Brendan felemelte a fejét.

- Nem láttam ekkora szelet a háború óta. Malájföldön volt. Házakat söpört el. Nem hittem volna, hogy itt is látok majd ilyent.

Úgy beszélt, mint aki megháborodott, tekintete az üres falra szegez dött.

- Rend rök vannak az utcában - mondta Cal.

- De a galambház legalább megúszta, igaz? Ekkora szelet... - a hangja elhalkult. Idejönnek? A rend rök?

- Igen, azt hiszem, apa. Tudsz beszélni velük? Nekem el kell mennem.

- Persze, menj csak - motyogta Brendan. - Menj!

- Elvihetném a kocsit?

- Vidd! Majd én beszélek velük, és... - Ismét megtorpant, nem fejezte be a mondatot. Nem láttam ekkora szelet... a... a háború óta. 2.

A trió a hátsó ajtón át távozott; átmásztak a kerítésen, és a folyó mentén a Chariot Street végén lév gyaloghíd felé tartottak. A hídról látták, hogy máris mekkora kíváncsi tömeg cs dült össze a környez utcákból.

Cal alig tudta leküzdeni a vágyát, hogy odamenjen, és elmondja nekik, mit látott. Hogy elmondja: a világ nemcsak a csésze és a teáskanna. Én tudom, hiszen én láttam. De megfékezte magát, mert tudta, hogyan néznének rá.

Egyszer talán majd büszke lehet, egyszer talán majd elmondhatja az embereknek, milyen borzalmak és csodák vannak ebben a világban. De az az id még nem jött el. VIII. A SZÜKSÉGES ROSSZ

A sötét öltönyös férfi, aki kiszállt a rend rautóból, Hobart felügyel volt. Negyvenhat évéb l tizennyolcat a városi rendfenntartó er knél töltött, de csak az utóbbi id ben - a tavaly tavasszal és nyáron kirobbant zavargások óta - kezdett felfelé

ívelni a csillaga.

A zavargások háttere azóta is kutatások tárgya és beszédtéma volt, de Hobart egyikkel sem foglalkozott. Minden idejét a törvénynek és meg rzésének szentelte, és a polgári zavargások idején ez a megszállottsága a pillanat emberévé avatta t. Nem tör dött a szociológusok és az agyaló állampolgárok aprólékoskodásaival. Az szent feladata a béke meg rzése volt, és rendíthetetlenségét - méltatói jellemezték így módszereit - civil mesterei is helyeselték. Szédületes sebességgel emelkedett a ranglétrán, és elöljáróitól korlátozás nélküli felhatalmazást kapott, hogy leszámoljon az anarchiával, ami milliós károkat okozott a városnak.

Tisztában volt vele, hogy mire megy ki a játék. Kétségtelen, hogy a ranglétrán fölötte állók - akik iránt mélységes, de kimondatlan megvetést érzett - maguk nem folyamodtak volna könyörtelen eszközökhöz, mert tartottak a következményekt l. És az is biztos, hogy gondolkodás nél'ül a felháborodott nép elé vetik majd t, ha módszerei megbuknak.

De nem buktak meg. Écsapata - az osztagokból maga köré gy jtött emberek, akik helyeselték módszereit - rövid id n belül jelent s sikereket ért el. Míg a hagyományos er k az utcák rendjére ügyeltek, Hobart különítménye, amit T zoltóság néven emlegettek már aki egyáltalán tudott róla -, a színfalak mögött tevékenykedett, és szavakkal vagy tettekkel megfélemlített minden gyanúsítottat, aki izgató

tevékenységet folytatott. Néhány hét alatt megfékezték a zavargásokat, és James Hobart hatalmával eztán mindenkinek számolnia kellett.

Néhány eseménytelen hónap következett, és a T zoltóság elbágyadt. Hobart tudta jól, hogy a pillanat emberének lenni semrnit nem jelent, ha a pillanat már elmúlt, de ez év tavaszán és nyarán mintha éppen ez lett volna a helyzet. Egészen mostanáig. Most újra reménykedhetett, hogy akad még munka a számára. Elszabadult a pokol, és íme, itt volt a szeme el tt az ékes bizonyíték.

- Mi a helyzet?

Richardson, Hobart legf bb segít társa, a fejét csóválta.

- Valami forgószélr l beszélnek - felelte.

- Forgószélr l? - Hobart elnéz en mosolygott a képtelen ötleten. Amikor mosolygott, az ajka elt nt, és szeme résnyire sz kült. - A tettesek?

- Nem érkezett bejelentés. Úgy t nik, hogy csak ez a szél... Hobart a romokat nézte.

- Angliában vagyunk - mondta. - Itt nincs forgószél.

- De hát valami ezt m velte...

- Valaki, Bryn. Anarchisták: Olyanok ezek, mint a patkányok. Megtalálod a mérget, és ahelyett hogy kiirtaná ket, meghíznak rajta. - Szünetet tartott. - Az az érzésem, hogy kezd dik minden elölr l.

Egy másik embere - Fryer, az el

évi összet zések véreskez h se - közeledett feléjük.

- Felügyel úr, jelentették, hogy gyanús alakokat láttak a hídon.

- Utánuk! - mondta Hobart. - Letartóztatni! Bryn, maga pedig beszéljen az itteniekkel. Az utca minden lakójától vallomást kérek.

A két rend r munkához látott, Hobart pedig elt

dött a problémán. Afel l semmi

kétsége nem volt, hogy emberi kéz m ve ez a pusztítás. Lehet, hogy a tettesek nem ugyanazok, akiket tavaly elkapott, de lényegét tekintve ugyanarról az állatról volt szó. Szolgálati évei alatt számtalan formában jelent meg ez a vadállat, és amikor a torkába bámult, mindig egyre ravaszabbnak és undorítóbbnak találta. De az ellenség az állandó, rejt zzön bár t z, árvíz vagy forgószél mögé. Ez er t adott Hobartnak. Lehet, hogy a harctér változott, de a háború a régi. A törvény, amit Hobart testesített meg, és az emberi szív rothadó z rzavara között folyt a harc. Ezt a meggy

dését semmilyen forgószél nem ingathatja meg.

A harc persze néha megkövetelte, hogy könyörtelen legyen, de nincs olyan küzdelemre méltó ügy, amely id nként ne követelne könyörtelenséget bajnokaitól. Hobart soha nem bújt ki ez alól a felel sség alól, és most sem fog. Mindegy, hogy milyen jelmezt öltött, jöjjön csak a vadállat! Hobart készen állt. IX. A HERCEGEK HATALMASSÁGÁRÓL

Shadwell belépett a szobába, de a varázslón nem nézett rá; úgy t nt, hogy meg sem moccant az elmúlt éjszaka óta. A leveg b zlött a leheletét l és az izzadságától. Shadwell mély lélegzetet vett.

- Szegény rajongóm! - mondta Immacolata. - Meghalt.

- Az hogy lehet? -kérdezte Shadwell. Szeme el tt még mindig ott lebegett a Gereblye, a maga visszataszító pompájában. Hogy lehet elpusztítani egy ilyen er s valamit; f leg ha már úgyis halott volt?

- Megölték a Kakukkok - felelte Immacolata.

- Mooney vagy a lány?

- Mooney.

- És a többi féreg?

- Egy kivételével mind életben maradt - mondta Immacolata. - Jól mondom?

A Boszorkány a sarokban kuporgott; teste, mint a falra kent takony. Olyan halkan válaszolt Immacolatának, hogy Shadwell nem is hallotta.

- Igen - mondta a varázslón . - A n vérem látta, hogy az egyik felfordult. A többi megmenekült.

- És a Korbács?

- Nem mozdul.

- Jól van - mondta Shadwell. - Ma este elvitetem a sz nyeget.

- Hová?

- A folyó túlsó partjára. Egy volt üzletfelem, Sherman házába. Ott lesz az árverés. Az ügyfeleink nem örülnének a nyilvánosságnak, itt a szállodában nem lehet.

- Tehát jönnek?

Shadwell elvigyorodott.

- Persze hogy jönnek. Erre várnak évek óta. Hogy végre licitálhassanak. És én most megadom nekik a lehet séget.

Shadwellnek hízelgett a gondolat, hogy milyen készségesen ugrott az ajánlatára a hét hatalmas vev , akiket meghívott erre a vásárok vásárára. A világ leggazdagabb emberei voltak: egész országokat megvásárolhattak volna a vagyonukból. A cs cseléknek semmit nem mondott a nevük. Ezek az emberek, mint az igazán hatalmasok, névtelen óriások voltak. De Shadwell mindennek alaposan utánanézett. Tudta, hogy k heten nemcsak abban hasonlítanak egymásra, hogy hihetetlenül gazdagok. Tudta, hogy mindannyian a csodálatosra áhítoznak. Ezért hagyták el rögtön kastélyaikat és odúikat, izgalomtól kiszáradt szájjal és izzadó

tenyérrel sietve ebbe a piszkos városba.

Shadwell valami olyan dolgot kínált nekik, amiért talán az életüket is odaadták volna, ami talán még a gazdagságnál is többet ért. Valóban hatalmasok voltak. De Shadwell vajon nem volt most mindegyikükncl hatalmasabb?

X. VADEMBERLÉNYEK

- Milyen buja ez a város - mondta Apolline, ahogy Suzannával Liverpool utcáin sétáltak. Gilchrist üzletében semmit nem találtak, és a gyanús pillantások el l gyorsan odébbálltak, miel tt még bárki kérdez sködni kezdett volna. Apolline ragaszkodott hozzá, hogy nézzék meg a várost, és szimata a legforgalmasabb utcákra vezette, ahol vásárlók, gyerekek és csavargók nyüzsögtek.

- Buja? - kérdezte Suzanna. A piszkos utcáról nem éppen ez jutott az eszébe.

- Nagyon - felelte Apolline. - Nem látja?

Az utca túlsó oldalára, egy ágynem t reklámozó plakátra mutatott, rajta egy bágyadt szerelmespár aktus után; egy másik plakát a tökéletes vonalakat hirdette, és ezt emberi és gépi kivitelezésben is bemutatta. - Ott is mondta Apolline, és egy dezodorokkal teli kirakatra irányította Suzanna figyelmét, amelyben a kígyó az önbizalom ígéretével csábította a meztelen Ádámot és Évát.

- Ez a város egy nagy bordélyház - állapította meg Apolline, és egyértelm en helyeselte a dolgok ilyetén állását.

Suzanna csak most vette észre, hogy elvesztették Jerichaut. Az el bb még ott ténfergett mögöttük, izgatottan nézegette az emberparádét, de Suzanna most nem látta t. A járókel k dzsungelében elindultak visszafelé. Egy videokölcsönz kirakata el tt találták meg Jerichaut, akit teljesen elvarázsolt a hatalmas képerny mozaik.

- Ez egy börtön? - kérdezte, miközben a beszél fejeket bámulta.

- Nem-felelte Suzanna.-M sor. Mint a színházban. - Belekapaszkodott Jerichau túlméretezett kabátjába. - Menjünk!

Jerichau Suzannára nézett. Könnyes volt a szeme. Milyen érzékeny, gondolta Suzanna, és aggodalommal töltötte el, hogy egy tucat képerny is képes könnyekre fakasztani Jerichaut.

- Nincs semmi baj - mondta; és próbálta elcsalogatni Jerichaut a kirakat el l. - Jól érzik ott magukat.

Suzanna belekarolt, és Jerichau arca felragyogott az örömt l. Együtt folytatták útjukat a tömegben. Ahogy érezte Jerichau remeg testét, Suzanna is átélte az t ért megrázkódtatást. Mivel nem ismert másikat, Suzanna természetesnek vette ezt a szajha századot, amibe beleszületett, de most - ahogy Jerichau szemével látta, Jerichau fülével hallotta - mintha jobban értette volna. Rájött, hogy miközben kétségbeesetten törekszik az örömszerzésre, minden örömt l megfosztja magát; emelkedettséget színlel, pedig valójában durva és végtelenül sivár, bár buzgón igyekszik elb völ nek feltüntetni magát.

Apolline azonban hihetetlenül élvezte. Hosszú fekete ruhája a járdát söpörte, ahogy vonult az utcán, mint valami özvegy a temetés utáni els kiruccanásán.

- Azt hiszem, le kellene térnünk a f utcáról - mondta Suzanna, amikor utolérték Apollinet. - Jerichau nem bírja a tömeget.

- Pedig nem árt, ha megszokja - mondta Apolline, és egy szúrós pillantást vetett Jerichau felé. - Hamarosan ez lesz a mi világunk.

Ezzel hátat fordított nekik, és elindult.

- Várjon egy kicsit!

Suzanna a nyomába eredt, nehogy elszakadjanak egymástól a tömegben.

- Várjon! - mondta, és megragadta Apolline karját. - Nem kószálhatunk itt a végtelenségig. Vissza kell mennünk a többiekhez.

- Hadd szórakozzam egy kicsit! - mondta Apolline. - Olyan sokáig aludtam. Szükségem van egy kis kikapcsolódásra.

- Majd kés bb - mondta Suzanna. - Ha megtaláltuk a sz nyeget.

- Le van szarva a sz nyeg! - vágta rá Apolline.

Az emberekb l ingerült pillantásokat és szitkokat váltottak ki, mert miközben vitatkoztak, akadályozták a járdán a forgalmat. Egy kölyök leköpte Apolline-t, aki megnyer irányérzékkel ezt azonnal viszonozta. A fiú döbbent - és leköpött - képpel eloldalgott.

- Kedvelem ezeket az ittenieket - mondta Apolline. - Nem játsszák meg az udvariast.

- Megint elvesztettük Jerichaut! - mérgel dött Suzanna. - A fene egye meg, olyan, mint egy gyerek!

- Én látom t.

Apolline Jerichau felé mutatott, ott állt egy kicsit távolabb t lük, és igyekezett kiemelni a fejét a tömegb l, mintha attól tartana, hogy belefullad az embertengerbe. Suzanna elindult felé, de az áramlattal szemben nehezen jutott el re. Jerichau pedig csak állt mozdulatlanul, rémült tekintete a fejek fölött a leveg be meredt. Lökdösték és taszigálták, de Jerichau csak bámult tovább.

- Majdnem elveszítettük - mondta Suzanna, amikor végre odaért mellé. Jerichau tömören válaszolt: - Nézze csak!

Igaz, hogy Suzanna jó néhány centivel alacsonyabb volt nála, de amennyire csak tehette, követte Jerichau tekintetét.

- Nem látok semmit.

- Most meg mi lelte? - érdekl dött Apolline, aki közben szintén odaért.

- Mindenki olyan szomorú - mondta Jerichau. Suzanna az embereket nézte. Azt látta, hogy ingerültek, látott néhány ostoba vagy keser arcot is, de szomorúságot egyiken sem fedezett fel.

- Látja? - kérdezte Jerichau, miel tt Suzanna kifejthette volna a véleményét. - A fények...

- Nem, nem látja a fényeket - mondta Apolline határozottan. - Mert Kakukk, ha emlékszik. Hiába kapta meg az oldószert. De most már tényleg menjünk. Jerichau tekintete most Suzannára siklott, és majdnem sírva fakadt.

- Muszáj, hogy lássa! Azt akarom, hogy lássa!

- Ne csinálja ezt! - mondta Apolline. - Nem szabad.

- Színesek - mondta Jerichau.

- Emlékezzen az alapelvekre! - figyelmeztette Apolline.

- Színesek? - kérdezte Suzanna.

- Az a füstszer a fejek körül.

Jerichau megfogta Suzanna karját.

- Nem hallja? --kérdezte Apolline. - Capra harmadik alapelve kimondja, hogy... Suzanna nem figyelt rá. A tömeget bámulta, és Jerichau kezét szorította. Érzékeik egybeolvadtak, és osztoztak a rémületben is, ahogy bekerítette ket ez a perzsel lehelet nyáj. Suzanna klausztrofóbia-érzése egyre er södött; becsukta a szemét, és próbált megnyugodni.

A sötétben ismét hallotta Apolline hangját, valamilyen alapelvr l beszélt. Suzanna kinyitotta a szemét.

A látványtól majdnem felsikoltott. Mintha a csatornák t zre lobbantak volna, az égbolt színe megváltozott, és füst fojtogatta az utcát. Mégis úgy t nt, hogy senki nem vette észre.

Suzanna valamiféle magyarázat reményében Jerichaura nézett, és most tényleg felsikoltott. Jerichau feje fölött t zijáték-glóriát látott; fény-és élénkpiros füstoszlop emelkedett ki bel le.

- Jézusom! Mi ez?!

Apolline a vállánál fogva ráncigálta Suzannát.

- Siessünk! -kiáltotta. - Terjedni fog! Három, aztán a sokaság.

- Mi?

- Az alapelv!

Suzanna nem értette Apolline figyelmeztetését. Döbbenetét izgatottság követte. A tömeget pásztázta, és mindenhol azt látta, amir l Jerichau beszélt: az emberlények testéb l színes hullámok, színcsóvák törtek el . Majdnem minden szín halvány volt: szürke vagy fonott szalagokhoz hasonlító tompa színek, és csak elvétve látszott egyegy élénk folt - csillogó narancssárga egy gyerek feje körül, aki az apja nyakában ült; tarka pávaszínek egy lány körül, aki a szerelmesével nevetgélt. Apolline megint rántott egyet Suzannán, aki most engedelmeskedett, de alig egy métert tehettek meg, amikor kiáltást hallottak a tömegb l, aztán még egyet, és az emberek az arcukhoz kapták a kezüket, és eltakarták a szemüket. Suzanna mellett egy férfi térdre rogyott, és a Miatyánkot kezdte darálni; volt, aki hányt, volt, aki a mellette állóba kapaszkodott, csak hogy érezze: nincs egyedül a borzalmak közepette.

- A rohadt életbe! - mondta Apolline. - Tessék, ez a maguk m ve. Suzanna látta, hogy a glóriák színe megváltozik, ahogy a rémület görcsbe rántja kibocsátóikat. Az elfojtott szürkéket harsány zöldek és lilák döfték át. A sikolyok és imák hangzavarában Suzanna úgy érezte, rögtön megsüketül.

- Hogy érti ezt?

- Capra alapelve! - kiáltotta Apolline. - Három, aztán a sokaság. Suzanna most értette meg, hogy ez mit jelent. Ha már hárman tudnak valamir l, az el bbutóbb mindenki számára kiderül. Amikor Apolline és Jerichau után Suzanna is meglátta a glóriákat - a látványt, amit k ketten születésük óta ismertek -, a t z elharapózott, és a rejtélyes ragály pillanatok alatt megbolondította az utca népét. A rettegés szinte rögtön er szakot szült, mert a tömeg b nbakokat keresett. Az eladók faképnél hagyták a vásárlókat, és egymás torkának ugrottak: a titkárn k a könyvel k arcába vájták a körmüket; feln tt férfiak zokogtak, közben próbáltak magyarázatot kiverni a feleségükb l és a gyerekeikb l.

Az emberek nem a rejtett er k megfejtésén vetélkedtek, hanem egymást marták, mint a veszett kutyák, és a színek egy beteg ember ürülékének szürkésbarnájává

folytak össze.

De ezzel még nem volt vége. Alighogy kitört a verekedés, egy jól öltözött hölgy arcán szétken dött a smink vádlón Jerichaura mutatott. volt! - visította. volt az!

És máris a b nösre vetette magát, hogy kikaparja a szemét. Jerichau letámolygott az úttestre, de a n követte.

- Állítsák meg! - kiabálta. - Állítsák meg!

A n üvöltözésére egypáran beszüntették külön küzdelmeiket, és az új célpontra fordították figyelmüket. Suzanna mellett megszólalt valaki:

- Meg kell ölni! - Egy másodperccel kés bb már röpült is az els lövedék. Vállon találta Jerichaut. Aztán röpült a következ . A forgalom leállt, mert a vezet ket, akik kíváncsiságból lelassítottak, hatalmába kerítette a látvány. Jerichau beszorult a kocsik közé, a tömeg nekirontott. Suzanna rádöbbent, hogy itt életr l és halálról van szó. A megzavarodott és rémült cs cselék készen állt, s t egyenesen vágyott arra, hogy széttépje Jerichaut és bárkit, aki a segítségére siet.

