3.

FULGURA FRANGO

(A VILLÁMOT MEGTÖRÖM…)

– Sejthetitek, eminenciás urak, micsoda rémület lett úrrá a keresztény Európán… Az ifjú Mohamed szultán soha nem látott eréllyel látott hozzá, hogy beteljesítse az oszmánok évszázados álmát: a Nyugat meghódítását. Sokan képtelenségnek tartották már azt is, hogy a büszke Konstantinápoly meghódoljon, de lám, Mohamed első lendülettel lerombolta ősi falait, és az iszlám nevében birtokba vette a birodalmi várost. Az ősi Róma utolsó bástyája leomlott, s a kereszténység eme keleti metropolisza immár véglegesen a muszlim sokaság fészkévé lett…

– Mindannyian tudjuk, mi történt – nyögte a bíboros. – Náladnál sokkal jobban ismerjük a történelmet!

– Csakugyan? – az öregember arckifejezése hirtelen megkeményedett. – Azt hiszem, Füstös, tévedsz. Semmit sem tudtok a históriáról, legfeljebb az események felületes ismerete alapján próbáltok képet alkotni. Valójában fogalmatok sincs a valódi összefüggésekről. Ha lenne, nem követnétek el újra meg újra ugyanazokat a hibákat…

– Mely hibákra gondolsz, Leonardo atya? – kérdezte Woohly.

– Nem ok nélkül kezdtem a beszámolómat ama tragikus várnai hadjárattal, s azzal, hogyan csaptuk be a magyarokat. Ha akkor minden keresztény király, fejedelem vállalja a legcsekélyebb áldozatot, és segíti a magyarokat, egyszer s mindenkorra megszűnt volna a muszlim veszedelem. De ahogy azt elbeszéltem néktek, eminenciás urak, a magyarok magukra maradtak, s boldog emlékezetű Ulászló, az ifjú király ott hevert kivérezve, lefejezve azon a rettentő mezőn, mely az én drága édesapámnak is sírja lett. Tíz esztendő telt el, de senki sem tanult a hibákból… Hunyadi János immár Magyarország kormányzójaként könyörgött, írogatott leveleket, hogy ne hagyjuk magára sokat szenvedett nemzetét… Senki sem hallgatott rá.

Mi itt, Nyugaton továbbra is kicsinyes ellenségeskedéseinkkel voltunk elfoglalva. A pápa őszentsége évről évre nekibuzdult, hogy immár valóban eljött az ideje a végső hadjáratnak, de szándéka többnyire megrekedt a próbálkozás szintjén, hisz pénzt ő maga sem kívánt a szent célra áldozni. Így volt ezzel mindenki más is: a költségeket mindig valaki másnak kell vállalnia. No persze… De kinek? Így végül nem lett semmi az egészből. Pedig Anglia és Franciaország végre békét kötöttek, lezárván ama gyalázatos százesztendős háborút, mely oly sok fölösleges véráldozattal járt…

– Kíváncsi vagyok – jegyezte meg a bíboros –, hogyan próbálod Capistrano atyának eme végső csodatételét a szokásos gyalázataiddal sárba tiporni… Ezúttal nem lesz könnyű dolgod…

Az öregember talányosan elmosolyodott.

– Veled ellentétben én ott voltam, Füstös. Amikor az atya megkapta a pápa őszentsége felkérését, hogy szervezzen keresztes hadjáratot Magyarország megsegítésére, te magad voltál az első, akinek hirtelen jobb dolga is akadt, mint hogy a harc mezejére kövesse a mestert…

– Betegség vett erőt rajtam, jól tudod…

– Ó, persze. Giacomo testvér ökle okozta betegség…

– Hallgass!

– Erre esetleg visszatérünk majd, eminenciás uram! Nem hiányoztál te onnan… Capistranót csak a legbátrabbak követték Magyarországra…

Woohly a torkát köszörülte.

– Térjünk rá az utolsó kihallgatás témájára, Leonardo atya! Amint azt tapasztalhattad, nem szakítottuk félbe hosszas okfejtéseidet, de most már igazán kíváncsiak volnánk az utolsó hetek eseményeire. Annál is inkább, mert osztom a véleményed, miszerint ezek a hónapok hozták el Capistrano atya legnagyobb csodatételét. Ahol jelenleg tartunk, az alig több annál, mint amit a korábbi vizsgálóbizottságok már megállapítottak. Most őszintén számítunk arra, hogy szavaid perdöntő jelentőségűek lehetnek…

Az öregember elmosolyodott.

– Biztosíthatlak, eminenciás uram, azok lesznek… Biztosíthatlak…

– Konstantinápoly bukása mindenkit megdöbbentett: a férfiak, öregek, gyermekek lemészárlása, a keresztény templomok megszentségtelenítése és iszlám mecsetekké alakítása… Mohamed vérszemet kapott. A pápa kétségbeesetten igyekezett katonai erőt szervezni Magyarország megsegítésére, de a németek és az itáliaik a kisujjukat sem kívánták mozdítani veszélyben lévő keresztény testvéreik érdekében. Mi több, Velence sietősen békét kötött a szultánnal, mondván, nincs értelme a hadakozásnak, amikor a vak is láthatja, hogy Magyarország, Európa védőpajzsa végletesen legyengült a szakadatlan harcokban. Seregeik megfogyatkoztak, s immár képtelenek gátat vetni a törökök előrenyomulásának…

A magyarok királya elhagyta Buda városát és Bécsbe futott, hogy onnan nézze végig országa bukását. Hasonképpen cselekedtek a magyar mágnások: aki csak tehette, sietősen összecsomagolt, és futott Bécsbe, vagy még azon is túlra. A nagyurak sértetten bezárkóztak váraikba, s abban reménykedtek, hogy ott védve lesznek az iszlám áradattól. Mindenki kész tényként könyvelte el Magyarország bukását… Még a német rendek is felkészültek a muszlim invázióra. A pápa őszentsége elküldte Capistranót Frankfurtba a birodalmi gyűlésre, hogy beszélje rá őket az azonnali cselekvésre… De Capistrano…

Az öregember elhallgatott és dermedten meredt maga elé.

– Mi baj? – kérdezte Woohly.

Leonardo atya megrázta a fejét.

– Annyi év telt el, eminenciás uram, s mégis megrendít, ha rágondolok. Mi, leghűbb tanítványai, Frankfurtba is követtük a mestert. Útközben sokat beszélgettünk vele. Én egész végig azt hittem, hogy az atya célja a török elleni keresztes háború. Hisz Isten akarata nem lehetett más, mint hogy a kereszt jelével testünkön induljunk csatába a pogányok tenger hada ellen… Capistrano végtére is erre kapott megbízást.

– De ő?

– De ő másképpen gondolta… Útközben érzéketlenül beszélt szerencsétlen konstantinápolyi keresztény testvéreinkről.

– Miért sajnáljam őket? – kérdezte nevetve. – Hisz egytől egyig átkozott heretikusok voltak! Megérdemelték sorsukat, melyet a mindenható Isten mért reájuk megátalkodottságuk és makacsságuk miatt. Hiszen nem ők hangoztatták-e, hogy inkább lesznek török alattvalók, mint a római pápa hívei? Nem ők utasították-e el gonosz módon az egyesülést a két keresztény egyház között? Hiszem, barátaim, hogy a görögök jobban gyűlöltek minket, római katolikusokat, mint a muszlimokat. Ennek tükrében pedig nem történt egyéb, mint Isten méltó igazságtétele… Az Úr bevégezte munkáját, s ebben a török sereg csupán engedelmes eszköz volt… Krisztus legfőbb ellenségei azok, akik ellenszegülnek a római anyaszentegyház akaratának. A cseh husziták, a rác és bosnyák bogumilok, a görögkeleti hívők… Mindenekelőtt velük kell leszámolnunk, s eközben csak örülhetünk, hogy Isten bölcsességében a török sereget használja az eretnekség eltörlésére a föld színéről…

– Egy pillanat! – vetette közbe Woohly. – Azt akarod mondani ezzel, Leonardo atya, hogy Capistrano azzal a céllal indult Magyarországra, hogy megbüntesse az eretnekeket?

Az öregember lehajtotta fejét.

– Pontosan ezt akarom mondani…

– És a pápa őszentsége mindössze annyit tett, hogy elküldte maga helyett Capistranót? Pénz nélkül? Sereg nélkül?

– Az új pápa, III. Callixtus már valóban lelkesedett a keresztes háború ötletéért, és elődjével ellentétben anyagi áldozatokat is vállalt ennek érdekében. Sorra eladogatta a római kincstárban őrzött aranytárgyakat, leszedette a vatikáni könyvtárban őrzött kódexek aranyvereteit, és mindent a háború előkészületeire költött.

Éppen Nürnbergben jártunk, amikor egy éjszaka Capistrano álmot látott…

– Miféle álmot?

– Azt, amit évtizedekkel azelőtt egyszer látni engedett neki az Úr. A sötétlő ég alatt a muszlimok százezres serege hömpölygött a kereszténység kapuja felé. A kapuk tárva-nyitva, csak egyetlen vitéz, Jézus Krisztus bajnoka állt abban a kapuban… Capistrano megismerte őt: Hunyadi János volt, Magyarország Fehér Lovagja…

Az égen lángoló üstökös suhant keresztül. Ez isteni jel volt.

Capistrano felriadt álmából, és azt kiáltozta:

– Magyarországra! Magyarországra! A sátán seregei, ím, megindultak a kapuk ellen! Az üstökös éve jő! Az Armageddon már közel! Magyarországra! Magyarországra!

S mi, tanítványok, boldogan ölelkeztünk össze. Végre! Eljött hát az idő! Mind megmérettetünk a tettek mezején! Indulunk mind, Magyarországra…

Lelki szemeim előtt megjelent az ország, ahol atyám is járt egykoron. Ahol hősök születnek, s melynek népe évszázadok óta védelmezi a keresztény Nyugatot…

Magyarországra!

Capistrano megkapta a szükséges felhatalmazásokat az új pápától, s miután áprilisban az utószorra összehívott bécsújhelyi gyűlés is feloszlott, Capistrano és a nyomában néhány tucat mezítlábas parasztból, diákból álló kísérete átlépte Magyarország határát.

– Magyarország…

Az öregember elérzékenyülve bámult maga elé. Az ablakokon beáradó napfényben vonásai egyszeriben kisimultak.

