- Jövök bizony - felelte az.

- Várjanak! - mondta Suzanna. - Nem akarok megszegni semmilyen szabályt...

- Már megszegte - mondta Yolande -, és nem d lt össze a ház.

- Egyel re - mondta a néger n .

- Capra háza szent hely - motyogta Messimeris. Látszott, hogy nem komédiázik: valóban mélységesen sértette Suzanna jelenléte.

- Én ezt megértem - mondta Suzanna. - És tiszteletben tartom. De felel snek érzem...

- Még szép-mondta Dolphi, és ismét haragra gerjedt. - De ezzel, ugyebár, nem sokra megyünk. Életre keltünk, a franc vigye el! És elvesztünk.

- Tudom - mondta Suzanna. - Igaza van.

Ez lelohasztotta Dolphi haragját: ellenkezésre számított.

- Igazat ad nekem?

- Természetesen. Jelenleg mindannyian veszélyben vagyunk.

- De most, hogy életre keltünk, most legalább megvédhetjük magunkat - mondta Yolande. - Ahelyett hogy csak feküdnénk a sz nyegben.

- És az rök? - kérdezte Dolphi. - Mi történt velük?

- Meghaltak - mondta Suzanna.

- Mind?

- Ugyan mit tudhat ez a n ? - szólalt meg Messimeris. - Nem szabad hinni neki.

- Mimi Laschenski unokája vagyok - mondta Suzanna.

Amióta Suzanna belépett a terembe, a dühöng Messimeris most nézett el ször egyenesen a szemébe. Ez a férfi tudja, hogy mi a boldogtalanság, gondolta Suzanna; tengernyi bánatot látott a szemében.

- És? - kérdezte Messimeris.

- És megölték t - mondta Suzanna, állva Messimeris tekintetét -, maguk ölték meg t.

- Az lehetetlen! - mondta Messimeris, és egy szemernyi kétség nem volt a hangjában.

- Ki ölte meg? - kérdezte Yolande.

- Immacolata.

- nem közülünk való! - tiltakozott Messimeris. - nem tartozik közénk!

- De nem Kakukk, az is biztos! - vágott vissza Suzanna, és érezte, hogy fogytán a türelme. Lépett egyet Messimeris felé, aki er sebben megmarkolta társa karját, mintha pajzsként maga elé akarná rántani, ha netán elmérgesedik a helyzet.

- Veszély fenyeget mindannyiunkat - mondta Suzanna -, és ha ezt nem képes felfogni, az összes szent hely - nemcsak Capra háza, hanem az összes - a földdel lesz egyenl . Belátom, minden oka megvan rá, hogy ne bízzon bennem. De legalább hallgasson meg!

Síri csend telepedett a teremre.

- Mondja el, amit tud - kérte Tung.

- Túl sokat nem tudok - ismerte be Suzanna. - De azt igen, hogy ellenségeik vannak itt a Fúgában, és csak Isten tudja, még mennyi a Fúgán kívül.

- Mit tanácsol, mit tegyünk? - kérdezte egy új hang valahonnan Dolphi táborából.

- Harcoljunk - mondta Yolande.

- Az egyértelm vereség - mondta Suzanna. A másik n arca megkeményedett.

- Maga is ilyen kishit ? - kérdezte.

- Csak realista. Nem tudják megvédeni magukat a Birodalommal szemben.

- Vannak csodatetteink - mondta Yolande.

- A varázserejükb l akarnak fegyvert kovácsolni? - kérdezte Suzanna. - Mint Immacolata? Ha erre képesek, akkor semmivel sem különbek a Kakukkoknál. Ez az érv némi egyetértésmorajt váltott ki az egybegy ltekb l és maró pillantásokat Yolande-ból.

- Vagyis vissza kell sz nünk magunkat - mondta Messimeris, nem kevés elégedettséggel. Én is ezt mondtam kezdett l fogva.

- Egyetértek - mondta Suzanna.

A tömeg erre ismét robbant, Yolande hangja mindenkit túlharsogott.

- Tiltakozom! - kiabálta. - Nem alszom tovább!

- Akkor elpusztulnak mindannyian! - kiabálta vissza Suzanna. A lárma egy kicsit csillapodott.

- Ez egy kegyetlen század - mondta Suzanna.

- A múlt század is az volt! - jegyezte meg valaki. - És az azel tti is!

- Nem rejt zhetünk örökké - fordult Yolande az egybegy ltekhez. Felhívása számottev támogatásra talált, hiába Suzanna közbeavatkozása. És valóban nehéz volt nem egyetérteni Yolande álláspontjával. A hosszú alvás után senkit nem vonzott a sz ttes álomtalan ágya.

- Én nem mondtam egy szóval sem, hogy a sz ttesben kell maradniuk örökre mondta Suzanna. - Csak addig, amíg egy biztonságos...

- Ezt már hallottuk - vágott közbe Yolande. - Várni fogunk, akkor is ezt mondtuk, meghúzódunk, amíg a vihar elvonul.

- Más sincs, csak vihar vihar után - mondta egy férfi valahol a terem végében. Hangja könnyedén áthatolt az ordítozáson, bár alig volt hangosabb a suttogásnál. Ez önmagában elég volt ahhoz, hogy a vita elüljön.

Suzanna a hang felé fordult, de a beszél t még nem látta. A férfi folytatta:

- Ha a Birodalom elpusztít bennünket. .. -így a hang - ...akkor hiábavaló volt az én Mimim minden gyötrelme...

A tanácstagok utat nyitottak, ahogy a férfi elindult a terem közepe felé. Végre látni lehetett t. Beletelt néhány másodpercbe, míg Suzanna rádöbbent, hogy látta már ezt az arcot, aztán még egy pillanat, és rájött arra is, hogy hol: az arcképen, Mimi hálószobájában. A megfakult fénykép azonban csak sejtetni engedte a férfi alakját, mi több, testi szépségét. Villogó szemét és koponyája vonalát kiemel rövid haját látva nem volt nehéz megérteni, hogy miért az tekintete alatt aludt Mimi egész magányos életén keresztül. Ez volt a férfi, akit szeretett. Ez volt...

- Romo - mondta a férfi Suzannának. - Nagyanyád els férje. A sz ttesben rejt zve hogyan tudhatta, hogy Mimi feleségül ment egy emberlényhez? A leveg mondta el ma éjjel?

- Mit akar? - kérdezte Tung. - Ez nem átjáróház.

- A feleségem nevében kívánok szólni. Jobban ismertem a szívét, mint bárki.

- Azóta hosszú évek teltek el, Romo. Életek.

Romo bólintott.

- Igen... - mondta. - Elmúlt, tudom. Mimi is. Annál több okom van, hogy a nevében szóljak.

Senki nem próbálta elhallgattatni t.

- A Birodalomban halt meg - mondta Romo -, miközben bennünket rzött. Meghalt, és nem keltette életre a Fúgát. Miért nem? Minden oka megvolt rá, hogy felébresszen bennünket: hogy megszabaduljon a feladatától, és velem lehessen.

- Ez nem olyan biztos - jegyezte meg Messimeris.

Romo elmosolyodott.

- Mert újra férjhez ment? Ezt el is vártam t le. Vagy mert elfelejtett? Nem. Soha. Olyan határozottan beszélt, és mégis olyan gyengéden, hogy a szavain csüngött az egész gyülekezet. - Nem felejtett el bennünket. Egyszer en csak tudta, amit az unokája is tud. Hogy nem biztonságos.

Yolande majdnem félbeszakította, de Romo felemelte a kezét.

- Még egy pillanatot kérek! - mondta. - Aztán megyek. Dolgom van. Yolande becsukta a száját.

- Jobban ismertem Mimit, mint bárki. Én most is úgy érzem, hogy csak tegnap váltunk el. Tudom, hogy addig védte a sz ttest, míg bírta er vel és ésszel. Ne tékozoljuk el a gyötrelmeit azzal, hogy ellenségeink kezére adjuk magunkat, csak azért, mert megcsapta az orrunkat a szabadság illata.

- Könnyen beszél - mondta Yolande.

- Én is szeretnék újra élni, mint maga - mondta neki Romo. - A gyerekeim miatt maradtam itt, mert azt gondoltam - mint mindannyian -, hogy egy-két év múlva életre kelhetünk. Nézzenek körül. Mit látnak? A világ megváltozott. Az én Mimim megöregedett, és meghalt, most a gyerekének a gyereke áll itt el ttünk, hogy figyelmeztessen: soha nem fenyegette még ekkora veszély a népünket. Hiszem, hogy Mimi megáldotta t. Bíznunk kell benne.

- Mit tanácsol? - kérdezte Tung.

- Hogy mit tanácsol?! - fortyant fel Yolande. - Egy oroszlánszelídít fogja megmondani, hogy mit tegyünk?

- Azt javaslom, hogy sz jük vissza magunkat! - mondta Romo, elengedve a füle mellett Yolande kirohanását. - Miel tt beférk znének közénk a Kakukkok. Aztán majd találunk egy biztonságos helyet, ahol nem állnak lesben a Kakukkok, ahol újra életre kelhetünk, ha eljön az ideje. Yolande-nak igaza van - mondta Romo, és a n re nézett. Nem rejt zködhetünk örökké. De ha most, ebben a z rzavaros állapotban megvárjuk a reggelt, az nem bátorság, hanem öngyilkosság.

Romo minden érve megfontolt volt, és látszott, hogy sokakat meggy zött.

- És ha visszasz jük magunkat? - kérdezte valaki Yolande csapatából. - Ki rzi majd a sz nyeget?

- - mondta Romo, és Suzannára nézett. - Mindannyiunknál jobban ismeri a Birodalmat. És állítólag az oldószert is megkapta.

- Ez igaz? - kérdezte Tung.

Suzanna bólintott. A férfi egy fél lépéssel hátrább húzódott. Megjegyzések és kérdések záporoztak a teremben, legtöbbjüket Romóhoz intézték. azonban egyikre sem válaszolt.

- Mindent elmondtam, amit akartam - jelentette ki Romo. - Nem várakoztathatom tovább a gyerekeimet.

Ezzel megfordult, és visszament a helyére. Suzanna követte, a vita közben ismét felparázslott.

- Romo! - kiáltott utána Suzanna.

Romo megállt, és megfordult.

- Segítsen nekem! - kérte Suzanna. - Maradjon velem!

- Nincs id m - mondta Romo. -Találkozót beszéltem meg a nagyanyád ügyében.

- De olyan sok mindent nem értek.

- Mimi nem látott el utasításokkal? - kérdezte Romo.

- Elkéstem. Mire odaérkeztem már nem... - Suzanna elhallgatott. Torka összeszorult, fojtogatta a bánat, hogy elvesztette Mimit. - ...nem tudott beszélni. Csak egy könyvet kaptam t le.

- Akkor fordulj ahhoz - mondta Romo. - Mimi tudta, hogy miért adja neked.

- Elvették t lem - mondta Suzanna.

- Akkor vissza kell szerezned. És ha nincsenek benne a válaszok, tedd bele magad. Ez az utolsó megjegyzés teljesen összezavarta Suzannát, de miel tt rákérdezhetett volna, Romo ismét megszólalt:

- Helyezkedj közé! - mondta. - Ennél jobbat nem tanácsolhatok.

- Mi közé?

Romo a homlokát ráncolta.

- Egyszer en közé - mondta, mintha ez magától értet volna. - Tudom, hogy képes

vagy rá. Mimi gyermeke vagy.

Suzannához hajolt, és megcsókolta.

- Hasonlítasz rá - mondta Romo, ahogy remeg keze megérintette Suzanna arcát. Egy pillanatra úgy t nt Suzannának, hogy Romo érintése több mint barátságos, és maga is érzett valami tagadhatatlant iránta: valamit, ami nem helyénvaló és a nagyanyja férje között. Érzéseikt l megriadva mindketten hátrah költek az érintést l. Romo elindult az ajtó felé, a hátával kívánva jó éjszakát Suzannának. Suzanna követte, de egy-két lépés után megállt, nem akarta feltartani t. Azt mondta, dolga van. Ahogy Romo kitárta az ajtót, üvöltés hallatszott a sötétb l, és Suzanna szíve összeszorult, mert vadállatokat látott Romo körül. Az állatok nem támadták meg. Romo a gyerekeir l beszélt, és íme itt voltak: fél tucat vagy több oroszlán. Morgással üdvözölték Romót, aranyszemüket feléje fordították, miközben igyekeztek a lehet legközelebb kerülni hozzá. Az ajtó becsapódott, és elnyelte ket.

- Azt akarják, hogy távozzunk.

Jerichau állt Suzanna mellett a folyosón. Suzanna egy pillanatig már a becsukódott ajtót bámulta, a halkuló oroszlánb gést hallgatta, aztán Jerichau felé fordult.

- Ki vagyunk dobva? - kérdezte.

- Nem. Csak szeretnék megvitatni a kérdést - mondta Jerichau. - Nélkülünk. Suzanna bólintott.

- Addig talán sétáljunk egyet.

Amikor kinyitották az ajtót, már nem látták Romót és az állatokat. Elmentek a találkozóra, Mimi ügyében.

2.

Sétáltak.

Jerichau hallgatott, hallgatott Suzanna is. Oly sok érzést kellett tisztázniuk magukban. Suzanna Mimire gondolt, és az áldozatra, amit a nagyanyja hozott, tudva, hogy Romo, az szép oroszlánszelídít je ott alszik a közelében, és mégsem láthatja t soha. Suzanna azon t

dött, hogy Mimi vajon megérintette-e a csomókat, amelyekben Romo rejt zött; vajon letérdelt-e, hogy szerelmeséhez suttogjon a sz ttesbe? A gondolat is elviselhetetlen volt. Nem csoda, hogy Mimi olyan szigorú volt, olyan szenvtelen. A mennyország kapujánál rködött, egyedül; képtelen volt elmondani, amit tudott; félt az rülett l, félt a haláltól.

- Ne félj ! - szólalt meg Jerichau.

- Nem félek - hazudta Suzanna, aztán amikor rájött, hogy sápadt arca úgyis elárulja, hozzátette: - Vagyis... csak egy kicsit. Én nem lehetek r, Jerichau. Én erre nem vagyok képes.

A mirtuszcserjék közül egy mez re érkeztek. A térdig ér f ben hatalmas márványszobrok álltak, kitalált vagy kihalt állatok, minden részletük - agyar, bunda és apró szem - félt gonddal kidolgozott. Suzanna nekid lt az egyik állat oldalának, és a földet nézte. Sem a vita lármája, sem az ágak harangjátéka nem hallatszott el idáig, csak az éjszakai rovarok sündörögtek az állatok árnyékában. Suzanna érezte, hogy Jerichau t nézi, de nem bírta felemelni a fejét, hogy találkozzon a tekintetük.

- Én azt hiszem, hogy..: - kezdte Jerichau, aztán elhallgatott. A rovarok tovább kopogtak, kigúnyolva Jerichau küzdelmét a szavakkal. Jerichau ismét nekirugaszkodott.

- Csak azt akartam mondani: tudom, hogy mindenre képes vagy. Suzanna rnajdnem elmosolyodott a bókon.

- Nem. Nem ezt akartam mondani. - Jerichau mély lélegzetet vett, és közben így folytatta: Veled akarok menni.

- Velem?

- Ha visszamégy a Birodalomba. A sz nyeggel vagy anélkül, de veled akarok maradni. Suzanna felemelte a fejét. Jerichau arca, mint az ítéletet váró vádlotté, kétségbeesetten kapaszkodott Suzanna szempillájának legapróbb rezdülésébe. Míg a választ kereste, Suzanna elmosolyodott.

- Persze. Persze. Én örülnék - mondta végül.

- Tényleg? - pihegte Jerichau. - Tényleg örülnél?

Arcán az aggodalmat sugárzó vigyor váltotta fel.

- Köszönöm - mondta. - Olyan nagyon szeretném, ha barátok lennénk.

- Akkor barátok leszünk - mondta Suzanna.

A k hideg volt a háta mögött, Jerichau el tte meleget árasztott. És Suzanna most pontosan ott volt, ahol Romo tanácsa szerint lennie kell: között. VII. SHADWELL A MAGASBAN

- Tegyél le! - mondta Shadwell elgyötört hátaslovának. Egy meredek hegyre kapaszkodtak fel, a legmagasabbra, amit Shadwell talált. Leny göz kilátás nyílt a csúcsról. Norrist azonban nem nagyon érdekelte. Zihálva leült, melléhez szorította félkarú

dobosát, és hagyta, hogy Shadwell a hegytet

l gyönyörködjön az eléje táruló

holdfényes tájban.

Útjuk során rengeteg rendkívüli dolgot láttak. A terület lakóit, bár láthatóan rokonságban álltak a Fúgán kívüli fajokkal, valahogy újjászabta a varázslat. Mi mással magyarázhatta volna Shadwell a tenyerénél ötszörte nagyobb lepkéket, amik úgy nyivákoltak a fák tetején, mint a párzó macskák? Vagy a csillámló kígyókat a sziklák repedéseiben? Vagy a bokrot, ami tüskéib l saját virágjára csorgatta nedvét?

Csupa újdonság mindenfelé. Shadwell nem fukarkodott a jelz kkel, amikor az árverésre csábította az ügyfeleket, a valóság azonban messze meghaladta a várakozását. A Fúga jóval különösebb volt annál, ahogy a leend vev knek lefestette; különösebb és elszomorítóbb.

Ezt érezte, amikor letekintett a hegytet

l: a szomorúságot. Fokozatosan kerítette a

hatalmába. Eleinte csak annyit vett észre, hogy a gyomra mintha renyhélkedne, ez aztán a rettegésig fokozódott. Shadwell egy ideig nem vett tudomást róla. De az érzés olyan er s volt, hogy nem tagadhatta tovább.

A sóvárgás született meg a gyomrában; az az érzés, amit egy igazi keresked soha, semmilyen körülmények között nem érezhet. Shadwell úgy próbálta leküzdeni a fájdalmat, hogy szigorúan kereskedelmi szempontok szerint vizsgálta a tájat és minden elemét: mennyit kérhetne azért a kertért? és a tóban fekv szigetékért? és a lepkékért?

A módszer azonban nem vált be. Ahogy lenézett a Fúgára, minden kereskedelmi megfontolása szertefoszlott.

Semmi értelme nem volt hadakozni ellene. El kellett ismernie a keser igazságot: szörny hibát követett el, amikor el akarta adni ezt a földet; nincs olyan vásárló, legyen bármilyen gazdag, aki ezt megfizethetné.

Shadwell csak állt, el tte a csodák leghatalmasabb gy jteménye, amit valaha is látott a világ. Ez idáig minden igyekezetével azon volt, hogy az elmenekült hercegek igájába kényszerítse ezt a vidéket.

Célja ezennel megváltozott. maga lesz a herceg. S t annál is több. Egy ország terült el el tte. Miért ne lehetne a királya?

