Június elsején, szombaton, éjfél után nagyon különös és kellemetlen álmom volt.

Azt álmodtam, hogy reggeli sétámat végzem a megszokott útvonalon. Nagyon korán volt még, egy teremtett lelket se láttam magam körül. Egy kicsit különösnek találtam. Az is meglepett, hogy egyetlen parkoló járművet se látok a járdaszéleken. A város szokatlanul elhagyatottnak tűnt, mintha egy nyári ünnepnap reggele lenne.

A nap erősen tűzött, fekete, éles árnyékokat rajzolt a földre, de nem adott meleget. Noha a napos oldalon sétáltam, fáztam egy kicsit.

A csend is szokatlan volt. Egy fákkal szegélyezett sugárúton szoktam csatangolni, ahol a varjaknak és a verebeknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy már hajnal előtt fellármázzák a környéket. Sőt, a nagyváros tompa mormolását is lehetett mindig hallani.

De a mai reggelen semmit sem hallottam, tökéletes volt a csend, a házfalak ijesztően visszhangozták a lépéseimet, és már kezdtem aggódni, hogy valami történt.

Abban a pillanatban egy látszerész boltja előtt haladtam el, a kirakatában egy hatalmas óra állt, amely a pontos időt mutatta. Ez alatt az óra alatt volt a cégtábla, amely egy kimeredt szempáron fityegő szemüveget ábrázolt, minden reggeli sétámon megmosolyogtam ezt a kissé groteszk ábrát.

A legnagyobb meglepetésemre az órának eltűntek a mutatói, a számlap üresen állt, sőt valaki szétroncsolta a szemet, a szemüveg alól vizenyős, gyulladt seb meredt rám.

Ösztönösen előkaptam az órámat, hogy megnézzem, mennyi az idő, de még az én megbízható aranyórámról is hiányoztak a mutatók. A fülemhez tartottam, hogy ketyeg-e. De csak a szívem szabálytalan, gyors dobogását hallottam. Ugyanakkor valami rendkívül kellemetlen és valószínűtlen forróság öntött el.

Visszatettem az órát, és a falnak támaszkodtam, hogy elmúljon a légszomjam. A szívem lassan megnyugodott, és elhatároztam, hogy hazamegyek.

Örömmel láttam, hogy a sarkon, háttal nekem, egy férfi áll.

Odasiettem hozzá, és megérintettem a karját. Azonnal hátrafordult, és rémülettel láttam, hogy a puha filckalap alatt hiányzik az arca.

Visszarántottam a kezem, és abban a pillanatban az alak összeomlott, mintha porból vagy vékony gallyakból volna.

A járdán egy rakás vacak ruhanemű maradt, a jelenés nyomtalanul eltűnt. Tétován körülnéztem, és rájöttem, hogy minden bizonnyal eltévedtem, hiszen ebben a városrészben eddig még sohasem jártam.

Magas, idomtalan bérkaszárnyák szegélyezte kis téren álltam, ahonnan minden irányba szűk kis utcák nyíltak. Sehol élet, sehol egy élőlény.

A nap fehéren izzott, sugarai beszivárogtak a házak közötti késhegynyi hasadékokon. Vacogtam a hidegtől.

Nagy nehezen erőt vettem magamon, és találomra elindultam az egyik szűk kis utca felé. Amennyire csak gyorsan verő szívem engedte, siettem, ám az utca végtelen hosszúnak tűnt.

Harangzúgást hallottam, s hirtelen egy téren, egy csúnya, jellegtelen, vöröstéglás templom előtt találtam magam. A templom mellől hiányzott a megszokott sírkert, minden oldalról szürke házfalak vették körül.

Temetési menet közeledett a templom felé, élén a régimódi halottaskocsival, amelyet néhány öreg bérkocsi követett, sovány, nehézkes, a díszes lószerszám alatt rogyadozó lovakkal.

Megálltam, levettem a kalapomat, egy kissé mintha megkönnyebbültem volna, hogy végre élőlényeket látok magam körül, és hallhatom a lovak trappolását és a harangzúgást.

Ami ezután történt, az olyan rettentő gyorsan és ijesztően pergett le, hogy még az emlék lejegyzésekor is szorongás fog el.

A halottaskocsi éppen befordulni készült a templom kapuja elé, amikor mint egy kis hajó a viharban, elkezdett imbolyogni, himbálózni. Az egyik kereke kiesett, és gurulva-csörömpölve közeledett felém. Elugrottam, nehogy teljes erővel nekem jöjjön. A templomfalhoz verődött, és darabokra tört.

A többi bérkocsi megállt, de senki sem szállt ki belőlük, hogy segítsen. A hatalmas halottaskocsi imbolyogva egyensúlyozott a maradék három kerekén, egyszer csak kicsúszott a koporsó, le az úttestre, és széttörött. Erre szinte megkönnyebbülten elindultak a lovak, és a halottaskocsi meg a konflisok eltűntek az egyik mellékutcában.

A harangok elnémultak, s én egyedül maradtam a felborult, széttört koporsóval. Undorító kíváncsiságtól kínozva megindultam a koporsó felé, a lécek és fűrészpor halmazából egy kéz nyúlt ki felém. Előrehajoltam, a halott roppant erővel megragadta a karomat, és húzott a koporsó felé. Megfeszültem, és ezáltal az én húzásomnak engedve, a koporsóból lassan előbukkant a frakkba öltöztetett halott.

Rémülettel állapítottam meg, hogy a halott én magam vagyok. Görcsösen kapaszkodott belém, és lassan felült. Megpróbáltam kiszabadítani magam, de mintha mi sem történt volna, a halott továbbra is markolta a karomat. Mindvégig közömbösen, szinte gúnyos mosollyal nézett rám.

Iszonyú állapotban ébredtem, felültem az ágyban. Hajnali három óra volt, és a nap már felkelt. Behunytam a szemem, és azt a varázsigét mormoltam, amely az utóbbi években jól bevált a rossz álmok ellen.

ISAK A nevem Isak Borg. Még élek. Hetvenhat éves vagyok. Tulajdonképpen egészen jól érzem magam.

Miután elmormoltam ezt a megnyugtató mondókát, ittam egy kis vizet, és elkezdtem gondolkozni az előttem álló napon.

Azonnal rájöttem, hogy mit kell csinálnom. Felkeltem, elhúztam a függönyöket, csodálatos idő volt, beszippantottam a friss hajnali levegőt. Magamra kaptam a házikabátomat, és végigmentem a lakáson (az órák hármat ütöttek), és benyitottam öreg házvezetőnőmhöz.

Abban a pillanatban, hogy beléptem az ajtón, teljesen éberen felült az ágyban.

AGDA Beteg a professzor úr?

ISAK Agda kisasszony, legyen olyan szíves, csináljon nekem egy kis reggelit, autóval megyek.

AGDA Autóval?

ISAK Igen. Autóval megyek, egyedül, egészen Lundig. Sohasem bíztam a repülőgépekben.

AGDA Drága professzor úr, menjen szépen be, és feküdjön vissza, kilenckor bejövök a kávéval, és tízkor, ahogy megbeszéltük, elutazunk együtt.

ISAK Rendben van. Akkor evés nélkül megyek.

AGDA És ki fogja becsomagolni a frakkot?

ISAK Én.

AGDA És mi lesz velem?

ISAK A kisasszony jöhet velem, vagy mehet később repülővel, ahogy jólesik.

AGDA Egy év óta másra se gondolok, mint hogy ott leszek a professzor úr díszdoktorrá avatásán, és igazán a lehető legjobban megszerveztünk mindent, és most jön a professzor úr ezzel az autóúttal.

ISAK Az avatás csak ötkor kezdődik, ha most azonnal elindulok, van még tizennégy órám.

AGDA Mindent tönkretesz. Mit fog szólni a fia, ha hiába várja a malmői repülőtéren?

ISAK Agda kisasszony majd megmagyarázza.

AGDA Ha a professzor úr autóval utazik, akkor én nem megyek el az avatásra.

ISAK Ugyan már, Agda kisasszony!

AGDA Ha autóval megy, tönkreteszi életem legszebb napját.

ISAK Nem vagyunk házasok, Agda kisasszony.

AGDA Hálát is adok érte minden este. Hetvennégy évig mindig a magam feje után mentem, s ezen a mai nap kedvéért sem változtatok.

ISAK Ez a kisasszony utolsó szava?

AGDA Igen. De azért magamban megvan a véleményem azokról a gonosz vénemberekről, akik mindig csak magukra gondolnak, és fütyülnek arra, aki negyven éven át hűségesen szolgálta őket.

ISAK Magam sem értem, hogy bírtam ki a kisasszony zsarnokoskodását ilyen hosszú ideig.

AGDA Csak mondja. Holnap bottal ütheti a nyomomat.

ISAK Én mindenesetre most elindulok, a kisasszony pedig azt csinál, amit akar. Ha nem venné észre, felnőtt ember vagyok, és ki nem állhatom, ha parancsolgatnak nekem.

Beszélgetésünk vége felé (el kell ismernem) ugyancsak paprikás hangulatban hajtogattuk a magunkét, ennek részint Agda kisasszony fékezhetetlen temperamentuma volt az oka, részint hogy én kimentem a fürdőszobába borotválkozni és mosakodni.

Amikor kijöttem a fürdőből, a legnagyobb csodálkozásomra Agda kisasszony javában csomagolta a frakkomat és a többi szükséges holmit. Mivel láttam, hogy megjött a jobbik esze, megpróbáltam néhány kedves hátraveregetéssel a tudtára adni, hogy megbocsátottam.

ISAK Nincs a világon senki, aki úgy tudna csomagolni, mint Agda kisasszony.

AGDA Hmmm.

ISAK Zsémbes vénasszony.

Dühbe gurultam, amiért nem válaszolt. Az igaz, hogy az utolsó szavakat nem kellett volna mondanom, de Agda kisasszony még a szentlelket is ki tudná hozni a sodrából.

AGDA Főzzek néhány tojást a kávéhoz?

ISAK Ez nagyon kedves volna magától, Agda kisasszony. Igazán köszönöm, drága Agda kisasszony.

Nem volt hajlandó észrevenni erőlködésemet, hogy a történtek után kedves akarok lenni, helyette kiment a konyhába.

ISAK Díszdoktor! Ezt a hülyeséget! Ugyanilyen erővel díszpinttyé is avathatnának. Veszek majd valamit az öreglánynak, akkor megint kedves lesz. Utálom a haragtartó embereket. Én még a légynek sem tudnék ártani, nemhogy Agda kisasszonynak.

A kisasszony megjelent az ajtóban

AGDA Pirított kenyeret kér a professzor úr?

ISAK Nem. Dehogy. Ne fáradjon miattam, Agda kisasszony.

AGDA Most miért undok hozzám a professzor úr?

Még mielőtt válaszolhattam volna, becsapódott mögötte az ajtó. Felöltöztem, és bementem az ebédlőbe, ahol már várt a reggeli. A korai napsugarak megvilágították a hatalmas asztalt. Agda kisasszony csendesen becsoszogott a kávéskancsóval, és kedvenc bögrémet megtöltötte gőzölgő kávéval.

ISAK Maga nem iszik egy csészével?

AGDA Nem, köszönöm.

Agda kisasszony látszólag természetesen, de valójában nagyon is kihívóan hátat fordított nekem, odament az ablakhoz, hogy megöntözze a virágokat.

Hirtelen kinyílt a szomszédos szoba ajtaja, és ott állt a menyem, Marianne. Még pizsamában volt, de már cigarettázott.

ISAK Mit keres itt az én mélyen tisztelt menyem ilyen kora reggeli órán?

MARIANNE Kicsit nehéz aludni, mikor Agda kisasszonnyal úgy lármáztok, hogy beleremegnek a falak.

ISAK Itt senki se lármázott.

AGDA Itt aztán igazán senki se lármázott.

MARIANNE Autóval mész Lundba?

ISAK Igen, arra gondoltam.

MARIANNE Veled mehetek?

ISAK Micsoda? Haza akarsz menni?

MARIANNE Igen.

ISAK Evaldhoz?

MARIANNE Pontosan. Ne kérdezd, miért. Ha lenne pénzem, vonattal mennék.

ISAK Persze hogy velem jöhetsz.

MARIANNE Tíz perc alatt elkészülök.

AGDA Uramisten.

Fél négykor kihoztam a kocsit a garázsból. Marianne hosszúnadrágban és rövid kiskabátban (jó megjelenésű fiatalasszony) kijött a kapun. Felnéztem az ablakra, ott van-e Agda kisasszony. Ott állt. Integettem neki. De ő nem integetett vissza. Dühösen beültem az autóba, becsaptam az ajtót, és indítottam.

Némán haladtunk a város reggeli csöndjében. Marianne rá akart gyújtani egy cigarettára.

ISAK Légy szíves, ne dohányozz!

MARIANNE Rendben.

ISAK Nem bírom a cigarettafüstöt.

MARIANNE Elfelejtettem.

ISAK Különben is a cigaretta ártalmas és drága. Törvénybe kellene foglalni, hogy a nők nem dohányozhatnak.

MARIANNE Szép idő van.

ISAK Igen, de fülledt a levegő. Azt hiszem, vihar lesz

MARIANNE Valószínű.

ISAK A szivar az más. A szivarban rejlik a dohányzás igazi értelme. Felajz és pihentet. A férfinép káros szenvedélye.

MARIANNE És milyen káros szenvedélye lehet egy nőnek?

ISAK Sírni, gyereket szülni, és szidni másokat.

MARIANNE Hány éves vagy te tulajdonképpen, Isak bácsi?

ISAK Miért kérdezed?

MARIANNE Csak. Szóval?

ISAK Tudom, miért kérdezed.

MARIANNE Úgy is jó.

ISAK Ne játszd meg magad! Te nem szeretsz engem, és sohasem szerettél.

MARIANNE Én csak apósi minőségedben ismerlek.

ISAK Miért mész haza?

MARIANNE Egy érzés. Semmi más.

ISAK Evald ugyanis a fiam.

MARIANNE De még mennyire.

ISAK Talán nem olyan furcsa, hogy kíváncsi vagyok rá.

MARIANNE Akkor se tartozik rád.

ISAK Elmondjam, mit gondolok?

Bosszantott a rendíthetetlen nyugalma és nemtörődömsége. Azonkívül nagyon kíváncsi voltam, és egy kissé ideges is.

ISAK Evald nagyon hasonlít rám, megvannak a magunk elvei

MARIANNE Nem érdekel.

ISAK A kölcsön például. Evald pénzt kapott tőlem az egyetemi tanulmányaira. Azt mondta, visszafizeti, mire docens lesz. Becsületbeli kérdés, hogy törlessze az évi ötezer koronát, még akkor is, ha ez nem mindig könnyű. Állja az ember a szavát.

MARIANNE Aminek az a következménye, hogy állandó anyagi gondjaink vannak, és a fiad agyondolgozza magát.

ISAK Neked megvan a magad jövedelme.

MARIANNE Különösen, ha arra gondolok, hogy dúsgazdag vagy, és egyáltalán nincs szükséged arra a pénzre.

ISAK Állja az ember a szavát, kedves Marianne. És tudom, hogy Evald megért, és tisztel is érte.

MARIANNE Lehet. De gyűlöl is.

Ez a nyugodt, közömbös hang kezdett az idegeimre menni. Megkíséreltem elkapni a tekintetét, de csak mereven nézett maga elé, az arca kifejezéstelen maradt.

ISAK Evald meg én soha nem kényeztettük el egymást.

