A dombtet

l a völgybe pillantva Shadwell új életcélt talált magának. Átverték és megalázták, de életben maradt. A csata még nem ért véget.

Van egy ellenségük ezeknek a szörnyetegeknek. Immacolata gyakran álmodott róla és a pusztaságról, ahol lakik.

A Korbács, így emlegette.

A látólények elpusztításában szüksége lesz egy szövetségesre; találhatna-e jobbat ennél az ismeretlen er nél, aki el l annak idején elbújtak?

Többé nem bújhatnak el. Nincs már otthonuk, ami elrejthetné ket. Ha megtalálná

ezt a Korbácsot - és felrázhatná a pusztaságban -, k ketten egyetlen mozdulattal elsöpörhetnék a látólényeket.

A Korbács. Imádta a hangzását.

De ennél is jobban imádja majd a csendet, ha ellenségei végre holtan hevernek. V. MULANDÓ NYUGALOM

1.

Cal örült, hogy alhat egy kicsit; örült, hogy elnyújtózhat a gyengéd kezek és gyengéd szavak között. Az ápolón k sürgöl dtek körülötte, az orvos mosolyogva biztatta, hogy minden rendben lesz, mellette pedig de Bono bólogatott, és szintén mosolygott.

Másnap éjszaka, amikor felébredt, Suzannát látta az ágya mellett. Tátogott, de Cal nem értette, hogy mit mond. Örült, hogy Suzanna mellette van. Elaludt, de mire újra felébredt, Suzanna elt nt. Megkérdezte az ápolón t, hogy hol van Suzanna, hol van de Bono, de az csak annyit mondott, hogy aludjon nyugodtan, ne aggódjon, nemsokára visszajönnek. Aludjon csak, és mire felébred, minden rendben lesz. Calnek felderengett, hogy egy kedves ismer se egyszer kifakadt ez ellen a tanács ellen, de kába agya képtelen volt felidézni, hogy ki volt az. Nem er lködött tovább, inkább elaludt. Sok-sok álmot látott. Altalában játszotta a f szerepet, de nem mindig a saját rében. Egyszer madár volt, máskor fa, és ágai roskadoztak a gyümölcsökt l, amelyek mindegyike mintha egy kis világ lett volna. Aztán volt a szél vagy olyan, mint a szél, és láthatatlanul száguldott a táj fölött, ahonnan arcok - k arcok, virágarcok

- bámultak felfelé, és folyók, amelyekben minden ezüsthalat név szerint ismert. Aztán azt is álmodta, hogy meghalt; végtelen, fekete tejóceánban lebegett, miközben láthatatlan, félelmetes lények riogatták a csillagokat a magasban, aztán hatalmas ívekben lerángatták ket, a csillagok pedig zuhanásuk közben énekeltek. Bármilyen kényelmes volt is ez a halál, Cal tudta, hogy csak álmodja: a kimerültség kényezteti. Hamarosan eljön az id , amikor újra fel kell ébrednie. Eljött az id : felébredt. Nimrod ült az ágya mellett.

- Ne izgulj! - mondta Calnek. - Nem fognak kérdez sködni. Cal nyelve nehézkesen mozgott, de sikerült kinyögnie:

- Ezt hogy csináltad?

- Egy ártatlan trükk - mondta Nimrod komoly képpel. - Egy-egy megtévesztéssel még elboldogulok.

- Hogy állnak a dolgok?

- Rosszul - hangzott a válasz. - Mindenki kesereg. Én sose voltam az a gyászolós fajta, úgyhogy most nem nagyon kedvelnek.

- Suzanna?

Nimrod talányos képet vágott.

- Engem is érdekelne - mondta. - De most éppen a Családokkal vesz dik. Ha nem keseregnek, akkor veszekednek. Elegem van a karattyolásukból. Néha már arra gondolok, hagyom ket a fenébe, megkeresem Marguerite-et. Legszívesebben elfelejteném a látólényeket.

- Ez nem fog menni.

- Bízd rám. Semmi értelme az érzelg sködésnek, Cal. A Fúga elpusztult, vége. Talán még hasznunkra is válhat, ha már egyszer így esett. Borítsunk fátylat a múltra. El kellene vegyülnünk a Kakukkok között. Eszre sem vennének, lefogadom. Ahogy elnézem, rajtunk kívül is van épp elég furcsaság a Birodalomban. - A szoba sarkában álló tévére mutatott. - Valahányszor bekapcsolom, mindig valami meglepetéssel szolgál, valami újdonsággal. Még az is el fordulhat, hogy elmegyek Amerikába. Levette a szemüvegét. Cal már el is felejtette, hogy milyen különleges a szeme. Hollywoodban biztos jól jönne egy ilyen tekintet - mondta Nimrod. Cal érezte szavaiban a szorongást, mégsem tudta megállni egy mosoly nélkül. Persze lehet, hogy Nimrodnak van igaza; a látólényeknek talán tényleg az az egyetlen lehet ségük, hogy elvegyülnek a Kakukkok között, és megpróbálnak megbékélni a Birodalommal.

- Mennem kell! - mondta Nimrod. - Gy lés lesz ma este. Mindenki kiöntheti a szívét. Azt hiszem, egész éjszaka tanácskozni fogunk. - Elindult az ajtó felé.

- Még találkozunk, miel tt elindulnék Kaliforniába - mondta, és magára hagyta Calt. 2.

Két napig senki nem jött. Cal állapota gyorsan javult, és úgy t nt, Nimrod csodatette bevált: sebesülését a személyzet nem jelentette a rend rségnek. A harmadik nap délutánján Cal rájött, hogy valószín leg meggyógyult, ugyanis nyugtalankodni kezdett. A tévé - Nimrod új szerelme - összes kínálata egy gyatra sorozat és egy pocsék film volt. Cal éppen az utóbbit, a kett közül a kevésbé bárgyút nézte, amikor nyílt az ajtó, és egy feketébe öltözött n lépett be a kórterembe. Egy pillanatnyi tétovázás után Cal felismerte Apolline-t.

Miel tt köszönhetett volna, a látogató megszólalt:

- Beszélgetésre nincs id , Calhoun... - és odalökött neki egy csomagot. - Tedd el!

Cal eltette.

- Sietnem kell - folytatta Apolline. Arca megenyhült, ahogy Calre nézett. Fáradtnak látszol, drágaságom. Pihenj egy kicsit! - Ezzel a tanáccsal elindult az ajtó felé.

- Várj! - szólt utána Cal.

- Nincs id ! - felelte Apolline, és már el is t nt.

Cal kibontotta a csomagot: a mesekönyv, amit a Rue Streeten talált Suzanna. Egy sebtiben lefirkantott üzenet volt mellette:

Cal!

Kérlek szépen, vigyázz erre a könyvre! Mindig tartsd magadnál. Felbukkantak az ellenségeink, veszélyben vagyunk. Amint lehet, megkereslek. Tedd meg ezt értünk! Csókollak, Suzanna

Cal újra és újra elolvasta a levelet, könnyekig meghatódva az utolsó soron: Csókollak. Az utasítások azonban zavarba hozták. A könyv teljesen jelentéktelennek látszott: kötése szakadozott, lapjai megsárgulva. Ráadásul németül íródott, úgyhogy Cal egy szót sem értett bel le. Még az illusztrációk is sötétek voltak, csupa homály, és Calnek a homályból egy életre elege volt. De ha Suzanna azt kéri, hogy vigyázzon rá, akkor vigyáz rá. Suzanna mindig tudja, mit miért csinál, Cal pedig már megtanulta, hogy komolyan kell venni az utasításait.

3.

Apolline után nem jött több látogatója, de ezen Cal nem nagyon lep dött meg. Már Apolline viselkedéséb l is sugárzott a fenyegetettség érzése, Suzanna leveléb l pedig még inkább. Felbukkantak az ellenségeink, veszélyben vagyunk - ezt írta. És ha ezt írta, akkor így volt.

Egy hét múlva Calt kiengedték a kórházból, visszament Liverpoolba. Otthon semmi nem változott. A f még mindig nem volt hajlandó kin ni a meggyötört földön, ahol Lilia Pellicia meghalt; a vonatok továbbra is robogtak észak felé, dél felé; az ebédl ablakpárkányán a porcelánkutyák türelmesen várták gazdájukat, de h ségüket csak porral honorálták.

Por lepte azt a cetlit is, amit Geraldine hagyott a konyhaasztalon. Egy rövid üzenet volt, amelyben közölte Callel, hogy majd csak akkor számítson a társaságára, ha megtanult józan feln tt emberhez ill en viselkedni.

Ezen kívül több levél is várt Calre - az egyik a f nökét l, aki afel l érdekl dött, hogy hova a pokolba t nt Cal, továbbá ajánlotta, hogy sürg sen adjon valami hogy hova a pokolba t nt Cal, továbbá ajánlotta, hogy sürg sen adjon valami én olvasta. Gyanította, hogy ki van rúgva.

Nem izgatta különösebben, hogy munka nélkül maradt, s t, tulajdonképpen Geraldinet sem hiányolta. Egyedül akart lenni; magányra és id re volt szüksége, hogy végiggondolhassa a történteket. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy az égvilágon semmit nem érzett. Ahogy teltek a napok, és megkísérelte helyrepofozni az életét, rájött, hogy a Fúgában töltött id nemcsak a vállát sebezte meg. Olyan volt, mintha a templomban elszabadult er k valahogy beférk ztek volna a testébe, és alkalmatlanná tették volna a szomorúságra és a sajnálatra.

A poéta is hallgatott. Bár Cal még mindig kívülr l tudta Bolond Mooney verseit, a sorok üresen csengtek, és semmilyen hatást nem gyakoroltak rá. Mindebben csak egy vigasztaló volt: hogy ez az újdonsült bölcs belenyugvás talán jobban illik magányos könyvtárosi életéhez. Éber lesz, de nem siettet semmit, sem a romlást, sem a boldogulást.

Ez persze nem azt jelenti, hogy feladja a jöv höz f zött reményeit. Igaz, csak egy Kakukk: ijedt, fáradt és magányos. De hát ez még nem a vég, hisz, ha jól belegondolt, fajtájának minden tagja ilyen. Amíg képesek lesznek meghatódni egy moll akkord hallatán; amíg könnybe lábad a szemük, ha két szerelmes egymásra talál; amíg gyanakvó szívükben jut hely a kockázat vállalására, és mernek Isten arcába nevetni, addig még van remény a megmenekülésre.

Ha mindez kiveszett az emberekb l, megértek a pusztulásra. Tizedik rész

A KORBÁCS NYOMÁBAN

...ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz. Friedrich Nietzsche Jón, rosszon túl (Reichard Piroska fordítása) I. A NYUGHATATLAN GONOSZ

1.

A kutatók megérkeztéig a Rub al Khali fehér folt volt a térképen. Távozásuk után ismét az lett.

Nevét - „Üres Vidék" - a sivatagi nomádoktól, a beduinoktól kapta, akik hosszú

évszázadok óta éltek az Arab-félszigeten. A terület abszolút ürességét mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy a végtelen pusztaságokkal meghitt barátságban él nép maga is üresnek nevezte.

Azok között az európaiak között azonban, akik nem hittek a neveknek, és akik - a XIX. század elejét l kezdve - merész vállalkozásokkal tették próbára erejüket, a Rub al Khali legendás hírnévre tett szert. A kalandra vágyók számára ez a sivatag volt talán a legnagyobb, az egyetlen igazi kihívás; sivárságával a Föld semmilyen pusztasága sem vehette fel a versenyt.

A Rub al Khah ban nem volt élet - nem is lehetett. A hatalmas, hatszázötvenezer négyzetkilométernyi kietlenség homokdombjai helyenként hegyekké tornyosultak, máshol izzó k mez kre bukkant a vakmer utazó. A tébolyítóan egyhangú vidéken nem volt út, nem volt víz. A bátor vándorok szinte mind elpusztultak, elporladt csontjaikkal a sivatag homokját gyarapítva.

A vidék idegtép homoktengerét l megfutamodott vagy éppenséggel beleveszett expedíciók azonban csak ösztönözték azokat a bajnokokat, akik - aszkéta és kutató

hajlamaiktól zve - boldogan áldozták életüket ennek a célnak. Voltak közöttük olyanok, akik a térképészet zászlaja alatt vágtak neki a pusztaságnak, hogy megkönnyítsék a jövend kutatók dolgát, ám hamar rájöttek, hogy lohadó lelkesedésükön kívül egyszer en nincs mit feltérképezni. Mások si sírok és városok nyomát keresték, ahol mesés gazdagságra lelhet, aki kiállja a Poklot, és felhozza a kincset. Megint mások, egy türelmes, zárkózott kisebbség, a Tudomány nevében kerekedett fel, hogy a sivatagban megtalálja földrajzi vagy történelmi elméletei igazolását. Végül voltak olyanok, akik a Bárkát keresték itt, vagy az Édent. Ami mindannyiukban közös volt: az Üres Vidékr l hazatérve - mcg akkor is, ha mindössze egyetlen napot töltöttek a sivatagban - más emberek lettek. A hatalmas rt megpillantva egyikük sem érkezett meg úgy az otthonába, hogy a pusztaságban ne hagyott volna ott valamit önmagából. A legtöbbjüket visszavonzotta az r, visszatértek újra és újra, mintha incselkedncnek a sivataggal, hogy ragadja el ket; addig incselkedtek, míg tényleg ottmaradtak. Akikt l pedig a sors ezt megtagadta, és kénytelenek voltak otthon meghalni, tekintetüket nem az ágyuk mellett virrasztó

szeret arcokra emelték, nem az ablak el tt virágzó cseresznyefára, hanem az rre, ami úgy vonzotta ket, ahogy csak az ABYSS (Nietzsche) képes, az üresség balzsamát ígérve a léleknek.

2.

Shadwell éveken keresztül hallgatta Immacolata sopánkodását a szörny pusztaságról, ahol a Korbács lakik. Legtöbbször csak általánosságokban beszélt róla: a homok és a borzalom birodalmáról. Shadwell igyekezett megnyugtatni t, már amennyire t le tellett, de egy id után már nem is figyelte, hogy mit motyog félelmében. Amikor véres kézzel és gy lölett l reszket szívvel a völgyet - a Fúga h lt helyét nézte a dombtet l, eszébe jutott a Korbácstól retteg Immacolata. Shadwell egykét hónapot adott magának, hogy a Korbácsot megtalálja.

Kutatásai kezdetén véletlenül bukkant a Rub al Khali t ábrázoló képekre, de hamar meggy zte magát, hogy Immacolata ezt a helyet látta jósn i álmaiban. Ez a sivatag még így a század vége felé is réjtély volt az emberek számára. A kereskedelmi légi útvonalak továbbra is nagy ívben elkerülték, és id közben épült ugyan egy út, a sivatag azonban meghiúsított minden er feszítést, ami a területeit fürkészte. Shadwellnek egy gondja volt: ha a Korbács valóban ott lakik valahol az Üres Vidéken, hogy fogja megtalálni abban a végtelen pusztaságban?

El ször a szakért khöz fordult, pontosabban egy bizonyos szakért höz: egy Emerson nev kutatóhoz, aki teveháton kétszer is bejárta a területet: Összeaszott, beteg öregember volt, aki eleinte lenézte Shadwellt a tudatlansága miatt, de hamar belelkesedett látogatója megszállottságán, és sok hasznos tanácsot adott. Úgy beszélt a sivatagról, mint a szerelmér l, aki megkorbácsolta ugyan, de minél kegyetlenebb volt hozzá, annál jobban imádta. Amikor elváltak, Emerson így búcsúzott:

- Irigylem, Shadwell. Istenemre, irigylem.

3.

Bár Emerson szerint a sivatag magányos kaland azutazók számára, Shedwell nem egyedül indult a Rub al Khali ba; magával vitte Hobartot. A törvény kitagadta h séges szolgálóját. Hobart osztaga gyakorlatilag teljesen megsemmisült, és a vizsgálat végeredményeként a felügyel t gondatlanság b ne miatt elítélték. Akár le is csukhatták volna, feljebbvalói azonban inkább elmebetegnek nyilváníttatták - ebben valószín leg nem is tévedtek -, felismerve, hogy ha bíróság elé

viszik az ügyet, azzal csak maguk alatt vágják a fát. Kiagyaltak egy történetet, amely sökké avatta a Fúgában elpusztult katonákat, a megtébolyodott túlél ket pedig teljes fizetéssel nyugdíjazták. Az özvegyen maradt feleségek közül a bátrabbak megpróbálták cáfolni ezt a hazugságot, de a valós tények a hivatalosan terjesztett mesénél is hihetetlenebbnek bizonyultak. Maguk a túlél k sem tudtak értelmes magyarázattal szolgálni. A néhány összefüggéstelen részlet, amit nagy nehezen elmondtak, csak azt bizonyította, hogy tényleg bediliztek.

Hobart azonban nem menekülhetett az rületbe, hiszen már hosszú évek óta bolond volt. A Shadwellt l kapott t z látomása - ami annak idején a keresked rabszolgájává tette t - továbbra is gyötörte, bár a zakót gazdája már elhajította. Hobart tudta, hogy Shadwell soha nem fog gúnyolódni a megszállottságán, így hát vele maradt. Shadwellnek köszönhette, hogy álmai majdnem valóra váltak, közös vágyaik vereséget szenvedtek ugyan, de továbbra is nagyszer en megértették egymást: Amikor Shadwell a Korbácsról beszélt, Hobart tudta, hogy az csak az álmaiban szerepl Sárkány lehet. Rémlett neki, hogy egyszer egy erd ben kereste a szörnyet, de ott csak z rzavart talált. Az egy utánzat volt, az a Sárkány; nem az igazi vadállat, akit egyfolytában kutatott. Hobart most már tudta, hol kell keresnie: nem erd ben, hanem a sivatagban, ahol leheletével mindent porrá és hamuvá hamvaszt. Shadwell és Hobart nekivágtak hát a sivatagnak.

A vidék déli határán egy jelentéktelen, névtelen faluban hagyták a dzsipjüket, és a sof r tolmácsi segédletével kerítettek maguknak vezet ket és tevéket. Eléggé

nehézkes lett volna kocsival közlekedni a sivatagban, de Shadwell nemcsak ebb l a megfontolásból cserélte patákra a kerekeket. Szándékai - és Emerson tanácsai - szerint minél inkább a sivatag része kívánt lenni, aki nem hódítóként, hanem vezekl ként érkezett. Egy óra sem kellett, és már meg is volt a két vezet ; rajtuk kívül nemigen akadt más a faluban, aki testben és lélekben is alkalmas lett volna az útra. Mindkét férfi az Ahl Murra törzs tagja volt, az egyetlen olyan törzsé, amely - állítása szerint - lelki rokonságban állt a vidékkel. Mitrak ibn Talaknak hívták az egyiket, és Shadwell azért választotta t, mert elmondása szerint már négyszer is elvezette a fehér embert a sivatagba (és mind a négyszer vissza is hozta). Ragaszkodott viszont egy másik, egy Jabir nev férfihoz, akit hol az unokatestvéreként, hol a fél-unokatestvéreként, hol a sógoraként emlegetett. Ez utóbbi nem volt több tizenöt évesnél, de cingár, izmos teste és életbölcsességr l árulkodó tekintete alapján akár negyvenöt is lehetett volna. A feltételeket Hobartnak kellett kialkudnia, ami eltartott egy kis ideig: arabtudása meglehet sen szegényes volt, az arabok pedig nem nagyon értették az angolt. A dolgukat azonban nagyon is jól értették. Fél nap alatt beszerezték a tevéket, és a többi szükséges holmi is megvolt másnap reggelre.

