította. A keresked hátrah költ. Fél

le, gondolta Suzanna. A Korbács ereje sokkal nagyobb annál, semhogy Shadwell kordában tarthatná - ezt is tudta, és félt. Annyira azért nem, hogy beszélni se merjen.

- Égesd meg! - mordult Hobartra. - Szedd ki bel le, hol vannak a többiek!

Suzanna gyomra görcsbe rándult. Erre eddig nem is gondolt: hogy kínzással kényszerítenék vallomásra. De most már nem fordulhatott vissza. Hobart pedig szerencsére - nem hajtotta végre az utasítást. Csak nézte Suzannát, mint annak idején a Lovag a könyvben: egy megsebzett lélek útja végén. Suzanna is ugyanúgy érezte magát, mint akkor: er s volt, és félt. Az el tte álló testbe félelmetes pusztító er költözött, de ha sikerülne a mélyére hatolni és megérinteni benne az embert, akinek titkolt vágyát oly jól ismerte - ha sikerülne, akkor talán, talán maga mellé állíthatná, és a Korbács ellen fordíthatná. A sárkányoknak is vannak gyenge pontjaik - az angyaloknak miért ne lennének?

- Emlékszem... - szólalt meg Hobart.

Suzanna oldalra pillantott Shadwellre - aki rémülten figyelte a találkozást -, aztán vissza Hobartra. Észrevette, hogy teste sisterg lyukaiban valami pislákol. Suzanna ösztönösen hátralépett, de Hobart megállította.

- Ne... Ne menjen el! Nem bántja.

- A Sárkány?

- A Sárkány - mondta Hobart. - A hóban eltompult. Azt hiszi, a sivatagban van. Egyedül. Így már egy kicsit érthet bb volt a Korbács révülete. A végtelen hómez láttán elfeledkezett a jelenr l. Újra a sivatagban, ezeréves otthonában érezte magát, és Teremt jét l várta az utasitást. Shadwell nem a Teremt : Shadwell csak egy ember, egy porhüvely volt. A Korbács nem figyelt rá.

A látólények szagát azonban érezte. És ha csodatetteik kimerülnek - mint ahogy hamarosan kimerülnek -, és a Korbács meglátja ket, rögtön visszazökken a jelenbe. Visszazökken, és elvégzi feladatát. Nem Shadwell kedvéért - maga miatt. Suzannának igyekeznie kellett.

- Emlékszik a könyvre? - kérdezte.

- Igen - felelte Hobart, testében felizzott a fény. - Ott voltunk... - mondta - ...a fák között. Ott voltunk ketten, és..

-.Égesd el! - ordította Shadwell, és Hobart szájában fellángolt a Korbács tüze. Lassan kígyózott kifelé a sebein, az orrlyukain, a pórusain.

„Kész, vesztettem" - gondolta Suzanna.

Hobart azonban még mindig nem adta meg magát. Még tett egy utolsó, elkeseredett kísérletet, hogy önmaga lehessen. Kinyitotta a száját, hogy befejezze, amit mondani akart, de Uriel felgyújtotta a nyálát. T z borította el Hobart arcát. Suzanna észrevette, hogy a lángok közül Hobart t nézi, és ahogy tekintetük találkozott, Hobart hátravetette a fejét.

Ismer s volt a mozdulat. „ Ölj meg, legyen már.vége!" mondta annak idején a Sárkány. Hobart most ugyanezt a szívességet kérte.

- Ölj meg, legyen már vége!

A könyvben Suzanna tétovázott, és elszalasztotta a lehet séget. Másodszorra nem hagyja ki.

Az oldószer volt a fegyvere, ami - mint mindig - Suzannánál is jobban ismerte gazdája szándékát. Suzanna még csak gondolatban jutott el a gyilkolásig, amikor az oldószer már ezüstösen száguldott Hobart felé.

Hobart a torkát ajánlotta fel, az oldószer azonban egyenesen a szívét markolta meg. Suzanna érezte a verg

szív dobogását, de nem érzett lelküsmeret-furdalást. Hobart a halált kérte, Suzanna a halált adta - tisztességes üzlet. Hobart teste rángatózott. A szív még küzdött egy darabig, aztán az izom belefáradt leállt. Hobart, a hajdani Lovag és Sárkány, holtan a földre rogyott.

- Mit m velt? - kérdezte Shadwell.

Suzanna maga sem tudta. Az biztos, hogy Hobart meghalt. És Uriel? A holttestben már nem égett a t z. Elhagyta Uriel? Vagy csak pihen?

- Megölte - mondta Shadwell.

- Megöltem.

- Hogy csinálta? Istenem... hogyan?

Suzanna felkészült az esetleges támadásra, de Shadwell tekintetében csak undort látott.

- Maga is varázsló, igaz? - kérdezte Shadwell. - Itt vannak a többiek is?

- Itt voltak - felelte Suzanna. - De már nincsenek itt. Elkésett, Shadwell.

- Engem átverhet a trükkjeivel - mondta színlelt ártatlansággal a hangjában. - Én csak egy egyszer ember vagyok. De egy angyal el l úgysem bújhat el.

- Igaza van - mondta Suzanna. - Félek is. Akárcsak maga.

- Fél?

- Elpusztult az angyal szállásadója - emlékeztette t Suzanna, Hobart hullájára pillantva. Majd keres magának egy másikat. Én b zlöm a varázslattól. Maga viszont tiszta.

- Engem nem bánt - mondta Shadwell. Hangjából Suzanna érezte, hogy tévedett: Shadwell nem félt, rettegett. - Én ébresztettem fel. Nekem köszönheti az életét.

- Csak nem gondolja, hogy ezért majd hálás lesz magának? Ugye, nem akar meghalni? Legalábbis nem így.

Most Shadwell nézett a hóban hever hullára.

- Velem nem meri megtenni - mondta.

- Segítsen nekem! - mondta Suzanna. - Együtt talán megfékezhetjük.

- Lehetetlen.

