Az éjszaka alig enyhítette kicsit a nappali hőséget, és mihelyt dereng a hajnal, forró légáramlatok kerekednek ismét a színtelen tenger fölött.

Antonius Blok lovag hason fekszik a homokban néhány fenyőgallyon. Tágra nyitott szeme vöröslik a kialvatlanságtól.

A közelben alszik hangosan horkolva csatlósa, Jöns. Őt ott nyomta el az álom, ahol lerogyott, az erdő szélén, a kavicsos földön, széltépte fenyők alatt. Az ég felé fordított szája tátva. Torkából mintha a pokol legmélyebb bugyrának hangjai törnének elő.

A feltámadt meleg fuvallatokra felébrednek a lovak. Szomjasan a tenger felé nyújtogatják a fejüket. Soványak és nyúzottak, akárcsak gazdáik.

A lovag feltápászkodik, és belegázol a sekély vízbe. Megmossa napégette arcát és kisebesedett ajkát.

Jöns az erdő, a sötétség felé fordul fektében. Nyöszörög álmában, és vadul kapargatja a feje búbját. Sörtehaja van, és a jobb szemétől kiindulva fehér sebhely húzódik végig a fején.

A lovag visszatér a partra, és térdre hull. Imádkozik behunyt szemmel és összeráncolt homlokkal. Két kezét erősen összeszorítja, és ajka néma szavakat formáz. Az arcán szomorúság és keserűség.

Kinyitja a szemét, és a napra mered, amely a ködpárás tengerből bukik fel, mint egy felpuffadt, végét járó hal. Az égbolt szürke és mozdulatlan, mint valami ólomkupola. A nyugati láthatáron egy néma és komor felhő csüng.

Magasan fenn, alig láthatóan, egy kiterjesztett szárnyú tengeri madár lebeg. Rikoltása kísérteties és nyugtalan.

A lovag nagy szürke ménje felkapja a fejét, és felnyerít. Antonius Blok megfordul.

Mögötte egy fekete ruhás férfi áll. Arca egészen sápadt, kezét elrejtik köpenyének bő redői.

LOVAG Ki vagy?

HALÁL A Halál.

LOVAG Értem jöttél?

HALÁL Már régóta járok a nyomodban.

LOVAG Tudom.

HALÁL Készen állsz?

LOVAG Csak a testem fél, én nem.

HALÁL Nos, akkor nincs miért szégyenkezned.

A lovag feláll, didereg. A Halál kitárja a köpenyét, hogy a lovag vállára terítse.

LOVAG Várj egy pillanatig.

HALÁL Ezt mondjátok mind. De nincs haladék.

LOVAG Szoktál sakkozni, igaz?

Az érdeklődés fénye gyúl ki a Halál szemében.

HALÁL Honnan tudod?

LOVAG Láttam festményeken, és hallottam dalokban.

HALÁL Csakugyan, egész jó sakkjátékos vagyok.

LOVAG De nálam aligha vagy jobb. (Belekotor nagy tarisznyájába, és kihalász belőle egy kis sakktáblát. óvatosan elhelyezi a földön, és kezdi kirakni a figurákat)

HALÁL Miért akarsz sakkozni velem?

LOVAG Az az én dolgom.

HALÁL Ahogy gondolod.

LOVAG Íme, a feltételeim: hagysz élni, amíg ellenállok. Ha én nyerek, elengedsz. Rendben?

A lovag odanyújtja két ökölbe zárt kezét a Halálnak, aki mosolyogva nézi. A Halál rámutat a lovag egyik kezére; egy sötét paraszt van benne.

LOVAG Tiéd a sötét!

HALÁL Az is illik hozzám, nem?

A lovag és a Halál a sakktábla fölé hajolnak. Pillanatnyi habozás után Antonius Blok a királygyaloggal nyit. A Halál válaszul szintén a királygyaloggal lép.

A reggeli széljárás elült. A tenger nyugtalan hullámzása elcsitult. A nap kiemelkedik a ködpárából, fénye kifehérít mindent. A tengeri madár mozdulatlanul lebeg a fekete felhő alatt.

Jönst, a csatlóst egy farbarúgás ébreszti fel. Mikor kinyitja a szemét, disznóként röfög, és nagyokat ásít. Aztán feltápászkodik, felnyergeli a lovát, és elhelyezi rajta a súlyos málhát.

A lovag lassan távolodik lova hátán a tengertől. Átszeli a part menti erdőt, és felkaptat az útra. Úgy tesz, mintha nem hallaná csatlósa reggeli imáját. Jöns hamarosan utoléri.

Máris perzselő a hőség.

JÖNS (énekel)

Szajhák combja között hálok,

ez az élet, melyre vágyok.

Elhallgat, és gazdájára néz. De a lovag nem hallott semmit. Vagy legalábbis úgy tesz. Hogy még jobban szabadjára engedje ingerültségét, a verítékező arcú csatlós felemeli a hangját.

JÖNS (énekel)

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben,

be messzire van az innen.

Sátán kománk ravaszabb nálad,

ő itt van kéznél bármikor.

Végül elhallgat. A lovag, a lova, a saját lova és ő maga már rég kívülről tudják ezeket a dalokat. Nem változtak, mióta a Szentföldön felkerekedtek a hosszú, poros útra.

A lovasok hangafűvel borított sík vidéken kelnek át, melyet a láthatáron a nap fehér fényében villódzó tenger szegélyez.

JÖNS Färjestadban mindenki baljós előjelekről és más szörnyűségekről beszélt. Két ló felfalta egymást az éjszaka. A temetőben felnyitották a sírokat, és szétszórták körülöttük a holtak maradványait. Tegnap délután négy napot láttak az égen.

A lovag nem válaszol. Egy aszott, nyüszítő kutya tűnik fel. Kaparja a földet a gazdája előtt, aki ülő helyzetben alszik a vakító napfényben. A feje és a válla körül döngő legyek fekete felhője. A nyomorúságos kutya egyre csak nyüszít, hasra fekszik, és csóválja a farkát.

Jöns leszáll a lováról, és az alvó férfi felé közeledik. Udvariasan megszólítja. Semmi válasz. Odalép hozzá, hogy felrázza. Mikor meg akarja fogni a vállát, hirtelen visszarántja a kezét. A férfi eldől a hangafűben, arca Jöns felé fordul: egy hulláé az, a szeme helyén csak üreg, kifehérlik a fogsora.

Jöns újra lóra száll, és utoléri gazdáját. Iszik egy korty bort a tömlőjéből, és odanyújtja a lovagnak.

LOVAG Nos, megmondta, merre visz az út?

JÖNS Nem éppen.

LOVAG Mit mondott?

JÖNS Semmit.

LOVAG Néma volt?

JÖNS Nem, uram, azt nem mondanám. Inkább nagyon is ékesszóló.

LOVAG Igazán?

JÖNS Igen, nagyon ékesen szóló. Csakhogy a mondanivalója elég komor volt. (Énekel)

Szád ma vidám dalra kel,

Holnap férgek falnak fel.

Sorsod gonosz: a Halál

utolér és lekaszál.

LOVAG Muszáj énekelned?

JÖNS Nem.

Hogy elhallgattassa, a lovag egy darab kenyeret nyújt át a csatlósának. A nap perzseli az arcukat, csurog róluk az izzadság. A lovak patái körül gomolyog a por.

Egy öböl mentén haladnak el. Ligetek zöldellnek a tengerparton. Néhány nagy fa árnyékában tarka ponyvával fedett ekhós szekér áll. Felnyerít egy ló, s a lovag lova válaszol rá. De a két utas folytatja útját, és eltűnnek az út kanyarulatában.

Jof, a mutatványos, felébred lova nyerítésére. Megpróbál tovább aludni, de túlságosan nagy már a meleg a ponyva alatt. A napsütés átszűrődik a vásznon, és fényfoltokat vet Jof hitvesére, Miára, és kisgyermekükre, Mikaelre. Ők ketten még mélyen alszanak. Hangosan horkol az idősebb Jonas Skat is.

Jof négykézláb kimászik a ponyva alól. Odakinn, a nagy fák árnyékában még hűvös van. Iszik egy kis vizet, öblöget, kinyújtóztatja karját és lábát. Aztán megszólítja ösztövér lovát.

JOF Jó reggelt. Reggeliztél már? Micsoda kár, hogy én nem ehetek füvet. Nem tudnád megtanítani, hogyan kell? Lassan egy vasunk se lesz, tudod? Ebben az országban nem érdekli az embereket a művészet.

Fogja a mutatványos-labdáit, és gyakorolni kezd velük. Aztán fejre áll, és a kakas kukorékolását utánozza. Egyszer csak elhallgat, és leül elámulva. Enyhe szellő fújdogál, és halkan megzörrennek a fák levelei. A virágok és fűszálak kecsesen hajladoznak, s valahol egy madár dalol hosszasan.

Jof arca mosolyra derül, könnyek gyűlnek a szemébe. Elámult arccal ül a hátsófelén. Méhek és lepkék repkednek a feje körül. A láthatatlan madár tovább dalol, s egyre zizeg a fű.

Ekkor Szűz Mária és a Gyermek képe jelenik meg: Jof természetesen Szűz Máriát Mia képében látja!

Egyszer csak elül a szellő, elnémul a madár, Jof ragyogó mosolya lehervad. A fű és a virágok lekókadnak a hőségben. Az öreg ló békésen legelészik tovább, és farkával a legyeket hessegeti.

Jof feleszmél, sietve visszamászik a szekérbe, és felrázza Miát. Mia felriad, és felül a fekhelyén

MIA Mi van? Mi történt?

JOF Idehallgass. Látomásom volt. Nem, nem látomás volt. Megtörtént, teljesen olyan volt, mintha megtörtént volna.

MIA Úgy, szóval már megint látomásod volt?

Mia hangja kedvesen gúnyos. De Jof a fejét rázza, és megragadja Mia vállát.

JOF Láttam.

MIA Kit? Kit láttál?

JOF Szűz Máriát.

Mia nem tudja megállni, hogy át ne ragadjon rá férje izgalma.

MIA Igazán láttad?

JOF Olyan közel volt, hogy megérinthettem volna. Aranykoronát és arannyal átszőtt kék ruhát viselt. Mezítláb volt. Kézen fogva tartotta a Gyermeket, és járni tanította. És akkor meglátta, hogy figyelem, és rám mosolygott. És a szemem megtelt könnyekkel, és amikor letöröltem, eltűnt. És erre minden elcsendesedett égen-, földön egyaránt. Megértheted.

MIA Micsoda képzelőerőd van!

JOF Látom, nem hiszel nekem. Pedig valóság volt, én mondom neked, nem olyan, amilyet mindennap látsz, másféle.

MIA Olyasféle, mint amikor elmesélted, hogy itt járt az ördög személyesen, és vörösre festette a szekerünk kerekeit, a farkát használta ecsetként…

JOF (zavartan) Miért emlegeted ezt folyton?

MIA És aztán észrevettük, hogy vörös festék van a körmöd alatt!

JOF Jó, lehet, akkor talán valóban csak a képzeletem volt. (Nekihevül) Azt csak azért csináltam, hogy elhitessem veletek a többi látomásomat, az igaziakat. Amelyeket nem mímeltem.

MIA (szigorúan) Kordában kell tartanod a látomásaidat, mert különben még háborodottnak néznek, holott nem vagy az, hál’ istennek. Legalábbis még nem. Az én tudomásom szerint. De most, hogy gondolok rá, nem is vagyok már olyan biztos benne.

JOF (mérgesen) Nem kértem én senkit, hogy legyenek látomásaim. Nem az én hibám, ha hangok szólnak hozzám, ha megjelenik nekem Szűz Mária, ha az angyalok és az ördögök szeretik a társaságomat.

Felül a fekhelyén Skat.

SKAT Nem megmondtam egyszer s mindenkorra, hogy szükségem van reggel az alvásra! Megkértelek benneteket, könyörögtem nektek, hiába. Hát akkor most azt mondom: kuss!

Dühösen forgatja a szemét, de aztán nyomban hátrahanyatlik, és tovább horkol. Mia és Jof úgy találja, hogy jobb, ha leszállnak a szekérről. Leülnek egy ócska ládára. Mia a térdére ülteti Mikaelt. A kisfiú anyaszült meztelen, és élénken izeg-mozog. Jof szorosan a felesége mellett ül, kicsit görnyedten, és arcán még mindig ámulat. Száraz, meleg szél fúj a tengerről.

MIA Legalább esne már egy kis eső! Minden kiég. Nem lesz semmi ennivalónk az idei télen.

JOF (ásít) Majd elboldogulunk valahogy. (Mosolyogva mondja, keserűség nélkül, magától értetődően. Nyújtózkodik, felnevet, nagyon elégedettnek látszik)

MIA Szeretném, ha Mikaelnek jobb élete lenne, mint nekünk.

JOF Mikael nagy akrobata lesz. Vagy zsonglőr, aki képes lesz arra, ami még senkinek sem sikerült.

MIA És az mi?

JOF Hogy a labda megálljon mozdulatlanul a levegőben.

MIA De hiszen az lehetetlen!

JOF Nekünk igen – de nem neki.

MIA Te álmodozó!

Ásít, a hőség elbágyasztotta kicsit, hasra fekszik a fűben. Jof követi a példáját, és átkarolja felesége vállát.

JOF Költöttem egy dalt. Ma éjjel találtam ki. Nem tudtam elaludni. Meghallgatod?

