A Gy
elkezdte lerombolni magát.
II. A TEMPLOM
1.
Bár Shadwellnek jókora el nye volt Callel szemben, a Gy s
leveg je nem
rejtette el t. Ragyogott a zakója, mint valami világítótorony, és Cal a fényt követte, amilyen gyorsan csak tudta. A fattyúval való küzdelem megviselte ugyan, de még így is fürgébb volt Shadwellnél, és a távolság fokozatosan csökkent kettejük között. A homályban többször is megpillantotta a keresked aggódó képét, ahogy egyre gyakrabban tekingetett hátrafelé.
A hajsza és a hadjárat, a szörnyeteg és a seregek után végül ketten maradtak - ketten versenyeztek ugyanazért célért, amir l maguk sem tudták pontosan, hogy micsoda. De most legalább egyenrangú ellenfelek voltak.
Cal legalábbis azt hitte. A keresked csak akkor fordult szembe vele, amikor felt nt el ttük a templom. Vagy saját maga, vagy a leveg lehántotta a Próféta-maskarát. Állán és homlokán egy darabig még látszott ugyan az álarc egy-egy darabkája, de lassan ugyanaz az ember lett, akivel Cal a Rue Streeten találkozott el ször.
- Ne gyere közelebb, Mooney! - figyelmeztette Shadwell. A zihálástól szavai alig hallatszottak, arca betegesen sárgásnak látszott az alulról érkez fényben.
- Nem akarok vérontást - mondta Calnek. - Itt nem. Ezek az itteni er k rossz néven vennék.
Cal mcgállt. Rángatózást érzett a talpa alatt, és ahogy lenézett, hajtások bújtak el a lábujjai közül.
- Fordulj vissza, Mooney! - mondta Shadwell. - Nem szólhatsz bele a sorsomba. Cal csak félig figyelt a Keresked re. Kíváncsivá tette a lelkes növekedés a talpa alatt. Észrevette, hogy az indák behálózzák a földet, Shadwell felé igyekeztek. Hiheter.len sebességgel növekedve, a sivár vidéket hirtelen ellepték a legkülönfélébb növények. Természetesen Shadwell is látta, és áhítattal suttogta:
- A teremtés! Látod, Mooney? Ez maga a teremtés.
- Nem volna szabad itt lennünk - mondta Cal.
Shadwell arcán eszel s vigyor jelent meg.
- Az biztos, hogy neked semmi keresnivalód itt - mondta. - Én viszont egész életemben erre vártam.
Cal lába alatt egy türelmetlen növény szakította át a földet; Cal elállt az útjából. Mozdulatát Shadwell támadásnak vélte, és szétrántotta a zakóját. Cal egy pillanatig azt hitte, Shadwell megint a régi jó trükkel próbálkozik, de a keresked ezúttal sokkal prózaibb módszert választott. Egy pisztolyt húzott el a bels zsebéb l, és Calre fogta.
- Mondtam már, hogy nem akarok vérontást. Úgyhogy fordulj vissza, Mooney. Indulás! Takarodj! Vissza, ahonnan jöttél, vagy esküszöm, szétlövöm a fejed!
Képes és megteszi, Cal ebben nem kételkedett. Felemelte a kezét, és azt mondta:
- Hallottam. Megyek.
Miel tt megmozdulhatott volna, három dolog történt gyors egymásutánban. El ször is valami elrepült a fejük fölött; a templom tetejére simuló felh k eltakarták. Shadwell felnézett, Cal pedig, kihasználva a pillanatot, nekirontott, hogy kiüsse a kezéb l a pisztolyt. A harmadik dolog a lövés volt.
Cal látta a golyót, ahogy kipattan a cs
l; látta a füstcsóvát, ahogy hídként feszül a
pisztoly és a teste között. A golyó végtelenül lassan közeledett, mint valami rémálomban. De Cal még annál is lassúbb volt.
A golyó a vállát találta el. Cal hanyatt vágódott, be a növények közé, amelyek harminc másodperccel korábban még nem is léteztek. Látta; hogy vércseppek úsznak felfelé a leveg ben, mintha az égbe igyekeznének. De ezzel a rejtvénnyel most nem foglalkozott. Egyszerre csak egy problémára jutott ereje, ami jelen esetben az élete volt. Kezét felemelte a sebhez, a golyó teljesen szétroncsolta a kulcscsontját. Rátapasztotta a tenyerét, hogy visszatarsa a vért. A fájdalom szétterjedt a testében. A felh k háborogtak, mennydörögtek; vagy a fejében tombolt a lárma? Cal nyögve oldalra fordult, hogy megnézze, mit m vel Shadwell. A fájdalom majdnem elvakította, de minden erejét összeszedte, hogy meglássa az épületet.
Shadwell belépett a templomba. Senki nem rizte a bejáratot; a keresked elt nt a boltív mögött. Cal térdre és az egyik kezére támaszkodott - a másikkal a vállát szorította , aztán felállt, és támolyogva elindult a templom felé, hogy megakadályozza a keresked diadalát.
2.
Shadwell nem hazudott, amikor azt mondta, nem akar vérontást. A Teremtés és a Pusztulás titkai lakoztak a Gy
ben. A bizonyíték ott hevert a lábuk el tt; a mesés
termékenység, amely magában hordozta az elkerülhetetlen elmúlás ígéretét. Minden cserének ez a lényege - valamit valamiért. Shadwell, a keresked ezt már sihederkorában megtanulta. Most viszont arra vágyott, hogy megszabaduljon ezekt l az adok-kapok viszonylatoktól. Mint minden isten. Mint az istenek, akik örök élet ek és sérthetetlenek; akiknek a tökéletessége csorbíthatatlan, és akiknek holmi csodatettek soha nem zavarják meg a fejüket. Az istenek állandóak, változatlanok, és itt, ebben a szerény citadellában Shadwell most csatlakozik hozzájuk. A templomban sötét volt. A föld ragyogó fénye ide nem jutott be. Egy árnyékos folyosó, a falak és a mennyezet - mindenhol csak a csupasz tégla, malter nélkül összeillesztve. Shadwell tett néhány lépést, ujjaival megérintette a falat. Nyilván illúzió volt csak, de valami furcsaságot észlelt: hogy a téglák mintha csikorognának, ahogy az els barátn je csikorgatta a fogait álmában. Elhúzta a kezét a faltól, és ment tovább a folyosón.