Újabb k találta el Jerichaut, arcán vér serkent. Suzanna elindult felé, kérte t, hogy mozduljon meg, de Jerichau a közeled tömeget figyelte, mintha elb völte volna az emberi düh megnyilvánulása. Suzanna továbbnyomult felé, átmászott egy motorháztet n, lökhárítók között préselte át magát, de a cs cselék hangadói - a szétken dött kép n és még ketten-hárman - már majdnem elérték Jerichaut.

- Hagyják békén! - kiáltotta Suzanna, de nem figyeltek rá. Volt valami szertartásszer abban, ahogy az áldozat és gyilkosai eljátszották szerepeiket, mintha évezredekkel ezel tt vés dött volna a sejtjeikbe, és a jelenetet senki és semmi nem írhatná át.

A rend rautók szirénája törte meg a varázslatot. Életében el ször Suzanna hálás volt ennek a gyomorfacsaró vijjogásnak.

A szirénák azonnal és mindenkire hatottak. Az emberek nyöszörögni kezdtek, mintha együtt éreznének a szirénákkal, a vereked k eleresztették ellenfelük torkát, a többiek összetaposott holmijukat és véres öklüket bámulták értetlenül. Egy-két ember elájult. Mások megint sírva fakadtak, ezúttal inkább a zavarodottság, mint a félelem miatt. Sokan, a letartóztatás helyett az óvatosságot választva, kereket oldottak. Visszazökkentek Kakukkvakságukba, és menekültek a szélrózsa minden irányába, rázták a fejüket, hogy a látvány utolsó szilánkjait is eltüntessék. Apolline megjelent Jerichau mellett, miután az elmúlt néhány percben sikerült megkerülnie a tömeget.

Próbálta felrázni t áldozati révületéb l. Rázta és kiabált, aztán elvonszolta Jerichaut. Mentési kísérlete az utolsó pillanatban érkezett, mert a lincstársaság nagy része szétszéledt ugyan, de egy tucatnyi csoport nem tágított. Vért akartak, és meg is szerezték volna, még miel tt a törvény közbelép.

Suzanna menekülési útvonalat keresett. A f útról nyíló egyik kis utca némi reményt ígért. Kiáltott egyet, hogy odahívja Apolline-t. A jár rautók megérkezése akaratlanul is a segítségükre volt: elterelte az emberek figyelmét, a cs cselék egyre fogyatkozott. Az elkötelezett lincsel k legvérmesebbjei azonban nem adták fel. Amikor Apolline és Jerichau elérték a kis utca sarkát, az üldöz k els embere, a szétken dött kép n elkapta Apolline ruháját. Apolline elengedte Jerichaut, és akkorát vágott a n állkapcsára, hogy az menten elterült.

A rend rök észrevették a hajszát, és maguk is beszálltak, de miel tt még közbeléptek volna, hogy megfékezzék az er szakot, Jerichau megbotlott. A tömeg rögtön rávetette magát.

Suzanna megfordult, hogy segítsen Jerichaunak. Közben egy kocsi száguldott felé

szorosan a járda mellett. A következ pillanatban az ajtó kicsapódott, és Cal kiabált ki a kocsiból:

- Szállj be! Szállj be!

- Várj! - kiáltotta Suzanna, és amikor hátranézett, látta, hogy Jerichaut egy téglafalhoz penderítik, odaszorítják a vérszomjas üldöz k. Apolline, aki közben a tömeg egy másik tagját is leterítette, a kocsi felé szaladt. De Suzanna képtelen volt otthagyni Jerichaut.

Visszafutott a Jerichaut eltakaró emberkupachoz, a hangzavar elnyelte Cal kiáltásait, hogy legalább Suzanna meneküljön, amíg lehet. Mire odaért Jerichauhoz, az már feladta minden reményét, nem is tiltakozott. Csak csúszott lefelé a fal mellett, véres fejét védte a köpés-és ütészáportól. Suzanna kiabált, hogy hagyják abba, de ismeretlen kezek elrángatták t.

Megint hallotta Cal kiáltását, de ha akart volna, most már akkor sem tudott volna odamenni a kocsihoz.

- Menj! - kiáltotta, és fohászkodott, hogy Cal hallja meg és t njön el. Aztán rávetette magát Jerichau leggonoszabb kínzóira. De túl sok kéz fogta t vissza, néhány

- a pillanat z rzavarát kihasználva - még jól meg is tapogatta Suzannát, aki küzdött és kiabált, de a helyzet reménytelen volt.

Kétségbeesetten Jerichau felé nyúlt, rácsimpaszkodott, hogy védje az életét, a másik karjával eltakarta a fejét az egyre vadabb ütészápor el l.

Az ütések, szitkok és rúgások hirtelen abbamaradtak, amikor két rend r jelent meg a lincsel k gy

jében. A cs cselék egy-két tagja rögtön elosont, még miel tt rizetbe vennék, de a többség a megbánás leghalványabb jelét sem mutatta. Éppen ellenkez leg: szájukról letörölték a nyálat, és sipítozva igazolni kezdték brutalitásukat.

- k kezdték - mondta a társaság egyik tagja, egy kopaszodó alak, aki banktisztvisel nek nézett ki, ha leszámítjuk véres öklét és ingét.

- Igen? - kérdezte a rend r, a néger emberroncsra és mogorva barátn jére pillantva.

- Felállni, szarháziak! - mondta. - Velem jöttök.

XI. HÁROM ILLUSZTRÁCIÓ

1.

- Nem lett volna szabad otthagyni ket! - mondta Cal, amikor tettek egy kört, és visszaértek a Lord Streetre. Az utca hemzsegett a rend rökt l, Suzannának és Jerichaunak azonban nyoma sem volt. - Letartóztatták ket. A rohadt életbe, nem lctt volna...

- Gondolkodjon! - mondta Nimrod. - Nem tehettünk mást.

- Majdnem megöltek bennünket - mondta Apolline. Még mindig lihegett, mint egy csatamén.

- Els sorban a sz ttesre kell gondolnunk - mondta Nimrod. - Azt hiszem, ebben egyetértünk.

- Lilia látta a sz nyeget - mondta Freddy Apolline-nak. - A Laschenski-házból.

- Most is ott van Lilia? - kérdezte Apolline.

Hosszú percekig senki nem válaszolt. Végül Nimrod szólalt meg:

- Lilia meghalt - mondta szárazan.

- Meghalt? - kérdezte Apolline. - Hogyhogy? Csak nem valami Kakukk ölte meg?

- Nem - mondta Freddy. - Immacolata valamelyik teremtménye. De Mooney barátunk elpusztította, miel tt mindannyiunkkal végzett volna.

- Tehát Immacolata tudja, hogy felébredtünk - mondta Apolline. Cal a visszapillantóban meglátta Apolline-t. Szemei mint fekete kavicsok ültek felduzzadt kalácsképében.

- Vagyis minden maradt a régiben, igaz? Az emberlények az egyik oldalon, a gonosz csodatettek a másikon.

- A Korbács minden csodatettnél rosszabb volt - mondta Freddy.

- Még mindig nem ébreszthetjük fel a többieket - folytatta Apolline. - A Kakukkok veszélyesebbek, mint valaha.

- De ha nem ébresztjük fel ket, velünk mi lesz? - kérdezte Nimrod.

- Mi leszünk az rök-felelte Apolline. - Vigyázunk a sz nyegre, amíg jobb id k nem lesznek.

- Ha lesznek egyáltalán - mondta Freddy.

Ez a megjegyzés hosszú id re befagyasztotta a beszélgetést. 2.

Hobart a friss vérfoltokat nézte a Lord Streeten. Biztos volt benne, hogy a romhalmaz, amit az anarchisták csináltak a Chariot Streetb l, csak el játék. Itt valami sokkal kézzelfoghatóbb dologgal állt szemben: az rület spontán kirobbanásával egy átlagos lakossági körben, és az embereket az a két lázadó hajszolta a brutalitásba, akik most rizetben várták a kihallgatást.

Tavaly kövekkel és házi készítés bombákkal harcoltak. Az idei év terroristái, úgy nik, sokkal kifinomultabb felszereléssel rendelkeznek. Ezen az eldugott utcán tömeges hallucinációról beszéltek az emberek. Teljesen normális állampolgárok azt állították, hogy az égbolt színe megváltozott. Ha a felforgató elemek valóban újabb fegyverekkel - mondjuk ideggázokkal - jelentek meg a színen, akkor Hobart.is agresszívabb taktikára kényszerül majd: nehézfegyverzetre, és alkalmazásukban az eddiginél nagyobb szabadságra lesz szüksége. Tapasztalatai alapján már tudta, hogy felettesei tiltakozni fognak, de minél több vér folyt, annál jogosabbnak érezte a követeléseit.

- Jöjjön csak ide! - mondta Hobart az egyik sajtófotósnak, és felhívta a figyelmét a járdán lév vérfoltokra. - Ezt mutassa meg az olvasóknak.

A férfi lefotózta a foltokat annak rendje és módja szerint, aztán Hobartra irányította a fényképez gép lencséjét. Ez a kép nem sikerülhetett, mert Fryer odaugrott hozzá, és kitépte a kezéb l a gépet.

- Semmi fotózás! - mondta.

- Van valami rejtegetnivalója? - ellenkezett a fotós.

- Adja vissza neki a tulajdonát! - mondta Hobart. - A munkáját végzi, mint mi is. A fotós fogta a fényképez gépet, és távozott.

- Szemét! - dünnyögte Hobart a férfi háta mögött. Aztán Fryerhez fordult. - Van valami a Chariot Streetr l?

- Néhány baromi furcsa vallomás.

- Igen?

- Tulajdonképpen senki nem látott semmit, de úgy t nik, hogy minden összezavarodott, amíg tartott az a forgószél. A kutyák megvesztek, minden rádió

elnémult. Valami különös dolog zajlott ott, ez biztos.

- És itt is - mondta Hobart. - Azt hiszem ideje, hogy elbeszélgessünk a gyanúsítottakkal. 3.

A glóriák már elhalványultak, amikor a rend rök kinyitották a rabomobil hátsó

ajtaját, és leparancsolták Suzannát és Jerichaut Hobart f hadiszállásának udvarán. A látványból csak valami homályos rosszullét és hasogató fejfájás maradt Suzannában. A sivár betonépületbe vezették, és különválasztották ket, holmijaikat elszedték. Suzanna csak Mimi könyvét sajnálta, amit a kezében vagy a zsebében tartott, amióta rátalált. Hiába tiltakozott, azt is elkobozták.

A letartóztatást végz rend rök egy rövid ideig tanácskoztak, hová is vigyék Suzannát, aztán egy lépcs n lekísérték t az épület gyomrába, egy üres kihallgatócellába. Itt egy rend r beírta Suzanna adatait egy nyomtatványra. Suzanna igyekezett tisztességesen válaszolni a kérdésekre, de gondolatai másfelé jártak: Calre gondolt, Jerichaura és a sz nyegre. A dolgok hajnalban is rosszul álltak, de ahhoz képest most ezerszer rosszabbul. Suzanna azt mondogatta magának, hogy vállalni kell minden nehézséget, és nem szabad fölöslegesen rágódni olyasmin, amit úgysem tud megváltoztatni. Most az volt a legfontosabb, hogy Jerichauval együtt valahogy kiszabaduljon. Látta, hogy Jerichau mennyire fél, és kétségbe van esve, amikor különválasztották ket. Könny falat lesz, ha durván bánnak majd vele. Gondolatait az ajtó nyílása akasztotta meg. Egy sötétszürke öltönyös, sápadt férfi bámult rá. Úgy nézett ki, mint aki jó ideje nem aludt.

- Köszönöm, Stillman - mondta a férfi. A rend r felállt a székr l. - Kérem, várjon kinn!

A rend r kiment. Az ajtó becsapódott.

- Hobart vagyok - közölte Suzannával a jövevény. - Hobart felügyel . Van egy kis megbeszélnivalónk.

Suzanna a glória leghalványabb nyomát sem látta már, de tudta, miel tt a férfi leült volna vele szemben, hogy milyen szín a lelke. És ez semmi jót nem ígért. Negyedik rész

CSODAORSZÁG – BÁRMI ÁRON?

Caveat Emptor (Óvakodjon a vásárló) Latin mondás I. MEGVÁSÁROLT VÁSÁRLÓK

1.

A legfontosabb lecke, amit Shadwell keresked ként megtanult, az volt, hogy ha a birtokában van valami, amire valaki nagyon vágyik, akkor az a valaki ugyanúgy az birtokában van.

A hercegek sem voltak kivételek. Shadwell hívására összegy lt most mind; eljöttek a hercegek vagy modern megfelel ik: a régi pénz és az új, az arisztokrácia és a befutottak. Bizalmatlanul fürkészték egymást, és türelmetlenül várták, mint a gyerekek, hogy végre megpillanthassák a kincset, amiért mindjárt harcba szállnak. Paul van Niekerk, aki arról volt híres, hogy - a Vatikánt leszámítva - övé a világ leghíresebb erotikus gy jteménye; Marguerite Pierce, aki tizenkilenc éves zsenge hajadonként Európa egyik legnagyobb vagyonát örökölte szülei halála után; Beauclerc Norris, a hamburgerkirály, akinek a cége kisebb államokat tudhatott a magáénak; az olajmágnás Alexander A., aki ugyan a halálos ágyán feküdt egy washingtoni kórházban, de elküldte régi társát, egy ri t, aki csak Mrs. A. néven mutatkozott be; Michael Rahimzadeh, akinek meglehet sen bizonytalan eredet volt a vagyona, az el

tulajdonosok pedig - furcsa módon - mind hirtelen meghaltak; Leon Devereaux, aki lóhalálában érkezett Johannesburgból, zsebeit aranypor bélelte; és végül egy magát meg nem nevez egyén, akinek arcával egész sebészcsapat játszadozott, és akinek a tekintete elképeszt életútról árulkodott.

k voltak a hetek.

2.

A délután közepe táján kezdtek megérkezni Shearman házába, ami saját telkén állt, a Thurstaston Common szélén. Fél hétre mindannyian ott voltak. Shadwell a tökéletes házigazda szerepét alakította - elhalmozta ket itallal és üres fecsegéssel , közben elelhintett néhány megjegyzést a közelg eseményre vonatkozóan. Sok-sok évbe és alakoskodásba tellett, míg sikerült megközelítenie a hatalmasokat; rengeteg csalafintaságot kellett bevetnie, hogy rnegtudja, melyikük álmodozik a varázslatosról. Amikor rákényszerült, a zakóját használta, hogy kicsalja a potentátok szolgálóiból az összes információt. Sokszor kárba veszett a csábítás, a szolgálók semmit nem tudtak mondani; gazdájukon nem fedezték fel, hogy az egy elveszett világot siratna. De minden istentagadóra jutott legalább egy, aki hitt, aki hajlamos volt elveszett gyerekkori álmok után búslakodni, vagy elhamarkodott vallomást tenni arról, hogy a Mennyország kutatása számára csak könnyeket és aranyat hozott. A hív k körét aztán Shadwell lesz kítette azokra, akiknek a gazdagsága gyakorlatilag felbecsülhetetlenül nagy volt. Végül, ismét a zakó fortélyaihoz folyamodva, az alattvalókon keresztül elérte a kiválasztott vásárlókat. Könnyebben boldogult, mint hitte volna. Úgy vette észre, hogy a Fúgáról régóta beszélnek mind a legmagasabb, mind a legalacsonyabb körökben; olyan elképzelhetetlen történetek forogtak közszájon, amiket a hetek többsége a legapróbb részletekig ismert. Shadwell pedig - hála Immacolatának - elég sokat tudott Sz ttesföldr l, és sikerült meggy znie kiválasztottait, hogy t le hamarosan megvásárolhatják a varázslatos helyet. A lesz kített körb l egyvalaki azt mondta, hogy az árveréshez neki bizony semmi köze nem lesz, mert az ilyen er ket nem lehet eladni és megvásárolni, és hogy Shadwell megfizet még a kapzsiságáért: Egy másik kiválasztott id közben meghalt. De a többiek mind megjelentek, pénzük reszketve várta, hogy az eladóhoz vándorolhasson.

- Hölgyeim és uraim! - kezdte Shadwell. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtekintsük a szóban forgó tárgyat.

Shadwell a nyáj élére állt, és elvezette ket abba az els emeleti szobába, ahol kiterítették a sz nyeget. A függönyök össze voltak húzva, egyetlen fénysugár hullott a sz ttesre, ami majdnem teljesen beterítette a szobát.

Shadwell szíve egy kicsit szaporábban vert, ahogy figyelte ügyfeleit. Ez a dönt pillanat: amikor a vev el ször megpillantja a portékát - ezen múlik minden üzlet. Kés bb a beszéd esetleg még gyúrhatja az árat, de a legravaszabb szó sem versenyezhet az árura vetett els pillantással. Ezen fordul meg minden. Shadwell tudta, hogy bármilyen titokzatos a mintája, a sz ttes nem látszik többnek, mint egy közönséges sz nyeg. Az ügyfél képzel erejére van szükség, amit a vágyakozásnak kell táplálnia, hogy meglássa a sz nyegben rejt

geográfiát.

Ahogy a hetek arcát kutatta, Shadwell már tudta, hogy áldozatokkal járó fáradozása nem volt hiába. Igaz, némelyikük eléggé taktikus volt ahhoz, hogy megpróbálja palástolni lelkesedését, de el voltak b völve mind egy szálig.

- Ez az - mondta Devereaux, szokásos szigorúságába most rettegés vegyült - ...nem hittem volna, hogy...

- Hogy létezik? ! - vágott közbe Rahimzadeh.

- Ó, pedig igazán létezik - mondta Norris. Leguggolt, és a sz nyeget simogatta.

- Vigyázzon! - mondta Shadwell. - Illékony.

- Az mit jelent?

- A Fúga meg akar mutatkozni - felelte Shadwell. - Készenlétben van és várakozik.

- Igen - mondta Mrs. A. - Én érzem. - Lerítt róla, hogy nem nagyon élvezi ezt az érzést. Alexander azt mondta, hogy olyan lesz, mint egy közönséges sz nyeg, és azt hiszem, tényleg olyan. De... nem is tudom... valahogy mégis más.

- Mozog - mondta a felvarrt arcú férfi.

Norris felállt.

- Hol?

- Középen.

Minden szem a Gy

bonyolult mintájára szegez dött. Valóban látszott valami

nagyon enyhe örvénylés. Ezt Shadwell sem vette észre idáig. Most még jobban kívánta, hogy végre bonyolódjon le az zlet, és legyen vége örökre. Ideje eladni a sz nyeget.

- Van valakinek kérdése?

- Honnan tudhatjuk biztosan, hogy ez a sz nyeg - kérdezte Marguerite Pierce.

- Sehonnan - felelte Shadwell. Sejtette, hogy ezt meg fogják kérdezni, és felkészült a válasszal. - Vagy érzi a zsigereiben, hogy ott benn rejlik a Fúga, vagy akár el is mehet. Az ajtó nyitva áll. Kérem. Ön dönt:

A n néhány másodpercig hallgatott. Aztán megszólalt:

- Maradok.

- Kérem - mondta Shadwell. - Kezdhetjük?

II. NE HAZUDJON!

A helyiség, ahol a kihallgatás folyt, hideg és meglehet sen barátságtalan volt, és nem is igyekezett másnak látszani. Nem úgy a Suzannával szemben ül férfi. Hobart ironikus udvariasaággal faggatta Suzannát, de fafej ségét így sem tudta palástolni. A kihallgatás egy órája alatt egyszer sem emelte fel a hangját, és végtelen türelemmel ismételte el ugyanazokat a kérdéseket.

- Mi a neve a szervezetének?

- Nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek - mondta Suzanna immár századszor.

- Nagyon nagy bajban van - mondta Hobart. - Ugye, tisztában van ezzel?

- Követelem, hogy ügyvédet fogadhassak.

- Nem lesz ügyvéd.

- Jogaim vannak! - er sködött Suzanna.

- A jogait eljátszotta a Lord Streeten - mondta Hobart. - Na! Kérem a társai nevét.

- Nincsenek társaim, értse már meg!

Suzanna próbálta nyugalomra inteni magát, de az adrenalin egyre gy lt benne. Ezt Hobart is tudta. Gyíkszemeit egy pillanatra sem vette le Suzannáról. Mereven bámulta t, újra és újra feltette a kérdéseket, addig nyúzta Suzannát, hogy már majdnem sikított.

