Rendkívül jellegtelen szoba (állami szabvány). Egy júniusi este. Johan ül, és egy iratot olvas. Náthás. Kopognak az ajtón. Mielőtt Johan egyáltalán felelni tudna, beviharzik Marianne.

MARIANNE Bocsáss meg, hogy késtem. De papa pontosan akkor hívott fel, amikor el akartam indulni, és csak mondta, mondta a magáét. Többször mondtam, hogy sietnem kell, de mint a süket. Hogy vagy?

JOHAN Megfáztam.

MARIANNE Igen, tényleg pocsékul nézel ki.

JOHAN Először csak a torkom fájt, és azt gondoltam, hogy majd elmúlik. Később jött ez a pokoli nátha, és ráment a légcsövemre. És most egész éjszaka köhögök. Van egy kis lázam is, és rossz a közérzetem. Legszívesebben lemondtam volna ezt a találkozást, de mivel te külföldre utazol, gondolom, jó volna, ha a papírokat még az elutazásod előtt beadnánk a bíróságra, nem igaz?

MARIANNE Szegény Johan. Vérzik a szívem érted. Remélem, Paula rendesen ellát.

JOHAN Ő is meg van fázva. De ő valami gyomorinfluenzát kapott. Nagyon romantikus.

MARIANNE Túléled, ne aggódj.

JOHAN Te ellenben fel vagy dobva.

MARIANNE Hm, lehet.

JOHAN Történt valami?

MARIANNE Utazás előtt mindig izgatott vagyok, meg aztán tavasz van. Meg új ruhát is vettem magamnak. Különben mit szólsz hozzá? Csinos? Persze ebben a fényben nem érvényesülnek rendesen a színei. Hogy tetszik?

JOHAN Igen, nagyon csinos.

MARIANNE Örülök, hogy itt a munkahelyeden tudtunk találkozni. Időt spórolunk meg.

JOHAN Nem éppen kedélyes.

MARIANNE A válóperes iratok átvizsgálására remekül megfelel. Nézz ide. Ez a megállapodás, amit Henning megszövegezett. Szó szerint úgy, ahogy mi közösen diktáltuk.

JOHAN Akkor nem szükséges elolvasnom.

MARIANNE Az ember mindig olvassa el előbb, amit aláír. Johan ne légy már olyan mogorva.

JOHAN Nem vagyok mogorva.

MARIANNE Gyalázatosan rosszkedvű vagy. Itt a jegyzék a közösen szerzett ingóságokról, és hogy hogyan osztottuk el egymás között Csak emlékeztetőnek. Ezt nem fontos aláírnod.

JOHAN Itt az áll, hogy tied a nagymama ingaórája. Ez mindenesetre félreértés.

MARIANNE De drága Johan, azt én kaptam a nagymamádtól. Különben is megbeszéltük.

JOHAN Nem emlékszem rá, hogy beszéltünk volna a nagymama ingaórájáról.

MARIANNE Ha annyira ragaszkodsz hozzá, tartsd meg. De ez valóban az enyém.

JOHAN Már hogy az istenbe is lehetne az enyém, mikor neked mindig igazad van! Vidd azt a rohadt ingaórát, nem veszekszem semmiségeken. (Köhög)

MARIANNE Van még valami, amit szerinted jogtalanul harácsoltam el?

JOHAN (mogorván) Hiába gúnyolódsz. Náthás vagyok és deprimált. Parancsolj. Akarsz egy pohár kitűnő öreg konyakot?

MARIANNE Pontosan erre van most szükségünk.

JOHAN Egermantól kaptam egy üveggel. Előadásokat tartott Párizsban, és ajándékul kapott egy egész ládával a hálás kollégáktól Parancsolj. Egészségedre! Na, hogy ízlik? Istenem, de jólesik

MARIANNE Mmm. Igazából nem szeretem a konyakot, de ez egészen különleges.

JOHAN Máris jobban érzem magam.

MARIANNE (szünet után) Ez mindenhogyan nehéz.

JOHAN Mi nehéz?

MARIANNE Elválni.

JOHAN Csak néhány hülye papír.

MARIANNE Szerintem mégis nehéz. Emberemlékezet óta külön élünk. Gyakorlatilag sohasem találkozunk. Megegyeztünk. És mégis rossz lelkiismerettel ül itt az ember. Nem furcsa, Johan. Nem gondolod, hogy...

JOHAN (búsan) De igen, furcsa.

MARIANNE Idejövet még jókedvem volt. Elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Nem hagyom, hogy a helyzet befolyásoljon.

JOHAN Azt mondtad, hogy rossz a lelkiismereted.

MARIANNE Nem ülhetnénk át a díványra, és kapcsolnánk ki a fenti világítást? Szörnyű ez a fény. Hogy tudsz ilyen sivár szobában dolgozni?

JOHAN A dívány se különösebben kényelmes.

MARIANNE De igen, ha az ember felrakja a lábát egy székre.

JOHAN Így jó? Kérsz még konyakot?

MARIANNE Igen, kérek. Egyedül vagy ma este? Üres az egész ház?

JOHAN Van éjjeliőr.

MARIANNE Isteni.

JOHAN Isteni?

MARIANNE Nem tudom, de isteni.

JOHAN Náthás embernek semmi se jó.

MARIANNE Ne aggódj már annyira magadért. Nem fogsz belehalni. Egészségedre! Egyre jobb és jobb lesz.

JOHAN Tényleg fel vagy dobva. Irigyellek.

MARIANNE Azt hiszem, bár nem vagyok benne biztos. (Mosolyogva) Lehetek őszinte? Szerelmes vagyok.

JOHAN Még mindig ez a David?

MARIANNE David? Ja, tudom már! Nem, annak már vége.

JOHAN Áhá.

MARIANNE Meg aztán egyre inkább úgy érzem, hogy már nem függök tőled. És ez bizony jó. Nagyon jó.

JOHAN Hogy érted?

MARIANNE Ne törődj vele. Csókolj meg.

JOHAN Náthás vagyok.

MARIANNE Nem emlékszel, hogy én soha nem kapom meg a te bacilusaidat? Csókolj meg. Akarom.

JOHAN (megcsókolja) Na, erre gondoltál?

MARIANNE Jobban. (Kigombolja a blúzát) Most fogd meg a mellem. Így ni. Jó?

JOHAN El akarsz csábítani?