Az els fordulónál örömmel fedezte fel, hogy valami világít egy kicsit arrébb; nem kell már a sötétben botladoznia. Úgy negyven-ötven méter után a folyosó
derékszögben elkanyarodott.
Továbbra is ugyanaz a jellegtelen tégla mindenütt, de félúton egy újabb boltív következett, azon túl pedig ismét egy folyosó, az el
nél rövidebb. Shadwell ment
tovább, a fény egyre er södött. Újabb kanyar, újabb kopár folyosó, aztán még egy, amelynek a végén egy ajtót látott. Most jött rá az építész elgondolására. A templom nem egy, hanem több, egymásba helyezett épület: egy doboz, amelyben egy valamivel kisebb doboz volt, abban pedig egy harmadik.
Megijesztette ez a felismerés. A templom egy labirintus volt. Lehet, hogy cgyszer , de akkor is zavaró és megtéveszt . Shadwell megint meghallotta a falak csikorgását, és elkcpzelte, hogy az egész szerkezet összeomlik, és nem talál majd vissza, a falak pedig összepréselik.
De most már nem hátrálhatott meg. Annál is kevésbé, mert a vibráló fény egyre csábította, csalogatta maga felé. Kifelé pedig már csak azért sem vágyakozott, mert meglehet sen nyugtalanító zajokat hallott: furcsa, eltorzult hangokat, rriintha valami elfeledett bestiárium alakjai ólálkodnának a templom körül; olyan volt, rnintha a mancsukkal kaparásznák a falakat, a tet n mászkálnának.
Nincs visszaút, mennie kell tovább. Eladta az életét, hogy istenné válhasson; a kinti világban számára már nincs semmi, csak a kcser vereség.
El re hát, lesz, ami lesz!
3.
Cal már csak egy méterre volt a templom bejáratától, amikor elhagyta az ereje. A lába egyszer en felmondta a szolgálatot. Jobb karját még sikerült el renyújtani, hogy valamelyest tompítsa az esést, aztán összerogyott.
Elvesztette az eszméletét, és hálás volt a kis pihen ért. Sajnos csak néhány másodpercig tartott; a sötétség elmúlt, és újra rátört a fájdalom és a hányinger. Vértelen agya azonban - mint erre volt már példa, amióta megismerkedett a Fúgával nem tudta,.hogy vajon álmodik-e, vagy róla álmodnak. Cal emlékezett, hogy el ször Lemuel Lo kertjében érezte ezt: valóságos életér l álmodva egy olyan Édenkertben ébredt fel, amir l azt hitte, hogy csak álom lehet. Aztán pedig a Vénusz-dombon - vagy a belsejében -, amikor a bolygó életét élte, és keringése közben évezredek teltek el, am amikor felébredt, mindössze hat órával volt öregebb.
Itt, a halál kapujában ismét rátalált ez a paradoxon. Vajon most arra ébredt, hogy meghalt? Vagy a halál az igazi ébrenlét? Körbe-körbejártak a gondolatai egy spirál vonalán, amelynek sötétség volt a közepe, és Cal ebbe a sötétségbe szökött, holtfáradtan. Feje alatt rengett a föld: Cal kinyitotta a szemét, és a templomra nézett. Fejjel lefelé
látta, a teteje felh talapzaton állt, és fénylett körülötte a föld. Minden csupa képtelenség, gondolta, és a szeme újra lecsukódott.
- Cal!
Valaki szólt.
- Cal!
Idegesítette, hogy háborgatják, de azért nagy nehezen kinyitotta a szemét. Suzanna hajolt fölé, szólongatta. Valamit kérdezett is, de Cal tunya agya semmit nem értett bel le.
- Benn, Shadwell... - motyogta.
- Tarts ki! - mondta Suzanna. - Hallod?
Cal arcára tette a kezét. H vös volt a tenyere. Lehajolt, megcsókolta, és valahonnan nagyon messzir l Calnek felderengett, hogy ez egyszer már megtörtént vele: a földön fekszik, és érzi Suzanna szeretetét.
- Itt megvárlak - mondta.
Suzanna bólintott.
- Ajánlom is - mondta, és elindult a templom bejárata felé. Cal most nem hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Bármilyen álom várja is az életen túl, örömei nem érdeklik, míg meg nem látja újra Suzanna arcát. III. A SZÖVÖSZÉK
A templom körül dühöngött a föld, benn pedig zavart csönd uralkodott, Suzanna teste lecsillapodott, amikor a kinti kavarodásból bejutott ide, a hurrikán magjába. Ahogy elindult a sötét folyosón, egyszer csak fényt pillantott meg a távolban. Bekanyarodott egyszer, még egyszer, a falban egy ajtóra bukkant, azon túl pedig egy másik komor folyosóra. A fény még mindig gyötrelmesen messze volt. Majd a következ kanyarnál, hitegette Suzannát; csak még egy kicsit, még egy kicsit tovább. Az oldószer meg sem moccant, mintha félne felfedni magát. Vagy talán így fejezte ki tiszteletét a másik, a nagyobb csoda iránt? Ami azt illeti, a templom csodái is jól elbújtak. A meglepetésnek vagy az er nek a legapróbb jele sem látszott ezeken a folyosókon, csak a csupasz tégla mindenütt. Na meg a fény, amí még mindig csalogatta Suzannát, át egy másik ajtón, tovább a folyosókon. Suzanna rájött, hogy az épület az orosz fababák elvét követte: a nagyban egy kisebb. Világ a világban. De hát a végtelenségig nem zsugorodhat egy épület, biztatta magát Suzanna. Vagy mégis?