VIII. A MEGTÉPÁZOTT SZ Z

Immacolata nem tudta igazán, mi a boldogság, de voltak olyan helyek, ahol és vérei valami ahhoz hasonlót éreztek. Halottasházakban és síremlékekben; a harctéren este, amikor Immacolata ha leveg t vett, az valakinek az utolsó lélegzetét jelentette. Felszabadultnak érezték magukat mindenütt, ahol a halál járt; holttestek között játszadoztak, és oda jártak kirándulni.

Most is, amikor beleuntak Shadwell keresésébe, a Rekviemlépcs re mentek. A Fúgában ez volt a halál egyetlen szent helye. Gyerekkorában Immacolata mindennap eljött ide, hogy megmártózzon mások bánatában. N vérei megint valami szerencsétlen apajelölt után kutattak; Immacolatát a lépcs nél hagyták, olyan sötét gondolatok társaságában, hogy az éjszakai égbolt azokhoz képest vakítóan fényes volt. Immacolata lerúgta a cip jét, és lesétált a folyóhoz, a fekete sárba. A halottakat itt adták át a víznek. Itt volt a leghangosabb a zokogás, itt rettent meg a túlvilágba vetett hit a h vös ténnyel szembesülve.

Sok-sok év telt el azóta, hogy ezek a szertartások divatban voltak. Kés bb felhagytak a szokással, hogy a halottakat a folyónak adják; a Kakukkok túl sok holttestet találtak meg. A hamvasztás lett az új temetési módszer, Immacolata nagy bánatára.

A lépcs az igazságot jelenítette meg, ahogy a sár felé ereszkedett. A sárban állva, el tte a sebesen áramló folyó, Immacolata arra gondolt, milyen könny lenne belevetni magát a vízbe, és a halottak útjára lépni.

De túl sok befejezetlen dolgot hagyna hátra. A Fúga megmenekülne, ellenségei életben maradnának. Ilyen butaságot nem csinálhat.

Nem, még nem halhat meg. Látnia kell a Családok megalázását, romba d lt házaikat és reményeiket, játékszerekké nyomorított csodatetteiket. Halálával a látólények dolgát könnyítené meg. Csak egy pillanatig kínozta a vágy, aztán elmúlt. Rabigába hajtani a látólényeket - ezért érdemes még élni.

A folyó zúgása megnyugtatta. Nosztalgiával gondolt az árban alámerül holttestekre. A folyó zúg csak, vagy valami mást is hall? Immacolata elfordította a fejét a sötét hullámokról. A lépcs tetején egy rozoga ház állt, vagy inkább egy tet , amit oszlopok támogattak: Itt várakozott a gyásznép egy része, amíg a folyóparton a közeli hozzátartozók végs búcsút vettek halottjuktól. Immacolata mozgást látott a tákolmányban, foglyokat az árnyak között. A n vérei? Nem érezte, hogy a közelében lennének.

Kimondatlan kérdése válaszra talált, amikor a sárban odament a legalsó lépcs fokhoz.

- Tudtam, hogy itt leszel!

Immacolata, fél lábbal a lépcs n, megtorpant.

- Hol is téhetnél... ha nem itt.

Immacolata megborzongott. Nem a férfi miatt, aki most el jött az oszlopok közül, hanem a kísér i miatt: a férfi mögött ballagtak az árnyékban, hullámzó oldaluk selymesen csillogott. Oroszlánok! A férfi oroszlánokkal jött.

- Jól látod - mondta Romo, amikor a varázslón öszszerezzent. - Én nem vagyok egyedül; mint volt. Ez alkalommal te vagy a kiszolgáltatott. Igen, ez így volt. Az oroszlánok nem gondolkodnak. Immacolata trükkjei nem tévesztik meg ket. És nem hatna a gazdájukra sem, akire ugyanaz az állati közömbösség volt jellemz .

- N véreim... - suttogta Immacolata. - Gyertek ide!

Az oroszlánok kiléptek a holdfénybe. Hatan voltak: három hím és három n stény. Szemüket a gazdájukra szegezték, várták az utasításokat.

Immacolata hátralépett. Talpa alatt csúszós volt a sár. Majdnem elvesztette az egyensúlyát. Hol van Magdalena és a Boszorkány? Immacolata utánuk küldött még egy gondolatot, de a kapkodás és a félelem eltompította a riadót. Az oroszlánok felsorakoztak a lépcs tetején. Immacolata nem merte levenni róluk a szemét, bár gy lölte, amit látnia kellett: az állatok hanyag méltóságát. Bármennyire visszataszító volt a gondolat, Immacolata tudta, hogy menekülnie kell. Az oldószerrel majd felemelteti magát, miel tt elérnék az állatok. De amilyen zavarodott volt, az oldószernek id kellett, míg felgyülemlik a testében. Immacolata megpróbálta késleltetni a támadást.

- Nem kellene megbíznod bennük...

- Az oroszlánokban? - kérdezte Romo halvány mosollyal.

- A látólényekben. Becsapták Mimit, és becsaptak engem is. Otthagyták a Birodalomban, k meg közben elrejt ztek. Gyávák és csalók.

- És te? Te mi vagy?

Immacolata érezte, hogy szellemteste telít dik az oldószerrel. Most, hogy menekülése biztos volt, mepengedhette magának, hogy elmondja az igazságot.

- Semmi - mondta olyan halkan, hogy hangját majdnem elnyelte a folyó zúgása. Csak addig élek, amíg az irántuk érzett gy lölet életben tart. Az oroszlánok mintha megértették volna az utolsó mondatát, mert hirtelen Immacolata felé rontottak.

Az oldószer hullámzott a teste körül, Immacolata lassan a leveg be emelkedett. Magdalena közben felt nt a folyó fel l, és elkiáltotta magát. Immacolata lába néhány centire volt a földt l, amikor a kiáltás elterelte a figyelmét. Az egyik oroszlán rögtön kihasználta az alkalmat. A lépcs

l Immacolata felé lendült,

és miel tt az elháríthatta volna a támadást, mancsaival lerántotta a leveg l.

Immacolata hanyatt a sárba zuhant.

Romo átfurakodott a falkán, és hívta vissza az állatot, miel tt még Immacolata összeszedné az erejét. A figyelmeztetés elkésett: az oldószer az állat körül gy zött,

tépte a fejét, az oldalát - innen már nem volt visszaút. A védekezésre Immacolata nem tartalékolt az oldószerb l, és az oroszlán könyörtelenül mérte rá az ütéseket, mindegyik súlyos sebeket ejtett. Immacolata üvöltött, és verg dött a vércsíkozta sárban, de az oroszlán nem kegyelmezett.

Amikor mancsaival felszakította Immacolata arcát, az oroszlán hörögve felb gött, és támadása véget ért. Egy pillanatig csak állt Immacolata fölött, g z szállt fel a két test közül, aztán az oroszlán megtántorodott. Hasa a torkától az ágyékáig szétnyílt. Ezt nem az oldószer m velte, hanem a kés, ami most kihullott Immacolata kezéb l. Az állat, maga után vonszolva beleit, támolyogva tett még egypár lépést, aztán a sárba rogyott: A többi oroszlán fájdalmasan morgott, de Romo parancsának megfelel en nem mozdultak.

Ami Immacolatát illeti, n vérei most már a segítségére siettek, de az megvet szavakat zúdított feléjük, és nagy nehezen térdre kapaszkodott: Sebeibe egy ember, s t még egy látólény is rögtön belehalt volna. Fels testét teljesen szétmarcangolta az oroszlán, húsa undorító cafatokbán csüngött. Ennek ellenére sikerült felállnia, és megkínzott arcát, amely egyetlen tátongó seb volt, Romo felé fordította.

- Elpusztítok mindent, amit valaha is szerettél... - mondta. Hangja lüktetett a fájdalomtól, kezét az arcához szorította: ömlött a vér az ujjai között. - A Fúgát. A látólényeket. Mindent! Szétmorzsolom. Ezt megígérem neked. Sirni fogsz!

Ha lett volna hozzá ereje, Romo ott helyben és lelküsmeret-furdalás nélkül végzett volna a varázslón vel. De Immacolata túlvilágra küldése meghaladta mind az oroszlánok, mind az oroszlánszelídít erejét; ahogy az ellenség fölénye csökkent, Immacolata és a n vérek biztos, hogy megölnék a többi állatot is; miel tt még a varázslón közelébe érnének. Romo kénytelen volt beérni a váratlan támadás eredményével és a reménnyel, hogy nyugvóhelyén Mimi értesül róla, hogy kínzóján bosszút álltak.

Romo a leterített állat felé indult, közben gyengéd szavakat suttogott. Immacolata nem tör dött vele, hanem elindult felfelé a lépcs n, két oldalán n véreivel. Az oroszlánok várták a parancsot, hogy megmozdulhassanak. De Romo a bánatával volt elfoglalva. Fejét a haldokló állat fejére hajtotta, és suttogott hozzá. Aztán a vigasztaló szavaknak vége szakadt, és tragikus kifejezés jelent meg Romo arcán. Az oroszlánok meghallották a csendet, és értették, hogy mit jelent. Romo felé

fordították a fejüket. Immacolata pedig, a sár sebzett angyala, közben a leveg be emelkedett, nyomában a kísértetn vérek, mint romlott szeráfok. Romo nézte, ahogy felemelkednek a sötétségbe, vérzápor hullott kopogva a földre. Az éjszaka már majdnem elnyelte ket, amikor Romo látta, hogy Immacolata feje el recsuklik, és a n vérei a segítségére sietnek. Ez alkalommal nem utasította vissza ket; hagyta, hogy vigyék.

IX. SOHA! ÉS MÉGIS...

A templomépít , aki Capri háza el tt rködött, a mez szélér l kiáltott feléjük, udvariasságból nem akart közelebb menni.

- A házban várják magukat! - kiáltotta.

Ahogy a mirtuszfák között visszafelé sétáltak, látták, hogy jelent s események vannak készül ben. A Tanács tagjai már jöttek kifelé Capra házából, mozdulataikban és arcukon türelmetlenség. A fákon zúgtak a harangok, bár szell sem rezdült, és fények világítottak a ház fölött, mint óriási szentjánosbogarak.

- Az Amadou-k - mondta Jerichau.

A fények aprólékosan kidolgozott mozgással emelkedtek és ereszkedtek a leveg ben.

- Mit csinálnak? - kérdezte Suzanna.

- Jeleket adnak - felelte Jerichau.

- Milyen jeleket?

Míg Jerichau válaszolni készült, Yolande Dor jelent meg az ajtóban, és megállt Suzanna el tt.

- Bolondok, hogy bíznak magában - mondta nyersen. - De én most kijelentem: én nem fogok aludni. Megértette? Jogunk van élni! Átkozott Kakukkok, azt hiszik, hogy övék a föld! - Ezzel távozott, útközben Suzannát szidta.

- Ez annyit jelent, hogy Romo nyert - mondta Suzanna.

- Ezt adják hírül az Amadou-k is - er sítette meg Jerichau, még mindig az eget kémlelve.

- Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt meg tudom csinálni. Tung állt az ajtóban, befelé tessékelte Suzannát.

- Legyen szíves igyekezni! Drága az a kevés id , ami hátravan. Suzanna a tétovázott. Az oldószer most nem adott bátorságot: gyomra olyan volt, mint egy kih lt kályha: hamu és üresség.

- Én veled vagyok - emlékeztette Jerichau, látva Suzanna aggodalmát. Ez némi vigaszt jelentett. Bementek mind a ketten. Amikor a terembe lépett, Suzannát szinte áhítatos csend fogadta. Minden szem felé fordult. Minden arcon kétségbeesés tükröz dött. Legutóbb, mindössze néhány perccel ezel tt még betolakodónak tartották. Az életben maradás halvány reményeivel most mind Suzannába kapaszkodtak. Suzanna igyekezett leplezni félelmét, de a keze remegett, ahogy ott állt el ttük.

- Döntöttünk - mondta Tung.

- Tudom - felelte Suzanna. - Yolande Dor elmondta.

- Nem nagyon tetszik a megoldás - mondta valaki. Suzanna emlékezett, hogy Yolande táborához, az ellenz khöz tartozik. - De nincs más választásunk.

- A széleken máris zavargások vannak-mondta Tung. - A Kakukkok tudják, hogy itt vagyunk.

- És harnarosan megvirrad - mondta Messimeris.

Igen. Kilencven perc ha volt még hajnalhasadtáig. Aztán még egy óra, és a környék minden kíváncsi Kakukkja a Fúgában téblábol majd. Ha nem is látja, akkor is tudja, hogy itt valamit meg kell bámulni, valamit l félni kell. És vajon mennyi id kellene, hogy megismétl djön a Lord Street-i jelenet?

- A visszaszövéshez megkezd dtek az el készületek - mondta Dolphi.

- Nehéz lesz?

- Nem - mondta Messimeris. - A Gy

nek óriási az ereje.

- Mennyi ideig fog tartani?

- Körülbelül egy óra áll a rendelkezésére - mondta Tung -, hogy mindent megtanuljon a sz ttesr l.

Egy óra! Mire elég egy óra?

- Csak annyit mondjanak el, amennyit feltétlenül tudnom kell: a biztonságuk érdekében mondta Suzanna. - Annyit és csak annyit. Amit nem tudok, azt legalább soha nem szedik ki bel lem.

- Értettem - mondta Tung. - Elég a formaságokból. Lássunk neki!

X. CALT HÍVATJÁK

Cal felriadt.

A leveg kicsit h vös volt, de nem ez ébresztette fel, hanem Lemuel Lo. Calt szólongatta:

- Calhoun... Calhoun...

Cal felült. Ott volt mellette Lemuel, és a szakálla s

jéb l mosolygott rá.

- Téged keresnek - mondta.

- Mi?

- Nincs sok id nk, kedves költ m - mondta Lemuel, miközben Cal feltápászkodott. A sz nyeget visszaszövik. Még néhány perc, és itt minden újra aludni fog. Velem együtt.

- Ez nem lehet igaz - mondta Cal.

- Pedig igaz, barátom. De én nem félek. Vigyázol majd ránk, ugye?

Er sen megszorította Cal kezét.

- Álmodtam valamit... - mondta Cal.

- Mit?

- Azt álmodtam, hogy ez itt a valóság, és nem a másik.

Lemuel arcáról elt nt a mosoly.

- Bárcsak igaz lenne, amit álmodtál! De a Birodalom, sajnos, nagyon is valóságos. Egyszer en arról van szó, hogy ha valami túlságosan magabiztos lesz, akkor rögtön hazugsággá válik. Ezt álmodtad. Hogy az a másik hely a hazugságok földje. Cal bólintott. Még er sebben szorították egymás kezét, mintha szerz dést kötnének.

- Ne add meg magad, Calhoun! Emlékezz rám, jó?! Meg a kertre! Megígéred? És akkor találkozni fogunk.

Lemuel megölelte Calt.

- Emlékezz! - súgta a fülébe.

Cal viszonozta a medveölelést, már amennyire Lo derékb sége ezt lehet vé tette. Aztán a kerttulajdonos elvált t le.

- Menned kell! A látogatód azt mondta, hogy fontos dologról van szó. - Ezzel elindult arra, ahol feltekerték a színpadsz nyeget, és még egy utolsó melankolikus dalt énekeltek.

Cal nézte, ahogy a fák között haladva Lo minden egyes törzset megérint az ujjával. Bizonyára édes álmot küldött rájuk.

- Mooney?

Cal körülnézett. Egy alacsony, határozottan keleties arcú n állt kétfányira t le. Egy lámpát tartott a kezében, és ahogy közeledett, felemelte, hosszasan és leplezetlenül bámulta Calt.

- Igen, igaza volt - mondta dallamos hangon -, tényleg jókép vagy. Csalafinta módon, de jókép .

Kicsit megemelte a fejét, mintha jobban fel akarná mérni Cal ábrázatát.

- Hány éves vagy?

- Huszonhat. Miért?

- Huszonhat - mondta a n . - Számolni azt viszont nem tud.

„Én sem" - mondta majdnem Cal, de ennél fontosabb kérdései voltak. Az els például így hangzott:

- Te ki vagy?

- Chloe - felelte a n . - Érted jöttem. Sietnünk kell! A megbízóm türelmetlen.

- És ki a megbízód?

- Azt nem mondhatom meg, és különben sincs id a csevegésre - mondta Chloe. - De annyit elárulhatok, hogy nagyon vár téged. Nagyon.

Megfordult, és elindult kifelé a fák közül. Még mindig beszélt, de Cal nem értette, hogy mit. A n után eredt, és az egyik mondat végét sikerült elkapnia.

- ...nem gyalog...

- Mit mondtál? - kérdezte, amikor utolérte a n t.

- Sietnünk kell!

A kert széléhez érkeztek, ahol - hogy, hogy nem - egy riksa állt. Szikár, középkorú

férfi támaszkodott a rúdjának, és vékony, fekete cigarettát szívott. Világoskék nadrág és rongyos mellény volt rajta, a fején cilinder.

- Ez Floris - mondta Chloe. - Szállj be!

Cal szót fogadott, elhelyezkedett egy halom párna k zött. Lehet, hogy az életébe kerül, de akkor sem utasíthatta vissza ezt a kalandot. Chloe beszállt mellé.

- Igyekezz! - mondta Florisnak, aki szélsebesen vágtatni kezdett. XI. A KILÁTÓNÁL

1.

Cal megfogadta, hogy nem néz vissza, és ezt be is tartotta a legutolsó pillanatig, de akkor elgyengült, és hátrapillantott, miel tt az éj teljesen elnyelte volna a kertet. Csak a fénygy

t látta, amelyben Bolond Mooney versét szavalta, aztán a riksa befordult egy sarkon, és a látvány elt nt.

Floris úgy tett, ahogy Chloe parancsolta: igyekezett. A járm ringott és gördült, k sem, f sem fogott ki rajta, utasai viszont rettegve lesték, hogy mikor röpülnek ki. Cal belekapaszkodott a riksa oldalába, és az elsuhanó Fúgát nézte. Dühös volt magára, hogy alvásra fecsérelte az éjszakát, ahelyett hogy felderítette volna a vidéket. Amikor el ször meglátta, azt hitte, ismeri Sz ttesföldet - most úgy érezte magát, mint a turista, aki szemeivel falja a látnivalókat egy idegen országban.

- Furcsa egy hely ez - mondta, miközben elhaladtak egy szikla alatt, ami olyan volt, mint egy óriási, aláhulló hullám.

- Mire számítottál? - kérdezte Chloe. - Hogy olyan lesz, mint otthon az udvar?

- Nem err l van szó. De azt hittem, hogy valamenynyire ismerem. Legalábbis az álmaimból.

- A Mennyországnak furcsábbnak kell lennie, mint amire számítottál, nem?

Különben elvesztené a varázserejét. És te most el vagy varázsolva.