– Mindig tudtam, hogy ez a föld döntő hatással lesz nyomorú életemre, eminenciás uraim. Ahogy apámat is mágnesként vonzotta a titokzatos, vad ország egykoron. Az események láncolata minden kétséget kizáróan egy irányba terelte szánalmas életünket, s ennek az útnak a végén ott várt ránk Magyarország…

Itt pusztítottak a tatár, s török hordák, e keresztény ország mindegyikkel megküzdött, vérét ontotta, és védte a napnyugatot… Soha hálát, köszönetet nem kapott senkitől.

Pedig nem kellett volna feláldoznia magát érettünk, eminenciás uraim… Hungária dönthetett volna másképpen is. A magyarok – ellentétben a románokkal, szerbekkel – soha nem adták meg magukat, soha nem békültek meg az idegen hódítókkal. Mint ahogy nem is fordultak keresztény testvéreik ellen még akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincsen esélyük feltartóztatni a barbár áradatot… Küzdöttek, utolsó csepp vérükig…

Felfoghatatlan, vad szenvedély vezérelte őket, hogy nemzedékeken át óvják és védelmezzék a mi boldog Európánkat. Hősök hona volt mindig a Kárpátok zord hegyeitől övezett ország, s az is marad, ebben bizonyos vagyok.

Itália fia vagyok, életem java részét itt töltöttem, s Capistrano atyával bejártam a fél kontinenst. Még a te hazádba is eljutottam, eminenciás uram, a szürke, esős Britanniába, és elzarándokoltam az írek földjére, Szent Patrick kénköves barlangjába, ahol a helyiek hite szerint a pokol kapui nyílanak… De olyan tündöklő, édeni földet sehol nem találtam, mint Magyarországé… Ezüst folyók, zöldellő rétek, pompás erdőségek… Ilyennek képzeli az ember az Édenkertet…

Mert hisz hajlamosak vagyunk a keleti területeket barbár, civilizálatlan vidéknek elképzelni… Magyarország ezzel szemben rendezett volt, tele gyümölcsösökkel, gondozott szántókkal, végtelen erdőkkel… Városai büszkék és jól védettek. Még Capistrano is elámult Magyarország gazdagsága és töméntelen csodái láttán. Lendváról Győr városa felé vettük az irányt. Az egyszerű nép megváltóként fogadta Capistranót. Alig lépett az országba, eléjött az egyházi ruhába öltözött papság, a bíboros, az érsekek, a püspökök, az apátok, az egyházi prelátusok ereklyéikkel, sőt némely helyen az oltáriszentséggel, mindkét nembeli nép égő fáklyák, gyertyák, lobogók, faágak ezreit lengetvén. Midőn az atya Isten igéjét hirdette a mezőkön, főtereken, a legtávolabbi vidékről gyűlt köré a nép. Mint a pusztító villám, úgy irtotta ki a szívekből a vétkes szokásokat, és ültette helyükre az erényeket… S igyekezett erejétől telvén reményt ébreszteni a reménytelenekben…

Ahogy haladtunk az ország belseje felé, úgy tárultak fel előttünk Magyarország újabb és újabb csodái. Budára érkezve megtapasztaltuk azon fürdők áldásos hatását, melyekről már annyit hallottunk korábban. A mélyből feltörő meleg víz gyógyírt hozott sokunk panaszaira, és még Capistrano is eltréfált azon, hogy a magyarok fürdői valóban „csodát” művelnek, s azokban megmerítkezve nem csak a test, de a lélek is egy csapásra újjászületik.

Beszélhetnék néktek, eminenciás urak, hosszan a magyarok legendás vendégszeretetéről, amiről még a halál árnyékában sem feledkeznek meg egy percre sem. Beszélhetnék pompás étkeikről és boraikról. Tokaj édes nektárja semmi máshoz nem hasonlítható…

Beszélhetnék a magyarok nemes nagylelkűségéről, mellyel képesek az utolsó falatjukat is megosztani az idegen utazóval… Beszélhetnék büszke természetükről, mely dacolt az idegen hódítók szűnni nem akaró áradatával. Beszélhetnék keresztényi könyörületességükről, melynek minduntalan tanújelét adták. Városaik lakói közt a nyugatról elűzött zsidókat éppúgy megtaláltuk, mint a hitük, nézeteik miatt elkergetett németeket, franciákat és itáliaiakat. Magának a nagy Hunyadinak a környezetében is mindenféle nációval találkoztunk: huszita csehekkel, eretnek bogumilokkal, kikeresztelkedett zsidókkal, oláhokkal, rácokkal, lengyelekkel, németekkel… S mind, egytől egyig izzó lelkesedéssel szolgálták Hunyadi lovagot… Vajon miféle levegője van ennek az országnak, eminenciás uraim, mely megszelídíti a gyűlölködő lelkeket, s mely egyetlen közös célnak rendeli alá az oly sokféle akaratot? Persze szépítek, ahogy az idő is megszépít mindent… A magyarok sem különbek másoknál, uraik széthúzása oly sok bajnak volt mindig is forrása. Mi mégis egységet tapasztaltunk Hunyadi lovag környezetében.

Az Édenkertben jártunk, ám az Édenkertre ekkor már rávetült a pusztulás árnyéka. Mire Budára érkeztünk, a szultán megindította végtelen seregét Magyarország ellen.

Leírhatatlan volt a magyarok elkeseredése. Lépten-nyomon azt kérdezték tőlünk, hogy mikor jő végre a nyugati segítség. Ugye már úton vannak Franciahon és Németföld hadai, ahogy azt a pápa ígérte? Ugye nem késnek el, midőn a sátán seregei megkezdik az Édenkert ostromát?

Capistrano lelkesedése azonban nem apadt. Izgatottan várta a találkozást azzal az emberrel, akivel egyszer már találkozott, s akit álmában két alkalommal is látott.

Végre eljött az idő, és Budára megérkezett Hunyadi János úr, Magyarország Fehér Lovagja…

Hunyadi határozott, katonás léptekkel érkezett a királyi vár kijelölt terméhez. Habozás nélkül Capistranóhoz sietett, letérdelt előtte, s kezet csókolt neki.

Az atya mosolygott, és áldó kezét az ősz nagyúr fejére helyezte.

– Emlékszel rám, hős lovag?

– Emlékezem – emelte fel fejét Hunyadi. – Nem múlt el nap azóta, hogy ne jutott volna eszembe az a sorsszerű nap Cittaducale főterén, szent atyám. A jóslatod… Az üstökös éve… A sátán seregei… Úgy hiszem, a jóslat beteljesedett. Tudósaink szerint néhány hónap múlva lángos üstökös hasítja majd a csillagok tengerét, s ím, Mohamed hadai sebesen közelednek Magyarország és a kereszténység kapuihoz. Közeleg az Armageddon, s te itt vagy, ígéretedhez híven, atyám!

Capistrano szeme ragyogott, s e pillanatban szinte angyali szépségűvé szelídültek patkányszerű vonásai. Egészen meghatódott a lovag lelkesedésén.

– Krisztus bajnoka, kelj fel! Hadd lássalak!

Hunyadit meggyötörték az elmúlt évtizedek szakadatlan küzdelmei. Élete java részét a harcmezőn töltötte, s noha még ötvenhat esztendős sem volt, máris hetvennek tűnt. Arca megráncosodott, üstöke és dús szemöldöke őszült. Arccsontja alá és homlokára éles vonásokat vésett a gond és a küszködés. Csak két szeme ragyogott gyermeki lelkesedéssel.

– Elhoztam fiaiamat is, szent atyám. Úgy kívánom, hallják ők is megbeszélésünket!

Capistrano érdeklődéssel fordult az ajtó felé.

Hunyadi fiai délceg daliák voltak, különösen az idősebbik. László fél fejjel magasabb atyjánál, hollófekete haja vállát verdeste, tekintete vadul villogott, Capistrano ösztönösen hátrált egy lépést.

– Micsoda vitéz, szavamra! Sokat hallottam már felőled, Hunyadi László!

A másik fiú, Mátyás szelídebbnek tűnt, alázatosabbnak. Az ő alkata kevésbé volt délceg, ám tekintete fürkészőnek, figyelmesnek bizonyult.

Capistrano két kezét a fiúk vállára tette.

– Isten hozott benneteket, jövő reménységei… Jöjjetek! Üljetek mellém!

Giacomo testvér és Leonardo testvér szorgalmasan kihúzták a székeket. Hunyadi László az illendőség és a szokásjog szerint Capistrano jobbjára akart volna ülni, ám az atya szelíden a másik széket mutatta számára.

László meghökkent.

– Szent atyám! Én vagyok az idősebb! Úgy illik, hogy Mátyás öcsém üljön a balodon, s én a jobbodon.

Capistrano megértően mosolygott.

– Két hollófióka röppen az égre. Egyik alá kell, hogy bukjon, hogy a másik magasabban szárnyalhasson mindeneknél. Foglald el helyedet balomon, nemes ifjú, és engedd öcsédet jobbomra.

László rosszkedvűen engedelmeskedett.

Miután mindannyian elhelyezkedtek az asztal körül, Hunyadi a tárgyra tért:

– Készen állok, atyám, hogy bevégezzem a pápa által rám ruházott szent küldetést. Tízezer válogatott lovasom áll fegyverben! A saját költségemen szereltem fel őket, ahogy saját költségemen fizetem ezer zsoldos bérét is, akik már úton vannak az ország északi megyéiből, hogy hívásomra Nándorfehérvár alá siessenek!

Capistrano egykedvűen bólogatott.

– Derék, derék, kedves lovag!

– Tudnom kell, atyám, mikorra érkezik a pápa őszentsége által megígért segélyhad! Itt van őszentsége levele – terített ki egy gyűrött pergament Hunyadi. Látszott, hogy számtalanszor újra és újra felolvastatta magának.

– Ebben azt írja őszentsége, hogy húszezer lovast szerel fel ő maga, s hogy számíthatunk Aragónia felséges királyának tízezer lovasára, Itália városainak tízezer lovasára, Burgundia fejedelmének tízezer lovasára és tízezer gyalogosára. A magyar királynak talán sikerül összegyűjtenie húszezer vértes lovast, és bizonnyal reménykedhetünk Gyorgye Brankovics rác despota tízezer fegyveresében is… Ekkora sereggel szavamra megsemmisítem a teljes török sereget, és még az őszig visszafoglalom a szentatyának Konstantinápolyt. Ilyen keresztény haddal tavaszra bevonulhatunk Jeruzsálembe!