A Korbács valóban kiköltözött Hobart testéb l: a hegy gyomrában rohangált. A föld remegett; kövek rl dése, morzsolódása hallatszott a hegy belsejéb l. Egyszer csak egy óriási ordítás kíséretében az egész hegy felborult. Shadwell felkiáltott, aztán eld lt, magával sodorva Suzannát. Valószín leg ez mentette meg Suzanna életét: miközben lefelé gurultak, Rayment's Hill egykori csúcsa felrobbant. Suzanna éppen a havat köpködte a szájából, amikor a k - és földes egyik darabja a tarkójára zuhant. Elvesztette az eszméletét.

2.

Amikor Suzanna magához tért, Shadwell ott volt mellette, a karját szorította. El ször az ütésnek tudta be, hogy nem lát, aztán rájött, hogy köd takarja el el le a világot hideg, tapadós köd vette körül a hegyet.

- Él - szólalt meg Shadwell a fehérségb l.

- Mióta vagyunk itt? - kérdezte Suzanna.

- Egy-két perce.

- Hol a Korbács?

Shadwell megrázta a fejét.

- Meg rült. Hobartnak igaza volt: nem tudja, hol van. Segítsen.. .

- Szóval ezért maradt itt mellettem.

- ...vagy mind a ketten elpusztulunk.

- Hogyan segítsek?

- Engesztelje ki:

- Hogyan engesztelhetném ki?

- Adja oda neki, amit keres. Adja oda neki a varázslókat. Suzanna Shadwell arcába nevetett.

- Maga megbolondult.

- Adja oda neki! Muszáj! Csak így nyugszik meg, és akkor minket békén hagy.

- Nem adok oda neki semmit.

- Úgyis megtalálja ket - mondta, és még er sebben szorította Suzanna karját. Szája legörbült, mintha rögtön sírva fakadna. - Nem menekülnek meg el le. De mi megmenekülhetünk. Adja oda neki ket, és akkor minket nem bánt. Tudom, hogy gy löl. Meg is érdemlem. Ne miattam, maga miatt adja oda neki ket. Meghálálom. Szinte maga is megdöbbent, hogy még mindig képes alkudozni. - Van még egy-két holmi, amit félreraktam. Csak mondja meg, mit kíván, és a magáé. Amit csak akar. Ingyen, nem kell fizetni...

Shadwell elhallgatott.

- Édes Istenem...

Valahol a ködben valami felüvöltött. Shadwell felismerte a panaszos hangot, és rettegett. Úgy látszott, lemondott róla, hogy meg tudná nyerni magának Suzannát. Elengedte a karját, felállt. A köd s

volt mindenütt. Habozott, hogy merre

meneküljön. Aztán belevetette magát a ködbe, miközben az üvöltés ismét megrázta a hegyet.

Suzanna is felállt: a ködt l és hasogató fejét l minden összemosódott el tte, nyakán csorgott a vér. Fogalma sem volt, merre lehet az erd . Futott, amilyen gyorsan csak tudott, minél messzebb az üvöltés el l. Kétszer hasra esett - elterült a földön, ami bármelyik pillanatban megnyílhatott alatta.

Már majdnem összecsuklott, amikor a ködben felderengett egy alak. Hamel volt az, Suzannát kereste.

- Itt vagyok! -kiáltotta Suzanna, próbálva túlharsogni a Korbács üvöltését. Hamel egy szempillantás alatt ott termett mellette, és visszavezette t az erd be. 3.

Shadwellnek szerencséje volt. Ahogy távolodott a hegyt l, a köd egyre ritkult, és úgy érezte, hogy - ösztönösen vagy véletlenül - a lehet legjobb irányba indult el. Úgy érezte, hogy nemsokára kijut az útra; kijut valami biztonságos helyre, ahol nyalogathatja a sebeit, és elfelejtheti a borzalmakat.

Hátrapillantott. Jókora távolságot megtett már a pusztítás helyszínét l. Az angyal egyetlen nyoma a köd volt, az pedig a hegyhez tapadt. Shadwell biztonságban volt. A hó még mindig esett, de Shadwell egyáltalán nem fázott. A futástól kimelegedett; hátán és mellén csorgott az izzadság. Ahogy azonban elkezdett kigombolkozni, rádöbbent, hogy a melegség nemcsak a testéb l árad. Hó helyett latyak volt a lába alatt; a földb l melegség szállt fel, és hajtások kígyóztak kifelé bel le. Shadwell rájött, hogy óriásit tévedett. A burjánzó növények lángolva kapaszkodtak az arca felé, és Uriel szeme, Uriel ezer szeme nézett rá közülük.

Shadwell mozdulni sem tudott - a növények körülfogták. Fejében az angyal hangját hallotta, mint valamikor a Rub al Khali-ban.

- Nem merem megtenni? ... - visszhangozta Shadwell elbizakodott szavait.

- NEM MEREM MEGTENNI?

És utolérte Shadwellt.

Egyik pillanatban még ember volt.

A másik pillanatban recsegett a koponyája, ahogy az angyal elfoglalta a testét. Shadwell, az ember utolsó megnyilvánulása égy sikoly volt. 4.

- Shadwell - mondta Suzanna.

- Most ne vele foglalkozz! - mondta komoran Hamel. - Vissza kell érnünk, miel tt a töbiek elindulnának!

- Elindulnának? - kérdezte Suzanna. - Nem, azt nem szabad. A Korbács még itt van. Benn a hegyben.

- Akkor sem tehetünk mást - mondta Hamel. - A csodatettek szinte teljesen kimerültek. Látod?

Már csak néhány méterre voltak a fáktól, és valóban volt valami füstszer a leveg ben: a függöny mögül kilátszott, amit rejtett.

- Nincs több er nk - mondta Hamel.

- Van valami hír Calr l? - kérdezte Suzanna. - Vagy Nimrodról?

Hamel megrázta a fejét. Elmentek, mondta a tekintetével, tudod, hogy ez mit jelent. Suzanna a hegy felé nézett, hátha lát valamit, ami megcáfolná Hamelt. Semmi. A hegy ködbe burkolóaott, semmi mozgás: se közel, se távol.

- Jössz? - kérdezte Hamel.