- Hát a nigger? -kérdezte Hobart. - is ugyanannak a szervezetnek a tagja.

- Nem. nem tud semmit.

- Tehát elismeri, hogy a szervezet létezik.

- Nem ezt mondtam.

- De akkor is elismerte.

- Félremagyarázza a szavaimat.

Aztán ismét az a savanyú jólneveltség:

- Akkor, kérem szépen... magyarázza el maga.

- Nincs mit mondanom.

- Tanúink vannak, akik bizonyítják, hogy maga és a nigger...

- Ne nevezze niggernek!

- Hogy maga és a nigger voltak a zavargás középpontjában. Honnan kapják a vegyi fegyvereket?

- Ne röhögtessen! - mondta Suzanna. - Ez egyszer en nevetséges. Suzanna érezte, hogy az arcába szökik a vér, és rögtön sírva fakad. A fenébe is, nem szerzi meg neki azt az örömöt, hogy sír el tte.

Hobart nyilván megérezte Suzanna elhatározását, mert feladta a kérdések eddigi vonalát, és egy másikkal próbálkozott.

- Beszéljen a kódról!

Suzanna teljesen elképedt.

- Milyen kódról?

Hobart el vette kabátja zsebéb l Mimi könyvét, és letette az asztalra kettejük közé. Széles kezét tulajdonosi mozdulattal ráhelyezte.

- Ez mit jelent? - kérdezte.

- Ez egy könyv...

- Ne nézzen hülyének!

„Nem nézlek - gondolta Suzanna. - Veszélyes vagy. Félek t led." Hangosan ezt mondta:

- De hát ez tényleg egy mesekönyv.

Hobart kinyitotta, lapozgatta.

- Tud németül?

- Egy kicsit. Ezt a könyvet ajándékba kaptam. A nagyanyámtól. Hobart helyenként megállt a lapozásban, az illusztrációkat nézegette. Az egyik képnél egy sárkányt ábrázolt, tekerg teste ragyogott a sötét erd ben - elid zött.

- Remélem, belátja, hogy minél többet hazudozik, annál rosszabb lesz a helyzete. Suzanna nem méltatta válaszra a fenyegetést.

- Most pedig szépen szétszaggatom a maga kis könyvecskéjét...

- Kérem, ne tegye...

Suzanna tudta, hogy aggodalma Hobart számára a vétkességér l tanúskodik, de tehetetlennek érezte magát.

- Kitépem minden egyes lapját - mondta Hobart. - És apró fecnikre szabdalom, ha úgy tartja a kedvem.

- Nincs benne semmi - gy zködte Suzanna. - Ez csak egy könyv. És az enyém.

- Tárgyi bizonyíték - javította ki Hobart. - Valamit jelent.

- ..mesék...

- És tudni akarom, hogy mit.

Suzanna lehajtotta a fejét, hogy Hobart ne gyönyörködhessen a fájdalmában. Hobart felállt.

- Várjon itt, legyen szíves! - mondta, mintha Suzanna mást is tehetett volna. Váltanék egy-két szót a nigger cimborájával. A két legjobb emberem vette kezelésbe - itt egy rövid hatásszünetet tartott -, és biztos vagyok benne, hogy mostanra már rászánta magát egy részletes beszámolóra. Nemsokára visszajövök. Suzanna könyörögni akart, hogy higgyen neki, de inkább gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. Úgysem ért volna el semmit.

Hobart megkocogtatta az ajtót. Nem volt bereteszelve. Kilépett a folyosóra, az ajtó

bezárult mögötte.

Suzanna az asztalnál ült még egy kis ideig. Próbálta kibogarászni, vajon mi lehet ez az érzés, ami mintha besz kítette volna a légcsövét és a látását, amit l elállt a lélegzete, és nem látott semmit, csak Hobart szemét. Soha nem érzett még ilyesmit. Hamarosan rájött, hogy ez az érzés a gy lölet.

III. OLY TÁVOL, OLY KÖZEL

1.

A visszhangok, amikr l Cammell beszélt, még mindig tiszták és er sek voltak, amikor estefelé Cal és utasai megérkeztek a Rue Streetre. Apolline feladata volt, hogy az atlaszból kitépett lapokat - mint a kártyákat - szétterítve az emeleti szoba csupasz padlódeszkáin kiszámítsa, hogy hol van most a sz nyeg.

Cal iskolázatlan szemeivel úgy látta, hogy Apolline módszere kísértetiesen hasonlít arra, ahogyan anyja tippelt a gy ztes lóra a derbyn az évi rendes fogadás alkalmával: becsukta a szemét, és egy gombost vel rábökött az egyik névre. Cal reménykedett, hogy Apolline nagyobb sikerrel jár majd - Eileen Mooney ugyanis egyetlenegyszer sem találta el a nyertest.

Tevékenységének úgy a felénél a révületbe esett Apolline hatalmasat köpött a földre. Ebb l aztán kisebb szóváltás kerekedett, Freddy ugyanis tett egy csíp s megjegyzést, mire Apolline szeme felpattant.

- Befogná azt a mocskos száját? ! - kérdezte. - Ez egy irgalmatlanul nehéz munka.

- Én a maga helyében nem használnék kerge körtét! mondta Freddy. - Megbízhatatlan.

- Akarja esetleg folytatni helyettem? - kérdezte Apolline sért dötten.

- Tudja, hogy én ehhez nem értek.

- Akkor fogja be a pofáját! - rivallt rá Apolline. - És hagyjon engem békén, jó? Indulás! Apolline felállt, és az ajtó felé tuszkolta Freddyt. - Indulás! Kifelé! Mindenki. Kimentek a lépcs re, ahol Freddy folytatta a panaszkodást.

- Ez a n lusta. Liliának ehhez soha nem kellett a gyümölcs.

- Lilia rendkívüli n volt - mondta Nimrod, aki a lépcs tetején ült, még mindig ugyanabban a rongyos ingben. - Hadd csinálja, ahogy tudja. Nem buta. Freddy Calnél keresctt vigasztalást.

- Én nem tartozom ezekhez. Ez egy óriási tévedés. Én nem vagyok tolvaj.

- Miért, mi a foglalkozása?

- Borbély vagyok. És maga?

- Én egy biztosítótársaságnál dolgozom. - Furcsa volt most erre gondolnia; az íróasztalra, a mellette tornyosuló igénybejelent lapokra, a firkálásokra az itatóspapíron. Egészen másfajta világ volt az.

Nyílt a hálószoba ajtaja. Megjelent Apolline, kezében az atlaszból kitépett egyik lap.

- Nos? - érdekl dött Freddy.

Apolline odaadta a lapot Calnek.

- Megtaláltam.

2.

A visszhangnyomok a Mersey túlsó partjára vezették ket, át Birkenheaden, Irby Hillen, Thurstaston Common területére. Cal soha nem járt erre, és meglep dött, hogy Liverpooltól alig egy ugrásra máris itt a vidék.

Sorra végighajtottak az utcákon, Cal mellett ült Apolline, és csukott szemmel koncentrált. Egyszer csak megszólalt:

- Itt van. Itt álljon meg.

Cal leállította a kocsit az út szélén. A hatalmas házban, ami el tt megálltak, sötétség volt, bár a feljárón jó néhány leny göz járm t láttak. Kiszálltak, átmásztak a kerítésen, és elindultak a ház felé.

- Ez az - mondta Apolline. - Szinte érzem a sz ttes szagát. Cal és Freddy kétszer körbejárták az épületet, valami bejutási alkalmatosságot kerestek. A második körben találtak is egy ablakot, ami egy feln ttnek kicsi volt ugyan, de Nimrod b ven befért rajta.

- Halkan, nagyon halkan! - okította Cal Nimrodot, ahogy felemelte t az ablakhoz. A bejárati ajtónál leszünk.

- Mi legyen a taktikánk? - érdekl dött Cammell.

- Bemegyünk. Megszerezzük a sz nyeget! Lelépünk - mondta Cal. Tompa puffanás hallatszott, ahogy Nimrod leugrott vagy leesett az ablakpárkányról. Vártak egy kicsit. Más zajt nem hallottak, visszamentek hát a ház elé, és a sötétben várakoztak. Eltelt egy perc, el még egy, aztán még egy. Végül kinyílt az ajtö, és ott állt Nimrod, arca ragyogott az örömt l.

- Eltévedtem - suttogta.

Belopództak. Az alsó és a föls szint is sötét volt, de nagyon mozgalmas volt ez a sötétség. A leveg idegesen vibrált, mintha a por képtelen volna nyugton maradni.

- Szerintem ez a ház üres - mondta Freddy, és elindult a lépcs felé.

- Tévedés - suttogta Cal. Nagyon is jól tudta, hogy mit l olyan fagyos a leveg . Freddy nem figyelt rá. Már a második vagy harmadik lépcs foknál tartott. Cal agyán átvillant, hogy Freddy szeleburdi közönye a veszély iránt, ami valószín leg a Chariot Streeten tanúsított gyávaságát volt hivatott kompenzálni, még bajt hozhat mindannyiukra. De közben Apolline is elindult felfelé a lépcs n, a földszint felderítése Calre és Nimrodra maradt:

Botorkálásuk a homályos helyiségekben egy közelharc-kiképzéshez hasonlított, amivel Nimrod, lévén jóval kisebb, könnyebben megbirkózott.

- Pollnak igaza van - suttogta Nimrod, ahogy szobáról szobára haladtak. - A sz ttes itt van. Érzem.

Cal is érezte, és a Fúga közelsége megsokszorozta bátorságát. Ezúttal nem egyedül kellett szembeszállnia Shadwell-lel. Szövetségesei voltak, nekik is megvolt a maguk ereje, és a rajtaütésszer támadás is az esélyeiket növelte. Egy kis szerencsével talán sikerül megkaparintani a keresked zsákmányát.

Ekkor egy kiáltás hallatszott a föls szintr l. Freddy hangja volt, fájdalmában kiáltott fel. A következ pillanatban pedig m,ár hzllották, hogy Freddy teste lefelé

bukfencezik a lépcs n. Két perc sem telt el, és az els menetnek már vége volt. Nimrod rögtön elindult visszafelé, nem tör dött az esetleges következményekkel. Cal is ment utána, de a sötétben nekiütközött egy asztalnak, sarka a lágyékába fúródott. A hereit fogva éppen próbált felegyenesedni, amikor meghallotta Immacolata hangját. Mintha mindenhol suttogott volna, mintha egyenesen a falakból szólna.

- Látólények...

A következ pillanatban jéghideg leveg csapott Cal arcába. Ismerte ezt a savanyú

zt, ismerte a szeméttelepen töltött éjszaka óta. A romlás szaga volt - a n vérek romlottságának szaga. Komor fény kísérte, ami megvilágította a szobát. Nimrod elt nt; már az el szobában volt, ahonnan a fény sz dött be. Cal hallotta,

hogy Nimrod felkiált. A fény megremegett, a kiáltás elhalt. A leveg még fagyosabb lett, ahogy a n vérek közeledtek az újabb áldozat után kutatva. El kell bújni, mégpedig gyorsan; a megvilágított folyosóra meredve Cal hátrálni kezdett az egyetlen lehetséges kijárat felé.

A konyhába érkezett, de itt semmiféle búvóhelyet nem talált. A lágyéka még mindig sajgott. Odabotorkált a hátsó ajtóhoz. Gondosan bezárták, a kulcsot is kivették a zárból. Cal félelme egyre n tt, hátranézett a konyha bejárata felé. A vak Magdalena éppen ekkor érkezett a szomszédos helyiségbe, lengett a feje, ahogy emberi testmeleg után nyomozott a leveg ben. Cal már szinte érezte az ujjait a torkán, az ajkait a száján. Kétségbeesetten újra végigpásztázta a konyhát. Tekintete megakadt a szekrényen: odament, és kinyitotta az ajtaját.

Sarkvidéki hideg hömpölygött ki rajta. Amennyire csak lehetett, kitárta az ajtót, és megmártózott a jéghideg leveg ben.

Magdalena a konyha küszöbéhez ért, melléb l szivárgott a mérgez tej. Az ajtóban lebegett, mintha nem tudná eldönteni, hogy érez-e a közelben életet, vagy sem. Cal meg sem moccant. Némán fohászkodott, hogy a hideg leveg hatástalanítsa a testmeleget. Úgy érezte, rögtön megfagy, húgytól feszül hólyagja majd szétrepedt. Magdalena sem mozdult, csak rátette a kezét dagadt hasára, és simogatta éppen aktuális magzatát.

A szomszéd szobából a Boszorkány reszel s hangja hallatszott.

- Testvér... - suttogta, és feléjük tartott. Cal tudta, hogy mindennek vége, ha ez a másik is bejön a konyhába. Magdalena most elindult, rettenetes feje Cal felé fordult. Cal visszafojtotta a lélegzetét.

A kísértet alig két méterre volt t le, feje egyre csak himbálódzott nyálkás szellemnyakán. A keser tejcseppek Cal felé úsztak és az arcába csaptak. Magdalena nyilván érzett valamit, de a hideg leveg megzavarta t. Cal megfeszítette állkapcsa izmait, hogy ne vacogjon a foga, és könyörületért fohászkodott. A Boszorkány árnyéka bevet dött a nyitott ajtón.

- Testvér! - szólt újra. - Egyedül vagyunk?

Magdalena feje el reúszott, nyaka képtelenül hosszúra nyúlt és elvékonyodott, vak arca ott lebegett Calt l harminc centire. Calnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne rohanjon el.

Aztán, mint aki feladta a nyomozást, Magdalena az ajtó felé fordult.

- Teljesen egyedül - mondta, és elindult a n vére felé. Egyre távolodott, de Cal mindvégig rettegett, hogy esetleg meggondolja magát, és megint keresni kezdi t. Magdalena azonban nem fordult vissza. N vérével együtt más munka után néztek. Cal egy egész percet várt, amíg foszforeszkálásuk legutolsó szikrája is elt nt. Aztán, leveg után kapkodva, eljött a h

szekrény ajtajától.

Kiáltásokat hallott az emeletr l. Beleborzadt a gondolatba, hogy miféle játék folyik itt. Ráadásul megint egyedül volt.

IV. TÖRVÉNYSÉRTÉS

1.

Suzanna biztos volt benne, hogy Jerichau hangját hallotta. A tiltakozó kiáltás felrántotta t a homályos mélyb l, ahová Hobart távozása után süllyedt. Egy szempillantás alatt az ajtónál termett, és dörömbölni kezdett.

- Mit csinálnak?! - kiabálta Suzanna.

Az ajtó másik oldalán álló r nem felelt; Suzanna csak Jerichau újabb szívszaggató

kiáltását hallotta. Mit csinálnak vele?

Suzanna Angliában élt egész életében, és - mivel csak távolról ismerte a törvényt viszonylag egészséges állatnak tartotta a hazáját. Most, az állat gyomrában rájött, hogy beteg, nagyon beteg.

Megint dörömbölni kezdett az ajtón, megint nem kapott választ. A tehetetlenségt l sírva fakadt, a könnyek marták az orrát és a szemét. Az ajtónak vetette a hátát, és kezével próbálta elfojtani a zokogást, de nem tudta megnyugtatni magát. Nem akarta, hogy az r fültanúja legyen bánatának, elindult hát a cella másik végébe, de útközben döbbenten megtorpant. Észrevette, hogy a kezére hullott könnycseppek egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a könnycseppek. Ezüstszín ek voltak, és ahogy nézte, apró ragyogó gömbökké változtak. Mimi könyvében volt egy ilyen történet: az él könnyeket hullató asszonyról. Csakhogy ez most nem mese volt. Amit látott, valahogy valóságosabbnak t nt, mint a betonfalak körülötte; valóságosabb volt a fájdalomnál is, ami a szemébe csalta a könnyeket.

Az oldószer cseppjei hullottak a szeméb l. Amióta Calt életre keltette a bútorüzletben, az oldószer nyugalomban volt, és az események olyan sebesen követték egymást, hogy Suzanna nem is gondolt rá. Most ismét érezte a zuhatagot mámorhullám száguldott végig a testén. Valamelyik cellában megint felkiáltott Jerichau, és válaszul a vakítóan fényes oldószer csordulásig töltötte Suzanna törékeny testét.

Képtelen volt megfékezni magát, Suzanna felsikoltott, és a fényzuhatag árvízzé

változott, szeméb l, orrából és a lába közül tört el . Suzanna a székre pillantott, amin Hobart ült, mire az hirtelen a szemközti falnak vágódott, a betonon zörgetett, mintha rémülten menekülne Suzanna el l. A széket követte az asztal, és forgácsokra zúzta magát. Az ajtó másik oldaláról Suzanna megrökönyödött hangokat hallott, de nem tör dött velük. Tudata az árban és az ár által létezett, látása addig terjedt, amíg az oldószer elért; és tágra nyílt szemmel onnan nézett vissza magára, mosolya folyót fakasztott. Szétáradó új önmaga tajtékozva a mennyezetig szökött, és onnan tekintett le. A háta mögött a zárban fordult a kulcs. Botokkal jönnek, gondolta Suzanna. Ezek félnek t lem. És minden okuk megvan rá. Ellenségek vagyunk. Megfordult. Az ajtóban álló r szánalmasan törékenynek látszott, bakancsa és gombjai egy gyenge ember álma az er

l. Szájtátva bámulta a cellát - a pozdorjává

zúzott bútordarabokat, a falakon táncoló fényt. Aztán elindult felé az oldószer. Elindult Suzanna is, ahogy az oldószer eltakarította az útjából az rt. Tudatának egy része mögötte haladt, az r kezéb l kitépte a gumibotot, és darabokra szaggatta. Lényének más részei Suzanna el tt hullámzottak, kanyarogtak, átsiklottak az ajtók alatt, Jerichau nevét kiáltozták...

2.

A férfi gyanúsított kihallgatása csalódást okozott Hobartnak. Az illet vagy gyengeelméj volt, vagy átkozottul jó színész: az egyik pillanatban kérdésekkel válaszolt Hobart kérdéseire, a másik pillanatban talányokban beszélt. Hobart kétségbeesett, hogy semmi értelmeset nem tud kicsikarni a fogolyból, ezért két legjobb embere, Laverick és Boyce gondjaira bízta a további vallatást - a gyanúsított így rendkívül rövid id alatt ki fogja köpni az igazságot, és azzal együtt a fogait. Hobart visszavonult az irodájába, és a kódokat tartalmazó könyvet tanulmányozta elmélyülten, amikor lentr l meghallotta a rombolás zajait. Aztán Patterson, aki a n i gyanúsítottat rizte, ordítani kezdett.

Hobart rohant lefelé a lépcs n, hogy megnézze, mi történt, amikor hirtelen úgy érezte; hogy szétreped a hólyagja, ha nem üríti ki azonnal; a fájdalom egyre jobban kínozta. Nem volt hajlandó id t vesztegetni most a vizelésre, de mire leért a lépcs n, már szinte kétrét görnyedt a fájdalomtól.

Patterson a sarokban ült a folyosón, arcát a kezébe temette. A cella ajtaja nyitva volt.

- Állj fel, hallod? ! - mordult rá Hobart, de az r csak zokogott, mint egy gyerek. Hobart hagyta, nem zavarta tovább.

3.

Miel tt felpattant a cella ajtaja, Boyce észrevette, hogy a gyanúsított arckifejezése megváltozik; a szíve belesajdult, amikor meglátta, hogy hiába minden igyekezete, a fogoly nem retteg, hanem mosolyog. Boyce éppen azon volt, hogy elküldi a széles mosolyt a túlvilágra, amikor a cella másik végében megszólalt Laverick, aki éppen cigarettaszünetet tartott. „Jézus Krisztus!" - mondta, és a következ pillanatban... Hogy mi történt a következ pillanatban?

El ször is recsegni kezdett az ajtó, mintha földrengés készül dne a másik oldalán. Aztán Laverick kiejtette a kezéb l a cigarettát, és felállt, Boyce pedig, aki hirtelen szörny hányingert érzett, a gyanúsított felé nyúlt, hogy majd vele fedezze magát, ha beszabadul az ajtón dörömb

valami.