Capistrano elmélyülten vizsgálgatta repedezett körmeit.

– Mi a baj, szent atyám? – kedvetlenedett el Hunyadi. – Valami rosszat mondtam?

– Nem örülök neki, nemes Hunyadi lovag, hogy a heretikus szerbeket is bevonod a hadjáratba. Tudhatnád, hogy szívük hamis. Nem fogadják el a pápa fensőbbségét vallási kérdésekben, a görögökhöz hasonlóan makacsul ragaszkodnak ortodox hitükhöz.

A lovag elképedt.

– Egyszerű katona vagyok, atyám, nem értek az egyházi kérdésekhez… De abban bizonyos vagyok, hogy szükségünk lesz Brankovics minden katonájára…

– Az sem tetszik továbbá – folytatta Capistrano zavartalanul, éles pillantást vetve Hunyadi ajtóban álló sáfárjára, ki évtizedek óta hűen gyarapította a nagyúr vagyonát –, hogy az a zsidó kihallgat minket!

– Thuz János sáfárom és kedves barátom. Én kértem, hogy legyen segítségünkre. Roppant eszes fiú, tanult és szorgalmas – magyarázta zavartan Hunyadi. – Nélküle már régen koldusbotra jutottam volna, szent atyám…

– Zsidó, és mint tudjuk, minden zsidó Jézus Krisztus engesztelhetetlen ellensége!

– Thuz kikeresztelkedett – komorult el Hunyadi.

– Odalenn, az udvaron cseh zsoldosokat láttam!

– Legjobb harcosaim!

– Bizonyára huszita tanokat vallanak mind…

– De szent atyám, én nem zsolozsmáztatom, hanem harcba vezetem őket!

– Eretnekek!

– Kiváló vitézek!

– Nem tűröm őket a keresztes hadjáratban! – üvöltötte magából kikelve Capistrano.

Hunyadi percekig nem tudott megszólalni.

– Engedelmet, atyám, de katonai kérdésekben jó lenne, ha…

– Kétségbe vonod szavam? – csattant fel Capistrano. – Figyelmeztetlek, nemes lovag, hogy feltétlen engedelmességgel tartozol! A pápa engem bízott meg a keresztes hadjárat vezetésével!

– Úgy? És hol van a pápa által megígért keresztes had?

– Odalenn, a mezőn.

– Azok a mezítlábasok lennének azok, atyám?

– Lelkük tiszta, és igaz hittel hiszik Jézus Krisztus tanításait!

– Ezt nem vonom kétségbe, de vajon a kardforgatáshoz értenek-e? Képesek-e megfeszíteni az íjat? Tudnak-e összehangoltan rohamozni a janicsárok falanxai ellen? Nem futnak-e meg, ahogy meghallják a török ágyúk dübörgését?

– Aki Jézus Krisztus szent nevével ajkán indul csatába, azt nem fogja fegyver, édes fiam!

Az ifjú Mátyás gúnyosan felnevetett.

– Valami nem tetszik talán? – vetett rá metsző pillantást Capistrano.

– Ami azt illeti, szent atyám, egyáltalán nem tetszik! A pápa sereget ígért! Hol a sereg? Azok a szerencsétlen mezítlábasok semmire sem alkalmasok… Hol vannak a vértesek, a nemes lovagok, a zsoldosok, a számszeríjászok? Hol vannak, atyám?

Capistrano vállat vont.

– Ez nem az én dolgom…

– Rögtön gondoltam! – emelkedett meg kissé ültében az ifjú Mátyás. – Úgy van, apámuram, ahogy megmondtam: a pápa megint becsapott minket! Nincsen semmiféle sereg!

Hunyadi ajkán jéghideg mosoly jelent meg.

– Bocsáss meg a fiamnak, szent atyám… Ifjú még, és indulatos… De igaza van!

– Most nem erről kell beszélnünk! – jelentette ki Capistrano. – Mindennél sürgősebb, halasztást nem tűrő feladat, hogy megszabadulj az eretnekektől. Legelébb saját környezeted tisztítjuk meg a máglyák tüze által! Métely és átok, megrontják seregeid erkölcseit! Nem akarok több huszitát, bogumilt, patarénust, görögkeletit és egyéb heretikust látni Magyarországon! Megértetted?

Hunyadi arca elszürkült.

– Sürgető dolgunk van – folytatta Capistrano. – Cesarini bíboros értesített, hogy sikerült kieszközölnie a királynál számos magyarországi kolostor ferences kézbe adását. Úgy vélem, ezek átvétele és megszemlélése sürgető feladat.

– Úgy véled, atyám? – kérdezte nagyon halkan Hunyadi. – S mi lesz, ha addig Mohamed szultán áttöri a nándorfehérvári védelmi vonalat? Mit veszel át akkor? Egy rakás füstölgő romot?

– Isten velünk van, fiam!

– Ebben bízom én is! De fegyveresek nélkül bajos lesz ám útját állni a tenger sok pogánynak! Tudod-e, mit ígért Mohamed a tavaszon? Hogy mire lehull a hó, lovát a Szent Péter-bazilikába köti be, amelynek a csúcsán akkor már nem kereszt díszeleg, hanem bizony a muszlim félhold. S tudod-e, atyám, hogy amit Mohamed eddig a fejébe vett, azt keresztül is vitte, tűzön, vízen át?

Capistrano ajka megremegett.

– A török áradat nem más fiam, mint Isten jogos és elkerülhetetlen büntetése bűneitek miatt!

Pillanatnyi csend támadt, aztán Hunyadi lassan talpra állt.

– Büntetés, atyám? Hát oly számosak volnának a mi bűneink?

– Ne feledd, nemes lovag, hogy a pápa őszentsége azért küldött ide, hogy megfékezzem az eretnekség makacsul harapódzó zsarátnok lángjait!

– A pápa őszentsége azért küldött ide, hogy felvedd a keresztet, és együtt harcolj velünk a török ellen! – kiáltotta vérben forgó szemekkel Hunyadi László.

Leonardo testvér és Giacomo testvér, akik szokásukhoz híven az atya mögött állottak, most dermedten összenéztek: az ifjú Hunyadi keze önkéntelenül kardja markolatára csusszant.

– Nyugalom, fiam! – intette megtört hangon az ősz lovag. – Nyugalom… – Aztán Capistranóhoz fordult. – Nem kertelek, atyám! Mi itt a halál torkában két esztendeje azzal a gondolattal kelünk és fekszünk, hogy végre eljő az idő, amikor napnyugat fejedelmei a pápa őszentsége vezérletével megsegítik reménytelen harcunkat. Most már tisztán látom, hogy Mátyás fiamnak volt igaza mindvégig! Ti nem fogtok rajtunk segíteni, ahogy nem segítettetek eddig sem soha. Ígéretek, hazugságok… ezekkel már tele a padlás!

Capistrano felháborodottan tátogott, de Hunyadi nem engedte szóhoz jutni.

– Mátyás fiam azt javasolta, ha a Nyugat a kisujját sem mozdítja, kössünk békét a törökkel. Elég volt abból, atyám, hogy csak a magyar ontja a vérét a kereszténység üdvéért! Most majd ontsátok ti is!

Capistrano szeme szikrákat hányt.

– Vigyázz a szavadra, Hunyadi! Ezért máglyára kerülhetsz!

László és Mátyás kardjai egyszerre szökkentek ki hüvelyeikből, s a következő pillanatban két kardhegy meredt Capistrano torkának. A mögötte álló Leonardo atya és Giacomo atya mozdulatlanná dermedtek rémületükben.

– Elég volt – hajtotta le fejét szomorúan Hunyadi. – Tegyétek el a fegyvert, drága fiaim! Akkor is Isten embere, ha…

Nem fejezte be. Sápadtan, csalódottan kibotorkált a szobából.

– Engedelmeskedned kell! – kiáltotta utána Capistrano.

Mátyás és László egymásra pillantottak, aztán lassan visszacsúsztatták kardjaikat hüvelyeikbe.

– Isten embere?

Hunyadi Mátyás a földre köpött, aztán dacos léptekkel követte apját a várudvarra.

– Azokban a hetekben Európa a végítéletre készült. A pápa őszentsége vatikáni udvarában követek jöttek-mentek, kétségbeesetten próbálva friss hírekhez jutni. III. Callixtus szinte egyvégtében az aragóniai, nápolyi, angol és francia követekkel tárgyalt, egymás után fogadta a német tartományok küldötteit, akik falfehér arccal kérdezgették tőle: mi lesz most, szentatyánk?

De a pápa tanácstalanul széttárta karját.

– Mindannyian Isten kezében vagyunk, gyermekeim!

Mindazonáltal a remény még pislákolt.

Az első hírek úgy szóltak, hogy Capistrano sikerrel járt, és mintegy százezer keresztest gyűjtött össze Németországban és Magyarországon, s ezeket egyenest a déli határra vezeti, hogy Hunyadi lovaggal együtt megállítsák a szultán közelgő hadait.

De sajnos idővel nyilvánvalóvá vált, hogy a hírek erősen túloztak.

Capistranót alig egy-két ezer mezítlábas paraszt követte. A pápa több levelet is kapott az atya közvetlen környezetéből, s e levelekből pontos képet alkothatott arról, mily súlyosan félreértelmezi küldetését a generális inkvizítor.

III. Callixtus levélben parancsolta meg Capistranónak, hogy haladéktalanul hagyjon fel a magyarországi eretnekek üldözésével, és lásson hozzá a törökellenes népfelkelés megszervezéséhez. Tudatta vele azt is, hogy külön pápai parancs nélkül nem hagyhatja el többé Magyarország területét.

– Tiltakozom! – kiáltotta elfúló hangon a bíboros. – A tanú arra vetemedik, hogy hamis színben tüntesse fel Őszentsége inkvizítorának hősies tevékenységét!

– Amennyiben? – kérdezte Woohly.

– Amennyiben elhallgat olyan tényeket, melyek ismerete nélkül nem érthető Capistrano atya magyarországi működésének egyetlen mozzanata sem…

Az öregember halkan felsóhajtott.

– Ugyan, Füstös! Mit hallgattam el?