- Igen - mondta Cal. - És félek.

- Azt meghiszem - mondta Chloe. - De ez tart ébren.

Cal nem nagyon értette ezt a megjegyzést, de nem volt ideje, hogy eltöprengjen. Léptennyomon újabb látvány követelte a figyelmét. És a legbámulatosabb mind közül: a Gy

kavargó felh fala.

- A Gy

höz megyünk? - kérdezte Cal.

- A közelébe - felelte Chloe.

Egy hirtelen lejt nyírfaligetbe vezette ket - a fák ezüstös kérge csillogott a felh villanásaitól -, aztán felfelé kaptattak egy kis emelked n: Floris révén mindezt leny göz sebességgel. A nyíresen túl a táj teljesen megváltozott. A föld itt sötét volt, majdnem fekete, és a növényzet inkább illett volna egy melegházba, mint a szabad ég alá. Amikor pedig felértek az emelked tetejére, és a gerincen haladtak tovább, Cal észrevette, hogy különös hallucinációi vannak. Az út mindkét oldalán csupa olyan dolgot látott, ami mintha nem lenne igazán ott; mint az elmosódó és újra kiélez képek egy rosszul beállított tv-képerny n. Látott egy házat, ami kilátótoronyra hasonlított, körötte lovak legelésztek; nevet asszonyokat látott habselyem ruhában. Sok egyebet látott még, de mindent csak egy-két másodpercig.

- Nyugtalanítónak találod? - kérdezte Chloe.

- Mi történik itt?

- Ez egy rejtélyes terület. Ami azt illeti, nem is volna szabad itt lenned. Tele van veszélyekkel.

- Miféle veszélyekkel?

Chloe válaszát - ha válaszolt egyáltalán - elnyelte a Gy gyomrából érkez dörgés,

amit egy lila villám el zött meg. A Felh alig négyszáz méterre lehetett; Cal karján és tarkóján felállt a sz r, lágyéka sajgott.

De Chloet nem a Lepel érdekelte. Az Amadoukat nézte, az égbolton táncoltak mögöttük.

- Elkezd dött a visszaszövés - mondta. - Azért ilyen nyugtalan a Gy

. Kevesebb

id nk van, mint gondoltam.

Floris értett a szóból: megszaporázta lépteit, nyargaló talpa alól rögök repültek a riksába.

- Nagyon helyes! -mondta Chloe. - Így legalább nem lesz id érzelgésre. Még hárompercnyi utazás, és még egypár zúzódás után egy kis k hídhoz érkeztek, ahol Floris porfelleget kavarva megállította a riksát.

- Itt kiszállunk - mondta Chloe, és néhány jól kitaposott lépcs n felvezette Calt a hídra. A híd egy sz k és mély szakadékon ívelt át, amelynek oldalait moha lepte és páfrány díszítette. Az alant csobogó víz egy tavacskát táplált, halak fickándoztak benne.

- Gyorsan, gyorsan! - sürgette Chloe Calt.

Egy ház állt el ttük, ajtajai és ablaktáblái kitárva. A cseréptet n rengeteg madárürülék, a fal mellett hatalmas fekete disznók szundikáltak. Az egyik felállt, ahogy Cal és Chloe a küszöb felé közeledtek, megszagolta Cal lábát, aztán visszatért disznószendergéséhez.

A házban nem volt világítás, az egyetlen fényforrás a villámlás volt, ami itt, a Gy közvetlen közelében szinte állandósult. A villám fényénél Cal megnézte a szobát, ahová Chloe betessékelte. Bútor alig volt benne, minden létez felületet papírlapok és könyvek borítottak. A földön kopott sz nyegek egy halomban, a kupac tetején egy rettenetesen nagy - és valószín leg rettenetesen öreg - tekn s. A szoba túlsó végében egy óriási ablak, ami a Lepelre nézett. Az ablaknál egy férfi ült egy óriási, de egyszer széken.

- Itt van - mondta Chloe. Cal számára nem volt világos, hogy kit mutatott be kinek. Vagy a szék, vagy a gazdája recsegett, ahogy a férfi felállt. Öreg volt, de annyira azért nem, mint a tekn s; körülbelül olyan id s lehet, mint Brendan, gondolta Cal. Arca, bár kétségtelenül ismerte a nevetést, fájdalmat tükrözött. Egy füstfoltra emlékeztet jel húzódott a homloka fels szélét l az orrnyergéig, ahol az arca jobb oldalára kanyarodott. Nem csúfította el, hanem - ami a vonásaiból hiányzott - inkább tekintélyt kölcsönzött az arcnak. A folyamatos villámlás beleégette Cal agyába a férfi körvonalait. A házigazda nem szólalt meg, csak nézte, egyre nézte Calt. Öröm látszott az arcán, bár Cal nem tudta, hogy minek örül. Megkérdezni sem akarta, legalábbis addig nem, míg vendéglátója meg nem töri a csendet. Könnyen lehet, hogy erre viszont hiába várt. A férfi továbbra is csak nézte t.

A villámlás izzásában minden nagyon bizonytalan volt, de Calnek úgy t nt, hogy valahonnan ismeri a férfit. Sejtve, hogy órákig állnak még így egymással szemben, ha nem kezdeményezi a társalgást, Cal kimondta a kérdést, amit agya már megfogalmazott:

- Találkoztunk már valahol?

Az öregember szeme összesz kült, mintha a látását élesítené, hogy hajszálpontosan megjelölje, és átfúrja Cal szívét. Szóbeli válasz azonban nem érkezett.

- Nem szólalhat meg - magyarázta Chloe. - Akik ilyen közel élnek a Gy höz... Chloe itt elhallgatott.

- Mi van azokkal? - kérdezte Cal.

- Nincs id , hogy elmagyarázzam - mondta Chloe. - De higgyél nekem!

A férfi egy pillanatra sem vette le Calr l a szemét, még csak nem is pislogott. Egészen jóindulatú volt a tekintete, talán még szeretetteljes is. Calt hirtelen er s vágy fogta el, hogy itt maradjon; hogy elfelejtse a Birodalmat, és aludjon a sz ttesben; disznók, villámlás meg minden.

De Chloe megfogta á karját.

- Mennünk kell! - mondta.

- Máris? - ellenkezett Cal.

- Ne felejtsd el, már azzal is nagy kockázatot vállaltunk, hogy egyáltalán idehoztunk

- mondta Chloe.

Az öregember elindult feléjük, határozott léptekkel, határozott tekintettel. De Chloe megállította.

- Nem szabad! - mondta.

A férfi a homlokát ráncolta, száját összeszorította. De nem ment közelebb.

- Indulnunk kell! -mondta neki Chloe. -Tudja, hogy muszáj !

A férfi bólintott. Könnyes volt a szeme? Cal úgy látta, hogy könnyezett.

- Nemsokára itt leszek! - mondta Chloe. - Csak elviszem t a szegélyhez. Sietek. Ismét egy bólintás.

Cal felemelte a kezét, mint aki integet.

- Hát.. . mondta. Soha életében nem volt még ennyire zavart.

- Nagy... nagy megtiszteltetés...

A férfi arcát halvány mosoly ráncolta össze.

- Tudja - mondta Chloe Calnek. - Hidd el, hogy tudja.

Odavezette Calt az ajtóhoz. A villámlás beragyogta a szobát, a dörgést l megremegett a leveg .

Cal a küszöbr l még egyszer a házigazdára pillantott, és döbbenten - ugyanakkor örömmel - látta, hogy az öregember szélesen és kicsit cinkosan mosolyog.

- Vigyázzon magára! - mondta Cal.

Könnyek csorogtak az öregember arcán, közben mosolygott; búcsúzóul Cal felé

intett, és visszafordult az ablakhoz.

2.

A riksa a híd túlsó végén várta ket. Chloe betuszkolta Calt a helyére, a rojtos párnákat kihajigálta, hogy kisebb legyen a teher.

- Fürge légy! - mondta Florisnak. Alighogy kimondta, már indultak is. Hajmereszt utazás volt. Minden és mindenki lázasan sietett, ahogy a Fúga fokozatosan visszaváltozott sz nyeggé. Fenn, a sötét ég madárlabirintus volt, a föld állatoktól hemzsegett. Óriási készül dés folyt mindenütt, mint valami jelent s alámerülés el tt.

- Szoktál álmodni? - kérdezte Cal Chloetól útközben. Calt is meglepte a kérdés, de egyszeriben nagyon fontosnak érezte.

- Álmodni?

- A sz ttesben.

- Talán igen - mondta Chloe. Úgy látszott, másfelé járnak a gondolatai. - De soha nem emlékszem, hogy mit. Nagyon mélyen alszom... - elhallgatott, és elfordította a fejét, miel tt befejezte a mondatot - ...mintha halott lennék.

- Nem kell sokáig aludnod - mondta Cal, átérezve Chloe szomorúságát. - Csak néhány nap, aztán újra életre kelsz.

Igyekezett magabiztosnak hangzani, de érezte, hogy nem sikerült igazán. Nagyon keveset tudott az éjszaka eseményeir l. Vajon él-e még Shadwell? És a n vérek? És ha igen, hol?

- Segíteni fogok - mondta Chloenak. - Ebben biztos lehetsz. Most már én is idetartozom.

- Igen - mondta Chloe komoran. - Ez igaz, Cal. De.. . - Chloe a szemébe nézett, megfogta a kezét, és Cal úgy érezte, hogy barátság, s t gyöngédség f zi össze kettejüket, amit maga sem értett, hiszen oly rövid ideje ismerték egymást. - A jöv kiszámithatatlan.

- Ezt nem értem.

- Olyan könny kitörölni a dolgokat - mondta Chloe. - Örökre. Hidd el, hogy így van. Örökre. Egész életek merülnek feledésbe, mintha nem is lettek volna.

- Elhibáztam valamit? - kérdezte Cal.

- Csak ne gondold, hogy biztosra mehetsz.

- Nem gondolom - mondta Cal.

- Jó. Akkor jó. - Ez mintha megnyugtatta volna Chloe-t. - Te nagyszer ember vagy, Cal. De el fogod felejteni.

- Mit fogok elfelejteni?

- Ezt az egészet. A Fúgát.

- Soha - mondta Cal nevetve.

- De, sajnos, igen. És lehet, hogy ennek így is kell lennie. Vagy meghasad a szíved. Calnek eszébe jutott Lemuel, és hogy mivel búcsúzott el t le. Emlékezz, ezt mondta. Tényleg olyan nehéz lenne?

Ha volt még valami mondanivalójuk ezzel kapcsolatban, arra már nem jutott id , Floris ugyanis hirtelen megállt.

- Mi baj van? - kérdezte Chloe:

Floris egyenesen el remutatott. A riksától alig száz méterre a táj minden egyes darabkája átadta magát a sz ttesnek, a szilárd anyag színfelh vé változott, amib l a sz nyeg szálait fonják majd.

- Ilyen hamar? - mondta Chloe. - Szállj ki, Calhoun! Nem vihetünk tovább. A sz ttes széle sebesen közeledett, mint egy erd

z: felfalt mindent, ami az útjába

került. Döbbenetes volt. Bár Cal pontosan tudta, hogy mi történik - és azt is, hogy nem kell félnie -, a látvány szinte megdermesztette. A szeme láttára oszlott szét egy világ.

- Most már egyedül kell boldogulnod! - mondta Chloe. - Fordulj meg, Floris! És röpülj!

Floris megfordította a riksát.

- És velem mi lesz? - kérdezte Cal.

- Te Kakukk vagy! -kiáltotta Chloe, miközben Floris neküramodott. - Egyszer en kisétálhatsz a másik végén!

Chloe kiáltott még valamit, de Cal azt már nem értette. Csak remélte, hogy nem imádkozott.

XII. PUSZTULÓ FAJ

1.

Hiába Chloe szavai - a látvány nem vigasztalta Calt. A sz ttes kíméletlenül közeledett, és nem kegyelmezett semminek. Cal ösztöne azt súgta, meneküljön, de tudta, hogy fölöslegesen kísérletézne. A mindent átalakító áradat teljesen bekerítette. Csak pillanatok kérdése, és már nem lesz hová menekülnie.

Úgy döntött, nem várja meg, amíg az áradat magával ragadja, inkább elébe megy, és bátran szembenéz vele. Az els bizonytalan lépés után úgy érezte, hogy a leveg reszket körülötte. Lába alatt vonaglott és rángott a föld. Alig tett meg néhány métert, és a talaj valóban elmozdult: az áramlat kavicsokat rántott maga felé, a fákról és a bokrokról letépte a leveleket.

„Ez fájni fog!" - gondolta Cal.

Körülbelül tíz méterre lehetett a határtól, és megdöbbent élességgel látta a folyamatot: a Szöv szék szálakra hasogatta a Fúga anyagát, a szálakat felhúzta a leveg be és megcsomózta. A csomók, mint számtalan rovar, betöltötték a leveg t, aztán a végs csodatett mindegyiket belehelyezte a sz nyegbe. Calnek csak másodpercei voltak, hogy ezen elmerengjen, mert a csoda t is elérte; szálak fakadtak körülötte, mint szivárvány szín szök kutak. Még elbúcsúzni sem volt ideje: a Fúga egyszer en elt nt a szeme el l, pedig ott állt a Szöv szék munkálatainak kell s közepében. Az emelked szálak hálójában úgy érezte, hogy zuhan, mintha a szálak a mennybe tartanának, pedig, az elkárhozott lélek, a mélybe. De nem a Mennyország, hanem a minta volt fölötte. Egy kaleidoszkóp, ami meghazudtolta az agyat és a szemet, motívumai kialakultak, aztán átalakultak, ahogy megtalálták helyüket társaik mellett. Cal még mindig biztosra vette, hogy is ugyanígy átváltozik majd, húsa és csontja jelekké lesznek, és teste beleszöv dik a fenséges mintába. De Chloe imája, ha egyáltalán ima volt, megvédte Calt. A Szöv szék elutasította a Kakukk-kacatot, és elhaladt mellette. Az egyik pillanatban még a sz ttesben volt - a következ ben a gyönyör séges Fúga elt nt, és Cal ott állt a kopár mez n. 2.

Nem volt egyedül. Egész sereg látólény döntött úgy, hogy kinn marad a Birodalomban. Voltak, akik egyedül ácsorogtak, és nézték, ahogy otthonukat elnyeli a sz ttes, mások csoportokba ver dtek, és hevesen vitatkoztak, megint mások rögtön nekivágtak a sötétségnek, még miel tt az Ádám-ivadékok meglátnák ket. A sz ttes ragyogásában Cal ismer s arcra bukkant az ácsorgók között: Apolline Dubois. Odament hozzá. Apolline észrevette, de nem üdvözölte t.

- Nem látta Suzannát? - kérdezte Cal. Apolline nemet intett.

- Elhamvasztottam Fredericket, és a magam ügyeit intéztem - felelte. Ezzel le is zárta a témát. Egy kipirosított arcú, elegáns egyén jelent meg mellette. Ordított róla, hogy selyemfiú.

- Menjünk, Cica! Rögtön itt lesznek a vademberek.

- Tudom - mondta neki Apolline. Aztán Calnek: - Meggazdagszunk a Kakukkokból. Megtanítjuk ket a szerelemre.

Társa épületesnek aligha nevezhet vigyorral helyeselt. Fél fogsora aranyból volt.

- Eljött a mi id nk - mondta Apolline, és megpaskolta Cal arcát. - Nézzen majd be hozzám! Nem fogja megbánni.

Belekarolt a selyemfiúba.

- Bon chance! - mondta Apolline, és a páros távozott. A sz ttes széle most már viszonylag messze volt Calt l, a hátramaradó látólények száma pedig jócskán meghaladta a százat. Cal elvegyült a tömegben, még mindig Suzannát kereste. Senki nem figyelt rá. Volt épp elég gondjuk ezeknek a látólényeknek, akik belecsöppentek a huszadik századba, és csak a csodatetteikkel védekezhettek ellene. Cal nem irigyelte ket. A menekültek között Cal megpillantott három vev t: kábán és porosan meredtek maguk elé. Cal kíváncsi lett volna, vajon mire jutottak az éjszaka eseményeit boncolgatva. Elmesélik a barátaiknak, és elviselik a fejükre zúduló hitetlenkedést és megvetést? Vagy magukba fojtják, és hagyják, hogy a történet elkorhadjon? Cal gyanította, hogy az utóbbi.

Közeledett a hajnal. A halványabb csillagok már el is t ntek, és a legfényesebbek is elbizonytalanodtak.

- Vége... - motyogta valaki Cal közelében. Hátranézett a sz ttes felé; már majdnem bevégezte csillogó munkáját.

Egyszer csak kiáltás hallatszott az éjszakában, és egy szemvillanásnyi id vel kés bb Cal három fényl pontot látott-három Amadou-t-, ahogy óriási sebességgel az ég felé

törnek a sz ttes parazsából. Röptükben egymás felé közeledtek, aztán, magasan az utcák és a mez k fölött, összeütköztek.

Találkozásuk fénye beragyogta a tájat, ameddig csak a szem ellátott. Cal észrevette, hogy a látólények futásnak erednek a szélrózsa minden irányába, és a ragyogástól elfordítják a fejüket.

Aztán a fény kihunyt, és a hajnál el tti homály most olyan áthatolhatatlannak t nt, hogy egy percig vagy még annál is tovább Cal gyakorlatilag semmit nem látott. Ahogy lassan, fokozatosan újra összeállt el tte a világ, Cal rájött, hogy az Amadou-t zijáték és utóhatása korántsem volt véletlen.

A látólények elt ntek. Körülötte, ahol másfél perccel ezel tt még tanácstalan alakok ácsorogtak, most üresség volt. A fény fedezékében elmenekültek. XIII. AJÁNLAT

1.

Hobart is látta az Amadou-k ragyogását, bár négy kilométerre járt a helyszínt l. Katasztrofális egy éjszaka volt. Richardson, aki a központban történtek után még mindig reszketett az idegességt l, két álló járm be is belerohant, és a kocsit zsákutcából zsákutcába vezette.

De végre egy jel, hogy üldözöttjük közel van.

- Mi volt ez? - kérdezte Richardson. - Mintha felrobbant volna valami.

- Fogalmam sincs - mondta Hobart. - Én ezekb l mindent kinézek. F leg a n l.

- Kérjünk bentr l er sítést, felügyel úr? Ki tudja, hányan vannak.

- Teljesen mindegy - mondta Hobart, és kikapcsolta a recseg rádiót, ami órákkal ezel tt elnyelte Downey kollégát -, nem szell ztetjük ezt az ügyet, amíg nem tudunk többet. Kapcsolja le a fényszórót.

Richardson lekapcsolta, és hajtottak tovább a hajnali homályban. Hobartnak úgy nt, hogy alakok mozognak az útszéli szürke növényzet mögött. A felderítésre azonban nem volt id . Ösztönére hagyatkozott, ami azt súgta, hogy a n még valahol messzebb van.