Elkésett. Az ajtó kitárult, fény áradt be rajta, és Boyce annyira elgyengült, hogy majdnem összeesett. Egy másodperccel kés bb valami megragadta t, és pörgette, pörgette körbe-körbe. Szorításából nem lehetett kiszabadulni. Boyce teljesen tehetetlen volt, csak kiabálni tudott, ahogy a h vös er teste minden nyílásán ömlött befelé. Aztán éppoly hirtelen, ahogy megragadta, a valami eleresztette t - Boyce elterült a földön. Ekkor az ajtón belépett egy n , akit meztelennek látott, pedig mintha ruha lett volna rajta. Laverick is meglátta, és valamit kiabált, de a zúgás Boyce fejében

- mintha egy folyó öblögetné a koponyáját - elnyomta a hangját. A n annyira megrémítette, hogy talán csak álmában félt ennyire. Agya kétségbeesetten kutatott valami védekezési mód, valami si életösztön után. Boyce érezte, hogy gyorsan tennie kell valamit, mert rögtön elveszíti az eszméletét.

Suzanna egyetlen pillantást vetett csak a kínzókra; t Jerichau érdekelte. Arca csupa seb volt, és feldagadt a sok ütést l, de mosolygott, amikor meglátta megment jét.

- Gyorsan - mondta Suzanna, és Jerichau felé nyújtotta a kezét. Jerichau felállt, de nem indult el Suzanna felé. „ is fél t lem - gondolta Suzanna. Vagy legalábbis tiszteli a hatalmamat."

- Sietnünk kell!

Jerichau bólintott. Suzanna kilépett a folyosóra - bízott benne, hogy Jerichau követi. A néhány perc alatt, amióta az oldószer ismét áradt a testében, sikerült valamelyest irányítania a mozgását - ahogy egy menyasszony is megtanulja, hogy mi a teend a hosszú uszállyal. Amikor kilépett a cellából, Suzanna megparancsolta az energiafolyamnak, hogy kövesse, és az úgy is tett.

Suzanna örült ennek az engedelmességnek, mert a folyosó másik végén felt nt Hobart. Önbizalma ugyan megrendült egy pillanatra, de amikor Hobart meglátta t - vagy ki tudja, mit látott -, megtorpant. Valószín leg nem hitt a szemének, ugyanis er sen rázni kezdte a fejét. Suzanna visszanyerte az önbizalmát, és lassan közeledett Hobart felé. Feje fölött vadul táncoltak a fények. A betonfalak csikorogtak, ahogy hozzájuk ért, mintha egy kis er feszítéssel képes lenne széthasítani ket. Amikor erre gondolt, Suzanna felnevetett. Hobartnak ez már túl sok volt. Megfordult, és elt nt a,lépcs n. Menekülésük közben már nem kellett leküzdeniük semmilyen akadályt. Felmentek a lépcs n, áthaladtak a hirtelen kiürült irodán. Amikor Suzanna megjelent, papírhalmok röppentek a leveg be, és óriás konfettikként hullottak le körülötte. ( Összeházasodtam magammal - mondta egy hang az agyában.) Aztán kilépett a sötét utcára Jerichau tisztelettudó távolságban mögötte. Nem köszönte meg Suzanna segítségét. Csak ennyit mondott:

- Maga meg tudja találni a sz nyeget.

- Nem tudom, hogy kell.

- Engedje, hogy az oldószer megmutassa - mondta Jerichau. Suzanna nem nagyon értette a magyarázatot, amíg Jerichau feléje nem nyújtotta a tenyerét.

- Soha senkiben nem láttam ilyen er snek az oldószert. Maga meg tudja találni a Fúgát. A Fúga és én...

Nem kellett befejeznie a mondatot, Suzanna már értette, mit akar mondani. Jerichau és a sz nyeg ugyanabból az anyagból vétettek; a sz ttes volt a szövött, és vice versa. Suzanna megfogta Jerichau kezét. A hátuk mögött az épületben megszólaltak a riasztócseng k, de Suzanna tudta, hogy most nem fogják követni t. Most még nem. Jerichau arca görcsbe rándult a szenvedést l. Suzanna érintésében egy szikrányi gyöngédség sem volt. Er vonalak gyülekeztek és tekeregtek a fejében, képek jelentek meg: egy ház, egy szoba. És igen: a sz nyeg, ott feküdt teljes pompájában, mohó

szemek falták a látványt. Az er vonalak megcsavarodtak, újabb képek követelték Suzanna figyelmét. Az ott vértócsa a földön? És Cal gázol át rajta?

Ekkor Suzanna elengedte Jerichaut, aki ökölbe szorította a kezét.

- Mit lát? - kérdezte.

Miel tt Suzanna válaszolhatott volna, az udvaron egy jár rautó állt meg csikorgó

fékekkel. A riasztócseng figyelmeztetését meghallva, a vezet melletti ülésr l kiszállt valaki, és megállásra szólította fel a menekül ket. Elindult feléjük, de az oldószer láthatatlan hulláma elkapta és kipenderítette t az utcára. A vezetö is kiugrott a kocsiból, a tégla és vakolat szilárd menedéke felé vetette magát, az üresen maradt kocsit szinte felkínálta a menekül knek.

- A könyv - mondta Suzanna, amikor odaült a volánhoz. - Hobartnál maradt a könyv.

- Nincs id nk visszamenni - mondta Jerichau.

Könny volt ezt mondani. Suzannának fájt, ha arra gondolt, hogy Mimi ajándékát Hobart bitorolja. De amíg megtalálná t, és visszaszerezné a könyvet, lehet, hogy elveszítenék a sz nyeget: Kénytelen volt belenyugodni, hogy a mesekönyv egyel re Hobartnál marad.

Bármilyen furcsa is, Suzanna úgy érezte, hogy nehezen találna még egy ilyen tulajdonost, akinél ennyire biztonságban tudná a könyvet.

4.

Hobart bement a vécébe, és megszabadította terhét l a hólyagját, miel tt még a nadrágjába eresztett volna. Aztán elindult, hogy felmérje a káoszt, ami csatatérré

változtatta rendezett f hadiszállását.

Megtudta, hogy a gyanúsítottak elmenekültek egy jár rautóban. Ez utóbbi részlet némi vigaszt jelentett: a járm vet így könny lesz megtalálni. A probléma nem is annyira a szökevények megtalálása volt, hanem ártalmatlanításuk. A n hallucinációkat tud el idézni; vajon milyen képességekr l tesz még majd tanúbizonyságot, ha egyszer sarokba szórítják? Hobart ezen és még egy tucat más dolgon töprengett, miközben elindult, hogy megkeresse Lavericket és Boyce-t. A cella ajtajában néhány ember álldogált, szemmel láthatóan vonakodtak belépni. Lemészárolta ket, gondolta Hobart, és határozottan örült, hogy hirtelen sokkal magasabb lett a tét. De amikor az ajtóhoz ért, nem vér-, hanem ürülékszagot érzett. Laverick és Boyce meztelenre vetk ztek, és tet

l talpig bekenték magukat beleik

produktumával. Mint az állatok, négykézláb másztak a földön, arcukon a széles vigyor végtelen elégedettségr l árulkodott.

- Jézusom! - mondta Hobart.

Mesterének hangjára Laverick felemelte a fejét, és nyelvét igyekezett valami magyarázat el állítására bírni. Hasztalan er lködött, szája nem engedelmeskedett. Laverick bemászott az egyik sarokba, és eltakarta a fejét.

- Öblítsék le ket - mondta Hobart az egyik rend rnek. - Nem szabad, hogy így menjenek haza.

- Mi történt, felügyel úr? - kérdezte a rend r.

- Még nem tudom - felelte Hobart.

A cellából, ahol a n t tartották fogva, el jött Patterson. Arca maszatos volt a sírástól. tudta, hogy mi történt, és magyarázni kezdett.

- A n t megszállta valamilyen er - mondta. - Kinyitottam az ajtót, és a falon voltak a bútorok.

- Fogja be a száját, és ne hisztériázzon! - förmedt rá Hobart.

- Esküszöm, felügyel úr - er sködött Patterson. - Esküszöm, hogy így volt. És akkor az a fény...

- Nem, Patterson! Nem látott semmit! - Hobart hirtelen hátrafordult, és a többi bámészkodóra ordított. - Ha bármelyikük elköp ebb l az egészb l valamit, velem gy lik meg a baja! Megértették?

Az egybegy ltek néma bólogatással válaszoltak.

- És azok? - kérdezte valaki, és a cella felé nézett.

- Már megmondtam. Súrolják le, és vigyék haza ket.

- De hát olyanok, mint a gyerekek - mondta egy másik.

- Mi közöm hozzá? Nem az én gyerekeim - mondta Hobart, és elindult felfelé, hogy az irodájában végre nyugodtan nézegethesse a mesekönyv képeit. V. A KÜSZÖBÖN

1.

- Mi ez a lárma? - kérdezte Van Niekerk.

Shadwell el vette begyakorolt mosolyát. Bár idegesítette, hogy az árverést megzavarták, a dolog ugyanakkor kapóra is jött, mert tovább szította a vev k mohóságát.

- Megkísérelték ellopni a sz nyeget - felelte.

- Kicsoda? - kérdezte Mrs. A.

Shadwell a sz nyeg szegélyére mutatott.

- Mint láthatják, innen hiányzik egy darab. Igaz, hogy jelentéktelen a szakadás, de a csomók Fúga-lakókat rejtettek. - Beszéd közben figyelte a vev k arcát. Teljesen elkápráztatta ket a történet. Kétségbeesetten várták; hogy álmaik végre bizonyságot nyerjenek.

- És eljöttek ide? - kérdezte Norris.

- Igen, ez történt.

- Nézzük meg ket! - követelte a hamburgerkirály -, ha itt vannak, nézzük meg ket!

Shadwell kivárt, és csak aztán válaszolt: - Egyet talán megmutathatunk. Felkészült erre a kérésre, és Immacolatával már megbeszélték, melyik Fúga-lakót mutatják majd meg. Shadwell kinyitotta az ajtót, és betotyogott a Boszorkány karjaiból kiszabadult Nimrod. Nem tudni, mire számítottak a vev k, de az biztos, hogy nem erre a meztelen gyerekre.

- Mi ez? ! - fortyant fel Rahimzadeh. - Maga bolondnak néz minket?

Nimrod a sz ttesr l az elképedt arcokra nézett. Szíves örömest felvilágosította volna a körülötte állókat, de Immacolata letapasztotta a nyelvét, úgyhogy nyikkanni sem tudott.

- Ez itt egy látólény - jelentette be Shadwell.

- De hisz ez egy gyerek - mondta Marguerite Pierce, hangjában némi gyengédséggel. Egy szegény kisgyerek. Nimrod a n re nézett. Csinos, dús kebl teremtés, állapította meg.

- Nem gyerek - mondta Immacolata. Észrevétlenül surrant be a szobába, és most mindenki feléje fordult. Mindenki, kivéve Marguerite Pierce-t, aki továbbra is Nimrodon nyugtatta a tekintetét. - Bizonyos látólények alakváltoztatók.

- Ez is? - kérdezte Van Niekerk.

- Igen.

- Miféle szarral akar beetetni minket, Shadwell?! - méltatlankodott Norris. - Én ezt nem...

- Pofa be! - förmedt rá Shadwell.

Norris döbbenten elhallgatott. Sok marhahúst ledaráltak már azóta, hogy utoljára valaki így beszélt vele.

- Immacolata hatástalanítani tudja ezt a csodatettet - mondta Shadwell, úgy lebegtetve a szót, mint valami szerelmi vallomást.

Nimrod észrevette, hogy a varázslón összecsippenti a hüvelyk-és a gy sujját, és

ez, valamint egy mély lélegzetvétel könnyedén feloldja az alakváltoztatás b verejét. Nimrod testét borzongás rándította össze, de egyáltalán nem bánta; elege volt már a babab rb l. Érezte, hogy remeg a térde, és orral a sz nyegre bukott. Hallotta, hogy ijedten suttognak körülötte, egyre hangosabban és döbbentebben, ahogy a szemük láttára történt a csoda.

Immacolata kíméletlenül folytatta az anatómiai mutatványt. Nimrod hunyorogva rte, hogy teste átalakul. Újjászületésének egyetlen édes mozzanata az volt, amikor érezte, hogy heréi újra leszállnak. Miután férfiassága helyreállt, kezdetét vette egy másik növekedés: bizsergett a b re, ahogy a hasán és hátán sz r serkent. Végül az ártatlanság függönye mögül el bukkant az arca, és Nimrod - heréstül és mindenestül újra önmaga volt. Shadwell a sz nyegen fekv teremtésre nézett - b re halványan kéklett, szeme aranyszín volt -, aztán a vev kre. Ez a bemutató valószín leg megkétszerezi majd a sz nyegért ajánlott összegeket. Az eleven testtel varázslat történt; az egész sokkal valóságosabb és káprázatosabb volt, mint amire Shadwell számított.

- Belátom, igaza volt - mondta Norris fakó hangon. - Halljuk a számokat!

Shadwell is így gondolta.

- Legyen szíves eltávolítani a vendégünket - szólt Immacolatának, de miel tt az moccanni tudott volna, Nimrod Marguerite Pierce lábainál termett, és csókokkal borította el a bokáját.

Ez az izgatott, ám néma esdeklés megtette a magáét. A n kinyújtotta a kezét, és beletúrt Nimrod s

hajába.

- Hagyja t itt velem! - kérte Immacolatát.

- Miért ne? -mondta Shadwell. -Hadd nézel djön...

A varázslón valamit motyogott tiltakozásképpen.

- Ebb l semmi baj nem lehet - mondta Shadwell. - Elbírok vele. - Immacolata távozott. És most... - mondta a keresked - talán folytassuk a licitálást. 2.

Félúton a konyha és a lépcs között Calnek eszébe jutott, hogy rnegint nincs nála semmilyen fegyver. Gyorsan visszament a konyhába, és addig kotorászott a fiókokban, míg talált egy széles pengéj kést. Bár kételkedett benne, hogy a n vérek kísértetteste fogékony lenne egy csupasz pengére, a kés súlya némi biztonságérzettel töltötte el.

Ahogy elindult felfelé, a lépcs n sarka megcsúszott a vérben, és mer véletlen volt, hogy estében sikerült elkapnia a korlátot, és nem zuhant le. Halkan átkozta magát ügyetlenségéért, és lassabban folytatta útját. Az emeletr l most nem látszott a n vérek világító teste, de Cal tudta, hogy ott vannak valahol a közelben. Bármennyire félt is, elhatározása szilárd volt: vállal mindenféle borzalmat, és megtalálja a módját, hogy megölje Shadwellt. Ha a puszta kezével kell kitekerni a nyakát, akkor is megöli azt a gazembert. A keresked m ve, hogy apjának megszakad a szíve a bánattól - ezért a tettéért az életével fog fizetni.

A lépcs tetején zajt hallott, illetve zajokat: hangosan vitatkozó emberek hangját. Hallgatódzott egy ideig. Nem is vitatkoztak, hanem licitáltak. Shadwell hangját jól meg lehetett különböztetni, irányította a versengést.

A lárma leple alatt Cal a lépcs tetejér l a legközelebbi ajtóhoz surrant. Óvatosan kinyitotta, és belépett rajta. A kis helyiség üres volt, de a másik ajtó félig nyitva állt, és a szomszéd szobából világosság sz

dött be. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött,

arra az esetre, ha netán gyorsan kellene visszavonulnia. Odalopakodott a szemközti ajtóhoz, és bekukucskált a résen.

Freddyt és Apolline-t látta a földön, Nimrodnak híre-hamva sem volt. Az árnyakat fürkészte, hogy nem rejtenek-e fattyakat, és amikor nem látott egyet sem, Cal belökte az ajtót.

A licitek még mindig röpködtek, és a lárma elnyomta Cal lépteinek a zaját, ahogy odament a foglyokhoz. Mozdulatlanul feküdtek, szájukat a n vérek teletömték testük foszlányaival, szemük csukva. Cal most rájött, hogy Freddy vérét látta a lépcs n; vele sokkal gonoszabbul bántak el a n vérek, arcát felszántották az ujjaikkal. De a legsúlyosabb seb Freddy bordái között tátongott: saját ollójával szúrták agyon. Az olló

még mindig ott volt a testében.

Cal kitisztította Freddy felpeckelt száját; az anyag, mintha kukacokkal lenne tele, mozgott Cal kezében. A sérült egy sóhajjal hálálta meg Cal segítségét, de eszméletlenül feküdt tovább. Apolline-on ugyanígy segített, azonban több életjelt mutatott: nyöszörgött, mintha lassan magához térne.

A licitálók egyre hangosabban kiabáltak a szomszéd szobában, a zajból kiderült, hogy jókora vev sereg gy lt egybe. Hiú remény, hogy Shadwell népes táborát le tudná gy zni egy szál maga, gondolta Cal.

Freddy megmozdult.

Kinyitotta a szemét, de nagyon halványan pislákolt benne az élet. Cal... - er lködött Freddy, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki a torkán. Cal közelebb hajolt, karját Freddy jéghideg, reszket teste köré fonta.

- Itt vagyok, Freddy - mondta. Freddy ismét megpróbált beszélni:

- ...majdnem...

Cal szorosabban ölelte Freddyt, mintha így vissza tudná tartani a testéb l kifelé

csordogáló életet. Ha száz keze van, akkor sem sikerült volna: Freddy már elindult egy jobb világ felé. Ezt Cal is tudta, de mégis kimondta:

- Ne menj el!

Freddy alig láthatóan megrázta a fejét.

- ...majdnem... - mondta megint - ...majdnem...

Két szótagnál többre nem futotta az erejéb l. Most már a teste sem reszketett.

- Freddy...

Cal a férfi szájához tette az uj jait, de már nem lélegzett. Miközben a kifejezéstelen arcot nézte, Apolline megfogta a kezét. is hideg volt. Felnézett a mennyezetre, Cal követte a tekintetét.

Immacolata feküdt a fejük fölött, lefelé bámult Calre. Egész id alatt ott lebegett, sütkérezett Cal bánatában és tehetetlenségében.

Cal rémülten felkiáltott, Immacolata pedig máris lecsapott rá, sötéten zuhant lefelé. Ez egyszer jó szolgálatot tett Cal ügyetlensége. Miel tt Immacolata karmai elérték volna, Cal az érintést l való félelmében hihetetlen sebességgel hátravetette magát. Az ajtó kinyílt mögötte, és Cal bezuhant a szomszéd szobába.

- Mi történik itt?

Ezt Shadwell kérdezte. Cal az árverés kell s közepébe vetette magát. A keresked ott állt az egyik falnál, és még vagy fél tucat férfi és n volt a szobában, kiöltözve, mintha a Ritzben lennének. Immacolata nyilván nem fog gyilkolni ilyen el kel társaságban, gondolta Cal. A közvetlen életveszély tehát elmúlt, legalábbis átmenetileg. Cal ekkor lenézett a földre, és majdnem elájult az örömt l. A sz nyegen feküdt, a szálak mocorogtak a tenyere alatt. Ezért érezte olyan hirtelen és képtelenül biztonságban magát? Mintha minden, ami eddig történt, csak próbára akarta volna tenni t, és most ez az édes viszontlátás a jutalom...

- Vigyék már ki innen - mondta az egyik vev .

Shadwell elindult Cal felé.

- Távozzon. Mr. Mooney - mondta a keresked . - Nekünk itt dolgunk van. Nekem is, gondolta Cal. Kivette a zsebéb l a kést, és Shadwellnek rontott. Immacolata felsikoltott a háta mögött - Calnek csak néhány másodperc állt a rendelkezésére. Shadwell felé döfött, de testes volta ellenére az könnyedén félreugrott. A vev k fel l mozgolódást észlelt, és ezt a rémületnek tudta be, de amikor odanézett, Cal látta, hogy kezükbe vették a dolgokat, és folytatták a licitálást. Szórakoztató volt, de Calnek most nemigen akadt ideje, hogy megtapsolja, Shadwell ugyánis kitárta a zakóját. Vakítóan fénylett a bélés.

- Lát valamit, ami tetszik? - kérdezte.

Közben Cal felé lépett, zakójával elvakította, és kiütötte a kezéb l a kést. Most, hogy támadóját lefegyverezte, Shadwell kevésbé finom módszerekhez folyamodott: térdét Cal lágyékába süllyesztette, amit l az nyögve összerogyott. Néhány percig, amíg a hányinger nem enyhült, mozdulni sem tudott. A fény és a rosszullét fátylán át látta, hogy Immacolata még mindig ott várja t az ajtóban, mögötte a n vérek. Ennyit Cal támadásáról. Most megint fegyvertelen volt, és egyedül... De nem, nem volt egyedül. Egyáltalán nem.