Két nap sem telt bele, és útra készen álltak. Indulásuk napján azonban Shadwell aki finnyássága ellenére megevett mindent, amit eléje tettek - bélfert zést kapott. Fellázadt belei könyörtelenül és pillanatok alatt kilökték magukból a legkisebb falat ennivalót is, és Shadwell szervezete teljesen legyengült. A rendelkezésére álló

kezdetleges gyógyszerek vajmi keveset használtak, így nem tehetett mást, mint hogy behúzódott a viskójukba, annak is a lehet legárnyékosabb sarkába, és várta, hogy lázas teste kievickéljen a betegségb l.

Eltelt két nap, és Shadwell állapota semmit nem javult. Nem volt hozzászokva a betegségekhez, de ha nagy ritkán mégis megbetegedett, mindig elvonult, és magában szenvedett. A faluban azonban ez szinte lehetetlen volt. A helybéliek egész nap a viskó körül tolongtak, mindenki látni akarta a nyöszörg idegent. Amikor pedig beteltek a látvánnyal, még mindig ott voltak a beteg áporodott izzadságát szürcsöl legyek. Shadwell hamar belátta, hogy teljesen fölöslegesen hessegeti ket. Hagyta, hadd lakomázzanak, csak feküdt mozdulatlanul, miközben lázas agya h vösebb tájakon kóválygott.

A harmadik napon Hobart felvetette, hogy halasszák el az utazást, fizessék ki Talakot és Jabirt, és térjenek vissza a civilizált világba. Ott Shadwell majd összegy jtheti az erejét egy újabb próbálkozásra. Shadwell tiltakozott, bár az fejében is többször megfordult ez a lehet ség. Mire a fert zés kitombolja magát, teste végképp alkalmatlan lesz az expedíció komoly megpróbáltatására.

Éjszaka azonban megváltozott a helyzet. Egyrészt feltámadt a szél. Nem szórványos széllökések érkeztek, hanem egyenletes, er teljes légmozgás kerekedett; az ajtó alatt és az ablak repedésein homokpatakok csordogáltak a viskóba. Napközben Shadwell aludt egy kicsit, és jót tett a pihenés, de a szél nem hagyta, hogy ismét elszenderedjen. A leveg nyugtalansága megbolygatta a gyomrát, és Shadwell a fél éjszakát a vödör fölött kuporogva töltötte, miközben belei szabad folyást engedtek tartalmuknak.

Egyszer csak - két hascsikarás között, a vödör tetején trónolva - felfigyelt cgy hangra. A sivatag fel l jött, elhalkult, aztán újra feler södött, mint valami pokolbéli özvegy jajveszékelése. Shadwell soha nem hallott még ehhez foghatót. Reszket tagokkal, a lábát közben bepiszkítva, feltápászkodott a vödörr l. A Korbács üvöltött, ez egész biztos. A hang tompa volt, dc csakis a Korbács hangja lehetett. A bánat és a hatalom szólalt meg, és szólított. Most már legalább van valamilyen tájékozódási pont; nem kell vakon, a szerencsére hagyatkozva keresgélniük. A szél valahonnan hozta a hangot; ha követik a szél útját, el bb-utóbb a Korbácshoz kell érkezniük.

Shadwell felhúzta a nadrágját, kinyitotta az ajtót. A szél homokvihart kavart az apró

faluban, tébolyodottan tekergett a viskók között, akár egy veszett kutya. Shadwell a Korbács hangjára fülelt, remélve, hogy nem az éhségt l hallucinált. Nem. Ismét hallotta a fájdalmas üvöltést.

Az egyik falubéli rohant el Shadwell viskója el tt. A keresked kilépett az ajtóból, és elkapta a férfi karját.

- Hallod? - kérdezte.

A férfi Shadwell felé fordította forradásos arcát. Az egyik szeme hiányzott.

- Hallod? - kérdeztc ismét Shadwell, és a fülére mutatott. A férfi kiszabadította magát Shadwell markából.

- Al hival... - mondta lihegve.

- Mi?

- Al hival... - ismétclte meg a férfi, közben az övébe bújtatott késre tette a kezét, és hátrált, mint valami veszélyes rült el l.

Shadwell nem akarta zaklatni a férfit: mosolyogva felemelte a kezét, és hagyta, hadd menjen.

Furcsa izgatottság szállta meg Shadwellt, elgyötört agya zsibongani kezdett. A pokolba azzal a bolond gyomrával: reggel nckivág a sivatagnak. Ülni még tud, és amíg nem fordul le a nyeregb l, igenis kibírja az utazást.

A nyomorúságos utca közepén állt, szíve vadul kalapált, lába reszketett.

- Hallottalak - mondta. A szél fclkapta a hangját, mintha valami démoni, kizárólag z sivatagi szelek birtokában lév tudás révén képes lenne megtalálni a visszafelé vezet utat, és most elindulna, hogy Shadwell üzenetét átadja a címzettnek - az ismeretlen er nek, ami a pusztaságban várt rá.

II. A SIVATAG

Sem a könyvek, sem a szemtanúk beszámolói, de még a szélben az el éjjel

meghallott szenved hang alapján sem hitte volna Shadwell, micsoda sivárság fogadja majd a Rub al Khali ban. A könyvek hiába igyekeztek a lehet legérzékletesebben leírni a sivatag végtelen kihaltságát, a valóságot meg sem közelítették. Emerson hol visszafogott, hol szenvedélyes elbeszélése rendkívül meggy

en hangzott ugyan, a

csupasz tényekhez, mint kiderült, kevés köze volt.

Irgalmatlan órák, egyik a másik után, közben csak a forróság és a csupasz látóhatár, fenn a bárgyú ég, lenn, a tevék patái alatt a holt homok - ebb l állt az utazás. Shadwellnek nem maradt ereje beszélgetésre, Hobart pedig mindig is sz kszavú

volt. Ibn Talak és a fiú a két pogány el tt haladt, néha sutyorogtak valamit, de jobbára k is hallgattak. Mivel a figyelmet semmilyen látnivaló nem kötötte le, az utazók gondolatai a test, az érzékelés rögeszmés megfigyelésére korlátozódtak: a nyereghez súrlódó combok ritmusára, az aljukból vagy az ínyükb l szivárgó vér ízére. A gyászos közérzet teljesen eltompította az agyukat; a hányattatások értelmével egyáltalán nem foglalkoztak.

Hetvenkét óra telt el, minden esemény nélkül: mindig ugyanaz a tikkasztó forróság és a paták egyhangú, tunya ritmusa a homokban, ahogy követték a szél útmutatását a Korbács hangja felé. Egyik arab sem tudakolózott a pogányok céljai fel l, de k sem tájékoztatták utasaikat. Csak mentek, mentek, el re a végeláthatatlan semmiben. Ha megálltak, hogy pihentessék a tevéket, vagy hogy egy nyelet vízzel leöblítsék homoktól eldugult torkukat, az még a menetelésnél is szörny bb volt. Ilyenkor döbbentek rá igazán a néma csend roppant végtelenségére.

„Miféle teremtmény lehet az, aki a természet összes törvényével dacolva ezt az esztelen pusztaságot választotta otthonául - töprengett Shadwell. - És mekkora akarater vel rendelkezik, hogy elviseli ezt a kietlenséget? Lehetséges - és ez a gondolat újra és újra visszatért -, hogy ez a teremtmény maga is r: a némaság és az üresség része?" Shadwell gyomra összerándult erre az eshet ségre: hogy az er , amit keres, elválaszthatatlan a sivatagtól - homokdomb az ágya, szikla a párnája. Most kezdte megérteni, hogy Immacolata miért rettegett a Korbács emlékét l: rémálmaiban félelmetes tisztasággal találkozott, amely mellett az övé elhalványult. Shadwell azonban semmit l nem félt, illetve csak egy dologtól: a kudarctól. Meg kell ismérnie azt a teremtményt, meg kell tudnia tisztasága eredetét, mert csak ez jelentheti számára a gyógyulást. Ennél jobban semmire nem vágyott. És ahogy a vidékre negyedszer is leszállt az éj, ez a vágya egy nappal ismét közelebb került a beteljesüléshez.

Jabir éppen tüzet rakott, amikor meghallották a kiáltást. Aznap éjjel alig fújdogált a szél, de a panaszos hang így is határozottan kivehetö volt; gyásza megrontotta a leveg t. Els ként Ibn Talak pattant fel, félbehagyva a puskapucolást. Szeme tágra nyílt a rettenett l, és valamit - esküt vagy imát? - mormolt. Hobart is felugrott. Jabir pedig megpróbálta megnyugtatni a tevéket, akik pányváikat tépték rémületükben. Csak Shadwell maradt a t z mellett, és a lángokra meredt, miközben az üvöltés - végtelenre nyülva, mint valami hatalmas lélegzetvétel - betöltötte az éjszakát. Mintha percek teltek volna el, míg végre elhallgatott. Az állatok nyöszörögtek, a férfiak elnémultak. Ibn Talak mozdult meg els nek; visszatért a t zhöz és a puskapucoláshoz. Aztán a fiú, végül Hobart is letelepedett.

- Nem vagyunk egyedül - mondta Shadwell egy kis id múlva. Még mindig a lángokba bámult.

- Mi volt az? - kérdezte Jabir.

- Al hival - felelte Ibn Talak.

A fiú összerezzent.

- Mi az az al hival? - kérdezte Shadwell.

- Így hívják a homok hangját - mondta Hobart.

- A homok? Gondolod, hogy ez a homok volt? - kérdezte Shadwell. A fiú megrázta a fejét.

- Hát persze hogy nem - mondta Shadwell. - Ez annak a hangja, aki miatt idejöttünk. Jabir egy marék csontfehér gallyat dobott a t zre. Egy pillanat alatt elhamvadtak.

- Érted? - kérdezte Shadwell.

Ibn Talak a puskáról Shadwellre nézett.

- Értik - mondta Hobart.

- Féltem, hogy esetleg berezelnek.

- Rub al Khali - mondta Ibn Talak, mint aki megértette Shadwell megjegyzését -, mi ismerjük. Teljesen. Mi ismerjük.

Shadwell felfogta, hogy mit akar mondani. Vezet ik a , Murra törzs tagjai voltak, akik a sajátjuknak tartották a sivatagot. Ha megriadnak az Üres Vidék rejtelmeit l, azzal a népüket tagadják meg.

- Messze vagyunk még? - kérdezte Hobart.

- Mit tudom én. Nekem is csak két fülem van. Talán nagyon is közel vagyunk.

- Tudja vajon, hogy jövünk? - kérdezte Hobart.

- Lehet - felelte Shadwell. - Miért, számít valamit?

- Tulajdonképpen nem.

- Ha még nem tudná, akkor holnap majd megtudja.

2.

Másnap már kora hajnalban elindultak, hogy minél több utat tegyenek meg, mire zni kezd a nap. Útmutatójuk továbbra is a szél volt.

A táj aznap kezdett el ször valamelyest változni: a homokdombok megszokott rendje után most sokkal nagyobb emelked k következtek, egymástól sokkal különböz távolságra.

Ezeken a dombokon a homok puha volt; sziszeg lavinák indultak a lábak és a patak alól. Le kellett szállniuk a tevékr l. Az elmúlt éjszaka után az állatok még mindig reszkettek; gazdáik hol átkozódva, hol becézgetve csalogatták ket felfelé az egyre meredekebb emelked kön, hogy aztán a tet

l megpillantsák a következ , még

magasabb dombot.

Minden megbeszélés nélkül Ibn Talak átadta a helyét a csoport élén, és most Shadwell diktálta az iramot, fel, majd le a mélybe, két domb közé. A tekn ben enyhe szell fújdogált, de hízelg simogatása minden viharnál félelmetesebb volt: a homokon futkározva mintha valami titokzatos üzenetet suttogott volna. Shadwell azonban megértette, mit mond:

Menj, menj, ne félj! - ezt susogta. - Még egy domb, és ott vár, amire vágytál. És a csalogatásra Shadwell felkapaszkodott az újabb emelked n, a h s árnyékból fel a vakító napfénybe. Közel járnak, nagyon közel, Shadwell érezte. Kora délután Jabir panaszkodni kezdett: követelte, hogy pihentessék egy kicsit az állatokat, de Shadwell hallani sem akart róla. Nem lassította az iramot; gondolatai a test megpróbáltatásaitól messze, valahol a magasban lebegtek. Mit neki verejték, mit neki fájdalom. Mindent kibír. Aztán egy jó órás mászás után az egyik domb tetején kiderült, hogy a szél nemcsak hitegette ket.

Nem volt több homokdomb. Sík terep húzódott el ttük, ameddig a szem ellátott, bár útját néhány kilométer után eltorlaszolta a szél libeg porfátyla. A Rub al Khali felülmúlta önnön sivárságát: az utazóknak feltálalta az ínyencek pusztaságát.

- Atyaisten! - mondta Hobart, amikor felért a dombtet re. A keresked megragadta Hobart karját. Lihegett és hörgött, napperzselte arcán csorgott az izzadság.

- Ne hagyd, hogy összeessem! - motyogta. - Mindjárt megérkezünk.

- Miért nem pihenünk egy kicsit? - kérdezte Hobart. - Holnap is nap lesz.

- Nem akarsz találkozni a Sárkányoddal?

Hobart nem felelt.

- Akkor megyek egyedül - felelte helyette Shadwell. Elengedte a gyepl t, és támolyogva elindult lefelé a lejt n:

Hobart a medd síkságot fürkészte. Shadwellnek igaza volt: tényleg közel voltak, ezt Hobart is érezte. És ami néhány napja még felvillanyozta, most elrettentette. A vidékb l már eleget látott ahhoz, hogy rájöjjön: a sivatag Sárkánya nem azonos álmai nagyszer vadállatával. Elképzelni sem tudta, hogy milyen lehet az a borzalom, akinek itt van az otthona.

Egy valamit azonban tudott: a törvénnyel és szolgálóival semmi dolga. Még nem kés , gondolta Hobart, még visszafordulhat. Csak meg kellene gy znie a vezet ket, hogy Shadwell a pusztulásba viszi ket, és hogy hagyják itt, hadd kergesse egyedül eszel s álmát. A keresked közben leért a dombról, rnár a síkságon baktatott; hátra sem nézett, hogy követik-e a többiek. Menjen csak! -gondolta Hobart. Ha az kell neki, hát legyen övé a Korbács. Meg a halál.

De bármennyire is félt, valahogy mégsem tudott hátat fordítani a sivatagnak. Lelki szemei el tt újra megjelent a kép, ahogy kezében ott lobog az éltet t z. Azóta sem tudta megfogalmazni, hogy az a kivételes pillanat tulajdonképpen miféle hatalmat csillantott meg el tte, de semmi - sem vereség, sem megaláztatás - nem tudta kitörölni az emléket.

Valahol a távolban még mindig élnek azok, akik legy zték t - akik meggyalázták az igazak törvényét. Vissza fog menni közéjük, és lángoló ujjaival elemészti a nyomorultakat. A cél érdekében még ezt a pusztaságot is hajlandó elviselni. A t zr l álmodozva megfogta Shadwell tevéjének a gyepl jét, és a tükörsima homokban elindult a keresked után.

III. A FAL A síkságon képtelenség volt megállapítani a távolságot. Hátuk mögött a homokfelh hamar elfedte a dombokat, el tt k ugyanolyan függöny takarta el az utat. A szél kitartóan keringett, de semmit nem enyhített a nap gyilkos tüzén; a gyötrelmeket tetézte csak: olyan harciasan ostromolta a vándorok lábát, hogy minden lépés kínszenvedés volt. Shadwellt azonban semmi nem állíthatta meg. Megszállottként nyomult el re, míg-egy órai pokoljárás után - hirtelen megállt, és a forróságtól reszket leveg be bökött.

- Ott.

Hobart odaért mellé. Hunyorogva kutatta a messzeséget, de csak porfelh t látott.

- Nincs ott semmi.

Shadwell megragadta a karját.

- A rohadt életbe, megvakultál?!

Hobart rájött, hogy tévedett. Egy kicsít távolabb valóban kiemelkedett valami a földb l.

- Mi az?! - kérdezte Hobart, igyekezve túlharsogni a szelet.

- Egy fal - mondta Shadwell.

Inkább összefügg homok, gondolta Hobart, a valami ugyanis az egész horizontot átszelte el ttük. Igaz, helyenként megszakadt, de az egységességéb l ítélve talán mégis Shadwell látta jól. Igen, tényleg egy fal.

Nem tanácskoztak tovább, elindultak.

Semmilyen építmény nem látszott a másik oldalon, de bármit vett is körül, az épít k számára rendkívül értékes lehetett - legalábbis erre utalt a fal félelmetes mérete. Ötven méter magas volt, vagy még annál is több, de a k

vesek valamilyen fortélya révén

semmi nem árulta el, hogy hogyan építették.

Húsz méterre voltak a faltól, amikor a csoport megállt. Shadwell természetesen ment tovább. Kinyújtotta a kezét, megérintette a falat: forró volt, és szinte selymesen sima. Mintha megolvadt k

l emelték volna a szakért kezek, akik úgy bántak a

lávával, mint a hideg agyaggal. Egyetlen mélyedés vagy repedés sem látszott rajta, úgyhogy képtelenség lett volna megmászni - arról nem is beszélve, hogy erejük sem volt hozzá.

- Valahol biztos van egy bejárat-mondta Shadwell. - Addig megyünk, míg meg nem találjuk.

A nap már lemen ben volt, kezdett h vösödni. A szél azonban egy percnyi nyugtot nem hagyott az utazóknak. Mintha a falat rizné, a lábukat csapkodta, hogy majd eld ltek. De ennél többet is kibírtak, míg idáig eljutottak, és félelmeiket most felváltotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a fal túlsó oldalán. Az araboknak megeredt a nyelvük: megállás nélkül karattyoltak, nyilván arról, hogy az otthoniaknak hogyan dicsekednek majd el felfedezésükr l.

Félórán át gyalogoltak, de bejáratnak híre-hamva sem volt. Egy-két repedést találtak ugyan - jó magasan, úgyhogy mászásról továbbra sem lehetett szó-, a fal tetején is láttak néhány törést, de sehol egy ablak vagy ajtó; se kicsi, se nagy.

-. Ki építette ezt? - kérdezte Hobart kutyagolás közben. Shadwell a falra vet

árnyékokat nézte, ahogy lépést tartanak velük.

- Az ókoriak - mondta.

- Hogy kizárják a sivatagot?

- Vagy hogy bezárják a Korbácsot.

Az utóbbi néhány percben a szél alig észrevehet en, de megváltozott. Már nem kapkodott a lábuk után; komolyabb teend je akadt. Ibn Talak vette észre, hogy mi az.

- Ott! Ott! - kiabálta.

Pár száz méterrel el ttük porfelh úszott bömbölve a leveg ben. Amikor közelebb értek, kiderült, hogy nem kapu, hanem egy hasadék tátong a falban. Hevenyészett hegy tornyosult el tte. Shadwell ért oda el ször, és rögtön mászni kezdett a köveken némelyik akkora volt, mint egy ház -, míg megpillantotta a védett területet. Hobart kiabált a háta mögött:

- Mi van benn? !

Shadwell nem válaszolt. Csak nézett, és nem hitt a szemének; a szél közben mindent megtett, hogy letaszítsa t a kilátóról.

A fal túlsó oldalán nem voltak sem paloták, sem sírok, sem oszlopok, sem folyosók; az emberi kéz múnkájának semmilyen, a lehet legapróbb nyomát sem látta. Csak homokot és homokot, végtelen homoktengert. Egy újabb sivatag hullámzott el tte, ugyanolyan üresen, mint a másik a háta mögött.

- Semmi.

Ezt nem Shadwell, hanem Hobart mondta. is felkapaszkodott a köveken, és most ott állt Shadwell mellett.

- Jézusom... semmi!

Shadwellnek nem volt hozzáf znivalója. Leereszkedett a hasadék másik oldalán; és behúzódott a fal árnyékába. Minden jel arra utalt, hogy Hobartnak igaza van: nem volt itt semmi. Miért érezte mégis olyan biztosan, hogy szent helyre érkeztek?