MIA Halljuk. Nagyon kíváncsi vagyok.

JOF Jó, de előbb fel kell ülnöm.

(Felül, törökülésbe, színész módjára kinyújtja a karját, és fennhangon énekelni kezd)

Galamb szállott alá

Liliom szárára

Krisztusról szól dala

Égnek csodálatára.

(Félbehagyja a dalát, hogy fogadja felesége dicséretét) Mia! Te alszol?

MIA Gyönyörű dal.

JOF Még nincs is vége.

MIA Hallottam, de azt hiszem, most aludnom kell egy kicsit. Aztán majd elénekelheted a folytatást.

JOF Folyton csak alszol!

Jof kicsit meg van bántva, s a fiára bámul, aki mélyen alszik, egyik ujjával a szájában, s körülötte halkan neszez a magas fű.

Jonas Skat kászálódik le a kocsiról. Ásít, nagyon fáradt és rosszkedvű. A kezében egy durván faragott, halálfejet ábrázoló álarcot tart.

SKAT Színésznek való álarc ez? Ha a papok nem fizetnének olyan jól, eszem ágában se volna játszani.

JOF A Halált fogod játszani?

SKAT Ilyen ostobaságokkal kell megfélemlíteni a derék embereket.

JOF Hol fogunk játszani?

SKAT Helsingörben, a szentek ünnepén. A templom lépcsőin fogunk játszani, ennél előkelőbb hely ott nincsen.

JOF Nem volna jobb valami disznóságot játszani? Jobban is szeretik azt az emberek, meg mulatságosabb is.

SKAT Hülye! Állítólag valami szörnyű járvány pusztít szerte az országban, s a papoknak most akad bőven dolguk: hirtelen halálról és lelki tusákról prédikálnak.

Mia felébredt, s nagyon elégedetten heverészik a hátán. Egy fűszálat szopogat, és a férjét nézi mosolyogva.

JOF És én, én mit fogok játszani?

SKAT Te, te olyan ostoba vagy, hogy az emberi lelket fogod játszani.

JOF Ez persze rossz szerep, igaz?

SKAT Kié itt a döntés joga? Végre is ki ennek a társulatnak az igazgatója, ha szabad kérdeznem? (Mérges grimaszt vágva az arca elé kapja a maszkot, és teátrálisan szavalni kezd) Vésd az eszedbe, balga, a legfőbb törvényt: hajszálon függ élted, időd hamar lejár. (Megszokott hangján) Tetszeni fogok így a nőknek? Sikerem lesz? Fenét. Úgy érzem magam, mintha már meg is haltam volna.

Nagy lármával, dúlva-fúlva visszamászik a szekérbe. Jof előrehajolva ül. Mia mellette fekszik a fűben.

MIA Jof!

JOF Tessék. Mi az?

MIA Ne mozdulj. Maradj így.

JOF Mi bajod?

MIA Maradj csendben.

JOF Hisz hallgatok, mint a sír.

MIA Pssz. Pssz. (Suttogva) Szeretlek.

Fehér, valószerűtlen ragyogással reszket a hőség a szürke kőtemplom körül. A lovag leszáll a lováról, és belép a templomba. Jöns, miután kipányvázta a lovakat, követi.

Belép a templomba, de elámulva megtorpan. A bejárattól jobbra egy hatalmas freskó készül a falra, még nincsen készen. Összerótt állványzat tetején kuporog a festő, piros sapkásan, festékfoltos ruhában. Foga közt egy ecsetet tart, miközben egy másik ecsettel egy rémült, más arcok tömegében elvegyült férfiarc vonásait festi.

JÖNS Mit ábrázol ez?

FESTŐ A Haláltáncot.

JÖNS És az ott, az a Halál?

FESTŐ Igen. És ahogy táncol, magával ragadja a többieket.

JÖNS Miért festesz ilyen szörnyűségeket?

FESTŐ Úgy gondoltam, tanácsos emlékeztetni az embereket, hogy meg fognak halni.

JÖNS Ettől nem lesznek boldogabbak.

FESTŐ Az ördögbe is, miért kellene mindig boldogabbá tenni az embereket? Néha bizony nem árt egy kicsit megfélemlíteni őket.

JÖNS Akkor behunyják a szemüket, és rá se néznek a festményedre.

FESTŐ Légy nyugodt, ránéznek. A halálfej érdekesebb még a meztelen fehérnépnél is.

JÖNS És ha megrémíted őket...

FESTŐ Elgondolkodnak.

JÖNS És ha elgondolkodnak...

FESTŐ Még jobban elrémülnek.

JÖNS És rohanvást a papok karjaiba vetik magukat.

FESTŐ Ez nem az én dolgom. Én csak megmutatom a Halált olyannak, amilyen, aztán mindenki tehet a kedvére.

JÖNS Képzelem, hogy átkoznak egyesek.

FESTŐ Lehet. De aztán festek nekik valami mulatságosat, hadd nézegessék. Élni kell valahogy. Legalább addig, amíg a pestis el nem viszi az embert.

JÖNS A pestis? Mi a fene!

FESTŐ Látnod kellene a hólyagokat a beteg torkán. Látnod kellene, hogyan vonaglik a testük, hogyan tekerednek csomóba a tagjaik. Festettem ide egy pestisest is, nézd csak. (Ecsetjével rámutat egy kis alakra, mely a fűben vonaglik. Szeme tágra nyílik rémületében és fájdalmában)

JÖNS Nem valami szép látvány.

FESTŐ Hát bizony nem valami szép, ez igaz. Szeretné kitépni magából a daganatot. Harapdálja a kezét, körmeivel fel akarja tépni az ereit, mindenütt hallani a sikoltozását. Félsz?

JÖNS Félek? Én? Nem ismersz. És ott lenn, oda miféle szörnyűségeket festettél?

FESTŐ Nos, különös, de a szegény emberek úgy tekintik ezt a betegséget, mint Isten büntetését. Bűnösök hordái rajzanak végig az országon, ostorozva magukat és egymást, az Úr gyönyörűségére.

JÖNS Micsoda? Magukat csapkodják?

FESTŐ Igen, szörnyű látvány. Jobb elrejtőzni az árokban, ha találkozik velük az ember.

JÖNS Nincs egy kis pálinkád? Egész nap csak vizet ittam, és úgy megszomjaztam tőle, mint a sivatagi teve.

FESTŐ Azt hiszem, mégiscsak megijesztettelek egy kicsit.

Jöns felmászik a festő mellé, s az előhúzza a pálinkás butykosát.

A lovag letérdelt a kis oltár előtt. Sötét van, minden csendes körülötte a hűvös és dohos templomban. Szentek képe néz le rá üres tekintettel. Krisztus arca az ég felé fordítva, szája nyitva, mintha épp kiáltana. A bolthajtás alatt egy festményen az ördög látható, amint lesben áll egy anyaszült meztelen, nyomorúságos emberi lényre. A lovag ekkor neszt hall a gyóntatófülke rácsa mögül, és tüstént odamegy. Egy pillanatra feltűnik a rács mögött a Halál ábrázata, de a lovag nem veszi észre.

LOVAG Olyan őszintén szeretnék szólni hozzád, ahogy csak tudok, de a szívem üres.

HALÁL (hallgat)

LOVAG Az üresség tulajdon arcom felé fordított tükör. Önmagamat látom benne, és iszony és rémület fog el láttára.

HALÁL (hallgat)

LOVAG Az embertársaim iránt tanúsított közönyöm kirekesztett a közösségükből. Azóta a fantomok világában élek, álmaimba és képzelgéseimbe zárva.

HALÁL És mégsem akarsz meghalni.

LOVAG De igen.

HALÁL Mire vársz?

LOVAG Tudásra.

HALÁL Biztosítékokat akarsz?

LOVAG Nevezd úgy, ahogy akarod. Lehetetlen és megmásíthatatlan, hogy az ember megragadhassa érzékeivel Istent? Miért kell neki félig kimondott ígéretek és senki nem látta csodák ködébe burkolóznia?

HALÁL (hallgat)

LOVAG Hogyan hihetnénk a hívőknek, ha nem hiszünk saját magunknak sem? Mi lesz velünk, azokkal, akik hinni akarnak, de nem tudnak? És mi lesz azokkal, akik nem akarnak, és nem tudnak hinni? (Szünetet tart, és válaszra vár, de senki nem válaszol. Teljes a csend körülötte) Miért nem tudom megölni magamban Istent? Miért él bennem tovább fájdalmasan és megalázóan, habár elátkozom, és ki akarom űzni a szívemből? Mindezzel dacolva miért álnok valóság mégis, amelytől nem tudok szabadulni? Hallasz engem?

HALÁL Hallak.

LOVAG Tudást akarok, nem hitet. Nem feltételezéseket, hanem tudást. Azt akarom, hogy Isten kinyújtsa nekem a kezét, felfedje az arcát, szóljon hozzám.

HALÁL De hallgat.

LOVAG Kiáltok hozzá az éjszakában, de néha úgy tűnik, senki sincs ott.

HALÁL Talán csakugyan nincs ott senki.

LOVAG Akkor az élet képtelen borzalom. Senki sem képes úgy élni, hogy ott van a Halál az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi.

HALÁL Az emberek többsége nem gondol sem a Halálra, sem a Semmire.

LOVAG Egy napon mégis az élet legszélső határán találják magukat, és belenéznek az Éjszakába.

HALÁL Igen, azon a napon…

LOVAG Félelmünket képpé kell formálnunk, és ezt a képet elnevezzük Istennek.

HALÁL Felzaklatod magad.

LOVAG Ma reggel felkeresett a Halál. Sakkoztunk. Ez a haladék alkalmat nyújt számomra, hogy elvégezzek egy sürgős küldetést.

HALÁL Miféle küldetést?

LOVAG Az életem merő semmi volt. Vadásztam, kóboroltam, locsogtam összevissza. Keserűség és lelkiismeret-furdalás nélkül mondom ezt, mert tudom, hogy minden ember így él. De ezt a haladékot most arra akarom felhasználni, hogy véghezvigyek valamilyen értelmes cselekedetet.

HALÁL És ezért sakkozol a Halállal.

LOVAG Agyafúrt ellenfél, de eddig még egy bábut sem vesztettem.

HALÁL Hogyan akarod kicselezni a Halált a játszmádban?

LOVAG A futóval és a huszárral kombinálok, és még nem jött rá. Legközelebb a balszárnya ellen indítok támadást.

HALÁL Emlékezni fogok rá. (Egy pillanatra megmutatja az arcát a gyóntatófülke rácsa mögött, de nyomban utána el is tűnik)

LOVAG Te áruló! De találkozunk még. És kivágom magam valahogy!

HALÁL (láthatatlanul) Találkozunk a fogadóban. Ott folytatjuk a játszmát.

A lovag felemeli a kezét, megnézi a szűk kis ablakon beeső napsugár fényében.

LOVAG Íme, a kezem. Tudom mozgatni, a vérem lüktet az ereimben. A nap még fenn jár magasan, és én, Antonius Blok, a Halállal sakkozom. (Ökölbe zárja a kezét, és a halántékához emeli)

Közben Jöns és a festő jócskán leitta magát, és alaposan megeredt a nyelvük.

JÖNS A gazdám és én külföldön voltunk, és most tértünk haza. Érted, festőkém?

FESTŐ Keresztes hadjárat?

JÖNS (részegen) Pontosan. Tíz évig csücsültünk a Szentföldön. Kígyók martak, bogarak csipkedtek, vadállatok tépdestek, pogányok ütöttek-vertek, bor mérgezett bennünket, a nőktől tetveket kaptunk, a tetvektől lázat, mindezt Isten dicsőségére. Mondhatom neked, hogy a mi keresztes hadjáratunk olyan ökörség volt, amilyet csak igazi idealista találhatott ki. De amit az előbb a pestisről mondtál, az szörnyű.

FESTŐ Még annál is rosszabb.

JÖNS Akárhová fordul az ember, a segge mindig a háta mögött marad. Ez az igazság.

FESTŐ A segged a hátad mögött, a segged a hátad mögött, ez bizony mély igazság!

Jöns lefest egy kis alakot, akiben önmagát óhajtja megjeleníteni.

JÖNS Íme, Jöns, a csatlós. Szemébe röhög a Halálnak, csúfot űz az Úrból, kineveti önmagát, és mosolyog a lányokra. Világa Jöns-világ, senki sem hiszi el, csak saját maga, nevetséges mindenkinek, beleértve őt magát is, értelmetlen az égnek, és érdektelen az ördögnek.

Elhalad alattuk a lovag, szólítja a csatlósát, és a remegő napsütésben kimegy a templomból. Jöns lekászálódik az állványzatról, kicsit fáradt.

A templom előtt négy katona és egy szerzetes épp egy leányt kötöz a pellengérre. A leány arca sápadt és gyerekes, haja le van nyírva, törött csuklója véres. Szeme tágra nyitva, mégis úgy látszik, mintha nem volna egészen eszméleténél.

Jöns és a lovag megállnak, és csendben nézik a jelenetet. A katonák gyorsan dolgoznak, de nyomott kedélyűnek látszanak, talán félnek. A szerzetes mormolva felolvas egy kis könyvből.

Az egyik katona fog egy dézsát, és véres pépet csapdos belőle a templom falához, a leány köré. Jöns befogja az orrát.

JÖNS Istenverte büdös ez a kotyvalékod! Mire jó ez?

KATONA Paráználkodott a Gonosszal. (Megrettent arccal suttogja ezeket a szavakat, és tovább hányja a bűzös löttyöt)

JÖNS És most pellengérre kerül!