Hiszen egy egész világ volt alatta, egy alvó világ. A sz ttesben számtalan csoda rejt zik, csak fel kellene ébreszteni ket.

De hogyan? Vannak, egészen biztosan vannak olyan csodatettek, amelyekkel szendergéséb l fel lehet rázni a Fúgát, de Cal egyet sem ismert. Csak annyit tehetett, hogy a sz nyegre tette a tenyerét, és suttogott:

- Ébredj fel...

Ámította csak magát, vagy valóban mozgolódni kezdtek a csomók? Cal úgy érezte, hogy ki akarnak szabadulni a teremtmények - mint az alvók, akik tudják, hogy felkelt a nap, és le akarják rázni az álom bilincseit, de nincs elég erejük, hogy megmozduljanak. A szeme sarkából Cal most megpillantott egy meztelen alakot, aki az egyik vev lábánál kucorgott. Kétségtelen, hogy látólény volt, de Cal nem ismerte. Legalábbis ebben a formájában nem.

De a szeme...

„Nimrod?" - motyogta magában.

A teremtmény is látta Calt, és biztonságos vackából a sz nyeg széléhez mászott. Nem vették észre. Shadwell már visszatért a vev k közé - igyekezett elkerülni, hogy az árverés vérfürd vé fajuljon. Calr l teljesen elfeledkezett.

- Nimrod? - kérdezte Cal.

Nimrod bólintott, közben a torkára mutatott.

- Nem tud beszélni? A rohadt életbe!

Cal az ajtó felé pillantott. Immacolata még mindig ott várta. Türelmes volt, mint egy dögkesely .

- A sz nyeg. . . - suttogta Cal. - Fel kell ébresztenünk. Nimrod kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.

- Nem érti, hogy mit mondok?

Miel tt Nimrod valamilyen jellel válaszolhatott volna, Shadwell, akinek közben sikerült megnyugtatni a vev ket, bejelentette:

- Folytatjuk az árverést.

Aztán Immacolatához fordult:

- Távolítsa el a bérgyilkost!

Cal tudta, hogy csak másodpercek vannak hátra az életéb l: a varázslón ezúttal nem kegyelmez. Kétségbeesetten pásztázta a szobát valamilyen menekülési lehet ség után kutatva. Több ablak is volt, mindegyiken súlyos függönyök. Talán ha elérné az egyiket, kiugorhatna. Inkább halálra zúzza magát, mint hogy Immacolata ölje meg. Útban Cal felé, Immacolata egyszer csak megtorpant. Tekintete elúszott Calr l: Shadwell felé fordult, és csak ennyit mondott:

- ...oldószer...

A szomszédos szobát, ahol Freddy és Apolline feküdt, hirtelen fény árasztotta el. A sz nyegre is besz

dött, és színei mintha megélénkültek volna.

Aztán egy dühös sikoly - a Boszorkány hangja - hallatszott, amit újabb fényáradat követett.

Az események ismét megvadították a vev ket. Egyikük odament az ajtóhoz - néz vagy menekül min ségben -, hátrah költ, a szeme elé kapta a kezét, és üvöltött, hogy megvakult. Senki nem sietett a segítségére. A társaság meghúzódott a szoba túlsó

felében, miközben emitt elszabadult a pokol.

Egy alak jelent meg az ajtóban, körötte ragyogó vonalak spirálja. Megváltozott ugyan, de Cal rögtön felismerte.

Suzanna volt az. Két karján, mintha az erei szikráznának, t zijáték táncolt, és az ujjaiból zuhogott alá; hasán és mellén szaladgált, és a lába közül tört el , hogy lángra lobbantsa a leveg t.

Beletelt egy kis id be, míg Calnek sikerült valami köszönésfélét mormolni Suzanna felé, és addigra megérkeztek az üldöz kísértetn vérek is. Az ellenfelek alaposan megtépázták egymást. Az oldószer megnyilatkozása sem fedte el Suzanna nyakán és testén a vérz sebeket, és a n véreken is látszott az összecsapás nyoma, bár fájdalmat valószín leg nem éreztek.

Elgyengültek-e vagy sem, mindenesetre megtorpantak, amikor Immacolata felemelte a kezét, jelezve, hogy most következik.

- Már vártuk - mondta Immacolata. - Elkésett.

- Öld meg! - mondta Shadwell.

Cal Suzanna arcát figyelte. Bármennyire is igyekezett, nem tudta leplezni kimerültségét. Suzanna talán megérezte Cal tekintetét, a szemébe nézett. Aztán a kezére, ami még mindig a sz ttesen nyugodott. „Kiolvasta a gondolataimat? - töprengett Cal. Megértette, hogy a talpa alatt nyugszik minden maradék esély?" Tekintetük ismét találkozott, és Cal látta, hogy Suzanna megértette. Ujjai alatt bizsergett a sz ttes, mintha enyhe áramütés érte volna. Cal nem vette el a kezét, hanem hagyta, hogy az energia használja t, ahogy akarja. Cal most egy folyamatnak volt az egyik eleme: az er körnek, ami Suzanna lábából indult, és a sz nyegen keresztül Cal kezében folytatódott; kezéb l a szemébe érkezett, és egymásba kulcsolódó tekintetük vonala mentén visszajutott Suzannához.

- Állítsd meg ket... - mondta Shadwell, aki megérezhette ezt a csalafintaságot, de ahogy Immacolata elindult Cal felé, megszólalt az egyik vev :

- A kés...

Cal nem szakította meg egybefonódó tekintetük vonalát, de a kés valahogy beúszott kettejük közé, mintha gondolataik tüze lökte volna a mágasba. Suzanna sem értette jobban, mint Cal, hogy miért és miként történik mindez, de homályosan is érezte az er kört, ami rajta, az oldószeren, a sz nyegen, Calen, a tekintetük vonalán fut keresztül, és a testében zárul. Bármi történjen is, csak másodpercek álltak a rendelkezésére, hogy beteljesítse a csodát, miel tt Immacolata odaér Calhez, és megbontja a kört.

A kés most pörögni kezdett, minden egyes fordulattal egyre sebesebben. Cal olyan telítettséget érzett a heréiben, hogy már szinte fájt. És - ami még jobban aggasztotta úgy érezte, hogy kiválik a saját testéb l, mintha kirángatnák bel le, a szemén keresztül, hogy tekintete és Suzannáé a késen találkozzanak, ami most már olyan sebesen forgott, hogy ezüstgömbnek látszott.

És ekkor a kés hirtelen lehullott a leveg

l, mint egy megl tt madár. Cal követte a

zuhanását: a kés tompa puffanással leesett, és hegye belefúródott a sz nyeg közepébe. Ebben a pillanatban a sz nyeg minden szála hullámzani kezdett, mintha a kés elvágta volna a fonalat, ami az egészet összetartotta. És ahogy az a fonál elszakadt, a sz ttes megelevenedett.

3.

A világ vége volt ez, és világok kezdete.

El ször egy örvényl felh emelkedett ki a Gy

közepéb l, és a mennyezet felé

tört. Ahogy odacsapódott,

széles repedések nyíltak a mennyezeten, és vakolatlavina zúdult a fejekre. Egy pillanatra felvillant Cal agyában, hogy amit Suzannával kiszabadítottak, az most már kikerült a hatáskörükb l. De ekkor elkezd dtek a csodák, és az aggodalmak feledésbe merültek.

A felh ben villám látszott, fénye a falakon és a padlón ívelt. A csomók, ahogy felpattantak, a sz nyeg egyik szélér l a másikig csúszkáltak. A szálak egyre magasabbra n ttek, mint nyár közepén a gabona, és nyújtózásuk közben színeket öltöttek. A látvány nagyon hasonlított arra, amit néhány éjszakával korábban Cal és Suzanna álmában látott, csak most százszor annyi nagyratör szál ágaskodott, sokasodott a szobában.

A növekedés nyomása levetette Calt a sz nyegr l, ahogy a szálak kiszabadultak börtönükb l, és ezernyi alak magvait szórták szerteszét. Voltak társaiknál sokkal fürgébb szálak, amelyek pillanatok alatt a mennyezetig n ttek. Voltak, amelyek inkább az ablak felé nyomultak, színnyalábokat húztak maguk után, ahogy széttörték az üveget, és kiözönlöttek az éjszákába.

Amerre a szem ellátott, mindenütt ismeretlen és különleges látvány tárult elé. A formák robbanása eleinte túl zavaros volt, és képtelenség volt valamit is felfedezni bennük, de alighogy a leveg t elárasztotta a színtenger, a szálakban kezdtek kidomborodni az apróbb részletek, és már meg lehetett különböztetni a növényt a l, a követ a fától, a fát a testt l. Az egyik hullámzó szál átszakította a tet t, és a porzuhatag parányi hajtásokat fakasztott az egyre fogyatkozó sz ttes talajából. Egy másik szál kacskaringós, kékesszürke ködösvényeket terített a szobába; a harmadik és a negyedik szál összefonódott, és kötelékükb l szentjánosbogarak pattantak ki, röptükben fénypalástot terítettek a szálak szülte madarakra és vadállatokra. A Fúga pillanatok alatt betöltötte a szobát; növekedése olyan sebes volt, hogy Shearman háza sz knek bizonyult. Ahogy helyet kerestek maguknak, a szálak deszkákat téptek ki, gerendákat feszítettek szét. A tégla és vakolat sem állíthatta meg ket. Amit nem tudtak megkerülni, annak nekirohantak; aminek nekirohantak, azt egyszer en félrehajították.

Cal nem szándékozott megvárni, míg maguk alá temetik a romok. Az elképeszt szülési fájdalmakba a ház nyilván hamarosan belehal. Suzannát kereste a káprázatos látványosságok közepette, de már nem állt ott, ahol korábban látta. A vev k is menekültek; ijedtükben marták egymást, mint a kóbor kutyák. Cal feltápászkodott, és elindult az ajtó felé, de két lépést sem tett még, amikor meglátta a közeled Shadwellt.

- Gazember! - rikácsolta a keresked . - Kotnyelesked gazember!

Benyúlt a zsebébe, el rántott egy pisztolyt, és Calre fogta.

- Senki nem állhat az utamba, Mooney! - ordította, aztán l tt. Amikor meghúzta a ravaszt, valaki ráugrott, és féirelökte Shadwellt. A golyó

messze elkerülte a célpontot.

Nimrod volt a megment . Feldúlt képpel rohant Cal felé, és minden oka megvolt rá. A ház rogyadozni kezdett, recsegve-ropogva megadta magát. A Fúga már az alapokat feszegette, és eltökélt szándéka volt, hogy felborítja a házat. Nimrod megragadta Cal karját, és az ablak felé ráncigálta. Illetve a tátongó fal felé, a zsendül sz ttes ugyanis minden ablakot kitépett a helyér l. A Fúga feltartóztathatatlanul burjánzott a romokon túl is, újabb és újabb csodákkal népesítette be az éjszakát.

Nimrod hátrapillantott.

- Kiugrunk? - kérdezte Cal.

Nimrod elvigyorodott, és még er sebberi szorította Cal karját. Cal is hátranézett, és látta, hogy Shadwell megtalálta a pisztolyát, és célba veszi ket.

- Vigyázzon! - kiáltotta Cal.

Nimrod arca felragyogott, kezét Cal tarkójára szorította, és lenyomta a fejét. Egy másodperccel kés bb Cal megértette, hogy miért: színhullám tört el a sz ttesb l, és Nimrod mindkettejüket beletaszította. Az ár kisodorta ket az ablakon, és egy félelmetes pillanatig a leveg ben lógtak. Aztán a fényesség mintha megszilárdult volna, és a hátára vette ket, mint valami fényhullámlovasokat. De nem tartott sokáig az utazás. Néhány másodperc múlva a fényparipa levetette ket a hátáról, és elt nt az éjszakában, útközben állat-és növénygyerekeket szült. Szédelegve, de vidáman Cal felállt, és örömmel hallotta, hogy Nimrod elrikkantja magát:

- Hé!

- Tud beszélni?

- Úgy t nik-mondta Nimrod, és fülig ért a szája. - Itt már nem ér el...

- Immacolata.

- Pontosan. Feloldotta a csodatettet, hogy elkápráztassa a Kakukkokat. És tényleg káprázatos voltam. Látta azt a kék ruhás n t?

- Futólag.

- Rögtön belém esett - mondta Nimrod. - Azt hiszem, meg kellene keresnem t. Szüksége lesz némi gyöngédségre, ahogy elnézem itt a dolgokat. - Nem is vesztegette tovább az id t: rögtön visszafordult, és elindult a ház felé, amit már csak nagy jóindulattal lehetett „háznak" nevezni. Ahogy a fény-és porzivatarban távolodott, Cal észrevette, hogy Nimrodnak farka van.

Nagy fiú, tud vigyázni magára, gondolta Cal, de voltak, akik miatt aggódott. Például Suzanna. Vagy Apolline, akit abban a kis el térben látott utoljára, ahol Freddy mellett feküdt. A hangzavarban és a romok között Cal is elindult a ház felé, hogy megkeresse a többieket.

Olyan volt, mintha egy színfolyóban úszott volna, szemben az árral. Kés n eszmél szálak kúsztak és dagadoztak körülötte, némelyik nekiütközött. Az él testhez sokkal kedvesebbek voltak, mint a téglához. Érintésük nem okozott fájdalmat, s t er t adott. Cal teste bizsergett, mintha jéghideg zuhany alól lépett volna ki, fülében dallam duruzsolt. Az ellenség nyomtalanul elt nt. Cal remélte, hogy a ház maga alá temette Shadwellt, de ismerve a gonoszok szerencséjét, ezt kevéssé tartotta valószín nek. Néhány vev t látott csak - a fényben bóklásztak. Nem segítettek egymásnak, egyedül haladtak el re. A földre meredtek, rettegve, hogy megnyílik alattuk, vagy vakon botladoztak, kezükkel rejtve könnyeiket.

Cal körülbelül harminc méterre lehetett a háztól, amikor a Gy hatalmas felh je

villámokat köpködve szétfeszítette a falakat, és megkönnyebbülten elnyújtózkodott a szabadban.

Cal még látta, hogy az egyik vev t elnyeli a felh , aztán sarkon fordult, és futásnak eredt. Egy porhullám nagyot taszított rajta, és ragyogó fényrostok röpködtek körülötte, mint selyemszalagok a szélviharban. Újabb hullám jött - ez tégladarabokat, bútorokat sodort , és ledöntötte Calt a lábáról. Aztán a feje tetejére fordította, és a szédít légi tornában Cal már azt sem tudta, melyik a föld és melyik az ég. Nem próbált ellenállni - ha egyáltalán szóba jöhetett az ellenállás -, hanem a száguldó vonatra bízta magát, vigye, ahova akarja.

Ötödik rész

MULATSÁGOK

Szökj velem az elfeledett éjbe, és légy

A holdfény társam a végtelen sötétben; Jöjj velem, túl akár az Édenen, És ott, túl az emlékezésen, Ott legyen otthonunk.

Walter de la Mare A találka I. CAL A CSODÁK KÖZÖTT

1.

Az igazi öröm - éppúgy, mint az igazi bánat - mélységes emlékezés. Így hát amikor a száguldó porvihar lecsillapodott, és Cal meglátta a Fúgát, úgy érezte, hogy a megvilágosodás néhány röpke pillanata, ami élete huszonhat éve során megadatott neki - megadatott, de mindig elvétetett -, itt most egyesült és kiteljesedett. E boldogság töredékeit már korábban is érezte. Err l álmodott az anyja méhében, err l mesélt a szerelem, err l szóltak az altatódalok. Az egészet, a teljes történetet viszont csak most ismerte meg.

Itt még a halál is szép lenne, gondolta Cal.

És még szebb lenne, ha élhetne, most, amikor oly sok minden tárult elé. A porvihar egy dombtet re sodorta Calt. A domb nem volt magas, de így is nagyszer kilátás nyílt a Fúgára. Cal felállt, és szemügyre vette a vidéket. A sz nyeg még korántsem bomlott ki teljesen; a Szöv szék bonyolult csodatettei nem adták meg magukat egykönnyen. De az alapozás már megtörtént: készen álltak a hegyek, a mez k, az erd k és még sok minden.

Cal legutóbb madártávlatból látta ezt a vidéket, és onnan meglehet sen változatosnak t nt. De most ebb l a perspektívából szinte elviselhetetlennek látszott a táj gazdagsága. Olyari volt, mintha egy sebtiben összepakolt b röndöt borítottak volna ki, tartalma kétségbeejt rendetlenségben hevert szanaszét. A földrajz híján volt bármiféle rendszernek; a látólények egyszer en összehajigáltak mindent, amit meg akartak menteni a pusztulástól. Szertelen csalitot és szerény réteket, barlangot és szentélyeket, vártornyokat, folyókat és menhirt.

A legtöbbjük forgács és szilánk volt csak, a Birodalom darabkái, amit az emberek háta mögött csentek be a Fúgába. A Kakukkok nem fogják sem hiányolni, sem siratni az ismer s szobák kísértetjárta szegleteit, ahol talán szellemeket vagy angyalokat láttak a gyerekek; ahol a menekült, ki tudja, miért, vigaszra talált; ahol az öngyilkosjelölt mégis úgy döntött, hogy nem adja fel.

Ez a rendetlenség dúskált a legkülönösebb képtelenségekben. Emitt egy híd, amit elválasztottak az alatta tátongó szakadéktól, és most pipacsok között ível a mez n; ott meg egy obeliszk egy tavacska közepén, a víztükörben nézegeti magát. Cal figyelmét azonban valami más ragadta meg.

Egy domb, ami szinte függ legesen emelkedett fakoronázta csúcsa felé. A domb oldalában fények cikáztak, a faágak között táncoltak. Calnek fogalma sem volt, mit hol talál, jobb híján elindult hát a domb felé.

Zeneszó hallatszott valahol az éjszakában. Szaggatottan érkezett Cal füléhez, ahogy a szell diktálta. Dobok és heged k, Strauss és Sioux keveréke. És id nként jelt adtak magukról a Fúga-lakók is: suttogó hangok a fák között, alakok az árnyékban, egy sátorlap alatt, a derékig ér gabonatábla közepén. De a teremtmények mindig elillantak; olyan gyorsan jöttek és mentek, hogy Cal csak egy-egy pillanatra látta ket. Majd kiderül, hogy a Kakukkot ismerték-e fel benne, vagy egyszer en szégyenl sek voltak. Az viszont biztos, hogy Cal egyáltalán nem félt, annak ellenére, hogy bizonyos értelemben birtokháborítást követett el. Tökéletes nyugalmat érzett - békében a világgal és önmagával. Olyannyira, hogy a többiekért - Suzannáért, Apolline-ért, Jerichauért, Nimrodért - érzett aggodalma is majdnem teljesen elmúlt. Amikor eszébe jutottak, akkor is csak úgy gondolt rájuk, mint akik ugyanitt barangolnak, a csodák között. Semmi bajuk nem eshet, itt nem. Itt nincs baj, rosszakarat és irigység. Aki itt sétálhat ebben az eleven csodában, ugyan mit kívánhatna vagy irigyelhetne még?

Cal úgy száz méterre lehetett a dombtól, és elképedve nézett felfelé. A fények, amiket az imént a távolból látott, ember formájú szentjánosbogarak voltak; könnyed táncot lejtettek a domb körül a leveg ben, de szárnyuk nem volt. Nem kommunikáltak egymással - legalábbis nem olyan formában, hogy Cal hallhatta volna -, vakmer mozdulataik mégis hihetetlenül pontosak voltak: mindig egy hajszálon múlott csak, hogy nem ütköztek össze.

- Te Mooney vagy, igaz?

Halkan szólították meg, de a hang felrázta Calt a táncoló fények okozta révületb l. Jobbra fordította a fejét. Két alak állt egy boltozat árnyékában, arcukat eltakarta a sötétség. Cal csak az arcok kékesszürke oválisát látta, mint lámpások függtek a boltozat alatt.

- Igen, így hívnak - mondta Cal. „ Gyertek el ! "-tette hozzá gondolatban. - Honnan tudjátok a nevemet?