MARIANNE El tudom képzelni.

ISAK Bánt, hogy nem szeretsz, mert én nagyon kedvellek.

MARIANNE Köszönöm.

ISAK Mi bajod van velem tulajdonképpen?

MARIANNE Lehetek őszinte?

ISAK Azért kérdezlek.

MARIANNE Te egy vén egoista vagy, Isak bácsi. Senkire nem vagy tekintettel, soha senkire nem hallgattál, csak magadra. De ezt ügyesen palástolod öreguras fortélyaiddal, kedves egyéniségeddel. Valójában kőszívű egoista vagy. Lehet, hogy a beszédekben, az írásokban majd nagy humanistára mázolnak át. De mi, akik közelről ismerünk, tudjuk, ki vagy. Minket nem csapsz be. Emlékszel például, mit mondtál egy hónapja, mikor megérkeztem hozzád? Az az idióta ötletem támadt, hogy majd te fogsz Evaldon meg rajtam segíteni. És megkértem, hogy hadd maradjak nálad néhány hétig. Emlékszel, mit válaszoltál?

ISAK Hogy örömmel látlak.

MARIANNE Aztán azt mondtad – ezt már lehet, hogy elfelejtetted –: Meg ne próbálj belemártani a házassági kalamajkátokba, mert arra én fütyülök, oldja meg mindenki maga a problémáját.

ISAK Ezt mondtam?

MARIANNE És még valamit.

ISAK Csak nem?

MARIANNE Szó szerint a következőt: Nem érdekelnek a lelki nyavalyák, úgyhogy ne is panaszkodj. De ha szükséged van egy kis lelki onániára, szerzek neked egy jó lelki sarlatánt. Vagy egy papot, ahogy ez mostanában divat.

ISAK Ezt mondtam?

MARIANNE Te nagyon kategorikus vagy, Isak bácsi. Szörnyű volna, ha az ember igazán rád lenne utalva.

ISAK Rendben van. De ha őszinte akarok lenni, mégis nagyon örültem, hogy itt vagy a közelemben.

MARIANNE Mint egy cica, ugye?

ISAK Cica, ember, egyre megy. Stramm fiatal nő vagy, és sajnálom, hogy utálsz.

MARIANNE Nem utállak.

ISAK Nem?

MARIANNE Sajnállak.

Nem tudtam megállni, hogy el ne nevessem magam különös hanghordozásán és teljes logikátlanságán. Ő maga is nevetett, és ezzel egy kicsit oldódott a hangulat.

ISAK Kedvem volna elmesélni, mit álmodtam ma éjjel.

MARIANNE Nem érdekelnek az álmok.

ISAK Úgy is jó.

Némán utaztunk tovább. A nap magasan járt az égbolton, és az út vakítóan fénylett. Hirtelen támadt egy ötletem (időnk volt még elég). Lefékeztem, és behajtottam egy bal oldali kis mellékútra, le a tengerpart felé. Kacskaringós kis erdei úton mentünk, az út szélén friss farakások illatoztak az erős napfényben. Marianne meglepve nézett rám, de nem szólt egy szót sem. Egy szűk kanyarban leállítottam az autót.

ISAK Gyere, mutatok valamit.

Marianne sóhajtott, és követett a kis lejtőn lefelé. Innen már láttuk a nagy sárga házat, terasza a tóra nézett, és nyírfák vették körül. Zárt ajtóival, leeresztett függönyeivel a ház még téli álmát aludta.

ISAK Húszéves koromig minden nyarat itt töltöttünk. Tízen voltunk testvérek. De ezt úgyis tudod.

MARIANNE Micsoda jópofa öreg ház!

ISAK Afféle relikvia.

MARIANNE Laknak most is benne?

ISAK Idén nyáron senki.

MARIANNE Ha nincs ellene kifogásod, fürdök egyet. Van időnk.

ISAK Én meg megnézem a szamócást.

Észrevettem, hogy már nem hallgat senki. Marianne férfias léptekkel a vízpart felé igyekezett.

ISAK A szamócás.

A ház mögött azonnal megtaláltam a helyet, amelyet kerestem, de mintha kisebb és jelentéktelenebb lett volna, mint amire emlékeztem. Leültem egy magányos öreg almafa tövébe, és szakítottam egy-egy szamócát. Lehet, hogy kicsit szentimentális lettem. Az is lehet, hogy a fáradtság okozta ezt a mélabús hangulatot. Az sem elképzelhetetlen, hogy gyermekkorom játszótere kuszálta össze gondolataimat. Ünnepélyes érzés kerített hatalmába (nem utoljára ezen a napon). A nyári reggel csendje. A halovány fény az öböl fölött. Fenséges madárkoncert a lombok közt. A vén, alvó ház. Az almafa, amely mintha csak azért hajolna meg olyan lágyan, hogy támaszt adjon vén derekamnak. A szamócás. Nem tudom, hogy történt, de a fényes nappali valóság álomképpé változott. Bár az sem biztos, hogy álom volt, az is lehet, hogy valóságnak tűnő emlékképek jelentek meg a szemem előtt. (Különben olyan mindegy, mi volt.) Arra sem emlékszem, hogy kezdődött, de mintha zongoraszót hallottam volna először.

Csodálkozva megfordultam, és pár száz méternyire a kis emelkedőn megpillantottam a házat. Különös dolog történt. Az előbb még olyan élettelen, kihalt épület megelevenedett, a nyitott ablakokon szikrázott a napfény. Meleg nyári fuvallat lebegtette a fehér függönyöket. Színes napellenzők, füstölgő kémény. Az öreg nyaralót szinte szétfeszítette az élet, zongoraszó hallatszott (a Waldteufel valamelyik darabja, de ezt már azt hiszem, írtam). A nyitott ablakokból csak úgy áradt a jókedv. Nevetés, lépések zaja, gyereksírás, a kút nyikorgása hallatszott, majd fent az emeleten valaki erős, szinte olaszos csengésű tenor hangon énekelni kezdett. Sehol egy ember. Még néhány percig úgy tetszett, hogy az egész csak érzéki csalódás, földöntúli tünemény, amely bármelyik pillanatban elpárologhat, felszívódhat a végzetes csendben.

Hirtelen megláttam őt. Miután alaposan megcsodáltam az elvarázsolt házat, megfordultam, és látom, hogy ott guggol napsárga vászonruhájában, és fürgén szedi a szamócát. Azonnal megismertem, éreztem, hogy a fejembe száll a vér. Olyan közel volt hozzám, hogy meg is érinthettem volna, de úgy éreztem, hogy mindez csak múlékony látomás, s ez arra intett, hogy a háttérben maradjak (olyan tüneményesen hasonlított régi magára – nem is tudom, álom-vagy emlékképnek nevezzem – a sárga nyári ruhájában: szeplősen, lebarnulva maga volt a játékos, üde nőiesség). Csendesen néztem néhány percig, de végül is nem álltam meg, hogy halkan, de mégis érthetően meg ne szólítsam. Nem vett észre. Újra próbálkoztam, kicsit hangosabban.

ISAK Sara... Én vagyok, Isak, az unokatestvéred. Egy kicsit megöregedtem, nem hasonlítok régi magamra... De te semmit sem változtál. Kis kuzinom, hallasz engem?

Nem hallott, továbbra is nagy igyekezettel szedte kis fonott kosarába a szamócát. Megértettem, hogy az ember nehezen társaloghat az emlékeivel. De ez a felfedezés nem keserített el, elhatároztam, hogy csendben maradok, hogy ez az édes állapot minél tovább tartson.

Egy fiú közeledett lefelé a lejtőn, alig lehetett tizennyolc-tizenkilenc éves, de már kis bajuszt növesztett. Ing, nadrág és egy félrecsapott diáksapka volt rajta. Megállt Sara mögött, levette a szemüvegét, és fehér zsebkendőjével megtörölte az üveget. (Sigfrid bátyámat ismertem fel benne, aki egy évvel volt idősebb nálam. Sok örömünk és sok bajunk volt egymással, viszonylag fiatalon halt meg vesegyulladásban. A szláv tanszék docense volt az Uppsalai Egyetemen.)

SIGFRID Jó reggelt, édes kis kuzinom. Miben serénykedsz?

SARA Szamócát szedek, nem látod, te buta!

SIGFRID És kit szerencséltet majd ez a harmat mosta, bájos menyecskekéz szedte, ízletes gyümölcs?

SARA Ó, tudod jól, hogy Aron bácsinak van névnapja, és én elfeledkeztem az ajándékról. Most kap tőlem egy kosárka szamócát, remélem, meg lesz elégedve.

SIGFRID Segítek.

SARA Tudod, Charlotta és Sigbritt varrt egy faliszőnyeget, Angelica sütött egy tortát, Anna egy gyönyörű képet festett, és Kristina meg Brigitta írt egy dalt, amit elénekelnek majd Aron bácsinak.

SIGFRID A hét legjobb vicce, Aron bácsi süket, mint az ágyú.

SARA Undok vagy, rettentően fog neki örülni.

SIGFRID Elbűvölő nyakad van.

Sigfrid gyorsan és elegánsan a lány fölé hajolt, és megcsókolta finom ívű nyakát. Sara dühbe gurult.

SARA Ilyen többet elő ne forduljon!

SIGFRID Ki mondta?

SARA Én. Különben is elviselhetetlenül beképzelt ficsúr vagy.

SIGFRID Az unokatestvéred vagyok, te pedig szerelmes vagy belém.

SARA Beléd?

SIGFRID Gyere ide, hadd csókoljam meg a szád.

SARA Ha nem hagyod azonnal abba, megmondom Isaknak, hogy állandóan meg akarsz csókolni.

SIGFRID A kis Isak. Fél kézzel földhöz vágom.

SARA Tudod jól, hogy Isak meg én titkos jegyesek vagyunk.

SIGFRID Olyannyira titkosak, hogy az egész ház tudja.

SARA Nem tehetek róla, hogy az ikrek telekürtölték a házat.

SIGFRID Mikor lesz az esküvő? Mikor lesz az esküvő? Mikor lesz az esküvő?

SARA Azt nem tudom, hogy a négy fivér közül ki a legszerényebb, de szerintem Isak mindenképpen a legkedvesebb. Az meg biztos, hogy a legbeképzeltebb, legundokabb, leghiúbb, leghaszontalanabb szoknyapecér, az te vagy.

SIGFRID Ismerd el, hogy egy kicsit belém vagy esve.

SARA Bűzlesz a szivartól.

SIGFRID Férfias illat.

SARA Azt híresztelik az ikrek (márpedig ők szinte mindent tudnak), hogy nagyon csúnya dolgokat műveltél a legidősebb Berglund lánnyal. És hogy az a lány olyasféle. S ebben igazat adok nekik.

SIGFRID Ha tudnád, milyen aranyos vagy a kipirult pofiddal.

Sigfrid hirtelen, jól begyakorolt mozdulattal megcsókolta Sarát. Sara belement a játékba, és szenvedélyesen visszacsókolta. Aztán mintha lelkiismeret-furdalása támadt volna, kitépte magát, hasra vágódott, s felborította a szamócás kosárkát. Dühében sírni kezdett.

SIGFRID Ne üvölts, jöhet valaki!

SARA Oda a szamócám! És mit fog szólni Isak, aki olyan aranyos, és tényleg szeret? Ó, mit tettél velem? De szomorú vagyok! Rossz nő lett belőlem, vagy legalábbis majdnem az. Menj a fenébe! Látni se akarlak többé, legalábbis reggeli előtt már nem. Sietnem kell. Segíts összeszedni a szamócát. Oda nézz, piszkos lett a ruhám.

Reggelire hívó gongütés hallatszott, és hirtelen, mintegy varázsütésre megelevenedett a ház (mint egy másik bolygóról idecsöppent néző, úgy bámészkodtam).

Hagbart bátyám kadét-egyenruhájában biztos kézzel vezette a zászlófelvonást, enyhe nyári fuvallat lobogtatta a birodalmi lobogót. A fürdőkabinból vad nevetés hallatszott, majd két tizenhárom év körüli kislány rontott ki a léckapun; mint két tojás, úgy hasonlítottak egymásra. Valami titokzatos és mulatságos dolgot sugdoshattak egymásnak, mert dülöngéltek a nevetéstől. A magas, karcsú Sigbritt mózeskosarat cipelve jött ki a házból, haját koszorúba fonta, kosarát a lugas árnyékába helyezte. Charlotta (a szorgalmas, önfeláldozó nővér, aki az egész ház gondját-baját hordta gömbölyű vállán) Sarát és Sigfridet sürgette. A tizenhét éves Benjamin a bokorból lépett elő, arca kipirult, pattanásos, keserű képpel nézett körül. Kezében vastag, nyitott könyv. Angelica, a család szépsége szökdécselve érkezett az erdőből, s az ikrek azonnal beavatták nevetésre ingerlő titkukba. A tizenötéves Anna jött ki utoljára a házból, valami fontosat kérdezhetett Hagbarttól, majd fennhangon Isakot szólította. Csodálkozva, izgatottan felálltam, de nem bírtam felelni hívására

IKREK Isak elment apával horgászni. Oda nem hallatszik el a gongütés. Különben is apa megmondta, hogy ne várjunk a reggelivel. Pontosan ezt mondta.

Szóval apa és én együtt horgászunk. Hirtelen megmagyarázhatatlan, hihetetlen büszkeség öntött el, feszengve álldogáltam egy darabig, mint aki nem tudja, hogyan illene viselkedni ebben a régi-új világban, ahova olyan érdemtelenül, hirtelen belecsöppent. A család többi tagja bevonult a házba, és zajos beszélgetésbe merült. A teraszon csak Sigbritt kisbabája maradt, aki édesen aludt az orgonabokrok árnyékában.

Rettentő kíváncsiság vett rajtam erőt, elindultam a ház felé, és máris ott találtam magam a sötét folyosón, amelyet csak egy üvegajtó választott el a halltól. Innen remekül láttam a tágas, világos ebédlőt a fehér abroszos asztallal, a világos bútorokat, a tapétát, a szobrokat, a pálmákat, a könnyű nyári függönyöket, a tisztára sikált, széles deszkájú padlót, a kék rongyszőnyeget, a képeket, a faliszőnyeget, a rézcsillárt és az asztal körül ülőket. Ott volt mind a kilenc testvérem, a nagynéni és Aron nagybácsi. Csupán apa, anya és én hiányoztunk.

Ott álltak összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, ki-ki a széke mögött. A nagynéni az asztali áldást mondta: „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk”, mire nagy zajjal, tele energiával leült az egész társaság.

A nagynéni (élete teljében levő, tiszteletet parancsoló, szép nagyasszony) erős, csengő hangon csendet kért.

NAGYNÉNI Benjamin azonnal kimegy kezet mosni. Hány éves korodban fogod megtanulni a tisztaságot?

BENJAMIN Már mostam kezet.

NAGYNÉNI Sigbritt, add tovább a tálat Angelicának, és merj az ikreknek. Koromfekete a körmöd. Add ide a kenyeret, Hagbart, hol tanultad meg ilyen szép vékonyan kenni a vajat? Biztosan a katonaságnál. Charlotta, nedves a só. Hányszor mondtam, hogy nem szabad kinn hagyni a sótartót?

BENJAMIN Igenis, mostam kezet, csak festékes a körmöm alatt.

ARON BÁCSI Ki szedte ezt a szamócát nekem?

SARA Én. (Hangosabban) Én szedtem.

NAGYNÉNI Beszélj hangosabban, kislányom, tudod, hogy Aron bácsi nagyothall.