KATONA Holnap elégetik a község határában. De addig is távol kell tartani az ördögöt.

JÖNS (az orrát befogva) Ezért szórod ezt a bűzös okádékot?

KATONA Ez a legjobb ellenszer: vér és egy nagy fekete kutya epéje. A Gonosz nem bírja a szagát.

JÖNS Én sem.

Elindul a lovak felé. A lovag néhány pillanatra megáll mozdulatlanul, és a leányt nézi. Szinte gyermek még. Lassan a lovag felé fordítja a fejét.

LOVAG Láttad az ördögöt?

A szerzetes félbehagyja az olvasást, és felemeli a fejét.

SZERZETES Tilos beszélni vele.

LOVAG Nem lehet az olyan veszedelmes.

SZERZETES Én nem tudom, de állítólag ő okozta a járványt, amely sújt bennünket.

LOVAG Értem. (Csüggedten bólint, és elindul)

A leány nyöszörögni kezd, mintha valami szörnyű lázálom kínozná. Jajgatása jókora darabon elkíséri még a két távolodó lovast.

A nap izzó gömbje most delelőjén áll. Üres a vizestömlő, és Jöns elindul, hogy feltöltse valahol.

A két lovas erdőszéli nyomorúságos viskók csoportjához közeledik. Jöns kipányvázza a lovát, vállára veti a vizestömlőt, és egy kis ösvényen elindul a legközelebbi ház felé.

Könnyedén megy, szinte nesztelenül. Az ajtó nyitva. Vár egy kicsit, aztán mikor nem hall semmit, belép a helyiségbe.

A lába beleütközik valami puha tárgyba, lenéz. A meszelt tűzhely előtt egy nő fekszik a földön, hasra fordulva.

Jöns lépteket hall, és gyorsan elbújik az ajtó mögé. Egy férfi ereszkedik le a létrán a padlásról. Alacsony, zömök termetű, a szeme fekete, az arca sápadt és puffadt. Ruházata választékos szabású, de piszkos és szakadt. Vászontarisznya van nála.

Körülnéz, belép a belső szobába, az ágy fölé hajlik. Beletesz valamit a tarisznyájába, végighalad a falak mentén, megvizsgálja a polcokat, és belerak a tarisznyájába mindent, amit talál.

Lassan visszajön a külső helyiségbe, leguggol a holttest mellé, és óvatosan lehúz egy gyűrűt az egyik ujjáról.

Ebben a pillanatban belép egy leány. Megáll, és az idegenre tekint.

RAVAL Miért csodálkozol úgy? Kifosztom a halottakat. Na és? Manapság ez igazán jövedelmező foglalkozás!

A leány megmozdul, mint aki futva menekülni készül.

RAVAL A faluba akarsz szaladni, hogy megmondd? Nem mész vele semmire. Mindenki a maga bőrét menti. Ennyi az egész.

LEÁNY Hozzám ne érj.

RAVAL Meg ne próbálj kiabálni. Senki sem hallana meg, sem Isten, sem ember. Különös, ugye?

Óvatosan becsukja az ajtót a leány mögött. Csaknem elsötétedik a fojtogató szoba. De egyszeriben feltűnik Jöns.

JÖNS Régóta nem láttalak, de azért rád ismerek! Ravalnak hívnak, és a roskildei szeminárium növendéke voltál. Doctor Mirabilis, Coelestis et Diabilis.

Raval kényszeredetten mosolyog, és körülnéz

JÖNS Nincs igazam?

A leány mozdulatlanul áll.

JÖNS Te beszélted rá a gazdámat egy szép napon, tíz esztendővel ezelőtt, hogy menjen el a Szentföldre, egy előkelő keresztes hadjáratra.

Raval körülnéz.

JÖNS Nyugtalankodsz? Gyomorgörcseid vannak?

Raval nyugtalanul mosolyog.

JÖNS Téged látva egyszeriben megvilágosodik előttem az elmúlt tíz esztendő értelme, amelyeket eddig eltékozoltnak hittem. Túlságosan jól éltünk, túlságosan boldogok voltunk, és Isten meg akart büntetni bennünket önelégült gőgünkért. Ezért küldött téged. Köpdösted mennyei mételyedet, és megmérgezted vele a lovagot.

RAVAL Jóhiszeműen tettem.

JÖNS De most már felvilágosultabb vagy, igaz? Most már tolvajlásra adtad a fejed. Kétségtelenül jobban illik ez a foglalkozás a magadfajta gazemberek világába. Nincs igazam?

Hirtelen mozdulattal kicsavarja Raval kezéből a kést, és belerúg a lábába. Raval elesik. Jöns végezni készül vele, de a leány felsikolt. Jöns megáll, és nagylelkűen int.

JÖNS Ne félj, nem vagyok vérszomjas. (Raval fölé hajlik)

RAVAL Ne bánts!

JÖNS Nem visz rá a lélek, hogy kárt tegyek benned, doktor úr. De egyvalamit véss az eszedbe: ha legközelebb találkozunk, megjelölöm a képedet, ahogy a tolvajokét szokás. (Felegyenesedik) Tulajdonképpen a vizestömlőmet akartam megtölteni.

LEÁNY Van egy kutunk, friss, hideg a vize. Gyere, megmutatom. (Kimennek)

Raval mozdulatlan marad még néhány pillanatig, aztán felemelkedik lassan, és körülnéz. Mikor nem lát senkit, fogja a tarisznyáját, és elmegy.

Jöns iszik szomja csillapultáig, és megtölti a vizestömlőjét. A leány segít neki.

JÖNS Hol vannak a szüleid?

LEÁNY Mindenki elmenekült a faluból; akik nem haltak meg, mind itthagyták a falut. A bátyám pedig még nem tért vissza a háborúból. Hogy hívnak?

JÖNS Jöns a nevem. Bőbeszédű és kellemes fiatalember vagyok, a gondolataim mindig nyájasak, a cselekedeteim pedig mindig szépek és nemesek.

LEÁNY A tekinteted jóságos.

JÖNS Jóságos is vagyok, így igaz. Kivált a fiatal nők iránt. Őirántuk a jóságom nem ismer határt.

Átöleli a leányt, és meg akarja csókolni, de a leány védekezik. Jöns nem erőszakoskodik, hátára veti a vizestömlőt, és megpaskolja a leány arcát.

JÖNS Isten veled, szépségem! Éppenséggel megerőszakolhattalak volna, de őszintén szólva elegem van már ebből a szerelemfajtából. Kicsit unalmas huzamosabb időn át.

Barátságosan felnevet, és otthagyja a leányt. Néhány lépés után visszafordul, a leány még mindig ott áll.

JÖNS Szükségem van egy házvezetőnőre. Jól főzöl?

A leány biccent.

JÖNS Nős vagyok, az igaz, de minden reményem megvan rá, hogy a feleségem mostanára már halott. Szükségem lenne egy házvezetőnőre.

A leány nem válaszol, de felemelkedik.

JÖNS Mi lesz hát, az ördög vigyen el! Mit állsz ott és bámulsz? Megmentettem az életedet, és ezért jókora hálával tartozol.

A leány elindul feléje, lehajtott fejjel. Jöns nem várja meg, hanem elindul a lovag felé, aki türelmesen várt rá idáig.

A Megszorultakhoz címzett fogadó a tartomány keleti felében található. A pestis még nem érte el ezt a vidéket part menti előrenyomulása során.

A mutatványosok a fogadó udvarában, egy fa alatt helyezték el az ekhós szekerüket. Tarka jelmezekbe öltözve egy bohózatot adnak elő.

A nézők nézik az előadást, és jókedvű megjegyzésekkel kísérik. Vannak köztük verítékező arcú, kövér kereskedők, segédek és vándorlegények, és ott vannak a fogadó szolgái és cselédei. A szekér körüli fákon fürtökben lógnak a gyerekek.

A lovag és csatlósa, Jöns, a fogadó falának árnyékában telepedtek le, kortyolgatják a sörüket, és bóbiskolnak a déli hőségben. A pestis pusztította faluból való leány ott alszik Jöns mellett.

Skat dobol, Jof furulyázik, Mia pedig szapora, víg táncot lejt. Mindnyájukról csurog a víz a tűző fehér napsütésben.

Mikor befejezték, Skat előrejön, és meghajol.

SKAT Uraim és hölgyeim, köszönöm a figyelmüket. De maradjanak még egy pillanatig, s üljenek vissza, mert most egy tragédiát fogunk előadni: egy hűtlen asszony, a féltékeny férje és szépséges szerelmese. A szépséges szerelmes én leszek.

Mia és Jof, akik közben gyorsan átöltöztek, visszatérnek a színpadra. Meghajolnak a közönség előtt.

SKAT Íme, a férj. Íme, a feleség. És hogy ha befogják ezt itt lenn, akkor láthatnak valamit ezzel itt felette. Én játszom a szerelmest, mint mondtam már, de még nem vagyok színen. Ezért el is bújok addig a függöny mögé, és ott várok. (Letörli az izzadságot a homlokáról) Úristen, de meleg van. Azt hiszem, vihar lesz.

Gáncsot vet Jofnak, felhajtja Mia szoknyáját. Úgy tesz, mintha a csodák csodáját pillantaná meg alatta, aztán eltűnik a toldott-foldott függöny mögött.

Skat egy nagy dézsa vízben csodálja a tükörképét. Haja kibodorítva, szemöldöke gyönyörű dús, fülbevalója ugyanúgy ragyog, mint a fogsora. Orcái, akár a piros rózsák.

A szekér saroglyájára telepedett le a függöny mögött, lógázza a lábát, fütyörészik magában, nagyon elégedettnek látszik.

Közben Jof és Mia játsszák a jelenetüket, nem valami nagy sikerrel.

Skat egyszer csak észreveszi, hogy figyeli valaki: egy szépen fejlett, testes csípejű nőszemély.

Skat összeráncolja a szemöldökét, kis tőrével játszadozik, és olykor-olykor pajkos, de tüzes pillantást vet szépséges nézőjére.

A nő egyszer csak észreveszi, hogy a cipője nem fogja a lábát elég szorosan, lehajol hát, hogy megigazítsa. E mozdulata folytán roppant dús kebel nyomakodna kifelé a börtönéből, igaz, csak annyira, amennyire az illem és a tisztesség megengedi, de azért épp eléggé ahhoz, hogy a színész, tapasztalt férfiú lévén, tüstént megsejthesse; mi minden rejtőzik még odabenn.

Néhány lépésnyit közelebb jön az asszonyság, letelepszik a földre, és kibont egy batyut, amelyből ínyencfalatok és egy palack vörös bor kerül elő.

Jonas Skat kis híján lefordul izgalmában a szekérről, megáll a hágcsón, nekitámaszkodik egy közeli fatörzsnek, keresztbe rakja a lábát, és tisztelgésül kifeszíti a lábikráit.

Az asszonyság a ragyogó fogsorával beleharap egy zsírtól csöpögő csirkecombba. Skatot végképp rabul ejti étvágyat és kéjsóvárságot sugárzó tekintetével.

Dönt is Skat tüstént, leugrik a szekérről, és letérdel a fülig piruló nő elé.

Az asszonyságot az ájulás környékezi a férfi közellététől. Üveges tekintettel mered rá, és mélyet sóhajt. Skat el nem mulasztaná, hogy csókokat leheljen apró, húsos kezére. A nap perzsel, és a madarak lármáznak a csalitosban.

Zavarában a nő újabb csirkecombot vesz elő az elemózsiás batyuból, feltartja a levegőbe Skat előtt, esdeklő és egyszersmind diadalmas arckifejezéssel, mintha legalábbis a szüzességét ajánlaná fel jutalmul. Skat gondolkozik egy pillanatig, de máris kész a haditerve: leejti a fűbe a csirkecombot, és sziszegő, csiklandozó hangon különféle varázslatos dolgokat susog a nő fülébe.

Annak pedig, úgy látszik, tetszett, amit hallott. Átkarolja Skat nyakát, és olyan erővel rántja oda a férfit magához, hogy mindketten elvesztik az egyensúlyukat, és hanyatt esnek a puha fűben. A kismadarak rémült és boldog csiviteléssel rebbennek fel a csalitosból.

Jof a napsütötte színpad közepén áll, lámpással a kezében. Mia úgy tesz, mintha aludna egy padon.

JOF

Fénylik a hold és éjidő járja,

Íme, itt alszik életem párja.

HANG A KÖZÖNSÉGBŐL Hortyog?

JOF Van szerencsém közölni önökkel, hogy ez egy tragédia, és a tragédiákban nem hortyognak.

HANG A KÖZÖNSÉGBŐL Énszerintem mégiscsak kéne hortyognia.

Ez a vélemény nagy derültséget kelt a nézők körében. Jof kissé zavarba jön, de Mia azonnal úrrá lesz a helyzeten, és hortyogni kezd.

JOF

Fénylik a hold és éjidő járja

Emitt a padon hortyog – akarom mondani –, alszik életem párja. Féltékeny vagyok, mint még soha,

Ott van az ajtó, elbújok oda.

Ő hűséges, gondolom,

De nem hozzám, jól tudom.

A szívét előttem bezárta,

De mindjárt jön, ki előtt kitárta.

Meglátják, szétlapítom a fejét,

Amiért elfoglalta a férj helyét.

No, lám itt oson lopva, bújva,

De a fehér hold elárulja.