Átevickélt a homokkupacokon, amit a szél hordott a falból kivájt kövek mellé, és a dombokat bámulta. Lehetséges, hogy a homok alatt van a titok, amit keresnek? Hogy élve eltemette a Korbácsot, és a föld alól hallatszott az üvöltés? Ha így van, akkor egyáltalán hol keressék?

Megfordult, és hunyorogva a fal tetejére nézett. Aztán egy hirtelen ötlet késztetésére elkezdett mászni a hasadékon. A szél sok-sok éves munkája simára csiszolta a falat, Shadwell elgyengült lába meg-megcsúszott rajta, de végül csak felért a tetejére. El ször úgy t nt, hogy fölöslegesen fáradozott. Er lködésének összes jutalma a szép kilátás volt: jobbra és balra t le a fal szép lassan a végtelenbe veszett. Amikor azonban lenézett a mélybe, a homokdombok között egy mintát fedezett fel. Nem azokat a természetes hullámokat, amiket a szél alakít ki, hanem valami bonyolultabb mintát - óriási geometriai formákat -, ösvényekkel vagy utakkal a homokban. El zetes kutatásai során olvasott róla, hogy Dél-Amerika pusztáin hatalmas ábrákat, madarakat vagy isteneket mintázó rajzokat találtak, amelyekben csak a mennyei közönség gyönyörködhet, a földi halandó számára értelmetlenek. Vajon itt is err l lenne szó? Ezek a barázdák és sáncok az égieknek üzennek? És ha igen, ki az, aki üzen? Egy egész ország lakossága kellene, hogy ennyi homokot megmozgasson, és amit egyik nap megcsináltak, azt a szél másnapra szétrombolná. De akkor kinek a m ve ez?

Az lesz a legokosabb, ha alszik rá egyet.

Shadwell lemászott a falról. Hobart és a többiek a kövek között várakoztak.

- Ma éjjel itt alszunk - mondta Shadwell.

- A falon kívül vagy a falon belül? - érdekl dött Hobart.

- A falon belül.

IV. URIEL

Mint valami súlyos függöny, az éj leereszkedett. A szél irgalmatlan zaklatásai el l a vándorok a fal tövébe húzódtak, ahol Jabir tüzet rakott, és megvacsoráztak. A kimerültség megbénította a nyelvüket. Némán, a lángokra meredve rágcsálták a kenyeret, szürcsölték kávéjukat.

Bár csontjai sajogtak a fáradtságtól, Shadwell nem tudott elaludni. A t z lassan leégett, útitársai sorban álomba ájultak, csak Shadwell virrasztott. Az éjszaka folyamán a szél is megnyugodott valamelyest, bömbölése nyöszörgéssé csendesedett. Olyan volt, mint egy altatódal; Shadwell szeme lecsukódott. Fejében még egy ideig kavarogtak a képek, aztán azok is nyugovóra tértek.

Jabir hangjára riadt fel, valahonnan a sötétségb l érkezett. Shadwell megpróbált visszaaludni; oly édes volt a pihenés. De ismét ugyanaz a hang: egy rémült sikoly. Shadwell kinyitotta a szemét.

A szél teljesen elült. A tiszta égen reszketve ragyogtak a csillagok. A t z már kialudt, de a csillagok fénye elég volt, hogy Shadwell észrevegye: Ibn Talak és Jabir elt ntek. Felállt, odament Hobarthoz, és felrázta.

Hobart fejét l nem messze valamit megpillantott a földön. Bámult, és nem hitt a szemének.

A földb l virágok n ttek ki, rengeteg virág, dús levelek között; legalábbis Shadwell így látta. Felemelte a fejét, kiszáradt torkából döbbent kiáltás szakadt fel. A homokdombok elt ntek. Dzsungel volt a helyükön. Hatalmas, a falnál is magasabb, virágzó fák, ember nagyságú levelekkel. A lombsátor alatt buja bokrok, kúszónövények és pázsitfüvek.

Egy pillanatig Shadwell azt hitte, megbolondult, de ekkor megszólalt mellette Hobart:

- Jesszusom!

- Te is látod? - kérdezte Shadwell.

- Látom... - mondta Hobart - ...egy kert.

Els látásra egyáltalán nem annak t nt. De amikor jobban megnézte, megfontolt rendszert fedezett fel a látszólagos fejetlenségben. Az óriási, virágoktól roskadozó

lombkoronák alatt gondosan kialakított sétányokat és tisztásokat látott. Tényleg valami kertféleség volt, bár a legkevésbé sem üdít : a változatos növényfajták - a legkülönböz bb méret és formájú virágok és cserjék - kivétel nélkül mind színtelenek voltak. Az összes ág, levél és gyümölcs és színtelen volt a legparányibb szál is.

Miközben Shadwell ezen csodálkozott, a s

l újabb kiáltás hallatszott: Ibn Talak

kétségbeesett sikoltása. Shadwell elindult a hang irányába. A süpped s föld lelassította lépteit, a sikoltás azonban nem sz nt, egy-egy hörgés szakította csak meg, Shadwell futva, a férfi nevét kiabálva haladt tovább. Egy szemernyi félelmet sem érzett, csak mérhetetlen kíváncsiságot, hogy végre megpillantsa Ibn Talak titokzatos kínzóját.

Ahogy az egyik árnyas ösvényen loholt - körötte ugyanaz a sápadt növénysereg -, Ibn Talak hirtelen elnémult. Shadwell egy pillanatra elbizonytalanodott. Megállt, és a növényeket fürkészte, de semmi nem mozdult. A szell ben egyetlen levél sem rezdült, és hogy a rejtély még teljesebb legyen - a temérdek virág ellenére semmilyen, a leghaloványabb illat sem érz dött.

Hobart motyogott a háta mögött, óvatosságra intette. Shadwell megfordult, hogy leteremtse t, de ekkor megpillantotta saját lábnyomait. A Gy ben életet

fakasztottak a léptei. Itt elpusztították az életet. Ahová csak lépett, a növények mind elhervadtak.

A virágok és a f h lt helyére meredt, és rájött a bámulatos növekedés nyitjára. Hobart megregulázása most már egyáltalán nem érdekelte. Odament a legközelebbi bokorhoz, melynek ágairól virágok csüngtek, mint megannyi füstöl . Megérintette az egyiket, mire az - szirmokból porzápor - rögtön lehullott. Hüvelykujját most egy másik virághoz érintette: lehullott az is, ágastul-levelestül; egyetlen érintésre porrá

vált minden.

A homokdombok nem vesztek el: átváltoztak. Bel lük lett a kert; valami ismeretlen kertész bel lük alkotta ezt a sivár látomást. Szemfényvesztés volt csupán, ami a termékenység tündökl csodájának t nt. Homok és homok. Színtelen, szagtalan, élettelen: egy halott kert.

Undor fogta el Shadwellt. Ez a csel nagyon is olyan volt, mint a látólények praktikái: valami csaló csodatett. A bokrok közé vetette magát, dühében jobbra-balra csapkodott, hogy kürtsa mindet egy szálig. Keze nyomán, mint valami kikapcsolt szök kút, lehanyatlott egy fa. Érintésére a legpompásabb virágok is lehullottak. Shadwell rjöngött: Addig hadonászott, míg a növények s

jében egy tisztás kerekedett.

- Csodatettek! - ordította a porzivatarban. - Csodatettek!

Ki tudja, meddig tombolt volna, ha a Korbács üvöltése - ugyanaz a hang, amit néhány nappal ezel tt a szarban kuporogva meghallott - nem szakítja félbe. Ez a hang biztatta t a sivárságban és ürességben, de minek? Hogy még több sivárságot, még több ürességet mutasson neki? Shadwell dühét cseppet sem csillapította a rombolás.

- Honnan jön? - kérdezte Hobartot.

- Nem tudom - felelte Hobart, és közben hátrált. - Mindenhonnan.

- Hol vagy? - ordította Shadwell. - Gyere el !

- Ne! - mondta Hobart reszket hangon.

- Itt van a Sárkányod! - mondta Shadwell. - Ezért jöttünk. Hobart a fejét rázta. Egyáltalán nem volt kíváncsi a titokzatos kertészre. Shadwell azonban nem engedte, hogy elmenjen.

- Velem jössz! - mondta. - Hisz téged is becsapott!

Hobart megpróbált kiszabadulni Shadwell markából, de az rémületében magától is elengedte, amikor megpillantotta a sétány végén felt nt alakot. Huszonöt méter magas volt, vagy talán annál is több; hosszú, csontfehér feje körül homokszirmok potyogtak, ahogy a faágak között nyomult el re. Még mindig üvöltött, bár szája nem volt. Egész arcát szemek borították, félelmetesen sok, szemhéj és szempilla nélküli rés. Úgy száz szeme lehetett összesen, de egy életen keresztül is bámulhatta volna az ember, akkor sem tudja megszámolni, az alak ugyanis, bár szilárd volt, megállás nélkül kavargott. Vajon a szíve körül pörg kerekek - amiket t zcsíkok kötöztek számtalan további formához -, vajon azok határozták meg lüktet teste körvonalait? Szárnyak verdestek rajta, és fény ragyogott a belsejében, mintha lenyelte volna a csillagokat...

Nem lehetett tudni. Egyik pillanatban mintha éles fénykardok közé ágyazódott volna, akár egy állványzat, amibe belecsapott a villám: a másik pillanatban olyan volt, mint valami lángoló konfettik keretezte idom, aztán azok is kihunytak. Egyszer leveg , aztán ismét a gyilkos er .

Üvöltése egyszer csak elhallgatott, ugyanolyan hirtelen, ahogy felhangzott. A Korbács megállt.

Shadwell ellökte maga mell l Hobartot; gatyája b zl tt a szartól. Hobart zokogva összerogyott, de Shadwell nem tör dött vele. A Korbács labirintusszer feje a kertet háborgató teremtmények felé fordult.

Shadwell nem hátrált. Mi értelme volna? Körötte mindenütt csak a végtelen pusztaság nincs hová menekülnie. Nem tehetett mást; mint hogy összeszedi magát, és elmondja ennek a borzalomnak, milyen híreket hozott.

Miel tt megszólalhatott volna, lába alatt elindult a homok. Shadwell el ször azt hitte, hogy a Korbács élve eltemeti. Ehelyett azonban csak felemelte a portakarót, és az ágyban - Shadwellt l alig egy méterre - ott feküdt a halott Ibn Talak. Meztelen teste szörny kínzások nyomait viselte. Kezei leégtek: mindkét karja fekete csonkban végz dött, törött csont meredt ki bel le. Lágyéka szétroncsolva, szemei kiégetve. Egyértelm volt, hogy nem a holttestet csonkították meg: Ibn Talak száján látszott, hogy üvöltve halt meg.

Shadwell irtózott a látványtól, elfordította a fejét, de a Korbács még nem mutatott meg mindent. A föld ismét megindult, és Shadwellt l jobbra egy másik holttest bukkant el a homok alól: Jabir. Hason feküdt, feneke csontig égve, törött nyaka teljesen hátracsavarva, arca az égnek fordítva. Száját szétégették.

- Miért? - akarta kérdezni Shadwell.

A Korbács rámeredt, amit l felfordult gyomra, de azért sikerült kinyögnie a kérdést.

- Miért? Mi semmit nem rosszat nem akarunk.

A Korbács mintha meg sem hallotta volna. Lehet, hogy a pusztaságban eltöltött soksok év alatt elvesztette kommunikációs képességét, és csak egyetlen módon, az üvöltéssel képes reagálni a létezés gyötrelmére?

Ekkor - a temérdek szem között valahol - felvillant egy fény, amit a lángoló kerekek felkaptak, és Shadwell felé löktek. Shadwellnek csak annyi ideje maradt, hogy gyors halált kérjen magának, aztán a fény elérte. Érintése kimondhatatlan fájdalmat okozott: Shadwell összecsuklott. A földre zuhant, koponyája majd szétrepedt. De a gyors halál csak nem érkezett meg. Ehelyett hirtelen megsz nt a fájdalom, és Shadwell lelki szemei el tt megjelent a lángoló kerék. A Korbács beköltözött a fejébe, ereje az agyában keringett.

Aztán a kerék elt nt, és egy látomás vette át a helyét, nyilván a Korbács jóvoltából. Shadwell a kertben lebegett, magasan á fák között. „Azt látom, amit a Korbács döbbent rá Shadwell -, benn ül a szemem mögött." Közös tekintetüket a föld felé

fordították, ahol valami mozgott.

A homokban Jabirt látták - négykézláb állt, meztelenül -, Ibn Talak hátulról gyömöszölte fújtatva, nyöszörögve. Shadwell kissé kényesnek, de ártalmatlannak találta a m veletet. Látott ennél cifrábbat is, s t, csinált is. De a Korbács nemcsak a látását, hanem a gondolatait is megosztotta vele, így Shadwell megtudta, hogy az üzekedést b nnek tartja, amiért nézete szerint halál jár.

Shadwellnek már módjában állt megtekinteni a büntetés végeredményét, a végrehajtást nem kívánta végignézni. Csakhogy ez nem rajta múlott. A Korbács rendelkezett a látásával, kénytelen volt hát azt látni, amit akar. Fényesség ereszkedett a párosra, és szétszakította ket. Aztán átjárta a cinkos testrészeket a szájat, a szemet, a lágyékot, a feneket -, és tüzével elemésztette. Lassan, módszeresen. Hagyott id t a férfiaknak, hogy szenvedjenek - Shadwell ismét hallotta a sikolyokat - és könyörögjenek. A t z azonban nem ismerte a megbocsátást. Shadwell zokogva kérlelte, hogy hagyja abba. Dolga végeztével a Korbács ráhúzta a testekre portakarót. Amikor befejezte, végre kivonult Shadwell szeméb l. Shadwell újra meglátta maga alatt a földet; b zlött a hányásától.

Ugyanott feküdt, ahol összecsuklott. Reszketett. Amikor úgy érezte, képes elviselni a látványt, a Korbácsra emelte a tekintetét.

Megváltozott az alakja. Már nem volt óriás. Békésen ücsörgött egy homokdombon, amit magának emelt, és számtalan szemével a csillagokat bámulta. A bíró és hóhér pillanatok alatt mereng re váltott.

A Shadwell fejében tobzódó .képek elhalványultak ugyan, de a Korbács továbbra is jelen volt az agyában. Érezte gondolatai tüskéit. Shadwell egy hal volt csupán, aki horogra akadt.

A Korbács az égr l most Shadwellre nézett.

Shadwell...

Ennek az új testének sem volt szája, valahogy mégis kimondta Shadwell nevét. Persze, aki képes belekontárkodni az ember agyába, annak nyilván semmi szüksége szájra. Látlak - mondta. Illetve ezt a gondolatot helyezte Shadwell fejébe, ahol azt szavakba öntötte. - Látlak. És tudom a neved.

- Pontosan ezt szeretném - mondta Shadwell. - Hogy ismerj! És bízzál bennem!

Hogy higgyél nekem!

Keresked ként több mint egy fél életen keresztül alkalmazta ezeket a szívhez szóló

fogásokat; önbizalmat adtak neki.

Nem te vagy itt az els -mondta a Korbács. - Jöttek már mások is. Aztán elmentek. Shadwell sajnos nagyon is jól tudta, hová mentek el. Egy pillanatra látta - nem tudni, hogy a Korbács parancsára vagy a saját erejéb l - a halott kert homokja alá

temetett testeket. Talán félnie illett volna, de az arabok kínzása és halála közben minden félelmét kiélte. Most szépen, érthet en beszélni fog, és reménykedni, hogy hírei elhárítják feje fel l a halált.

- Megvan az oka, hogy miért jöttem ide - mondta.

Mi légyen az az ok?

Most, ez az a pillanat. A vásárló kérdezett, és választ várt. Semmi értelme a köntörfalazásnak vagy a szépítgetésnek a jobb üzlet reményében. Az alku alapja ezúttal kizárólag a színtiszta igazság lehetett. Vagy megveszik, vagy nem. Mindenesetre el ször ki kell mondani.

- A látólények.

Shadwell érezte, hogy a név hallatára a tüskék az agyába szúrnak, de ez volt az összes válasz. A Korbács hallgatott. Talán még a lángkerekek is elhalványultak, minthaa motor le akarna állni.

Aztán agyában hihetetlenül halkan meghallotta a szavakat. Látó. Lények.

A szavakkal együtt pedig, mint a villámcsapás, egy er rándította görcsbe az agyát. A Korbács belsejében is látszott a villám, ahogy felvillan a testének megfelel valamiben. A szemeiben futkosott.

Látólények

- Tudod, kik azok?

Shadwell lábánál sistergett a homok.

Elfclejtettem.

- Régen volt.

Csak ennyit akartál mondani?

- Emlékeztetni akarlak!

Miért?

A tüskék újra szurkálták Shadwellt. „Bármelyik percben megölhet - gondolta. Ideges, és ilyenkor veszélyes. Csak óvatosan, ravaszul. Mint egy keresked .”

- Elrejt ztek el led - mondta.

Tényleg?

- Réges-régen. Elrejt ztek, hogy soha meg ne találd ket. És?

- És most el bújtak. Az emberek között élnek.

Elfelejtettem. De most már emlékszem. Igen, emlékszem. Drága Shadwell!

A tüskék megnyugodtak, és csodálatos gyönyör futott végig Shadwell testén: szinte rosszul lett az élvezett l. Szóval örömöt is tud szerezni ez a Korbács. Van egyáltalán olyan hatalom, amivel nem rendelkezik?

- Kérdezhetek valamit?

Kérdezz!

- Ki vagy te?

A Korbács felemelkedett homoktrónjáról, és egy pillanat alatt vakítóan fényes lett. Shadwell eltakarta a szemét, de a fény átsütött még a csonton is, bevilágított a fejébe, ahol felhangzott a Korbács örök neve.

Uriel a nevem - mondta. - Uriel, a hatalmasságok közül. Shadwell ismerte ezt a nevet, ahogy a Szent Philoména-templomban látott szertartást is ismerte - mindkett t ugyanabból a forrásból. Gyerekkorában kívülr l megtanulta az összes angyal és arkangyal nevét; a hatalmasok között is Uriel volt a leghatalmasabb. A megváltás arkangyala, Isten lángja. Shadwellnek eszébe jutott a két kivégzés: ahogy a testeket elemészti az irgalmatlan t z egy angyal tüze. Mivel érdemelte ki, hogy ekkora hatalom közelébe léphetett? Hogy megláthatta Urielt, a hatalmasságok közül...

Eszébe jutott még valami az angyalról, és egyszerre mindent megértett. Uriel volt az az angyal, aki az Éden kapuját rizte.

Éden.

Erre a szóra a Korbács fellángolt. Bár az évek szomorúságba és feledékenységbe taszították, akkor is még mindig angyal volt: tüze kiolthatatlan. Testében a kerekek forogni kezdtek, lényének látható matematikája begerjesztette, és új borzalmakra sarkallta. A többiek, akik itt jártak - mondta a szeráf -, Édennek nevezték ezt a helyet. De én ezt a szót nem ismerem.

- Miért, te hogy hívod?

Paradicsom, mondta az angyal, és erre a szóra egy új kép jelent meg Shadwell agyában. Ugyanez a kert, egy másik kórból. Amikor nem homokból voltak a fák, hanem olyan buja dzsungel állt itt, mint amilyen a Gy

ben a sarjadt: ugyanaz a

tékozló termékenység, ugyanazok a megnevezhetetlen fajták, amelyek már-már saját állapotukkal is dacoltak. Olyan virágok, amelyek bármelyik pillanatban megszólalhatnak: gyümölcsök, amelyek szárnyra kelhetnek. Ebben a kertben azonban nem érz

dött az a türelmetlenség, ami a Gy

ben: itt az elkerülhetetlen felemelkedés határozta

meg a hangulatot, az állandó, de megfontolt törekvés egy magasabb állapotba, ami csakis a fény lehetett, mert a fák között ragyogó testek lebegtek, mint él szellemek. Ez a

teremtés helye volt - mondta az angyal. - Örökkön-örökké. Ahol a dolgok létrejöttek.