SARA (kiabál) Én szedtem!

ARON BÁCSI Istenem, de kedves, hogy nem feledkeztél el a névnapomról.

HAGBART Nem kaphatna Aron bácsi egy kis pálinkát a névnapja tiszteletére?

NAGYNÉNI Pálinkát, apátok távollétében? Szó sem lehet róla.

IKREK Ami igaz, az igaz, Aron bácsi már felhajtott három kupicával, láttuk reggel nyolckor, amikor mentünk fürdeni.

NAGYNÉNI Az ikrek ne beszéljenek tele szájjal. Arról nem is szólva, hogy elfelejtettetek beágyazni, büntetésül ti pucoljátok meg az ezüstöt az ebédhez. Benjamin, ne rágd a körmöd. Ne izegj-mozogj a széken, Anna, nem vagy már gyerek.

ANNA Drága néni, hadd adjam oda Aron bácsinak a festményemet. Nem lehetne, hogy mindenki most adja oda az ajándékát?

NAGYNÉNI Hol van az a festmény?

ANNA Itt, az asztal alatt.

NAGYNÉNI Majd reggeli után.

SIGFRID Eredeti műremek – Fritiof és Ingeborg –, csak azt nem lehet tudni, melyik a Fritiof.

SARA Ez a szemtelen alak mindent tönkretesz. Most még Annát is bántja. Mindjárt elsírja magát.

ANNA Eszembe sincs. Sigfridtől föl se veszem.

IKREK Mit keresett Sara és Sigfrid kora reggel a szamócásban? Mi mindent láttunk a fürdőkabinból.

SIGBRITT Nyughassatok már!

CHARLOTTA Lakatot kellene tenni az ikrek szájára.

NAGYNÉNI Az ikrek vagy elhallgatnak, vagy kimennek a szobából.

BENJAMIN Már szólásszabadság sincs.

SIGFRID Pofa be, taknyos!

ANGELICA Elpirult a Sara! Elpirult a Sara!

IKREK Sigfrid is. Hahaha! Sigfrid és Sara. Sigfrid és Sara.

NAGYNÉNI (mennydörgő hangon) Csönd legyen az asztalnál!

ARON Igazad van. Mulassunk csak!

Az ikrekből majd kidurran a nevetés a csendben. Sara a kínzóihoz vágja a kanalát.

CHARLOTTA De Sara!

SARA Hazudnak! Hazudnak!

Sara nagy lendülettel felállt, fellökte a széket, kipirult, könnyes arccal tehetetlenül állt egy pillanatig. Majd villámgyorsan kiszaladt az előszobába.

Kinyitotta az üvegajtót, és kirohant a verandára, ahonnan csak keserves hüppögése hallatszott. A kedves, kövér Charlotta utána ment, éppen előttem haladt el, hogy megvigasztalja és visszahívja Sarát.

Hangjuk kiszivárgott a sötét előszobába, óvatosan kicsit közelebb merészkedtem. Sara egy kis piros sámlin ült (nagymama szokta használni sárcipője lehúzásakor), Charlotta előtte állt, és gyengéden simogatta Sara fejét, aki újra meg újra Charlotta ölébe rejtette kisírt arcát.

A külső üvegajtó apró színes kockáin beáradó fény valószínűtlen megvilágítást kölcsönzött a jelenetnek.

SARA Tudod, Isak olyan rendes. Iszonyú rendes, erkölcsös és érzékeny, verseket olvasunk, az életről beszélgetünk, vagy négykezest játszunk, csak sötétben mer megcsókolni, és rögtön a bűnről kezd beszélni utána. Mintha mindig a fellegekben járna, és én olyan hitványnak érzem magam mellette, ezt nem azért mondom, hogy magyarázkodjam, én valóban az is vagyok. Néha sokkal idősebbnek érzem magam nála, tudod, hogy gondolom. Néha olyan, mint egy gyerek, pedig egyidősek vagyunk, és Sigfrid olyan szemtelen és izgalmas. Haza akarok menni, nem akarom, hogy az ikrek és az egész ház rajtam nevessen, nem akarom.

CHARLOTTA Beszélek majd Sigfriddel. És ha nem tér észhez, elintézem, hogy kapjon egy kis nyári leckét, apát nem kell sokat kérni, mert Sigfrid szerinte is pimasz, és ráférne egy kis munka.

SARA Szegény kis Isak olyan aranyos hozzám. Istenem, de igazságtalan az élet.

CHARLOTTA Rendbe jön minden, meglátod. Hallod? Énekelnek Aron bácsinak.

SARA Micsoda ostoba ötlet! Dalt írni egy süketnek! Jellemző az ikrekre.

Most már valóban lehetett hallani a ház másik végéből a két lány dalolását. Charlotta átölelte Sarát, aki hangosan fújta az orrát, és mindketten visszatértek az ebédlőbe. A szobában pompás volt a hangulat, Aron bácsi állt, izzadt arca világított, mint a lámpa, és könnyek tolultak a szemébe. Kezében egy kottalapot tartott, és szorosan mellette teli torokból énekelt a két iker. Ahogy befejezték, nagy taps tört ki, Aron bácsi homlokon csókolta őket, izzadt arcát megtörölte egy szalvétával. A nagynéni is felállt, és felköszöntötte az ünnepeltet. Általános éljenzés következett. Hirtelen Anna felkiáltott, és az ablak felé mutatott. Mindenki megfordult.

ANNA Oda nézzetek, megjött apa!

NAGYNÉNI Na végre. Sigbritt, vidd ki a tálat, és melegítsd meg a kását. Charlotta, hozzál fel tejet a pincéből!

Egy pillanat alatt teljes lett a felfordulás, amit Sara kihasznált, és kiszaladt a szobából, le a lejtőn, és eltűnt a kis fenyvesben, amely a kert és a nyírfaliget között helyezkedett el. Kíváncsian követtem, de szem elől tévesztettem, és hirtelen ott álltam magányosan a szamócásnál. Elhagyatottnak és szomorúnak éreztem magam. Arra eszméltem, hogy egy lányhang kérdez tőlem valamit. Felnéztem.

Egy rövidnadrágos, kockás inges fiatal lány állt előttem, szépen le volt barnulva, szőke haját alaposan kiszívta a sós víz és a nap. Lábán fapapucs, orrán napszemüveg, és egy pipát szopogatott.

SARA Tiéd ez a vityilló?

ISAK Nem.

SARA Szerencséd, hogy igazat mondtál. Ugyanis a fateromé ez az egész kóceráj. A vityillóval együtt.

ISAK Valamikor én is itt laktam. Kétszáz éve.

SARA Tiéd az a tragacs a kerítésnél?

ISAK Enyém az a tragacs, igen.

SARA Antik holmi.

ISAK Antik bizony. Mint a gazdája.

SARA Még öniróniád is van. Fantasztikus. Hová mész különben? Úgy értem, merrefelé?

ISAK Lundba.

SARA Tökéletesen megfelel. Én úgyis Olaszországba tartok.

ISAK Meg vagyok tisztelve.

SARA Sarának hívnak. Pocsék egy név, mi?

ISAK Isaknak hívnak. Szintén pocsék egy név.

SARA Nem voltak ezek házasok?

ISAK Sajnos, nem. Abraham és Sara voltak.

SARA Na, indulunk?

ISAK Egy másik hölgy is van velem, de már jön is. Ez itt Sara, ő pedig Marianne. Sara velünk fog utazni Lundig. Olaszországba megy, de szívesen elkísérne bennünket egy darabon.

SARA Micsoda iróniád van! Jól áll.

Elindultunk az autó felé. Marianne-nal összenéztünk (ez volt az első bensőséges pillanat kettőnk között). Alighogy odaértünk az autóhoz, feltűnt két kerek fejű, szőke, napszítta hajú, napszemüveges fiatalember rövidnadrágban és kockás ingben, a lábukon fapapucs, és mindkettő hátizsákot cipelt.

SARA Szia, srácok! Stoppoltam egy járgányt, ami majdnem Olaszországig elvisz. Ez itt Anders, a szemüveges, meg Viktor, becenéven Vicke, ez pedig Isak papa.

VIKTOR Jó napot.

ISAK Jó napot.

ANDERS Jó napot.

ISAK Jó napot.

SARA A csaj, akit úgy bámultok, hogy majd kiesik a szemetek, Marianne.

MARIANNE Jó napot.

FIÚK (kórusban) Csókolom.

SARA Őrült nagy ez az autó.

ISAK Szálljanak csak be nyugodtan. A csomagot, ha nincs ellene kifogásuk, hátratesszük a csomagtartóba.

Begyömöszöltük a csomagokat, aztán mindannyian beszálltunk a kocsiba, és szép lassan eltávolodtunk gyermekkorom világától. Sara levette a napszemüvegét, és nevetett (csodálatos hasonlóság!).

SARA Legjobb, ha tőlem tudod meg, Isak, hogy Anders meg én együtt járunk. Odavagyunk egymásért. Viktor, apa parancsára, az elefánt. Persze ő is szerelmes belém, és ezért, mint egy őrült, úgy figyeli Anderset. Zseniálisan kieszelte a fater. Egyetlen lehetőségem, hogy elcsábítom Viktort, és ezzel kiütöm a játékból. Legjobb, ha felvílágosítalak, Isak, hogy szűz vagyok, ezért dumálok ilyen ocsmányul.

A visszapillantó tükörből figyeltem Sarát. Kényelmesen hátradőlt, lábát felrakta a felhajtható ülésre. Anders a birtokos mozdulatával ölelte át a vállát, és kissé ingerülten nézett rá, amit az ember igazán nem vehetett tőle zokon. Viktort ezzel szemben nem nagyon izgatta a dolog, élénk érdeklődéssel nézegette Marianne tarkóját és még amit hátulról ki tudott venni belőle.

SARA Pipázom. Viktor szerint egészséges. Viktor odavan mindenért, ami egészség.

Senki sem válaszolt, nem éreztük, hogy Sara diagnózisa kommentálásra szorulna. Csendben folytattuk utunkat, a hangulat nem volt barátságtalan, csak egy kissé elbágyadtunk. Erősen tűzött a nap, szinte fuldokoltunk a melegtől, kinyitottuk az összes ablakot, széles, egyenes úton haladtunk. Rendkívül jó hangulatom támadt, ez a nap valóban csupa váratlan fordulat volt.

ISAK Volt egy gyerekkori szerelmem, akit Sarának hívtak.

SARA És persze hasonlított rám.

ISAK Tényleg nagyon hasonlított rád.

SARA Mi lett vele?

ISAK Hozzáment a bátyámhoz, Sigfridhez, és szült hat gyereket. Most hetvenöt éves, és nagyon szép kis öregasszony.

SARA Nem tudok szörnyűbbet elképzelni, mint megöregedni. Ó, bocsánat, most tényleg hülyét mondtam.

Hangja olyan meghatóan bűntudatos volt, hogy mindegyikünkből kitört a nevetés. És akkor történt.

Egy széles, félig eltakart jobbkanyar felé tartottunk, én egészen az út szélén mentem, baloldalt. Egyszer csak egy kis fekete autó jött nyílegyenesen felénk. Csak arra emlékszem, hogy Marianne a jobb kezét az ablaküveghez támasztva megfeszült, Sara sikoltott, én pedig teljes erőből fékeztem. A mi nagy autónk megpördült, és kivágódott balra, a szántóföldre. A fekete autó bukfencezett egyet, és csikorogva eltűnt a jobb oldalon, egy mély árokba zuhant. Zavartan néztünk egymásra, megúsztuk egy karcolás nélkül. A másik autóból csak egy széles fekete féknyom látszott. Meg száz méterre tőlünk a mély árokból kikandikált a még mindig forgó két első kerék.

Átszaladtunk az út másik oldalára, de hirtelen megtorpantunk. A fölborult autó rádiója egy reggeli istentisztelet zsoltárát sugározta, az árokból két ember, egy férfi meg egy nő, kászálódott kifelé, és olyan szenvedélyesen veszekedtek, hogy bármelyik pillanatban akár egymásnak is eshettek. Ám ahogy felfedezték, hogy nézők is akadnak, azonnal abbahagyták, a férfi pedig bicegve elindult felém.

ALMAN Mi történt magukkal? Nem jutok szóhoz. Hogy vannak? Teljesen a mi hibánk volt. Nem is akarok mentegetőzni. A feleségem vezetett. Jól vannak? Minden rendben van? Hála istennek.

Idegesen habogott, szemüvegét igazgatta, és rémült tekintettel nézett ránk.

ALMAN Hadd mutatkozzanak be a gyilkosok. Alman mérnök vagyok, a stockholmi Elektromos Művektől. Az ott a feleségem, Berit, színésznő volt, és éppen erről vitatkoztunk, amikor… amikor…

Erőltetetten nevetve elhallgatott, és a felesége felé intett. Amikor látta, hogy az asszony meg sem mozdul, bicegő léptekkel elindult érte.

ISAK Mi történt a lábával?

ALMAN Ez nem most történt. Nyomorék vagyok évek óta. És nemcsak testileg, hogy a feleségem szavával éljek. Gyere ide, Berit, és kérj szépen bocsánatot.

A nő összeszedte magát, telt alakja ellenére szögletesen és rendkívül mereven mozgott.

BERIT Bocsánatot kérek szépen – ahogy kisgyerek korában mondta az ember. Kizárólag az én hibám. Éppen nyakon akartam vágni a férjemet, amikor észrevettem a kanyart. Van, akit azonnal utolér az Isten büntetése. Mi a véleményed, Sten? Te mégiscsak katolikus vagy.

ISAK Nézzük meg a kocsijukat, hátha talpra tudjuk állítani.

ALMAN Ne törődjenek velünk. Komolyan kérem.

BERIT Fogd be a szád, drága Sten. Vannak még önzetlen emberek a világon, még ha te nem hiszed is.

ALMAN A feleségem, azt hiszem, kicsit ideges. De végtére is sokkot kaptunk, igen, ez a helyes kifejezés. Sokkot.

Újból felnevetett, és megigazította a szemüvegét. A fiúk már leugrottak az árokba, és megpróbálták megemelni a kis kocsit. Marianne elszaladt a mi autónkhoz, és visszatolatott az útra. Egy kötél segítségével, amit mindig magamnál hordok a csomagtartóban, sikerült felállítanunk a másik autót. Alman urat hirtelen ugyancsak elfogta a hév, ledobta a zakóját, felgyűrte az ingujját. És közvetlenül Sara, Viktor és Anders mellett elkezdte emelgetni, löködni az autót.

BERIT Oda nézzenek, hogy fitogtatja a mérnök úr az erejét! Megfeszíti ernyedt tagjait, hogy tündököljön ez előtt a csinos kislány előtt. Sten, édes kicsi szerelmem, vigyázz, mert még agyvérzést kapsz.

ALMAN A feleségem imád zavarba hozni mások előtt. De én hagyom. Pszichoterápiai okokból.

Ahogy emelgettük, húztuk-toltuk, egyszerre csak ott állt a kis autó az úton, csupán a rádiója némult el. Alman beült a kormány mellé a horpadt járműbe, és beindította a motort. Körülbelül három méter után kiesett az egyik első kerék, és legurult az árokba.

BERIT Házasságunk szimbóluma.

Alman tehetetlenül álldogált a csillogó úton, és izzadt az idegességtől. Marianne, mint aki tudomást se akar venni az egész jelenetről, továbbra is bent ült az autóban. A fiatalok letelepedtek az út szélére. Mindannyian kimerültünk kissé.