Most gyorsan ide elbújok,

El ne mondják, hogy hol vagyok.

Jof elbújik. Mia nyomban abbahagyja a horkolást, felemelkedik a fekhelyén, és bal felé figyel.

MIA

Ímhol jő a drága repesve,

Szebbet festeni se lehetne.

(Elhallgat, és tágra nyílt szemmel mered maga elé)

A fogadó udvarában meglehetős vígan volt eddig mindenki, a hőség ellenére is. Most azonban hirtelen fordulat történik.

Akik az előbb még hahotáztak és fecsegtek, most egyszerre elhallgatnak, és nyugtalanság szállja meg őket. A gyerekek félbehagyják a játékaikat, és tátott szájjal, rémült arccal bámulnak mind egy irányba. Jof előjön a függöny mögül, festett arcán riadalom ül. Mia felkelt, és Mikaelt tartja a karjában. Az asszonyok közül néhányan térdre hullottak az udvarban, mások kezükbe rejtették az arcukat, megint mások imákat kezdenek mormolni.

Mindnyájan a fehér országút felé fordulva állnak, mely izzik a tűző napfényben. Szaggatott éneket hallani, őrjöngő üvöltéshez hasonlót.

Egy feszület jelenik meg, s inog ide-oda a dombhajlat mögött. Aztán feltűnnek a feszületet hordozó alakok is: domonkos szerzetesek, kámzsájuk egészen előrebukik az arcukra. Egyre többen tűnnek fel, hordágyakat és koporsókat hoznak, és szent ereklyéket lengetnek az ég felé. Kavarog a por fekete csuhájuk körül, füstölőket lóbálnak, amelyek fanyar szagú, gomolygó tömjénfüstfelhőkkel borítják el a menetet.

A szerzetesek nyomában másik menet közeledik: férfiak, aggastyánok és fiúk, nők, gyermekek, leányok, mindnyájuk kezében acélfonatú korbács, azzal csapkodják magukat és egymást, és közben eksztatikusan üvöltenek. Vonaglanak fájdalmukban, szemüket vadul meregetik. Ajkuk véres, hab és nyál csurog a szájuk széléről.

Mintha őrület kerítette volna hatalmába mindnyájukat, harapdálják tulajdon kezüket és karjukat, heves, szinte ütemes kitörésekkel korbácsolják egymást, és közben szakadatlanul üvöltöznek torkuk szakadtából. Egyesek meg-megbotlanak s elbuknak, de aztán feltápászkodnak, és egymást támogatva korbácsolják egymást tovább.

A menet megáll az útkereszteződésnél, a fogadó előtt. A szerzetesek térdre esnek, ökölbe szorított kezük mögé rejtik az arcukat. Az ének folytatódik, a feszület a fejek fölé emelkedik. Nem a diadalmas Krisztust ábrázolja, hanem a szenvedőt, vérző arccal, ütések és szegek nyomaival, görcsbe rándulva a fájdalomtól: a keresztfára feszített Isten Fiát, a csúfolódás és a szégyen áldozataként.

A flagellánsok térdre rogynak a porban, ki-ki ott, ahol épp áll, letaglózott baromként. Kiáltozásaik, elvegyülve a szerzetesek énekével, a tömjénfüst súlyosan gomolygó felhőin át szállnak a fehéren izzó nap felé.

Felemelkedik egy hatalmas termetű, kőtömb alakú szerzetes, felfedi a napbarnított arcát. Szeme jégkék, hangját tehetetlen megvetés sűrűsíti.

SZERZETES Isten büntetéssel sújt bennünket. Mindnyájunkat el fog ragadni a Fekete Halál. Ti, kik tátott szájjal bámultok, ti, kik teli hassal terpeszkedtek, ti, kik mérhetetlenül elégedettek vagytok önmagatokkal, tudjátok-e, hogy talán máris ütött az utolsó órátok? A Halál ott lapul mögöttetek, látom, amint a napfény megcsillan a koponyáján. Villog a kaszája, ahogy a fejetek fölé emeli. Kit fog elsőnek érni suhintása? Téged, ki olyan ábrázattal állsz ott, mint egy sunyi kecske? Lehet, hogy még az est leszállta előtt végső tátogatásra torzul a szád? Vagy téged, te asszony, kin virít az életöröm és élvvágy, lehet, hogy még hajnal előtt elhalványulsz és kihunysz? Vagy netán téged, te duzzadt orrú, ki oly ostobán vigyorogsz, lehet, hogy már egy esztendőd sincs hátra, és a te oszladozó tetemed is szennyezni fogja a földet? Tudjátok-e, érzéketlen bolondok, hogy meghalhattok akár ma vagy holnap? Mert kárhozottak vagytok mind! Halljátok, amit mondok? Halljátok a szót: Kárhozottak vagytok, kárhozottak, kárhozottak!

Az óriási szerzetes elhallgat, körülnéz, bősz arccal, rideg és megvető tekintettel. Ökölbe szorítja a kezét, felegyenesedik, szétterpeszti a lábát, arcát az égnek fordítja.

SZERZETES Uram, könyörülj rajtunk megalázottságunkban. Ne fordulj el tőlünk undorral és megvetéssel. Légy irgalmas, a te fiad, Jézus Krisztus nevében.

Keresztet vet a tömegre, és erőteljes hangon új éneket intonál. A szerzetesek felemelkednek, és csatlakoznak az énekhez. A vezeklők, mintha valami emberfeletti erő dolgozna bennük, újra korbácsolni kezdik magukat, és tovább énekelnek meg jajveszékelnek.

A menet ismét felkerekedik, néhány újabb vezeklő is csatlakozik hozzá. Mások, akiknek nincs erejük továbbmenni, nyöszörögve ott maradnak az út porában.

Jöns a sörét issza.

JÖNS Átkozott, szentséges bohócbanda! Ez volna a modern emberek mindennapi tápláléka?! Csakugyan azt várják, hogy komolyan vegyük őket?

A lovag fáradtan mosolyog.

JÖNS Persze, te nevetsz rajtam, uram. De hadd jegyezzem meg, hogy volt szerencsém olvasni, hallani és átélni a többségét mindazoknak a legendáknak, amelyeket mi emberek mesélünk egymásnak.

LOVAG (ásít) Igen, igen...

JÖNS Még azokat a kísértethistóriákat is, melyek az Atyaistenről, az angyalokról, Jézus Krisztusról és a Szentlélekről szólnak – nem valami nagy lelkesedéssel ismerkedtem meg velük.

A leány fölé hajlik, aki a lábánál kuporog, és megsimogatja a fejét. A lovag csendben issza a sörét.

JÖNS (elégedetten) Az én hasacskám, az az én földi világom, a fejem az örökkévalóságom, és két kezem a két csodálatos napom. A lábszáram a soha meg nem álló idő ingája, mocskos lábfejem pedig filozófiám pompás kiindulópontja. Semmi sem ér többet, mint egy finom pecsenye, azzal a megszorítással, hogy ez a pecsenye minden másnál gyönyörűségesebb.

Söröskorsója kiürült. Jöns nagy sóhajtással felkel. A lány csendben, árnyékként követi.

Az udvarban találkoznak egy nagydarab férfival, arca fekete a koromtól, nézése sötét, és elbődülve megállítja őket.

JÖNS Mit ordítasz?

PLOG Plog vagyok, a kovács, te pedig Jöns, a csatlós.

JÖNS Lehetséges.

PLOG Nem láttad a feleségemet?

JÖNS Nem. De ha láttam volna, és rád hasonlítana, sietve elfelejteném, hogy láttam.

PLOG Tehát nem láttad?

JÖNS Talán megszökött?

PLOG Tudsz valamit?

JÖNS Sok mindent. De a feleségedről semmit. Gyere a kocsmába, ott mindent megtudhatsz.

A kovács szomorúan felsóhajt, és Jöns nyomában belép a kocsmába.

A kocsma zsúfolásig tele van. Nagy evés-ivás folyik, így vigasztalódnak az emberek az örökkévalóságtól való félelmükben. A tűzhelyen egy malac pirul nyárson forogva. A napsugarak dárdákként vetődnek be a szűk ablaknyílásokon, és áthatolnak a sűrű homályon, amely csupa szag és kigőzölgés.

KERESKEDŐ Bizony, igaz! A pestis a nyugati part mentén terjed. Úgy hullnak az emberek, mint a legyek. Máskor jó üzleteket lehet kötni ebben az évszakban, most, hogy verje meg az Isten, az egész készletem megvan még eladatlanul.

NŐ Az Utolsó Ítéletről beszélnek. És ami igaz, az igaz: az intő jelek szörnyűek. A faluban egy asszony borjúfejet hozott világra. Egy öregasszonyból pedig kukacok és levágott kezek meg hasonló szörnyűségek potyogtak ki.

ÖREG Az Utolsó Ítélet! Úgy bizony!

PARASZT Hónapok óta nem esett egy szem eső se! Éhínség lesz.

KERESKEDŐ És az emberek, én mondom, megbolondultak. Keresztül-kasul menekülnek az országon, és magukkal hurcolják a pestist, ahová csak mennek!

ÖREG Az Utolsó Ítélet! Úgy bizony!

PARASZT Ha úgy van, ahogy mondják, nem tehet okosabbat az ember, mint hogy a háza tájával törődik, és próbál örvendezni az életnek, amíg teheti.

NŐ Más dolgok is vannak, de azokról nem lehet beszélni. (Suttogva) Olyan dolgok, amiket nem lehet nevükön nevezni, de a pap azt mondja, hogy a nők a lábuk közt hordják, és emiatt kell tisztálkodniuk...

ÖREG Az Utolsó Ítélet. És az Apokalipszis lovagjai a falu közelében, az útkanyarulatnál állanak. Bizonyára megjönnek estére, naplementekor.

NŐ Sokan megtisztították magukat, mégpedig tűzzel. Belehaltak, igaz, de a pap azt mondja, hogy jobb megtisztulva meghalni, mint a pokolra szállni.

KERESKEDŐ Ez a vég, én mondom nektek, ez a vég. Igaz, senki nem mondja ki fennhangon, mégis tudjuk mindnyájan, hogy ez a vég. Az emberek szinte megbolondultak a félelemtől.

PARASZT Te is félsz.

KERESKEDŐ Hát persze hogy félek.

ÖREG Az Utolsó Ítélet napja elközelgett. Leszállanak az angyalok, feltárulnak a sírok, irtóztató látvány lesz.

Suttogva beszélnek, egész halkan, szorosan egymás mellé húzódva.

Plog, a kovács utat tör magának a sokaságban, és leül Jof mellé, aki még mindig a jelmezét viseli. Szemközt vele Raval ül, kissé előrehajolva, csuromvizesen az izzadságtól. Egy karperecet görget az asztalon.

RAVAL Kell ez a karperec? Odaadom olcsón. Tiszta ezüst.

JOF Szép. De biztos túl drága nekem.

PLOG Bocsánat, uraim, nem látták a feleségemet?

JOF Elveszett?

PLOG Azt mondják, megszökött.

JOF Kereket oldott?

PLOG Egy színésszel.

JOF Egy színésszel! Ha ilyen rossz az ízlése, szerintem nyugodtan hagyhatnád, hadd menjen.

PLOG Tökéletesen igazad van. Először arra gondoltam, hogy megölöm.

JOF Ó, igazán? Gyilkolni, az egész más.

PLOG Megölöm a színészt is.

JOF A színészt?

PLOG Persze, azt, amelyikkel megszökött.

JOF És mit vétett, hogy ezt érdemelte?

PLOG Na, vajon mit?!

JOF Értem. Színész van épp elég. Emezt tehát, még ha nem csinált is semmi különöset, csakugyan meg kellene ölnöd szerintem, már csak azért is, mert színész.

PLOG Tudod, a feleségemet mindig is érdekelte a színház.

JOF És ez lett a veszte.

PLOG Neki igen, de nem nekem. Mert aki a balszerencse jegyében született, azt később nem sújthatja balszerencse, ez csak így van, nem?

Raval közbeszól. Kissé ittas, és a hangja bántó.

RAVAL Ugyan, mit jár a szád? Hazudsz!

JOF Én? Hazudok?

RAVAL Te is színész vagy, és a cimboráddal oldott kereket Plog anyókája.

PLOG Te színész vagy?

JOF Én? Színész? Dehogyis! Hogy volnék az?

RAVAL Merthogy különben, ugye, meg kéne ölnünk. Ez csak logikus.

JOF (nevet) Hallod-e, te tréfálsz.

RAVAL Hogy elsápadtál! Csak nem nyomja valami a lelkiismeretedet?

JOF Te tréfálsz. (Ploghoz fordul) Szerinted nem?

RAVAL Talán meg kellene jelölnünk téged késheggyel, ahogy a magadfajta kis csirkefogókat szokás.

Plog két kézzel az asztalra csap, olyan erővel, hogy felugranak a tányérok. Felemelkedik, és elbődül.

PLOG Mit műveltél a feleségemmel?

Csend. Jof körülnéz, nem lát sem kijáratot, sem más utat a menekülésre. Kezét az asztalra teszi. Hirtelen egy késpenge villan a levegőben, és az ujjai közt beleáll az asztalba.

Jof elrántja a kezét, és felkapja a fejét. Meglepett arcot vág, mintha most kezdené csak átlátni a helyzetét.

JOF Bántani akartok? Miért? Ártottam valamelyikőtöknek? Tüstént elmegyek innen, és soha többé nem láttok itt. (Jobbra-balra nézeget, de senkinek az arcán nem fedez fel segítőkészséget)

RAVAL Állj föl, hogy mindenki halljon. Beszélj hangosabban.