- Létrejöttek?

Kialakultak, és innen indultak a világba.

- Ádám is és Éva is?

Rájuk nem emlékszem - felelte Uriel.

- Az emberiség sszülei.

Az emberiség bárhol létrejöhetett, de itt ilyesmivel nem foglalkoztunk. Itt a magasabb szellemek születtek.

- A látólények? - kérdezte Shadwell. - k magasabb szellemek?

Az angyal horkantott egyet. A Paradicsom képe megrázkódott, és Shadwell alamuszi alakokat látott, ahogy a fák között lopakodnak, mint a tolvajok. Igen, k is itt

kezdték - mondta az angyal. Shadwell lelki szemeivel látta, hogy a föld megnyílik, és emberarcú növények emelkednek ki bel le, a ködfátyol megdermed... De történt egy-két szerencsétlen véletlen. Valamilyen cseppek, amik itt életre keltek. Mi, a szellemek, nem tudtuk, mi az. Mi emelkedettebb dolgokkal voltunk elfoglalva.

- És azok a cseppek megn ttek?

Megn ttek. És megbokrosodtak.

Shadwell már kezdte érteni.

- Megcsapta ket a világ szaga.

Az angyal megborzongott - Shadwell agyát újabb képek árasztották el. A látólények seit látta: meztelen volt mind, testük különböz színekben és méretekben pompazott. Egy sereg torz alak - farok, aranyszín szem, kakastaréj, fényes párducb r, elcsökevényesedett szárnyak -, mind a fálra kapaszkodott felfelé, hogy kijusson a világba.

- Megszöktek.

El lem senki nem szökhet meg - mondta Uriel. - A szellemek elmentek, de én itt maradtam, hogy rizzem a kertet, amíg visszájönnek.

A Teremtés könyvével ennyiben egyezett a történet: egy r a kapunál. Ennyiben, de úgy t nt, semmi másban. Annak a könyvnek az írói vettek egy képet, amit az emberek a szívük mélyén riztek, és egy történetet kerítettek köré a maguk morális elképzeléseinek megfelel en. Hogy itt Istennek milyen szerepe volt - ha volt neki egyáltalán , az ugyanúgy az értelmezést l függött, mint bármi más. A Vatikán vajon elismerné a Korbács angyali voltát? Shadwell gyanította, hogy nem.

- És a szellemek? - kérdezte. - Azokkal mi lett?

Én vártam - mondta az angyal.

Várt, várt, és egyre várt, míg meg rjítette a magány, gondolta Shadwell. Egyedül a pusztaságban, a fonnyadó és rothadó kert közepén, a falon is áthatoló homokban...

- Eljössz velem? - kérdezte Shadwell. - Elviszlek a látólényekhez. Az angyal ismét Shadwellre nézett.

Gy lölöm a világot -mondta. - Egyszer már jártam ott.

- De ha elvezetlek hozzájuk - mondta Shadwell -, befejezheted a munkádat, és örökre nyugtod lesz.

Uriel gy lölete a Birodalom iránt fizikailag is megnyilvánult: megfagyasztotta Shadwell fejb rét. Az angyal azonban nem utasította vissza az ajánlatot, csak egy ideig még rágódott rajta. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy vége legyen már a várakozásnak. De méltósága undorodott az emberi világgal való érintkezés gondolatától. Mint minden tiszta lény, is hiú volt, és féltette tisztaságát. Talán... mondta.

Tekintetét Shadwellr l a falra emelte. A keresked is odanézett, és meglátta Hobartot: kihasználta az alkalmat, és a beszélgetés közben megpróbált elosonni. Nem sikerült.

...ezúttal... - folytatta az angyal, és szemei rengetegében villódzott a fény - ...inkább... a fényt megragadták a kerekek, és Hobart felé hajították - ...álruhában megyek. Ezzel az egész szerkezet szétpattant, és nem egy, de ezer és ezer fénydárda repült Hobart felé. Uriel tekintete a földhöz szegezte t: lehetetlen volt elkerülnie a támadást. A dárdák a feje búbjától a talpáig az egész testét elborították, és beléhatoltak, bár b re sértetlen maradt.

Az angyal egy szempillantásnyi id alatt nyomtalanul elt nt a dombról. Emberi testbe költözött, és ez a kertre is kihatott. A faltól, ahol Hobart állt, egészen a kert végéig megremegett a föld. A homoknövényzet pusztulni kezdett: a temérdek virág porrá vált, a fasorok meginogtak és összeomlottak, mint a boltozatok a földrengésben. A dühöng pusztítás láttán Shadwellnek eszébe jutott a homok mintája, amikor el ször megpillantotta a fal tetejér l. Talán mégis jól gondolta: lehet, hogy valóban a csillagoknak szólt az üzenet. Uriel szánalmas igyekezete, ahogy megpróbálta újjáteremteni a pompás kertet, abban a reményben, hogy egyszer majd betér egy szellem, és felidézi hajdanvolt dics ségét.

A rombolás katasztrofális méreteket öltött. Shadwell okosabbnak látta, ha odébbáll, miel tt eltemetné a homokvihar.

Hobart már nem a hasadék kert fel li oldalán állt, hanem felmászott a kövekre, és onnan nézte a sivatag üres végtelenjét.

Semmilyen jel nem utalt rá, hogy megszállta t Uriel. Kívülr l ugyanaz a Hobart volt. Barátságtalan arca most is ugyanolyan komor volt, és ugyanazon a gyenge hangon szólalt meg. Kérdése azonban sok mindent elárult.

- Most én vagyok a Sárkány?

Shadwell Hobartra nézett. Észrevette, hogy szeme mélyén ismét ott van az a csillogás, amit akkor látott utoljára, amikor a t z ígéretével elcsábította t.

- Igen - felelte Shadwell. - Te vagy a Sárkány.

Nem vesztegették az id t. Szedték a sátorfájukat, és elindultak visszafelé a sivatagból. Az Üres Vidék üresebb lett, mint valaha.

Tizenegyedik rész

ÁLOMÉVSZAK

Festékfoltként sötétlik az ég, Valami esni fog - nem es , nem jég És nem virágok. W. H. Auden: Kett

I. IFJÚKORI KÓRKÉP

1.

Mi történhetett Cal Mooneyval? - találgatták a szomszédok. Micsoda furcsa fickó

lett: az a sejtelmes mosolygás, azok a huncut pillantások. Na persze, ez mindig is különös család volt. Állítólag még valami költ is akadt az sök között, azok meg, ugye, mind lököttek egy kicsit. A gyerek meg biztos örökölte. Szegény! Hogy meg tudnak változni az emberek!

A szóbeszédben természetesen volt egy csipetnyi igazság. Cal is tudta, hogy megváltozott. Amikor reggelenként belenézett a tükörbe, furcsa zabolátlanságot látott a tekintetében. Nem csoda, hogy aggodalommal figyelte t a pénztáros a boltban, vagy az a hölgy, aki pletykaszag után szimatolt, míg sorban álltak a bankban.

- Szóval egyedül lakik?

- Igen - mondta Cal.

- Nagy az a ház egy embernek. Nehéz lehet takarítani.

- Nem, nem nehéz.

Vallatója még várt valamit.

Megkapta:

- Szeretem a port. - Cal tudta, hogy ezzel csak a pusmogást táplálja, de képtelen volt hazudni a kedvükért. Akármit mondott is, látta, hogy titokban megmosolyogják, és minden megjegyzését elraktározzák, hogy a mosodában majd legyen mit felöklendezni. Bizony Bolond Mooney volt a velejéig.

2.

A feledékenység ezúttal nem fenyegette. Gondolatai teljesen hozzán ttek Csodaországhoz: féltve rizte a legapróbb részleteket is. A Fúga vele volt mindennap, egész nap, még éjszakánként is.

Az emlékezés azonban cseppet sem volt örömteli. Elviselhetetlen fájdalom kínozta, hogy örökre elveszett az a világ, amire egész életében vágyott. Soha nem léphet már varázslatos földjére.

A pusztulás okai és körülményei kicsit homályosak voltak, különösen, ami a Gy

ben történteket illeti. A Fénypallón vívott csatára egész jól emlékezett; még ara is, hogy átverekedte magát a Lepel felh jén. De ami ezután következett, abból csak összefüggéstelen részletek maradtak. Sarjadó dolgok, fonnyadó dolgok: a karján önfeledten patakzó vér; a téglák, ahogy reszketnek a háta mögött... Körülbelül ennyi. A többi olyan homályos volt, hogy egyáltalán fel sem tudta idézni. 3.

Cal tudta, hogy muszáj valahogy elterelni a figyelmét abánatáról, különben belesüpped a melankóliába, amib l aztán soha az életben nem kecmereg ki. Elkezdett munkát keresni, és július elején talált is: beállt egy pékségbe. A fizetés szegényes volt, a munkaid antiszociális, de élvezte, amit csinál - a biztosítótársaságnál végzett robot gyökeres ellentétét. Alig kellett beszélnie, vagy a munkahelyi mesterkedésekkel tör dnie. Itt nem volt ranglétra, csak a tészta és a kemence egyértelm elvárásai. Teljesen kielégítette a munkája. Izmai megacélosodtak, és reggelire mindig volt meleg kenyér.

A figyelemelterelés azonban csak egy rövid ideig m ködött. Gondolatai egyre gyakrabban tértek vissza szenvedése okához, amit l ismét szenvedett. Ez a mazochizmus talán az emberi faj természetéhez tartozott. Ezt látszott alátámasztani az a tény is, hogy július közepén felt nt Geraldine. Egyszer csak megjelent az ajtóban, és úgy lépett be a házba, mintha semmi nem történt volna kettejük között. Cal örült neki. Geraldine most nem költözött hozzá. Megegyeztek, hogy visszafelé tett lépés lenne, ha helyreállítanák a családi status quót. Geraldine inkább egész nyáron ingázott, szinte mindennap jött, néha ott aludt a Chariot Streeten, de jobbára nem. Majdnem öt hétig semmit nem kérdezett a tavasszal történtekr l, Cal pedig végképp nem hiányolta a magyarázkodást. Amikor Geraldine mégis felvetette a témát, Calt meglepte, hogy ez milyen formában és összefüggésben történt.

- Deke azt híreszteli, hogy valami z röd van a rend rséggel... de én mondtam neki, hogy az nem létezik.

Cal Brendan karosszékében ült az ablaknál, a nyárvégi eget bámulta. Geraldine a hever n egy magazint lapozgatott.

- Megmondtam neki, hogy te nem vagy b nöz . Tudom. Bármi történt is veled... az másmilyen z r volt. Valami mélyebb, igaz? - Geraldine Calre nézett. Válaszra várt?

Nem valószín , mert Cal még ki sem nyithatta a száját, amikor Geraldine folytatta: Fogalmam sincs, mi történt, Cal, és talán így a jobb. De... - Az ölében lév magazinra bámult, aztán újra Calre. - Korábban soha nem beszéltél álmodban.

- Miért, most beszélek?

- Egyfolytában. Valakihez. Néha még kiabálsz is. Néha meg csak rnosolyogsz. Geraldine kicsit zavarba jött, ahogy elmondta. Figyelte Calt álmában. És hallgatta is. Te jártál valahol, igaz? És valami olyasmit láttál, amit senki más.

- Err l szoktam beszélni?

- Tulajdonképpen igen. De én nem ebb l gondolom, hogy láttál valamit. Hanem abból, hógy megváltoztál. Abból, ahogy néha kinézel...

Itt, úgy t nt, megakadt, mert figyelmét ismét a magazinra fordította. Lapozgatta, de nem nagyon nézte, hogy mit.

Cal sóhajtott. Geraldine olyan jó volt hozzá, oly sokat tör dött vele: muszáj, hogy mondjon neki valamit, bármilyen nehéz is.

- Akarod, hogy elmeséljem? - kérdezte Cal.

- Igen. Igen, akarom.

- Nem fogod elhinni - figyelmeztette Cal.

- Akkor is meséld el!

Cal bólintott, és elkezdte a történetet, amit tavaly, amikor el ször járt a Rue Streeten, már majdnem elmondott.

- Láttam Csodaországot...

4.

Háromnegyed óráig tartott, míg az eseményeket nagyvonalakban felvázolta, egészen onnantól kezdve, hogy a galamb megszökött. További egy órán keresztüí a részleteket finomította. Ha már egyszer belevágott, nemigen akaródzott semxüit kihagynia: a lehet legpontosabban szerette volna elmondani, a saját és Geraldine érdekében egyaránt.

Geraldine figyelmesen hallgatta, id nként Calre nézett; de jobbára az ablakon bámult kifelé. Egyetlenegyszer sem szakította félbe.

Amikor Cal befejezte - a meséléssel feltépve a sebeket -, Geraldine nem szólt semmit, jó ideig csak hallgatott.

Végül Cal szólalt meg:

- Nem hiszed el. Tudtam, hogy nem fogod elhinni.

Ismét csend. Aztán Geraldine megkérdezte:

- Számít az neked valamit, hogy elhiszem vagy sem?

- Számít. Persze hogy számít.

- Miért, Cal?

- Mert akkor nem lennék egyedül.

Geraldine elmosolyodott, felállt, és odament Caíhez.

- Nem vagy egyedül - mondta, aztán ismét csak hallgatott. Kés bb, amikor bebújtak az ágyba. Geraldine megkérdezte:

- Szereted t? ... Mármint Suzannát.

Cal biztosra vette, hogy ez a kérdés el bb-utóbb elhangzik majd.

- Igen - mondta halkan. - Nem tudom elmondani, hogyan, de szeretem.

- Akkor jó - motyogta Geraldine a sötétben. Cal nagyon sajnálta, hogy nem látja az arcát; leolvashatta volna róla, hogy szintén beszélt-e. De inkább nem bolygatta a témát. Ezután az egész szóba se került. Geraldine viselkedése nem változott: mintha elhatározta volna, hogy nem foglalkozik Cal beszámolójával. Továbbra is jött, aztán elment. Ugyanolyan ad hoc alapon. Néha szerelmeskedtek, néha nem. És néha boldogok voltak. Vagy majdnem boldogok.

A nyár szép lassan elballagott, a h mér tán észre sem vette: a szepl k még alig bukkantak el Geraldine arcán, és máris szeptember volt.

5.

Angliában mindig szép az sz, de az idei - amit, mint kés bb kiderült, az utóbbi ötven év legkeményebb tele követett - még a megszokottnál is ragyogóbb volt. A fürge szelek meleg es t hoztak, szálkáik között napfény csillogott. A város hajdani pompájában tündökölt. Palaszürke felh kupacok a napsugaras háztet k mögött, tengerszagú szell k, a magasban csapkodó és köröz sirályok. Cal érezte, hogy egyre jobb lesz a hangulata - a Kakukk Birodalom ragyogott, fölötte pedig a felh k mintha titkos jeleket küldtek volna neki. A felh foszlányok között arcokat látott, és üzeneteket vett ki az ablakpárkányon kopogó es cseppek ritmusából. Valami készül dött, valami közeledett.

Gluck is eszébe jutott. Anthony Vergilius Gluck, az anomáliás jelenségek kutatója. Még az is megfordult Cal fejében, hogy felhívja, és meg is tette az els lépést: az egyik nadrágzsebb l el kotorta a férfi névjegykártyáját. Itt azonban megakadt a dolog. Talán azért, mert tudta Gluckról, hogy az égvilágon mindent hajlandó elhinni, ha csak egy szikrányi csodát sejt is a dologban. Cal meggondolta magát. Inkább tovább fürkészte az eget. Még egy messzelátót is beszerzett, és a csillagképeket kezdte tanulmányozni. Megnyugtató egy elfoglaltság volt. Jó érzése támadt, ha napközben felnézett az égre, abban a tudatban, hogy ha nem is látja, a csillagok ott vannak a feje fölött. Ez nyilván így volt az összes többi csodávál is: szüntelenül ragyogtak, de a világ még fényesebben ragyogott, és eltakarta ket Cal el l. Aztán október közepén (egészén pontosan október tizennyolcadikán, illetve a tizenkilencedikére virradó éjszaka) elkezd dtek a rémálmok. II. AGYAGBA GYÚRT JÓSLAT

1.

Nyolc nappal a Fúga elpusztulása után a Négy Család életben maradt tagjai összesen száz f vagy talán még annyi sem - összegy ltek, hogy megbeszéljék, mitév k legyenek. A katasztrófát túlélték ugyan, de örömre nemigen akadt okuk. Sz ttesföld szétrombolásával odavesztek az otthonaik, a javaik és szeretteik többsége is. Egy maroknyi csodatett maradt csak - emlékeztet ül hajdani boldogságukra -, de erejük alaposan megcsappant a Fúga halála miatt. Kevés vigaszt jelentettek. A halottakat még a csodatettek sem tudják feltámasztani, és a Birodalom gonoszságait sem tarthatják féken.

Mit tegyenek hát? Egy hangos kisebbség - Balm de Bono vezetésével - azt hajtogatta, hogy nyilvánosságra kell hozni a történetüket, vagyis ügyet kell csinálni népük sorsából. Bizonyos szempontból igazuk volt. Talán valóban az lett volna a legbiztosabb, ha felfedik kilétüket az emberek el tt. Ez a megoldás azonban jelent s ellenállást váltott ki, melynek alapja a büszkeség volt - ett l a tulajdonságuktól semmilyen körülmények nem foszthatták meg a látólényeket. Az ellenz k kereken kijelentették, hogy inkább meghalnak, mint hogy a Kakukkok kényére-kedvére bízzák az életüket.

De Bonóék elképzelésével kapcsolatban Suzannának is aggályai voltak. Tegyük fel, hogy embertársai elhiszik a látólények történetét, és együttéreznek velük - de vajon meddig tartana a megértésük? Hónapokig? Legfeljebb egy évig. Aztán találnának maguknak valami más tragédiát. A látólények megunt áldozatokká válnának: egy ideig ünnepelnék, aztán elfelejtenék ket.

Suzanna érvelése és a kiszolgáltatottságtól való rettegcs az ellenz k álláspontját vitte diadalra. De Bono - a vereségben is meg rizve méltóságát - elfogadta a többség akaratát.

A kulturális vita ezzel véget is ért, az indulatok ugyanis hamarosan elszabadultak. A helyzet akkor kezdett elmérgesedni, amikor egy sápadt, zaklatott arcú férfi kijelentette, hogy a fényes jöv tervezgetése helyett inkább a bosszún kellene törni a fejüket.

- Mindenünk odalett - mondta. - Nekünk már csak egyetlen örömünk lehet: ha megöljük azt a gazember Shadwellt.

Többen megpróbálták, letorkolni elkeseredett kishit sége miatt, de a férfi ragaszkodott hozzá, hogy hallgassák végig.

- A Birodalomban a halál vár ránk - mondta elgyötört arccal. - Csak néhány perc áll a rendelkezésünkre... hogy elpusztítsuk a Fúga gyilkosait.

- Szerintem felejtsük el a vérbosszút - mondta Nimrod. - Semmi értelme, hogy a múlton rágódjunk. Inkább tervezzük meg a jöv nket.

Egy-két gúnyos kacaj hallatszott, de a bosszút forraló férfi mindenkit túlharsogott.

- Miféle jöv nket? - kérdezte szinte megmámorosodva a kétségbeesettségt l. - Hát nézz már ránk! - Sokan lesütötték a szemüket; maguk is tudták, milyen szánalmasan néznek ki. - A kevesek közül is az utolsók vagyunk. Nincs folytatás, és ezt mindannyian tudjuk. - Nimrod felé fordult. - Ne beszélj nekem a jöv l! Nincs jöv ,

csak keser ség.