Suzanna elindult - lüktetett a feje. Megérkeztek a rejtekhelyre. A bokrok között egy csecsem sírt keservesen.

- Menj, próbáld megvigasztalni - mondta Suzanna. - De finoman, nyugodtan.

- Indulnunk kell! - mondta Hamel.

- Igen - bólogatott Suzanna. - Indulnunk kell! De én megvárom Calt.

- Arra nincs id , nem érted?

- Ezt már hallottam - mondta Suzanna. - Menj, majd megyünk mi is. - Hamel morogva hátat fordított Suzannának. - Hamel! - kiáltott utána Suzanna.

- Mit akarsz?

- Köszönöm, hogy megkerestél.

- Én innen elt nök - mondta nyersen, és a b

gyerek felé indult.

Suzanna kiment az rök közé; onnan jól látta a hegyet.

- Van valami? - kérdezte az egyiket.

Nem kellett válaszolnia. A többiek felmorajlottak, mire Suzanna is a hegy felé nézett. A ködfelh gomolygott. Olyan volt, mintha a belsejében valaki hatalmas lélegzetet venne: a köd egyre zsugorodott, zsugorodott, míg el

nt az er , ami benne lakozott.

Uriel Shadwellbe költözött. Ahogy a vidéket pásztázta, nyilvánvaló volt, hogy elmúlt a révület, ami egy id re ártalmatlanná tette. Az angyal már nem a sivatagban bolyongott. Pontosan tudta, hol van, és miért van ott.

- Indulnunk kell! - mondta Suzanna. - El bb a gyerekek. A parancs az utolsó pillanatban hangzott el: mire elért a szökevényekhez, és futásnak eredtek, Uriel gyilkos tekintete az erd felé fordult, és a hó lángba borult. IV. SZIMMETRIA

1.

A hegy mögött semmi nyoma nem volt Cal idefelé vezet útjának - a hóvihar betemette. Cal és Nimrod csak találgatni tudtak, hogy merre jöhetett; vaktában kutattak, hátha ráhibáznak az elvesztett csomagra. Reménytelen volt. Valamicskét megkönnyítette volna a dolgukat, ha Cal legalább egyenesen tartott volna a hegy felé, de hát a kimerültségt l összevissza tekergett, mint egy részeg. Persze, végül is teljesen mindegy: girbegurba vagy nyílegyenes - a hó elnyelte.

Kotorászás közben Cal és Nimrod egyre jobban eltávolodtak, egy id után már nem is látták egymást. Cal egyszer hallotta, hogy társa rémülten elkiáltja magát, és amikor hátranézett, pislákoló fényt látott a távolban. Valami égett a hegyen. Cal elindult vissza, aztán megállt: a józan ész a h siesség fölébe kerekedett. Ha Suzanna életben maradtnagyszer . Ha meghalt, Calnek még inkább kötelessége mindent megtenni a közös ügyért. Folytatta a kutatást.

Ásott, egyre ásott a hóban, mögötte dörgött a hegy, de Cal már hátra sem nézett. Elképzelte a borzalmakat, és ez csak táplálta igyekezetét. Nagy serénységében majdnem elszalasztotta a kincset. Agya még fel sem fogta, hogy valóban a papírt látja, amikor keze vadul kaparni kezdett; hányta, hányta a havat maga mögé, míg egyszer csak igen, a csomag! Ahogy Cal megfogta, a ronggyá ázott papír szétinállott - a csomag tartalma a hóba potyogott. Egy doboz szivar, néhány apró vacak és a zakó. Cal felemelte a zakót; most még jelentéktelenebbnek látszott, mint Glucknál legutóbb. Remélte, hogy az erd ben lév k tudják majd, mit hogyan kell csinálni, mert neki bizony halvány fogalma sem volt.

Amikor Cal körülnézett, hogy merre is vigye a hírt Nimrodnak, két alakot látott a ködben; az egyik cipelte a másikat. A cipel Nimrod volt, a másik úgy be volt bugyolálva, hogy nem lehetett felismerni.

- A te ismer söd, nem? - kérdezte Nimrod, amikor odaértek Calhez. A bebugyolált próbálta lefejteni arcáról a megfagyott sálat, és miel tt sikerült volna neki, Cal megismerte:

- Vergilius!

A sál végre megadta magát, és el bukkant alóla Gluck félig szégyenkez , félig diadalmas képe.

- Ne haragudjon rám! - mondta. - Muszáj volt eljönnöm. Muszáj megnéznem.

- Feltéve, hogy még van mit! - kiabálta Nimrod az üvölt szélben. Cal a hegy felé pillantott. Két széllöket között meglátta, hogy Rayment's Hill felrobbant. Füstfelh lebegett fölötte, alján lángok reszkettek.

- Az erd ... - mondta Cal, és nem tör dve sem Gluckkal, sem Nirnroddal, a hegy felé rohant.

2.

A Korbács átgondolta a támadást. Szisztematikusan égette fel a hómez t, abban a biztos tudatban, hogy el bb-utóbb megpillantja a szökevényeket. Az erd ben szintén átgondolt védekezés folyt: a gyerekek szüleikkel vagy valarnelyik feln tt kíséretében a szabad ég felé igyekeztek; a többiek a helyükön maradtak, rizték a rejtekhelyet. Suzanna az rjöng Korbácsot figyelte, amikor megszólalt mellette Hamel:

- Jössz?

- Rögtön.

- Vagy most, vagy soha.

Akkor talán soha. Suzanna képtelen volt levenni a szemét a félelmetes er l.

Valami baj lehet azzal a világgal, amelyik ekkora hatalmat ad a pusztításnak, gondolta.

- Indulnunk kell! - mondta Hamel.

- Indulj! - mondta Suzanna.

Érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, a könnyekkel pedig az oldószer. Ezúttal nem azért, hogy megvédje - egyszer en azért, hogy vele legyen, hogy vigasztalja, amennyire lehet.

Az angyal felemelte a fejét. Suzannától jobbra a fák lángba borultak. Az erd l

sikolyok hallatszottak - a csodafüggöny széthasadt.