– Például, hogy milyen veszedelmes mértékben megnőtt Magyarországon az eretnekség azokban az esztendőkben! Szegény Capistrano atya előtt megpróbált rendet teremteni azon a barbár földön egy rendtársunk, de hiába! S vajon ki volt az, aki megakadályozta szent küldetése végrehajtásában? Ki más, mint Hunyadi János!

– Hunyadi akadályozta volna egy ferences inkvizítor működését? – tolta fel okuláréját Woohly. – Erről eddig még nem hallottam!

– Pedig úgy volt! – harsogta a bíboros. – Ezt vajon miért akarod elhallgatni, Leonardo atya?

– Nem kívánom elhallgatni. Ha eminenciás uraim óhajtják, szívesen kitérek erre is.

– Óhajtjuk – felelte Woohly.

Marchiai Jakabnak hívták az inkvizítort, Itáliából hívatta a császár a mind jobban elharapózó huszita heretizmus eltiprására. Giovanni da Capistrano javasolta őt erre a feladatra, márpedig Capistranónak akkoriban döntő szava volt az efféle kinevezésekben.

Marchiai Jakab földig érő fekete csuhát és egyszerű sarut viselt, kócos, fésűt rég látott haja az égnek meredt, s általában szelíd tekintete időnként vészjós, lázas fénnyel izzott fel, főképp, ha belemerült prédikációiba.

A környéket meg kellett tisztítani!

Tűzzel és vassal…

A város főterét leszegett tekintetű, kopott ruhájú emberek töltötték meg. Valaha ötezer lélek lakta Kamoncot, de mára alig háromezer maradt. A többiek – már akik nem végezték máglyán, karón – mind elmenekültek, elbujdostak messzi földre, a távoli Moldvába. Az inkvizítor azt akarta, hogy a kamonciak tisztában legyenek tetteik következményeivel és a büntetés elkerülhetetlenségével. Most, hogy megtörték a lázadás szellemét, most, hogy a szervezkedők, a hangadók nemsoká máglyára vettetnek, most még kellett valami, hiányzott valami, ami teljessé teheti az ítélkezést.

A tömeg némán várakozott. A máglyák előtt darabontok sorfala állt előreszegezett lándzsákkal. A foglyok egyelőre még a városházán s a környező házak pincéiben rostokoltak vasra verve. Várták a megégettetést, várták a halált.

A máglyák lábánál csak az inkvizítor csuháját cibálta még a novemberi szél.

Az inkvizítor befejezte az imát, és lassan felemelte a tekintetét. Egyenest szembenézett Kamonc szorongó lakóival.

Várt még.

Tudta, hogy a csönd fenyegetőbb, fojtogatóbb, mint a harsogó emberi szó. Szinte hallani vélte a bűnösök szíve dobbanását. Bűnös szívek bűnös dobbanása…

Amikor a némaság már szinte fájdalmasan lüktetett a dobhártyáján, az inkvizítor halkan, negédes hangon megszólalt:

– Kamonc népe… Ti eltévelyedettek, ti megtévesztett lelkek… Ti, Isten elkóborolt bárányai, ti szerencsétlen űzöttek… Ti fegyvert fogtatok énellenem, aki vagyok Krisztus katonája, a pápa inkvizítora, a szent hit védelmezője. Ti bűnt követettek el énellenem, és ezzel bűnt követtetek el Jézus Krisztus ellen is. Nem azért elsőképpen, mert fegyvert fogtatok énellenem. Hanem azért, mert megtagadtátok Krisztusnak szent egyházát, megtagadtátok keresztényi hitünket, megtagadtátok a pápa őszentségét, és mind a sátán szolgálatába állottatok!

Elhallgatott, s lángoló pillantását körbehordozta a tömegen.

A kamonciak fel se mertek pillantani reá. Tekintetüket mereven a földre szegezték, s tudták, ha bárki meg merészelne szólalni, az inkvizítor nem habozna tulajdon kezével fojtani meg a vakmerőt.

– Jöjjetek velem, ti, eltévelyedettek, ti, megtévesztett lelkek… Ti, Isten elkóborolt bárányai, jöjjetek! Vezetlek benneteket az ítélet helyére, az irgalom mezejére, hogy tulajdon szemetekkel lássátok, hogy Krisztus ítélőszéke elől nincsen elbúvás, nincsen menedék, nincsen feloldozás. Krisztus ítélőszéke megtalálja a bűnös lelket éltében, holtában… Előle bujdosni nem lehet…

– Kövessetek! – kiáltotta, aztán intett egyik emberének. Az lóra kapott, és embereivel mutatta az utat. A kamonciak morgolódva, feszült sutyorgással hömpölyögtek a nyomukban.

Hová?

Merre?

Egyenest a Tatárnyereg felé indultak: a kaptatón fel, egész a nyereghátig.

Egész a temetőig.

Azt hitték, a frissen ásott sírokba élve fogják eltemetni néhányukat. A városiak nyögve, szűkölve torpantak meg, mikor látták, hogy a temető közepén új gödrök sorakoznak mindenfelé.

Ismerték már az inkvizítort, s tudták, hogy az ő elméjében a legvadabb büntetési módozatok is megfogalmazódhatnak. A dombtetőn még kétszáz állig felfegyverzett vértes lovas várta őket.

Nem volt hová menekülni, az Újlaki-darabontok közt vagy száz számszeríjász állott a temető két oldalán felsorakozva, lezárva a szűk térséget, felajzott fegyverekkel, melyek nyílvesszeit most fenyegetőn a vonakodva közeledő tömegre célozták.

Az inkvizítor felmászott egy sírgödör mellé hányt földkupacra, s onnét elégedetten tekintett széjjel a reszkető tömegen. Ez az! Érezte a félelmüket, érezte a szűkölő rettegést…

– Gyermekeim! Csöndesüljetek el, hogy befogadhassátok Jézus Krisztus kegyelmét! Jöjjetek közelebb énhozzám!

De az emberek nem akartak közelebb jönni. A lándzsásoknak kellett arrébb taszigálni őket, meg-megdöfködve a hátul állókat. Felsorakozott hát a megmaradt háromezer kamonci polgár a sírok szélén.

– Az ítélet napja jött ma el! – kiáltotta az inkvizítor, s arcán mennyei mosoly terült szét. Karjait az égnek emelte, szemgolyói kifordultak, ahogy átadta magát az elragadtatásnak. – A könyörület és a bűnbocsánat napja jött ma el! Örvendezzünk!

De a kamonciak nem örvendeztek. Az első sorokban állók már látták, hogy azok a gödrök egyáltalán nem friss sírhányások. Az inkvizítor a régi sírokat bontatta fel sorban, egymás után. Hajnal óta százat. A katonák sora mögött belcsényi jobbágyok várakoztak nagy rémülettel, kezükben ásó. Velük hantoltatták ki a sírokat…

– Megtisztítjuk a temetőt, testvéreim! – mosolygott biztatóan a tömegre az inkvizítor. – Én elhiszem nektek, hogy megbántátok gyalázatos vétkeiteket! Úgy van az, bizonyára! De mi lesz holnap? Holnapután? Élitek életetek, mint eddig?

A tömeg zavartan sugdosott.

– Én, Krisztus katonája, a hit védelmezője, nem hagyhatom, hogy olyan földbe temetkezzetek a bűnbánat gyakorlása után, mely földben bűnösök porladnak, megszentségtelenítve az igazak sírjait, megfertezve ezt a földet, s holtuk után is a gonoszság és szentségtelenség mérgét hintve közétek… Nem! Ezt nem engedhetem!

Odalépett a legközelebbi sírgödör széléhez.

– Farkas Gergely, tímár… – kiáltotta. – Tavaly temettek el téged, s életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

Intett, mire két belcsényi jobbágy lehuppant a gödör aljába, és piszmogva, undorkodva egy rothadó koporsót emelt ki belőle. A koporsó oldala bedőlt már, a teteje beszakadt, s így a közelben állók jól láthatták Farkas Gergely oszlóban lévő fekete koponyáját és az oldalt kikalimpáló ruhafoszlányos csontkezet. A koporsót kiborították az inkvizítor lábai elé.

A tömeg felhördült.

Kiemelni a holtakat?

Ezt még az inkvizítor se teheti meg! Igaz, sokan emlékeztek rá, mit prédikált nem is oly rég Bálint pap: a konstanzi zsinat parancsára is kiásatták Angliában a már régóta porladó Wycliff hittudós-prédikátor csontjait, s azokat Konstanzba szállították, hogy ott pompás ceremónia keretében, a római anyaszentegyház legnagyobb dicsőségére máglyán megégessék. Az inkvizíció holtában sem hagyta nyugodni azokat, akik ellenszegültek Róma zsarnoki akaratának.

– Zajoli Timót, vincellér… Tavasszal temettek el, s életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

A jobbágyok már a következő koporsót emelték ki. Ez a koporsó még ép volt, de mikor kiborították a tartalmát, egy felpuffadt, bűzhödt tetem zuhant Farkas Gergely feketéllő maradványaira.

A tömeg hátrált volna iszonyában, de a lándzsások nem engedték.

– Vízmellékszállási Rozália… Pál cserzővarga leánya. Nem sokkal azután temettek el tégedet, hogy engem fegyverrel elűztetek ebből a városból. Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!

A két jobbágy lehuppant a következő sírgödörbe, de ekkor a tömegből előtülekedett egy testes, vörös képű férfi. Pál cserzővarga, hogy látta, mit művelnek leánya koporsójával, egyenest az inkvizítornak akart rontani. Az alabárdos hadnagy azonban résen volt, és egyetlen ökölcsapásával a földre sújtotta az idős férfit.

– Kezet emelnél Krisztus katonájára? – mosolygott angyali türelemmel a földkupac tetejéről az inkvizítor. – Magad is a bűnösök pártját fogod? Vigyétek!

A darabontok elrángatták a vinnyogó embert, aki még így is látta, hogy leánya földi maradványait hogyan borítják a többiek összegabalyodott, rothadó tetemeire.

És így tovább, sírgödörről sírgödörre.

Az inkvizítor arrébb állt, mégis megcsapta a hullákból áradó elviselhetetlen bűz. Az élők fülhasogató sikolya elkísérte a tömeget lefelé, a Tatárnyeregről, egész a város szélső házaiig.

A sokaságot a darabontok és a vértes lovasok visszataszigálták a főtérre.

Már ott is lángoltak a máglyák.

A farakások tetején vagy százötven embert kötöztek az oszlopokhoz. Némelyik cölöphöz kettőt is, mert kevés volt a hely a Szentkereszt-templom és a városháza közötti téren.