A következ kanyarnál már meg is kapta a választ, legalábbis a válasz egy részét, a falra ugyanis egy árnyék vet dött, és valaki kiabált:
- Mit, az Isten szerelmére?!
Amióta belépett a templomba, most érezte el ször, hogy remeg a föld. Téglapor hullott a mennyezetr l.
- Shadwell - mondta Suzanna.
Látta, hogy a két szótag - Shad Well - a következ ajtó felé úszik a leveg ben. Felderengett egy emlék is: Jerichau szerelembeszéde, a testet öltött szavak. A falon megmozdult az árnyék, és egyszer csak ott állt el tte a keresked . A Prófétának nyoma sem volt. Ez az arc püffedt és fakó volt, mint egy partra vetett hal.
- Elt nt - mondta.
Reszketett az egész teste. Parányi izzadságcseppek csillogtak az arcán, mint valami ékszer.
- Nincs, elt nt.
Suzanna nem is értette, hogy félhetett ett l az embert l. Most, hogy lehullott róla az álarc, nevetséges volt. De mir l beszél? Mi t nt el? Suzanna elindult felé.
- Miattad... - mondta Shadwell, és egyre jobban reszketett. - Ezt te tetted.
- Én nem csináltam semmit.
- De igen...
Amikor Suzanna a közelébe ért, Shadwell elkapta nyirkos kezével, megragadta a nyakát.
- Semmi nincs benn! - üvöltötte, és magához rántotta Suzannát. Az oldószer nem sietett a segítségére, pedig veszély fenyegette Suzannát. Csak az izmaira számíthatott, ez pedig kevés volt, hogy kiszabadítsa magát Shadwell szorításából.
- Megnézed? ! - ordította Shadwell az arcába. - Megnézed, milyen csúful becsaptak?! Gyere, megmutatom!
Az ajtó felé ráncigálta Suzannát, és belökte egy sötét helyiségbe, a templom közepében: a bels szentélybe, ahol a Gy
csodái születtek: az er
be, ami oly
hosszú id n keresztül összetartotta a Fúga számtalan világát. A helyiség körülbelül tizenöt négyzetméter terület lehetett, magas falait ugyanabból az egyszer téglából építették, mint a templom többi részét. Suzanna észrevette, hogy valami tet ablak-féleségen keresztül látszik az égbolt. A templom teteje körül kavargó felh kb l puha fény áradt be, mintha a Gy villámait a
nyugtalan leveg méhében szítanák. De nem csak a felh k mozogtak a magasban. Ahogy Suzanna felnézett, valamilyen alakot látott a tet egyik szegletében. Miel tt jobban szemügyre vehette volna, Shadwell megzavarta.
- Hol van?! - követel zött. - Hol van a Szöv szék?!
Suzanna körülnézett a szentélyben, és csak most vette észre, hogy nem teljesen üres. Mind a négy sarokban egy alakot látott, a helyiség közepe felé meredtek. Suzanna gerince megremegett. Az alakok egyenes derékkal ültek a magas támlájú
székeken, de mind halott volt réges-rég; húsuk, akár a mocskos papír, ruhájuk rohadt cafatokban csüngött.
Vajon így, ülve gyilkolták meg ket a rablók, akik elvitték a Szöv széket? Nagyon valószín . Testtartásukban azonban semmi nem utalt az er szakos halálra, és kizárt dolog, hogy ez a b vös hely elt rte volna a vérontást. Nem; gondolta Suzanna, itt valami más történt - történik esetleg -, valami alapvet fontosságú dolog, amit egyel re egyikünk sem ért.
Shadwell még mindig motyogott, panaszos hangja lefelé gy zött, Suzanna nem
nagyon figyelt rá, ugyanis sokkal jobban érdekelte az a tárgy, amit most megpillantott a földön. A konyhakés volt az, amit Cal sok-sok hónappal ezel tt bevitt az árverésre; a közönséges háztartási eszköz, amit kettejük pillantása valahogy a sz ttesbe vonzott, ide, a Fúga abszolút közepébe.
Ahogy meglátta, Suzanna fejében lassan összeálltak a talányos részletek. Ott, ahol az rök tekintetei keresztezték egymást, pontosan ott hevert a kés, amit két másik tekintet
- Suzanna és Cal tekintete - juttatott ide. A kés valahogy elmetszette az utolsó csomót, amit a Szöv szék teremtett, és a sz ttes titkai kiszabadultak. Ez eddig rendben is volna, csakhogy az rök halottak voltak, a Szöv szék pedig, ahogy Shadwell azóta is hajtogatta, elt nt.
- Te tetted! - hörögte Shadwell. - Te mindvégig tudtad!
Suzanna nem tör dött a vádakkal, megint eszébe jutott valami: ha a varázslat valóban elt nt, miért rejt zik el az oldószer?
Miközben ezen töprengett, Shadwell dühödten rátámadt.
- Megöllek! - üvöltötte.
A roham váratlanul érte, Suzanna a falnak vágódott. A lélegzete is elállt, és miel tt összeszedhette volna magát, Shadwell már a torkát szorongatta, testével a falhoz lapította.
- Te tolvaj kurva! Te csaptál be! - ordította.
Suzanna felemelte a kezét, hogy ellökje Shadwellt, de már alig volt ereje. Leveg után kapkodott, legalább egyetlen lélegzetvételnyi leveg után, még ha az Shadwell büdös lehelete is, de hiába küzdött, a keresked könyörtelenül fojtogatta. Meghalok, gondolta Suzanna; így fogok meghalni, erre a kocsonyás pofára meredve. Ekkor mozgást vett észre a mennyezeten, és megszólalt egy hang:
- A Szöv szék itt van.
Shadwell szorítása kiengedett. Megfordult, és felnézett a hang irányába. Karjait kitárva, mint egy ejt erny s zuhanás közben, Immacolata lebegett a fejük fölött.
- Emlékszel rám? - kérdezte Shadwellt.