Egyszer csak ott állt el ttük valaki az úttesten. Richardson szitkozódva félrerántotta a kormányt, de az alak mintha felpattant volna a kocsira, aztán leugrott a másik oldalán. A kocsi felszaladt a járdára, és megtett egypár métert, mire Richardson magához tért.

- A rohadt életbe! Látta ezt?

Hobart látta, és ugyanaz a kínzó nyugtalanság kerítette a hatalmába, amit benn a központban is érzett. A csirkefogók olyan fegyverekkel rendelkeznek, amelyek megváltoztatták az ember valóságérzékelését. - Hobart pedig jobban szerette a valóságot, mint a tulajdon tökét.

- Látta? - kérdezte Richardson. - Az a nyavalyás repült.

- Nem - mondta Hobart. - Nem repült. Világos?

- Igen, felügyel úr.

- Ne a szemének higgyen! Nekem higgyen!

- Igen, felügyel úr!

- És ha megint az útjába kerül valami, tapossa el.

2.

A fény nemcsak Calt, hanem Shadwellt is elvakította. Leesett a hátas emberér l, és négykézláb tapogatódzott a földön, amíg újra össze nem állt el tte a világ. Két dolgot látott. Az egyik Norris volt: a földön feküdt, és zokogott, mint egy gyerek. A másik Suzanna, aki két látólény társaságában Shearman házának maradványaiból kászálódott el . És nem üres kézzel. A sz nyeget vitték. Igen, a sz nyeget! Shadwell körülnézett - a varázslón t kereste -, de senki nem volt a közelében, kivéve a lovát, az viszont nemhogy máson, de magán sem tudott segíteni.

„Nyugalom - mondta magában Shadwell -, a zakó még megvan." Letakarította magáról a mocsok nagyját, megigazította a nyakkend jét; és elindult, hogy útját állja a tolvajoknak.

- Nagyon szépen köszönöm - mondta, amikor a közelükbe ért -, hogy megmentették a sz nyegemet.

Suzanna egy pillantást vetett felé, aztán így szólt a társaihoz:

- Nem kell odafigyelni!

Mentek tovább az út felé. Shadwell utánuk sietett, és megragadta a n karját. Elhatározta, hogy ameddig csak lehet, meg rzi az udvariasságát; az mindig megzavarja az ellenséget.

- Valami baj van talán? - kérdezte.

- Nem, semmi - mondta Suzanna.

- A sz nyeg az enyém, Miss Parrish. Ragaszkodom hozzá, hogy tegye le. Suzanna Jerichaut kereste a tekintetével. Capra házában látta utoljára, amikor Messimeris félrevonta, hogy ellássa néhány eligazító tanáccsal. Messimeris még javában magyarázott, amikor a sz ttes elérte Capra házának küszöbét, az utolsó szavait már nem is hallotta.

- Kérem szépen... - mondta mosolyogva Shadwell. - Egészen biztos, hogy meg tudunk mi egyezni. Ha kívánja, megvásárolom a darabot. Mennyiben állapodjunk meg?

Széttárta a zakóját, és már nem is Suzannának, hanem a sz nyeget cipel két látólénynek duruzsolt. Az is lehet könny préda, aki er s. Már bámultak is a zakó red ibe.

- Látnak netán valamit, ami megnyeri a tetszésüket?

- Csaló - mondta Suzanna.

- Odanézz! - mondta az egyik, és Suzanna bizony ösztönösen odanézett. Ha az éjszaka nem meríti ki anynyira, talán lett volna ereje, hogy azonnal elfordítsa a fejét, de már nem volt elég éber. Valami csillogott a gyöngyházszín bélésben, és Suzanna nem tudta levenni róla a szemét.

- Tudom, hogy lát valamit - mondta Shadwell. - Valami szépet a szép hölgynek. Tényleg látott. A zakó csodatettei két röpke másodperc alatt a hatalmukba kerítették, és képtelen volt ellenállni a csalafintaságnak.

Valahol a fejében a nevén szólította egy hang, de Suzanna nem figyelt oda. A hang ismét megszólalt. „ Ne nézd! " - mondta, de a zakó bélésében alakot öltött valami, és ez megbénította.

- Ne, az istenért! - kiáltotta ugyanaz a hang, és egy elmosódó alak jelent meg Shadwell és Suzanna között. Suzanna kihullott a zakó vigasztaló öleléséb l, révülete megtört, és Calt látta maga el tt, aki ökölcsapások tüzét zúdította az ellenségre. Shadwell jóval termetesebb volt, mint támadója, de Cal dühe egy pillanatra megijesztette.

- Takarodjon innen! - ordította Cal.

Közben Shadwell felocsúdott, és Calre vetette magát, aki megtántorodott az ellentámadástól. Tudta, hogy pillanatok alatt elvesztené a mérk zést, elhajolt Shadwell ökle el l, és átnyalábolta t. Birkóztak még néhány percig, és Suzanna kihasználta ezt az értékes id t: a sz nyegcipel kkel együtt elt nt a romok közeléb l. Az utolsó pillanatban menekültek el. Amíg a zakó lekötötte a figyelmét, majdnem megvirradt. Hamarosan könny célpontok lesznek Immacolata számára - illetve mindenki számára, aki meg akarja állítani ket.

Mint például Hobart. Suzanna t látta meg, amikor Shearman telkének széléhez érkeztek: egy kocsiból szállt ki az út szélén. Ebben a bizonytalan hajnali fényben is - és ilyen messzir l is - tudta Suzanna, hogy az. Érezte a gy lölt Hobart szagát. És tisztában volt azzal is - valami jóstehetség révén, amit az oldószernek köszönhetett -, hogy hiába csúsznak ki a kezei közül, az üldözésnek ezzel nem lesz vége. Hobart személyében örök ellenségre tett szert.

Nem nézte sokáig a felügyel t. Fölöslegesen fárasztotta volna magát. Tökéletesen emlékezett csupasz arcának mindén egyes pórusára, és ha az emlék esetleg megfakulna, csak hátra kell néznie.

Az átkozott Hobart ott lesz mögötte.

3.

Cal ugyan egy öszvér makacsságával csimpaszkodott Shadwellbe, a keresked súlyfölénye hamar eldöntötte a csatát. Cal bezuhant a téglák közé, Shadwell ott tornyosult fölötte. Nem kegyelmezett. Dühöngve rugdalta Calt, és közben ordított.

- Kibaszott kurva csirkefogó!

A rúgásokat úgy id zítette, hogy Cal ne tudjon felállni.

- Összetöröm az összes kurva csontodat! - ígérte Shadwell. - Kitaposom a nyavalyás beledet!

Talán meg is tette volna, de ekkor megszólalt valaki:

- Maga ott...

Shadwell egy pillanatra tüzet szüntetett, és Cal a keresked lába mellett meglátta a közeled férfit. Sötét szemüveg. A rend r a Chariot Streetr l. Shadweell most a férfira támadt.

- Ki a franc maga? ! - kérdezte.

- Hobart felügyel - hangzott a válasz.

Cal szinte látta maga el tt, ahogy Shadwell arcát el nti az ártatlanság. A hangjában is ez érz dött.

- Felügyel . Ó, igen. Igen.

- És maga? - kérdezett vissza Hobart. - Maga kicsoda?

Cal nem hallotta a beszélgetés folytatását. Arra koncentrált, hogy összevert testét sikerüljön átvonszolni a romokon, és közben reménykedett, hogy a jó szerencse, ami meg rizte az életét, Suzannát is elkísérte.

- Hol van?

- Ki hol van?

- A n - mondta Hobart. Levette a szemüvegét, hogy a félhomályban jobban megfigyelhesse ezt az újabb gyanúsítottat. „Veszélyes szeme van - gondolta Shadwell. Olyan, mint egy veszett rókának. És is Suzannát keresi. Milyen érdekes!”

- A neve Suzanna Parrish - mondta Hobart.

- Igen - mondta Shadwell.

- Ismeri?

- Igen, ismerem. Tolvaj.

- Annál sokkal rosszabb.

„ Mi lehet rosszabb egy tolvajnál? " - gondolta Shadwell. De ezt mondta:

- Valóban?

- Körözés alatt áll. A vád: terrorizmus.

- És azért jött, hogy letartóztassa?

- Igen.

- Nagyszer - mondta Shadwell. Ennél jobbat nem is kívánhat, gondolta: egy derék, elvh , törvényszeret zsarnok. Soha nagyszer bb szövetségest ilyen zavaros id kben!

- Szolgálhatok némi bizonyítékkal - mondta -, aminek esetleg hasznát veheti. De csak szigorúan négyszemközt.

Hobart utasítására Richardson egy kicsit távolabb ment.

- Nem vagyok játékos kedvemben - figyelmeztette Hobart Shadwellt.

- Higgye el - mondta Shadwell -, az anyám életére esküszöm: ez nem játék. Széttárta a zakóját. A felügyel döbbent tekintete rögtön belefúródott a bélésbe. „Ki van éhezve - gondolta Shadwell -, nagyon ki van éhezve. De mire? Hobart pajtás vajon mire vágyik a legjobban széles e világon? Mindjárt kiderül."

- Talán... lát valami érdekfeszít t?

Hobart elmosolyodott és bólintott.

- Igen? Akkor vegye el, kérem. A magáé.

A felügyel a zakó felé nyúlt.

- Csak nyugodtan! - bátorította Shadwell. Soha nem látott ilyen arckifejezést, ilyen leplezetlen és tömény rosszindulatot.

Fény gyúlt a zakó belsejében, és Hobart tekintete még jobban elvadult. Aztán kihúzta a kezét a zakóból, és Shadwell majdnem felkiáltott a meglepetést l, amikor meglátta, hogy mit talált Hobart. Fakó t z lobogott a tenyerében, sárga és fehér lángokkal. Magasra szöktek a lángok, mohón faltak volna valamit, ragyogásuk visszatükröz dött Hobart szemében.

- Ez az - mondta Hobart. - Ez a t z kell nekem...

- A magáé, barátom.

- ...és elégetem ket.

Shadwell elmosolyodott.

- Elégetjük, mi ketten - ajánlotta Shadwell.

Így kezd dött a Pokolban köttetett házasság.

Hatodik rész

ÚJRA A VILÁGTALANOK KÖZÖTT

Ha valaki egyszer álmában a Paradicsomban járna, és emlékeztet ül lelke egy szál virágot kapna ajándékba, és ha felébredne, kezében a virágot ott találná - mondd, akkor mi volna?

S. T. Coleridge: Anima Poetae I. MÚLT ID

1.

A Chariot Street lakói ritka jeleneteknek lehettek tanúi a közelmúltban, de bámulatra méltó buzgalommal állították vissza a status quót. Amikor reggel nyolc óra el tt néhány perccel Cal leszállt a buszról, és elindult a Mooney-ház felé, az utcában mindenütt a szokásos otthoni tevékenységek zajlottak. A nyitott ajtókon és ablakokon kisz

dött, ahogy a rádióban felolvasták a reggeli híreket: holtan találtak egy parlamenti képvisel t szeret je karjaiban; a Közel-Keleten bombáznak. Öldöklés és botrány, botrány és öldöklés. És nem volt túl gyenge a tea, drágám? és a gyerekek megmosták a fülüket?

Cal bement a házba, és újra végiggondolta, mit is mondjon Brendannak. Ha eltitkol valamit, azzal csak kíváncsibbá teszi az apját, de hogy mindent elmeséljen... egyáltalán el lehet ezt mesélni? Létezik olyan szó, ami legalább halványan érzékeltetni képes, hogy mit látott, mit érzett?

A házban néma csend fogadta, és ez aggasztó volt. Brendan mindig korán kel volt, még azóta, hogy a kiköt ben dolgozott; mostanában, ezekben a nehéz id kben is már hajnalban felkelt, hogy üdvözölje bánatát.

Cal Brendan nevét kiáltotta.

Nem jött válasz.

Átment a konyhán. A kert olyan volt, mint egy csatatér. Kiáltott még egyszer, aztán elindult felfelé, hogy tovább keresse Brendant.

Apja hálószobájának ajtaját zárva találta. Lenyomta a kilincset, de az ajtót belülr l bekulcsolták, amire még soha életében nem volt példa. Halkan bekopogott.

- Apa! Itt vagy?

Várt néhány másodpercet, fülelt, aztán megismételte a kérdést. Halk sírás hallatszott a szobából.

- Hála Istennek! - sóhajtott Cal. - Apa! Én vagyok az. - A sírás csendesedett. Beengedsz?

Rövid szünet után meghallotta apja lépéseit: az ajtó felé közeledett. A zárban fordult a kulcs, az ajtó soványka tíz centire kinyílt.

A résben felt

arc inkább árnyékra, mint él emberre emlékeztetett. Látszott, hogy Brendan nem mosdott, nem borotválkozott egy napja.

- Te jó ég:.. apa!

Brendan leplezetlen gyanúval pislogott a fiára.

- Tényleg te vagy az?

A kérdésr l Calnek eszébe jutott, hogy nézhet ki: az arca csupa vér és horzsolás.

- Semmi bajom, apa - mondta mosolyogva. - És te hogy vagy?

- Be vannak zárva az ajtók?

- Az ajtók? Igen.

- És az ablakok? - Azok is.

Brendan bólintott.

- Egészen biztos?

- Mondtam, hogy igen. Valami baj van, apa?

- A patkányok - mondta Brendan, szemével a lépcs t pásztázta Cal mögött. - Egész éjszaka hallottam ket. Feljöttek a lépcs n, feljöttek. A lépcs tetején ültek. Hallottam ket. Mint egy macska, akkorák voltak. Ültek, és várták, hogy kinyissam az ajtót.

- Na, most már nincsenek itt.

- A kerítésen jöttek be. A folyópartról. Rengetegen . voltak.

- Gyere, menjünk le a konyhába! - javasolta Cal. - Csinálok valami reggelit.

- Nem. Nem megyek le. Ma nem.

- Akkor összeütök valamit, és felhozom, jó?

- Nekem mindegy - mondta Brendan.

Cal elindult lefelé a lépcs n, és hallotta, hogy apja megint kulcsra zárja az ajtót. 2.

A reggel kell s közepén kopogtak az ajtón. Mrs. Vallance volt az, a szemközti házból.

- Éppen erre jártam - mondta, de a papucs a lábán elárulta t -, gondoltam, benézek. Hogy van az édesapja? Azt mondják, nagyon furcsán viselkedett a rend rökkel. Mi történt az arcával?

- Semmi, semmi.

- Engem egy nagyon udvarias rend r hallgatott ki - mondta a n . - Megkérdezte... lehalkította a hangját - ...hogy normális-e az édesapja. Cal lenyelte a megjegyzését.

- Magával is akartak beszélni, természetesen - mondta Mrs. Vallance.

- Itt vagyok - mondta Cal. - Megtalálnak, ha akarnak t lem valamit.

- A fiam, Raymond, azt mondta, hogy látta magát a síneknél. Hogy maga szaladt, azt mondta.

- Viszontlátásra, Mrs. Vallance!

- És a Raymondnak nagyon jó ám a szeme.

- Azt mondtam, viszontlátásra! - mondta Cal, és becsapta az ajtót a n önelégült képe el tt.

3.

Nem Mrs. Vallance volt az egyetlen látogató aznap; többen is benéztek, hogy minden rendben van-e. Egyértelm volt, hogy az utcában sok pletyka kering Mooneyékról. Valami fényes szikra talán megvilágította a számukra, hogy a Mooneyház volt a tragédia középpontja.

Cal minden egyes kopogás alkalmával arra számított, hogy Shadwellt találja majd az ajtóban. De a keresked nek, úgy látszik, fontosabb dolga akadt, mint hogy bevégezze a munkát, amit Shearman házának maradványai között elkezdett. Vagy az is lehet, hogy a csillagok kedvez bb állására várt csupán.

Kevéssel déli tizenkett után, amikor Cal kiment a galambházba, hogy megetesse a madarakat, csöngött a telefon.

Berohant a házba, és felkapta a kagylót. Nem kellett megszólalnia, hogy Cal tudja: Suzanna az.

- Hol vagy?

Suzanna alig kapott leveg t, nagyon izgatott volt.

- El kell mennünk a városból, Cal. A nyomunkban vannak.

- Shadwell?

- is. Meg a rend rség is.

- Nálad van a sz nyeg?

- Igen.

- Mondd meg, hogy hol vagy! Jövök és...

- Nem lehet! Telefonon nem lehet!

- De hát nem hallgatják le, ne hülyéskedj!

- Honnan tudod?

- Találkoznunk kell! - mondta Cal, egyszerre kérve és követelve.

- Igen... - mondta Suzanna, hangja elhalkult. - Igen, hogyne...

- Hol?

Hosszú csend következett. Aztán Suzanna válaszolt:

- Ahol vallomást tettél.

- Mi?

- Nem emlékszel?

Cal elgondolkodott. Miféle vallomást tett Suzannának? Hát persze: Szeretlek. Hogy felejthette el?

- Tudod már? - kérdezte Suzanna.

- Igen. Mikor?

- Egy óra múlva.

- Ott leszek.

- Nincs sok id nk, Cal.

„Tudom" - mondta volna Cal, de a vonal megszakadt. A beszélgetés után csodálatos módon enyhült csontjaiban a fájdalom; lépte könny volt, amikor felment, hogy megnézze Brendant.

- Apa, el kell mennem egy rövid id re.

- Bezártál minden ajtót?

- Igen. Semmi nem jöhet be. Van még valamire szükséged?

Brendan egy percig fontolgatta a kérdést.

- Innék egy whiskyt! - mondta végül.

- Van itthon?

- A könyvszekrényben - mondta az apja. - Dickens mögött.

- Rögtön hozom.

Cal az üveget bányászta el a rejtekhelyér l, amikor ismét csöngettek. Éppen arra gondolt, hogy most nem nyit ajtót, de a látogató er szakos volt.

- Egy perc, és jövök! - kiáltott Cal az apjának, aztán kinyitotta az ajtót. A sötét szemüveges férfi megkérdezte:

- Calhoun Mooney?

- Igen, én vagyok.

- Hobart felügyel . Ez itt Richardson. Néhány kérdésünk van magához.

- Most rögtön? - kérdezte Cal. - Éppen indulni készültem.

- Sürg s dolga van? - kérdezte Hobart.

„Jobb, ha letagadom" - gondolta Cal.

- Nem igazán - felelte.

- Akkor engedje meg, hogy elraboljunk egy kis id t magától - mondta Hobart, és pillanatok alatt mind a ketten benn voltak az el szobában.

- Csukja be az ajtót - utasította a kollégáját. - Zavartnak látszik, Mooney. Csak nem rejteget valamit?

- Dehogy... Miért?

- A rendelkezésünkre álló információk ennek az ellenkez jér l tanúskodnak. Brendan a whiskyjét követelte az emeletr l.

