EPILÓGUS

Csend ülte meg a kihallgatótermet. Woohly maga elé meredt, az ügyiratokat pörgette ujjai között.

– Köszönöm néked, Leonardo atya… Köszönöm. Azt hiszem, minden tisztázódott. Legalábbis remélem… Eminenciás uramnak nincs hozzáfűznivalója?

A bíboros fáradtan legyintett. Nem volt kedve beszélni.

– Volna még valami – sóhajtotta az öregember. – Valami, amivel illő befejezni ezt a hosszúra nyúlt történetet, eminenciás urak…

– Mi volna az?

– A búcsú…

A csillagok alatt, a holtak mezején magányos ifjú zokogott. Órákon át kereste a lányt, szerette volna megtalálni a tetemét, hogy keresztényi módon eltemethesse. Nem találta. Nem temethette el.

Amikor a páncélba öltözött alak megállt mögötte, Leonardo Lampanessa összerezzent.

– Csak én vagyok – mondta halkan Hunyadi. – Nincsen semmi baj, fiú.

A szerzetes úgy bámult fel rá, mint egy megelevenedett szentre.

– Győztél, Krisztus Bajnoka! Megmentetted a keresztény világot!

Hunyadi legyintett.

– Bolond beszéd. Csak egy csatát nyertem meg. Nem az elsőt, de félek, az utolsót…

– Nem, uram… Nem! Szent ember vagy te! Igazi szent!

Hunyadi a vár romjait bámulta.

– Nem én vagyok a szent, te fiú! Nézd! Nézd, ott van. Ő a szent ember!

Leonardo értetlenül követte a nagyúr pillantását. A romokon egy hajlott hátú jobbágy botladozott unokájával. Megismerte őket: az a jobbágy volt az, ki Hunyadit megfordulásra késztette a poros országúton. Baljával a gyermek kezét fogta, jobbjával köveket cipelt, hogy gúlákba rakosgassa őket.

– Mit csinál?

Hunyadi teleszívta tüdejét a dögbűzű éjszakai levegővel.

– Hogy mit? Eltakarítja a romokat. Holnap már kunyhót épít majd. Lássad, fiú, én csak egy gyilkos vagyok. Embereket ölök, ez a munkám… nem vagyok büszke rá. De nézd meg őt! Ő nem művel csodákat. Csak túlél. És amikor elvonul a vihar, újjáépíti a romokat.

Ő a szent ember, fiam…

Egyedül ő…

Hunyadi János, Magyarország Fehér Lovagja a diadalmas csata másnapján a Dunán ringó hadigálya fedélzetén élvezte a forró nyári napsütést. Minden tagja sajgott, testét sebek sokasága borította.

Capistrano előtte ült, megtörtnek, fáradtnak tűnt ő is, egyedül tekintete cikázott alattomosan ide-oda a Hunyadi mögött álló két daliás ifjú között.

– Tisztáznunk kell valamit, szent atyám – kezdte Hunyadi. – Tudomásomra jutott, hogy tegnap este kihirdetted a keresztesek táborában, hogy a győzelem nem holmi közönséges magyar hadúr érdeme… gondolom, itt rám céloztál… hanem Jézus Krisztus érdeme, s a Szent Kereszt érdeme…

Capistrano nem felelt.

– Valamint, s mindenekfelett a te személyes érdemed.

A szerzetes arca megrándult.

– Ugye, tudod, szent atyám, hogy ha embereim nem mentenek ki, a te nagyszerű kereszteseid ott helyben darabokra tépnek téged?

Capistrano elfintorodott. Arcát lila foltok sokasága borította, szája feldagadt az ütlegektől.

– Hálátlan kutyák! – sziszegte.

Az ifjú Mátyás moccant volna, de Hunyadi visszafogta.

– Szóval, tisztázzunk valamit, szent atyám… Engem nem zavar, ha ilyesmit terjesztesz… Hiszem és tudom, hogy a mindenható Isten segedelme nélkül, Jézus Krisztus segedelme nélkül és a te segedelmed nélkül semmire sem mentem volna… De arra kell kérlek, azt addig ne hangoztasd, hogy te vívtad ki egyedül a győzelmet, énnélkülem, magyarjaim nélkül, míg magyar földön tartózkodsz. Félek, a nép haragjában még meggondolatlan cselekedetekre ragadtatná magát…

Capistrano komoran bólintott.

– Segíts nekem, szent atyám! Kérj segítséget a pápától! Kérj segítséget a Nyugattól! Most néhány tízezer katona elég lenne, hogy végső vereséget mérjünk a szultánra… A régi álmunk, Giovanni! Hát nem emlékszel? Jeruzsálem… A Szentföld felszabadítása… Te meg én… Mi ketten minden nehézségen győzedelmeskedhetnénk…

Capistrano csodálkozva felemelte tekintetét. Nem hitt a fülének.