ISAK Nincs más megoldás, mint hogy velünk jönnek a legközelebbi benzinkútig. Onnan majd telefonálunk segítségért.

ALMAN Miattunk ne izgassák magukat. Egy kis üdítő séta jót fog tenni, nem igaz, Berit?

BERIT Ezekkel a lábakkal? Istenem, mit fogsz összejajgatni!

ALMAN A feleségem virágnyelvén ez annyit jelent, hogy elfogadta a meghívást.

Csendesen bepréselődtünk az autóba, amely most valóban zsúfolásig megtelt. (Marianne vezetett. Én ültem mellette. A felhajtható pótüléseken helyezkedett el az Alman házaspár. A hátsó ülésen a gyerekek.) Alman egy divatos slágert kezdett fütyülni, de hamarosan abbahagyta. Egyikünk sem érzett nagy kedvet a csevegéshez. Marianne nyugodtan és óvatosan vezetett.

Berit hirtelen sírva fakadt. Férje óvatosan átölelte a vállát, de a nő elhúzódott, elővett egy zsebkendőt, és idegesen tépkedni kezdte.

ALMAN Sohasem tudom megállapítani, mikor sír igazán a feleségem, és mikor komédiázik. De most mérget vennék rá, hogy igaziból csinálja. Bizony, bizony, így van ez, ha az ember szembekerül a halállal.

BERIT Fogd be a szád!

ALMAN A feleségem szédületesen átél mindent. Két évig elhitette velem, hogy rákja van, s bár az orvosok semmiféle rendellenességet sem találtak, a legkülönfélébb szimptómákkal traktálta a környezetét. Olyan meggyőző volt, hogy jobban hittünk neki, mint az orvosoknak. Meg kell hagyni, remekül csinálta. Persze a szerep is isteni volt. Figyelem, figyelem, a következő szám a halálosan megrendült ember zokogása. Kár, hogy nincs itt egy kamera. Felvétel. Csend. Kamera. Csapó, ahogy a filmesek mondják

MARIANNE Elhiszem, hogy maga is nagyon kimerült, Alman úr, de nem hagyná békén a feleségét?

ALMAN A női könnyek leginkább a nőkre hatnak. Ne bántsd a szent női könnyeket! Maga szép, drága kisasszony – hogy is hívják? –, de az én öreg Beritem már kezd kimenni a formájából. Ezért védi maga olyan nagyon.

MARIANNE Bízza csak rám, hogy miért védem. Van rá okom.

ALMAN Rendkívül szarkasztikus! De egy csöppet sem hat hisztérikának. Ezzel szemben Berit osztályon felüli hisztérika. El tudja képzelni, mit jelent ez?

MARIANNE A felesége szerint maga katolikus.

ALMAN Így igaz. Ezért tűröm még. Én nevetségessé teszem a feleségemet, ő nevetségessé tesz engem, ő hisztérikus, én katolikus vagyok. Amint látja, egymásra vagyunk utalva. Csupán merő egoizmusból nem vertük még agyon egymást.

Berit pofon vágta a férjét. Alman kiejtette a szemüvegét, amelyet szerencsére épp levett a szeméről. Hatalmas orra egy pillanat alatt megdagadt, és vérezni kezdett, felső ajka görcsösen megrándult, mintha a sírás kerülgetné. De azonnal összeszedte magát, elővett egy zsebkendőt, kacsintott egyet, és elnevette magát. Viktor megkereste a szemüveget, és csendesen átnyújtotta Almannak.

ALMAN Ez volt a csattanó. Ezt nevezik szinkópának, nem igaz? Haha! Irtó jópofa. Ha lenne stopperórám, másodpercnyi pontossággal ki tudtam volna számítani a kisülést.

BERIT (sikolt) Fogd be a szád! Fogd be a szád! Fogd be a szád!

Marianne egészen elsápadt, fékezett, és lassan megállította a kocsit.

MARIANNE Lehet, hogy pszichoterápiai okokból önöknek jót tesz, ha kiadhatják magukból az indulataikat. De tekintettel arra, hogy velünk három gyerek is van, kérem, hogy azonnal szálljanak ki a kocsiból. Ott van egy ház nem messze. Talán van telefonjuk. A séta nem lesz túlságosan fárasztó.

Marianne szavait néma csönd fogadta. Sten Alman szó nélkül kikászálódott a kocsiból, arca halottsápadt volt, orra még mindig vérzett. Felesége ránk nézett, és hirtelen hősiesen megpróbálkozott, hogy valami őszinte hangot csikarjon ki magából.

BERIT Bocsássanak meg, ha tudnak.

Aztán kiszállt az autóból, odament a férjéhez, aki hátat fordított nekünk, és éppen zsebtükröt és fésűt halászott elő, hogy megigazítsa sápadt homlokába hulló csapzott haját, az asszony noszogatni kezdte, de ő csak állt leszegett fejjel, kimerülten. Aztán, mint két szégyenpadba ültetett, megszeppent iskolás gyerek, leültek szorosan egymás mellé.

Marianne beindította a motort, és gyorsan otthagytuk ezt a különös házaspárt.

A benzinállomás a Gränna és Huskvarna közötti szakaszon egy domb tetejére épült, csodálatos kilátással a nyári szántóföldekre. Szebbet még elképzelni sem lehetne. Megálltunk, hogy megitassuk az öreg autót, és elhatároztuk, hogy megebédelünk a közeli szállodában.

Vegyes érzésekkel láttam viszont a környéket. Itt kezdtem orvosi működésemet (különben tizenöt évig dolgoztam itt, mert később előléptettek körorvosnak), és itt lakik, nem messze innen egy nagy házban, idős édesanyám. Kilencvenhat éves, s ilyen korban, az ő szellemi és fizikai frissesége szinte csodaszámba megy, még akkor is, ha az utóbbi időben mozgáskészsége erősen romlott. Állandóan vele van egy ápolónő és egy házvezetőnő.

A benzinkút vezetője nagydarab, széles arcú, szokatlanul nagy kezű és hosszú karú, szőke legény volt.

AKERMAN Nicsak, a doktor úr mifelénk autózik! Teletöltsem a tankot? Aha, itt vannak a gyerekek meg az unokák is, ha nem csalódom. Van a doktor úrnak kulcsa a benzintartályhoz?

ISAK Jó napot, Henrik. Hát megismersz?

ÁKERMAN Megismerem-e? Hogy a fenébe ne! A doktor úrnál születtem. Aztán a doktor úr segítette világra az összes testvéremet Gyógyítgatta nyavalyáinkat, törődött velünk, mint mindenki mással itt a környéken.

ISAK Látom, jól vagy.

ÁKERMAN Jobban nem is lehetnék. Megházasodtam, örökösöm is van. (Kiabál) Eva!

Eva kijött a benzinállomás épületéből. Cigányosan fekete, dús hajú, kedves mosolyú asszony. Előrehaladott terhes.

AKERMAN Itt van a híres Borg doktor! Tudod, a mama, papa meg az egész falu még most is őt emlegeti. A világ legjobb orvosa.

Marianne-ra néztem, tapsolt, és kissé gúnyosan meghajolt. A gyerekek élénken vitatkoztak valamiről, és különféle irányba mutogattak. Eva odajött hozzám, és kezet nyújtott.

AKERMAN Javaslom, hogy a jövevényt a doktor úrról nevezzük el. Isak Akerman, remek név egy leendő miniszterelnöknek.

EVA És ha lány lesz?

AKERMAN Mi csak fiúkat csinálunk. Olajat meg vizet is töltsek?

ISAK Igen. És hogy van a papa rossz gerince?

AKERMAN Kezd az öreg már nyavalyogni. De a kis nyanyát most sem lehet lelőni.

Az utóbbit egészen bizalmasan mondta, miközben mindketten az olajmérő fölé hajoltunk, hogy megnézzük, kell-e még olaj is. Kellett.

AKERMAN A doktor úr biztos a mamájához megy. Nem igaz?

ISAK Persze, persze.

AKERMAN Csodálatos nő, pedig megvan már kilencvenöt is.

ISAK Kilencvenhat.

AKERMAN A mindenit, a mindenit!

ISAK Mit fizetünk?

AKERMAN Vendégünk volt erre a kis löttyre.

ISAK Szó se lehet róla!

AKERMAN Ne bántson meg, doktor úr. Hadd legyünk egyszer mi is urak.

ISAK Semmi értelme, hogy maguk fizessék a benzinemet. Igazán kedvesek, de...

AKERMAN Nem felejtünk ám mi olyan gyorsan, doktor úr. Nem felejtjük, mivel vagyunk adósai, és azt nem lehet törleszteni. Még benzinnel sem.

Akerman elkomolyodott, én meg egy kicsit szentimentális lettem. Meghatottan néztük egymást. Eva odajött a férjéhez. Hunyorgott a napsugaraktól, vörös ruhájában olyan volt, mint egy nagy piros alma.

EVA (férje visszhangjaként) Nem felejtünk ám olyan gyorsan.

AKERMAN Akárkit megkérdezhet a faluban, sőt még a környéken is, mindenki emlékszik rá, hogy mi mindent tett értünk a doktor úr.

Körülnéztem, Marianne eltűnt. Mégsem, csak beült a kocsiba. A gyerekek még mindig vitáztak valamiről.

ISAK Itt kellett volna maradnom.

AKERMAN Tessék?

ISAK Tessék? Mit mond, Henrik?

AKERMAN A doktor úr azt mondta, hogy itt kellett volna maradnia.

ISAK Azt mondtam? Igen, talán igen. Nagyon köszönök mindent. Értesítsenek, talán el tudok jönni a kis Akerman keresztelőjére. Tudják, hol találnak.

Kezet ráztunk, és elváltunk. Marianne hívta a gyerekeket, és folytattuk utunkat a fogadó felé.

Remekül sikerült az ebéd. Kaptunk egy nagy asztalt a teraszon, ahonnan élvezhettük a Vűttern vizére nyíló csodálatos kilátást. A főpincér, régi páciensem, mindent elkövetett, hogy eleget tegyen a legegyénibb kívánságainknak is. Meg kell hagyni, virágos jókedvem kerekedett, meséltem a gyerekeknek körorvosi éveimről. Humoros epizódokkal szórakoztattam őket, érdekes eseteket idéztem fel, s valóban sikert arattam. (Nem hinném, hogy csupáncsak udvariasságból nevettek.) Az ebédhez bort ittam (remek volt), és konyakot a kávéhoz.

Anders hirtelen felállt, és tehetségesen szavalni kezdett.

ANDERS

Ha minden csöpp erében annyi szépet

mutat nekünk a teremtés, az élet,

mily szépnek láthatnánk magát a forrást,

mely tiszta folyvást![1]

Senkinek se jutott eszébe, hogy nevessen. Ahogy befejezte, azonnal leült, és elpirulva szürcsölgette a kávéját. Sara törte meg a csendet.

SARA Anders pap lesz, Viktor orvos.

VIKTOR Megállapodtunk, hogy most az úton nem vitázunk Istenről meg a tudományról. De úgy érzem, Anders lírai kitörése egy lépés az ígéret megszegése felé.

SARA Ugyan már, olyan szép volt.

VIKTOR Különben sem tudom megérteni, hogy mehet egy modern ember papnak. Pedig Anders nem is teljesen dinnye.

ANDERS A te racionalizmusod nem más, mint érthetetlen szellemi tudálékosság. Hiszen nem vagy teljesen hülye.

VIKTOR Szerintem a modern…

ANDERS Szerintem a...

VIKTOR Szerintem a modern embernek szembe kell néznie az élet értelmetlenségével, és csakis saját magában és a biológiai halálban kell hinnie.

ANDERS Szerintem ilyen modern ember csak a te fantáziádban létezik. Az ember igenis fél a haláltól, és nem bírja elviselni, hogy értelmetlen legyen az élete.

VIKTOR Rendben van. Vallást a népnek. Ópiumot a fájó végtagoknak! Ha ez az, amire gondolsz.

SARA Hát nem aranyosak? Én mindig annak adok igazat, akivel éppen beszélek. De szerintem rettentő izgalmas.

VIKTOR (dühösen) Kiskorodban a Mikulás bácsiban hittel, most Istenben.

ANDERS Te pedig mindig is kétségbeejtő fantáziátlanságról tanúskodtál.

VIKTOR Mi a véleménye a professzor úrnak?

ISAK Kedves fiúk, akármit is mondanék, ti csak elnéző iróniával fogadnátok. Inkább hallgatok.

SARA Milyen boldogtalanok szegények!

ISAK Dehogy, Sara. Nagyon, nagyon boldogok.

Marianne felnevetett, és meggyújtotta a szivaromat. Én hátradőltem a székben, és hunyorogtam a napellenző ellenére is vakító sugaraktól. A fiúk kissé csodálkozva néztek rám.

ISAK

Hol a Barát, kit mindenütt kerestem?

Ha kél a nap, már vágyom őt hevesen,

s még mindig nem lelem…

Na, hogy van tovább, Anders, hogy is van?

MARIANNE S ha lemegy, még mindig nem találom.

ANDERS

… ha jő az éjjel,

csak szívem ég el.

VIKTOR A professzor úr vallásos, ugye?

ISAK

Nyomát látom minden kis mozdulásban,

nyíló virágban, bókoló kalászban.

Kortyom, lélegzetem az ő szerelme

titkával telve.

Hangját hallom susogó nyári szélben…[2] (Csend)

VIKTOR Szerelmes versnek nem is rossz.

SARA Én úgy meghatódtam. Olyan könnyen elérzékenyülök.

Felálltam az asztaltól.

ISAK Itt lakik a környéken az anyám, gondoltam, meglátogatom.

Ti maradjatok még itt egy kicsit, és érezzétek jól magatokat, nemsokára visszajövök.

MARIANNE Veled mehetek?

ISAK Persze. Addig is minden jót, ifjú barátaim.

Nagyon jó hangulatban voltam. Marianne hirtelen belém karolt, és hozzám igazította a lépteit. Megpaskoltam a kezét.

A ház egy hatalmas, régimódi, parkszerű kert közepén állt, ‚amelyet embermagasságú fal választott el a külvilágtól. Bent minden csendes, szinte álomszerű volt. Beborult az ég, a szürkésfehér szűrt fény élesen kirajzolta a táj körvonalait – olyan volt az egész, mint valami ügyesen festett kulissza egy öreg színházban.

A vihar előtti fény szürkére varázsolta a kecses bútorzatú kerek szalont, ahol egy ápolónő ült a kézimunkája fölé hajolva. A széke mellett a szőnyegen egy kövér, fehér uszkár feküdt, álmos szemekkel nézett ránk. Amint észrevett minket az ápolónő, udvariasan elénk sietett. Elisabeth nővérnek hívták. Halkan megkérdeztem, hogy van a mama, és hogy meglátogathatom-e. Elisabeth nővér azt válaszolta, hogy Borg néni nagyon jól van, és biztosan örülni fog a látogatásnak, mivel többnyire egyedül van. Mentegetőztem, hogy a fárasztó út miatt nem tudom gyakrabban meglátogatni az anyámat. Elisabeth nővér elfogadhatónak találta érvemet. Ez után a halk bevezető után a nővér eltűnt a másik szobában. Marianne egy kicsit ideges lett ettől az ünnepélyességtől, és egy agyongyűrt dobozból elővett egy cigarettát, hogy rágyújtson.

ISAK Légy szíves, itt ne dohányozz! Anyám gyűlöli a cigarettafüstöt, és olyan a szimata, mint a vadászkutyának.