MARIANNE Pontosan ez a tervem. Itt és most. A szőnyegen, állva, mindenhogy. Mit szólsz hozzá? Nem lenne jó? Miért vagy úgy megijedve? Félsz az éjjeliőrtől? Mi még házasok vagyunk. Gyere, feküdj rám. Az embernek sokkal gyakrabban kellene szeretkeznie a földön. Bezárnád az ajtót? Gyere és feküdj le, szerelmem. Hát nem jó érzés? (Mosolyogva) Szegény kicsi férjem, aki olyan nyomorult életet él. Ugye, ugye, most jó nekünk? Csókolj meg. Mindig szerettem, ha megcsókoltál. Most feküdj hanyatt, és én rád ülök, így egyszerre fog jönni! Hunyd be a szemed! Ha nézel, nem merem. És tedd a csípőmre a kezedet. Igen, így jó. Milyen szép! Igen, igen. Képzeld el, ha bejönne az éjjeliőr. (Mosolyogva) Megkérjük, hogy szálljon be ő is. Mert mi gátlástalanok vagyunk. És miénk az egész éjszaka. Csak iszunk és szeretkezünk. És holnap beadjuk a válópert.

A szeretkezés után oldalukra fordulva feküsznek egymással szemközt. Johan keze Marianne arcán pihen. Marianne becsukta a szemét, de még mindig mosolyog.

JOHAN Szeretném tudni, mire gondolsz.

MARIANNE Mmm, nem mondom meg.

JOHAN Talán éhes vagy?

MARIANNE Egyfolytában.

JOHAN Mit szólnál egy tatárbifsztekhez és egy nagy pohár sörhöz? Jó lenne, ugye?

MARIANNE De te vendéglőbe nem mehetsz velem.

JOHAN Ma este a tanítványaimmal vagyok Uppsalában.

MARIANNE Hát ez esetben meghívhatsz vacsorára.

Vidámak, ziláltak és spiccesek, kezdik helyrehozni a ruhájukat és az arcukat.

MARIANNE Van itt valahol fürdőszoba?

JOHAN A folyosón balra. Azonnal észreveszed.

Marianne kinyitja az ajtót, és eltűnik a folyosón. Johan odamegy az íróasztalhoz, és elkezdi tömni a pipáját. Meggyújtja, és közben kissé szórakozottan a válóperes iratokat nézegeti, amelyek kiterítve feküsznek az íróasztalon. Hirtelen az éjjeliőr jelenik meg az ajtóban.

ÉJJELIŐR Jó estét, professzor úr.

JOHAN (összerezzen) Jézus, maga az! Jó estét!

ÉJJELIŐR Túlórázunk?

JOHAN Igen, igen.

ÉJJELIŐR Ezek szerint a titkárnője van a mosdóban?

JOHAN Hogy? Persze, persze, a titkárnőm.

ÉJJELIŐR Hát akkor jó éjszakát, professzor úr.

JOHAN Mi is nemsokára megyünk.

ÉJJELIŐR Felőlem maradhatnak egész éjszaka.

JOHAN Eszünk ágában sincs.

ÉJJELIŐR Kellemes Szent Iván-éjt kívánok.

JOHAN Magának is. Köszönöm. Jó éjszakát.

Az éjjeliőr eltávozik. Johan leül az íróasztalhoz, és elkezdi figyelmesen olvasni a válóperes megállapodást. Marianne csendben bejön, Johan mögé áll, és a válla fölött olvas.

MARIANNE Írjuk alá ezt a megállapodást, s aztán mehetünk megünnepelni. Nem ez volna a méltó befejezése egy hosszú és boldog házasságnak?

JOHAN Mégis inkább hazavinném a papírokat, és majd szép nyugodtan átolvasom őket.

MARIANNE Mit képzelsz? Annyi tárgyalás után most kezdjünk megint változtatni rajta?

JOHAN Most mondtad, hogy ne írja alá az ember anélkül, hogy el ne olvasná rendesen. Vagy nem?

MARIANNE (ingerülten) Rendben van, akkor most leülünk egymással szembe, és átolvassuk az elejétől a végéig. Majd látni fogod, hogy nem csaptalak-e be semmiféle rejtélyes módon. (Dühösen leül)

JOHAN Miért vagy olyan mérges?

MARIANNE Egyáltalán nem vagyok mérges. Tessék, kezdjük.

JOHAN De mérges vagy.

MARIANNE Kérlek. Mérges vagyok, de megpróbálok uralkodni magamon, miután megszoktam, hogy én mindig uralkodjak magamon, ha rólad meg a szeszélyeidről van szó. (Megenyhülten) Hagyjuk ezt az érdektelen vitát, és lássunk neki az olvasásnak. Késő van már, és én holnap dolgozom.

JOHAN Akkor most nem megyünk el vacsorázni?

MARIANNE Nem, köszönöm. Én inkább nem mennék. Olyan hálás vagyok azért a kegyért, amiben már részesültem.

JOHAN Most ki szeszélyeskedik?

MARIANNE Figyelj ide, Johan. (Uralkodik magán) Nem, most ne beszélj. Semmi értelme. Megpróbálok uralkodni magamon. (Szelíden) Most szépen megfogjuk és betesszük a papírokat a borítékba, te szépen hazaviszed, és aztán Paulával együtt gondosan végigmentek a szövegen, és majd meglátod, hogy nem vertelek át.

JOHAN Ugyan már, Marianne, mi a nyavalya ütött beléd?

MARIANNE Semmi.

JOHAN Egy perccel ezelőtt még jó barátok voltunk.

MARIANNE (türtőzteti magát) Ez az. Apropó! Ne felejtsd el, hogy Evának születésnapja van kedden.

JOHAN El szoktam én felejteni a gyerekek születésnapját?

MARIANNE Nem, ilyesmi sose történt, mert én mindig időben figyelmeztettelek. Hálás lennék, ha ezen a nyáron te fizetnéd a franciaországi útját. Nekem nincs rá pénzem.

JOHAN Mennyibe kerül?

MARIANNE Gondolom, úgy kétezer koronába.

JOHAN Micsoda? Normális vagy te? Honnan vegyek hirtelen kétezer koronát? Szó sem lehet róla.

MARIANNE Kérhetnél az anyádtól.

JOHAN Már úgyis annyival tartozom neki.

MARIANNE Nekem pedig nincsen pénzem. Karin fogszabályozása több mint ezer koronámba kerül.

JOHAN Nincs fogászat az iskolában?

MARIANNE Ugyanolyan jól tudod, mint én, miért nem hajlandó Karin az iskolafogászatra menni.