- Ki az?

- Az apám - mondta Cal. - Várja, hogy felvigyem az italát. Richardson kivette Cal kezéb l az üveget, és elindult a lépcs felé.

- Ne menjen fel! - mondta Cal. - Megijeszti t.

- Zaklatott egy család - jegyezte meg Richardson.

- Az apám rosszul érzi magát - mondta Cal.

- Az embereim szelídek, mirit a bárányok - mondta Hobart. - Míg valaki meg nem szegi a törvényt.

Ismét Brendan hangja hallatszott fentr l:

- Cal! Ki van itt?

- Engem keresnek, apa - mondta Cal.

A nyelvén volt egy másik válasz, de nem mondta ki: Pedig az volt az igazabb válasz. A patkányok, apa. Mégis bejöttek.

4.

Teltek a percek. A kérdés újra és újra visszatért, mint egy körhintán. Hobart faggatódzásából kiderült, hogy hosszasan elbeszélgetett Shadwell-lel, úgyhogy Cal fölöslegesen tagadott volna mindent. Az igazság egy bizonyos szeletét kénytelen volt elmondani. Igen, ismer egy Suzanna Parrish nev n t. Nem, nem tud semmít az el életér l, és a politikai meggy

désér l sem beszélgettek. Igen, találkoztak az

elmúlt huszonnégy óra folyamán. Nem, nem tudja, hogy jelen pillanatban hol tartózkodik. Miközben a kérdésekre válaszolt, Cal próbált nem gondolni arra, hogy Suzanna várja a folyónál; várja, hiába várja, aztán elmegy. De minél inkább igyekezett elhessegetni a gondolatot, annál gyakrabban tért vissza.

- Nyugtalan, Mooney?

- Nem, csak egy kicsit melegem van.

- Randevúja van, igaz?

- Nem.

- Hol van a n , Mooney?

- Nem tudom.

- Semmi értelme, hogy védje t. Az a n a legszemetebb szemét. Higgye el, Mooney! Láttam, mi mindenre képes. Maga is csodálkozna, ha elmondanám. Felfordul a gyomrom, amikor eszembe jut.

Hobart teljes meggy

déssel beszélt. Calnek semmi kétsége nem volt afel l, hogy

amit mondott, azt úgy is gondolta.

- Maga micsoda, Mooney?

- Hogyhogy micsoda?

- A barátom vagy az ellenségem? Nincs középút, ugye, tudja? Nincs esetleg. Barát vagy ellenség. Melyik?

- Nem vétettem a törvény ellen.

- Azt majd én döntöm el - mondta Hobart. - A törvényt én ismerem. Ismerem és szeretem. És nem t röm, hogy leköpjék, Mooney. Sem maga, sem más. - Nagy leveg t vett. Aztán kijelentette: - Mooney, maga hazudik. Nem tudom, hogy miért és milyen mértékben vesz részt ebben az ügyben, de hazudik. - Szünet. Aztán: - Talán kezdjük elölr l.

- Mindent elmondtam, amit tudok.

- Az elejér l kezdjük. Hogyan ismerte meg a terrorista Suzanna Parrisht?

5.

Harminc-negyven perc után Hobart végül beleunt a karikázásba, és kijelentette, hogy egyel re végeztek. Nem emel vádat, de Cal vegye úgy, hogy gyanúsítottnak min sül.

- Két ellenséget szerzett ma magának, Mooney - mondta Hobart. - Az egyik én vagyok, a másik a törvény. Ezt meg fogja bánni.

A patkányok távoztak.

Cal öt percig üldögélt a hátsó szobában, megpróbálta összeszedni a góndolatait, aztán felment, hogy megnézze, mi újság Brendannel. Az öreg elaludt. Az álmaira bízva apját, Cal elindult a saját álmai után.

6.

Suzanna persze réges-rég elment.

Cal bóklászott egy ideig a környéken; a raktárak között mászkált, remélve, hogy Suzanna talán hagyott vaIami üzenetet, de semmit nem talált. Kimerülten a nap eseményei után, elindult hazafelé. Ahogy a kapun kilépett a Dock Roadra, észrevette, hogy figyelik t egy parkoló kocsiból. Talán Hobart bandájából valaki, valamelyik törvényszeret . Lehet, hogy Suzanna mégis itt volt valahol a közelben, csak nem mutatkozhatott, mert félt, hogy meglátják. Calt nyomasztotta, hogy nem találkoztak, a fájdalmat azonban valamelyest tompította a gondolat, hogy Suzanna ott volt a közelében.

Biztos telefonál majd megint, ha biztonságosabb lesz a helyzet, és megbeszélnek egy másik találkát.

Az éjszaka folyamán a szél feler södött, és dühöngött egész éjjel, még másnap is; elhozta az sz hidegét. Híreket azonban nem hozott.

II. KÉTSÉGBEESÉS

És így telt el két hét: semmi hír. Apja betegségével indokolva korábbi hiányzását, Cal jra munkába állt, és folytatta, ahol abbahagyta: az igénybejelent nyomtatványok között. Ebédid ben hazament, hogy megmelegítse az ételt Brendannek, és megetesse a galambokat. Esténként neki-nekirugaszkodott, hogy rendet rakjon a kertben; még a kerítést is megjavította. De ezek a munkák figyelmének csak töredékét kötötték le. Bármennyi elterel m veletet állított is maga és türelmetlensége közé, minden tíz gondolatából kilenc Suzannára és drága poggyászára irányult. Ám minél több id telt el utolsó jelentkezése óta, Cal annál többször gondolt arra, ami szinte elképzelhetetlennek t nt: hogy Suzanna nem fog telefonálni. Vagy azért nem, mert fél a kapcsolatteremtés esetleges következményeit l, vagy - ami még rosszabb mert már nem tud telefonálni. A második hét vége felé Cal úgy döntött, hogy megpróbálja megtalálni a sz nyeget az egyetlen rendelkezésére álló eszközzel: elengedte a galambokat.

Ujjongva emelkedtek a magasba, és a ház fölött köröztek. A látvány arra a bizonyos els napra emlékeztette Calt, és ett l jókedvre derült.

- Menjetek! - unszolta a galambokat. - Menjetek!

Körbe-körbe keringtek, mintha betájolnák magukat: Cal szívverése mindig felgyorsult egy kicsit, amikor úgy látta, hogy valamelyik madár kiválik a raj ból. Nyúlcip jét készenlétbe helyezte; várta, hogy indulhasson a madár után. De alig telt el néhány perc, és a madarak mintha belefáradtak volna a szabadságba. Egyik a másik után ereszkedett le - még a 33-as is - a kertbe, az ereszcsatornára. S t volt, amelyik egyenesen visszarepült a mádárházba. Az ül rudak kényelmetlenek voltak, az éjszakai vonatok nyilván zavarták a nyugalmukat, ám legtöbbjük számára mégis ez volt az egyetlen ismer s hely.

Biztos; hogy a magasban voltak csábító szelek; szelek, amelyek a sínek melletti galambdúcnál bujább helyek illatát hozták, a madarak azonban nem vágytak arra, hogy szárnyaikat ilyen áramlatokon tegyék próbára.

Cal szidta a madarakat, hogy semmi vállalkozó szellem nincs bennük, aztán megetette, megitatta ket, és csüggedten visszatért a házba, ahol Brendan ismét a patkányokról beszélt.

III. FELEDÉKENYSÉG

1.

Szeptember utolsó hete es t hozott. Nem dagadt felh kb l kiszakadó augusztusi záporokat, hanem szitálást és szemerkélést. A napok szürkébbek lettek, és szürkébbnek látszott Brendan is. Cal hiába próbálta mindennap lecsalogatni t a földszintre, apja már nem volt hajlandó megmozdulni. Cal még arra is tett egy-két merész kísérletet, hogy elmesélje neki, mi történt egy hónappal ezel tt, de Brendant egyszer en nem érdekelte. Mint aki nem is érti a szavakat, tekintete elködösödött, és ingerült lett, ha Cal noszogatta.

A hozzáért k azt mondták, hogy Brendan öregkori elmebajban szenved, ami visszafordíthatatlan folyamat, és Cal egy id múlva képtelen lesz ellátni az apját. Mindkettejük számára az volna talán a legjobb, tanácsolták, ha Cal elhelyezné t egy szociális otthonban, ahol Brendant egész nap ápolnák.

Cal nem fogadta meg ezt a tanácsot. Biztos volt benne, hogy az egyetlen dolog, ami megóvja Brendant a teljes összeroppanástól, az a ragaszkodás az ismer s szobához; a szobához, ahol oly sok éven át együtt lakott Eileennal.

Cal nem egyedül ápolta az apját. Két nappal az után, hogy a galambok röptetése kudarcot vallott, megjelent Geraldine. Tíz perc bizonytalan menteget zést és magyarázkodást követ en szóba került Brendan állapota, és Geraldine jó érzéke gy zedelmeskedett. Felejtsük el a nézeteltéréseket, mondta; segíteni akarok. Calnek nehezére esett volna visszautasítani az ajánlatot:

Brendan úgy reagált Geraldine megjelenésére, mint a gyerek, aki végre megtalálta a mellbimbót. Dédelgették, kényeztették, és ahogy Geraldine elfoglalta a házban Eileen megüresedett helyét, Cal azon vette észre magát, hogy is visszarázódik a dolgok megszokott menetébe. Az érzés, amit Geraldine iránt táplált, semmi fájdalommal nem járt, ami egyben a legbiztosabb jele volt az érzés jelentéktelenségének. Amikor ott volt, örült neki. Ha nem volt ott, ritkán vagy egyáltalán nem hiányzott. Ami a Fúgát illeti, Cal minden erejével azon volt, hogy az emlékek ne kopjanak, de ez korántsem volt könny . A Birodalom számtalan, rendkívül kifinomult módon altatta az ember éberségét; Cal szinte észre sem vette, hogy felejt. Amikor egy sivár nap folyamán valami - egy illat, egy hang - eszébe juttatta azt a másik helyet, a leveg jét, a lakóit, csak akkor döbbent rá, hogy mennyire megfakultak az emlékei. És minél inkább igyekezett megtartani a feledésbe merül részleteket, annál halványabbak lettek.

A Fúga gyönyörei már csak szavakban léteztek, amelyek mögött a valóságot nem tudta felidézni. Amikor egy kertre gondolt, az egyre kevésbé jelentette azt a rendkívüli helyet, ahol aludt (aludt, és azt álmodta, hogy ez a mostani élete az álom), és egyre jobban a szokványos almafákat.

A csodák elsodródtak t le, és Cal képtelen volt visszatartani ket. Biztosan ilyen a haldoklás, gondolta; a drága dolgok elvesznek, és tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk megakadályozni elmúlásukat.

Igen, ez is egyfajta haldoklás volt.

2.

Brendan, amennyire tudott, kitartott. Néhány hét után Geraldine-nek sikerült rávennie t, hogy jöjjön le közéjük a földszintre, de Brendant nemigen érdekelte más, mint a tea és a televízió, beszélgetés gyanánt pedig néha dörmögött valamit. Cal id nként az apja arcát figyelte, ahogy székébe süppedve a televízió el tt ül arckifejezése nem változott, függetlenül attól, hogy a képerny n tudósokat vagy komédiásokat látott -, és azon töprengett, vajon hova lett az az ember, akit ismert. Vajon ott rejt zködik még a régi Brendan azok mögött a zavaros szemek mögött, vagy mindvégig csak egy ábránd volt, a fiú álma a soha nem változó apáról, ami, mint Eileen levele, egyszer csak szertefoszlott? Talán így a jobb, gondolta Cal, hogy apja most meg van védve a fáj dalomtól - erre a gondolatra rögtön el is szégyellte magát. Akkor mondták ezt, amikor elhaladtak Eileen koporsója mellett: talán így a legjobb. De Brendan még nem halt meg.

Ahogy telt az id , Geraldine jelenléte Cal számára is ugyanolyan megnyugtató érzés lett, mint az apja számára. Geraldine mosolya volt a legragyogóbb esemény azokban a nyomorult hónapokban. Jött és ment, minden nappal egyre nélkülözhetetlenebbé vált, míg december els hetében azzal az ötlettel állt el , hogy talán mindannyiuk számára kényelmesebb lenne, ha odaköltözne. Teljesen természetes fejlemény volt.

- Nem akarok feleségül menni hozzád - közölte Callel. Theresa n vére házassága kiábrándító képet mutatott öt hónapos, és máris ingatag -, és meger sítette a házastársi kapcsolatra vonatkozó alapos gyanúját. - Valamikor akartam - mondta. - De most boldoggá tesz az is, hogy veled lehetek.

Geraldine kellemes társaságnak bizonyult; gyakorlatias, józan - társ és szeret egyszerre. gondoskodott róla, hogy a számlákat mindig id ben kifizessék, és hogy mindig legyen otthon tea. vetette fel azt is, hogy Cal adja el a galambokat.

- Édesapádat már nem érdeklik a madarak - mondta többször. - Észre sem venné, ha nem lennének.

Ebben tökéletesen igaza volt. De Cal még a gondolatot is visszautasította. Nagyon is elképzelhet , hogy a tavasz és a jó id meghozza Brendan kedvét a galambokhoz.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz - mondta Geraldine erre az érvre. - Miért ragaszkodsz ennyire a galambokhoz? Csak ny g a nyakadban. - Egypár napig pihentette a témát, míg valaminek az apropóján kés bb ismét szóba hozhatta. A történelem ismételte önmagát. Az egyre hevesebb szóváltások mintha a szüleit visszhangozták volna: ugyanazokon az utakon jártak most a fiatalok. Cal pedig, csakúgy, mint az apja - bár szinte minden más kérdésben befolyásolható volt -, ebben az egy dologban nem engedett. Nem volt hajlandó eladni a madarakat. Csökönyösségének igazi oka természetesen nem az apja felépülésébe vetett hit volt, hanem az, hogy a galambok voltak az egyetlen konkrét kapocs Cal és az elmúlt nyár eseményei között. .

A Suzanna elt nését követö hetekben Cal mindennap megvett egy tucat újságot, és minden egyes oldalt végigböngészett, hátha talál valami hírt Suzannáról, a sz nyegr l vagy Shadwellr l. De nem talált semmit, és mivel nem bírta elviselni a mindennapos csalódást - végül abbahagyta a kutatást. Hobart és legényei sem jöttek többet tulajdonképpen ez is rossz hír volt. Cal lényegtelen lett a számukra: A történet - ha még mindig írták - nélküle folytatódott.

Cal rettenetesen félt, hogy elfelejti a Fúgát, és még azt a kockázatot is vállalta, hogy leír mindent, amire emlékszik az ott töltött éjszakából. Amikor nekiállt, rájött, hogy rengeteg dolgot elfelejtett. Leírta a neveket is: Lemuel Lo, Apolline Dubois, Frederick Cammell...; beírta mindet a naptára végébe, ahol a telefonszámok voltak, azzal a különbséggel, hogy ezekhez a nevekhez nem tartozott cím és telefonszám. Csak a szokatlan nevek, amelyekhez egyre kevésbé tudott arcokat társítani. 3.

Cal néha felriadt éjszaka, arca könnyben úszott. Geraldine igyekezett megvigasztalni t, bár Cal mindig azt állította, hogy nem tudja elmondani, mit álmodott. Ez bizonyos mértékig igaz volt. Cal semmire nem emlékezett, amit szavakba zárhatott volna, csak a gyötr szomorúságra. Geraldine ott feküdt mellette, simogatta a fejét, és azt mondta, hogy bár ez nehéz id szak, a dolgok sokkal rosszabbul is állhatnának. Persze ebben is igaza volt. És az álmok egyre ritkábban jöttek, míg végül teljesen megsz ntek.

4.

Január utolsó hetében, amikor a karácsonyi számlák még mindig kifizetetlenül halmozódtak, és kiegyenlítésükre nem volt elég pénz, Cal eladta a galambokat, a 33-as és a társa kivételével. Ezt a párt megtartotta, bár egyre nehezebben emlékezett, hogy milyen megfontolásból. A következ hónap végére pedig teljesen elfelejtette. IV. A NOMÁDOK

1.

Kétségtelen, hogy a tél gyötrelmesen telt Cal számára, ám Suzanna számára az unalomnál és a rossz álmoknál jóval nagyobb veszélyeket rejtegetett. Ezek a veszélyek a Fúga éjszakáját követ napon kezd dtek, amikor Suzanna és a Peverelli fivérek hajszál híján ugyan, de megmenekültek Shadwellt l. Suzanna a Shearman telke mögötti utcán találkozott Jerichauval, és azóta állandóan veszélyben volt az életük.

Capra házában figyelmeztették Suzannát ezekre a veszélyekre, és még sok másra is. Ám mindabból, amit elmondtak neki, a Korbács volt rá a legnagyobb hatással. A tanácstagok a félelemt l sápadtan ecsetelték, hogy a Családok milyen közel járnak a pusztuláshoz. Bár a sarka után kapkodó ellenségek - Shadwell és Hobart - egészen másfélék voltak, Suzanna meg volt gy

dve róla, hogy k és a Korbács ugyanabban

a mérgez talajban gyökereznek. Az élet ellensége volt, a maga módján, valamennyi. És egyformán irgalmatlanok voltak. Kimerít volt egy lépéssel a keresked és új szövetségese el tt járni. Az els napon, amikor a Peverelli fivéreknek köszönhet hamis nyom megzavarta a kopókat, Suzanna és Jerichau néhány óráig tartó

kegyelemben részesültek, de délre Hobart ismét szimatot fogott. Suzanna kénytelen volt elhagyni a várost még a délután folyamán; vett egy használt kocsit, és lecserélte a lopott rend rautót. Tudta, hogy ha a saját kocsiját használja, az olyan, mintha füstjelekkel irányítaná üldöz it.