Abban a pillanatban kilépett Elisabeth nővér a másik szobából, és bejelentette, hogy anya vár bennünket.

A szoba nem volt nagy, de magas mennyezetével és szabálytalan alakjával mégis különlegesnek tetszett. A falak zsúfolva voltak értékes, drága képekkel, az ajtók előtt függönyök lógtak. Az egyik sarokban, egy magas cserépkályhában lobogott a tűz. A szoba egyetlen ablaka előtt ormótlan íróasztal állt, mely egyáltalán nem illett a különben kecses bútorok közé. Egy nagy íróasztalszéken ült az anyám. Tiszta feketébe volt öltözve, kis csipke főkötőt viselt, és számokat jegyzett be egy nagy kék könyvbe. Amikor észrevett bennünket, azonnal felállt (kicsit nehézkesen), és apró, csoszogó léptekkel közeledett felénk. Szívélyesen mosolygott, és előrenyújtotta mindkét karját. Nagy tisztelettel kezet csókoltam.

ANYA Éppen most adtam fel egy táviratot, hogy tudd, hogy gondolok rád. A nagy napon. És egyszerre csak itt talállak.

ISAK Vannak még csodák, drága mama.

ANYA A feleségeddel vagy? Kérd meg, hogy azonnal hagyja el a szobát. Látni sem akarom. Túl sok fájdalmat okozott nekünk.

ISAK Mamikám, ez nem Karin, hanem Marianne, Evald felesége. A menyem.

ANYA Az más, akkor idejöhet hozzám.

MARIANNE Csókolom, Borg néni. (Meghajol)

ANYA Fényképről már ismerlek. Evald mutatott képeket rólad. Nagyon büszke a szépségedre. De mi a csodának utazgatsz?

MARIANNE Stockholmban voltam látogatóban.

ANYA Ahelyett, hogy otthon maradnál, és vigyáznál a gyerekeidre.

MARIANNE Nincsenek gyerekeink.

ANYA Különösek ezek a mai emberek. Én még tíz gyereket szültem. Nem hoznátok ide azt a nagy dobozt?

Egy nagy barna papírdobozra mutatott. Marianne odavitte, és letette az idős hölgy elé az íróasztalra. Segítettünk levenni a fedelét.

ANYA Az anyám ugyanebben a házban lakott. Ti, gyerekek, nagyon sokszor meglátogattátok. Emlékszel, Isak?

ISAK Persze.

ANYA Ebben a dobozban néhány régi játékszeretek van. Megpróbáltam visszaemlékezni, melyik kié volt.

Anya csodálkozva nézett a nagy dobozra, mintha azt várná, hogy a játékok és csecsebecsék között ott találja élő gyerekeit. Aztán megrázta a fejét, és Marianne-ra nézett.

ANYA Tíz gyerek, és Isakon kívül egy sincs már életben. Húsz unoka. Evald évi látogatásait kivéve egy sem jön el hozzám. Na de hagyjuk, nem panaszkodom. Nem is azért mondtam. A tizenöt dédunokát még csak nem is láttam. Évente ötvenhárom ‚alkalommal küldök gratuláló leveleket és ajándékokat. Kapok ugyan kedves köszönőleveleket, de látogató csak akkor jön hozzám, ha pénzt akar kölcsönözni. Fárasztó vagyok már.

ISAK Nem erről van szó, drága mama.

ANYA Van még egy hibám. Nem tudok meghalni. Az örökség nem oszlik szét, ahogy az okos fiatalok már régen eltervezték.

Gúnyosan nevetett, és megrázta a fejét, aztán kivett egy babát a dobozból. Régi szép, aranyhajú baba volt (porcelán arca kicsit csorba), elegáns csipkeruhát viselt.

ANYA Ez a baba Sigbritté volt, Aranykoronának hívták. Nyolcéves születésnapjára kapta. Én magam varrtam a ruháját. De Sigbrittet nem érdekelte, odaadta Charlottának, aki nagyon vigyázott rá. Olyan jól emlékszem.

Letette a babát, és felvett egy kis zacskót, tele színes ólomkatonákkal, hegyes mutatóujjával rábökött.

ANYA Hagbart ólomkatonái! Nem szerettem, hogy háborúsdit játszik. Egy szarvasvadászaton lőtték agyon. Sohasem értettük meg egymást.

Rendkívül tárgyilagosan, minden szentimentalizmus nélkül mondta. Bedobta az ólomkatonákat a zacskóba, és egy fényképet halászott

ANYA Na, nézd csak, kik ezek. Sigfrid, mikor hároméves volt, te pedig kettő, aztán apa meg én. Istenem, hogy nézett ki az ember abban az időben. 1883-as felvétel.

ISAK Megkaphatnám a képet?

ANYA (érdeklődéssel) Hát persze. Ez csak szemét már. Itt van egy kifestőkönyv. Azt hiszem, az ikreké volt, de az is lehet, hogy Annáé vagy Angelicáé. Nem tudok rájönni, mert mindegyik beleírta a nevét. Itt van, látod: „Én vagyok Anna legjobb barátnője.” Anna meg ezt írta: „Szeretem Angelicát.” Kristina is odakapart valamit: „A világon a legjobban apát Szeretem.” Brigitta hozzátette: „Apához megyek feleségül.” Ugye, milyen jópofa? Olyan jót nevettem, amikor elolvastam.

Marianne átvette a könyvet, és belelapozott. Rikító ákombákomok és kis rajzocskák váltogatták egymást. A kis szobában egyre sötétebb lett a gyülekező fekete viharfelhőktől. Valahol messze már dörgött az ég. Anya egy kis mozdonyt vett elő, és hosszan nézte.

ANYA Azt hiszem, ez Benjamin mozdonya, ő szerette annyira az ilyesmiket, mozdonyokat, cirkuszt. Színész lett belőle. Sokat vitatkoztunk róla, én mindig azt akartam, hogy valami rendes foglalkozást válasszon. Nekem lett igazam. Nem volt elég tehetséges. Többször is mondtam neki. Nem hitt nekem, és lám, nekem lett igazam. Nincs értelme szólni. Nincs hideg itt? Ez a kályha nem nagyon melegít.

ISAK Nem, nincs különösebben hideg.

Anya kinézett a sötét égboltra. A hatalmas fák mintha várakozóan néztek volna vissza rá.

ANYA Amennyire csak vissza tudok emlékezni, én mindig fáztam. Te orvos vagy, talán meg tudod mondani, miért. Leginkább a gyomrom tájékán. Itt.

ISAK Alacsony a vérnyomásod.

ANYA Megkérem Elisabeth nővért, hogy csináljon teát nekünk, aztán beszélgetünk még egy kicsit. Jó lenne…

ISAK Köszönjük, mama, de nem akarunk tovább fárasztani. Különben is éppen most ettünk, és sietnünk is kell.

ANYA Nézz csak ide! Sigbritt legidősebb fia most lesz ötvenéves. Gondoltam, neki adom a papa régi aranyóráját. Mit gondolsz, oda lehet neki adni így, hogy nincs mutatója? Olyan nehéz ajándékot adni annak, akinek mindene megvan. De ez az óra szép, és biztos meg lehet javítani.

Aggódva Marianne-ra, majd rám nézett, aztán ismét Marianne-ra. Kinyitotta a régi aranyóra fedelét, és üres számlap meredt ránk. Hirtelen eszembe jutott az álmom (az üres számlap a bolti órán, az én mutató nélküli órám, a halottaskocsi és a saját holttestem).

ANYA Emlékszem, mikor Sigbritt kisfia újszülött volt, mindig az orgonabokrok árnyékában feküdt a kis kosárkájában. És most ötvenéves lesz. És a kis Sara kuzin, aki mindig cipelte és dajkálta, hozzáment ahhoz a korhely Sigfridhez. Na, menjetek szépen, hogy legyen időtök mindenre. Nagyon köszönöm a látogatást, remélem, látjuk még egymást. Üdvözlöm Evaldot. Viszontlátásra.

Odatartotta az arcát, én lehajoltam és megcsókoltam, hihetetlenül puha volt és hideg, és csupa mély ránc. Marianne meghajolt, anya szórakozott mosollyal viszonozta köszönését. Elisabeth nővér, mintha csak hallgatózott volna, kinyitotta az ajtót, és néhány pillanat múlva kint voltunk a fojtó levegőn, a bántóan éles, szürke fényben.

Marianne ismét belém karolt, hirtelen átéreztem, milyen hálás vagyok ennek a csendes, önálló, nyílt tekintetű nőnek.

Mire leértünk a fogadóhoz, a gyerekeket már nem találtuk az asztalnál. A felszolgálónő közölte, hogy a fiatal hölgy az autónál vár. A főpincér távolabb állt, és úgy hajolt meg, mint akire épp most jött rá a gyomorgörcs. Sara valóban az autónak támaszkodva várt, és látszott, hogy bármely pillanatban elsírhatja magát.

MARIANNE Mit csináltál Andersszel és Viktorral?

Sara hang nélkül a lejtőre mutatott. A két srác keserű képpel bámult egymásra, és időnként gyilkos megjegyzéseket vágtak egymás fejéhez.

SARA Ahogy elmentetek, nekiláttak vitázni Isten létéről. A végén már olyan dühösek lettek, hogy ordítottak, aztán Anders elkapta Viktor karját, és csavarni kezdte, mire az megjegyezte, hogy hülye érvei vannak Isten létének bizonyítására. Rájuk szóltam, hogy hagyják békén Istent, és foglalkozzanak kicsit velem, de erre azt felelték, hogy pofa be, mert én nem értek az elméleti vitákhoz. Erre én azt mondtam, hogy ha van Isten, ha nincs, ők mindenesetre szemét alakok. Aztán otthagytam őket, ők meg elvonultak a lejtőre, hogy véglegesen leszámoljanak egymással, mivel mind a kettő úgy érezte, hogy a másik a legszentebb érzéseibe gázok bele. És most adnak egymásnak rendesen.

Marianne megértő arckifejezéssel hallgatta, majd elindult, hogy lecsillapítsa a két filozófust. Én beszálltam az autóba, Sara féltékenyen nézett Marianne után.

SARA Na, te melyik srácot szereted jobban?

ISAK És te melyiket?

SARA Én nem tudom. Tudod, Anders pap lesz. Az igaz, hogy elég férfias és szenvedélyes. De papné! Viktor meg olyan jópofa. Más szempontból. Viktor biztos sokra fogja vinni.

ISAK Ezt hogy érted?

SARA (fáradtan) Egy orvos több pénzt keres. Egy pap manapság csodabogárnak számít. Habár szép hosszú lába van a srácnak. És szép a nyaka. De hát hogy hihet valaki Istenben?

Sara sóhajtott, és mindketten gondolatainkba mélyedtünk. Marianne jelent meg a lejtőn, mögötte a két kelletlenül megbékélt harci kakas.

Leült a kormány mellé, és elindította a kocsit.

A Vättern feketén csillogó vizében tükröződő, kékesszürke viharfelhők mögött fehéren izzott a nap. A nyitott ablakokon beáradó levegő nem hűtött le bennünket, lent délen már villámlott, hajszálvékonyan fel-felcikázva a komor sötétségben.

A közelgő vihar ugyancsak elbágyasztott, az ebéd és a bor elálmosított. Áldottam a szerencsémet, hogy ilyen nyugodt és megbízható sofőr ül mellettem, mint Marianne. Anders és Viktor hallgatott, és lógatta az orrát. Sara ásítozott, és laposan pislogott.

Elaludtam, álmomban rettentően megalázó és szinte kézzelfoghatóan valóságos álomképek kínoztak. Úgy írom le őket, ahogy megjelentek előttem, semmiképpen sem akarok magyarázatokba bocsátkozni. Sohasem lelkesedtem a pszichoanalízis álomfejtéséért, amely az álmot vágyteljesülésnek tartja pozitív vagy negatív irányban.

Ugyanakkor nem tudom elhallgatni, hogy ezekben az álomjelenetekben van valami lenyűgöző és figyelmeztető, ami szinte elviselhetetlen makacssággal fészkeli magát a tudatomba. (Különben is megfigyeltem, hogy az utóbbi években nagyon könnyen átadom magam az álmok és emlékek árnyékvilágának, és teljesen azonosulok vele. Gyakran arra gondolok, hogy ez az előrehaladott szenilitás jele. Néha pedig arra, hogy a közelgő halál csendes hírnöke.)

Különös képek kaleidoszkópján át – tehetetlenül, s félig öntudatlanul – egyre mélyebbre vergődtem valamiféle középpont felé.

Ott álltam ismét gyermekkorom szamócásánál, de most nem egyedül. Sara ez alkalommal felém fordította az arcát, és hosszan nézett rám, én tudtam, hogy öreg, csúnya, nevetséges, nyugalmazott professzor vagyok, akit díszdoktorrá avatnak. A legszörnyűbb az volt, hogy míg Sara bús, bensőséges hangon beszélt hozzám, én csak dadogva nyögtem ki az egy szótagos válaszokat. Ez még fájdalmasabbá tette az álmot.

Kettőnk között ott volt a szamócával teli kis fonott kosárka, körülöttünk különös csend, szinte mozdulatlan, csupa várakozás volt ez a fülledt alkonyat. Sara odahajolt hozzám, és olyan halkan beszélt, hogy alig értettem, mit mond.

SARA Láttad már magad tükörben, Isak? Akkor megmutatom, milyen vagy.

Elővett egy tükröt, amit a kosárka alá rejtett, és az esti világításban megpillantottam öreg, csúnya arcomat. Óvatosan eltoltam a tükröt, és észrevettem, hogy Sarának könnyes a szeme.

SARA Félénk öregember vagy, aki nemsokára meg fog halni, de előttem még itt az egész élet. Látod, most megbántottalak.

ISAK Nem, nem bántottál meg.

SARA De igen, mert nem tudod elviselni az igazságot. Az igazság az, hogy én mindig túlzottan tapintatos voltam. Ettől az ember végül akarata ellenére kegyetlenné válik.

ISAK Tudom.

SARA Nem, semmit se tudsz. Nem egy nyelven beszélünk. Nézd meg magad még egyszer a tükörben. Ne fordulj el. Így, és most figyelj: Sigfrid bátyádhoz megyek feleségül. Mint két gyerek, úgy szeretjük egymást. Látod, hogy megváltozott az arcod? Próbálj meg mosolyogni! Így ni, mosolyogj szépen!

ISAK Nagyon fáj.

SARA Egy nyugalmazott professzornak tudnia kellene, miért fáj. De te nem tudod. Hiába vagy nagy tudós, tulajdonképpen semmit se tudsz.

Eldobta a tükröt, és az darabokra törött. Szél kerekedett, messziről gyermeksírás hallatszott. Sara felállt, letörölte a könnyeit.

SARA Mennem kell. Megígértem, hogy ügyelek Sigbritt kisfiára, ha sírni találna.

ISAK Ne hagyj itt.

SARA Mit mondasz?

ISAK Ne hagyj itt.

SARA Ebből a dadogásból és hebegésből semmit se értek. Nincs is értelme.

Láttam, ahogy szalad a lugas felé, a homályba burkolózott ház irányába. Felvette a síró gyermeket, és ringatni kezdte. A tenger fölött sötétedett az ég, hatalmas madarak köröztek rikoltozva a ház felett, mely hirtelen csúnyának és szegényesnek látszott. Volt az egészben valami vészjósló: alkonyat, gyereksírás, fekete madarak rikoltozása. Sara dúdolva ringatta a gyermeket, s hangja mintha nagyon messziről jött volna, és szomorúan szólt.