JOHAN Eva nyugodtan lemondhatja az utazást. Nekem nincs semmi pénzem. Nem hal bele, ha megtanulja, hogy az ember nem kap meg mindent, ami csak az eszébe jut. Különben is úgy el van kényeztetve, hogy az már nem is igaz. És ráadásul neveletlen. A múlt héten ott volt a mamánál. Utána felhívott a mama, és teljesen odavolt a gyerek viselkedésétől.

MARIANNE (meghátrál) A mamád ezt mondta? Igen, reménytelen. Most van a legnehezebb korban.

JOHAN Egy kis jó modorra azért megtaníthatnád a lányokat. De te hagyod, hogy basáskodjanak fölötted.

MARIANNE Meg kell mondanom, hogy egyáltalán nem olyan könnyű. Azt mondják, hogy én soha nem vagyok otthon, és nem törődöm velük. Pedig én megpróbálok annyit velük lenni, amennyit csak lehet. Állandóan dühösek rám. Mintha mindennek én volnék az oka.

JOHAN Tarts tekintélyt! Mégis neked köszönhetik, hogy úgy viselkedhetnek, ahogy nekik tetszik.

MARIANNE Miféle hülyeség ez? Nem jobb, ha bizalommal vannak hozzám? Mert mi tényleg mindent megbeszélünk. És én ezért hálás vagyok. Akkor az ember fütyül olyan külsőségekre, mint magaviselet, vagy ahogy te nevezed, elkényeztetettség.

JOHAN Mindegy, én nem fizetem Eva francia útját. Megmondhatod neki.

MARIANNE Mondd meg neki te!

JOHAN Miért? Te vagy a gyerekek gyámja! Pokoli magas tartásdíjat fizetek, ami után még adóznom is kell, és ez tökéletesen aláássa pénzügyi helyzetemet. Nem kívánhatod, hogy ezenkívül is legyen még egy csomó hülye kiadásom. Erről nincs szó a válóperes megállapodásunkban. Vagy van?

MARIANNE Nem a gyerekek hibája, hogy rosszabbul állunk, mert te leléptél egy másik nővel.

JOHAN Ezt a megjegyzést nem vártam volna tőled.

MARIANNE Bocsáss meg. Bolondokat beszélek.

JOHAN Rendben van. Beszélek a lányunkkal. Csak az a baj, hogy nem tudunk beszélni egymással. Amikor eljön hozzám, lefekszik a díványra, és a Donald kacsát olvassa. Vagy elterpeszkedik egy kényelmes széken, és a tévét nézi. Ha megpróbálok beszélni vele, egy szótagos feleleteket ad, mintha dilis volna. Paula pedig egyetlen választ sem tud kihúzni belőle. Őszintén szólva förtelmes egy teremtés. Az egyetlen, amivel rá tudom venni, hogy kegyesen megfogalmazzon egy mondatot, amiben alany, állítmány és tárgy van, ha lepénzelem, vagy moziba viszem. Különben inkább a barátnőivel társalog telefonon, és akkor bezzeg jár a szája. Órákig. Mindenesetre semmiféle apai érzést nem ébreszt bennem. De azért el kell ismernem, hogy csinos lett. Nem, akkor már sokkal könnyebb Karinnal. De ő még olyan szörnyen kisgyerek! Nem gondolod, hogy esetleg egy kicsit visszamaradott? Kezdek aggódni.

MARIANNE Milyen ostoba vagy, ahogy a gyerekekről beszélsz. Ostoba és nevetséges.

JOHAN Igen, épp ez az. Nem érdekelnek. Tévedésből szereztem őket a világra, s azóta kisebb vagyont fizettem ki a fenntartásukra. De most már elég volt. Nem játszom többet a szerető apa szerepét, és megengedem magamnak, hogy ugyanúgy ne szeressem a gyerekeimet, ahogy ők sem szeretnek engem. Miért kell mindig nekem megtennem az első lépést, ha kapcsolatról, közelségről meg szeretetről, satöbbiről van szó? Nem, többre becsülöm a két lábon járó pénztárca szerepét. Ettől legalább nincs rossz lelkiismeretem, mert látom, ingem-gatyám rámegy. És ez így van rendjén. Ha az ember hülyeséget csinál, fizessen. És ha, mint ebben az esetben, két hülyeséget csinált, akkor az kétszer annyiba kerül. Őszintén szólva utálom az én buta, elkényeztetett, tehetségtelen, lusta és önző lányaimat. Különben ez az érzés kölcsönös. (Szünet) Most miért nem szólsz? Haragszol?

MARIANNE Ülök és gondolkodom.

JOHAN Gondolkozol?

MARIANNE Régen nem ilyen voltál. (Gyorsan) Igen, mármint a gyerekekkel. Emlékszel? Milyen boldog voltál, amikor nagy hassal totyogtam. És milyen lelkes voltál, hogy Evának legyen egy kistestvére. Emlékszel, mit meg nem tettél értük kiskorukban? Emlékszel, te is hogy vigyáztál rájuk? Mindent közösen csináltunk, úgyhogy elkeseredésében felmondott a nevelőnő, akit a mamád szerződtetett. Állandóan együtt voltál a gyerekekkel, játszottál velük, meséltél nekik, olyan gyengéd, kedves és türelmes voltál. Sokkal türelmesebb, mint én. Emlékszel, milyen nyugtalan voltál, ha a legkisebb bajuk volt? Sokkal jobban értettél hozzájuk, mint én. És mennyire szerettek. Emlékszel a közös szombat estékre? (Szomorúan) Miért ez lett belőle? Hol ment tönkre? Mikor untad meg a gyerekeket? Mikor untak meg téged a gyerekek? Hova tűnt a sok szeretet és gondoskodás? És a sok öröm? Gondolj arra a nyárra, amikor végigbarangoltuk a Földközi-tengert egy ócska tragacson, és velünk voltak a kislányok is! És sátoroztunk. Emlékszel azokra az augusztusi éjszakákra a spanyol tengerparton, amikor a csupasz ég alatt aludtunk mind a négyen? Emlékszel, milyen jó és szívmelengető volt együtt, és milyen jól szórakoztunk?

JOHAN Nem siratom az elveszett édent. A gyerekek felnőnek, a kapcsolatok felbomlanak. A szeretetnek vége, ugyanúgy a gyöngédségnek, barátságnak és összetartozásnak is. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ez a dolgok rendje.

MARIANNE Néha arra gondolok, hogy te meg én olyanok voltunk, mint két elkényeztetett és dédelgetett gyerek, akik elszórták a kincseiket, és most itt állnak hirtelen szegényen, keserűen és dühösen. Valahol hibáztunk, és nem volt senki, aki megmondja, mit csináltunk rosszul.