- Meneküljünk! - kiáltotta valaki.

Ahogy meghallotta üldözöttjei hangját, a Korbács mosolyra rándította Shadwell arcát az apokalipszis mosolyára. A püffedt testben felizzott a t z, ahogy Uriel utoljára még megrakta, miel tt örökre kiirtaná a varázslókat. Ekkor megszólalt egy hang:

- Shadwell!

Suzanna a Korbácsról a hang irányába nézett.

A füstölg földön Cal közeledett az ellenség felé.

Ahogy megpillantotta t, Suzanna is el bújt. De nem egyedül. Szemét Calre szegezte, de hallotta a suttogásokat és a lépteket, ahogy a többiek is el jönnek a rejtekhelyr l. A pusztulással is dacoló szolidaritás mélységesen meghatotta Suzannát. Itt vagyunk - sugallta a jelenet -, a végén együtt vagyunk: látólény és emberlény - sok a szerepl , de egy a történet.

- Hát hülye ez? - kérdezte egy reszket hang.

A kérdést Apolline tette fel, és Cal elmeállapotára vonatkozott. Kakukk barátja ugyanis határozott léptekkel haladt a keresked felé, aztán amikor már csak tíz méterre volt t le, megállt.

Az ég erd reflektorfényében ott állt egymással szemben a két f szerepl : Shadwell, megtépázott és megpörkölt ruhájában, halálsápadtan, és Cal, a lángok fényében csillogó csodazakóban.

Uriel-Shadwell nem szólalt meg, de a keresked testében mozgolódás látszott, ami hirtelen robbanással fenyegetett.

Cal a zakó gombjaival ügyetlenkedett, míg a negyedik nekifutásra csak megoldotta a problémát.

- Mutatni szeretnék valamit - mondta halkan, de hangja nem remegetett. UrielShadwell nem válaszolt. Aztán egy id múlva mégis megszólalt:

- Nincs ott semmi - mondta nem a megszálló, hanem a megszállott hangján.

- Én Urielhez szóltam - mondta Cal most már hangosabban. - Az Éden angyalához. Urielhez.

Ezúttal nem felelt sem a Korbács, sem a keresked . Cal széttárta a zakót.

- Nézd csak, Uriel!

Ismét csend.

- Amit látsz, az mind a tiéd.

Suzanna mellett valaki suttogva megkérdezte:

- Te érted, mit csinál?

Suzanna értette, de a válaszra most nem fecsérelt er t. Csak Calre koncentrált minden erejével; minden reményével, miriden szeretetével.

- Mit látsz? - kérdezte Cal ismét a Korbácstöl.

Most választ is kapott.

- Semmit.

Megint Shadwell hangja volt.

- Semmit. Nem. Látok.

- Jaj, Cal! - sóhajtotta Suzanna, ahogy észrevette Cal arcán a kétségbeesést. Pontosan tudta, hogy Cal mire gondol, mert benne is felmerült a kétely: a zakónak talán már nincs is varázsereje. Talán egyszer en elapadt, amikor nem kerültek elébe újabb áldozatok, akik táplálták volna. Lehet, hogy Cal teljesen védtelenül áll Uriel el tt?

Eltelt egy hosszú perc, amikor egyszer csak nyöszörgés hallatszott az angyal gyomrából. Shadwell kinyitotta a száját, és megszólalt. Nagyon halkan, mintha magának mondaná, vagy a belsejében rejt

szörnynek.

- Ne nézz oda!

Suzanna visszafojtotta a lélegzetét; nem merte elhinni, hogy figyelmeztetést hallott. De mi más lehetett volna?

- Tudom, hogy látsz valamit - mondta Cal.

- Nem - felelte Shadwell.

- Akkor nézd tovább! Nézd tovább, és meglátod!

Shadwell felüvöltött:

- Hazudik! - rikácsolta reszket testtel. - Hazugság az egész!

A szörny gyomrában azonban egyre hangosabb lett a nyöszörgés, és elnyomta Shadwell figyelmeztetését. Ez nem a Korbács tébolyodott üvöltése - ez egy szomorú, végtelenül szomorú hang volt. A zakó pedig - mintegy válaszul - felragyogott.

- Ne nézd! - ordította Shadwell. - Ne nézz oda!

A Korbács azonban meg sem hallotta szállásadója intelmeit. Számtalan szemét a zakó bélésére szegezte, és csalogatta el a képet, amit csak ismerhetett.

- Becsap! - mennydörögte Shadwell. - Hazug varázslat! Nem hallod?!

Lehet, hogy az angyal érzékelte Shadwell rémületét, érteni azonban nem értette. Vagy ha értette, nem érdekelte. A varázszakó legnagyobb diadala volt készül ben. Ez idáig csak Kakukkokat csábított el - befolyásolható és szentimentális földi halandókat

-, játszva valóra váltva kicsinyes vágyaikat. Ennek a teremtménynek azonban teljesen más volt az álomvilága. Neki nem volt békés gyerekkora, amit gyászolhatna: szerelmei sem voltak, akiket sirathatna. Óriási volt a szellemi képessége, és a zakó a végs kig feszítette az erejét, hogy Uriel elé tárhassa legféltettebb vágyát. Cal hátán a szövet fodrozódott és hullámzott, a varrás pattogott, mintha bele akarna pusztulni a kérésbe. „Én is belepusztulok - gondolta Cal -, legyen már vége! Már-már elviselhetetlennek érezte, ahogy a zakó egyre mélyebbre és mélyebbre ásott benne, a lelkét facsarva, hogy kielégíthesse az angyal vágyát. Cal csak állt bénán a kavargó er áradatában, és egyszer-egyszer megpillantotta, mire áhítozik Uriel. Nem sokat értett bel le. Látott egy fényes bolygót; látott egy lángtengert, amelynek hullámai k - és felh partot mostak. Úgy érezte, rögtön elemészti t Uriel mohósága, ahogy a zakót valóban elemésztette: foszlani kezdett, és a szálak sorra kigyulladtak. Uriel azonban nem hagyta magát: szemeit nem vette le a szövetr l; követelte, hogy váltsa valóra Cal ígéretét. Makacssága a zakót végképp elpusztította, ugyanabban a pillanatban azonban Uriel kívánsága is teljesült. A bélés széthasadt, és kiemelkedett bel le a kép - ragyogása elvakította Calt.