SARA Szegény kis jószágom! Aludj szép csendesen, ne félj a széltől, ne félj a madaraktól, csókáktól és sirályoktól, ne félj a hullámzó tengertől, látod, én veled vagyok, átölellek, ne félj, kicsi baba, hamarosan nappal lesz megint. Senki sem bánthat téged, veled vagyok, vigyázok rád.

Hangja bánatos volt, arcán könnyek csordogáltak, a gyerek elhallgatott, mintha figyelne, én pedig vérző szívvel sírni szerettem volna.

Hirtelen észrevettem, hogy a ház egyik ajtaja kinyílik, valaki áll az ajtóban, és Sarát hívja. Sigfrid bátyám volt.

Sara odaszaladt hozzá, odaadta a gyereket, és eltűnt a zárt ajtó mögött.

Hirtelen elállt a szél, a madarak elröpültek, a ház ablakai ünnepélyes fényben ragyogtak fel, az égbolton tündökölt a holdsarló, a szamócás csendjét zongoraszó törte meg.

Közelebb mentem, orromat a kivilágított ebédlő ablakához nyomtam. Az asztal elegánsan meg volt terítve, Sara zongorázott. Drága, régimódi ruhát viselt, a haját feltűzte (ez a frizura érett nővé varázsolta). Most Sigfrid jött be a szobába, s mindjárt asztalhoz ültek. Nevettek, viccelődtek, valamit ünnepelhettek. A hold magasabbra hágott az égen, s így a jelenet egyre jobban elhomályosult. Dörömböltem az ablakon, hogy meghallják és beeresszenek, de nem vettek észre, túlságosan el voltak foglalva egymással.

Az ablakpárkányon egy marék üvegcserép hevert, és igyekezetemben, hogy felhívjam magamra a figyelmet (anélkül, hogy észrevettem volna), megvágtam a kezemet.

Elfordultam, elkápráztatott a holdfény, és szinte fizikai erővel vonzott magához.

Egy hang a nevemen szólított, és láttam, hogy kinyílik az ajtó. A nyílásban, felismertem, Alman mérnök állt. Udvariasan, de kimérten meghajolt, és behívott.

Ment előttem egy rövid folyosón, és kinyitott egy keskeny ajtót. Egy nagy, hideg, ablaktalan szobában találtam magam, ahol lépcsőzetesen emelkedő padsorok voltak. Bennük egy tucatnyi fiatal ült, köztük azonnal felismertem Sarát, Anderset és Viktort. Az egyik falon egy fekete tábla, a szoba közepén egy íróasztal, rajta mikroszkóp.

Felismertem a termet, ahol poliklinikai előadásaimat és vizsgáimat szoktam tartani. Alman leült, és megkért, hogy foglaljak helyet az asztal másik végén. Néhány pillanatig papírokat tanulmányozott egy dossziéban. A hallgatók tökéletes csendben, mozdulatlanul ültek.

ALMAN Itt van az indexe?

ISAK Igen. Tessék.

ALMAN Köszönöm.

Odanyújtottam az indexemet, szórakozottan lapozgatott benne, majd felém fordult, és hosszan nézett. Aztán a mikroszkópra mutatott.

ALMAN Legyen szíves, határozza meg a baktériumfajtát. Ne siesse el.

Felálltam, odamentem a műszerhez, beállítottam, de akárhogy is ügyeskedtem, nem láttam semmi baktériumot. Egyedül saját óriásira nyitott szemem meredt vissza rám.

ISAK Valami baja van ennek a mikroszkópnak.

Alman odahajolt, és belenézett a mikroszkópba, majd komolyan szemügyre vett, és megcsóválta a fejét.

ALMAN Nincs ennek a mikroszkópnak semmi baja.

ISAK Nem látok semmit.

ALMAN Üljön le!

Lerogytam a székre, megnedvesítettem a szám szélét. Senki nem mozdult, senki sem szólt semmit.

ALMAN Legyen szíves, olvassa el ezt a szöveget!

A hátam mögé, a fekete táblára mutatott. A táblán nagy, kusza betűkkel ott állt a szöveg. Minden eszemet összeszedtem, hogy megfejtsem az írást.

ISAK INKE TAN MAGROV STAK FARSIN LOS KRET FAJNE KASERTE MJOTRON PRESETE.

ALMAN Mit jelent?

ISAK Nem tudom.

ALMAN Vagy úgy!

ISAK Orvos vagyok, és nem nyelvész.

ALMAN Annyit elárulhatok, Borg professzor, hogy a táblán az orvos legfontosabb kötelessége áll. Tudja egyáltalán, mi az orvos legfontosabb kötelessége?

ISAK Hadd gondolkozzam egy kicsit.

ALMAN Gondolkozzon nyugodtan.

ISAK Az orvos legfontosabb kötelessége, az orvos legfontosabb kötelessége... Hát nem elfelejtettem?

Kivert a hideg veríték, de továbbra is egyenesen Alman szemébe néztem. Ő odahajolt hozzám, nyugodtan, udvarias hangon beszélt.

ALMAN Az orvos legfontosabb kötelessége, hogy bocsánatot kérjen.

ISAK Hát persze. Most már emlékszem.

Megkönnyebbülten felnevettem, de azonnal elhallgattam. Alman unatkozva nézegette a papírjait, és elfojtott egy ásítást.

ALMAN Ezenkívül bűnösségben is bűnös.

ISAK Bűnösségben bűnös?

ALMAN Feljegyzem, hogy nem érti a vádat.

ISAK Súlyosbító körülmény?

ALMAN Sajnos, igen, professzor úr.

Mellettem az asztalon egy vizeskancsó állt. Töltöttem magamnak, de elég sokat a tálcára és az asztalra löttyentettem.

ISAK Nekem rossz a szívem. Öreg ember vagyok, Alman úr, kíméletre szorulok, ennyi megillet.

ALMAN Az én papírjaimban semmi sem áll az ön szívéről. Félbe akarja szakítani a vizsgát?

ISAK Nem, nem. Az istenért, dehogy!

Alman felállt, és meggyújtott egy lámpát, amely a mennyezetről egy dróton csüngött le. A lámpa alatt (nagyon erős megvilágításban) egy asszony ült, kórházi köpenybe burkolva, fapapuccsal a lábán.

ALMAN Legyen szíves vizsgálja meg a beteget, és állapítsa meg a diagnózist.

ISAK De hiszen a páciens halott.

Abban a pillanatban a nő felállt, és elnevette magát, mintha csak valami jól sikerült tréfa történt volna. Alman előrehajolt, és bejegyzett valamit az indexembe.

ISAK Mit írt bele?

ALMAN Az eredményt.

ISAK Éspedig?

ALMAN Alkalmatlan.

ISAK Alkalmatlan?

ALMAN Továbbá vádolom Borg professzort kisebb, de ugyancsak fontos mulasztásokért.

ISAK (hallgat)

ALMAN Hidegség, önzés, közöny.

ISAK Nem

ALMAN A vádak a feleségétől származnak. Kívánja a szembesítést?

ISAK Hiszen a feleségem jó pár éve halott.

ALMAN Azt hiszi, tréfálok? Felkérem, hogy ellenkezés nélkül kövessen! Különben sincs más választása. Jöjjön!

Alman magához vette az indexet, intett, hogy kövessem, kinyitotta az ajtót, kiment előttem, egyenesen be az erdőbe.

Nagyon sűrű volt az erdő, amitől még homályosabbnak tűnt minden. Mindenütt kidőlt, holt fák, a földet rothadó levelek, gallyak és moha borították. Minden lépésnél belesüllyedtünk ebbe a puha szőnyegbe, amely sóhajtva engedett lábunk nyomásának. A hold mozdulatlanul, mint egy gyulladásos szem, őrködött az ágak fölött; meleg volt, akár egy üvegházban. Alman hozzám fordult.

ALMAN Vigyázzon, professzor úr! Sok a kígyó.

Hirtelen egy fényes kis testet pillantottam meg, amint körbetekerődzik, majd eltűnik Alman víztől csillogó lábnyomában. Gyorsan félreugrottam, s majdnem ráléptem egy nagy szürke állatra, de az ügyesen félrehúzódott. Akárhová néztem, mintha mindenütt kígyók nőnének ki ebből a puha, lucskos ingoványból. Végül is egy kis erdei tisztáshoz értünk, de mi az erdő szélén maradtunk, a hold egyenesen a szemünkbe világított, és elrejtőztünk a fák árnyékában. Előttünk a kiszélesedő csupasz térség, tekervényesen burjánzó gyökerekkel, és egy sötét hegyi patak, amely függőlegesen zuhant alá egy mélyedésbe. Kétoldalt a magas, halott fák szinte agyonnyomták egymást hatalmas árnyékukkal. Hirtelen pajzán nevetést hallottam, aztán észrevettem, hogy az emelkedő lábánál egy fekete, hosszú ruhás nő áll, fejét félig elfordítva, és elhárító mozdulatokat tett. Izgatottan nevetett egyfolytában. Félig eltakarva egy férfi állt egy fatörzsnek támaszkodva, arca, amennyire ki tudtam venni, széles volt, szemöldöke bozontos, homloka boltozatos. Gesztikulált, és mondott néhány értelmetlen szót, amin a nő éktelenül nevetett. Hirtelen elkomolyodott a nő, arckifejezése űzött, elégedetlen lett, lehajolt, felvette kis táskáját. A férfi kinyújtotta a karját, és tréfásan kezdte kihúzogatni a hajtűket a nő művészien feltűzött frizurájából. A hölgy rendkívül dühösnek látszott, és eszeveszetten csapkodott maga körül. Ez még inkább arra ingerelte a férfit, hogy folytassa a játékot. A nő elhúzódott, de a férfi követte, és szorosan átfogta a vállát. A nő megállt, megmerevedett, és sápadt, keserű arccal üldözőjére nézett. Az mormolt valamit, és másik kezét a nő mellére tette. A nő ki akarta tépni magát, de nem sikerült. Amikor észrevette, hogy fogoly, rángatózni kezdett, mintha a férfi szorítása erős fizikai fájdalmat okozna a vállában. A férfi egész idő alatt összefüggéstelen szavakat mormolt, mintha egy állattal volna dolga. Végre kiszabadította magát a nő, nehézkesen futásnak eredt, de néhány lépés után térdre rogyott, a férfi a helyén maradt, várt, lihegett, erősen izzadt, és a kezével törölgette az arcát. Az asszony kimerülten megállt, erősen zihált, de azért tátott szájjal és ámuló tekintettel bámulta a férfit. Azután újra futásnak eredt, de megbotlott és elesett. Ahogy ott állt négykézláb, hatalmas hátsórésze mint egy nagy fekete léggömb ringott. Lehajtotta a fejét, és egyenletes, kántáló hangon sírni kezdett. A férfi letérdelt melléje, megmarkolta a haját, és húzta hátrafelé a fejét, úgyhogy a nő kénytelen volt kinyitni a szemét. A férfi mindvégig súlyosan zihált. A nő elvesztette az egyensúlyát, már-már hanyatt esett, de a férfi lovagló ülésben ráült, és nehézkesen föléje hajolt. A nő megmerevedett, behunyta a szemét, arca sápadt és duzzadt volt. Aztán hanyatt vágódott, és gurult, hempergett, és széttárt combjai közé befogta a férfit.

ALMAN Egy harminc éve halott nőt legtöbben elfelejtenek, vannak, akik egy fakult, kedves képet dédelgetnek, de maga bármikor visszaidézheti ezt a jelenetet. Különös, nem igaz? 1917. május elseje, kedd. Maga pontosan itt állt, és mindent hallott és látott, amit ez a nő meg ez a férfi mondott és csinált.

A nő fölült, rövid, kövér combján megigazította a szoknyáját. Arca duzzadt és kifejezéstelen volt, szinte csúnyán és reménytelenül petyhüdt. A férfi felállt, és lógó karral eltámolygott.

A NŐ Most hazamegyek, és elmesélem Isaknak, pontosan tudom, mit fog mondani: szegény gyermekem, mennyire sajnállak! Mintha ő lenne maga az Isten! Erre én elsírom magam, és azt mondom: tényleg sajnálsz? mire Ő: végtelenül sajnállak; mire én még jobban sírok, és megkérdezem, hogy meg tud-e bocsátani, és ő ekkor azt mondja: nem kell bocsánatot kérned. Nincs mit megbocsátanom. De egyetlen szavát sem gondolja komolyan, teljesen érzéketlen. Aztán nagyon gyengéd lesz hozzám, én meg üvöltök, hogy nem normális, és hogy hányni tudnék ettől a hazug nagylelkűségtől. Akkor azt mondja, hogy hoz nekem egy nyugtatót, és nagyon jól megért mindent. Mire én azt mondom, hogy az ő hibája, hogy ilyen lettem, erre elszomorodik, és azt mondja, hogy igen, az ő hibája. De igazából nem érdekli semmi, teljesen érzéketlen.

Nehézkesen felállt, megrázta a haját, és nekilátott, hogy hallatlan gonddal ugyanolyan műremeket kreáljon a frizurájából, amilyen előtte volt. Kicsit arrébb a férfi letelepedett egy kőre. Csendesen cigarettázott, bozontos, kiugró szemöldökétől nem láttam a tekintetét, de hangja nyugodt volt és gúnyos.

A FÉRFI Hogy te micsoda hülyeségeket csinálsz!

A nő kacagott, és bement az erdőbe. Alig tett néhány lépést, megállt, felsikoltott, aztán kétségbeesett jajveszékeléssel összerogyott.

A NŐ Megmart egy kígyó! Segítség!

Oda akartam rohanni a jajveszékelő nőhöz, de a lábam beleragadt a süppedő ingoványba, nem is nagyon láttam a fák sötét árnyékától, csak állati üvöltését hallottam.

Aztán elhallgatott. Megfordultam. Mögöttem ott állt Alman, és mosolygott, azzal a különös, sanda mosolyával. Némán álltunk pár pillanatig.

ISAK Mi lett vele?

ALMAN Hiszen tudja. Eltávozott. Mindenki eltávozott. Nem hallja, milyen csend van? Az operáció tökéletesen sikerült. Sebészeti mestermű. Semmi sem fáj, semmi sem vérzik, semmi sem kínoz.

ISAK Valóban csend van.

ALMAN A maga módján tökéletes munka.

ISAK És mi lesz a büntetés?

ALMAN A büntetés? Nem tudom. A szokásos, azt hiszem.

ISAK A szokásos?

ALMAN Igen. A magány.

ISAK A magány?

ALMAN Pontosan. A magány.

ISAK Nincs kegyelem?

ALMAN Ne engem kérdezzen. Én nem tudom, mi az.

Mielőtt még válaszolhattam volna, Alman eltűnt, és én egyedül maradtam a holdfényes erdő tökéletes csendjében. Egészen közelről hangot hallottam.

SARA Miért nem mentél el az apádért?

A lány kinyújtotta a kezét, de ahogy meglátta az arcomat, azonnal visszahúzta.

ISAK Sara…Ez nem mindig volt ilyen. Ha velem maradtál volna… Ha egy kis türelmed lett volna…

A lány meg se hallotta, amit mondtam, türelmetlenül rám szólt.

SARA Siess!

Siettem utána, ahogy csak tudtam, de ő sokkal könnyedébben és gyorsabban mozgott.

ISAK Nem tudok ilyen gyorsan szaladni, értsd meg.

SARA Siess már…

ISAK Már nem is látlak.