JOHAN Most valami banálisat mondok. Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nemcsak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökéről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról. Mennyit mondogatják itt is, ott is, hogy a gyereket együttérzésre, megértésre, összefogásra, egyenlőségre, meg mit tudom, mire kell nevelni. Most ez a divat. De senkinek nem jutott még eszébe, hogy először nekünk kell megtanulnunk valamit magunkról és a saját érzéseinkről. A saját félelmünkről, magányunkról és dühünkről. Itt állunk kiszolgáltatva, tudatlanul, tele rossz lelkiismerettel és összetört ambíciókkal. Tudatosítani egy gyerekben, hogy lelke van, szinte illetlenség. Úgy néznének az emberre, mint egy cukrosbácsira. Hogy fog az ember valaha is megérteni másokat, ha magáról sem tud semmit? Most ásítasz, és ezért az előadásnak vége. Különben sincs több mondanivalóm. Kapsz még egy pohár konyakot, aztán eldöntjük, hogy mit fogunk csinálni ezzel a vacsorával.

MARIANNE Köszönöm, kérek. Egyébként nem értek veled egyet, de mindegy. Nem hiszek a tudatosságról szóló beszédedben. Mi értelme az embereket még félénkebbé tenni, mint amilyenek már úgyis? Te azt mondod, a tudás biztonság. Hülyeség. A tudás több választási lehetőséget ad, és több szorongást.

JOHAN (köhög) Ez a rohadt köhögés! Igen, mielőtt elfelejtem. Mesélek neked valami vidámat is. Abból a vendégprofesszorságból nem lett semmi. Nem mintha érdekelne. De így van.

MARIANNE De Johan, ez szörnyen bosszantó!

JOHAN (iszik) Nem tudom. Hát persze hogy nagyon elkeseredtem. Szokás szerint piszkosul megfúrtak. Először elhalasztották az utat, és ezen tényleg nincs mit vitázni. Aztán hirtelen nem lett pénz. Később megtudtam, hogy elutazott Ĺkerman. Szóval seggbe rúgtak. (Nevet) Hát ez van. Egészségedre, Marianne.

MARIANNE Szegény Johan. Mikor történt?

JOHAN (iszik) Májusban. Kénytelen voltam újra fizetés nélküli szabadságot kérni, ez nehezen ment. Akkor javasolta Öhberg, hogy forduljak egyenesen az egyetemi rektorhoz. Igen, és ott megmondták végre, hogy Ĺkerman utazik helyettem. Mindenesetre ő többet tudóskodott az utóbbi időben. De világos, hogy ez valami fúrás. Világos.

MARIANNE Szegény Johan, igazán sajnálom.

JOHAN (zsörtölődik) Ezt a mentalitást nem értem. Néhány hete egy kongresszusra kellett volna elutaznunk Oslóba. És akkor hirtelen beleszól a minisztérium a dologba, és közli, hogy nem utazhatunk. Hogy egyrészt nem kapunk pénzt, másrészt maradjunk itthon, és végezzük a munkánkat. (Iszik) Miféle stílus ez? Nem lusta iskolás gyerekek vagyunk, akik lógni akarnak. Felmentem a minisztériumba, hogy beszéljek a dologról. Ilyesmi se fordult még elő velem. Az oktatásügyi miniszterrel akartam beszélni, de neki nem volt ideje rám, így meg kellett elégednem sameszaival. Látnod kellett volna őket. Látnod kellett volna, hogy viselkednek. Én még tudom, mi a modor. Meg már nem vagyok olyan fiatal. Ott ültek ingujjban, cigarettáztak, unatkoztak, és fölényeskedtek. Hallanod kellett volna, milyen nyelvet használnak. Az az államtitkár komplett idióta. Majdnem kinevettek. A végén azt se tudtam, mit mondjak, így aztán eljöttem. Így bánnak az emberrel. Az ember egy nagy nulla. (Iszik) A magamfajták kényelmetlenek lettek. És persze nem tartoznak a politikai slepphez. Nem haladók. A baloldaltól is balra állnak. Öregek. Diszkvalifikálták őket. Meg kell hasadni a röhögéstől. (Iszik) A nyáron leszek negyvenöt éves. Valószínű, elélek még harminc évig. De tárgyilagosan nézve én már egy hulla vagyok. Húsz évig fogom keseríteni a magam és a mások életét pusztán azzal, hogy létezem. Úgy tartanak számon, mint egy költséges, használhatatlan egységet, amelyet igazság szerint selejtezni kellene. És ezek lennének a legszebb éveim. Amikor valóban hasznossá tehetném magam, amikor már lenne egy kis tapasztalatom. De nem! Ki a szarossal! Vagy hagyjuk a hülyéjét, amíg el nem rohad. Istentelenül fáradt vagyok, Marianne. Ha képes volnék, kitörnék innen, és vidékre költöznék, vagy egy kisvárosban keresnék tanári állást. Néha azt gondolom, bárcsak... (Iszik.) Hát ez van velem. (Nevet) Paula nagyon kétértelműen ítéli meg a helyzetet. És néha azt mondja, hogy én egy szánalmas alak vagyok, és ő rögtön összecsomagol. Nem tudom, melyik alternatíva könnyítene leginkább rajtam. No meg azt gondolom, hogy megcsal. De nem érdekel. Már nem vagyok féltékeny. Tulajdonképpen már semmi sem izgat. Már azt is alig tudom, hogy ki vagyok. Valaki leköpött, és én megfulladtam ebben a köpetben. (Nevet)

MARIANNE Elég különös.

JOHAN Mi különös?

MARIANNE Itt ülök, és hallgatlak. És igazság szerint éreznem illene valamit. De nem érzek semmit. Talán egy kis részvétet.

Idejövet hirtelen az az ötletem támadt, hogy lefekszem veled, hogy megtudjam, érzek-e még valamit. És semmi mást nem éreztem, mint barátságot. Tudod, mire gondolok, Johan? Kezdek megszabadulni tőled. Hosszú ideig tartott, és elviselhetetlenül fájt. De most szabad vagyok, és elkezdhetem élni a saját életemet. És ennek nagyon örülök.

JOHAN Hadd fejezzem ki szerencsekívánataimat.