Shadwell ordított, Cal szintúgy: könyörgött az angyalnak, hogy vegye már el, amit kért. Urielt nem kellett biztatni: éppúgy kívánta a látványt, ahogy Cal szeretett volna miel bb megszabadulni t le. Fájdalomtól elködösödött szemével Cal látta, hogy Shadwell teste egyre püffed és dagad: az angyal kezdett el törni bel le. A keresked rémülten sikoltozott, ahogy Uriel teste a magasba lökte. B re megfeszült, csontjai ropogtak, inai elpattantak - Shadwell szétpukkant; és megjelent Uriel. És megjelent a kívánság is, amit az angyal a zakó rongyaiból kényszerített el : ugyanolyan fényes, ugyanolyan hatalmas volt, mint Uriel - egy másik Uriel. Ahogy felemelkedett, Calról lefoszlottak a zakó utolsó darabkái is. Calnek arra sem volt ereje, hogy megnézze, mit segített a világra. Tekintete befelé

fordult, és csak ürességet látott magában. Egy sivatagot, amelyben saját pora együtt kavargott az összes kedves emlék porával; megállás nélkül kavargott, fáradhatatlanul és értelmetlenül.

Cal összeesett, fejében a száguldó por az rbe sodorta t. Nem tudta, mi történt ezután. Suzanna látta, hogy Cal összerogyott, és - nem tör dve az ég erd fölött tornyosuló óriásokkal - odarohant hozzá. Az angyalok - mint valami páros Nap - a magasban lebegtek; energiájuk láthatatlan tüskékkel szórta tele a leveg t. Suzanna lehajolt, hogy elvonszolja Calt a szellemek találkahelyér l. Nem érzett már sem félelmet, sem reményt. Nem tör dött semmivel, csak hogy Calt biztonságban, a karjaiban tudja. Nem érdekelte, mi lesz. Hiszen úgyis az lesz, aminek lennie kell. Apolline, Hamel és Nimrod segítségével felemelte Calt, és a tüskék közeléb l nyugodtabb helyre fektette. Fejük fölött közben egymásra találtak az angyalok. Uriel alakja képtelenül összegabalyodott; másodpercr l másodpercre változott motor, fellegvár, t z, egyszerre és külön-külön -, lépést tartva gondolatai sebességével. Felidézett társa követte az átalakulásokat, közben röpköd nyilak - t zre zött tüskék - vonzották ket egyre közelebb egymáshoz. Végül eggyé váltak, mint két ölelkez szerelmes.

A valóságos Uriel és az elképzelt Uriel között megsz nt a különbség. Ilyesféle megkülönböztetés amúgy is csak a Kakukkok fejében létezik, akik számára a gondolat csupán árnyéka, nem az igaz énje az életnek.

Uriel örökre leszámolt ezzel a badarsággal. Az ótudomány segítségével beteljesült legh bb vágya: megpillantotta önnön igazi arcát. Megpillantotta, és felismerte régi önmagát hogy milyen volt, miel tt a magány eltorzította. Magához ölelte az emlékekb l feltámasztott énjét, és rádöbbent kés bbi tébolyodottságára. Rádöbbent, hogy a feledés taszította az üldözés rületébe - az rületbe, amit most végleg eltaszított magától. A csillagokra emelte tekintetét.

„Vár a menny - gondolta Uriel - az ég, ahol ismeretlen a bánat, ahol mindössze egy nap a számtalan évszázad, amit itt lenn elfecséreltem." És az önmagával egyesült angyal ragyogva felemelkedett az égbe. Pillanatok alatt beleveszett a felh kbe, szitáló fényes t hintve a tovat alakját

bámuló arcokra.

- Elment - mondta Lo, amikor kihunyt a fény, és már csak kásás hópelyhek potyogtak az arcokra.

- Akkor vége? - kérdezte Apalline.

- Igen, azt hiszem, vége - mondta Hamel. Könnyek csorogtak az arcán. Egy széllökés feltámasztotta az erd t nyaldosó lángokat. Támassza csak, nincs már szükség a rejtekhelyre. Talán soha többé nem lesz már szükség semmilyen rejtekhelyre. Suzanna Calre nézett, akit most ugyanúgy ringatott, mint annak idején Jerichaut. Jerichau meghalt a karjaiban - Cal nem halhat meg. Nem engedi, hogy meghaljon. Az elégett zakó nyomot hagyott ugyan a testén - arcán és mellkasán megpörköl dött a b r

-, de kívülr l nem látszott más sérülés.

- Hogy van? - kérdezte egy ismeretlen hang. Suzanna felnézett, és egy zaklatott Kakukkarcot pillantott meg a háta mögött.

- Suzanna? A nevem Gluck. Calhoun barátja vagyok.

- Örvendünk - mondta valaki.

Gluck arca sugárzott az örömt l.

- Nem hal meg - mondta Suzanna, Cal arcát simogatva. - Csak alszik egy kicsit.

- Nem csoda, hogy elfáradt. Elég s

volt a mai programja - mondta Nimrod. Az

arcán is csorogtak a könnyek.

V. AZ ALVAJÁRÓ

1.

Pusztaság volt, és Cal por volt a pusztaságban: álmai, reményei mind por voltak a pusztaságban, és mindent irgalmatlan szél kergetett maga el tt. Miel tt Cal meggyógyította volna Urielt, az angyal megfert zte t. Cal megérezte a szellem magányát és sivárságát, agyát elragadta az r, és sorsára hagyta a semmiben. Cal eltévedt. Élete sivataggá vált: t z-, hó-és homoksivataggá. Sivataggá vált minden, és Cal ott fog bolyongani, míg össze nem roppan a semmiben. 2.