- Itt gyorsan terjednek a hírek - hangzott a válasz. Fuvolázó hang volt, és talán egy kicsit lágyabb, mint az el

, de Cal nem esküdött volna meg rá, hogy nem ugyanaz az

alak beszél. - A leveg miatt - tájékoztatta az ismeretlen. - Mindig pletykál. A páros egyik tagja most kilépett az árnyékból. A dombról érkez halvány fényben táncolt az arca, és ett l nagyon furcsa lett, de Cal tudta, hogy ha nappal látja meg ezt az arcot, akkor sem felejti el soha. A férfi fiatal volt; de teljesen kopasz, arcáról a púder eltüntette a b r színét, szája és szeme valahogy túlzottan nedves, túlzottan esend a különös álarcban.

- Én Boaz vagyok - mondta. - Üdvözöllek, Mooney!

Megfogta Cal kezét, és megszorította, közben társa is felbontotta az árnyékkal kötött jegyességét.

- Látod az Amadou-kat? - kérdezte.

Néhány másodpercnyi t

dés után Cal úgy döntött, hogy ez a második alak n .

Következtetése viszont megkérd jelezte Boaz nemét, ugyanis majdnem teljesen egyformák voltak, mintha egypetéj ikrek lennének.

- A nevem Ganza - mondta a második alak. Ugyanolyan egyszer fekete nadrágban és b zubbonyban volt, mint a testvére, vagy kedvese, vagy akárkije, és a n is kopasz volt. Kopaszságuk és bepúderezett arcuk érvénytelenítette a nemekre vonatkozó összes sablont. Arcuk esend volt, mégis kérlelhetetlen; gyengéd, mégis szigorú. Boaz a domb felé nézett, ahol a szentjánosbogarak még mindig f cánkoltak.

- Az ott az Els Szerencsétlenség Sziklája - magyarázta Calnek. - Az Amadou-k találkozóhelye. Ott haltak meg a Korbács els áldozatai.

Cal a szikla felé nézett, de csak egy pillanatra. A páros jobban érdekelte. Minél tovább figyelte, annál különösebbnek találta ket.

- Mit csinálsz ma este? - kérdezte Ganza.

Cal vállat vont.

- Fogalmam sincs. Tulajdonképpen azt sem tudom, hol vagyok.

- Dehogynem - mondta Ganza. - Nagyon is jól tudod.

Miközben beszélt, szórakozottan összefonta az ujjait, aztán újra szétnyitotta, vagy legalábbis így látta Cal. Amikor jobban szemügyre vette a gyakorlatot, látta, hogy Ganza a tenyerén f zi keresztül az ujjait, jobb kezét a balon, balt a jobbon, hanyagul mell zve a szilárd halmazállapot ismérveit. A mozdulat olyan magától értet

, az illúzió ha egyáltalán illúzió - olyan gyors volt, hogy Cal korántsem lehetett biztos benne, hogy helyesen értelmezi.

- Milyennek látod ket? - kíváncsiskodott Ganza.

Cal ismét az arcát nézte. Vajon megfigyel képességét tesztelte az ujjtrükkel Ganza?

A kérdés azonban nem a kezére vonatkozott.

- Az Amadou-k - mondta Ganza. - Szerinted milyenek?

Cal a szikla felé pillantott.

- ...mint az emberek - felelte.

Ganza halványan elmosolyodott.

- Miért kérdezed? - érdekl dött Cal. De választ nem kapott, mert Boaz átvette a szót.

- Összehívták a Tanácsot - mondta. - Capra házában üléseznek. Azt hiszem, a visszaszöv désr l.

- Ez nem lehet igaz - mondta Cal. - Visszazárják a Fúgát?

- Ezt beszélik - mondta Boaz.

Úgy t nt, hogy egészen friss a hír; csak nem most hallotta a pletykáló leveg l?

- Azt mondják, hogy túlságosan veszélyes id k járnak - mondta Calnek. - Ez igaz?

- Én nem ismerek más id ket - mondta Cal. - Úgyhogy nem tudok mihez viszonyítani.

- Az éjszaka még a miénk? - kérdezte Ganza.

- Egy része - felelte Boaz.

- Akkor látogassuk meg Lót, jó?

- Nekem mindegy - mondta Boaz. - Velünk tartasz? - kérdezte a Kakukkot. Cal ismét az Amadou-k felé nézett. Csábító volt a gondolat, hogy még egy kicsit maradjon, és nézze ket, de félt, hogy nem talál más idegenvezet t, aki megmutatná

neki a nevezetességeket. Okosan kell kihasználni, ha valóban ilyen rövid id áll a rendelkezésére.

- Igen, megyek.

A n abbahagyta az ujjai f zögetését.

- Kedvelni fogod Lót - mondta, aztán megfordult, és elindult, bele az éjszakába. Cal követte, és bár rengeteg kérdése lett volna, tudta, hogy nem szabad erre fecsérelni az id t, ha valóban csak néhány órája van, hogy belekóstoljon Csodaországba. II. A TÓPARTON ÉS AZUTÁN

1.

Volt egy pillanat, még Shearman házában, amikor Suzanna azt hitte, vége az életének. Miközben Apolline-t segítette lefelé a lépcs n, a falak ropogni kezdtek, és fülrepeszt robajjal összed lt a ház. Fogalma sem volt, hogyan úszhatták meg élve, és hogyan került a tópartra. Az oldószer valószín leg közbenjárt az érdekében, bár Suzanna nem emlékezett, hogy utasította volna. Sok tanulnivalója volt még err l az örökölt er

l. Nem utolsósorban az, hogy milyen mértékben függ az er t le, és az er

l. Ha megtalálja Apolline-t, akit a felfordulásban elvesztett, megkéri majd, hogy mondjon el mindent, amit err l tud.

Egyel re azonban be kellett érnie a cipruskoronás szigetekkel és a köveket nyaldosó

hullámok megnyugtató csobogásával.

- Mennünk kell!

Jerichau zavarta meg merengését, a lehet legfinomabban, hátulról megérintve Suzanna nyakát. A tóparti házban váltak el egymástól, ahol Jerichau ezer éve nem látott barátokkal találkozott. Olyan emlékeket idéztek fel, amelyekhez Suzannának semmi köze nem volt, és úgy érezte, nem is akarják beavatni t. Pusmogjatok csak, cinkosok, gondolta Suzanna, és sért dötten magukra hagyta ket. Akárhogy vesszük is, Jerichau tolvaj volt.

- Miért jöttünk ide? - kérdezte Suzanna.

- Itt születtem. Minden egyes követ úgy ismerek, mint a tenyeremet. - Jerichau keze még mindig Suzanna vállán volt. - Legalábbis ismertem. Gondoltam, érdemes megmutatni... Suzanna a tóról Jerichaura nézett. - De nem maradhatunk itt - mondta Jerichau gondterhes képpel.

- Miért nem?

- Várják Capra házában.

- Engem?

- Maga keltette életre a sz ttest.

- Nem tehettem mást - mondta Suzanna. - Meg akarták ölni Calt. Jerichau homlokán elmélyült a barázda.

- Felejtse el Calt - mondta nyersen. - Mooney Kakukk. Maga nem az.

- De igen - ellenkezett Suzanna. - Legalábbis annak érzem magam, és ez a fontos... Jerichau elrántotta a kezét Suzanna válláról. Elkomorult.

- Jön vagy nem?

- Persze hogy jövök.

Jerichau sóhajtott egyet.

- Nem így kellett volna történnie - mondta, hangja valamelyest visszanyerte korábbi gyengédségét.

Suzanna nem értette igazán, hogy mire utal: a Fúga kiszabadítására, a tóhoz való

visszatérésre vagy a kettejük beszélgetésére. Talán mindháromra egy kicsit.

- Lehet, hogy nem kellett volna életre kelteni a sz ttest - mondta Suzanna kissé

menteget zve -, de nem egyedül tettem. Az oldószer is hibás. Jerichau összeráncolta a homlokát.

- Hiszen a maga ereje - mondta szemrehányón. - Miért nem irányítja?

Suzanna egy fagyos pillantást küldött felé.

- Milyen messze van Capra háza?

- A Fúgában semmi nincs messze - felelte Jerichau. - A Korbács szinte mindent elpusztított. Csak ez az apró terület maradt.

- A Birodalomban is van még?

- Egy kevés, talán. De minden itt van, ami igazán kedves a számunkra. Ezért kell újra elrejtenünk; még a reggel megérkezte el tt.

Reggel. Suzanna majdnem elfelejtette, hogy hamarosan kelni kezd a nap, és vele együtt az emberlények. Nem volt egy szívderít gondolat, hogy Kakukk-társai - az állatkertek, liliputi el adások, orgiák hívei - nemsokára megszállják a területet.

- Tényleg sietnünk kell! - mondta Suzanna, és a tópartról elindultak Capra háza felé. 2.

Útközben Suzanna megválaszolt magának néhány kérdést, ami a sz ttes életre keltése óta foglalkoztatta. El ször is: mi történt a Birodalom azon részével, amit a Fúga elfoglalt? Igaz, egyáltalán nem volt s

n lakott környék - Thurstaston Common

tetemesebb része Shearman háza mögött húzódott, és szántóföldek terültek el mindkét oldalán -, de lakatlannak azért mégsem nevezhet . Jócskán akadtak házak errefelé is, Irby Heath irányában pedig még ennél is több. Mi történt ezekkel a házakkal? És mi történt a lakóikkal?

A válasz meglehet sen egyszer volt: a Fúga a házak körül sarjadt ki, ötletesen alkalmazkodott a körülményekhez. Az utcai lámpákat például, mint az antik oszlopokat, virágzó indák díszítették; egy autónak csak az orra kandikált ki a domboldalból, másik kett felágaskodott, és összedugták a fejüket. A házak kíméletesebb elbánásban részesültek. Többségük sértetlen volt, de a Fúga növényzete egészen a küszöbükig n tt, mintha bebocsáttatásra várna. Ami pedig a Kakukkokat illeti: Suzanna és Jerichau találkozott ugyan néhánnyal, de azok inkább tanácstalannak látszottak, mint ijedtnek. Az egyik férfi, egy szál nadrágban és nadrágtartóban, arról panaszkodott, hogy elvesztette a kutyáját „Átkozott hülye korcs! - szitkozódott. - Nem látták valahol?" -, és látszólag teljesen hidegen hagyta az a tény, hogy a világ megváltozott körülötte. Már rég elment, csak a hangja hallatszott, ahogy a szökevényt szólongatja, amikor Suzannának eszébe jutott, hogy a fickó talán nem is ugyanazt látja, amit ; lehet, hogy most is ugyanaz a szelektív vakság m ködik, ami a Lord Streeten eltakarta a glóriákat a járókel k szeme el l. Lehet, hogy a kutyatulajdonos az ismer s utcákon kóborolva észre sem veszi azt, ami ellentmond az elképzeléseinek? Vagy csak egy futó pillantást vet a Fúgára, és öregkorában majd eszébe jut, és visszasírja ezt a dics séges ragyogást?

Jerichautól nem kapott választ a kérdéseire. Azt mondta, hogy nem tudja, és nem is érdekli.

Suzanna egyre elképeszt bb helyeket és tárgyakat fedezett fel. Döbbenten figyelte, mi mindent mentettek meg a látólények a t zvész el l. Várakozása ellenére a Fúga nem kísértetjárta ligetek és bozótok gy jteménye volt. Ebben a szent demokráciában jól megfért együtt mindenféle részlet: a meghitt és a nagyszabású, a természetes és a mesterséges. Minden egyes szegletnek és résnek megvolt a maga jellegzetes varázsa. A mentés körülményei indokolták, hogy ezeket a részleteket, mint egy könyvb l a lapokat, kiszakították a környezetükb l. Széleik most is magukon viselték az er szakos eltávolítás nyomait, és véletlenszer összehajigálásuk még jobban kiemelte az egyenetlenségeket. A hiányosságokat azonban ellensúlyozta valami más. Az össze nem ill részletek - hogy egymásba ért az intim és a nyilvános, a közhelyszer és a mesés új talányokat teremtettek; a kitépett oldalak eddig ismeretlen történetekkel kecsegtettek. Útjuk során a részletek olyan képtelen kombinációit látták, hogy minden igyekezetük ellenére sem sikerült megtalálni összetartozásuk alapját. Kutyák rágcsálták a füvet egy sír mellett, közben a sír repedezett k lapjából t z szök kút tört el ; egy földbe ágyazott ablakból a függönyt az ég felé lobogtatta a szell , ami a tenger morajlásától visszhangzott. Ezek a megmagyarázhatatlan talányok mély nyomot hagytak Suzannában. Ismer s volt minden részlet - a kutyák, a sír, az ablak, a t z -, de ebben az állandó mozgásban minden újjászületett, Suzanna szeme el tt történt a varázslat. Azt követ en, hogy Jerichau egyszer már megtagadta a választ, Suzanna csak egyetlen dologról faggatódzott tovább: a Gy

l; felh takaróját mindenhonnan

látták, legfényesebb villámkitörései megvilágították a dombot és a fákat.

- Ott van a Szöv szék temploma - mondta Jerichau. Minél - inkább megközelítik, annál veszélyesebb.

Suzannának rémlett, hogy azon az els éjszakán, amikor a sz nyegr l beszéltek, már szó volt err l, de többet akart tudni.

- Miért veszélyes?

- A sz ttes elkészítése példátlan csodatetteket követelt. Óriási áldozatkészség, óriási tisztaság kellett az irányításukhoz és az összekapcsolásukhoz. Mindannyian er nkön felül teljesítettünk. A Gy

most villámokkal és viharokkal védi magát. És bölcsen

teszi. Ha oda behatolnak, a sz ttes széthullik. Elpusz,tul minden, amit megmentettünk.

- Elpusztul?

- Ezt mondják. Nem tudom, hogy igaz-e. Nekem ez magas.

- De csodatetteket, ugye, maga is tud?

Ez a megjegyzés mintha zavarba hozta volna Jerichaut. - Ez még nem jelenti azt, hogy el is tudom magyarázni. Csak csinálom.

- Például mit? -kérdezte Suzanna. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki trükköket kunyerál egy b vészt l, de kíváncsi volt, hogy mire képes Jerichau. Jerichau furcsa képet vágott, arca csupa ellentmondásos érzést fejezett ki. Volt benne félénkség, kihívás, együgy ség.

- Lehet; hogy egyszer majd megmutatom - mondta. - Valamikor. Én nem tudok énekelni vagy táncolni, de azért nekem is megvannak a magam dolgai. - Elhallgatott, és megállt.

Ha Jerichau nem jelez, Suzanna akkor is meghallotta volna a leveg ben csilingel harangokat. Nem templomi harangszó volt, annál sokkal könnyedebb és dallamosabb, de célját így is elérte.

- Capra háza - mondta Jerichau, és nagy léptekkel elindult. A harangok, tudva, hogy ért fülekre találtak, mutatták nekik az utat.

III. KÁPRÁZAT

1.

A közlemény, amit Hobart részlege adott ki az anarchisták szökésér l, eljutott az illetékesekhez. Csakhogy a figyelmeztetés valamivel tizenegy óra el tt érkezett, és a jár rök a szokásos éjszakai bunyókkal voltak elfoglalva, az ittas vezet kkel és a lopásokkal, amik éppen ilyentájt tet ztek. Ráadásul a Seel Streeten halálos kimenetel késelés történt, a Dock Roadon pedig az egyik kocsmában kisebbfajta zendülés tört ki egy transzvesztita miatt. Így hát mire valaki is komolyabb figyelmet fordított a riasztásra, a szökevények már messze jártak: átjutottak a Mersey-alagúton, és Shearman háza felé tartottak.

A folyó túlsó partján viszont, Birkenhead hátárában, egy Downey nev szemfüles rend r felfigyelt rájuk. Egy kínai étteremben faképnél hagyta társát a szárnyas-szójás rizs és a pekingi sült kacsa rendelése közben, és a nyomukba eredt. A rádiójelentés figyelmeztetett, hogy rendkívül veszélyes b nöz kr l van szó, és hogy semmilyen körülmények között sem szabad fegyvertelenül megközelíteni ket. Downey jár r ezért el vigyázatosan tartotta a távolságot - ebben segítségére volt a környék alapos ismerete. Amikor azonban a gonosztev k elérték úti céljukat, rájött, hogy itt nem mindennapi üldözésr l van szó. Kiderült ez abból, hogy amikor a helyszínr l bejelentkezett a részleghez, azt mondták neki, hogy elég nagy a felfordulás - csak nem zokogást hallott a háttérben? -, és hogy ezzel az üggyel Hobart felügyel foglalkozik személyesen. Downey azt az utasítást kapta, hogy várjon és figyeljen.

Várakozás és figyelés közben észlelte a második jelét annak, hogy valami kellemetlen van a leveg ben.

Úgy kezd dött, hogy a ház második emeleti ablakaiban pislákolni kezdtek a fények. Aztán egy óriási robbanás után falak és ablakok röpültek a leveg be. Downey kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé. Jelentésekhez szokott agya a jelz ket kereste, amikkel majd leírja, mit látott; egyre közelebb ért a házhoz, fegyvertelenül. Soha nem látott, nem is álmodott még ilyen ragyogást, ami most a házból áradt kifelé.

Nem volt babonás ember. Azonnal világi magyarázatot keresett arra, amit látott, vagy majdnem látott maga körül. És aki keres, az talál: UFO-tevékenység, igen, semmi kétség. Olvasott már beszámolókat hasonló eseményekr l, amik teljesen hétköznapi emberekkel történtek, mint amilyen maga is volt: Szó se lehet Istenr l vagy elmebajról látogatók egy szomszédos galaxisról. Elégedetten, hogy valamelyest tisztázta magában a helyzetet, visszásietett a kocsihoz, hogy jelentést tegyen a központnak. Nem sikerült. Minden hullámhosszon csak recsegést hallott. Nem számít: bemondta, hogy hol található. Biztos rögtön jön az er sítés. Addig pedig az a feladata, hogy figyelje a helyet, mint egy sólyom. A feladat végrehajtása egyre komolyabb nehézségekbe ütközött, mert a látogatók különleges illúziókkal ostromolták t, nyilván azért, hogy m ködésüket elrejtsék az emberi megfigyel k el l. Er hullámok törtek el a házból, és felborították a kocsiját (a szeme legalábbis ezt látta; nem kell azért mindent szentírásnak venni), aztán bizonytalan alakzatok kezdtek kavarogni körülötte. Lába alatt az aszfaltból mintha virágok sarjadtak volna, állatszer alakok akrobatamutatványokat végeztek a feje fölött. Downey látta, hogy többen is elképedve figyelik a jelenségeket. Volt; aki az ég felé

bámult, voltak, akik letérdeltek, és imádkoztak, hogy ne bolonduljanak meg. De nem volt megállás. Downey jár rnek er t adott az a tudat, hogy az egész csak a képzelet játéka. Azt mondogatta magában, hogy amit lát, az nem igazi, és a j elenségek fokozatosan megadták magukat a meggy

désének: elhalványultak, végül majdnem

teljesen elt ntek.

Bemászott a felborított kocsiba, és újra megpróbálkozott a rádióval, bár fogalma sem volt, hallja-e t egyáltalán valaki. Furcsa, de ez nem nagyon izgatta. Leküzdötte a káprázatokat, és ez a tudat megédesítette virrasztását. Ha most rátámadnának a szörnyetegek, akik ma éjjel a Földre érkeztek, nem félne t lük. Inkább kikaparja a saját szemét, de nem hagyja, hogy megint elkábítsák.

2.

- Van valami?

- Semmi, felügyel úr - mondta Richardson. - Csak recsegés.

- Hagyja a fenébe! - mondta Hobart. - Csak vezessen. Kiszimatoljuk ket, ha rámegy az egész rohadt éjszakánk is. ,

Útközben Hobart gondolatai visszatértek a képre, amit maga mögött hagyott. Az emberei gagyogó idióták lettek, szarral és imádsággal piszkították be a cellákat. Lesz mir l elszámolni ezekkel a sötét er kkel.