MARIANNE Nem tudom, miért mondom ezt. És biztos nagyon kegyetlen, hogy pont most mondom, amikor te elmesélted, hogy rossz passzban vagy. De furcsamód nem igazán törődöm vele. Túlságosan sokat voltam tekintettel rád, amíg együtt éltünk. Azt hiszem, hogy ez a tapintat ölte meg a szerelmet. Emlékszel, hogy valaha is veszekedtünk volna? Sőt, azt hiszem, hogy mi úgy gondoltuk, hogy veszekedni közönséges dolog. Nem, leültünk és értelmesen beszéltünk egymással. És mivel te több könyvet olvastál, és többet tudtál a lélekről, elmondtad nekem, hogy én tulajdonképpen mit gondolok. Mit érzek legbelül. Soha nem értettem, miről beszélsz. Csak iszonyú nyomást éreztem, ami fájt. Ha engedélyezem magamnak, hogy ne legyen rossz a lelkiismeretem, akkor tudtam volna, hogy amit mondunk és teszünk egymás ellen, tévedés. Emlékszel, mi volt Karin születése után? Amikor hirtelen nem tudtunk szeretkezni? Leültünk szépen, és kölcsönösen megmagyaráztuk egymásnak, hogy ez teljesen természetes. Hogy mi mást várhatna az ember két terhesség után? És aztán a későbbi fejtegetések, hogy miért nincs örömünk abban, ha lefekszünk egymással. Egyikünk sem jött rá, hogy ezek figyelmeztetések voltak. Piros lámpák, stoplámpák villogtak körülöttünk. De mi csak azt gondoltuk, hogy ennek így kell lennie. Megelégedtünk a magyarázatokkal.

JOHAN Szerintem az ilyen retrospektív tárlatoknak semmi értelmük.

MARIANNE (kiabál) Megőrülök a hülye, gúnyos megjegyzéseidtől! Muszáj mindig neked eldöntened, mi illik, mi nem? Megérdemled, hogy rossz passzban vagy. Örülök, hogy Paula megcsal. Tőlem akár öngyilkos is lehetnél, ha kedved tartja, bár ehhez valószínűleg gyáva vagy. Igen, igen, most itt ülsz könnyes szemmel. Nem hatódom meg. Egyszer te is megtudhatod, milyen érzés. Megtudhatod, min mentem én keresztül.

JOHAN (nyugodtan) Istenem, hogy gyűlöllek tulajdonképpen. Emlékszem, hányszor gondoltam: istenem, hogy gyűlölöm. Különösen amikor lefeküdtünk egymással, és éreztem a közönyödet, és hogy valahol máshol jár az eszed. És amikor kint voltunk a fürdőszobában, és ott ültél meztelenül a bidén, és mostad, mostad azt a mocskot, amit tőlem kaptál, és amiről az volt a véleményed, hogy szörnyű szaga van. Ilyenkor azt gondoltam: gyűlölöm, gyűlölöm a testét, a mozdulatait. Meg tudtalak volna ütni. Kedvem lett volna szétverni azt a fehér, kemény ellenállást, ami belőled sugárzott. De mi kedvesen beszélgettünk, és olyan aranyosan viccelődtünk, hogy milyen jó volt, mintha mi sem történt volna.

MARIANNE Akkor magyarázd meg, miért tart ki most mellettem egy férfi. És én szeretem. Szeretem a testét, kedvelem a szagát. Mindent megteszek, amire csak kér. Vágyom rá, hogy hozzám érjen, hogy megfogja a mellemet. Emlékszel? Te különleges módon fogtad meg a mellemet, utáltam, mikor váratlanul közelítettél hozzám, mikor olyat csináltál, amiben nem egyeztünk meg. Ma már nem így van.

JOHAN Várd ki a végét! Majd összeházasodtok, és mielőtt még felfognád, kezded vele is ugyanúgy. Csak várd ki a végét. Mélyen benned gyökerezik ez, Marianne. Majd szép lassan megint új szerető után nézel, aki ismét meg tud szabadítani ettől az undortól.

MARIANNE Tudom, hogy nincs igazad! És tudom, hogy mi meg tudtunk volna birkózni ezekkel a nehézségekkel. Ezek nem kizárólag a szexuális életünkre korlátozódtak. A többi feszültség tünetei voltak. És azokat kellett volna közösen felszámolnunk. De mi reménytelenül tapintatosak voltunk, és mielőtt még egyáltalán megpróbáltuk volna, már elbuktunk.

JOHAN (dühösen) Van valami, amit úgy hívnak közönségesen, hogy gyöngédség. Van valami, amit úgy hívnak, hogy normális érzékiség, testi vágy. De te ezt nem ismered. Benned mindez hétpecsétes zár alatt van.

MARIANNE Ha így volt is a veled való kapcsolatomban, én tehetek róla? Nem hiszed, hogy én ugyanúgy kétségbe voltam esve, mint te? Folyton azt gondoltam, muszáj ennek így lennie? Muszáj ilyen szörnyűnek lennie? De mi megvigasztaltuk magunkat, mondván: a szexualitás mégiscsak mellékes dolog, és mi egyébként tökéletesen megvagyunk. Micsoda ámítás, Johan! Mi lehet rendjén akkor, amikor már szeretkezni se tud az ember?

JOHAN Bizonyos dolgokról persze elfeledkezel, amik kellemetlenek lehetnek ebben az összefüggésben.

MARIANNE Akkor légy olyan kedves és világosíts fel.

JOHAN Tudod, mit csináltál egész idő alatt? Áruba bocsátottad a nemi szervedet! Árucikk lett belőle. Ha egyik nap lefeküdhettem veled, akkor magától értetődő volt, hogy megúszod a következő napot. Ha kedves és segítőkész voltam, megjutalmaztál egy lefekvéssel. Ha kellemetlenkedtem, vagy merészkedtem így-úgy kritizálni téged, bosszúból becsaptad magad mögött az ajtót. Beletörődtem! Nevetnem kell, ha visszagondolok rá, hogy viselkedtél velem. Az istenit! Rosszabb voltál, mint a legrosszabb kurva.

MARIANNE De te nem akartad észrevenni az igazságot.

JOHAN Miféle rohadt igazságot, ha szabad kérdeznem? Valami női igazságot, mi? Valami szabadalmazott igazságot?

MARIANNE (őrjöngve) Te megőrültél! Komolyan azt hiszem, nem vagy normális. Mit képzelsz? Hogy továbbra is úgy taposhatsz rajtam, ahogy jólesik? Még mindig az anyádat helyettesítem? Az a folytonos gáncsoskodás, hogy elhanyagolom az otthonomat, meg hogy nekem első a munkám!

JOHAN Ez nem igaz!