Akik ápolták t, azt gondolták, hogy Cal egyszer en pihen; eleinte legalábbis azt gondolták. Hagyták, hadd aludjon, és hitték, hogy majd gyógyultan ébred. Szívm ködése normális volt, csontjai épek. Csak id kérdése, és er re kap. Amikor azonban másnap délután Cal felébredt Gluck házában, rögtön kiderült, hogy óriásit tévedtek. A szeme kinyílt, de Cal nem volt ott mögötte. Mintha semmit nem látott volna, mintha semmit nem ismert volna meg. Cal és tekintete olyan volt, akár egy üres fehér papír.

Suzanna nem tudhatta - senki sem tudhatta -, hogy mi történt Cal és Uriel összecsapásakor, értelmes tippje azonban volt. Ha valamit megtanult az oldószert l, akkor az az volt, hogy minden csere egy kétirányú utca. Immacolata varázszakójával szövetkezve Cal megadta Urielnek, amire vágyott - az rült szellem vajon mivel viszonozta ezt?

Amikor Cal állapota két nap múlva sem javult, ápolói a szakért khöz fordultak. Az orvosok minden létez vizsgálatot elvégeztek, de semmilyen fiziológiai rendellenességet nem tapasztaltak. Mindössze annyira jutottak, hogy ez nem kóma, hanem valamilyen önkívületi állapot, ami talán a holdkórossághoz hasonlítható

leginkább. Az egyik orvos még azt sem zárta ki, hogy esetleg Cal saját maga idézte el az önkívületet. Ezt Suzanna is elképzelhet nek tartotta. Nem látják semmi okát - jelentették ki a szakért k -, hogy Cal miért ne térhetne vissza a normális életbe. Suzanna több okot is fel tudott volna sorolni, de úgysem értették volna. Arra gondolt, Cal talán túl sok mindent látott, és ezért lett közönyös az élet iránt.

3.

És a por egyre csak kavargott.

Cal néha mintha hangokat hallott volna a szélben, nagyon távoli hangokat. De amilyen hirtelen jöttek, ugyanolyan hirtelen el is hallgattak, és újra magára hagyták Calt. Jobb is így, gondolta Cal, mert ha van valami a pusztaság mögött, és a hangok odacsalogatják t, a visszatérés csak fájdalmat okozna. A fájdalomból pedig Cal inkább nem kért. Annál is kevésbé, mert annak a másik helynek a lakói egyszer úgyis idejönnek majd hozzá. Elfonnyadnak és meghalnak, és k is por lesznek a pusztaságban. Ez a dolgok rendje; mindig is ez volt, és mindig is ez lesz. A végén minden porrá lesz.

4.

Suzanna minden áldott nap órákon keresztül beszélt Calhez; elmesélte, hogyan telt a nap, kivel találkozott elsorolta az ismer s neveket, hátha ez majd kimozdítja Calt az ernyedtségb l. De nem jött semmi reagálás, még csak fel sem csillant semmi. Id nként Suzanna begurult Cal közömbösségén, és semmitmondó képébe vágta, hogy önz . Hát nem látja, hogy szereti t? Szereti, és azt akarja, hogy ismerje fel végre, legyen végre vele. El fordult az is, hogy Suzanna kétségbeesett, és bármennyire igyekezett, nem tudta visszatartani a könnyeit; tehetetlenségében és boldogtalanságában sírva fakadt. Ilyenkor mindig kiment a szobából, mert félt, hogy kába agyával Cal esetleg mégis megérti a bánatát, és még távolabbra menekül önmagában. Suzanna még az oldószerrel is megpróbált Cal közelébe férk zni, de az érzékeny er csak belenézett - bejutni nem tudott Cal er djébe. Belenézett, és amit látott, az semmi jóval nem kecsegtetett. Cal olyan volt, mint akit kitelepítettek önmagából. 5.

Gluck szobájának ablakán túl ugyanez volt a helyzet: szinte semmi élet. Az évszázad legkeményebb tele. Hó és hó, jég és jég.

Ahogy a förtelmes január a vége felé csoszogott, az ismer sök egyre ritkábban érdekl dtek Cal fel l. A szigorú télben nekik is volt épp elég bajuk, és viszonylag könnyen elfeledkeztek Calr l, mert nem szenvedett - legalábbis nem úgy, hogy el is tudta volna mondani. Még Gluck is megjegyezte - bár rendkívül tapintatosan -, hogy Suzanna túl sok id t áldoz Cal ápolására. Bizonyos szempontból neki is meg kell gyógyulnia: valahogyan rendezni kellene az életét, illene a jöv re is gondolnia. Megtett mindent, ami egy h séges baráttól elvárható, mondta Gluck, ideje, hogy másokkal is foglalkozzon.

- Nem lehet - mondta Suzanna.

- Miért? - kérdezte Gluck.

- Mert szeretem Calt - felelte Suzanna -, és mellette akarok lenni. Ez természetesén az igazságnak csak az egyik fele volt. A másik a könyv. Ott hevert a szobában, ugyanazon a helyen, ahová Suzanna letette, amikor megérkeztek Rayment's Hillr l. Igaz, Mimit l Suzanna kapta ajándékba, de a könyvben rejl varázslattal egyedül semmire nem ment. Ahogy a Templomban is szüksége volt Calre, hogy használja a Szöv szék erejét és megtöltse a könyvet az emlékeikkel, Cal segítsége a folyamat visszafordításához is kéllett. A varázslat kettejük között lebegett. Egyedül nem elevenítheti fel, amit ketten képzeltek el. Amíg Cal nem éled fel, A titkos helyek történetei benn maradnak a könyvben. Ha soha nem éled fel, örökre benn maradnak.