Egy dolog meglepte Suzannát: a visszaszövés óta Immacolatának nyoma sem volt. Lehetséges, hogy a varázslón és a n vérei úgy döntöttek, hogy a sz nyegben maradnak, vagy hogy akaratuk ellenére ott ragadtak? Ez olyan szép lenne, hogy Suzanna remélni sem merte. Az oldószer azonban - amit egyre jobban tudott irányítani és használni - rezgéseivel soha nem jelezte Immacolata jelenlétét. Az els hetekben Jerichau tisztelettudó távolságot tartott kettejük között; talán az zavarta, hogy Suzanna figyelmét teljesen leköti az oldószer, és nem lehet segítségére a tanulási folyamatban. Suzanna ereje rejtély volt a számára, amit l , a férfi, a rettegett. Suzanna azonban lassacskán meggy zte, hogy nem neheztel rá sem , sem az oldószer (ha egyáltalán külön lehet választani kettejüket), és Jerichau egy kicsit felszabadult. Kés bb még azt is elmesélte neki, hogyan került hozzá az oldószer, és hogyan élesztette fel Calt. Suzanna hálás volt a lehet ségért, hogy beszélhetett ezekr l a dolgokról - túl sokáig kellett magába zárnia az érthetetlen eseményeket. Jerichau nem sok magyarázattal szolgált, de amikor végre elmondhatta, rögtön enyhült Suzanna aggodalma. És minél kevésbé félt t le, az oldószer annál inkább megmutatta, hogy mi mindenre képes. Olyan hatalmat adott Suzannának, ami felbecsülhetetlen érték volt azokban a hetekben: veszélyérzékel képességgel ruházta fel, olyan módon, hogy elévetítette a jöv szellemképeit. Suzanna meglátta Hobart arcát a lépcs n, a rejtekhelyük el tt, és megtudta, hogy nemsokára Hobart valóban ott fog állni az ajtó

el tt. Néha Shadwellt is látta, de legtöbbször Hobartot; elszánt tekintetét és Suzanna nevét formáló száját. Ez természetesen azt jelentette, hogy azonnal menni kell, lett légyen bármilyen órája a napnak; összeszedni a holmit, a sz nyeget, és indulás. Az oldószert l más képességeket is kapott. Látta például a fényköröket, amit el ször Jerichau mutatott meg neki a Lord Streeten, de meglep en rövid id alatt teljesen clvesztették a jelent ségüket: egy újabb információval szolgáltak csupán mint az arckifejezés vagy a hangszín -, amelynek segítségével egy ismeretlen ember lelki alkatát megállapította. És volt még egy látomásos képessége, valahol a veszélyérzékel jelek és a glóriák között: látta a természetben zajló folyamatok következményeit. Nemcsak a bimbót, hanem a tavasszal kinyíló virágot is, és ha egy kicsit meger ltette a szemét, akkor a bimbóban meglátta a gyümölcsöt is. A potenciális e megragadása több következménnyel járt. Az egyik az volt, hogy Suzanna nem evett többé tojást. A másik pedig, hogy észrevette magán: küzd a fatalizmus csábítása ellen, ami, ha nem áll ellen neki, az elkerülhetetlen események tengerére sodorta volna t, és vitte volna abba az irányba, amerre a jöv akarta. Ett l a veszélyes sodrástól Jerichau mentette meg Suzannát, határtalan lelkesedésével az élet és a tettek iránt. Igaz, hogy a bimbó hervadása elkerülhetetlen, de az emberlények és a látólények élete tele van választási lehet ségekkel: eldönthetik, mely utakon járnak, és mely utakra nem lépnek soha. Az egyik ilyen választási lehet ség az volt, hogy k ketten társak maradjanak, vagy szeret k legyenek. Szeret k lettek, és ez olyan természetesen történt, hogy Suzanna nem tudta megjelölni a döntés pillanatát. Az biztos, hogy soha nem tárgyalták meg, bár valószín leg mindig is ott volt a leveg ben, amióta Capra házánál a mez n el ször felvet dött. Egyszer en helyesnek látszott, hogy ezt a segítséget elfogadják egymástól. Jerichau fennkölt szerelmi partner volt, érzékeny az apró hangulatváltozásokra; ha kellett, egyik pillanatban harsányan kacagott, a másikban végtelenül szomorú volt. Suzanna nagy örömére Jerichau tolvajnak is szenzációs volt. A menekül életforma viszontagságai ellenére úgy étkeztek (és utaztak), mint a királyok - hála Jerichau tehetségének és enyves kezének. Suzanna nem tudta, hogy mi volt Jerichau sikerének a titka hogy valami apró csodatettet alkalmazott-e az rök figyelmének elterelésére, vagy egyszer en született tolvaj volt. Akármilyen módszert alkalmazott is, Jerichau mindent el tudott csenni, méretre való tekintet nélkül, és jóformán egyetlen nap sem telt el úgy, hogy ne ettek volna valami drága csemegét, vagy ne áldoztak volna Jerichau újsütet szenvedélyének, a pezsg ivászatnak.

Jerichau tehetségének gyakorlati haszna is volt: megkönnyítette a menekülést, hogy akkor váltottak kocsit, amikor kedvük tartotta; elhagyott járm vek jelezték útvonalukat. Ez az útvonal nem tartott semmilyen határozott irányba; egyszer en arra mentek, amerre az ösztöneik súgták. A határozott cél, mondta Jerichau, a legbiztosabb módja, hogy az embert elkapják. Soha nem szándékozom ellopni valamit, magyarázta egyszer Suzannának; a szándékomról magam is csak akkor értesülök, amikor már elloptam. Senki nem jöhet rá, hogy mire készülök, hiszen magam sem tudom. Suzannának tetszett ez a filozófia, imponált a humorérzékének. Ha egyszer visszakerül Londonba vissza az agyaghoz és az éget kemencéhez -, meg fogja próbálni, hogy az elv alkalmazhatóe az esztétika területén is, vagy csak a b nözésben. Lehet, hogy a szabadon engedés az egyetlen helyes irányítási mód. Vajon milyen fazekakat csinálna, ha egyszer nem gondolná ki el re?

A csel azonban nem tüntette el az üldöz ket, csak egy bizonyos távolságon kívül tartotta ket. És ez a távolság többször is aggasztóan kicsire zsugorodott. 2.

A második napot töltötték Newcastle-ban, egy kis szállodában a Rudyard Streeten. Egy hete megállás nélkül esett, és Suzannáék arról beszélgettek, hogy valami naposabb tájra kellene költözni Angliából. Ez a megoldás azonban komoly akadályokba ütközött. Az egyik, hogy Jerichaunak nem volt útlevele, és felt nést keltett volna, ha megpróbálnak szerezni. A másik gond az volt, hogy Hobart valószín leg riasztotta a kiköt ket és a repül tereket. Végül, ha kettejük utazása megoldódik, a sz nyeg szállítása akkor is bonyodalmakat okozott volna. Majdnem biztos, hogy egy id re meg kellett volna válniuk t le, és Suzanna err l hallani sem akart. Érvek és ellenérvek követték egymást, közben ették a pizzájukat, és pezsg t ittak, az es pedig az ablaküvegen dobolt.

Suzanna egyszer csak reszketést érzett a gyomrában, amit int jelként értelmezett. Az ajtóra nézett, és egy pillanatra megbénult: úgy érezte, hogy az oldószer elkésett a figyelmeztetéssel; látta, hogy nyílik az ajtó, belép rajta Hobart, és egyenesen a képébe bámul.

- Mi van? - kérdezte Jerichau.

Szavai döbbentették rá Suzannát, hogy tévedett. A szellemkép minden eddiginél élesebb volt, és ez valószín leg azt jelentette, hogy az el revetített esemény rendkívül közel áll.

- Hobart - mondta Suzanna. - Én azt hiszem, nagyon kevés id nk van. Jerichau fájdalmas képet vágott, de nem kételkedett Suzanna értesüléseiben. Ha azt mondta, hogy Hobart a közelben van, akkor az úgy is volt. Suzanna id közben jós lett, boszorkány lett; a leveg

l olvasott, és mindig rossz híreket talált.

A sz nyeg miatt bonyolult m velet volt a kiköltözés. Minden egyes szálláshelyen meg kellett gy zni. a tulajdonost vagy az igazgatót, hogy a sz nyeget k vitték a szobába. Induláskor be kellett gyömöszölni az aznapra kiszemelt kocsiba. Ténykedésükkel nemkívánatos figyelmet keltettek, de hát mit tehettek? Soha senki nem állította, hogy a Mennyország könny poggyász.

3.

Alig harminc perccel kés bb Hobart belökte a szállodai lakosztály ajtaját. A szobában még érezte a n leheletének melegségét. De és a néger már nem voltak ott. Megint! Hányszor állt már a hátrahagyott szemetükben az elmúlt néhány hónap során, hányszor szívta be ugyanazt a leveg t, amit a n , hányszor látta alakjának a nyomát az ágyban! De mindig elkésett. Mindig megel zték, és elt ntek, Hobartnak pedig csak egy újabb kísértetjárta szoba jutott.

Nem lesz egy nyugodalmas éjszakája, sem békés nappala, amíg meg nem kapja, le nem igázza a n t. Az elfogása és a megbüntetése lett Hobart rögeszméje. A felügyel nagyon jól tudta, hogy ebben a dekadens világban, ahol minden perverziónak megvan a maga védelmez je, akadna olyan is, aki ékes szavakkal mentegetné a n t. Azért üldözte t, néhány emberével, személyesen, hogy majd megmutathassa neki a töivény igazi arcát, miel tt még a liberálisok oltalmazni kezdenék. A n nek meg kell szenvednie azért, amit h s legényei ellen elkövetett. Kegyelemért fog kiabálni, de Hobart er s lesz, és meg sem hallja a könyörgését. Volt persze szövetségese: Shadwell.

A rendfenntartók közül senkiben nem bízott annyira, mint Shadwellben; mintha ikrek lettek volna. Hobart ebb l merített er t.

És bármilyen furcsa, a könyvb l is, a kódokat tartalmazó könyvb l, amit elvett a l. Aprólékosan végigtanulmányozta; a papírját, a kötését, mindent átkutatott a rejtett jelentés reményében. Semmit nem talált. Maradtak hát a szavak és a képek. Ezeket is szakért k elemezték. A történetek, úgy t nt, egészen egyszer en mesék voltak. Az illusztrációk, mint a szöveg is, ártatlanságot színleltek. De Hobart nem d lt be nekik. Egy másodpercig sem kételkedett benne, hogy a könyv többet jelent, mint az egyszer volt, hol nem volt. Ha végre a keze közé

kaparintja a n t, semmit l sem retten vissza, és ki fogja égetni bel le, hogy mi az a rejtett jelentés.

4.

A Newcastle-i „majdnem-kudarc" után Suzanna és Jerichau óvatosabbak lettek. A nagyvárosok helyett, ahol szép számmal akadtak rend rök, kisebb helységekben szálltak meg. Ennek természetesen megvoltak a maga hátrányai. A két idegen és a sz nyeg kíváncsiságot és kérdéseket szült.

Az új taktika azonban bevált. Kih tötte mögöttük a nyomot, hogy ezután sehol nem töltöttek harminchat óránál hosszabb id t; és hogy rendszertelenül váltogatták a tartózkodási helyeket, egyik városból a másikba, egyik faluból a másikba. Eleinte csak napok, majd hetek, végül hónapok teltek el a kopók nélkül, és már-már azt hitték, hogy üldöz ik feladták a harcot.

Ebben az id szakban Suzanna gyakran gondolt Calre. Oly sok minden történt azóta, hogy a Mersey partján szerelmet vallott. Suzanna gyakran eltöprengétt azon, hogy Cal érzései vajon mennyiben írhatók az oldószer számlájára, mekkora hatással lehetett rá, hogy megérintette, és átáramlott a testébe, vajon mennyire volt ez a hagyományos értelemben vett szerelem. Néha nagyon szerette volna felhívni és beszélni vele; ami azt illeti, többször meg is kísérelte. A téboly akadályozta meg, hogy megszólaljon, vagy ahogy az ösztönei súgták - a vonalban valóban volt valami idegen, aki figyelte a hívást? A negyedik vagy ötödik alkalommal nem is Cal, hanem egy n vette fel a kagylót, aki tudni akarta, hogy kivel beszél, és amikor Suzanna nem felelt, azzal fenyeget zött, hogy feljelenti. Suzanna többé nem telefonált; egyszer en nem érte meg a kockázatot.

Jerichau kifejtette a véleményét a dologról.

- Mooney egy Kakukk - mondta, amikor Cal szóba került. - Felejtsd el t!

- Ha valaki Kakukk, akkor semmit nem ér? Ezt akarod mondani? Na és én?

- Te most már hozzánk tartozol - mondta Jerichau. - Látólény vagy.

- Jóformán semmit nem tudsz rólam - mondta Suzanna. - Hosszú-hosszú évekig egyszer lány voltam...

- Te soha nem voltál egyszer lány.

- De igen - mondta Suzanna. - Hidd el, hogy az voltam! Még most is az vagyok. Itt.

-A homlokára mutatott. - Néha felébredek, és nem tudom elhinni, ami történt... történik... velem. Amikor arra gondolok, hogy milyen voltam.

- Semmi értelme, hogy hátrafelé tekingess - mondta Jerichau. - Semmi értelme azon töprengeni, hogy „mi lett volna, ha".

- Te bezzeg nem foglalkozol ezzel, igaz? Észrevettem. Nem is emlegeted a Fúgát. Jerichau elmosolyodott.

- Miért emlegetném? Boldog vagyok így is. Veled. Lehet, hogy holnap másképpen lesz. Lehet, hogy tegnap másképpen volt, nem emlékszem. De ma, most boldog vagyok. Kezdem megszeretni a Birodalmat.

Suzannának eszébe jutott, amikor Jerichau elveszett a tömegben a Lord Streeten; mennyire megváltozott.

- És mi lenne, ha soha többé nem látnád a Fúgát?

Jerichau egy pillanatra elmerengett.

- Ki tudja? Inkább nem is gondolok erre.

Valószín tlen egy románc volt az övék. Suzanna új látásmódot tanult a benne rejl er

l. Jerichaut mindjobban elkábította az a világ, amelynek a kicsinyességét Suzanna egyre világosabban látta. És ezt felismerve - ami sokkal mélyebb tudás volt, mint azok a leegyszer sítések, amelyek korábban irányították t - Suzanna egyre biztosabban érezte, hogy számára a sz nyeg jelenti az egyetlen és utolsó reményt; míg Jerichau akinek az otthona a sz ttesben volt - egyre közömbösebb lett a sz nyeg sorsa iránt, a pillanat ban és a pillanat nak élt, és nem érzett szinte semmi reményt vagy megbánást. Jerichau már alig beszélt arról, hogy valami biztonságos helyet kellene találniuk a Fúgának, és egyre többet valamilyen szívfacsaró dologról, amit az utcán vagy a televízióban látott.

Bár Jerichau ott volt mellette, és azt mondta, hogy mindig számíthat rá, Suzanna gyakran érezte úgy: egyedül van.

5.

És valahol a nyomában Hobart is egyedül volt; még az emberei között, még Shadwell társaságában is egyedül. A n

l álmodott, és az illatról, amit hátrahagyott,

hogy kigúnyolja t; a kínról álmodott, amiben majd része lesz. Ezekben az álmokban lángolt a keze - mint egyszer, nem is olyan régen -, és ahogy a n verg dött, a lángok a szoba falába martak, felkúsztak a mennyezetre, míg a helyiség végül olyan volt, mint egy süt . Hobart felriadt, eltakarta az arcát, és a keze nem lángolt, hanem verítékben úszott. Örült, hogy a törvény megvédi t a félelemt l, és örült, hogy az angyalok oldalán áll.

V. CSONTASSZONYUNK

1.

Shadwell nehéz napokat élt meg.

Emelkedett hangulatban - új, nagyratör céllal - került ki a Fúgából, de a világot, amelynek uralkodója akart lenni, kitépték a kezéb l. Ráadásul Immacolata, akihez segítségért folyamodhatott volna, minden jel szerint bennmaradt a sz ttesben. Végül is látólény volt, még ha kitagadták is. Tulajdonképpen semmi meglep nem volt abban, hogy amikor visszakerült arra a földre, amit valamikor magáénak követelt, feltámadt benne a vágy, hogy ott maradjon.

Shadwell azért nem volt teljesen egyedül. Norris, a Hamburgerkirály még mindig a parancsait leste, még mindig elégedett volt a szolgasággal. És természetesen ott volt Hobart. A felügyel valószín leg megbolondult, de ez most csak kapóra jött. Volt egy bizonyos célkit zése, amit Shadwell egyszer még talán a saját szolgálatába állíthat. Ez

- ahogy Hobart fogalmazott - egy igazságtev hadjárat volt. Ám hiába akart hadjáratot vezetni, ha nem volt mi ellen. Öt hosszú hónap telt el, és nem találták meg a sz nyeget: ShadweIl kétségbeesése minden sikertelen nap után egyre n tt. Eltér en a többiekt l, akik ugyanazon az éjszakán léptek ki a Fúgából, Shadwell a legapróbb részletekig emlékezett az élményre. A zakó - amely a Fúga csodatetteit rejtette - elevenen rizte az emlékeket. Túlságosan is elevenen. Nem volt olyan óra, hogy Shadwell ne vágyakozott volna vissza a Fúgába. Már nem csak arra vágyott, hogy övé legyen a Fúga. A várakozás hosszú heteiben ennél jóval komolyabb cél érlel dött Shadwellben. Ha egyszer visszatalál arra a földre, olyan tettet visz véghez, amit soha, egyetlen látólény sem kísérelt meg: bemegy a Gy

be. Amióta megfogant az agyában, minden percét ez a kínzó gondolat kötötte le. A behatolásért talán büntetés jár, de hát nem éri meg a kockázatot? A felh fátyol, a Lepel mögött gy lt össze az összes varázslat, ami mindent felülmúlt a látólények történetében -, és így a világ történetében.

A teremtés lakozott a Gy

ben. Ha besétál, és meglátja titkait, nem lesz-e Isten

maga is?

2.

Shadwell éppen egy olyan helyen volt, ami kit

en illett ezekhez a gondolatokhoz:

a Szent Philomenának és Szent Callixtusnak ajánlott kis templomban, a londoni City betonrengetegében. Nem azért jött, hogy a lelkét ápolja; a pap hívta ide, aki most a déli misét celebrálta egy maroknyi hivatalnoknak. Shadwell nem ismerte a férfit, de a levelében azt írta, hogy fontos hírei vannak a számára; olyan hírek, amelyeknek Shadwell hasznát veheti. A keresked gondolkodás nélkül eleget tett a meghívásnak. Shadwell katolikus nevelésben részesült, és bár régóta hanyagolta a hitét, a gyerekkorban megtanult szertartást soha nem felejtette el. Hallgatta a Sanctust, szája mozgott a szavak ritmusára, hiába telt el húsz év; amióta utoljára énekelte. Aztán az Áldozati ima - röviden és tömören, hogy a könyvel k miel bb visszatérhessenek a számoláshoz , és rögtön utána a Megszentelés:

... Vegyétek, és egyetek ebb l mindnyájan! Mert ez az én testem, mely értetek adatik... Régi szavak, régi szertartás. Kereskedelmi jelentésük azonban mit sem kopott. A hatalomról és a mindenhatóságról szóló beszéd mindig vonzani fogja a közönséget. Az istenek mindig divatban lesznek.

A gondolataiba mélyedt Shadwell csak akkor vette észre, hogy a mise véget ért, amikor a pap megjelent mellette.

- Mr. Shadwell?

Shadwell felemelte a tekintetét borjúb r keszty jér l. Mindenki elment, csak és a pap maradtak a templomban.

- Már vártuk magát - mondta a pap, miel tt meger sítették volna, hogy ahhoz beszél, akihez kell. - Rendkívül örülök.