– Kamonc népe – folytatta rekedten, fájdalommal a hangjában az inkvizítor. – Ti, eltévelyedettek, ti, megtévesztett lelkek… Ti, Isten elkóborolt bárányai! Itt bűnhődnek közületek a veszettek, a gyalázatosak, a két szín alatt áldozók! A kelyhesek, a heretikusok, a hittagadók! Itt tisztul meg a lelkük azoknak, kik fegyvert fogtak énellenem, Krisztus katonája ellen!

A tömeg már nem lázongott. Dermedten bámulták a máglyák tetején vonagló férfiakat és nőket. Városi szegények, néhány céhes mester, szőlőművesek, vincellérek… Valamennyien részt vettek a felkelésben, valamennyien az inkvizítor ellen lázadtak, s akadt köztük, kinek kezéhez vér is tapadt…

A tűz belekapott a fahasábokba, s mert azok nedvesek voltak a késő őszi fagyoktól, fojtó, sűrű füsttel bodorodtak az ég felé. De csakhamar veres lángocskák türemkedtek ki a füstből, s mohón falni kezdték a fát.

A tömeg szívszorongva bámulta, hogyan lepi el a tűz szeretteik ruháját, s hogyan fojtogatja a füst szerencsétleneket.

A főteret a fahasábok recsegés-ropogása, a tűz habzsoló sistergése és a máglyahalálra szántak sikolyai töltötték be. A füst megköhögtette az elcsigázott tömeget, de nem mehettek mégsem sehová. Végig kellett nézniük az egészet.

Mikor jó órával később a cölöpökről lenyaldosták a lángok a fekete pernyét is, és a tűz hamvadni látszott, az inkvizítor lassan az egyetlen még életben hagyott fogolyhoz lépett.

Alatta nem raktak máglyát, a kezénél, lábánál fogva két oszlop közé feszítették ki. A hadnagy letépte róla a szakadt inget.

Bácshideghi Dénes szabóinas mezítelenül reszketett a tömeg előtt. Nemes Magyar Balázs segédje volt, ki az elsők közt ragadott fegyvert az inkvizítor ellen, s azt rebesgették szerte Kamoncon, hogy tudja, hol rejtezik az eretnek Bálint pap.

Az inkvizítor megállt előtte, kezében Bibliájával. Magában imát mormolt, mintha az áldozat lelki üdvéért esedezne, aztán kinyitotta szemét, és végigmérte a lecsupaszított férfit.

A szabósegéd negyvenévesforma vénlegény volt, vézna, csontos arcú, nagy bajuszú ember. Tekintete szürkén villant, ahogy farkasszemet nézett az inkvizítorral.

– Eljött az időd, Bácshideghi Dénes!

– Tudom, Jakab pap.

– Megbántad-e bűneidet, fiam?

– Nem bántam meg semmit!

– Hiszed-e még a halálnak torkában is az eretnekségben tévelygő nézeteket?

– Hiszem, hogy Husz János tanítása az igazság, Jézus Krisztus szavainak legtisztább értelmezése, Jakab pap. És te is tudod, hogy így van!

Az inkvizítor vékony szája mosolyra rándult.

– Részt vettél-e a fegyveres lázadásban, ami ellenem, Krisztus katonája, a pápa inkvizítora, a hit védelmezője ellen tört ki?

– Részt vettem a népnyúzók, a hazugok, az alávalók elleni felkelésben. Igen, vállalom! Harcoltam a sátán zsinagógája ellen, kinek főpapja a római pápa!

Az inkvizítor elkomorult, előrehajolt, mintha egészen közelről akarná megvizsgálni Dénes vonásait. A hóhér már ott állt az áldozat mögött, kezében széles pengéjű nyúzókéssel.

– Megállapítom, hogy nem ismered el förtelmes bűneidet, mi több, tovább tagadod az egy igaz anyaszentegyházat, gyalázod papjait, rágalmazod őszentségét, a pápát, és tovább hirdeted eretnek nézeteidet. Egyetlen lehetőséged maradt, fiam, hogy ne kínhalálok kínhalálával halj! Áruld el, hol bujdokol az eretnek Bálint pap, Kamonc plébánosa, s akkor kegyelemből te is a máglyahalált választhatod!

Bácshideghi Dénes arcán megvető kifejezés suhant át.

– Nem kerül soha a kezeid közé, te sátánfattya! Ölj meg, törj meg, de nem árulom el a papunkat!

A tömeg elégedetten felsóhajtott.

Nem tetszett ez az inkvizítornak. Tudta, hogy nyomban el kell venni a kedvét a kamonciaknak az efféle dacosságtól.

– Utoljára kérdezem, Bácshideghi Dénes… Hol van az eretnek pap?

– Én csak egyet ismerek. Az itt áll, előttem! – vigyorgott rá amaz.

Az inkvizítor intett a hóhérnak, hogy kezdheti.

A tömeg elnémult.

Egy vértes közelebb húzódott az inkvizítorhoz, hogy szükség esetén kardot ránthasson a védelmében. A tömeg reakciói kiszámíthatatlanok voltak e pillanatban.

A hóhér előbb elhelyezkedett az áldozat előtt. Végigmérte, s hosszan a szemébe nézett. Bácshideghi Dénes állta a tekintetét, fejét felszegte, s mikor a hóhér oldalt lépett s felemelte a nyúzókést, halkan imádkozni kezdett.

A tömeg együtt mormolta vele az imát, mintha lélekben egy volna vele. Mást nem tehettek, de ennél nagyobb erőt nem is adhattak volna szerencsétlennek.

Mi Atyánk, ki vagy mennyekben,

Szenteltessék meg az Te neved,

Jöjjön el az Te országod,

Legyen meg az Te akaratod…

Az inkvizítor fejét lehajtva mondta:

Pater noster, qui es in caelis,

Sanctificetur nomen tuum,

Adveniat regnum tuum,

Fiat voluntas tua,

A hóhér tűnődve vizsgálgatta Dénes nyakát, ujjaival kicsit megnyomkodta a bőrt, keresve a helyet, ahol a pengével bemetszheti az első vágást.

Miképen menyekben, azonképen itt ez földön is.

Mi éltető kenyerünket add meg nekünk ma,

És bocsásd meg az mi vétkeinket,

Az inkvizítor hangosabbra fogta, hogy elnyomja a magyar szavakat:

Sicut in caelo et in terra…

Panem nostrum quotidianum da nobis hodiae,

Et dimitte nobis debita nostra,

A hóhér különös gonddal metélni kezdte a bőrt Dénes nyakán körbe, körbe, finoman, hogy csak véknyan serkenjen vére. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól, egy hosszú pillanatra szavát is szegte a kín, de aztán újult erővel folytatta:

Miképen mi es megbocsátunk ellenünk vétkezőknek,

Az inkvizítor dühödten fordult szembe vele, s szinte fröcsögte az arcába:

Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris.

Bácshideghi Dénes hangja elcsuklott, mert a hóhér ebben a pillanatban vékony csíkban nyúzni kezdte a hátáról az első bőrszalagot. Pontosan, ügyesen dolgozott, s mindenekelőtt lassan.

A férfi egész teste vonaglott a fájdalomtól, szemei kidülledtek, de összeszorította fogát, mert nem akarta megadni az örömet az inkvizítornak, hogy könyörögni lássa. Jakab pap most már enyhülten fejezte be:

Et ne nos inducas in tentationem,

Sed libera nos a malo…

Csakhogy a dacos tömeg elnyomta a hangját:

És ne vígy minket kísértésbe,

De szabadíts gonosztúl,

Mert tiéd az Ország,

Az hatalom, az dicsőség,

Mind örökkön örökké, Ámen!

Az inkvizítor megállt Dénes előtt szétterpesztett lábbal, kezét háta mögött összefonva, és az arcát figyelte. A hóhér immár a második, vékony bőrcsíkot cibálta le az áldozat hátáról, de a férfi meg se nyikkant. Dülledt szemeit végigvánszorgatta a tömegen, mintha egyenként akarna elbúcsúzni társaitól. Összepréselt fogai alól vér bugyogott sebes nyakára.

A tömegben az emberek megfogták egymás kezét. Aztán halkan, szomorúan énekelni kezdtek:

Boldogasszony Anyánk,

Régi nagy Pátrónánk!

Nagy inségben levén,

Így szólít meg hazánk…

A két cölöp közé kötözött Bácshideghi Dénes, akinek a hóhér már mellkasáról kezdte letépkedni a mellbimbókat, majd az előre bemetszett bőrcsíkokat, lassan, iszonyú kínok közt elmosolyodott.

Ez a szelíd mosoly volt, amitől az inkvizítor elveszítette türelmét. Dühödten megragadta csuhája szegélyét, és elviharzott a bíró háza felé.

A tömeg erősödő hangon tovább énekelt:

Magyarországról,

Édes hazánkról,

Ne felejtkezzél el

Szegény magyarokról!

És Kamonc főtere fölött a sötét fellegek egy kegyeletteljes pillanatra eltisztultak, s a magasból árva napsugár fénylett keresztül a szürkeségen, s mintha csak oda tartott volna, Isten kinyújtott ujjaként, megsimogatta a szenvedő férfi arcát.

Bácshideghi Dénes megérezte az érintés melegét, s ennek tudatában, végső sóhajjal adta át lelkét teremtőjének.

Őszentsége inkvizítorát másfél évvel később Hunyadi János szörényi bán kergette el a Délvidékről. Marchiai Jakab visszatérve Itáliába lemondott hivataláról, és átadta Giovanni da Capistrano atyának a magyarországi eretnekség üldözésének terhét…

– Tiltakozom! – harsogta a bíboros. – A tanú azzal a nyilvánvaló szándékkal forgatja ki a történteket, hogy befeketítse Marchiai Jakab atya áldásos működésének emlékét!

Woohly félrehúzta a száját.

– Marchiai Jakab atya áldásos tevékenységéről megvan a véleményem! Amennyiben az ő munkáját óhajtod piedesztálra emelni, bíboros uram, azt hiszem, rossz példát követsz. Marchiai Jakab több kárt okozott az anyaszentegyháznak, mint Luther maga!

A bíboros szeme elkerekedett.

– Hogy merészeled?