6. Február közepén - amikor a huncut leveg olvadással bolondította az embereket Gluck felkeredett, és elment Liverpoolba. Körültekint en kérdez sködve kiderítette, hol találja Geraldine Kellaway-t, és elvitte t Calhez. Mondani sem kell, hogy Cal állapota megdöbbentette a lányt, de a gyakorlatias Geraldine - aki egy világégés után is rögtön feltalálná magát és f zne egy teát - hamar túltette magát a dolgon. Miután megígérte, hogy feltétlenül eljön majd még látogatóba, két nap múlva visszatért Liverpoolba, hogy folytassa Cal nélkül is zökken mentesen zajló életét. Gluck reménykedett, hogy Geraldine megjelenése talán felrázza Calt a tompaságból, de csalódnia kellett. Eltelt a február, eljött a március, és az alvajáró

állapota egy szikrányit sem javult. Ráadásul a beígért olvadás is elmaradt. Napközben mindig odaültették az ablakhoz, és míg be nem sötétedett, Cal mozdulatlanul leste Gluck kertjében a fagyott földet. Etették és itatták - Cal egy állat mechanikus mozdulataival mindent szépen megrágott, mindent szépen lenyelt -, mindennap rnegmosdatták és megborotválták; rendszeresen tornásztatták a lábát, hogy az izmok ne sorvadjanak el - és közben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Cal a halálra készül.

7. És a por egyre csak kavargott.

VI. CSODA

1.

Ha Finnegan nem keresi meg, Suzanna soha nem ment volna el Londonba. De megkereste, Suzanna pedig elment vele - inkább Gluck unszolásának, mint valami leküzdhetetlen utazási vágynak engedve.

Alig lépett ki a házból, Suzanna máris érezte, hogy az elmúlt hetek terhe mintha egy kicsit könnyebb lenne. Nem maga mondta egyszer Apolline-nak, hogy amíg élnek, semmi nincs elveszve? És jól mondta. Amnak kell örülni, ami megadatott; semmi értelme, hogy azon keseregjenek, mi mindent l fosztották meg ket a körülmények. Finnegan már nem volt az a nyalka legény. Az utóbbi id ben nézeteltérései támadtak a munkahelyén, és szüksége volt valakire, akinek kiöntheti a mérgét. Suzanna boldogan vállalta a szerepet, és szinte átéléssel hallgatta végig a panaszokat

- addig sem gondolt a maga bánatára. Amikor Finnegan elmondta összes búját-baját, és befejezte a fogcsikorgatást, emlékeztette Suzannát egy korábbi kijelentésére, miszerint bankárokkal elvb l nem köt házasságot. Nagyon úgy néz ki, hogy otthagyja a szakmát - Suzanna nem gondolta meg magát? Érz dött a hangjából, hogy a „de, igen" válaszra nem nagyon számít, és okosan tette; Suzanna csak annyit mondott, hogy reméli, mindig jó barátok lesznek.

- Fura egy lány vagy - mondta Finnegan, amikor elbúcsúztak egymástól. Suzanna ezt bóknak vette.

2.

Suzanna kés délután ért vissza Harborne-ba. Újabbfagyos éjszaka volt készül ben; gyöngyházfényben csillogtak a járdák és a háztet k.

Amikor felment a szobába, Suzanna látta, hogy az alvajárót nem vitték oda az ablakhoz: az ágyban ült, háta párnákkal feldúcolva, tekintete a megszokott ködben. Nagyon rosszul nézett ki: Uriel hagyatéka sápadt b rét hamuszürkévé fakította. Suzanna reggel túl korán indult el, hogy Calt megborotválhatta volna, és most szomorúan nézte, hogy a kis mulasztás miatt milyen elhanyagoltnak látszik Cal külseje. Miközben halkan elmesélte neki, merre járt, az ágytól az ablak el tt lév székhez vezette Calt, ahol egy kicsit több volt a fény. Aztán a fürd szobából kihozta a villanyborotvát, és megborotválta Cal állát.

Suzanna eleinte hátborzongatónak érezte ezt a kiszolgálósdit, és idegesítette. Aztán id vel elfogadta, és Cal iránt érzett szeretete megnyilvánulásaként értelmezte a szalonképességét rz kisebb-nagyobb teend ket.

Most azonban - miközben kinn a homály lassan bekebelezte a világosságot korábbi aggodalmai ismét feltámadtak. Talán a külvilágban, a Cal távollétében töltött nap tette ismét érzékennyé. És talán az az el érzete is, hogy már nem sokáig kell borotválnia és mosdatnia Calt. Hogy hamarosan vége mindennek. Az este olyan fürgén telepedett be a szobába, hogy Suzanna észre sem vette. Felkapcsolta a villanyt.

Cal tükörképe megjelent az ablaküvegben, és farkasszemet nézett vele. Suzanna kiment a fés ért.

Valami volt Cal el tt az rben, de nem látta, mi az. Er s szél fújt, pedig - most is, még mindig - por volt.

Az árnyék azonban - vagy bármi volt is az - nem tágított, és id nként, amikor a szél csillapodott, Cal úgy vette észre, mintha t tanulmányozná. Cal a szemébe nézett, és ahogy tekintetük összefonódott, a kavargó por-Cal-egy pillanatra megnyugodott. Ahogy egymást bámulták, Cal egyre élesebben látta az arcot. Homályosan emlékezett rá valami ismer s, de elveszett helyr l. Rémlett neki, hogy látta már ezt a szemet és a homloktól lefelé húzódó foltot. Idegesítette, hogy nem jut eszébe, hol. Végül nem is magát az arcot, hanem a háttérben a sötétséget ismerte fel. Amikor utoljára - és talán el ször - látta ezt az idegent, a férfi mögött ugyanilyen sötétség volt. Egy felh , talán - és villámok. Neve is volt annak a felh nek, de Cal arra most nem emlékezett. És a helynek is volt neve, de azt is elfelejtette. Emlékezett viszont a találkozás pillanatára és el tte az utazásra. Egy riksa és valami kificamodott táj. Ahol együtt lélegzik a tegnap és a holnap.

Jó lett volna megtudni a férfi nevét, miel tt újra feltámad a szél. De Cal por volt, nem tudta megkérdezni. Szemcséit viszont odapréselte a sötétséghez, a titokzatos arc felé, hogy megérintse a b rét.