Shadwell felállt.

- Mir l van szó?

- Legyen szíves, velem jönni! - hangzott a válasz.

Shadwellben fel sem merült, hogy ne engedelmeskedjen. A f hajón keresztül a pap egy fával burkolt helyiségbe vezette, aminek olyan szaga volt, mint egy bordélyháznak: izzadság és parfüm keveréke. A helyiség túlsó végében a pap elhúzott egy függönyt, és el bukkant egy ajtó.

Miel tt elfordította a kulcsot, így szólt:

- Mr. Shadwell, maradjon szorosan mögöttem, és ne közelítse meg a Szentélyt... A Szentélyt? Shadwell most kezdte csak sejteni, hogy miért hívták ide.

- Igen - mondta.

A pap kinyitotta az ajtót. Meredek k lépcs sor volt el ttük, amit csak a hátuk mögül kisz

gyenge fény világított meg. Harmincnál Shadwell abbahagyta a számolást; az els tíz lépcs fok után szinte teljes sötétségben ereszkedtek lefelé. Shadwell a száraz és hideg falnak tapasztotta a kezét, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Egyszer csak fényt pillantott meg a mélyben. A pap arca - fakó golyó a homályban hátranézett.

- Maradjon mögöttem! - mondta. - Veszélyes!

Amikor leértek, a pap megfogta Shadwell karját, mintha nem bízna benne, hogy a vendég betartja az utasításokat. Egy labirintus közepébe érkeztek; árkádok nyíltak minden irányba, kiszámíthatatlanul kanyarogtak és tekeregtek. Némelyikben gyertya égett, a többi sötétségbe burkolózott.

Amikor vezet je végigvitte az egyik folyosón, Shadwell csak akkor vette észre, hogy nincsenek egyedül. A falakban mélyedések voltak, mindegyikben egy-egy koporsó. Shadwell megborzongott. Halottak minden tt: az porukat érezte a nyelvén. Shadwell tudta, hogy ki az az egyetlen személy, aki élvezi ezt a társaságot. Miközben ez eszébe jutott, a pap elengedte a karját, és elt nt egy átjáróban, imát mormolva útközben. Távozásának oka: az egyik alagútban egy lefátyolozott alak közeledett Shadwell felé, tet

l talpig feketében, mint egy gyászoló, aki eltévedt az

urnák között. Nem kellett megszólalnia vagy felemelnie a fátylát, hogy Shadwell megismerje: Immacolata.

Shadwellt l egy kis távolságra megállt, hallgatott. Légzése megremegtette a fátyol red it. Aztán csak ennyit mondott:

- Shadwell.

Hangja elmosódott volt, er lködve beszélt.

- Azt hittem, hogy a sz ttesben maradtál - mondta Shadwell.

- Majdnem bennragadtam - felelte Immacolata.

- Bennragadtál?

Shadwell hallotta a háta mögött a pap lépteit; távozott.

- A barátod? - kérdezte.

- Az egyik hívem - mondta Immacolata. - Istenn nek neveznek, az Éj Sz zanyjának. Kasztráltatják magukat, hogy ezzel is tanúsítsák szolgálatukat. Shadwell elfintorodott. - Ezért nem engednek téged a Szentély közelébe. Megszentségtelenítésnek tartják. Ha istenn

k nem kéri, eddig sem jöhettél volna.

- Hogy bírod elviselni ket?

- Rejtekhelyet adtak, amikor szükségem volt rá. Egy helyet, ahol gyógyulhatok.

- Miért kellene gyógyulnod?

A fátyol lassan megemelkedett, bár Immacolata nem nyúlt hozzá. Shadwell gyomra felfordult a látványtól: Immacolata hajdan különleges arca a felismerhetetlenségíg el volt torzulva, egy mer nyers hús és szivárgó seb.

- ...hogy...? - hüledezett Shadwell.

- Az r férje - felelte Immacolata, szétroncsolt szája alig tudta megformálni a szavakat.

- Ezt tette?

- Az oroszlánjai - mondta Immacolata. - Figyelmetlen voltam. Shadwell nem volt kíváncsi a további részletekre.

- Bánt, ugye? - kérdezte Immacolata. - Te érzékeny férfi vagy. Az „érzékenyt" némi iróniával mondta.

- De el tudod takarni, nem? - kérdezte Shadwell, undorral gondolva Immacolata képességeire. Ha másokét tudta, saját hibátlan külsejét miért ne tudná lemásolni?

- Kurvának tartasz talán? - kérdezte Immacolata. - Hogy kipingáljam magam hiúságból? Nem, Shadwell. Viselni fogom a sebeimet. Jobban illik hozzám, mint a szépség. Szörny mosoly jelent meg az arcán. - Nem gondolod?

Makacssága ellenére remegett a hangja. Shadwell úgy érezte, hogy befolyásolható, t kétségbeesett. Az elmeháborodástól való félelem ismét a hatalmába kerítheti.

- Hiányoztál - mondta Shadwell. Megpróbált határozottan az arcába nézni. - Jó volt veled dolgozni.

- Vannak új szövetségeseid - mondta Immacolata.

- Hajlottál róluk?

- A n véreim néha ott voltak körülötted. - Shadwell nem nagyon lelkesedett a gondolatra. Bízol Hobartban?

- Megfelel a célnak.

- És mi a cél?

- Megtalálni a sz nyeget.

- Amit nem talált meg.

- Nem. Még nem. - Shadwell igyekezett egyenesen Immacolatára nézni, próbált szeretettel tekinteni az arcára. - Hiányzol - mondta. - Szükségem van a segítségedre. Immacolata valami sziszeg hangot hallatott, de nem válaszolt.

- Nem ezért hívattál ide? -kérdezte Shadwell. - Hogy újrakezdhessük?

- Nem - mondta Immacolata. - Ahhoz túl fáradt vagyok.

Bármennyire vágyott is Shadwell a Fúga földjére, t sem villanyozta fel a gondolat, hogy folytatni kell az üldözést, városról városra követve a szél suttogását a sz ttesr l.

- Ráadásul... - mondta Immacolata. - . . . megváltoztál.

- Nem - tiltakozott Shadwell. - Még mindig a sz ttest akarom.

- Csak nem azért, hogy eladd - mondta Immacolata. - Hanem hogy urald.

- Ezt honnan veszed? - kérdezte Shadwell jámbor mosollyal. Az el tte álló roncsból nem tudta elég jól kiolvasni, hogy színlelése m ködött-e. - Megállapodást kötöttünk, istenn . Hogy porrá zúzzuk ket.

- És még mindig ezt akarod?

Shadwell habozott, mert tisztában volt vele, hogy mindent kockára tesz a hazugsággal. Immacolata jól ismerte t - talán még a koponyájába is belátott, ha akart. Shadwell tudta, hogy nemcsak a társaságáról kell lemondania, ha Immacolata rájön, hogy becsapják. De hát megváltozott a varázslón , vagy nem? Romlott áru lett bel le. Szépsége-az egyetlen hatalom, amellyel szemben Shadwell tehetetlen volt - elmúlt. Most Immacolata volt, aki könyörgött, bár viselkedésével igyekezett leplezni ezt. Shadwell mcgkockáztatta a hazugságot.

- Most is azt akarom, amit mindig - mondta. - A te ellenségeid az én ellenségeim.

- Akkor elpusztítjuk ket - mondta Immacolata. - Egyszer s mindenkorra. Arca labirintusában fény gyulladt, és felkavarta a halottak porát maga körül. VI. A TÖRÉKENY SZERKEZET

1.

Február másodikán reggcl Cal halva találta Brendant az ágyban. Az orvos megállapította, hogy napkelte el tt egy órával állt be a halál: a test egyszer en leállt, és az élet elszökött.

Brendan elméje rohamos gyorsasággal tompult, körülbelül karácsony óta. El fordult, hogy Geraldine-t a felesége nevén szólította, Calt pedig a testvérének nézte. A prognózis rossz volt, de ilyen hirtelen távozásra senki nem számított. Magyarázkodásra és meghitt búcsúzkodásra nem maradt id . Brendan egyik nap még közöttük volt, másnap már csak gyászolni lehetett.

Bármennyire szerette is az apját, Calnek nehézségei voltak a bánattal. Kettejük közül Geraldine sírt, Geraldine szolgált a megfelel érzelmekkel, amikor a szomszédok részvétüket nyilvánították. A gyászoló fiú szerepét Cal csak eljátszani tudta, átérezni nem. Kényelmetlenül érezte magát, mindössze ennyire tellett t le. Ahogy közeledett a hamvasztás napja, ez az érzés csak er södött. Cal egyre közönyösebben szemlélte magát, hihetetlen volt, hogy semmit nem érez. Mintha hirtelen megkett

dött volna: Az egyik Cal a nyilvánosság el tt gyászolt, és a halált úgy kezelte, ahogy az illend ség megkívánta. A másik Cal az el sziporkázó

kritikusa volt, aki belátott minden elkoptatott szólam mögé. Ez utóbbi Bolond Mooney hangja volt, a hazugok és képmutatók ostora. „Egyáltalán nem vagy hiteles - suttogta a poéta. - Nézz már magadra, te pojáca!"

Ez a ficam furcsa mellékhatásokkal járt, amelyek közül a legjelent sebb az volt, hogy Cal éjjelente ismét álmodott. Azt álmodta, hogy kristálytiszta leveg ben lebeg; aranyló gyümölcsökt l roskadozó fákról álmodott; emberi nyelven beszél állatokról álmodott, és emberekr l, akik b gtek, mint az állatok. A galambjairól is álmodott, álmodott, és emberekr l, akik b gtek, mint az állatok. A galambjairól is álmodott, as és párja beszélnek hozzá, a maguk madárnyelvén, de nem értette a tanácsaikat. Ez az álom nappal is vele volt, és - bár tudta, hogy nevetséges az ötlet - amikor etette a madarakat, azon vette észre magát, hogy félig tréfálkozva a titkaik fel l faggatja ket. De a galambok csak pislogtak, és híztak.

A temetésen gyorsan túlestek. Eljöttek Eileen rokonai Tyneside-ból és Brendan rokonai Belfastból. Volt whisky, volt barna sör Brendan testvéreinek, volt sonkás szendvics, és amikor az összes pohár és tányér kiürült, a gyásznép hazament. 2.

- El kellene utaznunk valahová! -vetette fel Geraldine egy héttel a temetés után. Kimerültnek látszol. Cal az ebédl ablakánál ült, a kertet nézte.

- Kicsit rendbe kell tennünk a házat - mondta. - Nyomaszt.

- Esetleg el is adhatnánk - mondta Geraldine.

Cal tompa agya erre nem is gondolt, pedig egyszer megoldás volt.

- Ez baromi jó ötlet - mondta. - Vennénk egy másikat, ahol a kert végében nem mászkálnak vonatok.

Rögtön nekiláttak a keresésnek, még miel tt a jó id felverné az árakat. Geraldine elemében volt, áradtak bel le a megfigyelések és az ötletek, amikor megtekintettek egyegy.ingatlant. Wavertree-ben találtak is egy szerény házat, ami mindkettejüknek tetszett, és az árajánlatukat is elfogadták. De a Chariot Street-i házon sehogy sern sikerült túladni. Két érdekl

már majdnem aláírta a szerz dést, aztán mégis

meggondolta magát. Ahogy teltek a hetek, még Geraldine lelkesedése is megcsappant. A Wavertree-ben kiszemelt házat március elején elvesztették, és kénytelenek voltak elölr l kezdeni mindent. Felbuzdulásuk addigra már alaposan megfogyatkozott, és nem találtak semmi kedvükre valót.

A madarak pedig még mindig beszéltek az álmokban. És Cal még mindig nem értette bölcs tanácsaikat.

VII. TÖRTÉNETEK KÍSÉRTETVÁROSRÓL

1.

Öt héttel az után, hogy Brendan hamvait elszórták az Emlékezés Mezején, Cal egy fanyar és vöröses kép férfinak nyitott ajtót: ritka haját fült l fülig keresztbe fésülte, hogy eltakarja a koponyáját, ujjai közt méretes szivarvég.

- Mr. Mooney? - kérdezte, és meg sem várva a választ, már folytatta is: - Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Gluck. - A szivart áthelyezte jobb kezéb l a balba, és er sen megrázta Cal kezét. - Anthony Gluck. - A férfi arca valahonnan ismer s volt. „De honnan?" - töprengett Cal. - Szeretnék beszélni Önnel.

- A Munkáspártra szavazok - mondta Cal. - Nem korteskedem.

- A ház érdekelne.

- Ó! - mondta Cal, és az arca felderült. - Akkor kerüljön beljebb. - Bevezette a férfit az ebédl be. Az egy pillanat alatt az ablaknál termett, és a kertet vizsgálgatta. - Szóval ez az a kert.

- Pillanatnyilag elég nagy a rendetlenség - menteget zött Cal.

- Érintetlenül hagyta? - kérdezte Gluck.

- Érintetlenül?

- A Chariot Street-i események óta.

- Tényleg meg akarja venni a házat? - kérdezte Cal.

- Megvenni? Ó, bocsánatot kérek, nem. Nem is tudtam, hogy eladó.

- Azt mondta, hogy a ház...

- Igen, a ház érdekel. De nem akarom megvenni. Azért érdekel, mert ez volt a múlt augusztusi bonyodalmak középpontja. Igaz?

Calnek csak szórványos emlékei voltak arról a napról. Természetesen emlékezett a rettenetes szélre, ami óriási károkat okozott a Chariot Streeten. Egészen tisztán emlékezett a Hobarttal való beszélgetésre is, és hogy az hiúsította meg a találkozást Suzannával. De sok minden - a Gereblye, Lilia halála, tulajdonképpen mindaz, ami a Fúgából sarjadt - kihullott az emlékezetéb l.

Gluck lelkesedése azonban kíváncsivá tette.

- Az nem a természet m ve volt - mondta a férfi. - Egyáltalán nem. Tökéletes példája annak, amit a szakma anomáliás jelenségnek nevez.

- A szakma?

- Tudja, hogy egyesek hogy nevezik mostanában Liverpoolt?

- Nem.

- Kísértetváros.

- Kísértetváros?

- És higgye el, minden okuk megvan rá.

- Mit értett azon, hogy a szakma?

- Tulajdonképpen nagyon egyszer . Olyan eseményeket dokumentálok, amelyek megmagyarázhatatlanok; olyan eseményeket, amelyeket a tudományos körök nem tudnak értelmezni: amelyeket az emberek nem hajlandók meglátni. Rendellenes jelenségeket.

- Ez mindig is egy szeles város volt - jegyezte meg Cal.

- Higgye el - mondta Gluck -, ami itt történt a múlt nyáron, az sokkal több volt, mint egy er s szél. A folyó másik partján egy ház egyetlen éjszaka leforgása alatt porrá zúzódott. Fényes nappal tömeges hallucináció fordult el . Emberek százai fényeket, ragyogó fényeket láttak az égén. Mindez és sok minden egyéb ennek a városnak a közelében történt, két-három nap alatt. Ön szerint ez mer véletlen?

- Nem. Ha biztos benne, hogy mindez valóban...

- Valóban megtörtént? Igen, Mr. Mooney, mindez valóban megtörtént. Több mint húsz éve gy jtöm az ilyen jelleg anyagot. Gy jtöm és vizsgálom, és ezekben a jelenségekben rendszert fedeztem fel.

- Ezek szerint nemcsak itt történnek?

- De nem ám. Egész Európából kapom a jelentéseket. Egy bizonyos id elteltével összeáll valamilyen kép.

Ahogy Gluck beszélt, Calnek eszébe jutott, honnan ismer s az arca: egy tévém sorból, ami - ha jól emlékszik - arról szólt, hogy a kormány elhallgatja az idegen bolygóról érkez nagykövetek látogatásait.

- Ami a Chariot Streeten és a város más pontjain történt - folytatta Gluck -, egy olyan képbe illeszkedik, amely teljességgel nyilvánvaló a számunkra, akik tanulmányozzuk ezeket a dolgokat.

- Ez mit jelent?

- Ez azt jelenti, hogy figyelnek bennünket, Mr. Mooney. Egész áldott nap megfigyelés alatt állunk.

- Kik figyelnek?

- Egy másik világ lényei, akik olyan technikával rendelkeznek, ami messze felülmúlja a miénket. A tárgyaiknak csak darabjait láttam, óvatlan látogatók felejthették itt. De azokból is kiderül, hogy a háziállataik is értelmesebbek, mint mi vagyunk.

- Tényleg?

- Ismerem ezt a tekintetet, Mr. Mooney - mondta Gluck nyugodtan. - Ön azt hiszi, tréfálok. De a saját szememmel láttam a bizonyítékokat. Az elmúlt évben minden eddiginél többet. Ezek a lények vagy egyre figyelmetlenebbek, vagy nem bánják, hogy tudunk róluk.

- Ami mit jelent?

- Ami azt jelenti, hogy velünk kapcsolatos terveik a végs stádiumba jutottak. Hogy berendezéseiket elhelyezték, és miel tt észbe kaphatnánk, már le is gy ztek bennünket.

- Meg akarnak támadni bennünket?

- Hiába gúnyolódik...

- Nem gúnyolódom. Tényleg nem. Igaz, elég nehéz elhinni, de. .. - Hosszú hónapok óta el ször jutott eszébe Bolond Mooney. - ...érdekel, amit mond.

- Nos - Gluck harcias arckifejezése megenyhült -, ez igazán üdít fordulat. Általában azt gondolják, hogy szórakoztatni akarom az embereket. De hadd mondjam el: alaposan utánajártam mindennek.

- Elhiszem.

- Semmi értelme, hogy csinosítgassam az igazságot - mondta büszkén. - Elég meggy

, úgy, ahogy van.

A legfrissebb vizsgálataival folytatta, és hogy milyen eredményre vezettek. A jelek szerint Nagy-Britannia hemzseg az elképeszt és bizarr eseményekt l. Hallott-e például érdekl dött Gluck - a mélytengeri hales l Halifax fölött? és arról a wiltshirei faluról, amely saját északi fénnyel büszkélkedhet? vagy Blackpoolban arról a hároméves gyerekr l; aki születése óta tökéletesen érti a hieroglifákat? Ez mind igaz történet, állította Gluck; mind bizonyítható. És ez még semmi. A szigetország bokáig jár a csodákban, legtöbb lakója azonban meg sem látja.

- Az igazság majdnem kiszúrja a szemünket - rnondta Gluck. - És mégsem vesszük észre. A látogatók itt vannak. Angliában.