Jof remegve feláll, kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de nem jön ki egy hang sem a torkán.

RAVAL Állj fejre, hadd lássuk, jó színész vagy-e.

Jof felmászik az asztalra, és fejre áll. Előrelendül egy kéz, meglöki, Jof összecsuklik, és lezuhan a földre. Plog felugrik, és odarántja magához Jofot.

PLOG Mit műveltél a feleségemmel?

A kovács vadul az arcába csap, mire Jof átzuhan az asztalokon és padokon. Raval föléje hajol.

RAVAL Mit jajveszékelsz itt? Talpra, és táncolj.

JOF Nem akarok. Nem tudok.

RAVAL Táncold el nekünk a medvetáncot.

JOF Nem tudom. Nem ismerem.

RAVAL Hadd lássuk mégiscsak, el tudod-e táncolni a medvetáncot.

Megcsiklandozza a késével. Jof felkel, a halálfélelem jéghideg verítéke üt ki a homlokán és az arcán. Szökdelni és mókázni kezd az asztalok és padok között, hányja-veti a karját meg a lábát, groteszk grimaszokat vág. Néhányan nevetnek, de a többség csendben marad. Jof úgy zihál, mintha a tüdeje szét akarna pattanni. Térdre esik. Valaki ráönti a sörét.

RAVAL Talpra! Légy jó medve.

JOF Nem csináltam semmi rosszat. Nincs több erőm.

Ugyanebben a pillanatban nyílik az ajtó, és belép Jöns. Jof azonnal felismeri a lehetőséget, és kimenekül az ajtón. Raval utána rohanna, de megtorpan. Jöns és Raval farkasszemet néznek egymással.

JÖNS Emlékszel, mit mondtam? Hogy mit csinálok veled, ha még egyszer találkozunk?

Raval nem válaszol, de hátrál egy lépést.

JÖNS Én megtartom a szavamat.

Jöns fogja a kését, és jelet hasít vele Raval homlokára és arcára.

Raval a falnak támolyodik.

Végre eljött az este. A kocsmából még idehallatszik a dalolás és a kiáltozás, de a völgyben, az erdő szélén az alkony csendje honol. A szél tépázta bokrok közt a fűben fülemülék dalolnak. Csattogásuk visszhangzik a színtelen és mozdulatlan levegőben. Az ekhós szekér egy kis vízmosásban áll, a közelében ott harapdálja a száraz füvet Jof lova. Mia a szekér előtt ül, fiacskája a karjában. Játszadoznak és nevetgélnek. Szelíd fény önti el a dombokat, a tenger felett vöröslő felhők végső reszkető visszfénye. Nem messze a szekértől a lovag görnyed a sakktáblája fölé, majd kisvártatva felemelkedik.

Mia észreveszi, és rámosolyog. Felmutatja feléje a kapálózó kisfiát.

LOVAG Hogy hívják?

MIA Mikael.

LOVAG Mennyi idős?

MIA Ó, nemsokára kétéves lesz már.

LOVAG Szép nagy a korához képest

MIA Úgy találod? Igen, elég nagy.

Leteszi gyermekét a földre, felemelkedik, megigazítja a szoknyáját, majd visszaül. A lovag közelebb jön.

LOVAG Ti játszottatok valami komédiát ma délután...

MIA Rossz volt szerinted?

LOVAG Szebb vagy most, mint festett arccal. És ez a ruha jobban áll rajtad, mint amaz.

MIA Hát, tudod, Jonas Skat elillant. Elhagyott bennünket. Most benne vagyunk a pácban.

LOVAG A férjed?

MIA (nevet) Jonas! A másik a férjem. Őt Jofnak hívják!

LOVAG Aha, értem.

MIA Most magunkra maradtunk. Alighanem újra mutatványokkal kell majd fellépnünk, és az bizony elég nehéz lesz.

LOVAG Mutatványokkal is felléptek?

MIA De mennyire! Jof pompás zsonglőr.

LOVAG És Mikael? Ő is akrobata lesz?

MIA Jof azt akarja.

LOVAG De te nem.

MIA Nem tudom. (Mosolyogva) Talán lovag lesz.

LOVAG Nos, nekem elhiheted, hogy az sem nagy gyönyörűség.

MIA Lehet. Te nem látszol valami boldognak.

LOVAG Nem.

MIA Fáradt vagy.

LOVAG Igen.

MIA És miért?

LOVAG Elegem van a társaságomból.

MIA Úgy érted, a csatlósodból?

LOVAG Nem, nem belőle.

MIA Hát akkor kiből?

LOVAG Saját magamból.

MIA Értem.

LOVAG Igazán érted?

MIA Hogyne, jól értem. Gyakran felteszem magamban a kérdést, miért gyötrik magukat örökké az emberek. Nem így van?

Fejét csóválja, a lovag pedig komoran mosolyog.

A kocsmából ideszűrődő kiáltozás és lárma most hangosabban hallatszik. Fekete alakok mozognak a dombtetőn. Valaki a földre hemperedik, felpattan, és futásnak ered. Jof az. Mia kitárt karral fogadja. Jof eltakarja az arcát a kezével, és gyermek módjára siránkozik, Mia elé letérdelve. Mia átöleli, és ezernyi aggodalmas kérdést szegez neki: mit csináltál? hogy vagy? mi bajod? fáj valamid? mit tehetek érted? elbántak veled? Elszalad egy rongyért, vízbe mártja, aztán óvatosan megtörli férje piszkos és véres arcát. Lassanként kibontakozik a szomorú ábrázata: az orra vérzik, és vér csurog felhorzsolódott homlokáról is, egyik foga meglazult.

JOF Auu! Fáj, te!

MIA Miért mentél a kocsmába? Persze ittál. (Mia aggodalmaskodását szelíd harag váltja fel. A férje arcát a kelleténél kicsit durvábban dörzsöli)

JOF Auu! Hát mondom, hogy fáj! Nem ittam egy kortyot se.

MIA Akkor meg a túlvilági ismerőseiddel dicsekedtél. Nem szeretik az emberek, ha valakinek túlságosan élénk a képzelete.

JOF Esküszöm, hogy nem beszéltem se angyalokról, se ördögökről.

MIA Hát akkor táncra perdültél és énekeltél. Nem tudod megállni, hogy ne színészkedj. Ezt sem szeretik az emberek, tudod jól.

Jof nem válaszol, hanem előhúzza a zsebéből az ezüst karperecet, és sértett ábrázattal odatartja Mia elé. Jof kicsit zavarban van, feltápászkodik, és csendben nézik egymást mind a hárman.

LOVAG Éppen mondtam a feleségednek, hogy milyen szép fiad van.

JOF Igen, csakugyan szép.

Megint hallgatnak.

JOF Nézd csak, mit vettem neked.

MIA Na hiszen, képzelem, miből vetted!

JOF (ingerülten) Megszereztem, mit akarsz még!

A karperec fakón fénylik a szürkületben. Mia a karjára húzza. Csendben nézik mind a ketten, és arcukra gyengédség ül ki. Egymásra néznek, összeér a kezük. Jof Mia vállára hajtja a fejét. Felsóhajt.

JOF Istenem, hogy elpáholtak!

MIA Miért nem páholtad vissza őket?

JOF Nem sikerült. De dühbe gurulni, azt tudok. Úgy bömböltem, mint egy oroszlán.

MIA És megijedtek?

JOF Nem éppen. Nevettek.

Mikael mászik oda hozzájuk. Jof végigfekszik a földön, és magára húzza a fiát. Mia négykézláb föléjük hajol.

MIA Érzed, milyen jó szagú?

JOF És milyen vaskos. Jókötésű kölyök vagy, hallod-e. Igazi akrobataalkat.

Fölemeli Mikaelt a levegőbe, a lábánál fogva. Mia felnéz, és egyszerre eszébe jut, hogy itt a lovag is. Bemutatja neki a férjét.

MIA Íme, a férjem: Jof.

JOF Jó estét.

LOVAG Jó estét.

JOF Nincs semmink, amivel megkínálhatnánk, Mia?

LOVAG Köszönöm, de nem kérek semmit.

MIA (háziasszonyosan) Szedtem egy kosár szamócát délután. És van egy kis tejünk is...

JOF (feszengve)…megengedték, hogy kifejjük. Ha beéri, lovag, szerény vendéglátásunkkal, nagy megtiszteltetés lenne számunkra.

MIA Üljetek le, hozom a szamócát.

Leülnek. Mia eltűnik Mikaellel.

LOVAG Hová készültök most?

JOF A Szentek Ünnepére, Helsingörbe.

LOVAG Nem tanácsolnám, hogy arra menjetek.

JOF És ha szabad kérdeznem, miért nem?

LOVAG A pestis abba az irányba nyomul, dél felé terjed a part mentén. Állítólag tízezrével pusztulnak el az emberek.

JOF Hűha, igazán?! Hát bizony van, mikor nehéz idők járnak.

LOVAG Azt ajánlanám (Jof csodálkozva néz rá), hogy gyertek ma éjszaka az erdőn át énutánam, és maradjatok a kastélyomban, vagy menjetek a keleti part mentén tovább. Ott bizonyára nagyobb biztonságban lesztek.

Mia visszatért egy tál szamócával meg a tejjel. Leteszi maguk közé, és ad mindegyiküknek egy kanalat.

JOF Jó étvágyat.

LOVAG Köszönöm.

MIA Erdei szamóca. Soha nem láttam még ekkorákat. Amott fenn teremnek, a hegyoldalon. Jó illatúak, igaz?

Hadonászik a kanállal, és mosolyog. A lovag eltűnődve bólint, mintha valami mélyenszántó megjegyzést nyugtázna. Jof jó étvággyal eszik.

JOF Azt hiszem, hogy jó a javaslatod, de még gondolkoznom kell rajta kicsit.

MIA Nem volna bolondság, ha kísérettel kelhetnénk át az erdőn. Állítólag tele van kobolddal, kísértettel és útonállóval. Ezt hallottam.

JOF (méltósággal) Igen, mondtam is, hogy a javaslat nem rossz, de azért még gondolkodnom kell rajta. Mióta Skat megszökött, én felelek a társulatért. Mostantól fogva elvégre én vagyok a direktora.

MIA (utánozza) Mostantól fogva elvégre én vagyok a direktora.

Jöns közeledik lassan a hegyoldalon, nyomában a lány. Mia odanyújtja neki a kanalat.

MIA Kérsz egy kis szamócát?

JOF Ez a férfi mentette meg az életemet. Gyertek, barátaim, üljetek le, és örvendjünk egymásnak.

MIA (nyújtózkodik) De jó is ez így!

LOVAG Egy-egy pillanatra.

MIA Mindig. Egyik nap olyan, mint a másik. Nincs ebben semmi különös. A nyár persze jobb, mint a tél. És legjobb a tavasz.

JOF Írtam egy verset a tavaszról. Nem akarják esetleg meghallgatni? Hozom a lantomat. (Felugrik, és eltűnik a szekér belsejében.)

MIA Most ne, drága Jof, nem ez az ideje. A dalaid untatnák talán a vendégeinket.

JÖNS (udvariasan) Ugyan, dehogy. Én magam is írok kis dalokat. írtam például egy nagyon furcsa dalt egy ledér halról. Nem hiszem, hogy valaha is hallották volna.

A lovag egy pillantásával megállítja.

JÖNS És nem is fogják hallani. Vannak, akik nem méltányolják a művészetemet, és nem akarok senkit sem untatni. Nagyon érzékeny lelkű vagyok.

Jof megjött a lantjával. Leül egy kis tarka ládára, és dünnyögve, a dallamot keresgélve pengetni kezdi a hangszerét. Jöns ásít, és elnyúlik a fűben.

LOVAG Az embereket annyiféle gond sújtja.

MIA Kettesben mindig jobb. Neked nincs senkid?

LOVAG Volt.

MIA És mi van vele most?

LOVAG Nem tudom.

MIA Milyen ünnepélyes vagy. Szeretted?

LOVAG Fiatal házasok voltunk, és örvendtünk egymásnak. Sokat nevettünk. Verseket írtam a szeméről, az orráról, a szép kis füléről. Együtt jártunk vadászni, és esténként táncoltunk. Csupa élet volt a házunk...

MIA Kérsz még egy kis szamócát?

LOVAG (tagadólag rázza meg a fejét) A hit kemény megpróbáltatás, tudod-e? Mintha olyasvalakit szeretne az ember, aki ott van valahol kinn, az éjszakában, de nem mutatkozik soha, hiába kiáltozik neki az ember…

MIA Nem értem.

LOVAG Milyen értelmetlennek és valószerűtlennek tűnik is mindez, miközben itt ülök veled és a férjeddel. Milyen jelentéktelenné vált egyszerre! (Két keze közé fogja a tejescsészét, és nagyokat kortyol belőle. Aztán óvatosan visszateszi, és mosolyogva felnéz)

MIA Már nem olyan ünnepélyes a tekinteted.

LOVAG Mindig emlékezni fogok erre a pillanatra. Erre a csendre, az alkonyatra, a szamócástálra, a tejescsészére, az esti fényességben fürdő arcotokra, az alvó Mikaelre, Jofra és a hangszerére. Igyekezni fogok emlékezni mindarra, amiről beszélgettünk. A kezemben fogom hordani, mintha egy színültig telt csésze tej volna. (Elfordítja az arcát, és a tengert, a színtelen láthatárt nézi.) És jel lesz számomra, és kárpótlás mindenért. (Felemelkedik, búcsút int a fejével, és elindul lefelé, az erdő felé)

Jof még egyre játszik a hangszerén. Mia elnyúlik a fűben. A lovag fogja a sakktábláját, és a part felé tart. Minden csendes és elhagyott. A tenger mozdulatlan.