Nem egy él testet - hideg üveget érintett meg. Ujja lecsúszott róla, és zsugorodó

párakarikát hagyott maga után. „Ha üveg van el ttem - gondolta Cal -, akkor magamat látom. A férfi, ákivel a sötét felh el tt találkoztam: az a férfi én vagyok." Amikor Suzanna visszatért a szobába, egy rejtély fogadta. Majdnem biztos volt benne, hogy amikor kiment, Cal mindkét keze az ölében feküdt, most viszont jobb karja lelógott. Megmozdult? Ha igen, a révület kezdete óta ez volt az els önálló mozdulata. Suzanna halkan beszélni kezdett Calhez: kérdezgette, hogy hallja-e, látja-e, ismeri-e t. Párbeszéd helyett azonban most is - mint már jó ideje - csak monológ volt. Cal keze vagy lecsúszott az öléb l, vagy Suzanna egyszer en rosszul emlékezett, és az imént is oldalt lógott.

Suzanna sóhajtott egyet, és fésülni kezdte Calt.

Cal még mindig por volt a pusztaságban, de a por most már emlékezett. És az emlékt l súlya is lett. A szél lökdöste, er szakoskodott, de Cal csak azért sem mozdult. A szél rjöngött. Cal nem tör dött vele; állta a csapkodást, miközben próbálta összeilleszteni gondolatai darabkáit.

Egyszer találkozott önmagával, egy házban, egy felh mellett; riksán vitték t oda, miközben egy világ sarjadt körülötte.

Mit jelent, hogy találkozott id s önmagával? Mit jelenthet?

A kérdés nem volt nagyon nehéz; még egy por is tudta a választ. Azt jelenti, hogy valamikor a jöv ben megérkezik majd abba a világba, és ott fog élni. És ebb l mi következett? Ebb l mi következett?

Hogy az a világ nem veszett el.

Igen! Magasságos Isten, igen! Err l volt szó. Ott fog élni. Lehet, hogy nem holnap, nem is holnapután, de valamikor, valamikor a jöv ben: ott fog élni. Nem veszett el. A Fúga nem veszett el.

Amikor erre rádöbbent, amikor err l megbizonyosodott, Cal feléledt.

- Suzanna!

3.

- Hol van? - ez volt Cal egyetlen kérdése, miután Suzannával újra egymásra találtak. Hova tetted?

Suzanna felvette az asztalról és odaadta Calnek a könyvet.

- Itt van - mondta.

Cal végigsimította a könyv fedelét, de kinyitni nem merte.

- Hogy csináltuk? - kérdezte olyan komolyan, ahogy csak egy gyerek képes.

- A Gy

ben-mondta Suzanna.-Mi, ketten. Meg a Szöv szék.

- Beletettük? Minden itt van benne?

- Nem tudom - felelte Suzanna, és tényleg nem tudta. - Majd kiderül.

- Most.

- Nem, Cal. Még nagyon gyenge vagy.

- Er s leszek - mondta Cal -, a könyv majd er t ad.

Suzanna nem vitatkozott. Kinyújtotta és Mimi ajándékára fektette a kezét. Ahogy ujjaik összefonódtak, fejük fölött a lámpa pislákolva kialudt. A sötétbe burkolózva fogták a könyvet - mint annak idején Hobarttal. Csakhogy most nem a gy lölet, hanem az öröm élesztgette a titkokat.

Érezték, hogy a könyv reszketni és melegedni kezd. Aztán felszállt a kezükb l - ki az ablakon. Az üveg csörömpölve összetört, és a könyv kibotorkált a sötétbe. Cal felállt, és odabicegett az ablakhoz. A lapok röpködtek - mint madarak, mint galambok az éjszakában -, a gondolatok, amelyeket a Szöv szék beírt a sorok közé, ontották a fényt és az életet. Aztán a földre hullottak, és elt ntek. Cal elfordult az ablaktól.

- A kert - mondta.

Lába mintha vattából lett volna; Suzannára támaszkodott, az ajtóhoz sántikált. Lementek a lépcs n.

Gluck hallotta az üvegcsörömpölést, és - kezében egy bögre tea - elindult felfelé, hogy megnézze, mi történt. Látott már egy-két csodát; most mégis tátva maradt a szája, amikor meglátta Calt, aki kifelé - kifelé! - zavarta. Még be sem csukhatta a száját, amikor Cal és Suzanna már leértek a lépcs n, és a konyhán keresztül odaértek a kertbe vezet ajtóhoz. Gluck követte ket. Suzanna kireteszelte az ajtót. Az ablakból az imént még telet láttak, a küszöbön azonban tavasz fogadta ket. A kertben pedig, sarjadva és burjánozva, az örök tavasz hazája: a boldogság otthona; a hely, amelyért küzdöttek, és amelyért majdnem meghaltak: A Fúga.

A fenséges Fúga, ami a könyv lapjaiból emelkedett el , dacolva - mint oly sok mindennel a jéggel és a sötétséggel. A mesék között nem töltötte tétlenül a hónapokat: rejtelmei és varázsai kiterebélyesedtek.

A Fúga, ahol Suzanna és az ótudomány egyszer majd megszünteti a viszályokat; ahol egyszer - valamelyik eljövend évben - Cal a Gy

mellett él majd, egy házban,

és meglátogatja t egy ismer s fiatalember. Még el ttük volt minden, minden, amit megálmodtak - várta, hogy megszülethessen.

A Sziget alvó városaiban a menekültek felriadtak, kitárták az ajtókat és az ablakokat, hogy jobban hallják az éjszakában megérkezett üzenetet: hogy amit elképzeltünk, arról soha nem szabad lemondani. Hogy még itt, a Birodalomban is van helye a varázslatnak.

Mostantól kezdve csak egy világ lesz - a valóság és az álom mostantól kezdve egy világban élnek. És Csodaország mindig itt lesz egy lépésre, egy kéznyújtásnyira. Cal, Suzanna és Gluck kiléptek a varázséjbe.

El ttük életre keltek az emlékek: elébük siettek a barátok és a helyek, amelyekr l már azt gondolták, örökre elvesztek.

Most már minden csodára volt id . Szellemek és átváltozások; szenvedélyek és ellentmondások; éjszakai tündöklések és nappali látomások - mindenre, mindenre jut majd id .

Mert nincsenek kezdetek.

És eleje nem lévén a történetnek, vége sincsen.