– Azok után, Johannes, amit ellened cselekedtem… Azok után még hajlandó lennél?

Hunyadi mosolyogva megölelte a megtört öregembert.

– Isten embere vagy, Giovanni da Capistrano. Én pedig engedelmes bajnoka Jézus Krisztusnak, a megváltónknak. Miért gyűlölködnénk, mi ketten? Engem nem érdekel a dicsőség… Engem nem érdekel a vagyon… Katona vagyok… teszem a dolgomat, atyám…

Capistrano a nagyúr arcát fürkészte.

– Nem én vagyok szent ember, Johannes. Te vagy az…

Te vagy…

Néhány héttel később Hunyadi János, Magyarország Fehér Lovagja halálos ágyán hevert. Elkapta a pestist, mert maga ápolta hű harcosait. Névről ismerte valamennyit.

Haldoklása utolsó óráiban a zimonyi templom oltára elé vitette magát, és ragaszkodott hozzá, hogy Capistrano atya adja fel rá az utolsó kenetet.

Az ősz vitéz mellett ott álltak fiai, Mátyás és László, ott állt hűséges asszonya, Szilágyi Erzsébet.

Zokogás visszhangzott a templom falai között.

– Ne sírjatok! – mosolygott Hunyadi bágyadtan. – Hanem örvendjetek, mert a halállal elnyerem az örök világosságot. Mindig tiszta életet éltem, mindig teljesítettem Isten, s hazám iránti kötelességemet. Fiaim! Éljetek úgy, hogy hozzám hasonlóan szolgáljátok keresztényi hitünket és szegény, árva magyar nemzetünket! Ne feledjétek! Nincsen senki, aki helyünkre léphetne! Nincsen senki, aki helyettünk e drága földet védelmezné! Itt születtünk, s ez az a hely, hol halnunk kell, ha eljő az óra! Fiaim! Emlékezzetek! Emlékezzetek!

Erzsébet közel hajolt hozzá, és valamit Hunyadi fülébe suttogott.

Az ősz lovag elmosolyodott és megcirógatta felesége kezét.

– Vigyázz rájuk! – felelte alig hallhatóan. – Ők népünk utolsó reménységei…

Utolsó szavait Capistrano atyához intézte. Hogy mit mondott, azt az atyán kívül már nem hallotta más. Mikor örökre lehunyta szemét, a hetvenesztendős szerzetes térdre rogyott előtte, és keserves zokogásban tört ki.

Isten veled, mennyei csillag! Jaj, elestél, keresztények védelmezője, kialudt a keresztény világ fénye! Jaj, eltörött a tükör, amelyben a keresztény harcosok beletekintvén nem kételkedtek a bekövetkező diadalban! Egyébként, kedves János, jól jártál, mert legyőzted a kereszténység ellenségeit, és most az angyalokkal tartasz diadalmenetet, Krisztussal uralkodol a mennyekben. Te tehát valóban boldog vagy, mi pedig boldogtalanok, mert itt maradtunk a siralom völgyében. Ó, kedves János, üdv néked mindörökké…

Az öregember rogyadozó léptekkel haladt a vatikáni palota kapuja felé. Megkönnyebbült. Elmondta, amit el kellett mondania.

Most már elmehet.

Most már véget érhet minden.

A napsugarak szelíden cirógatták arcát, s Leonardo Lampanessa atya úgy érezte egy pillanatra, Isten ujjai simítják végig ráncoktól barázdált vonásait.

Woohly elgondolkodva bámulta az ablakból a távolodó öregembert. Sajgott a szeme, de tudta, hogy munkájukat befejezték. Nincs tovább.

– Sajnálom – mondta, amikor a bíboros elsietett mellette. – De a döntés egyértelmű volt, eminenciás uram.

A bíboros széttárta karját.

– Nincs mit tenni. Ezúttal nincs mit tenni…

– Egy napon majd bizonyosan megindulhat a kanonizációs eljárás, eminenciás uram. Egyszer, talán néhány száz év múlva.

A bíboros keserűen megcsóválta fejét.

– Hát persze, Woohly. Amikor már senki sem emlékszik pontosan arra, hogy mi is történt akkor, ott, Magyarországon… Talán majd akkor…

Tovasietett a folyosón.

Woohly ott maradt, és csak bámult kifelé az ablakon.

Dél volt. Megkondultak a Szent Péter-bazilika harangjai.

Woohly elmosolyodott.

– Emlékezzetek! – suttogta maga elé. – Emlékezzetek!