- Ez nem igaz! - mondta Suzanna.

- Te könnyen beszélsz! - förmedt rá a férfi.

- Fog be a szád, Hamel! - mondta Nimrod.

- Nem fogom be!

- Suzanna segíteni akar! - kiabálta Nimrod.

- Mi meg beledöglünk a segítségébe! - ordította Hamel.

Pesszimizmusa a többiekre is átragadt.

- Mit keres itt egy Kakukk?! -fakadt ki valaki. - Miért nem megy vissza a fajtájához?

Suzanna már éppen azon volt, hogy ezt teszi. Semmi kedve nem volt eljátszani a nbakot. Bántotta, hogy t vádolják. Ugyanakkor kételyei is támadtak. Félt, hogy talán mégsem tett meg értük mindent, vagy hogy rosszul csinált valamit. De nem mehetett el. Maradnia kellett de Bono miatt. Nimrod miatt és a többiek miatt, akik a segítségére szorultak a Birodalomban. Hamelnek azonban bizonyos fokig igaza volt. Suzanna is érezte, hogy igenis er t adna mindenkinek a Shadwell iránti gy lölet, és elterelné a figyelmet a veszteségekr l. k persze sokkal többet veszítettek: Suzannának els sorban ezt kellett szem el tt tartania. egy álmot veszített el, amiben néhány gyönyör pillanatig gyönyörködhetett. A látólények viszont a világukat. Egy új hang szólalt meg a vitában: Apolline hangja. Suzanna nem is tudta, hogy itt van. Meglep dött, amikor Apolline kiemelkedett egy dohányfüstfelh l, hogy is

hozzászóljon.

- Én ugyan meg nem halok senki kedvéért - mondta. - A te kedvedért meg f leg nem, Hamel.

Tiltakozása Yolande Dorra emlékeztette Suzannát. Úgy látszik, mindig a n k védelmezik legelszántabban az életet.

- Akkor most mi legyen Shadwell-lel? --kérdezte valaki.

- Hogyhogy mi legyen? Meg akarod ölni, Hamel? Menj csak! Veszek neked egy íjat

- mondta Apolline. A megjegyzésre egyesek felkacagtak, az ellenz k azonban még jobban bedühödtek.

- Gyakorlatilag kihaltunk, kedvesem. Kicsit termékenyebb is lehettél volna mondta Hamel leplezetlen megvetéssel. Apolline-ról lepergett a gúnyos szemrehányás.

- Akarod, hogy megpróbáljuk, Hamel? - kérdezre. Hamel egy fintorrai intézte el az ötletet.

- Én n s ember voltam... - mondta.

Apolline, aki továbbra is élvezte a sérteget sdit, megrázta a fenekét, mire Hamel köpött egyet. Rosszul tette. Appoline visszaköpött, de sokkal ügyesebben. A lövedék ártalmatlan volt ugyan, Hamel azonban úgy reagált, mintha legalábbis hasba szúrták volna: dühödt üvöltéssel Apolline felé vetette magát. Valaki az útjába állt - kapta meg az Apolline-nak szánt pofont. A civilizált vitának ezzel még a látszata is szertefoszlott: az egész társaság veszekedni és ordibálni kezdett, miközben Hamel és a békít folytatták ökölharcukat a felborított székek között. Apolline selyemfiúja választotta szét ket. A verekedés nem tartott tovább egy percnél, de mindkét férfi kitett magáért: orrukon, szájukon d lt a vér.

Suzanna szomorúan nézte, ahogy Nimrod megpróbálja csillapítani a kedélyeket. Olyan sok mindenr l akart beszélni a lényekkel: szerette volna kikérni a tanácsaikat, szerette volna megosztani velük kényes és bonyolult titkait. De tartott t le, hogy ebben az ingatag helyzetben mondandója csak a széthúzást táplálná. Hamel elindult kifelé, átkozva Suzannát, Apolline-t és mindenkit, aki - idézet Hamelt l -

„a szarok pártjára állt". Nem egyedül távozott. Több mint húszan csatlakoztak hozzá. Ez után a robbanás után meg sem próbálták folytatni a vitát: a gy lés tulajdonképpen véget ért. Megfontolt döntésekre senki nem volt képes, és egy ideig valószín leg nem is lesz. Ezért csak annyiban egyeztek meg, hogy szétszóródnak, és mindenki megpróbál találni magának egy biztonságos rejtekhelyet. Olyan kevesen maradtak, hogy az elvegyülés nem jelentett különösebb nehézséget. Kivárják a tél végét. Addigra talán megnyugodnak a kedélyek.

2.

A gy lés után Suzanna elbúcsúzott Nimrodtól, meghagyva neki a londoni címét. Nagyon elfáradt; pihenésre volt szüksége.

Két hét után azonban rájött, hogy a semmittevést l 'nemhogy er re kap, hanem biztosan halad a téboly felé. Elkezdett hát dolgozni, ami bölcs elhatározás volt. A r munka ritmusának a kialakítása elterelte a figyelmét a közelmúlt kudarcairól és fájdalmairól. Végre valami kézzelfoghatót csinált ha csak fazekakat és tányérokat is , és életébe visszatért a rendszeresség. Még mindig csak ed ényeket tudott csinálni,

emberi alakokat nem, de a világoknak valahol el kell kezd dniük. Hosszú órákon keresztül dolgozott, társasága csak a rádió és az agyag szaga volt. Melankóliája nem múlt el, de gondolatai még így is sokkal vidámabbak voltak, mint remélni merte. Finnegan megtudta, hogy Suzanna visszatért Londonba; egyik délután megjelent kicsípve, mint mindig -, és elvitte Suzannát vacsorázni. Furcsa és megható volt belegondolni, hogy miközben kalandozott, Finnegan egyfolytában várt rá. Suzanna elfogadta a meghívást, és soha ennyire nem b völte még el Finnegan társasága. Finnegan a t le megszokott szókimondással - kijelentette, hogy k ketten egymásnak vannak teremtve, és azonnal házasodjanak össze. Suzanna erre az felelte, hogy bankárokkal elvb l nem köt házasságot. Másnap virágot kapott Finnegantól, és .egy rövid levelet, amiben csak annyit írt, hogy otthagyja a szakmáját. Rendszeresen találkoztak. Finnegan melegsége és könnyedsége tökéletes kikapcsolódást jelentett Suzanna számára: ilyenkor nem fenyegették azok a borús gondolatok, amik rögtön felbukkantak, ha egyedül volt.

A nyár folyamán és kora sszel olykor-olykor kapcsolatba lépett a lényekkel - bár a lehet legritkábban, a biztonság érdekében. Egészen jó híreket kapott. A túlél k többsége visszatért oda, ahol annak idején el deik laktak, és ahol most megbújhattak. Ennél is jobb hír volt, hogy Shadwellnek és Hobartnak nyoma veszett. Hamel állítólag kutatni kezdett a keresked után, de semmire nem jutott, és feladta. Ami Shadwell seregének a maradványait illeti: azok a látólények, akik magukévá tették a Próféta látomásait, saját maguk szabták ki büntetésüket, amikor felébredtek evangéliumi rémálmukból, rádöbbentek, hogy elpusztult minden, ami kedves volt a számukra.

Voltak, akik a megbocsátás reményében szégyenkezve és kétségbeesetten megjelentek azon a nevezetes gy lésen. Másokat teljesen lezüllesztett a lelküsmeretfurdalás legalábbis ez a hír járta. Olyanok is akadtak, akik öngyilkosok lettek. Megint mások ahogy Suzanna hallotta -, a legelvetemültebbek, semmit nem bántak meg, és a Birodalomban néztek további er szak után. Nyilván nem kellett sokáig keresgélniük.

A szóbeszédekt l és a feltételezésekt l eltekintve azonban nem volt semmi hír. Miközben a látólények új életük kialakításán munkálkodtak, Suzanna tovább rendezgette magában régi életét. A Liverpoolba vet dött lényekt l megtudta, hogy Cal átképezte magát. Suzanna nem lépett vele kapcsolatba, részint gyakorlati megfontolásból: okosabbnak találták, ha egymástól messze vannak, míg nem tudják biztosan, hogy az ellenség valóban elt nt. A szándékos hallgatásnak azonban érzelmi oldala is volt. A Fúgában és a Fúgán kívül sok közös élményben volt részük. Túl sok ahhoz, hogy egymás kedvesei lehetnének. Kettejük között egészen az elejét l fogva ott feszült Sz ttesföld. Ez a megmásíthatatlan tény elképzelhetetlenné tette a romantikus vagy a családi kapcsolatot. Együtt látták meg a Poklot és a Mennyországot. Ezek után nyilván semmi érdemleges nem következhet. Cal feltehet leg ugyanezt érezte, mert sem kereste Suzannát. Nem mintha erre szükség lett volna. Bár nem látták egymást és nem beszélgettek, Suzanna állandóan érezte a jelenlétét. Testi szerelmüket még csírájában elfojtotta, s ezt néha már bánta. De ami összkötötte ket, az volt valószín leg minden szerelmes legh bb vágya: k ketten egy egész világot riztek.

3.

Október közepén Suzanna munkája új és teljesen meglep fordulatot vett. Minden különösebb ok nélkül a fazekak és tányérok helyett emberi alakokat kezdett csinálni. Szobrai nem találtak ugyan lelkes fogadtatásra, de valami leküzdhetetlen bels késztetést elégítettek ki.

Finnegan közben kitartóan ostromolta, vacsorákkal és virágokkal. Suzanna újra és újra udvariasan elutasította, de ezzel csak szította Finnegan odaadását. Suzanna már kezdte azt hinni, hogy túlteng benne a mazochizmus: ha kizavarták az ajtón, visszajött az ablakon.

Amióta Suzanna megismerkedett a Fúgával, bizonyos szempontból ez az id szak volt a legizgalmasabb; fejében ádáz csatát vívott Sz ttesföld és jelen élete: a „valóság" címért versengtek. Suzanna tudta, hogy ez Kakukk-gondolkodásmód; tudta, hogy mindkett valóság. Agya azonban valahogy nem tudta egyesíteni a kett t, sem Suzannát a két világgal. Mi köze volt Finnegan szerelmének - a mosolygós, agyagos körm Suzannának - ahhoz a n höz, aki a Sárkánnyal állt szemben? Suzanna nem bánta volna, ha a mesés id k emlékei valamivel ritkábban látogatják, amikor ugyanis eszébe jutottak, rosszul lett hétköznapi önmagától.

Ugyanebb l a megfontolásból gondosan ápolta magában az oldószert, ami nem volt nehéz. A hajdan kiszámíthatatlan er megszelídült, valószín leg a Fúga pusztulása miatt. De nem hagyta el teljesen Suzannát. Id nként nyugtalankodni kezdett, megpróbált kinyújtózni, legtöbbször valamilyen környezeti hatásra (beletelt egy kis id be, míg Suzanna erre rájött). A Birodalomban voltak telített területek: olyan helyek, ahol Suzanna forrást érzett a föld alatt. Az oldószer minden ilyen helyet megismert. Ez néha a Kakukkokkal is el fordult, akik rögtön szentesítették is felfedezésüket, a maguk rövidlátó eszközeivel: tornyokkal és szök kutakkal. De legalább ugyanannyi hely még feltáratlan volt. Gyanútlanul sétálva az utcán Suzanna gyakran érezte a mozgolódást a gyomrában, és tudta, hogy a mélyben hatalom lakozik. Suzanna ez idáig a politikával vagy a pénzzel kapcsolta össze a hatalom fogalmát, de titkos önmaga sok mindenre megtanította. A képzel er az igazi hatalom: olyan változásokat képes el idézni, amit a gazdagság vagy a befolyás még csak nem is remélhet. Suzanna Finneganban is észlelte a képzel er m ködését. Amikor nagy ritkán sikerült rávennie t, hogy beszéljen a múltjáról, a gyerekkoráról, Suzanna látta, hogy feje körül meger södnek és megélénkülnek a színek - a képzelet révén Finnegan egyesült régi önmagával. Ezekben a pillanatokban mindig eszébe jutott a sor Mimi könyvéb l:

Amit, elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.

Ilyenkor Suzanna még boldognak is érezte magát.

4.

Aztán december harmadik hetében a jobb id k minden halvány reménye hirtclen szertefoszlott.

Hidegre fordult az id . Nem egyszer en kemény, hanem sarki hidegre. Hó még nem volt, csak olyan er s fagy, hogy az idegvégz dések akár perzsel t znek is vélhették. Suzanna tovább dolgozott. Nem akarta abbahagyni az alkotást, bár a petróleumkályha jó ha nulla fokra felf tötte a kis lakást; kénytelen volt két pulóvert és három zoknit magára húzni. Úgy belemerült a munkába, hogy szinte észre sem vette a hideget. Csak gyúrta az agyagot, és sorra megformázta a lelki szemei el tt elvonuló alakokat. Aztán tizenhetedikén, teljesen váratlanul, beállított Apolline. Az örök özvegy, tet

l talpig feketébe bugyolálva.

- Beszélnünk kell! - mondta, amint az ajtó becsukódott mögötte. Suzanna beljebb invitálta, és kerített neki egy helyet a rendetlenségben. Apolline azonban nem bírt leülni, fel-alá járkált a szobában, végül a befagyott ablaknál állapodott meg. Kifelé bámult, miközben Suzanna leöblítette kezér l az agyagot.

- Követtek? - kérdezte Suzanna.

- Nem tudom - felelte Apolline. - Lehet.

- Kérsz egy kávét?

- Inkább valami er sebbet. Mi van itthon?

- Egy üveg konyak.

- Egy üveg konyak elég lesz.

Apolline leült. Suzanna el kotorta az üveget, amit néha-néha maga háborgatott, és jókora adagot töltött egy bögrébe. Apolline felhajtotta, újra teletöltötte, aztán megkérdezte:

- Te is álmodtál?

- Mir l kellett volna álmodnom?

- Amir l mindannyian - mondta Apolline.

Sárgás arca és szeme körül a sötét karikák inkább azt sugallták, hogy hetek óta nem aludt.

- Borzalmas dolgokról - folytatta az özvegy -, mintha a világ vége közelegne.

- Ki álmodja ezeket?

- Ki nem? - helyesbítette Apolline. - Mindenki. Mindenki ugyanazt. Ugyanazt a rettenetes dolgot.

Másodszor is kiürítette a bögrét, és elvette a padról az üveget, hogy még azt is meghúzza.

- Valami rossz fog történni. Mindannyian érezzük. Ezért jöttem, hogy elmondjam. Suzanna nézte, ahogy Apolline újra tölt magának, közben két kérdés fogalmazódott meg az agyában. Az els : a látólények rémálmai vajon csak az átélt szörny ségek elkerülhetetlen következményei, vagy valami több? És ha az utóbbi: vajon miért nem álmodja?

Apolline zavarta meg a gondolatait, az italtól egy kicsit elmosódott hangon.

- A többiek szerint ez a Korbács lesz. Felébredt, és jön, hogy elpusztítson bennünket. Ami azt illeti, annak idején ugyanígy jelent meg. El bb az álmokban.

- És szerinted is a Korbács jön?

Apolline hunyorogva lenyelt egy újabb löket konyakot.

- Akármi jön is, nem hagyhatjuk magunkat.

- Gondolod, hogy... támadnunk kellene?

Apolline vállat vont.

- Mit tudom én. Lehet. De hát gyalázat, hogy mindenki milyen passzív. Rossz rájuk nézni. Csak elvetik magukat, és minden úgy van jól, ahogy van. Mint a szajhák. Elhallgatott, sóhajtott egy nagyot. Aztán folytatta:

- A fiatalabbak a fejükbe vették, hogy felélesztik az ótudományt.

- Miért?

- Hogyhogy miért? Hogy elpusztítsuk a Korbácsot. Miel tt pusztítana el bennünket.

- Szerinted milyenek az esélyeink?

- Valahol a nulla körül - mondta Apolline. - Istenem, nem tudom! De legalább megéreztük, hogy jön. Ez is valami. Egy páran már visszamentek azokra a helyekre, ahol valamilyen er volt. Hátha sikerül összekaparni valamit.

- Ilyen hosszú id után?

- Mi nem méricskélünk - mondta Apolline. - A csodatettek nem öregednek.

- Tehát mit kell keresni?

- Jeleket. Jóslatokat. Tudom is én.

Letette a bögrét, és visszakóválygott az ablakhoz. Keszty s kezével egy kémlel lyukat vakart a jégvirágok közé. Kikukucskált, töprengett, aztán felmordult, miel tt újra Suzanna felé fordította összesz kült szemét.

- Tudod, mi az érzésem? - kérdezte.

- Mi?

- Hogy valamit eltitkolsz el lünk.

Suzanna nem mondott semmit, mire Apolline megint felmordult:

- Sejtettem! - mondta. - Ugye azt gondolod, hogy saját magunk ellenségei vagyunk?

Akikre nem lehet titkokat bízni. - Tekintete feketén ragyogott. - Lehet, hogy igazad van mondta. - Bed ltünk Shadwellnek, igaz? Legalábbis a többség.

- Te nem?

- Jobb dolgom is akadt - felelte Apolline. - A Birodalomban. Err l jut eszembe, most is akadna... - Hangja elúszott. - Tudod, azt hittem képes leszek hátat fordítani nekik. Elfelejtem ket, és vígan élek. De nem ment. Végül is... azt hiszem hozzájuk tartozom. Igen, hozzájuk tartozom.

- Majdnem elveszítettünk mindent - mondta Suzanna.

- Nemcsak majdnem.

- De. Majdnem.

A vallató szemek kikerekedtek. Suzanna ingadozott, hogy elmondjon-e mindent, ami a Gy

ben történt vele és Callel. Apolline azonban jól látta: tényleg nem merte rájuk bízni saját varázslatukat. Ösztöne azt súgta, hogy ; egy kicsit még riznie kell a Szöv szék titkát. Ugyhogy " inkább csak ennyit mondott:

- Hiszen életben maradtunk.

Apolline, aki tisztában volt vele, hogy egy lényeges vallomás közelébe került, de megtagadták t le, a földre köpött.

- Sovány vigasz - mondta. - A Birodalmat túrjuk az orrunkkal, mint valami állatok, hogy hátha kiszimatolunk valamit. Szánalmas.

- Miben segíthetek?

Apolline harapós kedvében volt. Látszott rajta, hogy legszívesebben bohócot csinálna a fondorkodó Kakukkból.

- Nem vagyunk ellenségek - mondta Suzanna.

- Nem?

- Tudod, hogy nem. Mindent megteszek, amivel segíthetek.

- Nagyszer - felelte Apolline kevés meggy

déssel. - Az ablak felé nézett; nyelve

egy udvarias szó után kutatott. - Jól ismered ezt a nyomorult várost? - kérdezte végül.

- Elég jól.

- Tudnál esetleg te is keresni? Mindenfelé, amennyit csak lehet.

- Persze. Feltétlenül.

Apolline el halászott a zsebéb l egy darab papírt, egy kitépett füzetlapot.

- Van itt egypár cím - mondta.

- És te hol leszel?

- Salisburyben. Volt ott egy mészárlás, még a sz ttes el tt. Az egyik legszörny bb, száz gyerek halt meg. Remélem, találok valamit.

Figyelme hirtelen a polcok felé fordult, ahol Suzanna a legutóbbi munkáit tartotta. Odament: szoknyája az agyagos földön csúszott utána.

- Mintha azt mondtad volna, neked nincsenek rémálmaid - jegyezte meg Apolline. Suzanna végignézte a szobrokat. Annyira elmélyedt a munkában, hogy meg sem figyelte a kész m vek hatását vagy a mögöttük munkáló következetes rögeszmét. Most felfedezte. Emberi alakok voltak, de teljesen eltorzítva, mintha (a gondolatra bizseregni kezdett a fejb re) valami emészt t zben kínlódnának, az utolsó

pillanatban, miel tt a lángok szétégetnék az arcukat. Az utóbbi id ben egyáltalán nem használt mázt: ezeken a szobrokon sem volt, és csak elnagyoltan munkálta meg ket. Talán azért, mert a tragédiát még nem írták meg? Mert egyel re csak egy ötlet volt a jöv lázas agyában?