MARIANNE A házasságunk első éveiben mást se hallottam tőled és a szüleidtől, meg a saját anyámtól. Egyedül azt értétek el, hogy rossz lett a lelkiismeretem. Rossz volt a lelkiismeretem, ha dolgoztam, és rossz volt otthon. Aztán azért kellett rossz lelkiismeretemnek lennie, mert nem vagyok jó szerető. Szekatúra minden oldalról. Morgás és lelkifröccs és követelődzés és – elmész a fenébe, érted? És ha a nemi szervemmel bosszultalak meg, ahogy te mondod, mi abban a furcsa? Mindvégig túlerővel szemben harcoltam: te meg anya meg a szüleid meg az egész rohadt társadalom ellen. Sohasem tehettem, amit én akartam. Mindig útban volt valami. Sikítani szeretnék, amikor arra gondolok, hogy mit álltam ki, és hogy végre megszabadultam tőled. És ide figyelj: vége, vége, vége! Itt ülsz és siránkozol, hogy eltiportak, megfúrtak. Megérdemelted, nagyon is megérdemelted. És remélem, azt is a fejedhez vágták, hogy haszontalan parazita vagy.

JOHAN Teljesen nevetséges vagy.

MARIANNE Na és aztán? Ilyen lettem. De másképp vagyok nevetséges, mint te. Én nem adom fel a játszmát. Folytatom, majd meglátod. Abban a valóságban fogok élni, ami van. Mert egy dolgot jobban szeretek mindennél a földön: élni! Élvezem, ha legyőzöm a nehézségeket, leküzdöm az akadályokat. És nem kérek tapintatot. Fütyülök a szép szavakra és a diplomáciára.

JOHAN (felmarkolja a válóperes megállapodást) Olyan jó, hogy nem kell már részvétet éreznünk egymás iránt. Olyan jó, hogy kidobhatjuk a szemétdombra a rossz lelkiismeretünket. Kezdünk emberformát ölteni. A hiba az volt, hogy te meg én egyáltalán találkoztunk. Hogy egymásba szerettünk, és elhatároztuk, hogy együtt fogunk élni. Dicsőséges fiaskó már a kezdet kezdetén. Minél előbb aláírjuk ezeket a papírokat, annál jobb, és aztán szépen elosztjuk az ezüst étkészletet és a régi nászajándékokat, elbúcsúzunk egymástól, és sajnálkozunk, hogy mekkora tévedés volt ez az egész az elejétől a végéig.

MARIANNE Nem vagyok felelős érted. A saját életemet élem, és képes vagyok rá, hogy ellássam magamat és a gyerekeket. Azt hiszed, nem értettem, miről beszélsz egész este: nem akarsz válni!

JOHAN (rajtakapták) Ilyen hülyeséget még életemben nem hallottam.

MARIANNE Ha ez olyan hülyeség, akkor bizonyítsd be az ellenkezőjét, és most azonnal írd alá ezeket a papírokat.

JOHAN Kérlek.

MARIANNE Johan! Légy már őszinte! Nézz rám! Nézz rám, Johan! Megbántad? Nem akarod, hogy elváljunk, ugye? Azt gondoltad, hogy újrakezdhetnénk a házasságunkat. Valami ilyesmit akartál javasolni ma este. Valld be, hogy erre gondoltál.

JOHAN Jó, tegyük fel, hogy voltak ilyen gondolataim. Bűn? Elismerem, hogy le vagyok győzve. Ezt akarod hallani? Belefáradtam Paulába. Hazavágyom. Tudom, tudom, Marianne. Erre a mosolyra semmi szükség. Megkaptam a magamét, megyek lefelé a lejtőn, félek, és nincs otthonom. Tudom, hogy ez nem alkalmas pillanat arra, hogy megkérjelek, kezdjük újra a házasságunkat. Tudom, mit akarsz mondani De te kérdeztél engem. És őszintén akarok felelni. Másképp és mélyebben tartoztam hozzád, mint képzeltem. Én teljesen annak a függvénye vagyok, amit úgy hívnak: otthon és család és rendezett élet és csöndes hétköznapok. Belefáradtam, hogy egyedül élek.

MARIANNE Egyedül?

JOHAN A magány Paula mellett rosszabb, mint az igazi magány. Egyiket sem bírom. Nem tudok erről beszélni. Úgyis tudsz mindent.

Csönd.

MARIANNE (szünet után) Kíváncsi vagyok, mi sülne ki belőle.

JOHAN Tudom, hogy jobb lenne, mint volt. Tudom, hogy sokkal többet törődnénk egymással. Te nem így látod? (Szünet) Te nem így látod?

MARIANNE Néhány hét múlva visszatérnénk a régi gyakorlathoz, a régi morgáshoz, a régi agresszivitáshoz. Elfelejtenénk a fogadkozásainkat. Kiderülne, hogy nem lettünk okosabbak. Minden olyan lenne, mint azelőtt. Vagy rosszabb. Nagy hibát követnénk el.

JOHAN Hogy lehetsz ebben olyan biztos?

MARIANNE Hányszor kell még megismételnem, hogy nem érzek mást irántad, csak valami icipici részvétet? (Megrendülve) Nem akarom, hogy hozzám fordulj segítségért. Nem vagyok benne biztos... Nem vagyok benne biztos, hogy megbirkóznék vele. És ennél rosszabb nem is történhetne.

JOHAN Próbáljuk meg.

MARIANNE (dühösen) Emlékszel, amikor könyörögtem és rimánkodtam, hogy gyere vissza? Emlékszel, hogy megalázkodtam és sírtam és esdekeltem? Egy időre szinte vallásos lettem, és könyörögtem Istenhez, hogy visszakaphassalak. Emlékszel a találkozásainkra, a kifogásaidra, a féligazságaidra, amik csak még világosabban bizonyították a teljes közönyödet.

JOHAN Akkor nem értettem semmit. Ezért most nem tehetsz nekem szemrehányást!

MARIANNE Szemrehányás! Milyen fantasztikus szavaid vannak, Johan! Tudod, mi a véleményem? Betegesen naiv vagy. Azt hiszed, hogy azért bírtam ki, amit kibírtam, azért maradtam a felszínen, és kezdtem el a saját életemet élni, amiért nap mint nap hálát adok, azért, hogy most rólad gondoskodjam, és vigyázzak, hogy ne süllyedj el a gyengeség és az önsajnálat poklában? Ha nem nézném, hogy milyen sajnálatra méltó vagy, kinevetnélek. Ha arra gondolok, hogy mit tettél velem az utóbbi években, dühöngeni szeretnék. Nézz rám! Remekül állom a tekintetedet. Megedződtem. Ha tudnád, hányszor álmodtam azt, hogy agyonverlek vagy megöllek, hogy beléd döfök egy kést, hogy megkínozlak. Ha tudnád, milyen jó, hogy most mindezt elmondhatom neked.