– Leonardo atya történetét döbbenettel vegyes szomorúsággal hallgattam – folytatta Woohly. – Elkeserítőnek tartom, milyen taszító képünket mutattuk évtizedeken át Magyarország népének. Marchiai Jakab atya vérengzése szinte kiirtotta ennek a szerencsétlen országnak a déli tartományait. Holott, s ezt se feledje, eminenciás uram, éppen ezen déli tartományok voltak Hungária leggazdagabb, legnépesebb részei. Ezen déli tartományoknak kellett volna felfogniuk a mind erőszakosabb török rohamokat… Mindezek után azon sem csodálkoztam volna, ha Hunyadi lovag Capistrano atyát is kipenderíti az országból, ahogy tette Marchiai Jakabbal…

– Úgy látom, eminenciás uram, egy követ fújsz ezzel az eretnekkel – motyogta a bíboros. – Lesz mit jelentenem a Szent Szinódusnak!

– Eminenciás uram azt jelent, amit akar. A mi dolgunk itt Capistrano atya cselekedeteinek vizsgálata. Kíváncsian várom, a tanú fel tud-e egyáltalán hozni olyan eseményeket, melyek legalább részben indokolttá tehetik a kanonizációs eljárás megindítását…

– Azért azt nem szabad elfelejtenünk – hadonászott indulatosan a bíboros –, hogy mégiscsak Capistrano atya volt az, aki megszervezte a magyar határvidék védelmét! Ha ő nem hívja fegyverbe a parasztokat, akkor vélhetően Mohamed szultán már azon a télen a Szent Péter-katedrálisba köthette volna be a lovát, s akkor most, itt, e teremben nem mi tanácskoznánk, hanem a muszlim főpapok…

Woohly nagyot sóhajtott.

– Kívánsz pihenni, Leonardo atya?

– Még nem… El kell beszélnem, eminenciás uram, mit tapasztaltunk megérkezésünk után néhány héttel Magyarországon… El kell beszélnem, milyen rémületet és pánikot keltett, amikor a rettenetes ellenség valóban átlépte a határt… És nem állt készen hadsereg, amely útját állhatta volna…

Mohamed hadának előőrsei kíméletlen kegyetlenséggel törtek be Magyarország területére. Ahmed aga, az egyik fosztogató csapat parancsnoka elégedetten tekingetett szét az első feltáruló falu láttán.

Eleddig csak óvatosan nyomultak előre, minduntalan csapdát szimatolva. Ki tudja, hogy az átkozott Hunyadi hol áll lesben, arra készen, hogy lemészárolja valamennyiüket…

– Adj jelt, nemes aga! – suttogta a mellette ügető zászlótartó tiszt. – Mire várunk még?

Ahmed aga megfordult nyergében. Az akindzsik már alig türtőztették magukat. Ha a zsákmány az első falvakban nem is számított jelentősnek, de legalább kiélhették gyilkos hajlamaikat. A parancsnokok kordában tartották őket, nem voltak nővel hónapok óta. Ahmed tudta, miért a legkiéhezettebb száguldókat küldik erre a támadásra: a szultán azt akarta, hogy a létező legnagyobb rombolást vigyék végbe. Mindent el kell követniük, hogy a hitetlenek megemlegessék ezt a napot! Csak a legszebb nőket viszik majd magukkal, mindenki mást kardélre hánynak: férfit, gyermeket, öreget… Mindenkit. Így szólt a parancs, és ezt fogják cselekedni!

Az akindzsik mögött az aszabok fejszés, lándzsás sokasága tarkállott az erdő széléig. A rácok önkéntes martalóchada a szárnyakon szóródott szét. Ezek hátramaradnak a támadásban, s csak akkor merészkednek majd elő, ha az igazhitű harcosok leölnek minden fegyverforgatót. Akkor előjönnek a fák mögül, és hozzálátnak a hullák kifosztásához, az el nem hurcolt, még jajongó, sebektől vérző nők és öregasszonyok megerőszakolásához, és a nyomorúságos kunyhókban maradt értékek összegyűjtéséhez.

Ahmed aga megigazította veres fövegét, mely alól sodronyláncos vállvédő hullott alá páncélingjére.

– Készüljetek! Allah legyen velünk most!

Megcsókolta handzsárja markolatán a topázt. Ha ez a hadjárat sikerrel jár, előreléphet végre, magasabbra emelkedhet. Úgy számolt, legalább tíz rabszolgát kell zsákmányolnia ahhoz, hogy áthelyeztesse magát Konstantinápolyba. Csak tíz rabszolga… Ahmed aga úgy számolt, hogy tíz szépséges hurival végleg megcsinálhatja a szerencséjét…

A következő pillanatban háta mögött fáklyák ezrei lángoltak fel a sötétben. A lángfolyam özönleni kezdett az előttük feltáruló síkság felé.

A holdfényben jatagánok és a levegőben úszó paripák patái csillantak.

– Allah! Allah! Allah il Akbar!

A föld dübörgött alattuk, ahogy előözönlöttek a fák mögül, s elérték a nyomorúságos falu szélső kunyhóit. A kezükben lóbált fáklyák vad, vérszomjú arcok sorát villantották fel.

– Allah! Allah!

A lovasok nyomában bocskoros, torzonborz alakok rohantak elő a fák mögül, kezükben erdőirtó fejszéket és kezdetleges lándzsákat lóbálva. A viskókból álomittas, tántorgó jobbágyok kászálódtak ki. A levegő megtelt a törökök vérfagyasztó kiáltozásával s az ébredező parasztok sikolyaival.

– Itt a török! Itt a török!

A sötétben nyílvesszők sziszegtek. Lángnyelvek szöktek fel a tetőre, s éhesen emésztették a szikkadt gerendákat, egyiket a másik után. A falut elözönlötték az üvöltő, handzsárt rázó akindzsik, fáklyáikat sorra a kunyhókra hajigálták, s a mindjobban burjánzó lángtengertől megvilágítva öldösték a tűz és a forróság elől menekülő jobbágyokat.

– Az erdőbe! Az erdőbe! – kiáltozták kétségbeesetten a parasztok. Néhány akindzsi a fák alá szorított egy vergődő jobbágylányt. Ketten lefogták a kezét, ketten a lábát, a többi a nyomorúságos vásznat szaggatta le a vergődő teremtésről.

Az összefogdosott foglyokat a falu közepe felé terelgették. Mindenkit, akit nem öldöstek le a falu lerohanásakor, most korbáccsal kergettek a bíró háza elé. A foglyok közül egy sötét képű török válogatott, durván a templom irányába taszítva a szép arcú, formás lányokat. A többit visszakergette a bíró háza elé.

Díszes öltözetű lovasok érkeztek a bíró háza elé, s az akindzsik engedelmesen utat nyitottak nekik. A legfényesebb külsejű, egy szakállas, zord tekintetű tiszt veres süvegben, láncingben olyan utálkozó tekintettel nézett végig a foglyokon, mintha pondró férgeket vizsgálgatna. Ahogy előbbre léptetett, s egész közelről vette szemügyre a lemeztelenített, szemérmüket takargató leányokat, kivillantak hatalmas metszőfogai.

Ostora nyelével fel-felemelte némelyik reszkető szűz állát, ujjaival belemarkolt hajukba, telt kebleikbe. Elégedettnek tűnt.

Az akindzsik agája eközben intett a martalócoknak, akik már ugrásra készen várták, hogy bevégezzék munkájukat.

Most már bevégezhették.

Míg a lovasok rikoltozva hajtották a mezítelen leányokat vissza, a hegytető felé, a martalócok a bíró háza előtt összeterelődött maradékra vetették magukat. Előbb csak szidalmazták őket, mintha valaha is ártottak volna nekik szerencsétlenek, aztán dühödten be-beszurkáltak az embertömegbe lándzsáikkal. A törökök nem foglalkoztak velük, ott már csak öregemberek, középkorú asszonyok, s gyerekek maradtak. A férfiak voltak tán a szerencsésebbek, addigra alig maradt életben közülük néhány – ott hevertek szinte mind átdöfve, vérző vágásokkal, bezúzott koponyával a házak közt, a templom előtt halomba hányva. A tetemek egy részét az aszabok a patakba hajigálták.

Így aztán a férfiaknak nem kellett végignézniük, ahogy a török martalócok kiragadják a riadt tömegből a megmaradt asszonyokat, és négyen-öten rávetik magukat egyre-egyre. Az idősebb, fogatlan akindzsik részeg dühvel cipelték a sivalkodó gyermekeket a templom elé. Egyikük kerített egy fatönköt. Arra szorítva kezdték levágni a kisdedek fejét. A szpáhik undorodva lestek hátra, és igyekeztek mihamarabb eltűnni a lángoló fakunyhók közeléből.

A törökök kupacba hányták az erdőirtó fejszével levágott kislány- és kisfiúfejeket. Diadalmas rikoltások és a lángoló kunyhók mögött erőszakolt öregasszonyok nyöszörgése keveredett, a levegőben égett emberi hús bűze terjengett.

A hollós címerrel ékesített utazóbatár döcögve haladt az országúton – a lehajtott fejjel baktató parasztok engedelmesen kitértek útjából. Volt, aki megsüvegelte a batárt, de a többség ügyet sem vetett rá. Ugyan minek süvegeljenek meg bármiféle urat, mikor úgyis itt a világvége?

Napok óta vánszorogtak. Férfiak, nők, gyermekek, vénemberek szédelegtek egymásba kapaszkodva, étlen, szomjan, csak hogy minél messzebb kerülhessenek a közeledő török hordáktól.

Nem volt, ki megvédje őket.

A batárban öten utaztak: Hunyadi János gondterhelten bámult maga elé, ügyet sem vetve két fia szemrehányó pillantásaira. Asszonya, Szilágyi Erzsébet próbált a lelkére beszélni, de Hunyadi vigasztalhatatlan volt.

– Menekülünk… Micsoda szégyen…

Leonardo Lampanessa, akit Capistrano bízott meg azzal, hogy maradjon Hunyadi mellett, s szükség esetén hozza el sürgető üzeneteit, kíváncsian fürkészte a nagyúr arcát. Nem értett még sokat a magyarok beszédéből, de szavak nélkül is tudta, mi játszódik le Hunyadi lelkében. A büszke hadúr a megígért nyugati segítség nélkül kénytelen volt elrendelni a déli területek kiürítését.

Szilágyi Erzsébet kétségbeesetten pillantott fel, hogy Leonardo segítségét kérje, de az ifjú szerzetesnek sejtelme sem volt róla, mit mondhatna.