Apolline levette az egyik figurát, ujjával végigsimította eltorzult vonásait.

- Te ébren álmodtál - mondta, és most már Suzanna is tudta, hogy pontosan ez történt.

- Életh - mondta az özvegy.

- Ezt hogy érted?

Apolline visszatette a polcra a szenved figurát.

- Ezek mi vagyunk.

III. RIADÓ

Az els rémálom éjjelén Cal egyedül aludt.

A Vénusz-dombon kezd dött: ott bolyongott holtfáradtan, álmosan. A katasztrófa el érzete - amit csak az álmok képesek ilyen bizonyossággal megsúgni - azonban figyelmeztette, hogy ne aludjon el. Nem hunyta hát le a szemét, hanem csak állt a meleg földön, és nézte a körötte mozgó alakokat. Mintha egy hegy mögé leereszkedett nap fénye világította volna meg ket. Egy férfi táncolt mellette, szoknyája mint az él selyempapír. A magasban egy lány repült el, n i illat úszott mögötte a leveg ben. A ben egy pár szerelmeskedett, egyikük felsikoltott. Cal nem tudta, vajon az öröm vagy a rettenet sikolya volt-e, de rohanni kezdett a domboldalon, és valami üldözte valami hatalmas és könyörtelen: Futás közben kiabált, hogy riassza a szerelmeseket, a madárlányt és a táncost, de hangja akár egy egér cincogása - szánalmasan vékony és halk volt. A f hamvadni kezdett. A szerelmesek teste lángba borult; egy pillanattal kés bb a lány lezuhant a leveg

l, és t is elemésztette a t z. Cal ismét felkiáltott, most a rettenett l, és megpróbálta átugrani a lángokat, ahogy a f ben közeledtek felé. Nem volt elég fürge: sarkába belekapott a t z. Érezte, hogy a forróság kúszik felfelé a lábszárán. Üvöltve száguldott, de már nem a Vénusz-dombon, hanem ismer s, gyerekkora óta ismert utcákon. Éjszaka volt, és sötét; a lámpákat összetörték, meztelen talpát felszedett utcakövek hasították.

Üldöz je ott loholt a nyomában, elszenesedett sarkai szagát követve. Cal tudta, hogy el bb-utóbb beéri t, ezért futás közben valami menedéket keresett, de az ajtókat - még a gyerekkori barátok házánál is - beszegezték, az ablakokon táblák. Semmilyen segítségre nem számíthatott. Nem tehetett mást, mint hogy rohant, rohant, azt a hiú reményt táplálva, hogy a szörny esetleg talál magának valami csábítóbb zsákmányt.

Megpillantott egy kis keresztutcát, azon futott tovább. A sarkon befordult, a következ n újra befordult. Az utca végén egy téglafalat látott, benne egy ajtó. Cal berontott. Csak ekkor vette észre, hogy elkerülhetetlen útja hová vezetett. Rögtön felismerte az udvart, bár a k kerítés kétszer olyan magas volt, mint amikor el ször itt járt. A kapu, amin egy perccel ezel tt belépett, bezáródott. Mimi Laschenski házának udvarán állt. Egyszer, egy másik életben ezen a k kerítésen állt, err l esett le, és került zuhanása végén a Mennyországba.

Most nem volt sz nyeg az udvarban, és nem volt semmilyen él lény, madár vagy ember, aki vigasztalhatta volna. Csak , az udvar négy sötét sarka, és üldöz je hangja, ahogy rejtekhelye felé közeledett.

Behúzódott az egyik sarokba, és leguggolt. Sarkát nem érezte - nem volt mit -, a rémületet annál inkább. Rosszul lett a félelemt l.

A szörny közeledett; búvóhelyér l Cal érezte a melegét. Nem az élet melege volt nem izzadság vagy lehelet -, hanem száraz, kialudt t z; srégi, könyörtelen; egy kemence, amelyben a világ összes jósága elhamvasztható. És most már közel volt: a fal másik oldalán.

Cal visszafojtotta a lélegzetét. Bénító fájdalmat érzett a hólyagjában. Reszket kezeivel a lába közé markolt. Add, hogy elmenjen, könyörgött a sötétségnek; add, hogy ne bántson, és megígérem, hogy nagyon jó leszek; esküszöm, jó leszek. Cal maga sem hitte, hogy ekkora szerencséje lehet: könyörgése meghallgattatott - a szörny feladta az üldözést, és visszafordult. Cal megkönnyebbült, de nem mozdult, míg álomérzéke meg nem súgta, hogy üldöz je végleg elvonult. Csak ekkor mert felállni, ízületei ropogtak.

Most már hólyagja követel dzésének is engedhetett. A fal felé fordult, lehúzta a cipzárját. A szörny tüze felforrósította a téglát, sistergett rajta a vizelete. Hirtelen kisütött a nap, fénye elárasztotta az udvart. De nem, nem a nap ragyogott: üldöz je jelent meg újra, a , fal fölé emelkedett. Feje forróbb volt száz nyári napnál, kemencepofája kitátva.

Cal nem állhatta meg, hogy ne nézzen a képébe, bár tudta, megvakítja. Ezer és ezer szemet látott szorosan egymás mellett, hatalmas kerekeken; az idegszálak megannyi fényes fonál - kilógtak, majd a szörny gyomrában összecsomózódtak. Rengeteg, rengeteg szeme volt, de Cal nem nézhette tovább: a forrósag felgyújtotta a testét, tet

l talpig lángba borult.

Üvöltött.

Egyszer csak elt nt az udvar, és Cal újra a Vénusz-dombon volt, de most nem földet és köveket látott, hanem húst és csontokat. Saját teste felett repült, egy világ felett, ami lángolt, és porrá égett. Üvöltése a világ üvöltése volt - egyre hangosodott és hangosodott, ahogy mindkettejüket elemésztette a t z.

Elég!

Cal felébredt - az ágy közepén összegabalyodva egy kínlódó emberkupac. A hihetetetlen mennyiség izzadság talán még t z eloltásához is elég lett volna. Vagy mégsem? Lelki szemei el tt még hosszú percekig égett a t z, lángjai lobogtak. 2.

Cal tudta, ez több volt egy rémálomnál - látomás volt. Egy éjszaka kimaradt, aztán újra visszatért, és aztán még egyszer. A részletek kicsit módosultak (másik utca, más könyörgés), de lényegét tekintve ugyanaz a figyelmeztetés volt. Vagy jóslat. Eltelt néhány nap, míg negyedszer is ugyanezt álmodta. Ekkor Geraldine-nal aludt. Bár mindent megtett, hogy felébressze Calt - azt mondta, ordított -, nem lehetett felrázni t, míg az álom véget nem ért. Amikor Cal végre kinyitotta a szemét, Geraldine rémülten zokogott mellette.

- Azt hittem, haldokolsz - mondta Geraldine, és Cal érezte, hogy majdnem ez történt. Úgy érezte, szíve nem bír már el több borzalmat, bele fog roppanni. A látomás azonban nemcsak Cal halálát ígérte: elpusztultak azok is, akiket - mint saját teste részeit - a Vénusz-dombon látott. Katasztrófa közeleg, és kürtja az utolsó

látólényeket is, akik, a maguk módján, olyan közel állnak hozzá, mint a saját teste. Cal így értelmezte a látomást.

Egész novemberben rettegett az alvástól és az álmoktól. Az éjszakák egyre hosszabbak lettek, a világosságból egyre kevesebb jutott egy napra. Olyan volt, mintha az év is álomba süppedne, és Cal álma az éjszaka agyában alakulna ki. December els hetében - amikor alighogy lehunyta a szemét, az álom rögtön megérkezett Cal tudta, beszélnie kell Suzannával. Meg kell találnia t, és el kell mondania, mit látott. De hogyan? Levelében világosan megírta: majd megkeresi t, ha lehet. Cal nem tudta sem a címét, sem a telefonszámát.

Kétségbeesésében az egyetlen hírforráshoz fordult, aki minden csodát nyilvántartott. El vette Vergidius Gluck névjegykártyáját, és tárcsázta a számot. Nem felelt.

IV. A HALANDÓK SZENTÉLYE

1.

Egy nappal Apolline látogatása után - az egész országban tomboló sarki hidegben, amikor óráról órára csökkent a h mérséklet - Suzanna elindult, hogy felkeresse a listán szerepl címeket. Az els helyen csalódnia kellett: a kérdéses ház helyén és környékén csak romokat talált, az épületeket bontották. Megnézte a térképet, hogy jó

helyen jár-e. Az egyik munkás felállt a megboldogult tet szerkezet maradványaiból rakott t z mell l, és odaballagott Suzannához.

- Már nem látszik semmi - mondta. Undor ült ki az arcára, amit Suzanna nem tudott mire vélni.

- Itt állt a hetvenkettes számú ház? - kérdezte Suzanna.

- Maga nem olyannak néz ki - felelte a férfi.

- Ne haragudjon, én...

- Nem olyan bámészkodós fajtának.

Suzanna megrázta a fejét. A férfi arckifejezése megenyhült, rnintha rájött volna, hogy tévedett.

- Nem a gyilkosság miatt jön? - kérdezte.

- Milyen gyilkosság?

- Itt lakott az a pasas, aki kinyírta a gyerekeit. Mind a hármat. Egész héten jöttek az emberek, vitték a téglákat..

- Én err l nem tudtam.

Suzannának felderengett valami szörny újságcikk: egy látszólag egészséges férfi és szeret családapa megölte alvó gyerekeit, aztán öngyilkos lett.

- Bocsánat - mondta a férfi. - Csak kiakadtam ezeken a szuvenír-gy jtöget kön. Szerintem nem normálisak.

Elfintorodott, aztán sarkon fordult, és visszament rizni a tüzet. Nem normális. Suzannának eszébe jutott, hogy a Rue Streeten Violet Pumphrey ugyanezt mondta Mimi házáról. Vannak házak, amelyek nem egészen normálisak. Igaza volt. A gyerekek, akik itt meghaltak, talán ugyanannak a megnevezhetetlen félelemnek lettek az áldozatai. Gyilkosuk vagy a házban m köd er kt l akarta megkímélni ket, vagy a saját félelmét l akart vérükkel megszabadulni. Bárhogyan történt is, gondolta Suzanna, semmi értelme, hogy itt vesztegesse az idejét - füstb l és törmelékb l egyel re nem tud jósolni.

2.

A következ helyszín nem ház volt, még csak nem is rom, hanem egy templom a városközpontban - Szent Philomena és Callixtus temploma. A nevek semmit nem mondtak Suzannának; valami sokadrangú vértanúk lehettek. Modern irodaházak között állt a jelentéktelen, vörös téglából készült épület, mellette egy elhanyagolt; szemetes temet . Ez sem volt biztatóbb, mint az el

címen a gyilkos ház romjai.

Suzanna még be sem lépett, amikor az oldószer jelezte, hogy ez az egyik telített hely. A templom belseje is ezt sugallta: a hideg, nyugalmas utcáról Suzanna rejtélyek közé érkezett. Nem kellett hív nek lennie, hogy a gyertyafény és a tömjénillat elb völje, hogy meghatódjon a Madonna és a gyermek Jézus láttán. Tudományos sz rszálhasogatás, hogy történeti vagy kitalált személyek voltak-e - ezt a Fúgától Suzanna már megtanulta. Csak az számít, hogy megindítsák a képzeletét, ez pedig megtörtént: Suzanna az élet és az életen túli élet reményét látta bennük. Öthat ember ücsörgött a padokon. Imádkoztak; vagy egyszer en egy szusszanásnyi pihen re tértek be. T

désüket tiszteletben tartva Suzanna a lehet leghalkabban

lépkedett az egyik oldalhajóban az oltár felé. A szentély korlátjához közeledve egyre biztosabban tudta, hogy jó helyen jár. Érezte, hogy valaki figyeli. Körülnézett. Egyik hív sem t nézte. Amikor visszafordult az oltár felé, talpa alatt a k vékonyodni kezdett, aztán teljesen elt nt. Suzanna a leveg ben állt, és a mélyben megpillantotta a templom labirintusszer gyomrát. Katakombák voltak a föld alatt. Onnan sugárzott az er . Két-három másodperc múlva a látvány szertefoszlott. Suzanna szédült; a korlátba kapaszkodott, aztán amikor magához tért, keresni kezdte a kriptába vezet lejáratot. Választási lehet ség nem volt: egyetlen ajtót látott, az oltártól balra. Elindult felfelé

a lépcs n, és éppen odaért az ajtóhoz, amikor kilépett rajta egy pap.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte egy parányi mosoly kíséretében.

- A kriptát keresem - mondta Suzanna.

A mosoly elpárolgott.

- Itt nincs kripta - mondta a pap.

- De van. Láttam! - vágta rá Suzanna. Nyerseségéért az oldószer volt a felel s: felbolydult és elernyesztette Suzanna testét, ahogy elhaladt Krisztus tekintete el tt.

- Kérem, oda nem lehet bemenni. A kripta zárva van.

- Muszáj bemennem! - mondta Suzanna.

Makacssága szinte áhítatot váltott ki a papból. Amikor újra megszólalt, suttogó

hangjában izgatottság érz dött.

- Engedélyt kell kérnem - mondta.

- Megadom - mondta Suzanna. Hangja nem a torkából, a gyomrából jött.

- Nem tudna várni egy kicsit? - motyogta a pap. Ez volt az utolsó próbálkozása. Amikor Suzanna válaszra sem méltatta, elállt az útjából, és hagyta, hogy bemenjen az ajtó mögött lév helyiségbe.

- Mutassam az utat? - kérdezte. Hangja alig hallatszott.

- Igen.

Egy függönyhöz vezette Suzannát. A függöny mögött egy ajtó volt. A pap elfordította a kulcsot a zárban, kitárta az ajtót. Száraz, áporodott leveg csapta meg Suzannát, és el

nt egy meredek lépcs . Suzanna nem félt. Vonzotta, susogva

csalogatta lefelé az er . Ez nem sír volt. Vagy ha igen, a halottak agya nemcsak a rothadással foglalkozott.

3.

Amikor a templomban feltárult el tte, Suzanna nem tudta megállapítani, hogy a kripta milyen mélyen van a föld alatt. A keresztel kápolnából kisz feny csak a

lépcs sor töredékét világította meg. Húsz lépcs fok után Suzanna már egyáltalán nem látta az el tte haladó papot.

- Meddig megyünk még? - kérdezte.

A pap meggyújtott egy gyertyát. A láng er lködve kapkodott egy kis leveg után, de tétova fényénél Suzanna látta, hogy a pap rémülten nézi t. Háta mögött folyosók, a falakban mélyedések.

- Nincs itt semmi - mondta szomorkásan. - Sajnos már nincs.

- Akkor is meg kell néznem.

A pap bágyadtan bólintott, mint aki már meg sem próbál ellenállni, és a gyertyával a kezében elindult Suzanna el tt: A falakban a mélyedések nem voltak üresek: koporsók sorakoztak bennük a földt l a mennyezetig. „Egészen kellemes lehet így a nemlét gondolta Suzanna - fejt l-lábtól mindenütt cimborák." A kulturált környezet csak fokozta a folyosó végén elé táruló látvány hatását.

- Ugye, ezt akarta látni? - kérdezte a pap, amikor kinyitotta a helyiség ajtaját. Suzanna belépett, a pap követte. A terem olyan hatalmas volt, hogy a csenevész gyertyaláng szinte semmit nem ért. Annyi azért kiderült, hogy itt nem koporsók vannak, hanem csontok - ezer és ezer csont végig a falakon és a mennyezeten. A pap meggyújtotta a combcsont és koponya, gyertyatartókban lév kanócokat. A lángok fényénél megmutatkozott a csontrajongó nagyszabású alkotása. Több száz ember földi maradványaiból álltak össze az óriási szimmetrikus minták: sípcsont és borda cikornyás alakzatai, középen koponya fürtökkel; lábfej-és ujjcsontokból készült különleges mozaikok, fogakkal és körmökkel díszítve. A legapróbb részletet is gondosan kidolgozták, amit l csak még rettenetesebb lett - egy morbid lángész remekm ve.

- Ez mi? - kérdezte Suzanna.

A pap értetlenül meredt Suzannára.

- Hogyhogy mi? A szentély.

- ...szentély?

A pap közelebb ment a látogatóhoz.

- Maga nem tudja?

Düh és félelem lobbant a pap arcán.

- Becsapott! - mondta. Leheletét l a lángok megremegtek. - Hazudott! Takarodjon!

- Megragadta Suzanna karját, és az ajtó felé lökdöste. - Ide tilos... Suzannának fájt, ahogy a pap megszorította a karját. Az oldószer támadásra készül dött, alig lehetett visszafogni. Mint kiderült, nem is kellett: a pap figyelme a gyertyákra terel dött. A lángok fényesen, eszeveszetten lobogtak. A pap elengedte Suzanna karját, és hátrálni kezdett a Szentély ajtaja felé. A tüzek a falon most már fehéren izzottak. A pap haja szála a szó szoros értelmében az égnek állt, tátott szájában bénán hevert a nyelve.

Suzanna egyáltalán nem ijedt meg. Nem tudta, mi történik, de élvezte; lubickolt az er ben, ami a feje körül lebegett. A pap közben kijutott az ajtón; már a folyosón rohant a lépcs felé. Közeledtére a koporsók zörögni kezdtek a mélyedésekben, mintha így köszöntenék a szentélyben készül

eseményt. A helyiség közepén egy

alak kezdett testet ölteni, a poros leveg

l és a földön elszórt csontokból toborozva

tagjait. Suzanna érezte, hogy az karjából és arcából is ki-kicsippent néhány darabkát. Most vette észre, hogy nem is egy, hanem három alak állt össze. A középs Suzanna fölé tornyosult. A józan ész talán a menekülést javasolta volna, de - bármilyen képtelenségnek t nik is - itt, a halál társaságában, Suzanna teljes biztonságban érezte magát. Kíváncsian figyelte a fejleményeket. Lassú, inkább megnyugtató, mint ijeszt táncot járt el tte a por - a két széls alak önfeláldozóan a harmadiknak ajánlotta félkész testét. Az még így is csak egy porszellem volt; alig bírta egybetartani magát. A kialakuló vonásokban Suzanna azonban felfedezte Immacolatát. Szentélyének soha nem találhatott volna tökéletesebb helyet. Mindig is a halál volt a szenvedélye.

A pap reszketve imádkozott a folyosón, de a szürke, csillogó port nem indította meg. A szellemarcon egyesültek a három n vér vonásai: a Boszorkány szenilitása, Magdalena érzékisége és Immacolata arcának különleges szimmetriája. Hihetetlen, de a szintézis m ködött: az ellentmondások feszültségét finommá és rugalmassá tette az érzékeny szerkezet. Suzanna úgy érezte, hogy ha riagyobb lélegzetet venne, az egész szétrepülne.

A szellem megszólalt. A hang minden kétséget kizáróan Immacolata hangja volt, bár valamelyest megenyhült. Lehetséges, hogy még egy kis vidámság is érz dött benne?

- Örülünk, hogy eljöttél - mondta. - Megkérnéd az Ádám-ivadékot, hogy távozzon?

Beszélnem kell veled!

- Mir l kell beszélned?

- Semmir l, amíg t itt van - mondta a szemcsés szellem. - Kérlek, vezesd ki! És nyugtasd meg, hogy nincs semmi baj! Olyan babonásak ezek a férfiak... Suzanna szót fogadott: a dörömböl koporsók között odament a kucorgó paphoz, felsegítette.