JOHAN (váratlanul mosolyogva) Tényleg nagyon szép vagy, amikor ennyire haragszol.

MARIANNE Ez kedves volt. (Kedvesebben) Te meg komikusan nézel ki. Még rúzs is van az arcodon.

JOHAN Ha jól értettelek, akkor te úgy látod a legjobbnak, ha beadjuk a válópert.

MARIANNE (majdnem nevetve) Pontosan így akartam összefoglalni, amit idáig mondtam.

JOHAN Kérsz még egy kis konyakot?

MARIANNE Istenem, majdnem megittunk egy egész üveggel! Akkor igazán nem lehet csodálkozni, hogy egy kicsit felszabadultan és furcsán érzem magam. Te hogy vagy?

JOHAN Köszönöm. Úgy érzem, mintha elmúlt volna a náthám. Mindenesetre egy ideje már nem köhögtem.

MARIANNE (iszik) Hogy valami értelmeset is mondjak…

JOHAN Szóval amit eddig mondtál, az nem volt értelmes?

MARIANNE Értelmes az nem volt, de igaz volt és szükséges, ezt muszáj belátnod.

JOHAN Itt ülök, és megpróbálok mindent belátni.

MARIANNE Tehát, hogy értelmesen beszéljünk. Hogy valami okosat is mondjak: neked is örülnöd kell, hogy én felszabadultam, és a magam életét akarom élni. Szerintem neked is ugyanezt kellene csinálnod. Megszabadulni mindentől, ami volt. És aztán újból elkezdeni, teljesen más körülmények között. Ebben a pillanatban csodálatos lehetőséged van rá.

JOHAN Hajlandó vagy felelni valamire?

MARIANNE Most megint olyan szörnyen patetikus vagy!

JOHAN Mire lenne jó? Mármint elölről kezdeni, ahogy te mondod. Semmi kedvem hozzá.

MARIANNE (tétovázik) Most ezt hogy érted?

JOHAN Mindössze háromszor-négyszer mondtam el ma este, persze neked eszed ágában sem volt rám figyelni. Semmi kedvem nincs elölről kezdeni, egyáltalán nem vagyok kíváncsi az elkövetkezendő éveimre.

MARIANNE (meghökkent) Ezt csak azért mondod, mert le vagy törve, és most rosszul állsz. Egy kis együttérzést akarsz.

JOHAN (mosolyog) Fején találtad a szöget.

MARIANNE Ha arra az emberre gondolok, aki néhány éve voltam, úgy érzem, hogy az az ember teljesen idegen. Amikor ma szeretkeztünk, az volt az érzésem, hogy egy idegennel csinálom. Nem mulatságos? Különben, ha őszinte akarok lenni, egész izgató volt. Talán egy szép nap majd jó barátok leszünk. És aztán lassacskán olyan embernek ismerjük meg egymást, amilyenek valójában vagyunk, és nem abban a szörnyű...

JOHAN Miben?

MARIANNE Maskarában, úgy értem.

JOHAN Maskarában?

MARIANNE Képzeld el, ha olyan emberként találkozhattunk volna, amilyenek szerettünk volna lenni. És nem mint olyanok, akik megpróbálják azokat a szerepeket eljátszani, amelyeket az összes létező hatalmak kiosztottak nekik.

JOHAN Azt hiszem, ez lehetetlen. A maskara-élet a bölcsőben kezdődik, és tart egy egész életen át. Nincs senki a földön, aki meg tudná találni magát, úgy, ahogy te mondod.

MARIANNE Ez nem igaz. Én most sokkal becsületesebb életet élek, mint valaha is.

JOHAN És boldogabbat?

MARIANNE Az a sok duma a boldogságról hülyeség. Az én legnagyobb boldogságom, ha jól beebédelek.

JOHAN (megrázza a fejét) Én más vagyok, mint te.

MARIANNE (hosszú szünet után, hirtelen) Nem érted, hogy ez az egész helyzet rémülettel tölt el? Iszonyú kísértést érzek, hogy kinyújtsam a kezem, és széttépjem azokat a papírokat. Újra meg újra csak egyre gondolok: miért hiszem, hogy jogom van önzőn a saját életemet élni? Valóban azt képzelem, hogy van feladatom rajtad és a gyerekeken kívül? Nem lenne csábító újra együtt elkezdeni? Most én sokkal erősebb és magabiztosabb vagyok. Tényleg a segítségedre lehetnék, ha rossz idők járnak rád. (Keze az arca előtt) Olyan gyöngédséget érzek irántad, Johan! (Kétségbeesve) Nem vagyok észnél, biztos. Tudom, hogy el kell válnunk. A bölcsesség, a józan ész mind azt diktálja, hogy el kell válnunk. (Megfogja Johan kezét) Elviselhetetlen az egész.

JOHAN (alázatosan) Azt hiszem, értelek.

MARIANNE (megrázza a fejét) Ne beszéljünk róla.

JOHAN Ne.

MARIANNE Na, mi lesz a vacsorával?

JOHAN Én túlságosan részeg vagyok, hogy elmenjek valahova. Nem ülhetnénk még itt egy kicsit együtt?

MARIANNE Dehogynem. Csak ne tegyél szentimentálissá.

JOHAN Nem mehetnénk haza?

MARIANNE Mármint haza, hozzám?

JOHAN Persze hogy hozzád. Haza.

MARIANNE (megrázza a fejét) Nem.

JOHAN (részegen) Miért nem?

MARIANNE Azért, mert egy férfi ül otthon, és vár rám, és az is kellemetlenül fogja érinteni, hogy bűzlök a konyaktól, és ilyen későn jövök haza, és a papírok nincsenek aláírva.

JOHAN Féltékeny?

MARIANNE Nem különösebben. (Mosolyog) De tudja, hogy mazochista vagyok. Tudod, mit mondott, mielőtt idejöttem? Megcsókolt, és azt mondta: „Le fogsz feküdni a férjeddel. És aztán rossz lelkiismerettel, bűntudattal hazajössz, és a papírok nem lesznek aláírva. És nekem meg fel is út, le is út.”

JOHAN Elmondod neki, hogy szeretkeztünk?

MARIANNE Nem. (Mosolyog) Nem, nem hiszem.

JOHAN Jaj, de fáradt vagyok.

MARIANNE (józanul) Sokat ittunk. Ha most eszünk lenne, gyorsan sétálnánk egyet a friss levegőn, mielőtt ki-ki hazamegy a magáéhoz.

JOHAN Te igazán fantasztikus vagy.