Hajdanában nem vetette bele magát ilyen készségesen a bosszúálló szerepébe. Viszolygott a személyes indulatoknak még a látszatától is. De a tapasztalat becsületes embert faragott bel le. Most már - legalábbis az emberei el tt - nem tett úgy, mintha nem érintenék t az éppen aktuális ügyek. Vállalta a gyomrában fortyogó haragot. Az üldözés és a büntetés végül is csak annyi, hogy szembeköpöd azt, aki korábban téged szembeköpött. A törvény, más szóval bosszú.

IV. ENGEDELMESSÉG

1.

Nyolc évtized - plusz-mínusz öt év -telt el azóta, hogy a n vérek utoljára a Fúga földjén jártak. Nyolcvan év szám zetés a Kakukk Birodalomban, amit hol áldottak, hol átkoztak; néha már úgy érezték, megbolondulnak az Ádám-ivadékok között, mégis elviseltek minden elképzelhet gyötrelmet, hogy végül megkaparintsák Sz ttesföldet, és beteljesítsék bosszújukat.

Most a leveg ben úsztak a megmámorosodott táj fölött - érintése elviselhetetlen lett volna , és tekintetükkel bekalandozták az egész Fúgát.

- Nem bírom ezt a tömény életszagot - mondta Magdalena, és fejét belefúrta a szélbe.

- Nyugalom, nemsokára vége - mondta Immacolata.

- És Shadwell? - kérdezte a Boszorkány. - Hol van Shadwell?

- Biztos az ügyfeleit keresi - felelte a varázslón . - Meg keíl találnunk t. Nem örülök, hogy egyedül bóklászik errefelé. Kiszámíthatatlan.

- És mi lesz a Fúgával?

- Hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján - mondta Immacolata, és a léveg ben ringva megfordult, hogy lássa a szent hely minden egyes négyzetméterét. - Hagyjuk, hogy szétrombolják a Kakukkok.

- És az árverés?

- Nem lesz árverés. Elkéstünk.

- Shadwell rá fog jönni, hogy kihasználtad.

- is engem, már amennyire sikerült neki.

Magdalena foszladozó teste megremegett.

- Miért nem fekszel le vele? - kérdezte halkan. - Legalább egyszer.

- Nem! Soha!

- Akkor majd én. Add t nekem. Képzeld csak el a gyerekeit. Immacolata kinyújtotta a kezét, és megmarkolta n vére törékeny nyakát.

- Ne merészelj hozzányúlni! Egy ujjal sem, megértetted?!

A b ntudat paródiája volt, ahogy a kísértet arca képtelen hosszúságúra nyúlt.

- Igen, tudom. Shadwell a tiéd. Testestül-lelkestül.

A Boszorkány felkacagott:

- Nincsen annak lelke.

Imrnacolata eleresztette Magdalena nyakát, testének rostjai b zölögve szétfoszlottak a leveg ben.

- Sajnos, van - mondta Immacolata, és hagyta, hogy a gravitáció lehúzza. - De inkább nem kérek bel le. - Leérkezett a földre. - Ha vége ennek az egésznek, ha a látólények a Kakukkok kezébe kerülnek, útjára engedem Shadwellt. Sértetlenül.

- És velünk mi lesz? - kérdezte a Boszorkány. - Mi is elmehetünk?

- Ebben állapodtunk meg.

- Megsemmisülhetünk?

- Ha akartok.

- Csak ezt akarom - mondta a Boszorkány. - Ezt és semmi mást.

- Pedig a létezésnél is vannak rosszabb dolgok.

- Igen? Tudnál mondani egyet? - kérdezte a Boszorkány.

Immacolata gondolkodott egy kicsit.

- Nem - ismerte be, és szomorúan sóhajtott. - Azt hiszem, neked van igazad. 2.

Néhány másodperccel az után, hogy Cal és Nimrod elt ntek, az ablakon át Shadwell is kijutott az összeomló házból, de t is majdnem elragadta az a felh , ami elnyelte Devereaux-t. A földön hasalt, szája tele volt homokkal és a vereség keser ízével. Azt hitte, rögtön sírva fakad, amikor belegondolt, hogy hosszú évek munkája után csak kudarc és megaláztatás lett az árverésb l.

De nem sírt. Egyrészt, mert természeténél fogva optimista volt: amit rna itthagytak, majd megveszik holnap. Másrészt, mert a Fúga születése kit

en elterelte a figyelmét

a bánatról. Harmadrészt pedig talált valakit, aki még nála is nyomorultabb állapotban volt.

- Mi a franc van itt? - A kérdést Norris, a Hamburgerkirály intézte hozzá. Arcán vér és vakolat versengett a maszatolási els bbségért; a kavarodásban valahol elveszítette a felölt je hátát és nadrágja nagyobbik részét, s t, elegáns olasz cip je fél párját is. A megmaradt felét a kezében szorongatta.

- Szétrúgom a valagad! - üvöltötte. - Te rohadt seggfej! Nézz rám! Rohadt seggfej!

Cip jével püfölni kezdte Shadwellt, de annak nem nagyon ízlett a verés. Jókorát taszított támadóján. Egymásnak estek, mint két részeg, mit sem tör dve a körülöttük sarjadó rendkívüli dolgokkal. Csak annyit értek el, hogy még elcsigázottabbak és véresebbek lettek, de a tusakodás nem rendezte a nézeteltéréseket.

- Miért nem tettél óvintézkedéseket? ! - szitkozódott Norris.

- Mire jó ez a számonkérés? A Fúga életre kelt, ezen már nem segíthetünk - mondta Shadwell.

- Ha hozzám kerül, én is életre keltettem volna - mondta Norris. - De óvatosan és körültekint en. Er ket vittem volna bele, amik irányítják. De ez? Ez káosz! Azt sem tudom, hol van a kijárat.

- Mindenhol. Nem egy nagy terület. Ha ki akarsz menni, csak indulj el, mindegy, hogy merre.

Ez az egyszer megoldás mintha valamelyest megnyugtatta volna Norrist. A zsendül tájra fordította a tekintetét.

- Bár, nem is tudom. . . - mondta - ...lehet, hogy jobb így. Legalább meglátom, hogy mit vettem volna meg.

- Na és, hogy tetszik?

- Nem ilyennek képzeltem. Valami... szelídebbre számítottam. Komolyan mondom, már nem is vagyok biztos benne, hogy tényleg kellene ez nekem. Amikor elhallgatott, a fonaláradatból el ugrott egy állat (kizárt dolog, hogy állatkertben volna ilyen). Köszönés gyanánt rámordult a világra, aztán elszaladt.

- Láttad? - kérdezte Norris. - Mi volt ez?

Shadwell a vállát vonogatta:

- Fogalmam sincs. Vannak itt olyan jószágok, amik rég kihaltak, mire mi megszülettünk.

- Az is olyan volt? - kérdezte Norris, és a hibrid állat után bámult. - Még könyvekben sem láttam ehhez hasonlót. Megmondom szintén, nekem nem kell ez a rohadt hely. Vigyél ki!

- Sajnos, nem tehetem - mondta Shadwell. - Dolgom van.

- Azt majd én mondom meg, hogy mi a dolgod. - Norris meglóbálta cip jét Shadwell orra el tt. - Szükségem van egy test rre. És te leszel az!

Szórakoztató látvány volt az idegroncs Hamburgerkirály. Shadwell jót mulatott, s t bármilyen különös -, valahogy biztonságban érezte magát.

- Ide figyelj - mondta Shadwell, és udvariasabbra vette a figurát. - Mi itt mind a ketten nyakig benne vagyunk a szarban...

- Benne, a kurva életbe!

- Van valamim, ami talán segítene - mondta, és kigombolta a zakóját -, ami megédesítheti a keser pirulát.

Norris gyanakodva figyelt.

- Tényleg?

- Kukkants csak ide! - mondta Shadwell, és megmutatta a zakó bélését. Norris letörölte a vért, ami a bal szemébe csurgott, és a bélés ráncaiba bámult.

- Mit látsz?

Shadwell egy pillanatra elbizonytalanodott, és azon t

dött, hogy vajon m ködik-e

még a zakó. Aztán egy mosoly bomlott ki Norris arcán, és szemébe belopózott az a tekintet, amit Shadwell oly jól ismert a számtalan csábítás után.

- Látsz valamit, ami tetszik? - kérdezte.

- Igen, látok.

- Akkor vedd el! A tiéd. Ingyen van, díjtalan, nem kell fizetni érte. Norris szégyenl sen mosolygott.

- Hol találtad meg? - kérdezte, és remeg kézzel a zakó felé nyúlt. - Ennyi év után... A bélés ráncai közül óvatosan el húzta a csábító holmit. Egy felhúzhatós játék volt: egy doboló katona, amire olyan nagy szeretettel és olyan pontosan emlékezett egykori tulajdonosa, hogy a káprázat, amit most a kezében tartott, minden egyes horpadás és karcolás erejéig megegyezett az eredeti játékszerrel.

- A dobosom - mondta Norris, és örömkönnyek szöktek a szemébe, mintha a világ nyolcadik csodáját találta volna meg . - Ó, az én kis dobosom! - Forgatta. - Nincs meg a kulcsa. Nálad van?

- Lehet, hogy majd megkeresem neked. De nem most - felelte Shadwell.

- Az egyik karja eltört - mondta Norris, és a dobos fejét simogatta. - De azért tud dobolni.

- Boldog vagy?

- Ó, igen. Igen, köszönöm.

- Akkor tedd zsebre, hogy tudjál vinni engem - mondta Shadwell.

- Vinni? Téged?

- Elfáradtam. Szükségem van egy lóra.

Norris egy szóval sem tiltakozott, pedig Shadwell termetesebb és nehezebb volt nála, és jókora terhet jelentett. Az ajándék azonban teljesen elszédítette és a hatalmába kerítette inkább törjön el a gerince, de az ajándékozó kérését akkor sem tagadja meg. Shadwell elégedetten mosolygott, és felmászott Norris hátára. Igaz, az árverés kudarcba fulladt, de amíg az emberek elveszett emlékeket siratnak titokban, a lelküket még mindig megvásárolhatja.

- Hová vigyelek? - kérdezte a ló.

- Valahová magasra! - utasította Shadwell. - Vigyél valahová magasra!

V. LEMUEL LO KERTJE

1.

Sem Boaz, sem Ganza nem volt b beszéd idegenvezet . Szótlanul mutatták az utat, és csak akkor törték meg a csendet, ha veszélyes útszakaszra figyelmeztették Calt, vagy kérték, hogy ne maradjon le - egy oszlopcsarnokon mentek keresztül, ahol mintha kutyák lihegtek volna. Cal tulajdonképpen örült a csendnek. Semmi kedve nem volt a szokványos országjáráshoz, legalábbis egyel re nem. Amikor el ször megpillantotta a Fúgát a kerítés tetejér l, tudta, hogy nem lehet térképet készíteni róla, mint ahogy a helységeket nem lehet megjegyezni és felsorolni, mint szeretett menetrendjeit. Sz ttesföldet másképpen kell megérteni: nem úgy, mint a tényeket, hanem mint egy érzést. Az újonnan felfedezett világ és agya között lassan elt nt a szakadék. Helyébe hang és visszhang kapcsolata lépett. Egymás gondolatai voltak, és ez a világ; ez a tudat, amit meg sem próbált szavakkal kifejezni, az utazást egyszerre saját életének felfedezésévé tette. Bolond Mooneytól hallotta, hogy a költészet mindenki számára mást jelent. Ilyen a költészet. Cal most rájött, hogy ugyanez vonatkozik a földrajzra is. 2.

Hosszú emelked n kapaszkodtak felfelé. Cal úgy érezte, hogy tücskök szökdécselnek a lábuk el tt; úgy érezte, hogy él a föld.

A domb tetejér l egy mez t pillantottak meg, a túlsó végén pedig egy kertet.

- Mindjárt megérkezünk - mondta Ganza, és elindult a kert felé. Eddig ez volt a legnagyobb tereptárgy, amit Cal a Fúgában látott; harminc-negyven fából állt, sorba voltak ültetve, olyan s

n, hogy gondosan nyesett ágaik majdnem

összeértek. A lombsátor alatt bársonyos fényfoltok tarkították a pázsitot.

- Ez Lemuel Lo kertje - mondta Boaz, amikor a széléhez érkeztek. Lágy hangját alig hallhatóvá tompította az áhítat. - Minden mesés dolog közül a legmesésebb. A fák között Ganza ment elöl. A leveg nyugodt volt, meleg és illatos. Cal tanácstalanul meredt az ágakra, melyeknek gyümölcse ismeretlen volt a számára.

- Júdás-körte - világosította fel Boaz. - A Kakukkoknak ebb l soha nem adtunk.

- Miért nem?

- Jó okunk volt rá - mondta Boaz. Körbenézett, Ganzát kereste, de az már elt nt a fák között. - Kóstold meg! - mondta, és társa keresésére indult. - Lem nem fog megharagudni.

Cal azt hitte, a fák között ellát egészen a folyosók végéig, de szeme megcsalta. Boaz mindössze három lépést tett, és már nem látszott.

Cal az egyik lehajló ág felé nyúlt, és megérintett egy gyümölcsöt. A fában óriási mozgolódás támadt, az ágban a keze felé tolult valami.

- Ne azt!

Mély basszus hang figyelmeztette. Egy majom.

- Följebb édesebbek vannak - mondta, barna szemét az ég felé emelve. Aztán visszaszaladt oda, ahonnan elindult, levéles t zúdítva Cal fejére. Cal megpróbálta követni az útját, de túl gyorsan mozgott. Néhány másodperc múlva visszaérkezett, kezében két gyümölccsel. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik ágon, és a gyümölcsöt ledobta Calnek.

- Hámozd meg! - mondta a majom. - Egyet magadnak, egyet nekem. Neve ellenére a gyümölcs nem hasonlított a körtére. Akkora volt, mint egy szilva, de a héja vastagabb volt. Húsának illatát azonban még ez a vastag héj sem tudta elrejteni.

- Mire vársz?! - követel dzött a majom. - Hámozd már meg! A kerge körte nagyon finom, majd meglátod.

Egy héttel korábban talán még megdöbbentette volna, hogy egy majom beszél, most egyszer en csak tudomásul vette, mint a helyi sajátosságok egyikét.

- Kerge körte, így hívják? - kérdezte Cal.

- Júdás-körte vagy kerge körte. Belül ugyanaz.

A majom Cal kezét nézte, hogy hámozná már meg végre a gyümölcsöt. Cal nekilátott. Soha nem vesz dött még ennyit egy gyümölcs hámozásával; rájött, hogy miért üzletel vele a majom: A felhasított héj alól ragadós lé buggyant el , és végigcsorgott Cal kezén. Illata hihetetlenül étvágygerjeszt volt. Még meg sem hámozta, a majom elmarta a kezéb l, és bekapta.

- Finom - mondta csámcsogva.

Öröme a fa tövében visszhangra talált: valaki csettintett a nyelvével. Szorgalmas fáradozását megszakítva, Cal a hang irányába nézett. Egy férfi guggolt a fa törzsének támaszkodva, cigarettát sodort. Cal a majomra nézett, aztán megint a férfira, és megoldódott a rejtély.

- Ügyes - mondta.

A férfi Calre nézett, szánalmas mongoloid arcán széles és kissé idióta mosoly.

- Mi ügyes? - hangzott az ágak közül.

Bár a férfi arca nyomasztotta, Cal kitartott a feltételezése mellett, és nem a bábunak, hanem a bábosnak válaszolt.

- Ez a trükk, hogy kölcsönadod a hangodat.

A férfi továbbra is vigyorgott, de szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy mir l beszél Cal. A majom viszont felkacagott.

- Edd meg a gyümölcsöt! - mondta a magasból.

Cal észre sem vette, hogy közben meghámozta a körtét. Az agyában azonban felsejlett valami hiedelem a lopott gyümölcsr l, és nem mert beleharapni.

- Kóstold meg! - biztatta a majom. - Nem mérges...

Az illat túlságosan gyötr volt, Cal nem tudott ellenállni. Beleharapott.

- ...nekünk legalábbis nem árt - fejezte be a majom, és felnevetett. A gyümölcs íze még jobb volt, mint amit az illata ígért. A húsa zamatos, a leve er s, mint a pálinka. Cal lenyalta az ujjairól és a két tenyerér l.

- Na, milyen?

- Fenséges.

- Étel és ital egyszerre. - A majom a fa alatt kuporgó férfira nézett. - Kérsz egyet, Smith?

A férfi meggyújtotta a cigarettát, és beleszívott.

- Hallasz?

A majom nem várta meg a választ, felcsörtetett a fa csúcsa felé. Cal közben a körtét majszolta, és megtalálta a közepén a magot. Összerágta. Az enyhe kesernyés iz jól kiegészítette a többi rész édességét. A fák közül zeneszó hallatszott. Lendületes riunusa id nként rületre váltott.

- Kérsz még? - kérdezte a majom, ezúttal több gyümölcsöt tartott a markában. Cal lenyelte az utolsó falatot.

- Adok; ha nekem is meghámozod - egyezkedett a majom.

Cal rögtön hármat vett el mohóságában, és hámozni kezdte a gyümölcsöt.

- Vannak itt mások is - mondta a bábosnak.

- Persze hogy vannak - mondta a majom. - Ez mindig is egy találkahely volt.

- Miért az állaton keresztül beszélsz? - kérdezte Cal. A majom közben elcsent a kezéb l egy meghámozott körtét.

- Az állat neve Novello - mondta a majom. - De honnan veszed, hogy beszél?

Cal nevetett, legalább annyira magán, mint a mutatványon.

- Az a helyzet - mondta a majom -, hogy szinte teljesen egybeforrtunk. De hát ilyen a szeretet, nem igaz?

Fejét hátravetette, és kifacsarta a gyümölcsöt; leve lecsorgott a torkán. Egyre mámorítóbb lett a zene. Cal kíváncsian fülelt, és próbálta kitalálni, milyen hangszereket hall. A heged t felismerte, a sípokat és a dobokat is. De néhány hangot egyszer en nem tudott hova tenni.

- Mit szólnál egy bulihoz? - kérdezte Novello.

- Világraszóló reggelizés folyik, ha jól sejtem.

- Így igaz. Meg akarod nézni?

- Igen.

A majom végigszaladt az ágon, és a fa törzsén lecsúszott Smithhez. Második kerge körtéje magját rágcsálva Cal megtömte a zsebét, hogy az éhség kés bb se érhesse felkészületlenül, és meghámozott még egy gyümölcsöt.

Majomhangokat hallott, és lenézett a fa tövébe. Novello a férfi mellén ücsörgött, érthetetlen kotyvaléknyelven társalogtak. Cal Smithr l a majomra nézett, aztán újra Smithre. Nem tudta volna megmondani, hogy. melyik beszél melyikhez és mit. Az eszmecsere hirtelen véget ért; a majommal a vállán a férfi felállt, és elindult a fák között. Nem hívták ugyan, de Cal követte ket, útközben tovább hámozott és táplálkozott. A kertben egybegy ltek egy része ugyanazt tette, amit Cal: álltak a fák alatt, és Júdáskörtét majszoltak. Volt, aki felmászott a fára, és az illatos leveg ben fürd zve a lombfüggöny mögött lakmározott. Mások, akik vagy nem szerették a körtét, vagy elteltek már vele, a f ben hevertek, és beszélgettek. Mindenütt tökéletes nyugalom uralkodott.

A mennyország egy kert, gondolta Cal, Isten pedig a b ség.

- A gyümölcs beszél bel led - mondta Novello. Cal észre sem vette, hogy hangosan gondolkodott. A majmot kereste a tekintetével - kissé elveszettnek érezte magát.

- Csak módjával! -mondtá a majom. - Megárthat, ha túl sokat eszel.

- Jó gyomrom van - mondta Cal.

- Ki beszél a gyomrodról? - kérdezte a majom: - Mit gondolsz, miért hívják kerge körtének?

Cal rá se hederített. Idegesítette a majom tudálékoskodása. Megszaporázta a lépteit, megel zte a férfit és az állatot.

- Azt csinálsz, amit akarsz - mondta a majom.

Cal el tt valaki elsuhant a fák között, nevetés úszott a nyomában. Cal egy pillanatra látta a nevetést; látta, ahogy fényfoltok formájában a hangok felszállnak és leereszkednek, aztán széthullanak, mint a pitypang gömbje er s szélben. Minden csupa varázslat. Útközben leszakított és meghámozott még egyet Lo csodálatos gyümölcsei közül, és sietett a zene irányába.

