KEDVES MUNKATÁRSAIM!

Most olyan filmet fogunk csinálni, amely bizonyos tekintetben egy sikertelen öngyilkossági kísérlet története. Valójában (már-már azt írtam, „mint rendesen”!) az Életről, a Szeretetről és a Halálról fog szólni. Az a lényege, hogy ennél tulajdonképpen semmi sem fontosabb. Ez az, amivel foglalkozni kell. Amire gondolni kell. Amiért aggódni kell. Aminek örülni kell. És így tovább.

Ha valaki felszólítana, valljam be őszintén, miért írtam ezt a filmet, én, az igazat megvallva, nemigen tudnék egyértelmű választ adni. Azt hiszem, már egészen régóta él bennem valamiféle félelem, amelynek nincs semmi kézzelfogható oka. Olyan ez, mint amikor valakinek fáj a foga, és a lelkiismeretes orvos sem a fogban, sem a test többi részében nem talál hibát. Félelmemnek kezdetben sokféle nevet adtam, de egyik sem volt meggyőző, és ezért elhatároztam, hogy módszeresebb kutatáshoz kezdek. Egy másik ember, egy nő sorsa jött segítségemre, hasonlóságot fedeztem fel élményeinkben, azzal a különbséggel, hogy az ő helyzete érthetőbb, sokkal fájdalmasabb és egyértelműbb volt.

Így kezdett filmünk hőse alakot ölteni: jól alkalmazkodó, értelmes, fegyelmezett ember, magasan képzett dolgozó nő, aki szépen halad előre pályáján, jó házasságban él tehetséges kollégájával, és mindene megvan, amit „földi javaknak” szokás nevezni. Ennek a rendkívüli jellemnek sokkszerűen gyors összeomlását és gyötrelmes újjászületését próbálom meg leírni. A rendelkezésemre álló anyag alapján számot adok a katasztrófa okairól is, valamint a főhős jövőbeli lehetőségeiről.

Ez a vizsgálódás nagy hasznomra vált. A korábban diffúz gyötrelem pontosan körvonalazódott. Lefoszlott róla a dicsfény és a rémület. Ha ez a mű bárkinek hasonló szolgálatot tehet, fáradságunk nem volt hiábavaló.

Kárörvendő vagy együttérző mosollyal felismerni benne valamelyik távoli vagy közeli ismerősünket, szintén nem megvetendő dolog, erőt adó összehasonlításokhoz vezet, melyekben saját kiválóságunk egy másik ember nyomorúságával mérhető össze. Az is lehet, hogy valaki néhány órán keresztül egészen egyszerűen csak jól szórakozik. Szép és tehetséges színészek, akik hitelt érdemlően jelenítenek meg szomorú, tragikus vagy vidám helyzeteket, szinte mindig szórakoztatóak, bármilyen kínosak is a bonyodalmak.

Az unalom vagy közömbösség viszont szörnyű csapás a film készítőjére, ilyen esetben teljesen jogos, ha megszégyenül, ha nyilvánosan kigúnyolják, ha megvonják tőle az anyagi támogatást.

Mit mondjak még? Már a könyv terjedelméből is látható, hogy ez a film meglehetősen hosszú lesz, végső formájában is több kilométer. Megpróbáltam rövidíteni, de hiába, mindent a maga mértékével kell mérni, megtanultam, hogy hőseim cselekedeteibe és párbeszédeibe csak nagyon óvatosan szabad beleavatkoznom. Amikor egy-egy jelenetet megismételünk, mindig találunk benne felesleges vagy szükségtelen részeket.

A film két részből áll, és mindkét rész két felvonásra oszlik. Az első rész szinte pedánsan realisztikus, kézzelfogható. A második rész lebegő, megfoghatatlan, az „álmok” mégis valóságosabbak a valóságnál. Ehhez egy meglehetősen bizarr megjegyzést szeretnék tenni. Rendkívül gyanakvó vagyok az álmokkal, látomásokkal, víziókkal szemben, akár irodalmi műben, filmben vagy színházban találkozom velük. Talán azért, mert valamiféle túlzott elrendezettség tapad a személyesség szférájába tett efféle kiruccanásokhoz.

Idegenkedésem és gyanakvásom ellenére mégis egy egész álomsort akarok megjeleníteni, amely ráadásul nem is a sajátom, de ezeket az álmokat a valóság kiterjedésének tartom. Ezek az álmok tehát egészen valóságos események a főhős életének egyik fontos pillanatában. Figyelemre méltó dolog történik általuk. Noha Jenny pszichiáter, a lélek orvosa, a valóságnak ezt a kiterjedését soha nem vette komolyan. Nagy tudása ellenére meglehetős lelki analfabéta (szokványos fogyatékosság pszichiátereknél, majdhogynem szakmai ártalom). Jenny mindig szilárdan hitte, hogy egy darab sajt nem más, mint egy darab sajt, hogy az asztal asztal, és nem utolsósorban, hogy az ember ember.

Többek között épp ez utóbbi meggyőződését kell meglehetősen fájdalmas módon felülvizsgálnia, amikor néhány pillanatra rádöbben, hogy ő maga más emberek és az egész világ konglomerátuma. Őszintén szólva magam sem tudom, képes lesz-e elviselni ezt a felismerést. Ha nem, csak egy választása marad, és ez nem valami kecsegtető: visszaváltozik azzá, akinek az egyszerűség és a biztonság kedvéért Jenny Isaksson a neve, aki nem más, mint feltérképezett tulajdonságok és viselkedésformák nyomasztóan kiegyensúlyozott összessége. Ha viszont elfogadja új tudását, egyre közelebb kerülhet saját belső világának középpontjához, felfedező útra indulhat, melyen az intuíció fénye mutatja az irányt, s amely egyben végtelen sokféleségben megnyitja őt más emberek előtt.

Ez azzal a további következménnyel járhat, hogy a határtalanságot nem bírja elviselni, a mechanizmus összeroppan az út megpróbáltatásainak súlya alatt, belefárad egyre táguló tudásába és az efféle tudást követő csömörbe. Elfárad, és kioltja a fényt, abban a tiszteletre méltó meggyőződésben, hogy ha az ember kioltja a fényt, mindenesetre sötét lesz – és csend.

Azt hiszem, mindezt fontos volt elmondani, hiszen nem mindegy, hogyan állunk hozzá most készülő filmünkhöz emberileg és művészileg.

Úgy értem, hogy az ilyen típusú film, melyet most fogunk készíteni, a művészi ötlet-diaré veszélyes lehetőségeit hordozza. Minden pillanatban eldönteni, mi helyes, mi igaz és mi tisztességes, nem könnyű feladat. Az erőfeszítésnek sem szabad kiütköznie. Minden lássék magától értetődőnek – azonkívül ábrázolható is legyen véges anyagi eszközeinkkel.

Induljunk hát az új kalandra!