- Jézusom!
- Hiányoztál, Shadwell. Bár elég durva voltál.
- Hol van a Szöv szék? Áruld el!
- Nincs Szöv szék - felelte Immacolata.
- De hát most mondtad...
- A Szöv szék itt van.
- De hol? Hol?
- Nincs Szöv szék.
- Te nem vagy normális! - kiabálta Shadwell. - Vagy van, vagy nincs!
A varázslón egy csontváz mosolyával nézett lefelé Shadwellre.
- Te vagy a hülye - mondta szelíden. - Nem érted, igaz?
Shadwell finomított a modorán.
- Miért nem jössz le? -kérdezte. - Már fáj a nyakam.
Immacolata a fejét rázta. Suzanna látta, mekkora er feszítésébe kerül, hogy fenn maradjon a leveg ben. Csodatetteivel megszentségtelenítette a templomot, de szándékosan szegte meg a törvényeket, hogy Shadwellt emlékeztesse a földhözragadtságára.
- Mi van, félsz? - kérdezte Shadwell.
Immacolata csak mosolygott.
- Nem félek - mondta, és kezdett leereszkedni Shadwell felé.
„Vigyázz, veszélyes!” - sugallta Suzanna. A varázslón óriási veszteséget okozott ugyan, Suzanna mégsem akarta, hogy Shadwell ravaszsága elpusztítsa. A keresked azonban nem mozdult, csak Immacolata arcába bámult.
- Megel ztél.
- Majdnem elfelejtettelek - mondta Immacolata. Hangja teljesen elvesztette élességét, inkább sóhajtáshoz hasonlított.
- De emlékeztetett - Suzannára pillantott. - Nagy szolgálatot tettél, testvér - mondta. Emlékeztettél az ellenségemre. Újra Shadwellre nézett.
- Meg rjítettél - mondta. - És elfelejtettelek. De most már mindenre emlékszem. A mosoly és a sóhajtozás hirtelen szertefoszlott. Felváltotta a veszedelem és a harag.
- Nagyon is jól emlékszem.
- Hol van a Szöv szék?! - követel zött Shadwell.
- Mindig is ilyen kicsinyes voltál - mondta megvet en Immacolata. - Te tényleg valami tárgyra számítottál? Egy újabb kézzelfogható dologra, amit birtokolhatsz? Ett l lennél Isten? Hogy birtokolsz?
- A rohadt életbe, hol van?!
Immacolata felnevetett, bár a hangnak nem sok köze volt az örömhöz. Ez a gúnyolódás volt az utolsó csepp a pohárban: Shadwell rávetette magát. Immacolata azonban irtózott még az érintése gondolatától is. Amikor Shadwell keze hozzáért, a varázslón szétroncsolt arca kettéhasadt, és el tört bel le az er , ami valamikor talán az oldószer lehetett - a h vös, fényes áradat, amelyben Suzanna el ször Immacolata késztetésére merülhetett el -, most azonban egy átkozott és szennyes folyam volt, ami gennyként spriccelt a varázslón sebeib l. Ereje azonban még így is volt. Földhöz vágta Shadwellt.
A felh k villámokat szórtak a tet re, éles fényük megdermesztette a szentély háborgatóit. Még egy pillanat, és bizonyosan megérkezik a gyilkos csapás. De nem érkezett meg. A varázslón elbizonytalanodott, megrepedt arcából szivárgott a piszkos er . A földön Shadwell megmarkolta a konyhakést. Suzanna felsikoltott, de Immacolata vagy nem hallotta a figyelmeztetést, vagy nem tör dött vele. Shadwell feltápászkodott; Immacolata kihasználhatta volna nehézkes mozgását, de nem tette, nem csapott le rá. Shadwell viszont nem tétovázott: egyetlen döféssel halálos sebet ejtett Immacolatán.
Immacolata talán ekkor fogta csak fel, hogy a keresked tényleg meg akarja ölni. Válaszképpen arca újra felizzott, de miel tt a szikra lángra lobbanhatott volna, Shadwell pengéje végigszántotta a hasát. Immacolata belei kifordultak. Felsikoltott, hátravetette a fejét, elszabadult ereje a szentély falaira fröcsköl dött. Ekkor óriási dörgés rázta meg a helyiséget, mintha a téglák és Immacolata belei egyszerre robbantak volna. Shadwell eldobta a vért l ragacsos kést, próbált szabadulni a b nét l, de áldozata magához rántotta.
A t z teljesen kihunyt Immacolata arcán. Haldoklott. Szorítása azonban még utolsó
pillanataiban is er s volt. Miközben a dörgés egyre hangosabb lett, Shadwell megkapta t le azt az ölelést, amire mindig áhítozott. Immacolata vére bepiszkította a zakóját. Shadwell kiabált az undortól, de Immacolata nem eresztette el. Végül mégis sikerült kiverekednie magát a karjaiból, eltaszította Immacolatát, és az ajtó felé
támolygott. Rémülten nyöszörögve még egyszer az áldozatára nézett, aztán az ajtóból Suzannára.
- Én nem... - mondta, felemelt kezér l csöpögött a vér. - Nem én voltam... - mondta egyszerre könyörögve és menteget zve. - Varázslat volt! - Szeme könnybe lábadt, de Suzanna tudta, hogy nem a bánattól, hanem a haragtól.
- Mocskos varázslat! - sipította. A föld megremegett, amikor meghallotta, hogy gyalázzák.
Shadwell nem várta meg, hogy a falak betemessék; kirohant a szentélyb l. A dörgés egyre er södött. Suzanna Immacolatára nézett.
Szörny sebe ellenére még mindig életben volt. A falnak támaszkodott, egyik kezével a téglába kapaszkodva, a másikat a hasára szorítva.
- Vér folyik... - mondta, miközben egy újabb, minden eddiginél er sebb lökés szétmorzsolta az épület alapját. - Vér folyik a Szöv szék templomában. Arcán megjelent az ismer s, eszel s mosoly.