Nem volt mit tenni…

– Titeket féltelek – suttogta Hunyadi megtörten. – Nem hagyhatom, hogy ott maradjatok, kitéve a török kényének-kedvének. Csak akkor leszek nyugodt, ha biztonságban tudlak mindőtöket. Bécsbe mentek! Onnét, ha kell, tovább, még nyugatabbra!

– S te, férjemuram? – kérdezte halovány orcával Erzsébet. Negyvenegynéhány esztendősen is igézően szép volt.

– Amint benneteket biztonságban tudlak, meg sem állok Rómáig! Meg sem állok a pápáig! A szuszt is kiszorítom belőle, míg sereget nem gyűjt szegény hazánk megsegítésére! Hisz megígérte! Megesküdött rá! Hát a pápa nem kell, hogy betartsa szavát?

– A pápa is csak egy a nyugati hazudozók közül – legyintett Mátyás. – Egyedül vagyunk. Csak magunkra számíthatunk, édesapám!

Leonardo Lampanessa lesütötte szemét. Az ifjú szavaiból kicsengő szemrehányást nem lehetett félreérteni.

Mire a fogat elérte Zsablya határát, javában sötétedett már. A város szélén újabb menekülthullám állta útjukat. Ezek sem szekereken, lóháton jöttek: kivétel nélkül mezítláb, bocskorban vánszorogtak a török elől. Egyre több összevagdalt képű, kormos arcú, felkötött karú férfi, jajveszékelő, könnyeit ontó asszony, sivalkodó, üvöltő gyermek…

A fogatot kísérő lándzsások dermedten bámulták őket. Dél felől egyvégtében áradtak a menekültek, eltorlaszolták az utat. Az árokban döglött lovak hevertek, az út mentén erejük végére ért, kétségbeesett tekintetű jobbágyok pislogtak a mellettük elhaladókra. Némelyek karon ülő csecsemőjüket nyújtogatták a jobb erőben lévőknek.

– Mentsétek meg a gyermekemet! Könyörgöm, testvérek! Csak őt vigyétek magatokkal!

Szenttamásnál sebesültek százai hevertek az árokparton. Kérges tenyerű, ráncoktól barázdált képű parasztok, néhány városlakó… Mindannyian rongyokban, véresen, mocskosan… Amott leányok, asszonyok hevertek a fűben. Néhányan az eget bámulták, mások arcukat eltakarva egyre csak zokogtak.

– Ezeknek a férjeit, rokonságát mind levágták – sápítozott egy asszonyság. – A többi leányt, kisgyermeket rabszíjra fűzték, s vitték magukkal az átkozottak!

– Védjetek meg, vitézek! Védjetek meg minket!

Egyre többen tömörültek Hunyadi fogata köré.

– Jönnek már, uram, a törökök! Védj meg minket!

Hunyadi nem felelt nekik, egyre csak bámult maga elé.

Legközelebb egy terebélyes tölgyfa mellett torpantak meg, a tömeg itt már olyannyira feltorlódott, hogy hosszú percekig kellett várni.

Hunyadi bosszúsan kihajolt a batár ablakán.

– Miért nem haladunk?

Egy ősz öregemberen akadt meg a tekintete, ki kézen vezetve unokáját egykedvűen baktatott visszafelé, az ellenkező irányba. A tömeg szétnyílt előttük.

– Hát te hová a pokolba mész, öreg? – förmedt rá Hunyadi.

A jobbágy összerezzent, ösztönösen meghajolt a nagyúr előtt.

– Azt kérdeztem, hová mész? Hát nem tudod, hogy abból az irányból jönnek a törökök?

A jobbágy szomorúan a kisgyermekre pillantott.

– De tudom, nagyuram!

– Hát akkor?

– Éppen azért megyünk mink arra.

Hunyadi meghökkent.

– Hogyan? Miért?

– Mert nékünk már nincs hová mennünk, nagyuram.

– Mindig van hová menni… Mindenütt vannak könyörületes keresztény emberek, akik fedélt adnak, s étket a szegény menekülteknek…

Az öreg összehúzta magát.

– Sok télt és nyarat megéltem, nagyuram… Nékem már nem kell kegyelemkenyér… Lássad, ennek a szegény porontynak az anyját, apját leölte a török… Csak ő maradt a családból, meg én… Futottunk mink is, ész nélkül, de csak míg fel nem eszméltem arra, mit cselekszem…

A sor megindult, s a kocsis már-már suhintott volna az ostorával, de Hunyadi odaszisszent neki, hogy várjon még.

– S mire eszméltél, öreg?

– Arra, nagyuram, hogy nékem nincs máshol hely az ég alatt, csak itt, ezen a földön. Ugyan, hová futnék? Idegen lennék mindenütt a világon…

Hunyadi nem tudta levenni tekintetét az öregről.

– Megyünk hát vissza, egyenest Nándorfehérvár várába… Mondják, Szilágyi Mihály uram tartja az erődöt, pár száz magyar vitézzel… Hátha elkél ott még egy dolgos kéz…

– Megőrültél? – förmedt rá Hunyadi. – A várat napokon belül elfoglalja, s földig rombolja a török. Tudod-é, hány katonája van a szultánnak?

Az öreg vállat vont.

– Bizonyára sok, nagyuram. De nékem ekkor is ez az egy hazám van… Sértésnek ne vegyed, te futhatsz. Te nagyúr vagy… Annyi az aranyad, más országban is bárhol otthonra találsz… De hová jutna a világ, ha mindenki elfutna?

– Ne légy bolond, öreg! Mentik az irhájukat a nemesek is! Nem lesz, ki védje Nándorfehérvárat!

– Már hogyne lenne! Hisz ott lesz Szilágyi Mihály uram, s ott leszek magam is… Valaha harcoltam Hunyadi János seregében… Értek a fegyverforgatáshoz. Meg tudom még feszíteni az íjat, ha kell. Lehet, hogy halálunkat leljük ott lenn, Nándor Alba falainál, de addig is, míg kilehelem a lelkem, végzek pár tucat törökkel, uram. Aztán… jöjjék, aminek jönnie kell!

– És ez a szegény gyermek? – hajolt ki az ablakon Szilágyi Erzsébet. – Magaddal viszed a biztos halálba?

Az öregember lepillantott a kicsire. Maszatos, sírásra görbülő szájú legényke volt, s oly görcsösen szorongatta az öreg kezét, hogy elfehéredtek belé az ujjai.

– Próbáltam rábízni idegenek gondjára, de ez ugyan nem ereszt. S nékem nincsen szívem sorsára hagyni… Borzasztó dolgokat lát az ember úton, útfélen, uram. A Tiszában csecsemők hullái úsznak… Van anya, ki beleőrülve a halálfélelembe, elevenen hantolja el magzatát… Ez a csöpp kölyök, édes unokám, vélem jön hát Nándorfehérvárba. Együtt élünk, s ha kell, együtt halunk. De hátha mégis a Jóisten kegyes lesz hozzánk!

Hunyadi sápadtan bámulta a jobbágyot.

– Indulhatunk, uram? – kérdezte egykedvűen a kocsis.

A nagyúr fiaira pillantott.

Hunyadi Mátyás és László reménykedve lesték minden mozdulatát. Ismerték jól apjukat, tudták, hogy miféle vihar tombol lelkében.

Hunyadi lassan elmosolyodott.

– Drága fiaim! Pokolba a futással! Pokolba a biztonsággal! Pokolba a pápával! Hanem, jöttök-e vélem a mennyország kapuit védelmezni? Jöttök-e vélem a biztos halálba?

Mátyás és László boldogan nyakába ugrottak.

– Végre megjött a józan eszed!

Csak Szilágyi Erzsébet nézett rájuk színlelt nehezteléssel.

– Még hogy józan ész! Hiszen épp most ment el az esze!

– Annyira nem ment el az eszem, hogy terólad ne gondoskodjak, édes szerelmem! Mész te tovább Bécs városába – simította végig az arcát Hunyadi.

– De csak úgy megyek, ahogy te mész! – zsörtölődött a nagyasszony. – Mit csinálnék én tenélküled és két szép szál fiam nélkül abban a németekkel teli városban? Csak nem képzeled, hogy hagylak magatokra? Aztán főzni ki fog rátok?

Hunyadi csak nevetett ezen. Ismerte jól a feleségét, tudta, hogy kár lenne győzködni, kár lenne rimánkodni: ha ő meg a fiai elhatározták magukat a biztos halálra, immár az asszonyt sem lehet visszatartani a világ minden kincséért sem…

Hunyadi kihajolt az ablakon.

– Köszönöm néked, apó! Igyekezzél, kapaszkodj fel gyorsan a bakra azzal a legénykével együtt, mert fordulunk vissza, Nándorfehérvár felé!

A jobbágy értetlenül bámult rá.

Leonardo Lampanessa, ki mindvégig feszülten figyelte a jelenetet, kihajolt, és vigyorogva letörölte a fogat oldalára tapadt vastag sárréteget, hogy az öreg is láthassa az alóla elősejlő hollós címert.

A jobbágy megilletődötten bámulta a csőrében gyűrűt tartó hollót, de már kapta is a hóna alá a kölyköt, s ugrott fel a bakra nagy fürgén. Leonardo Lampanessa meg mert volna esküdni, hogy éveket fiatalodott az az ember egyetlen perc leforgása alatt.

A batár megfordult és elindult dél felé.

Vissza a lángoló határ irányába.

Vissza Nándorfehérvár felé…

– Az utolsó pillanatban remény költözött a szívekbe – sóhajtott fel az öregember, és végigtekintett a tanács tagjain. – Mintha csak a Mindenható úgy döntött volna, elég volt a széthúzásból. III. Callixtus derék pápa volt. Amit ígért, elődeitől eltérően, igyekezett tartani. Pedig Borgia volt ő is… E név mostanság nem cseng oly jól errefelé, de Callixtus mindent megtett, hogy dicsőséget szerezzen neki…

Woohly megvakargatta fejét.

– Ő volt az, ha nem tévedek, ki elrendelte az orléans-i szűz perének újratárgyalását…

Leonardo atya elmosolyodott.