HALÁL Vártalak.

LOVAG Bocsáss meg, lefoglaltak. Mióta bevallottam neked a taktikámat, védekezésbe szorultam. Te lépsz.

HALÁL Miért vagy olyan elégedett?

LOVAG Ez az én titkom.

HALÁL Természetesen. Leütöm a lovadat.

LOVAG Okosan teszed.

HALÁL Becsaptál.

LOVAG Hát persze. Beleestél a csapdámba. Sakk!

HALÁL Mit nevetsz?

LOVAG Ne a nevetésemmel törődj, hanem mentsd a királyodat.

HALÁL Kicsit elbizakodott vagy.

LOVAG Szórakoztat a játszmánk.

HALÁL Te következel. Siess. Sok a dolgom.

LOVAG Megértem, hogy elfoglalt vagy, de nem térhetsz ki a játszmánk elől. Rá kell szánnod annyi időt, amennyibe telik.

A Halál már-már válaszolna, de aztán meggondolja magát, és a játszma fölé hajlik. A lovag elmosolyodik.

HALÁL Elkíséred ma éjszaka az erdőn át azt a mutatványos házaspárt? Jofnak és Miának hívják őket, és van egy kisfiuk.

LOVAG Miért kérdezed?

HALÁL Ó, csak úgy.

A lovag arcán kialszik a mosoly. A Halál csúfondárosan nézi.

Röviddel naplemente után a kis csapat a fogadó udvarán gyülekezik. Ott a lovag, Jöns, a leány, Jof és Mia az ekhós szekéren. Mikael már alszik. Jonas Skat nem tért vissza.

Jöns belép a kocsmába útravalóért, és hogy lehajtson még egy korsó sört. A helyiség üres és csendes, csupán néhány szolga és cseléd vacsorázik egy sarokban.

Az egyik szűk ablak előtt egy magányos alak üldögél, kezében egy köcsögnyi pálinkával. Nagyon búsnak látszik. Néha meg-megcsuklik zokogva.

Plog az, a kovács. Sír.

JÖNS Mindenható Isten, csak nem Plog, a kovács ez?

PLOG Jó estét.

JÖNS Mi ütött beléd, hogy magadban sírdogálsz itt?

PLOG Úgy bizony, nézd csak, vinnyog a kovács, akár egy nyuszi.

JÖNS Még mindig a feleséged?

PLOG Nem jött vissza.

JÖNS A helyedben örülnék, hogy ilyen könnyen megszabadultam tőle! (Jöns megveregeti a kovács hátát, leül melléje, és egy kis sörrel csillapítja a szomját)

PLOG Te nős vagy?

JÖNS Én? De hányszor! Legalább száz feleségem volt! Már nem is emlékszem valamennyire. Tudod, utazás közben.

PLOG Egy szál feleség rosszabb, mint száz, biztosíthatlak róla. Vagy pedig engem keményebben sújtott a sors, mint a többi nyomorultját ennek a nyomorult világnak, s ezt nem is tartanám hihetetlennek.

JÖNS Így van, a nők, az maga a pokol, hanem nélkülük meg az élet pokol! Akárhogyan okoskodsz is hát, a legbölcsebbnek még mindig az látszik, ha megölöd őket, mikor a legjobban mulatsz velük.

PLOG Női zsémbelés és moslék, gyereksírás és nedves pelenkák, karmolás és nyelvelés, véraláfutások és horzsolások, és anyósul az ördög nénikéje! És mikor lefekszik az ember egy hosszú és nehéz nap után, újabb dal kezdődik: könnyek, sirámok, jajveszékelés.

Jöns elragadtatva bólint. Már jó néhányat kortyolt a sörből, és nőies fejhangon szólal meg.

JÖNS Miért nem kívánsz csókkal jó éjszakát?

PLOG (hasonló hangon) Miért nem dalolsz el nekem egy dalt?

JÖNS Miért nem szeretsz már úgy, ahogy akkor, mikor először találkoztunk?

PLOG Miért nem veszed észre, hogy új hálóing van rajtam?

JÖNS Egyszerűen falnak fordulsz, és máris horkolsz.

PLOG Úgy bizony!

JÖNS De mennyire. És most elment. Hát örülj!

PLOG (dühösen) Elkapom az orrukat a fogómmal, összetöröm a bordáikat a nagykalapácsommal, bezúzom a koponyájukat a pörölyömmel.

Keserves zokogásra fakad, egész teste rázkódik nagy bánatában. Jöns érdeklődő ábrázattal figyeli.

JÖNS Tessék, már megint bőg.

PLOG Lehet, hogy szeretem.

JÖNS Úgy, szóval lehet, hogy szereted. Hát ide figyelj, te szerelmes kovács, a szerelem csak egy szó, ami annyit jelent, hogy kéjvágy, vágyakozás még több és még annál is több kéjre, a többi csak üres fecsegés, csalás, hazudozás és szélhámosság.

PLOG Mégis fáj.

JÖNS Hát persze. A szerelem a legfeketébb minden dögvész közül. Ha belehalna az ember, talán volna valami jó a szerelemben, de mindig kigyógyul belőle az ember.

PLOG Én nem gyógyulok ki belőle.

JÖNS Dehogynem, kigyógyulsz belőle te is. Csak egypár szegény nyomorult pusztul bele néha a szerelembe. A szerelem ragályos, mint a nátha, kiszívja a véred, az erőd, a függetlenséged, az erényed, ha van valamilyen. Ha minden tökéletlen ezen a tökéletlen világon, akkor a szerelem a legtökéletesebb benne a maga tökéletes tökéletlenségével.

PLOG Szerencsés vagy, hogy ilyen jól forog a nyelved, és ráadásul még hiszel is ebben a halandzsában.

JÖNS Hiszek! Ki mondta neked, hogy hiszek? De szeretek jó tanácsot adni. Ha kérsz egyet, adok neked mindjárt kettőt is. Mert, amint látod, én valójában művelt ember vagyok ám.

Fölkel az asztaltól, és végighúzza kezét az arcán. A kovács nagyon szerencsétlennek látszik, és megfogja Jöns övét.

PLOG Ide figyelj, Jöns. Elkísérhetlek benneteket az erdőn át? Olyan egyedül vagyok, és nem akarok hazamenni, mert mindenki rajtam nevetne.

JÖNS Ha megígéred, hogy nem siránkozol egész idő alatt. Mert különben el kell válnunk.

A kovács felpattan, és átöleli Jönsöt. A két új barát enyhén ittasan a kijárat felé indul.

Mikor megjelennek az udvarban, Jof azonnal észreveszi őket. Megijed, és Jönsöt is figyelmeztetni akarja.

JOF Jöns! Vigyázz! Ez az alak mindenkibe beleköt. Nincs ki az összes kereke.

JÖNS Most éppen potyognak a könnyei.

A kovács Jof felé tart, aki elsápad rémületében. Plog a kezét nyújtja neki.

PLOG Igazán sajnálom, ha bántottalak. De olyan heves a vérmérsékletem, tudod? Add a kezed.

Jof odanyújtja neki a remegő kezét, és a kovács alaposan megrázza. Miközben Jof kiegyenesíteni próbálja az ujjait, Plog nagy elérzékenyedésében kitárja a karját.

PLOG Hadd öleljelek meg, testvér.

JOF Köszönöm, köszönöm, de talán egy kicsit később. Nagyon sietünk. Köszönöm, igazán kedves!

Gyorsan felkapaszkodik a bakra, és csettint a lovaknak. A kis karaván elindul az éjszakában az erdő felé.

Leszállt az éj.

Elöl a lovag halad hatalmas ménjén. Utána Jof és Mia az ekhós szekérrel. Egymásnak dőlnek, Mia karjában ott az alvó kisfia. Végül Jöns, súlyosan megrakott lován, nyomában a kováccsal. A leány a málha tetején ül, magába roskadva, mintha aludna.

A lovak súlyos léptei elhalnak az erdei ösvény puha földjén, csak az utasok lélegzetvétele hallatszik, egyébként teljes a csend.

Kibújik a hold egy felhő mögül. Az erdő egyszeriben valószerűtlen éjszakai életre kel. Tejszerű fény ömlik el a kövér bükklevelek között. Fények és árnyékok mozgolódó, reszketeg világában haladnak az utasok.

Egyszer csak megállnak. Szemükben nyugtalanság és baljós sejtelmek sötétlenek, arcuk valószerűtlenül halvány a folyékony fényben. De nem hallatszik semmi nesz.

PLOG Kibújt a hold a felhők mögül.

JÖNS Annál jobb, legalább jobban látjuk az utat.

MIA Nem tetszik nekem a hold ma éjjel.

JOF Milyen mozdulatlanok a fák!

JÖNS Hát ha egyszer nem fúj a szél.

JOF Semmi nesz.

JÖNS Legalább egy rókát hallanánk.

JOF Vagy egy kuvikot.

JÖNS Vagy valamilyen emberi hangot a magunkén kívül.

LEÁNY Azt mondják, nem szabad megállni a holdfényben.

A csendből és az árnyak játékából az út végén egyszer csak kibontakozik egy kísértetfogat.

A boszorkányt viszik a máglyára. Nyolc katona kíséri, keservesen haladnak előre, lándzsával a vállukon. A boszorkány egy kordén ül, vaslánc a nyakán és a csuklóján, tekintetét a holdra veti.

Mellette egy fekete alak ül, egy szerzetes vagy diakónus, kámzsája árnyékba borítja az arcát.

JÖNS Hová mentek?

KATONA A máglyához.

JÖNS Értem. Ez az a boszorkány, aki összeadta magát az ördöggel?

A katona kelletlenül bólint. Az utasok némi habozás után a nyomukba szegődnek. A lovag a kordé mellett vezeti a lovát. A boszorkány mintha félig-meddig öntudatlan lenne, de a szeme tágra nyitva.

LOVAG Látom, megsebezték a kezedet.

Sápadt arcát a boszorkány a lovag felé fordítja, és tagadólag rázza meg a fejét.

LOVAG Adhatok valami orvosságot, amely csillapítja a fájdalmaidat.

A lány ismét megrázza a fejét.

JÖNS Miért éjszaka égetik el? Mikor olyan kevés szórakozás kínálkozik manapság az embereknek.

KATONA Minden szentek nevére kérlek, hallgass. Azt mondják, mindenhová követi az ördög.

JÖNS Akkor maguk nyolcan ugyancsak bátor vitézek, igaz?

KATONA Jól megfizetnek bennünket. Ez önkéntes szolgálat. (A katona suttogva beszél, s közben nyugtalanul nézeget a boszorkány felé)

LOVAG Hogy hívnak?

TYAN Tyan a nevem, uram.

LOVAG Hány éves vagy?

TYAN Tizennégy, uram.

LOVAG Összeadtad magad az ördöggel?

Tyan csendesen bólint helybenhagyása jeléül, és elfordítja a fejét. Most megérkeztek a község határára. A környező dombok lábánál egy útkereszteződés található. A máglya már készen áll egy tisztáson. Az utasok tétován és kíváncsian ott maradnak. A katonák kikötik a lovat. Két fagerendát hoznak, egymás mellé fektetik, keresztléceket szögeznek rájuk, amolyan létraféle keletkezik így, erre kötözik majd rá Tyant, mint valami angolnabőrt. Visszhangzanak a kalapácsütések az erdőben.

A lovag leszállt a lováról. Közeledik a kordéhoz, és megpróbálja ismét elkapni Tyan tekintetét. Szelíden megérinti, mintha fel akarná ébreszteni.

A lány lassan feléje fordítja a tekintetét.

LOVAG Azt mondják, az ördöggel praktikáltál.

TYAN Miért kérdezed?

LOVAG Nem kíváncsiságból, hanem nagyon személyes okokból. Szeretnék én is találkozni vele.

TYAN Miért?

LOVAG Szeretnék kérdezni tőle valamit Istenről. Neki tudnia kell a választ. Ha valaki tudja, hát ő az.

TYAN Láthatod, amikor akarod.

LOVAG Hogyan?

TYAN Tégy, ahogy mondom.

A lovag olyan szorosan fogja a kordé szélét, hogy az ujjai belefehérednek. Tyan előrehajol, és tekintetét a lovagéba süllyeszti.

TYAN Nézz a szemembe.

A lovag farkasszemet néz vele.

TYAN Nos, mit látsz? Látod?

LOVAG Dermedt félelmet látok a szemedben, a félelem űrét. Semmi mást. (Elhallgat)

A katonák a máglya mellett dolgoznak, tovább visszhangzanak a kalapácsütések.

TYAN Senkit? Semmit?

LOVAG (megrázza a fejét) Senkit és semmit.

TYAN Nincsen a hátad mögött sem?

LOVAG (megfordul) Nincs. Ott sincs senki.

TYAN Pedig velem ott van mindenütt. Elég, ha kinyújtom a kezem, már hozzáérek az övéhez. E pillanatban is itt van a közelemben. A tűz nem fog kárt tenni bennem. Ő meg fog oltalmazni minden szenvedéstől.

LOVAG Mondta neked?