- Legyen szíves kimenni! - mondta neki. - A hölgy így kívánja. A pap rettegve nézett Suzannára.

- Soha... soha nem hittem el...

- Nyugodjon meg! Nincs semmi baj - mondta Suzanna.

- Maga is jön?

- De én már nem tudok visszajönni - figyelmeztette Suzannát. Arcán könnyek csorogtak.

- Persze, megértem. Menjen csak. Miattam ne aggódjon.

Nem kellett biztatni - rohant felfelé a lépcs n, mint akit puskából l ttek ki. Suzanna visszament a folyosón - a koporsók továbbra is zörögtek -, és megállt Immacolata el tt.

- Azt hittem, meghaltál - mondta.

- Mi az, hogy „meghaltál"? Egy szó, egy Kakukk-szó a test kudarcára. Semmit nem jelent. Ezt te is tudod, Suzanna.

- Miért jöttél ide?

- Hogy törlesszem az adósságomat. A Szöv szék templomában nem hagytad, hogy a földre zuhanjak. Emlékszel?

- Igen.

- Én is. Az ilyesmit soha nem szabad elfelejteni. Most már tudom. Most már sok mindent tudok. Látod, milyen nagyszer en megvagyunk a n véreimmel? Soha el nem választhatnak bennünket. Egy agy, hármas egység. Én vagyok mi: Beláttuk, hogy gonoszok voltunk. És megbántuk.

Ha Suzanna kételkedett volna a vallomás szinteségében, az oldószer - szemébe és torkába tolulva - meggy zte, hogy elhiheti. A kísértetben - és erejében - már nem volt gy lölet. De vajon mit akarhat? Suzannának nem kellett megkérdeznie - a kísértet tudta, min gondolkodik.

- Figyelmeztetni akarlak - mondta.

- Mire? Shadwellre?

- most már csak egy apró része a veszélynek. Egy töredéke.

- A Korbácsnak?

A szellem beleborzongott a névbe, bár jelen állapotában nyilván nem fenyegette t semmilyen veszcly. Suzanna nem várta meg a válaszát. Fölösleges lett volna szépítgetni a tényeket.

- Shadwellnek mi köze van a Korbácshoz? - kérdezte.

- keltette fel.

- De miért?

- Mert úgy érzi, bemocskolta t a varázslat - mondta a por. - Megrontotta ártatlan keresked lelkét. És nem nyughat, míg ki nem irtott minden csodatev t.

- És a Korbács lesz a fegyvere?

- Legalábbis ezt hiszi. Valójában a dolog ennél sokkal... összetettebb. Suzanna végigsimította a homlokát; gondolkodott, vajon mit is kellene megtudnia. Egy nagyon egyszer kérdés jutott az eszébe:

- Miféle teremtmény ez a Korbács?

- A válasz talán csak egy újabb kérdés - mondták a n vérek. - Azt gondolja magáról, hogy Uriel.

- Uriel?

- Egy angyal.

Suzanna majdnem elnevette magát ezen a képtelenségen.

- Ezt hiszi magáról, a Biblia alapján.

- Én ezt nem értem.

- Tulajdonképpen mi sem nagyon, de amit tudunk, azt elmondjuk. A Korbács egy szellem. Hajdanában valahol rködött, a varázslatot rizte. Egy kertben, bár egyesek szerint ezt is csak találta ki.

- És miért akarja elpusztítani a látólényeket?

- A látólények ott, abban a kertben születtek elrejtve az emberlények el l, mert varázserejük volt. És egyszer csak elszöktek.

- Uriel pedig...

- Uriel pedig ott maradt egyedül. rizte a semmit. Évszázadokon keresztül. Suzanna gyanította, hogy ezt az egészet nem nagyon fogja elhinni, de azért kíváncsi volt a történet végére.

- És? Mi történt vele?

- Meg rült, mint mindenki, aki a szolgálat rabja, és egyszer csak nem kap több utasítást. Elfelejtette, hogy ki és mi a dolga. Egy jó ideje nem tudott már semmir l, csak a homokról, a csillagokról és az ürességr l.

- Ugye, megértitek... Ezt elég nehéz elhinni. Nem vagyok keresztény.

- Mi sem - mondta a hármas egység.

- De szerintetek igaz ez a történet?

- Szerintünk van benne igazság is.

A válaszról Suzannának eszébe jutott Mimi könyve és minden, ami benne volt. Azt gondolta, Tündérország csak a mesében létezik. Aztán amikor bejutott a könyv lapjaira, és közös álmaik rengetegében összecsapott Hobarttal, rájött, hogy tévedett. Abban a történetben is volt igazság: ebben miért ne lehetne? A különbség csak annyi, hogy a Korbács ugyanabban a való világban él, ahol . Nem metafora, nem álom - valóság.

- De ha egyszer nem tud semmir l, akkor hogyan emlékezhet? - kérdezte Suzanna a szellemt l.

- Nem biztos, hogy emlékszik - mondta Immacolata. - Az Édent keresték, akik rátaláltak, még száz évvel ezel tt. A Korbács pedig kiolvasta fejükb l a Paradicsomról szóló történetet, és beleélte magát, hogy az róla szól. Még nevet is adott magának. Uriel, Isten lángja. Az elveszett Éden kapuit rz angyal.

- És tényleg az Édent rizte?

- Ez nekem éppoly hihetetlenül hangzik, mint neked. Urielnek viszont nem. Bármi legyen is az igazi neve - ha egyáltalán van neki -, azt rég elfelejtette. Angyalnak képzeli magát. És ha így képzeli, akkor így van.

Suzanna ebben igazat adott Immacolatának. Ha Sárkánynak képzelte magát a könyvben, miért ne képzelhetné magát angyalnak egy megtébolyodott?

- Természetesen megölte azokat, akik rátaláltak - mondta Immacolata -, aztán elindult, hogy megkeresse a szökevényeket.

- A látólényeket.

- Illetve az utódaikat. És majdnem el is pusztította ket. Csakhogy túljártak az eszén. Bár nem értették, miért üldözi ket, elrejt zni viszont nagyon tudtak. Innent l kezdve már ismered a történetet.

- Na és Uriel? Mit csinált, amikor elt ntek a látólények?

- Visszatért az er djébe.

- Ahol Shadwell mégtalálta.

- Pontosan.

Suzanna ezen eít

dött egy kicsit, aztán rákérdezett az egész történet

leglényegesebb pontjára:

- És Isten?

A hármas egység nevetett; bukfencezve szállingóztak a porszemek.

- Ez Isten nélkül is érthet . De ha volt is egy Teremt - egy er , amelynek Uriel a része , elhagyta a derék rt.

- Most már csak azt mondd meg, mitév k legyünk. Felmerült, hogy esetleg az ótudomány...

- Igen, hallottam.

- Az legy zheti? - kérdezte Suzanna.

- Nem tudom. Egy biztos: nekem annak idején volt egy két csodatettem, aminek biztos, hogy nem örülne.

- Akkor segíts!

- Arra már képtelenek vagyunk, Suzanna. Te is látod az állapotunkat. Csak por és akarater maradt, semmi más. Vissza-visszajárunk ide, a szentélybe, ahol istenítenek bennünket, aztán majd jön a Korbács, és ezt is szétrombolja.

- Biztos vagy benne, hogy megteszi?

- Ez a szentély a varázslat szent helye. Shadwellnek az lesz az els dolga, hogy ezt elpusztíttassa. Mi pedig védtelenek vagyunk. Figyelmeztettünk, mindössze ennyit tehetünk.

- Köszönöm.

A kísértet kimerült, ingadozni kezdett.

- Valamikor... nagyszer csodátetteink voltak - mondta Immacolata. A por lassan elszállt, a csontszilánkok a földre hullottak. - Valamikor varázslat volt minden leheletünk, és nem féltünk semmit l.

- Talán visszajön még az az id .

Néhány másodperc alatt a hármas annyira megritkult, hogy már alig látszottak. Hangjuk azonban még hallatszott:

- Rajtad múlik, testvér... - mondták.

Aztán elt ntek.

V. NYÍLT LÁNG

1.

Két hónappal Mimi Laschenski halála után eladták a házat, ahol több mint fél évszázadon keresztül lakott. Az új tulajdonosok potom pénzen jutottak hozzá, tekintettel a ház rozzant állapotára. Hetekig tartott a felújítás, végül beköltöztek. Aztán

- nem sajnálva a ráfordított id t és pénzt - egy hét múlva kiköltöztek, pontosabban kimenekültek. Azt állították, hogy a házban szellemek járnak. Hogy az üres szobák morognak, a sötétben valami nagy test alakok mászkálnak, és - ami a legborzasztóbb

- átható macskaszagtól b zlik az egész ház, hiába sikálják, súrolják. Ezt mondták, pedig úgy ránézésre egészen értelmes embereknek látszottak. A Rue Street tizennyolc kiürült, és úgy is maradt. A városnak ebben a végében az ingatlanok különben is rosszul mentek, és a házról kering pletykák még azt az egykét érdekl t is elriasztották. A házat végül megszállták a hajléktalanok, akik otttartózkodásuk hat nap ja alatt sikeresen eltüntették a többhetes felújítás nyomait. A huszonnégy órán át folyó orgiáknak azonban a hatodik éjszaka közepén hirtelen vége szakadt. A házfoglalók reggelre ismeretlen helyre távoztak, méghozzá - a lépcs kön szanaszét hever holmijaik alapján - meglehet sen sietve.

A háznak ezután nem akadt lakója - sem törvényes, sem egyéb -, és a róla szóló

pletykákat is kiszorították az elevenebb témák. Ott éktelenkedett tovább az utcában: ablakait beszögezték, a falakról mállott a vakolat.

Egészen addig a decemberi éjszakáig, amelynek eseményei teljesen megváltoztatták az utcaképet, és végleg eldöntötték, hogy a házban, ahol Mimi Laschenski leélte magányos életét, soha többé nem lakhat senki.

2.

Ha netalán Cal látta volna az öt alakot, akik azon az éjszakán belopakodtak Mimi Laschenski házába, vezet jükben nehezen ismerte volna fel Balm de Bonót. A kötéltáncos haja olyan rövidre volt nyírva, hogy szinte kopasznak látszott; arca lesoványodott, vonásai megkeményedtek. Talán még ennél is jobban megváltozott Toller külseje. Cal t Starbrock birtokán látta utoljára, fenn a kötélen. Találkozásuk után néhány órával Toller kötéltáncosi pályafutásának váratlanul vége szakadt. A Próféta emberei jól elbántak vele: eltörték a lábát, bezúzták a koponyáját - csoda, hogy életben maradt. Starbrock harmadik tanítványa, Galin h si halált halt, miközben mestere birtokát védte a barbároktól.

De Bono indítványozta, hogy menjenek el a Laschenski-házba - ahol oly sokáig hevert a sz ttes -, hátha maradt ott valami az ótudományból. Tolleren kívül még három társa volt; Baptista Dolphi, akinek az apját lel tték Capra házában; kedvese: Otis Beau és az a lány Ilyennincsb l, akit egy ablakpárkányon látott meg Cal, és papírszárnyai voltak. A Vénusz-dombon is találkoztak: a lány csodálatos papír-és fényvilágot tárt Cal elé, amelynek emléke megmentette t a teljes kétségbeesést l a következ nehéz órákban. Leah volt a lány neve.

Ötük közül Leah csodatettei voltak a leger sebbek, és érzékelte legjobban más csodák jelenlétét. A Laschenski-házban is nyomozta ki, hogy melyik szobában feküdt Sz ttesföld: a második emeleti utcára néz szobába vezette a kis csapatot.

- A ház tele van visszhangokkal - mondta. - Az r és valamilyen állatok hangját hallom. Kell egy kis id , míg eligazodom közöttük. .. - Letérdelt a szoba közepén, és a földre fektette a tenyerét. - . .. de itt volt a sz ttes, ez biztos. Otis odament hozzá. Leguggolt, és is letette a kezét a földre.

- Én semmit nem érzek - mondta.

- Itt volt, hidd el - mondta Leah. - Itt volt.

- Szedjük fel a sz nyeget - javasolta Toller. - Úgy talán tisztább jeleket kapunk. Az elmenekült tulajdonosok bolyhos, plüss padlósz nyegét a házfoglalók derekasan összemocskolták, de Bonóék pedig - miután lehordták róla a bútorroncsokat most fel is szaggatták. Teljesen elcsigázta ket a m velet, az expedícióra való felkészülés során ugyanis - mestere módszereire hivatkozva - de Bono csak minimális alvást és evést engedélyezett az utóbbi napokban. Fáradozásuk azonban nem volt hiábavaló: amikor a lecsupaszított deszkákra helyezték tenyerüket, kifinomult érzékeik azonnal jeleztek. Most már Otis is érezte a visszhangokat.

- Én szinte magam el tt látom a sz ttest - mondta Baptista. Így voltak ezzel a többiek is.

- És most mit csinálunk? - kérdezte Otis Leahtól, de az meg sem hallotta a kérdést, annyira elmerült a visszhangokban. Otis de Bonóhoz fordult. - Te tudod?

De Bono nem tudta. Bár mindenkivel hajlandó volt hosszasan elbeszélgetni a témáról, az igazság az volt, hogy vaktában tapogatoztak. Tudomása szerint nem létezett semmilyen biztos módszer, amelynek segítségévél meg lehetett volna közelíteni a felidézett csodatetteket. Titokban azt remélte, hogy majd az er k szellemei jönnek ide, ha ráébrednek a keresgél k szorongatott helyzetére. Ha ujjaikból ezt nem érzik meg, nincs mit tenni. Kénytelenek lesznek csodatettek nélkül, védtelenül várni, hogy a rémálmok jóslata bekövetkezzék. Ez pedig - de Bono efel l nem kételkedett egyenl a halállal. 3.

Hajnali háromkor Cal felriadt. Álma hasonlított ugyan az el éjszakák

borzalmaihoz, mégis volt néhány jelent s eltérés. Egyrészt nem egyedül, hanem de Bonóval volt a Vénusz-dombon;. együtt menekültek a szörny el l. Valami utcalabirintusba jutottak, amely - ha a megszokott módon folytatódik az álom - a Laschenskiház udvarába kellett, hogy vezessen. Most nem ez történt. Az utcában egyszer csak elváltak, és Cal, teljesen megzavarodva, egészen más irányba futott. Ott mintha nem érezte volna annyira, hogy üldözik, viszont egy másik félelem kerítette a hatalmába. Álombéli önmaga tudta, hogy most csak tehetetlen szemlél : a szörny de Bono mellett döntött. Az utca tele volt rejtekhelyekkel - kapualjakkal és kerítésekkel -, ki tudja, melyikben bujkált a szörny, tüzét táplálva. Cal azonban megint tévedett: üldöz je egyáltalán nem bujkált - felbukkant az utca végén. Ráadásul nem is egyedül. Ketten jöttek: egy lomha, esetlen exnberi alak és egy hatalmas, toronymagas valami; felh höz hasonlított, a belsejében t z ropogott. Cal lassan hátrálni kezdett: óvatosan, nehogy észrevegyék. Hiú remény. A kiszemelt menedék zárva volt, és ahogy ujjaival Cal a falat kaparászta, a szörny észrevette. De Bonót már felfalta: Cal látta barátja hamvait a felh ben, amelynek lángszeme most t nézte.

Nem akarok elégni! - üvöltötte, de a t z jött felé. - Istenem, segíts!

Miel tt a szörny elérte volna, Cal felriadt. Aznap éjjel Geraldine nem aludt nála. Cal az ágy közepén feküdt, mínden porcikája reszketett. Amikor elmúlt a hányingere, Cal felállt, odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyt.

A Chariot Streeten néma csend honolt-az egész város dermedten hallgatott. Esni kezdett a hó; álmatagon, lustán potyogott. Calt azonban nem nyugtatta meg sem az utca, sem a hó, sem a lámpafény. Nem véletlen, hogy a rémálom éppen ma éjjel módosult: ma éjjel már nemcsak álom volt. Cal érezte, hogy valahol a közelben, egy ugyanilyen utcában - csupa lámpafény és nyugalom - a rémálom valósággá vált. 4.

A Laschenski-ház második emeletén néma, de érezhet nyüzsgés támadt: de Bonóék hívását meghallották. Lassan kezd dött: a sz ttes visszhangjai között fény cikázott, ahogy az ótudomány el bújt rejtekhelyér l, és elindult megidéz i felé. Ez utóbbiak keményén dolgoztak: egy pillanatra se lazíthattak, mert fél volt, hogy megszakad a kapcsolat. Szerencsére fel voltak készülve a meger ltet munkára; ahogy tenyerük alatt gyülekezett az er , örömükben nem tudták visszafojtani a halk, hálálkodó szavakat. A múlt elindult, hogy magával vigye ket. De Bono zajt hallott lentr l. Vigyázva, hogy a többieket ne zavarja meg a munkában, lábujjhegyen kisurrant a szobából.

A zaj nem ismétl dött meg. De Bono felment a lépcs tetejére, és onnan fürkészte a lenti árnyékokat. Semmi nem mozdult. „Képzel dtem" - gondolta. A biztonság kedvéért azért átment az egyik hátsó hálószobába, és lenézett az udvarra. Esett a hó, a pelyhek halkan koppantak az ablaküvegen. Semmi mást nem látott, nem hallott. Levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. A siker els jeleire felélénkült, de most megint nagyon fáradt volt. Mindent megadott volna egy kis alvásért, a munka neheze azonban még hátravolt. Az ótudomány felélesztése csak a kezdet, utána még fel is kell használni. Elfordult az ablaktól, és elindult vissza a többiekhez. Ekkor megpillantott két alakot: a sz ttes szobája felé közeledtek. Lehet, hogy t keresik a társai? De Bono feltette a szemüvegét, hogy jobban megnézze az alakokat. Meglátta és felkiáltott, de társai nem hallhatták a figyelmeztetést: mire elhangzott, már belesükeltek saját sikoltásukba. Hihetetlenül gyorsan történt - még el sem kezd dött, és már vége volt. A gyilkosok berontottak a szobába. Az elszabadult er kifordította az ajtót a sarkából. Egy test sodródott sebesen az olvadt t zfolyón, aztán mint akit felnyársaltak - hirtelen megállt: széttépték a lángdárdák. De Bono látta, hogy Toller volt a szerencsétlen áldozat. Testét hólyagcsomóvá zsugorította a t z. A régi de Bono a t zbe vetette volna magát - mint Lemuel Lo kertjében annak idején, nem mérlegelte volna a következményeket. A nehéz id k azonban megtanították t az óvatosságra. Az öngyilkosság nem érdem. Ha megpróbál szembeszegülni a szobában tomboló er vel, ugyanúgy végzi, mint a többiek, és nem lesz, aki beszámoljon err l a rémtettr l. Jól tudta, miféle er szorgoskodásának lehetett a szemtanúja. A látólények szörny megérzése beigazolódott: megjelent a Korbács. A szobában újabb robbanás - újabb lángok csaptak el . Meggyulladt a mennyezet és a padló, a korlát és a lépcs is. Pillanatok kérdése, és a t z eltorlaszolja el tte az utat. Meg kellett kockáztatnia, hogy átrohan a t zön; a füst talán elrejti t a gyilkos tekintet el l. Az útvonal megtervezésére nemigen volt id . Arcát eltakarva de Bono nyílegyenesen a lépcs felé rohant.

Majdnem el is érte, de az utolsó pillanatban megbotlott. Karját el renyújtotta, hogy megkapaszkodjon - az ég korlátba markolt. Fájdalmában felkiáltott, aztán felpattant, és rohant tovább, lefelé a lépcs n a kijárat felé.