MARIANNE Nem, csak gyógyíthatatlan szenvedélyem az egészség. Gyere, kisöreg. Menjünk.

JOHAN És a papírok?

MARIANNE Amikor idejöttem, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, dűlőre viszem a válásunkat. Meggondoltam magam.

JOHAN Nagylelkű vagy.

MARIANNE Nem úgy, ahogy te hiszed.

JOHAN Hát hogy?

MARIANNE Igen, megfordult a fejemben, hogy férjhez megyek újra. A barátom, aki most otthon ül és vár, minden szempontból megfelel. Jól megvagyunk egymással, a lányok is kedvelik. Néhány éve ő is elvált, és egy idő után azt javasolta, hogy házasodjunk össze. Meg kell mondanom, kísértést éreztem. (Szünet) Akkora hülyeség ez ezekkel a papírokkal. Jelentenek valamit egyáltalán? Fogd meg őket, Johan, tépd össze, ha akarod. Nekem teljesen mindegy, hogy a te nevedet viselem, vagy a magamét, vagy valaki másét.

JOHAN Istenem, micsoda szép prédikáció!

MARIANNE Igazad van. Megyünk?

JOHAN Szívesen aláírom a papírokat.

MARIANNE Úgy teszel, ahogy jólesik. Mindegy.

JOHAN Ne menj!

MARIANNE Késő van. Hívhatok egy taxit?

JOHAN Nullát tárcsázol, akkor kapsz vonalat.

MARIANNE (telefonál) Jó estét. Kaphatnék egy kocsit a Malmros utca negyvenöt alá? Azonnal jön? Köszönöm. (Lerakja) Elvihetlek? Nincs értelme, hogy a saját kocsiddal menj. Sokat ittál.

JOHAN Én még itt maradok egy kicsit.

MARIANNE Ne tedd, Johan. Gyere velem. Itt gubbasztani és gondolkodni… mi értelme!

JOHAN Te azzal ne törődj.

MARIANNE Gyere, Johan.

JOHAN Te is maradj még egy kicsit

MARIANNE Nem akarok tovább maradni.

JOHAN Szépen kérlek, ne menj el.

MARIANNE Ne kezdd ezt, drága Johan. Fáradt vagy és be vagy rúgva.

JOHAN Nem mész el, érted?

MARIANNE Eressz el!

JOHAN Nem engedlek.

MARIANNE Ne nevettesd ki magad.

JOHAN Te ne nevettesd ki magad.

MARIANNE Ilyen bután még akkor sem viselkedtél, amikor házasok voltunk. Ne kezdjük újra. Kérlek, add ide a kulcsot.

JOHAN Fütyülök rá, mit beszélsz. Látom: megszólal a riasztóberendezés Marianne jól rendezett agyacskájában: „Mit csináljak most? Megőrült? Talán meg is fog verni?”

MARIANNE Ha kíváncsi vagy rá, csak annyit gondolok, hogy őrülten nevetséges vagy.

JOHAN Vagy úgy? Nevetséges. Akkor miért nem nevetsz? Én inkább úgy látom, hogy félsz.

MARIANNE Engedd meg legalább, hogy telefonáljak, és lemondjam a taxit.

JOHAN Minek? Vár tíz percig, aztán úgyis elmegy. Ülj le, és nyugodj meg. Ez most hosszú lesz, ígérem.

MARIANNE Jó, nem bánom. Mit akarsz mondani?

JOHAN Semmit. Csak nézni akarlak.

MARIANNE Tessék. (Gúnyosan mosolyog) Tulajdonképpen mit is várhatna az ember a magadfajtától? Úristen, hányszor figyelmeztettem a munkám során a válófélben levő feleségeket, hogy ne maradjanak egyedül a megbántott férjükkel! Be kell vallanom, soha nem hittem, hogy magam is kerülhetek ilyen helyzetbe.

JOHAN Pofa be!

MARIANNE Azt hiszed, hogy félek? (Megrázza a fejét) Ha tudni akarod, nekem tökéletesen mindegy, hogy mit fogsz csinálni.

JOHAN Pofa be, azt mondtam! (Megüti Marianne-t)

MARIANNE Te nem vagy normális. (Visszaüt)

Kitör a harc. Brutális, könyörtelen, gyűlölettel teli verekedés, és addig tart, míg ki nem merülnek. Mindketten véresek, vadul vicsorognak egymásra, de teljesen kifáradtak. Külön-külön sarokban ülnek, lihegve és kimerülve.

MARIANNE Most azonnal add ide a kulcsot, hogy kimenjek a fürdőszobába, és megpróbáljam elállítani a vérzést.

JOHAN Nem eresztelek ki!

MARIANNE Add ide a kulcsot, te rohadt disznó! Te hülye barom!

Johan a padlóra löki Marianne-t, és őrjöngve rugdossa. Marianne megpróbálja a kezével védeni az arcát.

JOHAN Meg tudnálak ölni! (Üvölt) Meg tudnálak ölni! Meg tudnálak ölni!

Aztán Johan kifárad. Marianne mozdulatlanul, összekuporodva fekszik. Hirtelen nagy csendesség lesz a rideg fehér szobában. Éles mennyezetvilágítás. Feldöntött bútorok. Vérfoltok a szőnyegen. Az íróasztal tárgyai szanaszét. Csend.

JOHAN Mi van veled?

MARIANNE Az én hibám volt. Légy olyan kedves, és most engedj ki.

Johan kinyitja az ajtót, Marianne kimegy a sötét folyosóra. Johan leül, a keze vadul reszket. Egyre-másra veszi a mély lélegzeteket, mintha attól tartana, hogy megfullad a ritka levegőtől.

JOHAN (kikiált) Segítsek?

MARIANNE (kintről) Nem, ne gyere ide, légy oly kedves.

Johan lassan feláll, odamegy az íróasztalhoz. Keresgél egy ideig. Megtalálja a válóperes papírokat, és aláírja az első példányt és a másolatot. Marianne jön be, amennyire tudta, rendbe hozta magát. Ő is odaírja a nevét Johané mellé. Aztán összehajtja a papírokat, és bedobja a táskájába, aztán bezárja a táskát. Fölveszi a kesztyűjét.

MARIANNE Elintézem, hogy a papírok a lehető leggyorsabban a bíróságon legyenek.

JOHAN Köszönöm, kedves vagy.

MARIANNE Hát akkor szervusz.

JOHAN Szervusz.

MARIANNE (megfordul az ajtóban) Már régen egymásnak kellett volna esnünk. Sokkal jobb lett volna.