- A Fúgának vége, testvér...
- Hogyhogy vége? - kérdezte Suzanna.
- Azért jöttem ide, hogy a vérontással elpusztítsam a Gy t. Nem ilyen vérontásra
gondoltam. Mindegy. - Hangja elhalkult. Suzanna közelebb ment, hogy hallja a szavait. Tulajdonképpen teljesen mindegy. A Fúga elpusztul. Porrá lesz. Por lesz... Ellökte magát a faltól. Suzanna megfogta, hogy össze ne essen. Az érintést l bizsergett a tenyere.
- Hontalanok lesznek, örökre - mondta Immacolata, és bármilyen halk volt is, diadal érz dött a hangjában. - A Fúga itt bevégezte. Elt nik, mintha nem is lett volna. Lába megroggyant. Suzannát eltolva magától, Immacolata visszavonszolta magát a falhoz. Keze lesiklott a hasáról. Kibuktak a belei.
- Álmomban... - mondta - ...szörny
r...
Elhallgatott. Lecsúszott a fal mellett, hajszálai beleakadtak a téglába.
- ...homok és üresség - mondta. - Ezt álmodtam. Homok és üresség. És most itt van. Mintha csak a kijelentését akarná alátámasztani, egy katasztrofális erej dörgés rázta meg a templomot.
Megelégelve a vajúdást, Imníacolata elterült a földön.
Suzanna a menekülési útvonalat kereste, ahogy a templom téglái csikorogva egymásnak rl dtek. Mi dolga lehetne még itt? A Szöv szék titkai legy zték t. Ha itt marad, maguk alá temetik a romok. Egyetlen teend je volt csak: minél el bb elt nni innen. Ahogy az ajtó felé tartott, két sugárkéve döfte át a mocskos leveg t, és a karjának ütközött. Fényességük megrázta Suzannát. Ennél is megrázóbb volt azonban, amikor meglátta, hogy a sugarak az egyik r szemgödréb l jöttek. Suzanna kilépett a fény útjából, és ahogy a sugárkéve a szemközti halottnak ütközött, ott is felragyogott a fény. Aztán a harmadik és a negyedik r fejében is. Immacolata még felfogta, mi történik.
- A Szöv szék... - suttogta akadozó lélegzettel.
Az egymást keresztez sugarak kifényesedtek, és a súlyos leveg szavakat dajkált; a halk, suttogó hangok muzsikává folytak össze.
- Kés - mondta a varázslón , nem is Suzannának, hanem a halott röknek. - Már nem lehet megmenteni.
Feje el rebukott.
- Kés ... - mondta újra.
Teste megrándult, és elszállt bel le a lélek. Immacolata holtan feküdt a vértócsában. A varázslón utolsó szavaival mit sem tör dve, az er a szentélyben továbbra is gyülekezett. Suzanna az ajtó felé hátrált, hogy a sugarak teljesen szabadon közlekedhessenek. Amikor semmi nem akadályozta mozgásukat, rögtön megkétszerezték fényüket, és a találkozási pontból új sugarak indultak szerteszét. A suttogás ritmusa hirtelen felgyorsult; a szavak, bár Suzanna még mindig nem értett bel lük semmit, dallamos versként hullámzottak. A szavak és a fény valahogy egy rendszerbe tartoztak; a négy Család - Aia, Lo, Ye-me és Babu - csodatettei m ködtek itt egyszerre: a szöv
fény táncot járt a szómuzsikára.
Ez volt a Szöv szék, hát persze. Ez volt a Szöv szék. Nem csoda, hogy Immacolata kigúnyolta Shadwellt. A test legfeljebb részesül a varázslatból, de nem teremti. A varázslatot a szó - a kimondott gondolat és a mozgás -, a megjelenítettgondolat szüli; a sz ttes egész rendszere, a felidezett dallam: mind gondolat. Édeskevés, hogy Suzanna erre rájött. Kakukk agyával megfejtheti a világ összes rejtélyét, az sem csillapítaná e megszentségtelenitett hely haragját. Kénytelen lesz végignézni, ahogy a Szöv szék dühében szétrázza a Fúgát.
Tehetetlen zavarában eszébe jutott Mimi, aki bevezette t ebbe a kalandba, de meghalt, miel tt mindenre felkészíthette volna t. Biztos, hogy erre még Mimi sem gondolt: hogy a Fúga elpusztul, és Suzanna csak áll a közepében, tehetetlenül. A sugarak még mindig ütköztek és sokasodtak, közben olyan szilárddá váltak, hogy sétálni lehetett volna rajtuk. Táncuk teljesen átjárta Suzannát. Úgy érezte, hogy örökké
nézni tudná, és soha meg nem unná bonyolult mozgásukat. A fények pedig még mindig csiszolodtak, keményedtek, és Suzanna biztosra vette, hogy hamarosan sz k lesz nekik a szentély, és kitörnek. .. ki a Fúgába, ahová Suzannának is mennie kellett. Ki oda, ahol Cal fekszik, hogy megpróbálja megvigasztalni t ebben a fenyeget forgatagban.
Suzannának ismét eszébe jutott valami: Mimi talán mégis tudta vagy sejtette, hogy Suzanna végül itt áll majd szemben a varázslattal - talán mégis hagyott valamilyen üzenetet. Suzanna benyúlt a zsebébe, és el vette a könyvet. A titkos helyek történetei. Nem kellett kinyitnia, anélkül is tudta, mi áll az els oldalon: Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.
Újra és újra nekirugaszkodott, hogy megfejtse az értelmét, de az agya nem boldogult vele. Az analitikus gondolkodást félretéve, Suzanna a finomabb érzékekre hagyatkozott.