Egyszer csak feltárult el tte a látvány. Kék és okkersárga sz nyegeket terítettek a földre, szélükön olajos kanócok pislákoltak, és ott álltak mellettük a zenészek, akiket a távolból hallott. Öten voltak: három n és két férfi, elegáns ruhában és öltönyben. A sötét szövet szálai csillogó mintákat rejr,ettek, és a táncoló lángok fényében a ráncok legapróbb rezdülése is olyan ragyogást idézett el ; ami a trópusi lepkék pompáját juttatta Cal eszébe. Ennél is megdöbbent bb volt azonban, hogy a kvintett egyetlen tagjánál sem volt semmilyen hangszer. Énekelték a heged k, sípok és dobok hangját, és ehhez olyan hangok társultak még, amilyenre semmiféle hangszer nem képes. Ez a zene nem imitálta a természetes hangokat - sem a madarak, sem a bálnák, sem a fák vagy a folyó hangját-, hanem olyan élményeket fejezett ki, amelyek a szavak között rejlenek; a szív muzsikája volt ez, ami az értelem számára megfoghatatlan. Cal beleborzongott a gyönyör ségbe.

Az el adást körülbelül harminc látólény hallgatta, ehhez a közönséghez csatlakozott Cal. Egypáran felfigyeltek a jövevényre, és kíváncsi pillantásokat vetettek felé. A hallgatóságot figyelve Cal megpróbálta a négy Család valamelyikéhez sorolni ket, de ez szinte lehetetlennek bizonyult. A kórus tagjai bizonyára az Aia családhoz tartoztak; Apolline mintha azt mondta volna, hogy az Aia söknek köszönheti szép énekhangját. De a többiek mifélék lehettek? Melyikük tartozott például Jerichau családjához, a Babukhoz? És vajon ki volt Ye-me vagy Lo? Cal látott közöttük négereket és fehéreket, akadt néhány keleties arc is; egyesek külsejében nem egészen emberi jellegzetességeket figyelhetett meg - például aranyszín szemet, mint amilyen Nimrodé (az illet nek nyilván ugyanúgy farka is volt); az egyik páros arcát és fejb rét szimmetrikus rájzok díszítették; megint másokat - vagy a divat, vagy valamilyen vallás követelményeinek megfelel en - aprólékosan kidolgozott tetoválások és frizura. A ruhákat is ugyanilyen elképeszt változatosság jellemezte: a kés tizenkilencedik századi elegáns öltözeteket a tulajdonos egyéniségéhez igazították. És a szoknyák, öltönyök és mellények szövetében az ismer s és nehezen titkolható ragyogás, a színek mögött a szálak csillogó orgiája.

Cal csodálkozó tekintete egyik arcról a másikra vándorolt, és úgy érezte, hogy minden jelenlév t a barátjává szeretne fogadni, szeretne mindenkit megismerni, sétálni velük, és rájuk bízni jelentéktelen titkait. Volt egy olyan homályos sejtelme, hogy megint a gyümölcs beszél bel le. Ha igen, akkor bölcs gyümölcs volt. Bár éhsége csillapodott, kivett még egy körtét a zsebéb l, és éppen hámozni kezdte, amikor a zene elhallgatott. Taps és fütyülés következett, a zenészek meghajoltak. Ekkor egy szakállas férfi, arca s

n barázdált, mint a dióhéj, a sz nyeg szélén lév

székér l felállt. Calre nézett, és ezt mondta:

- Barátaim... barátaim... egy ismeretlen jövevény érkezett közénk... A taps elcsendesedett. Minden arc Cal felé fordult; érezte, hogy elpirul.

- Lássuk Mooneyt! Calhoun Mooneyt!

Ganza nem hazudott: a leveg tényleg pletykált.

A férfi intett, Cal tiltakozásul morgott valamit.

- Rajta! Szórakoztass bennünket egy kicsit!

Cal szíve vadul kalimpált.

- Én nem tudok - mondta.

- Dehogynem - mondta a férfi széles vigyorral az arcán. - Igenis tudsz!

A taps ismét feler södött. Az arcok mosolyogva biztatták. Valaki megérintette Cal vállát. Novello volt az.

- Ez Mr. Lo - mondta a majom. - Nem szabad visszautasítani!

- De hát én semmit nem tudok...

- Valamit mindenki tud - mondta a majom. - Lehet, hogy csak fingani, de az is valami.

- Ugyan, ugyan - mondta Lemuel Lo. - Ne szégyenl sködj !

Sehogyan sem f lött hozzá a foga, Cal mégis elindult lassan a kanócok keretezte sz nyeg felé.

- Tényleg nem - mondta Lónak. - Nem hiszem; hogy...

- Szabadon lakmároztál a gyümölcsömb l - mondta Lo, neheztelés nélkül. - Cserébe legalább szórakoztass egy kicsit.

Segítség után kutatva Cal körülnézett, de csak várakozó arcokat látott.

- Nem tudok énekelni, és két bal lábam van - mondta, és még mindig reménykedett, hogy képességeinek alábecsülésével kinyafoghat magának valami vészkijáratot.

- A dédapád költ volt, igaz? - kérdezte Lemuel szinte szemrehányóan, hogy Cal err l eddig mélyen hallgatott.

- Igaz - felelte Cal.

- Nem létezik, hogy ne ismernéd a saját dédapád verseit - mondta Lemuel. Cal ezen elgondolkozott egy kicsit. Egyértelm volt, hogy addig innen nem mehet el, míg legalább meg nem kísérli valamivel viszonozni a nagy zabálást, és Lemuel ötlete nem is volt rossz. Sok-sok évvel ezel tt Brendan megtanította neki Bolond Mooney verseinek egy-két részletét. Nem igazán értette, hogy mir l szólnak - Cal akkor hatéves lehetett -, de a rímek nagyon érdekesek voltak.

- Tiéd a terep - mondta Lemuel, és félrehúzódott, hogy Cal odamehessen a színpadhoz. Még össze sem szedte fejében a sorokat - két évtized telt el azóta, hogy megtanulta a verseket; vajon eszébe jutnak-e? -, és már ott állt a sz nyegen. A pislákoló fényben a közönséget nézte.

- Lemuel Lo igazat mondott... - kezdte tétovázva - ...a dédapám...

- Hangosabban - szólt közbe valaki.

- ...a dédapám költ volt. Megpróbálom elmondani az egyik versét. Nem tudom, emlékszem-e még, de igyekszem.

Szórványos tapsot hallott, amit l csak még jobban feszengett.

- Mi a címe a versnek? - kérdezte Lemuel.

Cal törte a fejét. Amikor megtanították neki, a cím még kevesebbet mondott, mint a sorok, de - jó papagáj módjára - azért megtanulta azt is.

- Hat közhely - felelte. Szája gyorsabban mondta ki a szavakat, mint ahogy az agya letakarította róluk a port.

- Halljuk, barátom! - mondta a kerttulajdonos.

A közönség lélegzet-visszafojtva várta a produkciót, csak a lángok mozogtak a sz nyeg szélén.

Cal elkezdte a szavalatot.

- Aki szeret...

Egy rettenetes pillanatra teljesen kiürült az agya. Annyira, hogy még a nevét sem tudta volna megmondani. Két szó után egyszer csak elnémult. A pánik e pillanatában rádöbbent, hogy az égvilágon semmire nem vágyik jobban, mint hogy csodálatos közönségének örömet szerezzen; hogy bebizonyítsa, milyen boldog, hogy köztük lehet. De az az átkozott nyelve...

Tarkója tájékán megszólalt a poéta: „Folytasd, fiam! Mondd el, amit tudsz. Ne is próbálj emlékezni. Csak beszélj!"

Cal ismét elkezdte, és most nem torpant meg, hanem határozottan mondta, mintha tökéletesen tudná a sorokat. És hogy, hogy nem: tényleg tudta. Könnyedén áradtak bel le a szavak, ráadásul olyan hangon, amir l soha nem hitte volna, hogy az övé. A dalnokok hangján szavalt:

Aki szeret, ártatlan,

aki szeret, vétkezik.

Aki szeret, azé a bánat,

mely hasztalan érkezik.

Aki szeret, lelke vágyát érzi, és vágyakozik teste is.

Aki szeret, el re érzi,

hogy por volt, s porrá lesz megint.

Nyolc sor volt az egész, Cal gyorsan a végére ért; a végére ért, és csak állt, fejében zsongtak a sorok, és örült, hogy sikerült, nem zavarodott bele, ugyanakkor sajnálta, hogy ilyen hamar véget ért. A közönségre nézett. Már nem mosolyogtak, hanem furcsa zavarodottsággal a tekintetükben Calt nézték. Egy pillanatig azt hitte, talán megbántotta. ket. Aztán a kezek a magasba emelkedtek, felhangzott a taps. Kiabáltak, fütyültek.

- Nagyon szép vers volt! - mondta Lo, miközben lelkesen tapsolt. - És nagyon szépen mondtad el!

Aztán kilépett a közönség soraiból, és melegen megölelte Calt.

„Hallod? -kérdezte Cal a poétát a fejében. - Tetszettél nekik." Ekkor eszébe jutott egy másik részlet, mintha egyenesen Bolond Mooney súgta volna. Ezt nem szavalta el, de tisztán hallotta:

Bocsásd meg m veimet, térden állva kérlek! Megvallom: gyönyörködtetni szeretnélek. És ez valami nagyszer dolog volt, ez a gyönyörködtetés. Cal is megölelte Lemuelt.

- Egyél bátran, Mooney - mondta a kerttulajdonos -, amennyi gyümölcs csak beléd fér.

- Köszönöm - mondta Cal.

- Ismerted a költ t? - kérdezte Lemuel.

- Nem - felelte Cal. - Már nem élt, amikor én megszülettem.

- Pedig ma is él az, akinek a szavai megnyugtatnak, akinek az érzései megindítanak .bennünket - mondta Lo.

- Igen, igazad van - mondta Cal.

- Persze hogy igazam van. Éppen most hazudnék?

Lemuel valakit szólított a tömegb l: újabb el adót hívott a sz nyegre. Irigység fogta el Calt, amikor látta, hogy a következ szerepl átlép a rivaldalángokon. Visszakívánta a lélegzetelállító pillanatot: érezni akarta, hogy szavai rabul ejtik a közönséget, megindítják ket, és nyomot hagynak bennük. Agyába véste, hogy - amennyiben visszatér apja házába - meg kell tanulnia még néhány Bolond Mooney-verset, hogy legközelebb is legyen mivel elb völnie a látólényeket.

Számtalan gratulációt és ugyanannyi csókot kapott, ahogy lejött a sz nyegr l, és újra elvegyült a tömegben. Amikor a sz nyeg felé fordult, meglep dve látta, hogy Boaz és Ganza lesznek a következ el adók. Kétszeresen is meglep dött, ugyanis mind a kett meztelen volt. Meztelenségük egyáltalán nem volt szexuális jelleg , s t, a maga módján ugyanolyan ünnepélyes volt, mint a ruhák, amit levetettek. A közönség részér l sem érz dött semmiféle feszélyezettség: ugyanolyan komoly és várakozó

tekintettel nézték a párost, mint az imént Calt.

Boaz és Ganza a sz nyeg két szemközti oldalára mentek, ott egy pillanatra megálltak, megfordultak, aztán elindultak egymás felé. Lassan közeledtek, míg végül a szájuk és orruk összeért. Cal agyán átvillant, hogy talán mégis erotikus bemutató

következik, ezzel együtt viszont rögtön felül kellett vizsgálnia az „erotikus" fogalmát. Boaz és Ganza ugyanis továbbmentek egymás felé - szeme legalábbis err l tudósította Calt , egymásba nyomultak, arcuk elt nt, testük összeforrt, végtagjaik is, míg a kett

l egy test, a fejekb l jellegtelen golyó lett.

Az illúzió tökéletes volt. De még nem ért véget, a társak ugyanis egyre haladtak el re, arcuk kitüremkedett a másik koponyájából, mintha a csont puha lenne, mint a vattacukor. És még mindig mentek el re, úgy néztek ki, mint a hátuknál összen tt sziámi ikrek, közös koponyájuk most meglazult, és két arc körvonalazódott rajta. Mintha még ez sem volna elég, újabb fordulat következett: az állandó mozgásban valahogy nemet cseréltek, és a végén, ismét kettéválva, a társak egymás testébe költöztek. Ilyen a szeretet, mondta a majom nem is olyan régen, és íme az eleven illusztráció. Amikor kitört a tapsvihar, és a szerepl k meghajoltak, Cal kivált a tömegb l, és visszaballagott a fák közé. Több homályos gondolat foglalkoztatta egyszerre. Az egyik az volt, hogy nem töltheti itt az egész éjszakát - el kellene indulni, hogy megkeresse Suzannát. Azon is gondolkodott, talán okosan tenné, ha szerezne maga mellé egy idegenvezet t. Kérje meg a majmot?

Egyel re azonban a roskadozó ágak elterelték a figyelmét. Megint leszedett néhány körtét, és hámozni kezdte az egyiket. A háttérben még mindig tartott Lo rögtönzött varietém sora. Cal nevetést hallott, aztán taps következett, és ismét felcsendült a zene. Érezte, hogy végtagjai elnehezülnek, ujjai már alig bírnak a gyümölccsel, szemhéja elernyed. „Jobb lesz, ha leülök, miel tt még összeesnék!" - gondolta Cal, és letelepedett az egyik fa alá.

Hatalmába kerítette az álmosság, és nem volt ereje ellenállni. Ha kicsit szunyókál, abból nem lehet baj. Biztonságban érezte magát, elringatta a taps és a csillagok ragyogása. Szeme lecsukódott. Mintha látta volna, hogy közeledik felé az álom, egyre fényesebben, egyre hangosabban. Cal mosolyogva köszöntötte. Régi életér l álmodott.

Feje egy elsötétített terem volt: Cal állt és nézte, ahogy az elmúlt napok, mintha odavetítenék, megjelennek a falon; kiragadott pillanatok egy kupacból, amit már meg sem ismert. Hihetetlennek t ntek a jelenetek - a bekezdések élete befejezetlen regényéb l , amelyek most elvonultak el tte. Az a regény fikció volt. Csak akkor volt köze a valósághoz, amikor Cal egy-egy pillanatra kiugrott a száraz történetb l, és megpillantotta a várakozó Fúgát.

A taps felrántotta t az álom felszínére, kinyitotta a szemét. A csillagok még mindig ott ücsörögtek a kergefák ágain, a nevetés és a lángok fénye még mindig ott hullámzott a közelében - minden rendben volt újonnan felfedezett hazájában. Ez idáig nem is éltem, gondolta Cal, ahogy a vetítés folytatódott. Most születtem meg. Megelégedéssel töltötte el ez a gondolat; lelki szemeivel látta, hogy Lo édes gyümölcsét hámozza, és a szájához émeli.

Valahol, valaki megtapsolta. Cal hallotta, és meghajolt. De most nem ébredt fel. VI. CAPRA HÁZA

1.

Capra háza éppen olyan óriási meglepetés volt Suzanna számára, mint minden, amit a Fúgában látott. Az alacsony épület meglehet sen rozoga állapotban volt, falairól mállott a hajdan fehér vakolat, és kilátszottak alóla a nagy, vörös házi készítés téglák. A veranda felett a palatet t alaposan megtépázta az id járás, az ajtót csak a lélek tartotta a csuklópántokon. Mirtuszfák vették körül a házat, ágaikon a szell legenyhébb leheletére is megkondult az ezernyi harang, amit idefelé jövet már messzir l hallottak. A harangok hangját most szinte teljesen elnyomta a házból kihallatszó lárma, ami inkább t nt zendülésnek, mint civilizált tanácskozásnak.

A küszöbön egy r guggolt, templomot épített kavicsokból. Amikor meglátta Suzannát és Jerichaut, felállt. Jó két méter magas volt.

- Mi dolgotok van itt? - förmedt Jerichaura.

- Találkoznunk kell a Tanáccsal...

Suzanna egy tiszta és er s n i hangot hallott bentr l.

- Nem akarok megint aludni! - mondta, és helyesl moraj követte a kijelentést.

- Életbe vágóan fontos, hogy beszélhessünk a tanácscsal - mondta Jerichau.

- Lehetetlen - jelentette ki az r.

- Ez itt Suzanna Parrish - mondta Jerichau. - ...

Nem kellett folytatnia.

- Tudom - mondta az r.

- Ha tudja, hogy ki vagyok, azt is tudnia kell, hogy én keltettem életre a sz ttest mondta Suzanna. - És feltétlenül beszélnem kell a Tanáccsal.

- Igen - mondta az r. - Ezt belátom.

Hátrapillantott. A lárma, ha lehet, még nagyobb volt.

- Bolondok háza van odabenn! - figyelmeztette Suzannát. - Örülhet, ha egyáltalán meghallják.

- Én is tudok kiabálni - mondta Suzanna.

Az r bólintott.

- Azt elhiszem - mondta. - Egyenesen el re! - Félreállt, és egy rövid folyosóra mutatott; a végén egy félig nyitott ajtó volt.

Suzanna nagy leveg t vett, Jerichaura nézett, hogy lássa, nincsen egyedül, aztán végigment a folyosón, és belökte az ajtót.

A tágas terem tömve volt emberekkel. Egyesek ültek, mások álltak, és akadtak olyanok is, akik felkapaszkodtak a székekre, hogy jobban lássák a f szerepl ket. Öten voltak a vita középpontjában: Egyikük egy n volt, kusza hajjal és még kuszább küls vel. Yolande Dor, mutatta be Jerichau. Tábora köréje gy lt, és biztatta. Két férfi állt vele szemben, az egyik egy hosszú orrú, akinek céklavörös volt a feje az üvöltést l, a másik egy id sebb, aki a társa karján tartotta a kezét, hogy valamelyest visszafogja. Egyértelm volt, hogy e két fél között folyt a leghevesebb vita. Ott állt még egy néger n is, aki mindkét felet buzdította, és egy kifogástalan eleganciával öltözött keleti férfi, aki mintha fékezni próbálta volna az indulatokat. Ha valóban erre törekedett, akkor csúfosan megbukott. Pillanatok kérdése volt, hogy a nézetek összecsapását az öklök harca váltsa fel.

A jövevényekre néhányan felfigyeltek a gyülekezetb l, de a vezéregyéniségek tovább dühöngtek, meg sem hallgatva egymás érveit.

- Hogy hívják azt a férfit középen? -kérdezte Suzanna Jerichautól.

- Tung - felelte Jerichau.

- Köszönöm.

Suzanna elindult a vitázók felé.

- Mr: Tung - mondta.

A férfi Suzannára nézett, és arcán a harag félelemmé változott.

- Ki maga? - kérdezte.

- Suzanna Parrish.

A név nyomban lecsendesítette a vitát. Egyszerre minden arc Suzanna felé fordult.

- Egy Kakukk! - mondta az id s férfi. - Capra házában!

- Pofa be! - förmedt rá Tung.

- Szóval az - mondta a néger n . - tette!

- Tessék?

- Tudja, hogy mit m velt?

A kérdés újabb dühkitörést eredményezett, ami ezúttal nem korlátozódott a szerepl kre. Mindenki üvöltött. Tung, akinek csillapító felszólításait mintha meg sem hallották volna, odahúzott egy széket, felállt rá, és elkiáltotta magát:

- Csendet!

A módszer bevált, a lárma elcsendesedett. Tung egészen meghatódott, annyira elégedett volt magával.

- Na - mondta önelégülten csücsörítve. - Azt hiszem, most valamivel jobb. Tehát... az id s férfihoz fordult. - Van valami kifogása, Messimeris?

- De még mennyire! - hangzott a válasz. Ízületes ujjával Suzanna felé bökött. - egy betolakodó. Követelem, hogy azonnal távolítsák el a teremb l!

Tung éppen válaszolni készült, de Yolande megel zte.

- Ez nem a legmegfelel bb alkalom az ügyrendi apróságokra - mondta. - Tetszik vagy sem, életre keltünk.

Suzannára nézett.

- És ezért a felel s.

- Én ugyan nem maradok egy helyiségben egy Kakukkal - mondta Messimeris, és minden egyes szavából csöpögött a megvetés. - Azok után, amit velünk tettek. - Vörös kép társára nézett. - Jössz, Dolphi?