A Korbács a nyomába szeg dött. Két másodperccel ezel tt de Bono még ott állt, ahol a Korbács lángcsapására most megolvadt a tégla. Szemét az ajtóra szegezve, teljes g zzel száguldott lefelé; és már csak öt lépésre volt az el szoba, amikor egy hörg hangot - mint valami óriási lélegzetvételt - hallott a háta mögött. Miért fordult meg? rültség volt, de nem bírta megállni, hogy ne nézze meg a Korbácsot - a gyilkosát. Nem a t zokádót látta, hanem a szolgáját. De Bono nem ismerte Shadwell keresked alakját, így nem is tudta, hogy az. Csak egy feldúlt, izzadó arcot látott, ami inkább kétségbeesetten, mint gonoszan nézett vissza rá. Miközben de Bono az arcot figyelte, a Kakukk félreállt, és felt nt mögötte a Korbács. De Bono rengeteg szemet látott, csupasz csontokat és rt. És természetesen a tüzet: a nap gyomrának a tüzét, a pusztítás szerelmesét. És a kínokat. Mindkett - a t z és a kín is - elérte volna de Bonót, ha ebben a pillanatban nem szakad le a mennyezet, lángfüggönyt eresztve a szörny elé. Az izzó törmelékekb l de Bonónak is jutott: érezte, ég a b re. Miel tt azonban teljesen lángba borult volna, leért a lépcs n, és-három vagy négy rémült lépéssel - kijutott az utca dermeszt hidegébe. Az árokban egy test égett; az emeleti ablakból hajították ki, a Korbács tüzét l teste csecsem méret re zsugorodott. Felismerhetetlen volt.

De Bono elkeseredett dühében a ház felé fordult, és a vadállatokra üvöltött:

- Gazemberek! Gazemberek!

Aztán futásnak eredt, miel tt a t z utolérné.

A házakban felkapcsolták a villanyokat, és egymás után nyíltak az ajtók: a Kakukkok megnézték, mi zavarta meg éjszakai nyugodalmukat. Mindig ezek a kíváncsi szemlél k: tátott szájjal, értetlenül. Pusztító er szabadult közéjük, kiolthatja az életüket - nem igaz, hogy ne vennék észre! De ezek csak bámészkodnak, és még az rben is képesek gyönyörködni, ha elég nagy csinnadrattával csinálja, amit csinál. De Bono dühösen és elkeseredetten motyogott magában: jöjjön csak, jöjjön! Nincs hová

menekülnie. Nincs mivel védekeznie.

Jöjjön hát a legrosszabb, ha jönnie kell. Jöjjön az r, és vessen véget a remény önkényuralmának!

VI. TOMBOL A HALÁL

Lassan ballagtak a néma éjjeli órák, és egyre s

bben esett a hó. Cal az apja

karosszékében ült, a kertre néz ablaknál, és a hulló hópelyheket nézte. Tudta magáról, hogy fölöslegesen próbálkozna az alvással, ezért úgy döntött, szép nyugodtan kivárja, míg a kert aljában feldübörög az els korai vonat. Aztán még egy óra, és megérkezik a hajnal, bár a súlyos hófelh k alól biztos nehezen verg dik majd el a világosság. Fél nyolc körül újra megpróbálja elérni Gluckot, mint az utóbbi napokban már annyiszor; hívta otthonról, hívta a pékségb l, de mindig ugyanazzal az eredménnyel: vagy fel sem vették, vagy nem volt otthon. Cal még a vonalat is ellen riztette, hátha hibás. A kudarcoknak azonban nem technikai, hanem sokkal egyszer bb oka volt: a vonal másik végén nem volt senki, aki felvette volna a kagylót. Egyszer csak kopogtattak az ajtón. Cal felpattant, az órára pillantott: fél négy múlt. Ki a fene jöhet ilyenkor?

Kiment az el szobába. Súrlódó hangot hallott az ajtó túlsó oldaláról. Be akarná

nyomni valaki?

- Ki az? - kérdezte.

Nem kapott választ. Közelebb ment az ajtóhoz. A súrlódást már nem hallotta, de megint kopogtak - most jóval halkabban. Cal elhúzta a reteszt, kiakasztotta a láncot. Most már teljes csend volt a másik oldalon. A kíváncsiság legy zte az óvatosságot: Cal kinyitotta az ajtót. Hó és Balm de Bono hullott a küszöbre. Cal leguggolt, és csak ekkor látta meg barátja elkínzott arcát. De Bono egyszer már megszökött a t z el l - másodszorra nem sikerült. A hajdani vesztes kegyetlen bosszút állt. Cal megérintette de Bono arcát.

- Cal... - mondta deBono, amikor kinyitotta a szemét.

- Hívom a ment ket!

- Ne! Itt veszélyben vagyunk.

Tekintetéb l Cal megértette, hogy ellenvetésnek itt semmi helye.

- Hozom a kocsikulcsot - mondta, és már indult is. A kulccsal a kezében az el szoba felé tartott, amikor mintha össze akarná csomózni magát - hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Ismer s érzés volt: mostanában oly sokszor érezte álmában. A szörny közeleg - álmában ezt jelentette.

Kinézett a hópettyezte feketeségbe. Ameddig csak ellátott, az utca kihalt volt, és olyan csendes, hogy hallatszott a fehér kucsmás lámpák zümmögése. Gyomra kapkodása a szívére is átragadt: vadul kalapált.

Cal letérdelt de Bono mellé; most mintha kevésbé háborgatták volna a fájdalmai. Arca kifejezéstelen, hangja fakó volt, amit l szavai még er teljesebben hatottak.

- Jön... - mondta - ...követett...

Az utca végében felugatott egy kutya. Nem a hidegre panaszkodott - riasztott.

- Mi jön? - kérdezte Cal, és ismét kinézett az utcára.

- A Korbács.

- ... Jesszusom!

Az egész házsoron minden ólban rázendítettek a kutyák. Ahogy álmában, Cal most ébren is tudta: a szörny közeleg.

- Menjünk! - mondta Cal.

- Én nem tudok.

Cal becsúsztatta a karját de Bono háta alá, és óvatosan felültette. Sebei súlyosak voltak, de egyik sem vérzett - a t z betapasztotta mindet, feketére égetve a b rt a karján, a vállán és az oldalán. Arca sápadt volt, testének melege leheletével és izzadságával távozott.

- Kiviszlek a kocsihoz - mondta Cal, és talpra állította de Bonót. Lábában még volt annyi er , hogy nem kellett cipelni t, féje azonban Cal vállára csuklott, ahogy a kocsi felé vonszolta magát.

- Utolért a t z... - suttogta de Bono.

- Meggyógyulsz, ne félj!

- El fog égetni...

- Fogd be a szád, és gyere!

A kocsi kinn állt az utcán, néhány méterre a háztól. Cal az ajtónak támasztotta de Bonót, és az utcát fürkészte, miközben a kulccsal szerencsétlenkedett. A s

, egyre

bb hóesés az utca mindkét végét elrejtette.

Végül csak sikerült kinyitnia a kocsiajtót. Cal beültette de Bonót, aztán is beszállt. A kutyák hirtelen elhallgattak. De Bono felnyögött tudta, hogy ez mit jelent. Cal elfordította a slusszkulcsot. A motor er lködött, de nem indult be.

- ...mindjárt ideér... - mondta de Bono.

Cal ezt magától is tudta. Indított újra, de a motor csak hörgött.

- Kérlek! - rimánkodott Cal. - Nagyon szépen kérlek... Könyörgése meghallgattatott: a harmadik próbálkozásra a motor begyulladt. Ösztönei arra sarkallták, hogy szélsebesen t njön el az utcából, de a s hó - ami

ráadásul többnapos jégpáncélra hullott - a szélsebességnél jóval lassúbb haladásra kényszerítette ket. A kérekek minduntalan megcsúsztak; a kocsi újra és újra kifarolt. Méterr l méterre kúsztak el re a hófelh bén, ami most már olyan s volt, hogy a

kocsi elejéig sem lehetett ellátni. Csak a Chariot Street vége felé vették észre, mir l is van szó. A hó nem egyedül akadályozta ket: köddel szövetkezett. A Chariot Street mintha már nem is a Birodalom része lett volna. Cal úgy ismerte az utcát, mint a tenyerét, most mégis az volt az érzése, hogy soha életében nem látta ezt a helyet. Pusztasággá változott; a Korbács felségterületévé, és eltévedtek benne. Calnek fogalma sem volt, van-e el ttük keresztez dés: az ösztönei súgták csak, hogy kanyarodjon jobbra. Ahogy eltekerte a kormányt, de Bono ráordított:

- Vissza!

- Mi bajod?

- Menj vissza! Nem érted?! Vissza!

Sebes kezével a m szerfalba kapaszkodott, és a ködbe meredt.

- Ott van! Ott van!

Cal is meglátta: a ködben valami hatalmas alak haladt el a kocsi el tt. Csak egy pillanatig látszott, de ennyi is elég volt, hogy Cal rádöbbenjen: álmában alábecsülte a szörnyet. A valóságban sokkal nagyobb volt, sokkal sötétebb és sokkal üresebb. Megpróbált megfordulni a kocsival; rémült és kapkodó mozdulatai a cirkuszba illettek volna. A kocsi jobb oldalán a köd összezárult. Vagy szétnyílt? Melyik irányból jön a szörny? Vagy lehetséges, hogy mindenütt ott van körülöttük, és a köd nem más, mint az gy lölete?

- Calhoun!

De Bonóra nézett, aztán a szélvéd n keresztül megpillantotta, hogy barátja mit l dermedt meg. Az oszladozó ködben a Korbács alakja derengett. Cal azt hitte, megzavarodott. A homályból nem egy, hanem két alak emelkedett ki, groteszk együttest alkotva.

Az egyik Hobart volt, bár a borzalom, ami megszállta, alaposan megváltoztatta a külsejét. Arca fehér volt, testéb l pedig vér folyt a lyukakból, ahol az er sugarak zkerekekkel és ívekkel egymáshoz kapcsolódó sugarak - belefúródtak: keresztüldöfték a testét, és pörögve köt dtek a másik alakhoz: a Hobart teste fölött tornyosuló óriási szörnyhöz.

A szörny maga volt a megtestesült paradoxon. Színtelen, mégis fekete: üres, mégis túltelített: tökéletes szépség, mégis mérhetetlenül csúf, amilyen csúf él ember soha nem lehet. Eleven szem-és fényfellegvár; kimondhatatlanul romlott és irgalmatlanul büdös. De Bono az ajtónak esett, ráncigálni kezdte. Az ajtó kinyílt, de miel tt utasa kiugorhatott volna, Cal visszarántotta, és beletaposott a gázba. A kocsi el tt fehér lángtakaró lobbant, és elfedte a Korbácsot.

A megkönnyebbülés azonban csak másodpercekig tartott. Öt métert sem tolatott a kocsi, amikor a Korbács újra nekirontott.

Ahogy közeledett, Hobart kitátotta a száját, és valami idegen hangon megszólalt:

- Látlak!

A következ pillanatban - mintha a föld taszított volna rajta - a kocsi az oldalára borult. Belsejében teljes z rzavar támadt, ahogy a m szerfalról és a keszty tartóból különböz kacatok záporoztak az utasokra. Aztán de Bono újra cibálni kezdte az ajtót, végül kilökte. Sérülések ide vagy oda, a kötéltáncos nem tagadta meg önmagát: két fürge mozdulat, és máris kinn volt a feldöntött a kocsiból.

- Igyekezz! - ordított Calre, aki még mindig azon töprengett, merre van a kifelé. Amikor végre rájött, és kimászott a kocsiból, két dolgot látott. Az egyik de Bono volt, ahogy belevész az ezerszem ködbe. A másik a ködb l rámered ismer s alak. Ez egy ilyen éjszaka volt: csupa találkozás, csupa ismer s, de a körülmények hatására megváltozott arc. El ször de Bono, aztán Hobart, most pedig - Cal alig hitte el - Shadwell. Cal sok alakítását látta már. Adakozó keresked , mosolygó és hiteget ; kínzó és csábító; a Próféta, a szabadulást hozó. Most, hogy megvált szerepeit l, csak a jellegtelen színész maradt. Arca a játék nélkül olyan volt, mint a mocskos vászon. Csak a szeme - ami mindig is kicsi volt, most azonban mintha teljesen elsorvadt volna

-, csak az rzött még egy szikrányi szenvedélyt.

Calt figyelte, ahogy a kocsiból a csúszós úttestre huppan.

- Vége, Mooney! - mondta. Hangja elmosódott, mintha álmos lenne. - Akárhová

rejt zöl, mindenhol meglát. Angyal. Olyan a szeme, mint Istennek.

- Angyal? Kicsoda?

A köd remegett körülöttük, mintha élne. A Korbács bármelyik pillanatban megjelenhet. Cal azonban képtelen volt elindulni: Shadwell és az új talány visszatartotta. És még valami, amit nem tudott volna megnevezni, de Shadwell külsejével volt kapcsolatos.

- Urielnek hívják - mondta Shadwell. - Isten lángja. És azért jött, hogy kürtsa a varázslatot. Ez az egyetlen célja: a csodatettek kiirtása. Mindörökre. A köd ismét remegett, Cal azonban továbbra is Shadwellt bámulta; még mindig azon törte a fejét, hogy mi olyan különös a külsejében. Eléggé csökönyösnek kell lenni ahhoz, hogy egy angyali méltóság közelében az ember ilyen jelentéktelen apróságokon rágódjon. De hát a Mooneyk mindig is csökönyösek voltak.

- Ez lesz az én ajándékom a világnak - mondta Shadwell. - A varázslók elpusztítása. Elpusztul mind. Látod, : már nem kereskedem. Szívességb l csinálom. A kereskedésr l Cal rájött, mi az a változás Shadwell külsejében. Az öltözetében. Másik zakó volt rajta. A régi, amelyik összetörte Brendan és sok más sorstársa szívét, elt nt. Egy új, kifogástalan szabású, de varázser vel nem rendelkez zakó volt Shadwellen.

- Kiirtjuk a csalásokat és a csábításokat. Kiirtjuk az összes... A köd ismét megremegett, és egy sikoly hallatszott a távolból, aztán hirtelen elhallgatott. De Bono hangja volt - élet és halál között.

- ...te rohadék... - mondta Cal.

- Becsaptak - mondta Shadwell, elengedve a füle mellett Cal kevéssé hízelg megjegyzését. - Csúnyán becsaptak. Alattomosságuk megtévesztett. Még gyilkoltam is, hogy enyém legyen, amivel gyötörtek...

- És most mit csinálsz?! - vágott közbe Cal. - Most nem gyilkolsz?!

Shadwell el renyújtotta a karját.

- Én üres kézzel jöttem, Calhoun. Ez az én ajándékom. Az üresség.

- Kell a francnak a tetves ajándékod!

- Neked is kell. A szíved mélyén csak erre vágyol. Téged is megtévesztettek a bohóckodásukkal. De most vége a gyalázatnak.

Félelmetes józanság volt a hangjában. Egy politikus józansága, ahogy népét meggy zi a bomba áldásos hatásáról. Ez a lélektelen önbizalom ijeszt bb volt, mint az rjöngés vagy a gonoszság.

Cal rájött, hogy els benyomása téves volt: Shadwell nem vált meg szerepeit l. Csak a túlzás és a fecsegés helyett egy olyan végtelenül egyszer játékstílust vett fel, hogy az már szinte nem is volt alakítás. És mégis az volt. Shadwell, a Csupasz - átüt siker. A köd újult er vel kezdett kavarogni. Uriel közeledett. Cal még egyszer Shadwellre pillantott, hogy egy életre agyába vésse az álarcot, aztán megfordult, és futásnak eredt.

A Korbácsot nem látta, hallotta azonban, hogy a kocsi felrobban; érezte a forróságlöketet, ami langyos, szitáló es vé olvasztotta a hópelyheket. Shadwell hangját is hallotta - hangosan szólt a hideg leveg ben:

- Látlak!

Hazudott. Nem látta, mert nem láthatta. A köd pillanatnyilag Calt segítette. Rohant, azt sem tudta, merre, de most nem is ez volt a fontos; csak minél gyorsabban, minél messzebbre a vadállattól.

Egy ház sejlett fel a homályban. Cal nem ismerte fel az utcát, de továbbhaladt a járdán az els sarokig. Az útkeresztez désnél már eligazodott, és elindult vissza, a Chariot Street felé. Összevissza kanyargott, hogy megtévessze üldöz it. Shadwell nyilván kitalálja, hová igyekszik Cal - az eleven köd és benne a Korbács talán már oda is ért a Chariot Streetre. Cal szinte látta maga el tt - gyorsított az iramon. Be kell jutnia a házba, lehet leg még a t z el tt. Muszáj megmenteni Suzanna könyvét.

A jeges úton kétszer elhasalt, kétszer felpattant, és futott tovább. A vasúti hídnál átmászott a drótokon, aztán fel a töltésre. Itt szinte alig volt köd, csak a hó hullott a néma sínekre. Futás közben számolta az épületeket, míg megérkezett apja házának hátsó kerítéséhez. Bemászott. A galambdúc mellett elrohanva eszébe jutott, hogy lesz még egy dolga, miel tt továbbmenekülne. De el bb a könyv.

Átbotorkált a lepusztult kerten, és a hátsó ajtón bement a házba. Szíve eszel sen dörömbölt a bordáin. Bármelyik pillanatban megérkezhet a Korbács, és a ház - az otthona a Fúga sorsára jut. A kedves tárgyakat azonban nem szedhette össze; csak másodpercek álltak a rendelkezésére, hogy magához vegye a legszükségesebb dolgokat, vagy talán még azokat sem. Felkapta a könyvet, egy kabátot, aztán elindult, hogy megkeresse a pénztárcáját. Egy pillantást vetett az ablak felé, és látta, hogy az utca teljesen elt nt - a köd az üveghez nyomta nyírkos képét. Megtalálta a pénztárcát, és már rohant is kifelé. Ugyanazon az útvonalon távozott, ahonnan jött: ki a hátsó

ajtón, át a kusza kerten, a bokrok között, amit anyja ültetett réges-rég, még az id k kezdete el tt.

A galambdúcnál megállt. A 33-ast és a párját nem viheti magával, de legalább segít nekik, hogy elmeneküljenek, ha akarnak. Akartak. Ide-oda röpködtek a fagybiztos kalitkában, amit Cal fabrikált nekik; teljesen tisztában voltak a veszéllyel. Alighogy Cal kinyitotta az ajtót, kirepültek, fel a magasba, a hópelyhek között egyre magasabbra, míg el nem érték a biztonságos felh ket.

Amikor Cal elindult a töltésen - nem a híd felé, hanem az ellenkez irányba -, eszébe jutott, hogy talán soha többé nem látja a házukat. A gondolat olyan er s fájdalmat okozott, hogy a fagyos leveg t ahhoz képest gyengéd cirógatásnak érezte. Megállt, megfordult, és igyekezett emlékezetébe vésni a képet: a tet t, szülei szobájának az ablakát, a kertet, az üres galambdúcot. Ebben a házban n tt fel; ebben a házban nevelték olyanná, amilyen lett; ehhez a házhoz f

cíik minden emléke

Brendanról és Eileenr l. De akkor is csak tégla és vakolat - a gonosz ugyanúgy elpusztíthatja, ahogy a Fúgát elpusztította.

Amikor biztos volt benne, hogy rögzítette emlékezetében a képet, Cal folytatta útját a hóban. Húsz métert sem haladt, amikor egy fültép robajból inegtudta, hogy nincs többé otthona.

Tizenkettedik rész

MENEKÜL MENNYORSZÁG

Szelíd szél ha fújnál már, Enyhe záport ha hoznál!

Kedvesem úgy ölelhetném, Ágyamban végre megpihennék. Ismeretlen szerz , XVI. század I. VÉLETLENEK SOROZATA

1.

A következ nap eseményeit a véletlen szeszélye határozta meg: meghiúsította vagy éppen - nagylelk en - létrehozta a találkozásokat.