A Szöv szék fénye olyan er s volt, hogy belefájdult a szeme. Amikor kilépett a szentélyb l, észrevette, hogy a sugarak réseket vájnak a téglába - vagy egyszer en elemésztik a falat -, és kitörnek. T vékony fénycsíkok szabdalták a folyosót. A könyv és a saját testi épségét oltalmazva Suzanna elindult kifelé: ajtó és folyosó, ajtó és folyosó. A Szöv szék fénye már a küls járatokat is beragyogta. A sugarak három vaskos falon törtek át, és egyre terebélyesedtek. Ahogy Suzanna átgázolt közöttük, érezte, hogy megmozdul testében az oldószer, most el ször, amióta belépett a Gy
be. De nem az arcába tolult, hanem a karjába és a kezébe, mintha ki akarná
venni bel le a könyvet.
Amit elképzelünk...
A szavak zsongtak; a fénysugarak sokasodtak.
...arról soha nem szabad lemondani.
A könyv súlyosabb lett, felmelegedett, mint valami él lény a karjai közt. Pedig csak álmok voltak benne. Papír és tinta, ahol egy másik világ várta a szabadulást. Talán nem is egy, hanem sok világ; hiszen - ahogy Suzanna és Hobart kalandja bizonyította minden szerepl a maga képzelete szerint alakítja a történeteket. Minden olvasó a maga Rengeteg Erdejében bolyong.
Suzanna most már a harmadik folyosón járt. Az egész templom fényt l és hangoktól nyüzsgött. Hatalmas energia várta, hogy mederbe tereljék. „Bárcsak képes lennék ezt a végtelen er t a pusztítás helyett jobb célokra fordítani!" - gondolta Suzanna. Fejében képek, képek töredékei tobzódtak:
és Hobart történetük erdejében, ahogy szerepet és b rt cserélnek; és Cal az árverésen, tekintetük motorja a sz ttes fölé lódítja a kést. Aztán: a Szöv szék szentélyében ül
rök. Nyolc szem, ami még halálában is képes
szétbontani a sz ttest. És... összerakni újra?
Suzanna már nem sétált, hanem rohant. Rohant, de nem azért, mintha félt volna, hogy maga alá temeti a tet , hanem mert összeálltak a fejében a részletek, és nagyon kevés ideje volt.
A Fúgát nem lehet egyedül megmenteni. Persze hogy nem. Semmilyen csodatettet nem lehet egyedül végrehajtani. A csodatettek lényege a kapcsolat. Ezért énekeltek és táncoltak és sz ttek a Családok: a varázslat csak a kapcsolatban teljesedhetett ki: el adó és néz , cselekv és csodáló között.
És vajon nem csodatett zajlott-e az gondolatai és a könyv alkotójának gondolatai között? Ahogy a sorokat olvasva magába szívta egy másik lélek álmait? Olyan ez, mint a szerelem. Illetve a szerelem a varázslat legtökéletesebb formája: a gondolatokat alakító gondolat, a szerelmeseket összeköt szálakon pörg képek. Cal!
Suzanna elérte a kijáratot, és a tomboló forgatagba vetette magát. A föld aranyossárga fénye kékesfekete és lila lett, mintha megütötte volna magát. Az ég vonaglott, mint aki okádni készül. A templom muzsikájából és a fény különleges geometriájából Suzanna kilépett a z rzavarba.
Cal a földön ült, a templom falának d lve. Arca fehér volt, de élt. Suzanna odament hozzá, letérdelt.
- Mi történik? - kérdezte Cal, vontatottan a kimerültségt l.
- Nincs id m megmagyarázni - mondta Suzanna, és megsimogatta Calt. Az oldószer Cal arcán táncolt. - Bízzál bennem.
- Igen - mondta Cal.
- Jól van. Figyelj rám! Gondolkodnod kell! Gondold végig, hogy mire emlékszel.
- Emlékszem...?
Míg Cal értetlenül bámult Suzannára, egy széles hasadék nyílt a földben. A templom küszöbét l indult, és nyargalt feléjük, mint valami hírnök. Csupa rossz hírt hozott. Suzanna elbizonytalanodott. Lehetséges bármit is megmenteni ebben a felfordulásban? Az ég villámlott; por és föld kavargott a tátongó szakadékok fölött. Suzanna minden erejével újdonsült felfedezésére koncentrált. Igyekezett a fejében tartani a Szöv szék képeit. Az egymást keresztez sugarak. Gondolat gondolat alatt és fölött. - A közös emlékekkel és közös álmokkal telít r.
- Gondolj a Fúgára! Mindenre, amire emlékszel! - mondta Calnek.
- Mindenre?
- Mindenre! Az összes helyre, ahol jártál!
- Miért?
- Bízzál bennem! - mondta. - Cal, az Isten szerelmére, bízzál bennem! Mire emlékszel?
- Csak egy-két foszlány...
- Az is jó. A legkisebb részlet is.
Suzanna Cal arcára szorította a tenyerét. Forró volt a láztól, de a könyv a másik kezében még forróbb volt. Nem is olyan régen a legnagyobb ellensége. Hobart bízta rá
féltve rzött titkait. Nem létezik, hogy Cal ne osztaná meg vele, hiszen szeretik egymást.
- Kérlek... - mondta Suzanna.
- A kedvedért... - felelte Cal, mintha most értette volna meg, hogy Suzanna szereti ...bármit. És jöttek a gondolatok. Suzanna érezte, hogy átáramlanak a testén; volt a csatorna, amelyben az oldószer az emlékeket szállította. Lelki szemeivel éppen csak megpillantotta, amit Cal látott és tapasztalt a Fúgában, de minden töredék szép és kellemes volt.
Egy kert, lobogó t z, gyümölcsök, táncoló és énekl alakok. Egy út, egy mez , de Bono és a kötéltáncosok. Az Égboltpalota (a szobákban temérdek csoda), egy riksa, egy ház, egy férfi a lépcs n. Egy domb és bolygók. A legtöbb részlet olyan gyorsan jött, hogy Suzanna nem is látta, de most nem is ez volt a lényeg. Az er körnek csak az egyik része volt, mint annak idején az árverésen.