TYAN Tudom. Tudom. Látnod kell itt valahol, itt kell lennie. A papoknak nem esett nehezére, hogy meglássák, a katonáknak sem. Úgy félnek tőle, hogy még engem sem mernek megérinteni.

A kalapácsütések abbamaradtak, közelednek a katonák, mintha csak a környező sűrűségből keltek volna életre. Ügyetlenül megoldozzák a láncokat, és amolyan nyaklófélénél fogva megrántják Tyant. A lány halkan feljajdul, panaszos hangja mintha messziről érkezne.

LOVAG Miért törtétek össze a kezét?

KATONA (komoran) Nem mi voltunk.

LOVAG Hát ki?

KATONA Kérdezd meg a barátot.

A katonák a láncoknál fogva húzzák a lányt. Tyan leborotvált feje ragyog a holdfényben. Kitátja a száját, mintha kiáltani akarna, de egy hang sem jön ki a torkán.

A katonák leszállítják a kordéról, és a máglya felé vonszolják. A lovag a szerzeteshez fordul, aki ülve maradt a kordén.

LOVAG Mit műveltetek ezzel a gyermekkel?

A Halál fordul feléje, és ránéz.

HALÁL Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?

LOVAG Soha.

HALÁL Pedig választ sem fogsz kapni soha.

LOVAG Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.

A katonák odakötözik Tyant a létrafokokhoz. A lány nem ellenkezik, halkan nyöszörög, mint egy állat.

Mikor odakötözték, a katonák meggyújtják a máglyát. A lovag odalép hozzá, és föléje hajol.

JÖNS Az jutott eszembe, nem kellene-e agyonütni ezeket a katonákat. De nem sok haszna volna. Már úgyis félholt a lány.

Közeledik az egyik katona. Sűrű füstfelhő gomolyodik fel a máglyáról, és beborítja a néma árnyakat.

KATONA Mondtam, hogy legyen óvatos. Ne menjen a közelébe.

A lovag úgy tesz, mintha nem hallaná. Vizet merít a kezével, és inni ad Tyannak. Aztán orvosságot nyújt neki.

LOVAG Vedd be ezt, és elmúlnak a szenvedéseid.

Elborítja őket a füst, és köhögni kezdenek. Előlépnek a katonák, és egy fenyőfának támasztják a létrát. Tyan mozdulatlanul csüng rajta, szeme tágra nyitva.

A lovag felkel, és mozdulatlanul áll. Jöns szorosan mögötte. Fojtogatja a düh.

JÖNS Mit lát vajon? Meg tudod mondani?

LOVAG (a fejét rázza) Már nem szenved.

JÖNS Nem válaszoltál a kérdésemre. Ki veszi gondjaiba ezt a gyermeket? Az angyalok, a Jóisten vagy az ördög? Vagy csak a semmi? A semmi, uram?

LOVAG Az lehetetlen.

JÖNS Nézd a szemét, uram. Szerencsétlen öntudata éppen most fedez fel valamit: a holdfényes űrt.

LOVAG Nem.

JÖNS Tehetetlenül nézzük, lecsüngő karral, mert mi magunk is látjuk, amit ő lát, és a rémületünk is azonos az övével. (Kifakad) Szegény kis gyermek! Nem bírom, nem bírom tovább... (Összeszorul a torka, elfordul és elsiet)

A lovag ismét lóra száll. Az utasok felkerekednek az útkereszteződés helyéről. Tyan végre lehunyja a szemét.

Az erdő most koromsötét. Az út fák közt kanyarog, a szekér csikorog és imbolyog, ahogy köveken és gyökereken gördül át. Felrikolt egy madár. Közbe-közbe ki-kibukkan a hold.

Jof felkapja a fejét, és feleszmél. Elaludt, Mia vállát átkarolva.

A lovag árnyként lebeg előttük a fák közt. Szinte valószerűtlennek érzik hangtalanságát.

Jöns és a kovács, miután jócskán ittak, egymást támogatva jönnek.

Plog megtántorodik, aztán lezöttyen a földre. Kezébe rejti az arcát, és keservesen felüvölt.

PLOG Jajajaj! Rám jött már megint!

JÖNS Ne ordíts! Mi jött rád már megint?

PLOG A feleségem, érted? Olyan szép…olyan szép, hogy lantkíséret nélkül leírni sem lehet...

JÖNS Már megint kezdi!

PLOG A mosolya, akár a pálinka. A szeme, mint az áfonya...

(Szép szavakat keresgél. Nagy kezével bizonytalan mozdulatokat végez)

JÖNS (sóhajt) Kelj már föl, te könnyben tocsogó disznó! Különben itt maradunk egymagunkban.

PLOG Igen, igen! Az orra, mint egy szem újkrumpli, a feneke pedig mint egy bőlevű körte. Igen, olyan az egész nő, mint egy virágágyás. Látom magam előtt, a karjai, akár az uborkák...

JÖNS Az ég szerelmére, hallgass! Nagyon rossz költő vagy, hiába vagy részeg. És elegem van a veteményeskertedből!

Átkelnek egy kis réten, ahol valamivel világosabb van. A hold áttetsző felhőfátyol mögött dereng. A kovács hirtelen az erdő széle felé mutat óriási ujjával.

PLOG Oda nézz!

JÖNS Látsz valamit?

PLOG Ott!

JÖNS Nem látok semmit.

PLOG Fogódzkodjanak meg, uraim és hölgyeim, elközelgett a pillanat! Kit látnak szemeim amott az erdő szélén, ha nem az én szépséges nőmet a komédiásával?

A két szerelmes későn veszi észre a kovácsot. Lelepleződtek. Skat menekülni próbál, de Plog üldözőbe veszi, vadul lengetve a kalapácsát, és vadkanként fújtatva.

Néhány pillanatig a két vetélytárs botladozva nyargalászik fel-alá a bokrok közt, a köveken és ágakon, az erdő szürke derengésében. Különös párviadal. Szemlátomást egyformán félnek egymástól.

Az utasok csendben nézik a látványosságot. Lisa sikongat néha kicsit, nem annyira ijedtében, hanem mert úgy érzi, hogy ez hozzátartozik a szerepéhez.

SKAT (kifulladva) Te rühes szukák förtelmesre nyírt fattya! Ha én volnék a te bűzlő bőrödben, ha az enyém volna a pöcegödörszagú leheleted, olyan szégyenkezés fogna el magamtól, hogy undorító jelenlétemtől megszabadítanám a természetet!

PLOG (őrjöngve) Vigyázz, te illatosított takony, mert fingani találok egyet, és te azonmód repülsz a színészek poklába, ahol aztán untathatod az ördögöt a monológjaiddal, míg el nem porlik a füle!

Lisa ekkor a férje nyakába veti magát.

LISA Drága férjecském, bocsáss meg nekem, soha többé nem csinálok ilyet! Úgy odavagyok, és ez az úr úgy becsapott, hogy elképzelni sem tudod.

PLOG Így is, úgy is megölöm.

LISA Ez az, öld meg! Nem is ember ez!

JÖNS Az ördögbe is, mégiscsak színész!

LISA Hamisak a fogai, hamis a szakálla, hamis a mosolya, és minden szava betanult. Üres, mint egy doboz. Öld meg.

Lisa sír felindultságában és bánatában. A kovács kicsit zavartan körülnéz. A színész él az alkalommal, kirántja a tőrét, és nekiszegezi saját mellének.

SKAT Igaza van. ölj meg. Ha azt hiszitek, hogy védőbeszédet mondok valódiságomért, tévedtek.

LISA Nézd, milyen undorító! Nézd a grimaszait. Édes, drága Plogocskám, öld meg hát!

SKAT Uram, csak meg kell nyomnia, és a valótalanságom megbízható új valósággá válik: a hulla valóságává.

LISA Csinálj valamit. öld meg.

PLOG (zavartan) Verekedjen, másképp nem tudom megölni.

SKAT Emlékezz, balga lélek, e legfőbb törvényre:

Életed fonálon függ csupán,

Az időd rövid, hamar lejár.

PLOG Legalább ingerelj fel, hogy olyan dühös legyek, mint az előbb!

Skat fájdalmas arccal nézi az utasokat, szemét az éjszakai égre veti.

SKAT Mindnyájatoknak megbocsátok. Imádkozzatok néha értem.

Mellébe mártja a tőrt, és lassan leroskad a földre. Az utasok megdöbbenve állnak. A kovács odasiet Skathoz, és rázni kezdi.

PLOG Na, de hát hogyhogy?! Ki látott már ilyet! Én nem akartam neked rosszat! Nézzétek, ez meghalt! Már kezdtem szinte kedvelni. És az igazat megvallva Lisa nem bánt vele valami kedvesen.

Jof a kollégája fölé hajol.

JOF Meghalt, tökéletesen meghalt. Még soha nem láttam ennyire halott színészt.

LISA Gyerünk, menjünk innen. Nincs miért sírni. Úgy kell neki.

PLOG És én ezt vettem el feleségül!

JÖNS Indulás!

Skat ott marad a fűben elterülve, mellében a tőrrel. Az utasok eltávolodnak, és nemsokára eltűnnek az erdő sötétjében, a tisztás túloldalán. Skat ekkor felül, és kihúzza a tőrt a kebléből. Színpadi tőr az, amelynek a pengéje a nyélbe tolható.

Meg van elégedve alakításával, és nevetgél magában.

SKAT Szép jelenet volt. Igazán jó színész vagyok. Igazán meg lehetek elégedve magammal. De most hová? Megvárom, míg kivilágosodik, akkor könnyebben kitalálok az erdőből. Addig felmászom egy fára, ahol nem érhetnek el a medvék, a farkasok meg a kísértetek...

Talál egy megfelelő fát. Felmászik az ágak közé, elhelyezkedik olyan kényelmesen, ahogy csak tud, és előszedi a tarisznyájából az elemózsiáját.

SKAT Holnap utolérem Jofot és Miát, és megyünk Helsingörbe a Szentek Ünnepére. Sok pénzt keresünk. (Ásít) Most pedig eléneklek egy kis dalt:

Kicsike madár vagyok én

Eldalolom ki-ki, amit kér

Ha pedig veszély fenyeget

Pottyantok apró pettyeket

Éljen a hús ünnepe!

(Beszél) Unalmas egyedül maradni éjjel egy erdőben. Nem, nem félek én e szörnyű éjszakában...

Elhallgat és fülel. A csendben fűrészelés hallatszik.

SKAT Favágók? Nocsak! (Énekel) Nem, nem félek én e szörnyű éjszakában... De az ördögbe is, az én fámat fűrészelik! (Lenéz a lombokon át, és csakugyan észrevesz a fa lábánál egy komor alakot, amint javában fűrészel) Hohó, tökszakáll, mit művelsz a fámmal?

A fűrész tovább jár ide-oda. Skat megijed.

SKAT Válaszolj legalább. Az udvariasság nem kerül semmibe. Ki vagy te?

Felegyenesedik a Halál, és a lombok között felkacsint Skatra. Skat felordít irtózatában.

HALÁL Elfűrészelem a fádat, mert lejárt az időd.

SKAT Az lehetetlen. Most nem érek rá.

HALÁL Igazán nem érsz rá?

SKAT Nem. Előadásra kell mennem.

HALÁL Haláleset miatt elmarad.

SKAT És a szerződésem?

HALÁL A szerződésed semmis.

SKAT A gyermekeim, a családom...

HALÁL Nem szégyelled magad, Skat?

SKAT De szégyellem.

A Halál tovább fűrészel, a fa kezd recsegni.

SKAT Nincs kibúvó? A színészekre nem érvényesek kivételes szabályok?

HALÁL Nem, ilyen esetben nem.

SKAT Semmi menekvés, semmi kivétel?

(Énekel)

A Halál tovább fűrészel.

SKAT Hát vesztegetésre nem hallgatsz-e?

A Halál tovább fűrészel.

SKAT Segítség!

A Halál tovább fűrészel.

SKAT Segítség! Segítség!

Kidől a fa. Csend.

Az utasok egy tisztásfélére érkeztek, és letelepedtek a mohára. Csendben fekszenek, saját lélegzésüket, szívverésüket hallgatják, meg a fák ormán meg-megmozgó fuvallatokat. Az erdő itt vad és áthatolhatatlan, fekete óriásfejekként hatalmas kőtömbök ütköznek ki a talajból. Egy kidőlt fa roppant sorompóként hever fény és árnyék között.

Mia és Jof a többiektől kissé arrébb ültek le gyermekükkel. Nézik a titokzatos és változó holdfényt.

A lovag a sakktáblája fölé hajol. Lisa csendben sírdogál Plog háta mögött. Jöns a hátán fekszik, és az égboltot nézi.

JÖNS Nemsokára virrad, és a hőség máris úgy nehezedik ránk, mint egy meleg és nedves dunyha.

LISA Félek.

PLOG Érzem, hogy történni fog velünk valami, de nem tudom, micsoda.

JÖNS Talán az Utolsó Ítélet...

PLOG Az Utolsó Ítélet…

A szél kidöntötte fa mögött valami mozgást hallani: száraz levelek zörögnek, és valami nyüszítésféle hallatszik, akár egy sebesült állaté. Mindnyájan hegyezik a fülüket, és a nesz irányába néznek.

Egy hangot hallani a sötétből

RAVAL Van egy kis vizetek?

Néhány pillanat múlva kibontakozik Raval sápadt, verítékező arca. Újra eltűnik a sötétben, de megint felhangzik a hangja.

RAVAL Nem tudnátok adni egy kis vizet? (Csend) Pestises vagyok.