SARA Pedig itt vagyok.

ISAK Várj meg!

Még láttam egy pillanatig, aztán eltűnt, a holdat elnyelték a sötét fellegek, sírni szerettem volna, vad, gyerekes keserűséggel, de nem tudtam.

Ebben a pillanatban felébredtem. Az autó állt. A vihar elvonult, de továbbra is szemerkélt az eső. Strömsnäs határában voltunk, az út egy sűrű erdő és egy megáradt patak között kanyargott. Tökéletes csend honolt. A gyerekek kiszálltak a kocsiból, Marianne némán szívta a cigarettáját, a füstöt kifújta a leeresztett ablakon. A nedves rét erős, friss illatát hozta a szél.

ISAK Mi történt?

MARIANNE A gyerekek mozogni akartak egy kicsit. Ott vannak.

A patakpart felé mutatott. Nagy igyekezettel virágot szedett mind a három.

ISAK Még mindig esik.

MARIANNE Elmondtam nekik, hogy milyen nap van ma, és ragaszkodtak hozzá, hogy megünnepeljenek.

ISAK (sóhajt) Úristen!

MARIANNE Jól aludtál?

ISAK Igen, de megint álmodtam. Az utóbbi hónapokban elképesztő álmaim vannak. Mulatságos.

MARIANNE Mi mulatságos?

ISAK Az az érzésem, mintha mondani akarnék magamnak valamit, amit ébren nem akarok meghallani.

MARIANNE És mi lenne az?

ISAK Hogy halott vagyok. Bár élek.

Marianne feltűnően élesen reagált. Tekintete elborult, mélyet lélegzett. Kidobta a cigarettát, és felém fordult.

MARIANNE Tudod, hogy Evald meg te nagyon hasonlíttok egymásra?

ISAK Már mondtad.

MARIANNE Tudod, hogy Evald ugyanezt mondta?

ISAK Rólam? El tudom képzelni.

MARIANNE Nem, saját magáról.

ISAK Még csak harmincnyolc éves.

MARIANNE Elmondhatnám neked az egészet, vagy untatlak?

ISAK Hálás lennék, ha elmesélnéd.

MARIANNE Néhány hónapja történt. Beszélni akartam Evalddal, s így beültünk a kocsiba, és lementünk a tengerpartra. Ugyanúgy esett, mint most. Evald ott ült, ahol te, én vezettem.

EVALD Nem állítanád le az ablaktörlőt?

MARIANNE Akkor nem látjuk a tengert.

EVALD Olyan idegesítő, ahogy itt ugrálnak előttem.

MARIANNE (leállítja) Ahogy parancsolod.

Csendben ülnek néhány percig, nézik a lassan folydogáló esőcseppeket az ablakon, és a tengert, amint belevész a felhők végeláthatatlan szürkeségébe. Evald végigsimítja csontos, hosszúkás arcát, és kérdően néz feleségére. Nyugodtan, tréfálkozva beszél.

EVALD Na, bent vagyok a csapdában. Mit akartál mondani? Nyilván valami kellemetlent.

MARIANNE Bárcsak ne kellene beszélnem róla.

EVALD Értem. Van valakid.

MARIANNE Ne gyerekeskedj!

EVALD (utánozza) Ne gyerekeskedj. Mit gondolsz, mire gondol az ember? Odajössz hozzám, és síri hangon azt mondod, hogy beszélni akarsz velem. Autóba ülünk, lejövünk a tengerhez. Esik, és te nem mersz belevágni a mondanivalódba. Úristen, Marianne! Bökd már ki. A legmegfelelőbb alkalom az őszinteségre. De az isten áldjon meg, ne kínozz!

MARIANNE Nevetnem kell! Mit gondolsz, miről fogok mesélni? Hogy gyilkoltam? Elsikkasztottam az egyetem pénzét? Gyerekem lesz, Evald.

EVALD Szóval így állunk.

MARIANNE Pontosan. Amilyen hanyagok voltunk az utóbbi időben, igazán nincs mit csodálkozni. Nem igaz, Evald?

EVALD Biztos vagy benne?

MARIANNE Tegnap kaptam meg a próba eredményét.

EVALD Aha. Értem. Eddig titok volt.

MARIANNE Egyúttal még valamit mondok. Ezt a gyereket megtartom.

EVALD Tiszta beszéd.

MARIANNE Így van.

MARIANNE Csendesen ültünk egy darabig. Éreztem, hogy minden perccel csak növekszik köztünk a gyűlölet. Evald kinézett az esőverte ablakon, hangtalanul fütyült, és mintha fázott volna. Nekem összeszorult a gyomrom, alig tudtam egyenesen tartani magam. Aztán kinyitotta az ajtót, kiszállt a kocsiból, ki az esőbe, és lesétált a tengerpartra. Megállt egy nagy fa alatt, és csak állt, állt. Végül én is kiszálltam, és odamentem hozzá. Az arca, a haja csuromvíz volt, az esőcseppek az arcáról egyenesen a szája szélére folytak.

EVALD (nyugodtan) Tudod, hogy nem akarok gyereket. Azt is tudod, hogy választanod kell, vagy én, vagy a gyerek.

MARIANNE (ránéz) Szegény Evald.

EVALD Ne szegényezz. Én tudom, mit csinálok. Értelmetlen az élet ezen a földön, de még értelmetlenebb benépesíteni újabb szerencsétlenekkel, és a legértelmetlenebb azt hinni, hogy nekik majd jobb lesz.

MARIANNE Ez csak kibúvó.

EVALD Nevezd, aminek akarod. Engem sem akartak, olyan kapcsolat szült, amely maga volt a pokol. Egyáltalán biztos benne az öreg, hogy az ő fia vagyok? Közöny, félelem, bűntudat, árulás, ez volt az én dajkám.

MARIANNE Ez mind nagyon megható, de nem indokolja, hogy most úgy viselkedsz, mint egy gyerek.

EVALD Háromra a kórházban kell lennem, se időm, se kedvem, hogy tovább vitatkozzam erről a témáról.

MARIANNE Gyáva vagy

EVALD Igazad van. Ez az élet undorít engem, és nem vagyok hajlandó magamra vállalni olyan felelősséget, ami miatt csak egy percig is tovább kell élnem, mint ameddig akarok. Ezt tudod, és azt is tudod, hogy komolyan gondolom, és ez nem holmi hisztéria, mint ahogy régebben hitted.

MARIANNE Elindultunk az autó felé, Evald ment elöl, én mögötte. Sírva fakadtam, nem is tudom, miért. De nem látszott az esőben. Átázva, átfázva beültünk az autóba, de fűtött bennünket a gyűlölet, s így nem éreztük a hideget. Elindítottam a kocsit, ráfordultunk az útra. Evald a rádióval babrált. Arca nyugodt és határozott volt.

MARIANNE Tudom, hogy ez így nem jó.

EVALD Nincs rossz és nincs jó. Minden ember a szükségletei szerint él, ezt már az általános iskolában megtanultuk.

MARIANNE És mi a mi szükségletünk?

EVALD Neked őrjítő szükséglet, hogy élj, élőlény légy, életben maradj, életet adj.

MARIANNE És a tied?

EVALD Hogy halott legyek, tökéletesen mozdulatlan halott.

Amennyire csak tudtam, megpróbáltam pontosan követni Marianne elbeszélését, s mivel Marianne egész idő alatt idézte a mondottakat, legegyszerűbbnek tűnt párbeszédben visszaadni a történteket.

Ez természetesen azzal járt, hogy rendeznem kellett saját vegyes érzelmeimet. Először is nagyon meghatódtam ettől a hirtelen jött bizalomtól, s amikor Marianne elhallgatott, és gyámoltalanul rám nézett, úgy éreztem, hogy mondanom kell valamit, bár nem voltam ura a hangomnak.

ISAK Gyújts rá, ha kedved tartja.

MARIANNE Köszönöm.

ISAK Miért mesélted el nekem?

Marianne nem válaszolt azonnal. Rágyújtott egy cigarettára, szippantott néhányat. Ránéztem, de elfordította a fejét, és úgy csinált, mintha a fiatalokat nézné, akiknek sikerült szerezniök valami hűsítő italt, és nagy egyetértésben osztozkodtak.

MARIANNE Amikor együtt láttalak az anyáddal, rettentő félelem fogott el.

ISAK Nem értem.

MARIANNE Azt gondoltam: Itt az anyja. Egy ősöreg asszony, a velejéig rideg, bizonyos szempontból ijesztőbb, mint maga a halál. És ott a fia – a két ember között fényévnyi távolság. És a fiú azt mondja, hogy ő élőhalott. És ott van Evald, aki ugyanolyan rideg, magányos, halott lesz. És a jövendő gyermekemre gondoltam. És arra, hogy mindenütt ridegség, halál, halottak és magány. Valahol vége kell, hogy legyen.

ISAK De hiszen visszamész Evaldhoz.

MARIANNE Hogy megmondjam neki, nem fogadom el a feltételeit. A gyerekemet megtartom. Senki sem veheti el tőlem. Még az sem, akit a világon a legjobban szeretek.

Sápadt, könnytelen arc nézett rám, vádló, kétségbeesett tekintettel. Hirtelen úgy megrendültem, mint még soha.

ISAK Szeretnék segíteni neked.

MARIANNE Nekem senki sem tud segíteni. Túl öregek vagyunk, Isak, és túlságosan elszabadult a pokol.

ISAK Mi történt az autóbeli beszélgetés után?

MARIANNE Semmi. Másnap elutaztam.

ISAK Nem keresett azóta?

MARIANNE Nem, nem. Evald nagyon hasonlít rád.

Megrázta a fejét, előrehajolt, mintha el akarná rejteni az arcát. Fázni kezdtem, az eső alaposan lehűtötte a levegőt.

MARIANNE Azt a két szerencsétlent kizavartam a kocsiból. Hogy is hívták őket?

ISAK Én is éppen Almanra és a feleségére gondoltam. Az én házasságomra emlékeztettek.

MARIANNE Én nem akarom, hogy Evald meg én…

ISAK Szegény Evald, ebben nőtt fel.

MARIANNE De mi szeretjük egymást.

Az utóbbi szavakat halkan ejtette ki, de mintha kiáltásnak szánta volna. Uralkodott magán, kezét az arcához emelte. Csendben ültünk néhány percig.

ISAK Tovább kell mennünk. Dudálj a gyerekeknek!

Marianne bólintott, beindította a motort, és dudált. Sara kacagva vágtatott át a nedves réten, nyomában két gavallérjával. Egy hatalmas, nedves újságpapírba csomagolt vadvirágcsokrot nyújtott át. Mind a hárman barátságos, huncut szemekkel néztek rám. Sara ünnepélyes szavalatba kezdett.

SARA Volt szerencsénk megtudni, milyen nagy ünnep előtt állsz. Ezzel az egyszerű kis csokorral szeretnénk mi is gratulálni, és elmondani, hogy nagyon imponál nekünk, hogy már ötven éve orvos vagy. És látjuk ám, hogy te nagyon okos, bölcs bácsi vagy. Aki elnéző és kedves iróniával tekint ránk, fiatalokra. Aki mindent tud az életről, és az egész használati utasítást kívülről fújja.

Ironikus pukedlivel átnyújtotta a virágot, és megpuszilt. A fiúk meghajoltak, és zavartan nevetgéltek. Én nem tudtam, mit válaszoljak, csak egészen kurtán és mereven megköszöntem. A gyerekek bizonyára azt hitték, hogy megbántottak a tréfájukkal.

Néhány órás utazás után megérkeztünk Lundba. Óvatosan haladtunk át a szűk utcákon, az egyik sarkon egy temetési menet állított meg bennünket. A régimódi halottaskocsit erős, fekete lovak húzták, majd néhány konflis következett. Az esőverte autó ablakából nézve távolinak és valószínűtlennek tűnt az egész menet. (Megint eszembe jutott a hajnali álmom, és újból rám tört az az érzés, hogy valami döntő és végleges történik.)

Amikor végre megálltunk a fiam háza előtt, egy telt nőszemély közeledett felénk hatalmas lendülettel. Csodálkozva és kellemes meglepetéssel fedeztem fel benne Agda kisasszonyt.

AGDA Csakhogy végre megérkezett. Evalddal már nem is reménykedtünk benne. Kényelmes és praktikus autóval utazgatni, nem? Már csak éppen hogy bele tud bújni a frakkjába. Jó napot, Marianne. Előkészítettem Evaldot a viszontlátásra.

ISAK Szóval mégis eljött, Agda kisasszony?

AGDA Kötelességemnek éreztem. De tönkretette az örömömet. Ne is magyarázkodjon. Kik ezek a fiatalok? Ők is jönnek az avatásra?

MARIANNE Jó barátaink, majd esznek valamit a konyhában. Ha van egyáltalában valami.

AGDA Képzelje, van. Volt itt elég dolgom, elhiheti.

Evalddal a hallban találkoztunk, már frakkban volt, és idegesnek látszott. Csak úgy szikrázott a levegő a feszültségtől, szerencsére Agda kisasszony remek villámhárítónak bizonyult. Ünneplő ruhájában (külön erre az alkalomra csináltatta), anélkül, hogy megemelné a hangját, útbaigazított gyerekestül, feleségestül, cselédestül, professzorostul mindenkit, s tíz percen belül minden a legtökéletesebben működött. Marianne és Evald eközben üdvözölte egymást. Nem állíthatnám, hogy a viszontlátás túláradó szeretetről tanúskodott volna. De az nem is szokás a mi családunkban.

EVALD Szervusz, apa. Isten hozott!

ISAK Szervusz, Evald. Amint látod, magammal hoztam Marianne-t.

EVALD Szervusz, Marianne.

MARIANNE Fölmehetnék a holmijaimmal?

EVALD Apa most is a vendégszobában akar aludni?

ISAK Köszönöm, tökéletesen megfelel.

EVALD Hadd vigyem a táskát. Nagyon nehéznek látszik.

ISAK Köszönöm, elbírom.

EVALD Jól utaztatok?

MARIANNE Igen, nagyon kellemes volt.

EVALD Kik ezek a gyerekek?

MARIANNE Nem tudom. Olaszországba mennek.

EVALD Szimpatikusnak látszanak.

ISAK Valóban nagyon szimpatikusak.

Felmentünk az emeletre, Evald udvariasan kinyitotta előttem a vendégszoba ajtaját, beléptem. Agda kisasszony egy percre sem hagyott magamra, rögtön kivette a kezemből a táskát, és a székre helyezte.

AGDA Vettem új cipőfűzőt. És bátorkodtam magammal hozni a fehér mellényt a frakkhoz, ha az ünnepség után el akarna menni a bankettra. A professzor úr a borotvakést is otthon hagyta.

A szerető zsörtölődés duruzsoló hangjai közepette elkezdett kicsomagolni. Nem figyeltem oda. A félig nyitott ajtó mögött beszélgető Marianne-t és Evaldot hallgattam. Hangjuk kimért, de kifogástalanul udvarias volt.

MARIANNE Ne izgasd magad, holnap úgyis elutazom.

EVALD Szállodában akarsz aludni?

MARIANNE (vidáman) Miért? Egy éjszakát csak ellehetünk a közös hálószobában, ha nincs ellene kifogásod. Segíts inkább kicsomagolni.

EVALD Örülök, hogy megint látlak. S ilyen váratlanul.

MARIANNE Én is. Elmegyünk a vacsorára, vagy hogy lesz?