Suzanna érezte, hogy a sugarak áttörik az utolsó falat is, mintha a Szöv szék hozzá, a titok megfejt jéhez igyekezne. Sietniük kellett. Ki kell használni ezt a hullámot, mert nem lesz több.
- Tovább! - noszogatta Calt.
Cal becsukta a szemét; a képek még mindig áradtak Suzannába. Remélni sem merte, hogy Cal ennyi mindenre emlékszik majd. Suzanna is hozzátette a maga emlékeit. . . A tó, Capra háza, az erd , Ilyennincs utcái... Minden kép visszatért, és Suzanna érezte, hogy a sugarak felkapják és sodorják ket magukkal. Félt, hogy a Szöv szék megtagadja majd az együttm ködést, de nem: elfogadta Suzanna segítségét; ereje egyesült az oldószer erejével, és átalakított mindent, amire Suzanna és Cal emlékezett.
Suzanna innent l kezdve már nem értette, mi történik. Szerepe most már csak annyi volt, hogy részt vegyen az emlék és a varázslat teremt kapcsolatában, és bízzon benne, hogy ha nem is, a m ködésben lev er k tisztában vannak szándékaival. A Szöv szék ereje azonban elviselhetetlenül nagy volt. Suzanna már alig tudta terelni az energiáját. A könyv égette a kezét. Cal rángatózott a tenyere alatt.
- Elég! - kiáltott Suzanna.
Cal szeme felpattant.
- Még nem fejeztem be.
- Azt mondtam, elég!
A templom rogyadozni kezdett.
- Jesszusom! - mondta Cal.
- Menjünk! Tudsz jönni a saját lábadon?
- Miért ne tudnék?
Suzanna felsegítette Calt. Dübörgés hallatszott a templomból, ahogy a falak egymás után megadták magukat a Szöv szék haragjának.
Suzanna és Cal nem kívánták közelr l nézni a végs összeomlást; elindultak a téglazivatarban.
Cal betartotta a szavát: a saját lábán ment, igaz, lassan. Az is igaz, hogy a futás elképzelhetetlen lett volna ezen a senki földjén. Az idefelé vezet út a Teremtés jegyében telt el, most a Pusztulás kísérte ket. A betolakodók lábnyomaiban életre kelt növények és állatok oszlásnak indultak. A virágok és a fák elhervadtak, rothadásuk zét csibész szelek szórták szét a Gy
ben.
A föld fénye elhomályosult, és a leveg ben szálló por és mocsok még jobban elsötétítette a vidéket. Állatok visítottak, ahogy a föld megnyílt, és elemésztette saját újszülött teremtményeit. Ennél is borzalmasabb sors várt azokra, akiket nem nyelt el a föld: az imént még teremt er k most szétcincálták gyermekeiket. Sápadt, csontvázszer lények hevertek és haldokoltak szanaszét, fényük és elevenségük már csak emlék volt. Némelyik Calre és Suzannára emelte a tekintetét, reményért vagy segítségért esedezve, de azok egyikkel sem szolgálhattak.
Örültek, ha a saját életüket sikerült megóvni a tátongó hasadékoktól. Egymásba kapaszkodva botladoztak tovább, nyakukat behúzták, a Lepel ugyanis nyomorúságukat tetézend - jéges t zúdított rájuk.
- Messze van még? - kérdezte Cal.
Megálltak. Suzanna a tájat fürkészte, és nem esküdött volna meg rá, hogy nem körbekörbe keringtek ez idáig. A föld fénye most már alig pislákolt. Itt-ott még felizzott, de csak egy újabb szánalmas képet tárt eléjük: a betolakodásuknak köszönhet csoda agóniájának utolsó pillanatait.
- Fény! - kiáltotta Suzanna a por-és jégfüggönyön át. - Fényt látok!
Mentek tovább, amilyen gyorsan csak tudtak, a genynyed talajban. Lábuk egyre mélyebbre süllyedt a pusztuló anyag mocsarában, ahol még mindig mozgott a maradék élet; az Éden örökösei: a férgek és a csótányok.
De az alagút végén fény világított; Suzanna most megint megpillantotta a s leveg ben.
- Nézd csak, Cal! - mondta.
Cal megnézte, bár jókora er feszítésébe került.
- Mindjárt odaérünk. Még néhány méter.
Cal már alig állt a lábán, de amikor megpillantották a repedést a Lepelben, ez er t adott a veszedelmes út utolsó néhány méteréhez.
Végül kiléptek a világosságra, vagy inkább kiöklendezte ket a Gy
, ahogy az
utolsókat vonaglotta. Mindössze néhány lépésre jutottak a Lepelt l, amikor Cal megszólalt:
- Nem bírom...
Összeesett.
Suzanna letérdelt mellé, ölébe vette a fejét, aztán segítség után kutatva körülnézett. Ekkor vette csak észre a Gy
ben történtek következményeit.
Csodaország elt nt.
A Fúga gyönyör ségei megszaggatva, összetépve; utolsó foszlányai is elillantak. Víz, fa és k ; állati szövetek és halott látólények: minden elt nt, mintha nem is lett volna. Néhány maradvány még látszott, de az sem sokáig. Ahogy a Gy dörgött és
rázkódott, a Fúga tájainak utolsó nyomai is füstté és szálakká váltak, aztán puszta leveg vé. Félelmetes gyorsasággal történt az egész.
Suzanna hátranézett. Most, hogy nem volt mit eltakarnia, a Lepel is összezsugorodott; kopár, piszkos föld és megrepedezett k maradt a helyén. Még a dörgés is elhalkult.
- Suzanna!
De Bono közeledett felé.
- Mi történt ott benn?
- Majd kés bb elmondom - felelte Suzanna. - El bb segítenünk kell Calen. Megsebesült.
- Kerítek egy kocsit.
Cal kinyitotta a szemét.
- Vége? - motyogta.
- Ne gondolj most erre! - mondta Suzanna.
- Tudnom kell! - makacskodott Cal meglep hevességgel, és megpróbált felülni. Suzanna tudta, hogy úgysem nyugszik: felsegítette.