Vonzó elgondolás volt - a halak és bölcs gyerekek apokalipszise, amint felforgatja Angliát; és bármennyire képtelennek is t ntek a tények, Gluck meggy dése

határozott és hiteles volt. De elmélete valahogy mégsem stimmelt. Cal nem tudta megfogalmazni, hogy miért - és nyilván nem volt abban a helyzetben, hogy vitába szállhatott volna vele -, de valami azt súgta neki, hogy útközben Gluck valahol rossz irányba kanyarodott. A legnyugtalanítóbb pedig az a folyamat volt, amit ez a mesebeli litánia Cal fejében elindított; valami tény után kutatott, amit egyszer tudott, de elfelejtett. Ott volt valahol, mégsem érte el.

- Természetesen hivatalos vizsgálat is történt - mondta Gluck. - Itt, Kísértetvárosban.

- Vizsgálat?

- Igen. Nemcsak házak t ntek el. Emberek is. Akiket idecsalogattak, legalábbis az én információim szerint. Gazdag embereket, befolyásos barátokkal rendelkez embereket, akik idejöttek, és soha nem hagyták el a várost. Legalábbis önszántukból nem.

- Hihetetlen.

- Ó, tudnék én olyan történeteket mesélni, hogy egy pénzember elt nése ahhoz képest kismiska. - Gluck meggyújtotta a szivart, ami minden egyes alkalommal kialudt, amikor valamilyen új szálon elindult. Pöfékelése füstfátyolt borított rá. Sajnos, nagyon keveset tudunk - mondta. - Ezért kutatok, ezért kérdez sködöm tovább. Már rég felkerestem volna önt, de nagyon felpörögtek az események.

- Sajnos, nem tudok igazán segíteni - mondta Cal. - Az az egész id szak valahogy homályos nekem...

- Igen - mondta Gluck. - Ez várható volt. Többször tapasztaltam. A tanúk egyszer en elfelejtik. Véleményem szerint ezt a barátaink - a szivar nyálas végével az ég felé bökött - idézik el . A feledékenységet. Volt valaki más is a házban aznap?

- Az apám. Azt hiszem.

Cal még ebben sem volt egészen biztos.

- Beszélhetnék vele?

- Meghalt. A múlt hónapban.

- Bocsánatot kérek. Fogadja szinte részvétem. Hirtelen halállal halt meg?

- Igen.

- Ön pedig eladja a házat. Itthagyja Liverpoolt?

Cal vállat vont.

- Nem hiszem. - Gluck a füst mögül bámulta Calt. - Mostanában mintha nem nagyon tudnék dönteni - vallotta meg Cal. - Olyan, mintha álomban élnék.

„Soha nem mondtál még ennél nagyobb igazságot!" szólalt meg egy hang a tarkója tájékán.

- Igen - mondta Gluck. - Megértem önt.

Kigombolta a zakóját; és kitárta. Cal szívverése eszeveszetten felgyorsult, de a férfi csak a névjegye után kotorászott a bels zsebben.

- Tessék - mondta. - Kérem, tegye el!

A. V. Gluck, ez állt a kártyán, a birminghami cím alatt pedig egy idézet, pirossal: Amit

ma bebizonyítanak: hajdan csak képzelték.

- Ez kit l származik?

- William Blake-t l - felelte Gluck. - Menny és Pokol házassága. Meg rzi a névjegyemet? Ha eszébe jut valami, bármi... rendellenes... kérem, keressen meg!

- Feltétlenül - mondta Cal. Ismét a névjegykártyára nézett. - A V. mit jelent?

- Vergilius - mondta Gluck. - Valamilyen apró titka mindenkinek van, nem igaz?

2.

Cal meg rizte a névjegykártyát, inkább a találkozás emlékére, mint abban a reményben, hogy valaha használni fogja. Élvezte a férfi társaságát szokatlansága miatt, de az el adást nem kívánta vissza. Az ismétlés valószín leg megtörné

különleges vonzerejét.

Amikor Geraldine megérkezett, Cal mesélni kezdett neki a látogatásról, aztán meggondolta magát, és egészen más irányba terelte a beszélgetést. Tudta, Geraldine kinevetné, hogy egyáltalán meghallgatta a fickót, és bármilyen különös is volt Gluck és az elmélete, nem akarta, hogy Geraldine kicsúfolja, ha mégoly szelíden is. Lehet, hogy a férfi valahol rossz irányba kanyarodott, de akkor is rendkívüli utakon járt. Cal nem emlékezett ugyan, hogy miért, de gyanította, hogy ebben megegyeznek. Hetedik rész

A NÉPVEZÉR

Csigalépcs vezet minden magas tisztséghez. Sir Francis Bacon Esszék (Julow Viktor fordítása) I. A HÍRNÖK

1. Ködös márciusi nappalok, dércsípte éjszakák - a tavasz késlekedett. Néha úgy t nt, hogy soha nem ér véget a tél, hogy a világ eztán mindig ilyen lesz: szürke szürke hátán, míg az entrópia teljesen megszünteti az életet.

Nehéz id szak volt ez Suzanna és Jerichau számára. Nem Hobart miatt; Suzannának még az is megfordult a fejében, hogy egy kis veszély akár hasznos is lehet - felrázza ket tespedtségükb l.

Ám míg Suzanna a letargiától és a kedvetlenségt l szenvedett, Jerichau sokkal riasztóbban reagált ezekre a hetekre. A Birodalom kicsinyessége, amin korábban mindketten jót mulattak, Jerichau számára szórakozásból megszállottsággá fajult. Nyugodtsága - Suzanna eredetileg ezt találta Jerichau egyik legvonzóbb tulajdonságának elpárolgott. Jerichau újabban tele volt hamis energiával, megállás nélkül szajkózta a reklámszövegeket és versikéket, amiket - lévén Babu - magába szívott, mint egy szivacs; a tévében látott krimikb l és vetélked kb l ráragadt a sekélyes beszédstílus. Gyakran vitatkoztak, néha egészen élesen. A heves szóváltások közepén Jerichau általában felállt és távozott, mint aki nem hajlandó a haragra fecsérelni az erejét, és valamilyen zsákmánnyal - rendszerint itallal - tért vissza, amelyet aztán morcosan és - ha Suzannát nem sikerült megbékítenie - egyedül elfogyasztott. Suzanna azzal igyekezett kielégíteni Jerichau nyughatatlanságát, hogy állandóan úton voltak, de ez csak súlyosbította a kórt.

Amikor egyedül volt, Suzanna elkeseredve gondolt arra, hogy íme, két generációval kés bb a történelem megismétli önmagát; most játszotta Mimi szerepét. És ekkor, talán az utolsó pillanatban, tavaszodni kezdett, és Suzanna is lassan jókedvre derült. Dédelgetni kezdte magában a reményt, hogy talán már nem is üldözik ket; a kopók feladták, és hazamentek. Még egy hónap, és esetleg el is indulhatnak menedéket keresni, ahol nyugodtan megkezdhetik a sz ttes életre keltését. És ekkor meghallották a jó hírt.

2.

Coventry közelében voltak egy városkában; megtetszett nekik a neve - „Félárva Pajta" , és ez éppen elegend indok volt, hogy megálljanak. Sütött a nap, majdnem melegített, és úgy döntöttek: megkockáztatják, hogy a sz nyeget otthagyják a szálláshelyükön, és sétálnak egyet.

Jerichau éppen egy édességboltból jött ki, miután zsebeit jól megtömte fehér csokoládéval - ez volt a legújabb szenvedélye -, amikor valaki elsurrant Suzanna mellett, és odasúgta neki: „Balra és megint balra", aztán hátra sem nézve továbbsietett. Jerichau is meghallotta, és azonnal követte az utasítást, na meg az idegent. Suzanna utánakiáltott, de Jerichaut nem lehetett megállítani; az els keresztez désnél balra fordult. Suzanna a nyomába szeg dött, átkozva t a meggondolatlanságáért, ami máris felt nést keltett. Balra és megint balra kanyarodva Suzanna egy nagyon sz k utcába érkezett, amely aligha látott napfényt. Ott állt Jerichau, és - mint egy rég nem látott testvért megölelte az idegent. Nimrod volt az.

3.

- Nagyon nehezen találtalak meg benneteket-mondta Nimrod, amikor visszaérkeztek a szállásukra. Útközben tettek egy kis kitér t, hogy Jerichau beszerezhesse az ünnepi pezsg t. - Hullban majdnem sikerült, de elt ntetek. Szerencsére emlékezett rátok valaki a szállodában. Azt mondta, hogy berúgtál, Jerichau. Ez igaz? És hogy le kellett fektetni téged.

- Nincs kizárva - mondta Jerichau.

- Lényeg, hogy itt vagyok, méghozzá egy óriási hírrel.

- Milyen hírrel? - kérdezte Suzanna.

- Nemsokára hazamegyünk.

- Ezt ki mondta?

- Capra.

- Capra? - kérdezte Jerichau. A név hallatára még a pezsg jér l is megfeledkezett. Az hogy lehet?

- A Prófétával üzent. Már mindent el készítettek. Capra beszélt vele...

- Egy pillanat! - szakította félbe Suzanna. - Miféle Prófétáról van szó?

- Azt mondta, hogy terjesszük a hírt - folytatta Nimrod határtalan lelkesedéssel. Keressünk meg mindenkit, aki kinn maradt a sz ttesb l, és mondjuk meg nekik, hogy közel a szabadulás. Elmentem mindenfelé, és elmondtam mindenkinek. Véletlenül bukkantam rátok. Ez aztán a szerencse, igaz? Senki sem tudta, hol vagytok...

- És úgy volt jó - mondta Suzanna. - Nekem kellett volna jelentkeznem, amikor én úgy érzem, hogy eljött az ideje, hogy kih lt a nyom.

- De hát kih lt - mondta Nimrod. - Jéghideg. Nem igaz, hogy nem érzed! - Suzanna hallgatott. - Az ellenségeink feladták az üldözést - folytatta Nimrod. - A Próféta tudja. azt mondja, amit Capra, és Capra szerint vége az elnyomásnak.

- Ki ez a Próféta? - kérdezte Suzanna.

Nimrod izgatott szóáradata itt megakadt. Fintorogva nézett Suzannára.

- A Próféta az Próféta - mondta. Úgy látszott, fölöslegesnek tart minden további információt.

- Még a nevét sem tudod?

- A Gy

mellett élt - mondta Nimrod. - Ezt tudom. Remete volt, a szövés el tt remete volt. Azon az éjszakán, múlt nyáron, Capra magához hívatta. Elhagyta a sz ttest, hogy tanításait terjeszthesse. A Kakukkok kényuralma hamarosan véget ér...

- Hiszem, ha látom - mondta Suzanna.

- Majd meg is látod - mondta Nimrod egy igaz hív megingathatatlan odaadásával.

- Most a mi id nk következik. Ezt mondja mindenki. Túl sok van a Kakukkok rovásán. Az koruknak vége.

- Legalábbis ezt szeretnénk.

- Kételkedhetsz...

- Azt teszem.

- ...de én láttam a Prófétát. Hallottam a szavait. És azok Capra szavai. - Szeme hittérít i buzgalomtól csillogott. -Nyomorult senki voltam, amikor eljött a Próféta. Teljesen lepusztultan, kiszolgáltatva mindenféle Kakukk-kórnak. Akkor meghallottam a hangját, és odamentem hozzá. És nézzetek csak rám!

Suzannának már volt szerencséje fanatikusokhoz - a testvére huszonhárom éves korában újjászületett, és életét Krisztus szolgálatába állította -, és tapasztalatból tudta, hogy a vakbuzgó hittel nem érdemes vitába szállni. Tulajdonképpen maga is szeretett volna csatlakozni a hív k boldog csapatához, amit Nimrod lefestett; szerette volna lerázni a terhét, a sz nyeget, és útjára engedni a Fúgát. Belefáradt, hogy félelem nélkül nem nézhet senkinek a szemébe, hogy soha meg nem állhat. Már rég megkeseredett az öröme, amelyet mint csodálatos titokkal rendelkez kívülálló érzett. Szeretett volna újra az agyaggal babrálni vagy a barátaival csevegni. De bármilyen csábító is volt, nem tudta elfogadni ezt az ámító szózatot, nem tudott hallgatni. Valami nem stimmelt.

- Honnan tudod, hogy nem a vesztünket akarja ez Próféta? - kérdezte Nimrodtól.

- Vesztünket? A vesztünk volna, ha szabadok lennénk? Vissza kell adnod a sz ttest, Suzanna! Elviszlek a Prófétához... - Megragadta Suzanna kezét, mintha máris indulni akarna. Suzanna kiszabadította az ujjait.

- Mi bajod van? - kérdezte Nimrod.

- Nem fogom odaadni a sz nyeget, csak mert meghallottad az Igét - mondta harcosan.

- Oda kell adnod! - mondta Nimrod, értetlenséggel és dühvel a hangjában.

- Mikor beszcl legközelebb ez a Próféta? - kérdezte Jerichau.

- Holnapután - felelte Nimrod, még mindig Suzannát nézve. -Az üldözésnek vége. Vissza kell adnod a sz nyeget!

- Mert ha nem adom, akkor jön és elveszi? - kérdezte Suzanna. - Erre célzol?

- Ti Kakukkok! - sóhajtott Nimrod. - Mindig mindent agyonbonyolítotok. Eljött a Próféta, elhozta Capra bölcsességét. Miért nem érted ezt meg? - Egy pillanatra elhallgatott. Amikor folytatta, harsányságát egy kicsit visszafogta. - Tiszteletben tartom a kételyeidet. De be kell látnod, hogy a helyzet megváltozott.

- Szerintem meg kellene nézni ezt a Prófétát - mondta Jerichau. Suzannára pillantott. Igazam van?

Suzanna bólintott.

- Igen! - mondta Nimrod vigyorogva. - Igen, és mindent meg fogtok érteni. Suzanna szerette volna, hogy valóban így legyen.

- Holnapután - mondta Nimrod - mindenféle üldözésnek vége lesz. II. FÉNYÁR

1.

Aznap éjjel, miután Nimrod elment, Jerichau pedig pezsg mámorát aludta ki a másik szobában, Suzanna valami olyasmit csinált, amit még soha: felkeltette magában az oldószert, egyszer en azért, hogy ne legyen egyedül. Az elmúlt hetekben sok mindent megmutatott neki az oldószer, megmentette Hobarttól és gonoszságától, de Suzanna még mindig nem bízott egészen ebben a varázser ben. Még mindig nem tudta biztosan, hogy vajon irányítja-e az oldószert, vagy fordítva. Aznap éjjel azonban rájött, hogy így csak a Kakukkok gondolkodnak, minduntalan éles határvonalakat ékelve a dolgok közé: a látó és a látott, az szibarack és az íze közé. Az efféle elkülönítések eszközként hasznosak lehetnek ugyan, egy bizonyos ponton túl azonban értelmetlenek. Suzanna és az oldószer egyszer s mindenkorra összefonódtak; Suzanna volt az oldószer, és az oldószer Suzanna, egymástól immár elválaszthatatlanul.

Ezüstös fényében fürd zve Suzanna ismét Mimire gondolt, akinek várakozás volt az egész élete, éveire por telepedett, miközben egyre várta a csodát, ami elkésett. Ahogy ez eszébe jutott, Suzanna csendesen sírni kezdett.

Nem elég csendesen, mert Jerichaut felébresztette. Hallotta közeled lépteit, aztán kopogását a fürd szobaajtón.

- Úrn m! - Jerichau olyankor használta ezt a megszólítást, ha bocsánatkérésre készül dött.

- Nincs seinmi baj - mondta Suzanna.

Suzanna elfelejtette bezárni az ajtót, Jerichau benyitott. Egy szál hosszú alsóing volt rajta, amiben aludni szokott. Látva Suzanna bánatát, Jerichau elkomorodott.

- Miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte.

- Minden rossz. - Suzanna csak ennyit tudott mondani zavarodottságában. Jerichau meglátta az oldószer maradékát, a földön mozgott kettejük között, fényessége elhalványodott, ahogy távolodott Suzannától. Jerichau tisztelettudó

távolságban maradt.

- Elmegyek Nimroddal meghallgatni a beszédet - mondta Jerichau. - Te meg itt maradsz a sz ttessel, jó?

- És ha követelni fogják?

- Akkor majd döntenünk kell - mondta Jerichau. - De el bb meg kell nézni ezt a Prófétát. Lehet, hogy csak egy szélhámos. - Jerichau elhallgatott; nem nézett Suzannára, a földet bámulta.

- Sok szélhámos van közöttünk - mondta egy kis id múlva. - Én is az vagyok. Suzanna az ajtóban álló Jerichaura meredt. Rájött, hogy nem az oldószer kihunyó

ragyogása tartotta t viszsza. Megszólította t, nagyon halkan.

- Te nem vagy az - mondta.

- De igen - mondta Jerichau.

Újabb gyötrelmes csend következett.

Aztán Jerichau megszólalt:

- Bocsásson meg, úrn m!

- Nincs mit megbocsátanom.

- Megbuktam - mondta Jerichau. - Nagyon fontos akartam lenni a számodra, de látod, megbuktam.

Suzanna felállt, és odament Jerichauhoz. Végtelen bánatában még a fejét sem tudta felemelni. Suzanna megfogta a kezét, és megszorította.

- Nélküled nem éltem volna túl ezeket a hónapokat - mondta Suzanna. - Te vagy a legdrágább barátom.

- Barátod - mondta Jerichau csüggedten. - Én nem a barátod akartam lenni. Suzanna érezte, hogy Jerichau keze reszket, és ez eszébe juttatta a Lord Streeten történteket, amikor ott álltak a tömegben, és ugyanazt látták, ugyanúgy rettegtek..Azóta az ágyuk is közös volt, és kellemes élményekben volt részük, de semmi több. Suzanna túlságosan is el volt foglalva a sarkukban liheg vadállatokkal, szinte semmi másra nem figyelt; Jerichau nagyon közel volt, és mégis nagyon messze, hogy Suzanna észrevehette volna, mennyire szenved. Most észrevette, és megijedt.

- Szeretlek, úrn m - motyogta Jerichau, torka majdnem elnyelte a szavakat, ahogy kimondta. Aztán kihúzta a kezét Suzanna kezéb l, és elhúzódott t le. Suzanna utánament. Sötét volt a szobában, de Suzanna látta Jerichau fájdalmas arcát, reszket tagjait.

- Én ezt nem tudtam - mondta Suzanna, és megérintette Jerichau arcát. Amióta ismerték egymást, Suzanna soha nem gondolt arra, hogy Jerichau nem ember; ezt a tényt csak még jobban feledtette vele, hogy Jerichau olyan mohón falta a Birodalom kicsinyes dolgait. Most eszébe jutott. Egy másik fajt, egy másik élettörténetet látott maga el tt. A gondolattól Suzanna szíve zakatolni kezdett. Jerichau megérezte - vagy meglátta - Suzanna izgatottságát, és korábbi tétovasága elpárolgott. Közelebb ment, míg nyelvével elérte Suzanna száját. Suzanna megcsókolta és átölelte t. A titokzatos lény viszonozta ölelését.