EVALD Felhívom Stenberget, és megmondom, hogy hölgy is lesz velem. Ő intézi az ilyesmit…

Az ajtó becsukódott, és így nem hallottam a további beszélgetést. Leültem az ágy szélére, hogy lehúzzam a cipőmet. Agda kisasszony segített, de nem kegyeskedett megbocsátani.

Érdekes módon három díszdoktor is akadt ebben az évben. Minket, öregeket, a gondos rektori hivatal egy külön szobában helyezett el, miközben az egyetem nagy aulájában folytak a ceremónia előkészületei. Az egyik jelöltet ismertem, régi osztálytársam volt, Jakob Hovelius, nyugalmazott püspök. Szívélyesen üdvözöltük és megöleltük egymást. A másik öregúr sokkal tartózkodóbb volt, kitért minden beszélgetés elől. A római jog professzora volt régen, Carl-Adam Tigernek hívták (korának híres úttörője, aki a vizsgázók szerint ugyancsak kemény legény volt).

ISAK Milyen vigasztaló egy hozzám hasonló vénséggel találkozni. Hogy vagy, drága Jakob?

JAKOB Élvezem az otiumot. De hogy ez a cum dignitate lenne, nem állítanám.

ISAK Ismered a harmadik jelöltet?

JAKOB Persze. Carl-Adam Tiger, a római jog professzora.

ISAK Tiger! Uramisten!

JAKOB Érdeklődési köre három dologra szűkült: egy harmincéves sérelemre, egy aranyhalra és a székletére.

ISAK Mit gondolsz, mi is ilyenek vagyunk?

JAKOB Mit gondolsz te? Schopenhauer mondja valahol, hogy „az álom egyfajta őrület, az őrület egyfajta álom”. De az élet is lehet álom. A következtetést vondd le magad.

ISAK Emlékszel, mennyit vitatkoztunk úgynevezett hitkérdésekről fiatal korunkban?

JAKOB Emlékszem bizony.

ISAK És mit hiszel mostanában?

JAKOB Felhagytam a töprengéssel. Most már bármelyik pillanatban átléphetem a tudás küszöbét.

ISAK Hogy meg leszel lepve!

JAKOB Lehet, hogy te fogsz meglepődni. De jogodban áll, hogy kíváncsi légy.

TIGER Mit gondolnak az urak, van még idő egy bizonyos látogatásra, mielőtt a nagy hűhó elkezdődik?

ISAK Nem tudom, professzor úr.

TIGER (sóhajt) „In dubio non est agendum”, ahogy a régi rómaiak szokták mondani. Maradok.

Az avatás.

Mit meséljek? Fanfárok, harangzúgás, díszlövések, tömeg, ünnepi menet az egyetemtől a templomig, fehér ruhás, virágkoszorús lányok, a királyi család tagjai; öregség, bölcsesség, szép zene, és megkapó latin szentenciák visszhangoznak a hatalmas aulában. Diákok a barátnőikkel, elegáns, világos ruhába öltözött hölgyek; ez a különös rítus csupa átgondolt, súlyos szimbolika, és mégis értelmetlen, mint egy múló álom.

A nézők között a templom előtt észrevettem Sarát a két fiújával. Integettek, és egyszerre olyan gyermekien vidámnak és izgatottnak tűntek. A docensek között ott volt Evald, magas, komoly, szórakozottan közömbös. Bent a templomban láttam Marianne-t a fehér ruhájában, mellette ült Agda kisasszony, sápadtan a visszafojtott ünnepi meghatódottságtól. Az avatási beszédek unalmasak voltak (mint mindig). Az egész végtelenül hosszú volt (mint mindig). A virágkoszorús lánykák kikéredzkedhettek pisilni a sekrestyébe, de nekünk, nagyoknak, szépen a helyünkön kellett maradnunk. Mint ismeretes, a kultúra hozta magával ezeket az örökkévalóságnak tűnő rafinált tortúrákat. Tiger professzor mintha haldokolni készült volna, a püspök barátom elaludt, nem is egyet a jelenlevők közül az ájulás környékezett. Még a hosszú akadémiai szolgálatban: az előadásokon, könyvtárakban, poros vitákon, unalmas fogadásokon edzett hátsórészek is zsibbadni és sajogni kezdtek néma tiltakozásul.

Én arra használtam az időt, hogy visszagondoltam a mai nap eseményeire, és elhatároztam, hogy megpróbálok visszaemlékezni, és leírni mindent, ami történt. Már tudtam, hogy ebben (a véletlenszerű, összekuszált eseménysorban) van valami különös összefüggés. Ám nem mentek ki a fejemből püspök barátom szavai: „Az álom egyfajta őrület, az őrület egyfajta álom – de az élet is lehet álom”.

Az avatás után volt a bankett, de én már nagyon fáradtnak éreztem magam. Rendeltem egy taxit, és hazamentem, a szobámban Agda kisasszony javában ágyazott (úgy, ahogy szerettem: magasra a fejem alatt, a takaró visszahajtva a lábamnál). A melegítőpárna be volt kapcsolva, az altatóm előkészítve. Agda kisasszony azonnal segített levenni a cipőmet, a frakkomat, és én nagyon hálás voltam ennek a nagyon hűséges, tapintatos idős hölgynek. Nagyon szerettem volna megint jóban lenni vele, és bántam a reggeli meggondolatlan kijelentésemet (amit észrevehetően még mindig nem felejtett el).

ISAK Na, tetszett az avatás?

AGDA Igen.

ISAK Nagyon elfáradt a kisasszony?

AGDA Nem tagadhatom.

ISAK Vegyen egyet az altatómból.

AGDA Köszönöm, nem kérek.

ISAK Agda kisasszony, figyeljen rám. Engem bánt az a reggeli dolog.

AGDA Beteg a professzor úr?

ISAK Nem, miért?

AGDA Nem tudom, de mintha aggódna valami miatt a professzor úr.

ISAK Lám, lám, ilyen szokatlan, hogy megbánok valamit.

AGDA Az asztalra tegyem a vizeskancsót?

ISAK Nem, köszönöm.

Csendesen szöszmötölt egy darabig.

AGDA Mindenesetre jólesett.

ISAK Jól van, Agda kisasszony.

AGDA Óhajt még valamit a professzor úr?

ISAK Nem gondolja, Agda kisasszony, hogy mi, akik egy emberöltő óta ismerjük egymást, félredobhatnánk a formákat, és tegeződhetnénk?

AGDA Nem, semmi értelme.

ISAK Miért nem, ha szabad kérdeznem?

AGDA Mosott már fogat a professzor úr?

ISAK Igenis.

AGDA Hát akkor megmondom. Köszönöm, de nem kérek semmiféle intimitásból. Így jó kettőnk között, ahogy van.

ISAK De kedves Agda kisasszony, öregek vagyunk mi már.

AGDA Beszéljen a saját nevében. Egy nőnek vigyázni kell a hírnevére. Mit szólnának az emberek, ha egyszer csak elkezdenénk tegezni egymást?

ISAK Ugyan már, mit?

AGDA Nevetnének a hátunk mögött.

ISAK Maga mindig helyesen cselekszik, Agda kisasszony, igaz?

AGDA Majdnem mindig. A mi korunkban már illik tudni viselkedni. Nem igaz, professzor úr?

ISAK Jó éjszakát, Agda kisasszony.

AGDA Jó éjszakát, professzor úr. Nyitva hagyom egy kicsit az ajtót. Ha valamire szüksége lenne a professzor úrnak, tudja, hol vagyok. Jó éjszakát, professzor úr.

ISAK Jó éjszakát, Agda kisasszony.

Éppen le akartam feküdni (eddig az ágy szélén ültem a régi köntösömben), amikor a kertből ének- és zeneszót hallottam. Ismerős volt a hang, odamentem az ablakhoz, és elhúztam a függönyöket. Lent a fák alatt megpillantottam ifjú útitársaimat. Vidáman énekeltek, Anders gitáron kísérte a dalt.

SARA Szervusz, Isak papa. Fantasztikus voltál, ahogy ott vonultál a menetben. Irtó büszkék voltunk, hogy ismerünk. Most utazunk tovább.

ANDERS Stoppoltunk egy autót, ami egészen Hamburgig elvisz bennünket.

VIKTOR Egy ötvenéves diakonissza. Anders egészen odavan a néniért.

ANDERS Pofa be!

VIKTOR Csak éppen el akartunk búcsúzni.

ISAK Viszontlátásra, és köszönöm a kedvességeteket.

SARA Isten veled, Isak papa. Tudd meg, hogy csak téged szeretlek! Ma is, holnap is.

ISAK Nem fogom elfelejteni.

VIKTOR Viszontlátásra, professzor úr.

ISAK Viszontlátásra, Viktor.

ANDERS Viszontlátásra, professzor úr. Mennünk kell.

ISAK Látogassatok meg majd egyszer.

Az utolsó szavakat már csak magamnak mondtam csendesen. A gyerekek integettek, aztán elnyelte őket a sötétség. Még hallottam a nevetésüket, de hamarosan eltűntek a nyári éjszakában.

Abban a pillanatban hangokat hallottam a hallban. Evald és Marianne volt. Rám való tekintettel suttogtak; hallottam Marianne estélyi ruhájának suhogását. Kikiáltottam Evaldnak.

Bejött, de megállt az ajtóban.

ISAK Már haza is jöttetek?

EVALD Marianne-nak cipőt kell cserélnie. Letörött a sarka.

ISAK Szóval táncolni is fogtok.

EVALD De még mennyire.

ISAK Aha.

EVALD Különben hogy vagy, apa?

ISAK Köszönöm, remekül.

EVALD Hogy viselkedett a szíved?

ISAK Kitűnően.

EVALD Hát akkor jó éjszakát, szép álmokat.

Felállt, és az ajtó felé indult. Visszahívtam. Nagyon elcsodálkozott. Én magam is meglepődtem, és zavarban voltam, nem is tudtam, mit akarok mondani.

ISAK Ülj le egy pillanatra.

EVALD Valami baj van?

Szófogadóan leült az ágyam melletti székre, ropogott a keményített frakking, keze fáradtan pihent a térdén. Ráeszméltem, hogy középkorú férfi lett a fiam.

ISAK Szeretném tudni, mi lesz veled és Marianne-nal.

EVALD (megcsóválja a fejét)

ISAK Bocsánat, hogy beleavatkozom.

EVALD Semmit se tudok.

ISAK Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de…

EVALD Tessék?

ISAK Nem kellene...

EVALD Megkértem, hogy maradjon velem.

ISAK És mi lesz… Úgy értem.

EVALD Nem tudok meglenni nélküle.

ISAK Úgy érted, egyedül?

EVALD Nem tudok meglenni nélküle. Így értem.

ISAK Értem.

EVALD Úgy lesz, ahogy ő akarja.

ISAK És ő akarja…Úgy értem, ő igazán akarja?

EVALD Azt mondta, még gondolkozik rajta. Tényleg nem tudom.

ISAK Ami az adósságodat illeti.

EVALD Ne aggódj, megkapod a pénzedet.

ISAK Nem úgy értem.

EVALD Meg fogod kapni a pénzedet.

Evald felállt és bólintott. Abban a pillanatban megjelent az ajtóban Marianne. Nagyon egyszerű, de nagyon szép fehér ruha volt rajta.

MARIANNE Hogy vagy, Isak bácsi?

ISAK Köszönöm, jól. Nagyon jól.

MARIANNE Letörött a cipőm sarka. Kénytelenek voltunk hazajönni cipőt cserélni. Megy ez a ruhámhoz?

EVALD Persze hogy megy.

Marianne odajött hozzám. Remek illata volt, és asszonyosan vibrált. Lehajolt hozzám.

ISAK Remek útitársam voltál.

MARIANNE Te is.

ISAK Szeretlek, Marianne.

MARIANNE Én is téged, Isak bácsi.

Könnyedén arcon csókolt, és eltűnt. Váltottak még néhány szót az ajtó előtt, aztán már csak a lépéseik zaját hallottam, és azt, hogy becsapódik utánuk az ajtó. Szívdobogásomat hallottam, az öreg órám ketyegését, valamint hogy tizenegyet üt a toronyóra: négy apró és tizenegy súlyos kongatással.

Aztán eleredt az eső, nem esett nagyon, egyenletes, csendes kopogása elálmosított. A dróton himbálódzó utcai lámpa árnyékokat vetett a függönyre.

Ha nyugtalan vagy szomorú vagyok, azzal vigasztalom magam, hogy felidézem a gyermekkoromat. Ezen az estén is visszakéredzkedtem a nyaralóba, a szamócásba, és visszaidéztem mindent, amit álmodtam, amit újraéltem, ami történt velem ezen a hosszú napon.

Ott ültem a fa alatt a szamócásnál, most is meleg nyár volt, enyhe szél borzolta a nyírfákat, és bárányfelhőket hajtott az égen. Lent a kikötőben testvéreim csiviteltek Aron bácsival. Hatalmas kosarakkal megrakodva megérkezett a nagynéni és Sara is. Mindenki nevetett, kiabált, tapsolt, amikor a nagy vörös vitorlát felhúzták az öreg vitorláson (ősrégi relikvia még szüleim gyermekkorából, admirális nagypapánk egyik hóbortos ötlete).

Sara megfordult, s ahogy észrevett, letette a kosarát, és odaszaladt hozzám.

SARA Isak, kedves, nincs már több szamóca. A néni azt akarja, hogy keresd meg a papádat. Mi vitorlással megkerüljük a sziklát, és felveszünk benneteket a másik oldalon.

ISAK Már mindenhol kerestem, de se anyát, se apát nem találtam.

SARA Anyád biztosan apáddal van.

NAGYNÉNI Biztos együtt vannak.

ISAK De én nem találom őket.

SARA Gyere, segítek.

Kézen fogott, és máris lent találtuk magunkat egy mély, sötét vizű, keskeny öbölnél. A szemközti part lágyan emelkedő nyírfaligete ragyogott a napsütésben. A másik oldalon, a sötét víz partján egy fehér ruhás idősebb férfi ült, kalapját hátratolta, szájában régi pipa. Az apám. Puha szőke szakálla volt, szemén csíptető. Cipőjét, zokniját levetette, és hosszú, kecses bambuszpálcát tartott a kezében. Piros parafa dugó úszott a sötét, sima víztükrön.

Kicsit feljebb a tisztáson ott ült az anyám, világos nyári ruha volt rajta, és nagy kalapot viselt, amely árnyékot vetett az arcára. Könyvet olvasott. Sara elengedte a kezemet, és a szüleimre mutatott. Aztán eltűnt.

Sokáig néztem őket a víz másik oldalán. Később megpróbáltam kiabálni nekik, de nem jött ki hang a torkomon. Most apám felnézett, és észrevett. Kezét magasba lendítette, integetett, nevetett. Anya is felnézett a könyvéből, és nevetve bólogatott felém.

Aztán megpillantottam az öreg vitorlást, amint vörös vitorlájával kecsesen siklik a gyenge szélben. A hajó orrában Aron bácsi állt, valami szentimentális dalt énekelt, láttam testvéreimet, a nagynénit, aki nyugtalankodott a gyümölcslé miatt, és Sarát, aki Sigbritt kisfiát ringatta a karjában. Kiáltottam nekik, de nem hallották meg.

Azt álmodtam, hogy állok a vízparton, és kiabálok a messzeségbe, de a könnyű nyári szél elfújja a hangomat, nem ér el hozzájuk. Mégsem éreztem semmiféle szomorúságot, sőt érezhetően megkönnyebbültem.

Stockholm, 1957. május 31.