Cal feljajdult, amikor meglátta a sivár vidéket. Egy-két csoport látólény és Hobart néhány embere ácsorgott a völgyben és a környez domboldalakon, szótlanul, mozdulatlanul. Ennyien maradtak.
- Mi van Shadwell-lel? - kérdezte Cal.
Suzanna vállat vont.
- Nem tudom. Még el ttem kimenekült a templomból.
Egy felpörgetett motor zúgása nyomta el a beszélgetést. De Bono hajtott feléjük az egyik megszálló kocsijával, Cal mellett megállt a letaposott f ben.
- Én vezetek - mondta Suzanna, miután Calt befektették a hátsó ülésre.
- Mit mondunk az orvosnak? - kérdezte Cal elhaló hangon. - Mit mondunk, honnan került belém ez a golyó?
- Ne aggódj, ezt a problémát is megoldjuk, ha rá kerül a sor - mondta Suzanna. De Bono durcásan átadta a helyet a kormánynál. Ekkor valaki Suzanna nevét kiabálta. Nimrod szaladt a kocsi felé.
- Hova mentek? - kérdezte.
Suzanna a hátsó ülés felé intett a fejével.
- Drága barátom - mondta Nimrod, amikor meglátta Calt -, elég pocsékul nézel ki. Megpróbálkozott egy mosollyal, de a könnyek megel zték.
- Vége! - mondta zokogva. - Elpusztult. A mi édes otthonunk... - kezével megtörölte a szemét és az orrát. - Most mi lesz velünk? - kérdezte Suzannát.
- El ször is elt nünk innen - felelte Suzanna. - Amilyen gyorsan csak lehet. Még mindig vannak ellenségeink...
- Mit számít - mondta Nimrod. - A Fúga elpusztult. Mindenünk elveszett.
- De élünk, nem? -kérdezte Suzanna. - Amíg élünk.. .
- Hova megyünk?
- Keresünk egy helyet.
- Vezess bennünket! - mondta Nimrod. - Csak te maradtál nekünk.
- Err l majd kés bb. Most Calen kell segítenünk...
- Igen - mondta Nimrod. - Igazad van. - Belekapaszkodott Suzanna karjába, mintha soha nem akarná elengedni. - Megígéred, hogy visszajössz?
- Megígérem - felelte .Suzanna.
- Elindulunk észak felé - mondta Nimrod. - Innen két völgyre leszünk. Várunk.
- Akkor indulj! - mondta Suzanna. - Múlik az id .
- Nem felejted el?
Suzanna legszívesebben egy nevetéssel oszlatta volna el Nimrod kételyeit, de meggondolta magát. Inkább megérintette könnyes arcát, hogy érezze az oldószert. Útközben döbbent csak rá, hogy valószín leg megáldotta Nimrodot. IV. SHADWELL
A keresked akkor bukkant el a Gy
l, amikor elkezd dött a Fúga oszlása.
Menekülése így nemcsak akadálytalan, de észrevétlen is volt. Az otthon szövetének foszlása közben az égvilágon senkit nem érdekelt a rongyos, véres alak, aki a felfordulásban botorkált.
Csak egyszer kellett megállnia, hogy kiürítse háborgó gyomrát. A hányadék összefröcskölte hajdan elegáns cip jét. Shadwell megpróbálta letörölni egy marék vel, de serénykedése közben a f szálak elillantak.
Varázslat! Megint egy undorító varázslat! A Fúga ígéretekkel kecsegtette. Visszataszító varázsaival hencegett, pedig - a szerencsétlen Kakukk - teljesen megzavarodott. Megtáncoltatta. Felcicomázta idegen tollakkal; rávette t, hogy csaljon és csábítson, hogy ingyen szolgálja hazugságait. Mert az volt mind: hazugság Shadwell most már tudta. A Fúga megtagadta t le a jutalmat, az orra el l csente el, és most érezze magát vétkesnek?
Egészen mostanáig fel sem merült benne, hogy rútul kihasználják - ártatlanságának ez volt a legékesebb bizonyítéka. senkit nem akart bántani, csak igazságot és józanságot akart hozni ennek a népnek. Megkínozták. Rászedték, becsapták. Hiszékenység a történelem mi mással vádolhatná? Az pedig bocsánatos b n. Az igazi b nösök a látólények; a tragédiát k, a csodatettek és az ésszer tlenség bajnokai okozták. Nemes törekvéseit k torzították el; maguknak köszönhetik a szörny ségeket. A pusztítás kiismerhetetlen és komor útja a Gy be vezette, és
gyilkosságba hajszolta t. t, a körülmények áldozatát.
Elindult kifelé a völgyb l, át a halódó Fúgán. A leveg a domboldalon tisztább volt; Shadwell elszégyellte magát. félelemt l és csalódottságtól b zlött, a szél a tenger illatát hozta. Ahogy beleszippantott, Shadwell érezte, hogy csak ez a tisztaság mentheti meg a tébolytól.
Undorodott a saját testét l, leráncigálta magáról a véres zakót. Trágya: fert zött és fert
. Akkor követte el az els hibát, amikor elfogadta a varázslón l: ebb l fakadt
minden további tévedés. Mérgében megpróbálta széttépni, de a zakó ellenállt az erejének, így hát egyszer en összegy rte és elhajította. A zakó egy ideig röpült, aztán lezuhant, és kavicsokat sodorva gurult lefelé a sziklás domboldalon, végül megállt és elnyúlt, mint egy öngyilkos fél ember. Megérkezett méltó helyére: a mocsokba. A látólényeknek is ott a helyük, gondolta Shadwell. Ízig-vérig csaló mindegyik. Otthonuk elpusztult ugyan, de Shadwell könnyen elképzelte róluk, hogy tartogatnak még egy-két trükköt. Nem lesz nyugodalma, míg él ez a szenny népség. Bohócot, hentest csináltak bel le; csak az lesz számára a gyógyulás, ha az utolsót is eltüntette a föld színér l.