JÖNS Ide ne gyere. Ha ide mersz jönni, elvágom a torkod. Maradj ott a fa túloldalán.

RAVAL Félek a haláltól.

Senki nem válaszol. Teljes csend. Raval nehezen lélegzik, és zizegnek a száraz levelek.

RAVAL Nem akarok meghalni! Nem akarok!

Senki nem válaszol. Raval arca megjelenik a fa mellett, szeme tágra nyitva, a szája habzik.

RAVAL Szánjatok meg. Segítsetek. Mondjatok legalább valamit.

Senki nem válaszol. A fák közt felsóhajt a szél. Raval sírva fakad.

RAVAL Meg fogok halni! Én, én, én! Mi lesz velem? Senki sem vigasztal meg? Senkiben nincs egy kis könyörület? Nem látjátok, hogy...

Szavai hörgésbe fulladnak. Összeroskad a fa mögött. Néhány pillanatnyi csönd.

RAVAL (suttogva) Senki sincs, aki… Csak egy csepp vizet…

Egyszer csak felugrik a leány, megragadja Jöns tömlőjét, és futva megindul Raval felé, de Jöns utoléri, és visszatartja.

RAVAL Segítsetek, segítsetek!

Senki nem válaszol, senki nem mozdul. Raval könnyek nélkül sír, görcsös zokogás rázza, mint a rettegő gyermeket. Aztán újra kiáltozni kezd, míg végül elhallgat.

Csend.

A lány leroskad, és a kezébe rejti az arcát. Jöns a vállára teszi a kezét.

JÖNS Mire jó ez? Semmi értelme, semmi a világon. Tudom, hogy nem jó semmire. Nem hallod? Vigasztallak!

Lisa keze a kovácséba csúszik, iszonyodva nézik Jönsöt. A lovag már nincs egyedül. A Halál állt meg előtte.

HALÁL Befejezzük a játszmánkat?

LOVAG Te következel.

A Halál felemeli a kezét, és első húzásával leüti ellenfele királynőjét. Antonius Blok a Halált figyeli.

HALÁL Leütöttem a királynődet.

LOVAG Nem láttam.

A lovag a sakktábla fölé hajol. A hold reszketeg fényében mintha élnének a bábuk.

Jof elszundikált kicsit, és most hirtelen felriad. Észreveszi, hogy a lovag a Halállal sakkozik. Megijed, és felébreszti Miát.

JOF Mia!

MIA Tessék, mi az?

JOF Valami szörnyűséget látok. Olyasmit, hogy el sem tudom mondani neked.

MIA Mit látsz?

JOF Amott ül a lovag, és sakkozik.

MIA Igen, látom én is. De mi ebben olyan szörnyű?

JOF Nem látod, kivel játszik?

MIA Egyedül van. Ne ijesztgess ilyesmivel.

JOF Nem, nincs egyedül.

MIA Hát kivel van?

JOF A Halállal. Sakkozik a Halállal.

MIA Nem szabad ilyesmiket mondani.

JOF Meg kell próbálnunk elmenekülni.

MIA Az lehetetlen.

JOF Meg kell próbálni. Úgy el vannak merülve a játszmájukban, hogy nem fogják észrevenni, ha szép csendben eltűnünk.

Jof óvatosan felkel, és eltűnik a fák mögött a homályban. Mia a félelemtől megbénulva helyben marad, és szemét a lovagra meg a sakktáblára mereszti. Fiacskáját a karjában tartja.

Jof jön vissza.

JOF Befogtam a lovat, a szekér útra kész amott a nagy fa mellett. Menj elöl, én megyek utánad a málhákkal. Vigyázz, fel ne ébreszd Mikaelt.

Mia engedelmeskedik. E pillanatban a lovag felemeli tekintetét a sakktábláról.

HALÁL Te következel, Antonius Blok.

A lovag nem válaszol.

Látja, amint Mia áthalad egy holdfénypászmán, és a szekér felé tart. Jof lehajol, hogy összeszedje a holmijukat, aztán némi távolságra követi Miát.

HALÁL Nem érdekel már a játszmánk?

Nyugtalanság fénye villan a lovag szemében. A Halál elmélyülten figyeli.

LOVAG Ellenkezőleg!

HALÁL Nyugtalannak látszol. Titkolsz valamit?

LOVAG Semmi sem kerülheti el a figyelmedet, igaz?

HALÁL Senki és semmi nem térhet ki előlem.

LOVAG Csakugyan nyugtalan vagyok, igazad van. (Szándékosan ügyetlen mozdulattal lesöpri a bábukat a sakktábláról a kabátszárnyával. A Halálra néz.)

HALÁL Te félsz.

LOVAG Most hogyan állapítjuk meg, melyik bábu hol állt?

HALÁL (önelégült nevetéssel) Emlékszem mindenre. Ilyen könnyen nem szabadulsz.

A halál a sakktábla fölé hajol, és visszaállítja a bábukat a helyükre. A Lovag a szurdokot nézi mögötte, ahol Mia most mászik fel a szekérre. Jof megfogja a ló kantárját, és az út felé vezeti. A Halál nem lát semmit, teljesen lefoglalja a játszma állásának rekonstruálása.

HALÁL Valami érdekeset látok most.

LOVAG Mit látsz?

HALÁL A következő lépéssel sakk-mattot kapsz, Antonius Blok.

LOVAG Így van.

HALÁL Örömet leltél a haladékban?

LOVAG Igen.

HALÁL Remek. Most itt hagylak. Amikor legközelebb találkozunk, időd lejár. A társaidé szintén.

LOVAG És felfeded a titkaidat?

HALÁL Nincsenek titkaim.

LOVAG Tehát nem tudsz semmit.

HALÁL Nem, nem tudok semmit.

A lovag még mondana valamit, de a Halál már eltűnt.

Suhognak a fák ormai. Felkel a nap, mérgezőn és fenyegetőn az erdő felé emelkedik. Élettelenül vibrál a fény. Jof hajtja a kanyargó úton a szekeret, Mia mellette ül.

MIA Milyen furcsa fény!

JOF Vihar lesz.

MIA Nem, ez másvalami, ez valami rettenetes. Hallod ezt a félelmetes zajt az erdőből?

JOF Az eső lesz az.

MIA Nem, ez nem eső. Látott bennünket, most jön a nyomunkban, utolér bennünket, jön felénk.

JOF Még nem, Mia. Legalábbis még nem.

MIA Félek. Félek.

A szekér gyökereken és köveken gördül át imbolyogva-recsegve. A ló megáll, hegyezi a fülét. Az erdő sóhajt és nyög, dühöngve rázkódik, szüntelenül csapkod.

JOF Mássz be a kocsiba, Mia. Lefekszünk, közénk vesszük Mikaelt.

Bemásznak a ponyva alá, és lefekszenek az alvó gyerek mellé.

JOF A Halál Angyala száll el felettünk, Mia. A Halál Angyala. Milyen hatalmas a Halál Angyala!

MIA Fázom. Fázom. Rettentően fázom.

Didereg, mintha lázas volna. Összebújnak a takaró alatt. A ponyva csapkod a szélben. Kinn iszonyú, tomboló égzengés

A kastély fekete kőtömbként emelkedik ki a súlyos szürkületből. A vihar teljes erejéből csapkodja a falakat és a sziklákat. Az ég elborul, csaknem teljesen elsötétedik.

Antonius Blok egészen a kastélyig kalauzolja társait. A kastély elhagyatottnak látszik. Szobáról szobára járják. Lépteik visszhangzanak az üres és néma termekben. Odakintről behallatszik az eső iszonyú verése.

Egyszer csak a lovag szemtől szemben találja magát a feleségével. Némán nézik egymást.

KARIN Megtudtam, hogy úton vagy hazafelé. Itt vártalak. A többiek mind elmenekültek a pestis miatt.

A lovag némán nézi.

KARIN Nem ismersz rám?

A lovag bólint, de továbbra is hallgat.

KARIN Te is megváltoztál. (Közeledik a lovaghoz, és figyelmesen szemügyre veszi, szemében mosoly bujkál. Szelíden megérinti a kezét) Most már látom, hogy te vagy az. Néhol a szemedben, néhol az arcodon, igaz, rejtve, a riadalom leple alatt, felfedezem a kisfiút, aki annyi esztendővel ezelőtt elment a Szentföldre.

LOVAG Most vége. És kissé ellankadtam.

KARIN Látom. Elfáradtál.

LOVAG Ezek itt a barátaim.

KARIN Lépjenek be. Üljenek velünk asztalhoz.

Leülnek az asztal köré a nagy, félhomályos helyiségben, amelyet csupán a falra tűzött néhány fáklya világít meg. Csendben fogyasztják a kemény kenyeret és a füstölt, sózott húst.

Karin az asztal végén ül. Fennhangon felolvas egy nagy könyvből.

KARIN „És mikor felnyitotta a hetedik pecsétet, lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy félóráig. És látám azt a hét angyalt, aki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita...”

Kopogtatnak a nagy kapun, három erőteljes koppantás. Karin félbehagyja az olvasást, és felnéz. Jöns csendben feláll, és indul kinyitni a kaput.

KARIN „Az első angyal azért trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel elegy, és vetteték a földre; és a földnek harmadrésze megége, és az élőfáknak harmadrésze megége, és minden zöldellő fű megége...”

Eláll az eső, egyszeriben rettentő csend támad a komor teremben, ahol a fáklyák ijesztő árnyékokat vetnek a falakra és a mennyezetre. Mindnyájan a csendre fülelnek.

KARIN „A második angyal is trombitált, és mint egy tűzzel égő nagy hegy vetteték a tengerbe; a tengernek harmadrésze vérré lőn...”

Léptek hallatszanak a lépcsőházból. Belép Jöns. Csendben elfoglalja a helyét, de nem folytatja az evést.

LOVAG Ki volt az?

JÖNS Nem láttam senkit.

Karin egy pillanatra felemeli a fejét, de aztán ismét a nagy könyv fölé hajlik.

KARIN „A harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira; a csillagnak neve pedig üröm...”

Mindnyájan felnéznek.

Mikor látják, ki jön feléjük, a nagy terem homályán át, felállnak, és szorosan egymás mellett felsorakoznak.

LOVAG Jó napot, nemes úr!

KARIN Karin vagyok, a lovag felesége, és szívesen üdvözöllek a házamban.

PLOG Mesterségemre nézve kovács vagyok, és mondhatom, elég ügyes. A feleségem, Lisa – hajolj meg, Lisa, tisztelettudón a nagyúr előtt –, a feleségem, néha kicsit nehéz vele bánni, és volt egy kis perpatvarunk, hogy úgy mondjam, de csak olyan, mint bárki másnak...

A lovag kezébe temeti az arcát.

LOVAG Sötétségünkből feléd kiáltunk, Uram, könyörülj rajtunk. Mert gyengék vagyunk, félünk, és nem tudunk semmit.

JÖNS (dühösen) A sötétben, ahol állításod szerint élünk, és csakugyan ott élünk…ebben a te sötétségedben nem találsz senkit, aki meghallgatná a panaszaidat, és akit megindítanának a szenvedéseid. Szárítsd fel a könnyeidet, és szemléld magad a közönyöd tükrében…

LOVAG Istenem, te, aki vagy valahol, akinek lenned kell valahol, könyörülj rajtunk!

JÖNS Tudnám, milyen növényt adjak neked, hogy megtisztulj a túlvilági nyavalyáidtól. De úgy látszik, már késő. Hanem azért érezd legalább az utolsó pillanatig, micsoda diadal, hogy forgathatod a szemedet, és mozgathatod a lábujjadat.

KARIN Hallgass, hallgass.

JÖNS Hallgatok majd, de tiltakozva.

LEÁNY (térdre hullva) Elvégeztetett.

Jof és Mia szorosan egymás mellett fekszenek. Hallgatják, ahogy az eső egyre gyérebben veri a ponyvát. Nemsokára már csak egy-egy csepp koppanása hallatszik.

Kimásznak a rejtekükből. A szekér egy dombon áll, egy lejtő tetején, egy nagy fa alatt. Széles kilátás nyílik a környező dombokra, erdőkre, lapályokra és a napfényben villódzó tengerre.

Jof nyújtózkodik. Mia szárazra törülgeti a kocsit, és letelepedik a férje mellé. Mikael Jof térde közé kuporodik.

Egy magányos madár próbálgatja a hangját a vihar után, cseppek hullanak a fákról, erős szél fúj a tenger felől.

Jof a menekülő sötét fellegekre mutat. Ezüst tűk módjára száraz villámok villognak az ég alján.

JOF Látom őket, Mia, látom őket! Ott, a sötét, viharos ég alján. Ott vannak mindnyájan. A kovács és Lisa és a lovag és Raval és Jöns és Skat! És a Halál, a szigorú úr, táncba hívja őket. Azt parancsolja, hogy fogják kézen egymást, és láncba fonódva járják a táncot. Az élen maga a szigorú úr lépdel a kaszájával és homokórájával. A végén Skat imbolyog a lantjával. Táncolva távolodnak a hajnaltól, ünnepélyes táncban tűnnek tova a sötétség országa felé. Eső csurog az arcukon, tisztára mossa könnyeik sójától. (Elhallgat. Leejti a karját)

Mikael tátott szájjal hallgatta apját. Most fölmászik Mia ölébe.

MIA (mosolyogva) Ezek a te látomásaid és álmaid!

Stockholm, 1956. június 5.