– Ő bizony. Ezen felül, mivelhogy aragóniai származású volt, s lelkében elevenen élt a muszlimok elleni harc lángja, felesküdött rá, hogy addig nem nyugszik, míg a törököt ki nem űzi Európából. Említettem már, hogy pénzzé tett mindent, amit csak tehetett, eladta a Vatikán aranykincseit, s a pénz java részét a hadjáratok céljaira fordította. Hunyadi Jánosnak is küldött pénzt Juan Carvajal bíboros által, s az aranyak a legutolsó pillanatban meg is érkeztek Magyarország Fehér Lovagjához. Ennek a pénznek köszönhetően Hunyadi újabb zsoldosok ezreit fogadhatta fel, s haladéktalanul megindította őket Nándorfehérvár alá. Szintén ő volt az a bölcs ember, aki hatalmi szóval megszelídítette a Capistrano atyában tomboló inkvizítori tüzet. Ő volt az a pápa, aki nem csak ígérgette, hanem meg is építtette a pápai flottát. Sajnos ez a magyarokon már nem segíthetett…

Odakünn, a Szent Péter-székesegyház harangtornyaiban megkondultak a harangok.

Az öregember összerezzent.

– Dél van?

Woohly bólintott.

– A déli harangszó… Ez is Callixtus pápa őszentsége rendelete szerint kong a világ valamennyi keresztény országában, immár túl az óceánon, a gyarmatokon is…

Woohly értetlenül bámult az öregre.

– A déli harangszó?

– Amikor Mohamed szultán seregei az üstökös évében megindultak Magyarország ellen, s amikor kiviláglott, hogy sem a németek, sem Itália városai, sem Francia-, sem Angolhon lovagjai nem sietnek a magyarok megsegítésére, végső kétségbeesésében őszentsége kiadta Cum his superioribus annis kezdetű bulláját… Erről sem hallottatok, igaz?

– A tanú immár sokadszorra tekinti ostobának és tudatlannak a Szent Kongregáció nagytiszteletű bíróságát – jegyezte meg a bíboros.

– Ne aggódj, Füstös, ezt náladnál sokkal tanultabb egyházi emberek sem tudják. Ebben az ominózus bullában a pápa különleges bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik imáikkal segítik a Magyarországon küzdő kereszteseket. Elrendelte továbbá a háromszori harangzúgást a hősök lelki üdvéért. A háromszori harangszó nem is oly rég, VI. Sándor pápa parancsára lett egyszeri harangszó, erre talán már te is emlékezhetsz. Ezt az egy harangszót azonban mindennap pontban délben kell megszólaltatni. Hm. Hát nem érdekes? Ez is egy Borgia-pápa nevéhez fűződik…

– Nevetséges – fintorgott a bíboros. – Azt állítod, hogy minden áldott nap a magyarok miatt harangoznak a földkerekség valamennyi templomában? Ezt te sem gondolod komolyan!

– Pedig ha hiszed, ha nem, értük szól a harang. A magyarokért. A magyarok győzelméért, eminenciás uram – tárta szét karjait az öregember. – Helyettünk ontották vérüket az úr 1456. esztendejében is, mint már azelőtt, s mint már azóta oly sokszor. Szembeszálltak a legyőzhetetlennek hitt sereggel az üstökös évében. A magyarokért szól a harang! Itt a vatikáni könyvtár, nézz csak utána, ha akarsz, Füstös, vagy ha úgy kényelmesebb, kérdezz meg egy náladnál műveltebb egyházi személyt, ha nekem nem hiszel.

A bíboros elvicsorodott.

– Hazug vagy, és nyilvánvalóan eretnek nézeteket vallasz. Gondom lesz rá, hogy őszentsége holnap véget vessen ennek a felforgató eszmékkel teletűzdelt vallomásnak. Ha már a bíróság elnöke képtelen megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől, a heretikust az igaz hitűtől.

Woohly hűvösen végigmérte a bíborost.

– Mielőtt befejezzük a tanú kihallgatását, remélem, Leonardo atya beavat minket abba, mit követett el a bíboros úr annak idején, amiért Capistrano atya nem tűrte meg többé maga mellett…

Az öregember lassan bólogatott.

– Szíves örömest, eminenciás uram… De hogy szavamat ne feledjem, azzal kezdtem az imént, hogy az utolsó pillanatban reménykedés költözött a szívekbe ott, a végpusztulásra készülő Magyarországon. Csakhogy Callixtus pápa áldásos tevékenysége és máig ható rendelkezése mellett számunkra sokkal fontosabb volt az a változás, ami Capistrano atya hozzáállásában ment végbe. És ez a változás egyedül Hunyadi lovagnak volt köszönhető.

– Azok után, ami történt, Hunyadi egyáltalán még szóba állt vele? – kérdezte Woohly.

– Hunyadi a maga módján szerette és tisztelte Capistranót. Hibáival, gyarlóságaival együtt is.

– Ahogy te magad is, igaz?

– Pontosan – helyeselt Leonardo Lampanessa. – Capistranót könnyű volt nem szeretni. Sőt könnyű volt őt gyűlölni. Könnyű volt kigúnyolni. Elég, csak ha arra gondolok, milyen siralmasan beszélte a latint. Hetven esztendő is kevés volt számára, hogy elfogadható szinten sajátítsa el az anyaszentegyház nyelvét; ebben az egyben hasonlított Hunyadi lovagra. Hunyadi is szánalmas latinsággal fejezte ki magát, igaz, az anyanyelvén, a magyaron kívül hat nyelvet beszélt tökéletesen. Minden katonájával a saját nyelvén tudott értekezni. Szinte névről ismerte őket, sokszor megtapasztaltam, hogy a legutolsó gyalogosát is ismerőseként üdvözli…

Megint elkalandozok, eminenciás uram, hiába, a kor teszi… Ott tartottam, hogy a pápai dörgedelmeknek és Hunyadi türelmének köszönhetően Capistrano lassan letett eredeti szándékáról, az eretnekek üldözéséről, a szerbek, görögkeletiek, husziták kiirtásáról, és elfogadta, hogy a legfőbb tennivaló a török elleni harc.

– Azt mondod, Leonardo atya, hogy ebben Hunyadinak is része volt?

– Hunyadi egyszerű lélek volt, katona, de ízig-vérig becsületes ember. Capistrano mind dühödtebben követelte tőle, hogy indítson eljárást a környezetében található eretnekek ellen, és Hunyadi született diplomataként hárította el a követelést: határozottan, ámde tapintatos tisztelettel.

Carvajal bíboros eközben folyamatosan szidalmazta a mestert, amiért ilyen ostoba és makacs módon kitart eredeti szándéka mellett. Szegény bíboros utólag megmutatta a leveleket, melyeket végső kétségbeesésében Budáról írt a brandenburgi őrgrófhoz, a pápához, az osztrák hercegekhez, a lengyel királyhoz, mindenkihez…

„Nagy a veszedelem. Napok, sőt órák késedelme olyan veszteségeket okozhat, melyeket a kereszténység örök időkig sirathat, mert azok, akiktől mi most segélyt könyörgünk, hamarosan olyan helyzetbe kerülnek, hogy maguk is kénytelenek lesznek segítségért folyamodni.”

S megtörtént a csoda: a pápa és Capistrano felszólítására Német- és Lengyelországból mintegy hatvan-hetvenezer egyszerű parasztember, városlakó indult útnak Magyarország felé.

– Na tessék! – károgta a bíboros. – Tudtam, hogy szemenszedett hazugság, miszerint nem segítettünk a magyaroknak! A végén csak kibökted az igazságot…

– Milyen kár, Füstös, hogy mire az a sok jó szándékú ember felkerekedett, a szultán már hozzálátott Nándorfehérvár ostromához… Ennek hírére pedig a derék parasztok dolguk végezetlenül szétszéledtek, és a magyarok végképp magukra maradtak…

– De vajon miért gondolta meg magát Capistrano? – tekintett körbe hallgatóságán az öregember. – Miért hagyott fel eredeti tervével, az eretnekek üldözésével? Nos, elárulom… Egyszerűen ráébredt, hogy a pogány sereg jövetele vissza nem térő lehetőséget kínál számára a mártíromság megszerzéséhez. Csodálom, hogy erre korábban nem jött rá… De jobb későn, mint soha, ahogy mondani szokták…

Amikor eme végzetes eszme megfogalmazódott elméjében, rögvest levelet írt minden még élő rokonának, olyanoknak is, akiket alig ismert, haza Capistranóba, és elbúcsúzott tőlük. Tagliacozzo testvérrel megíratta végrendeletét, és immár minden tekintetben készen állt a nagyszerű vértanúságra.

Nagyjából tíz-tizenkétezer egyszerű parasztember gyűlt össze kitartó munkájának eredményeként. Keresztesek, akik hozzá hasonlóan készen álltak életüket adni Jézus Krisztus hitéért.

Az öregember elhallgatott, aztán hosszas mélázás után ismét szóra nyitotta száját.

– Most olyan tisztán látom magam előtt, mint régen… Szinte él… Szegény jó Capistrano atya… Szegény jó atyánk…

Leonardo megtörölte hályogos szemét.

– Azt hiszem, eminenciás urak, igazságtalan voltam vele… Gúnyosan beszéltem csodatételeiről, igyekezetéről, hogy tiszteljék, szeressék és féljék nevét. Azt hiszem, eltúloztam a dolgot. Most, hogy megint látom magam előtt Magyarország veszedelmes Délvidékén, tettvágytól hajtva, betegségét és agg korát feledve, elfacsarodik vén szívem. Látom őt a végtelen mezőn, ahogy felemeli a keresztet, és életében talán először pontosan tudja, hogy milyen sorsot szánt néki az Úr. Édes Istenem… Nem kellett volna ilyeneket mondanom róla.

Woohly megköszörülte a torkát.

– Igen, igen, tudom – mentegetőzött az öregember. – Sokakat küldött máglyára, zsidók és eretneknek vélt szerencsétlenek százait égettette meg… Mindez ma már gyilkosságnak számítana. Bár meglehet, a humanista, megtisztító szellő hamarosan elapad, és újra a bigottság, babonák gyomorforgató bűze terjeng majd e falak között. Mindegy… Ez már sem rajtam, sem Capistrano atyán nem segít… De nem is feloldozást kérek az atya számára, csak azt, hogy legyetek belátással: más idők jártak akkor. Ma mindent a megszépítő, megbocsátó szemüvegen keresztül láttok, és úgy hiszem, ez így helyes. Élveztem volna, ha fiatal koromban ilyen szellemben működik az egyház…

– Szeretném felhívni a figyelmedet – mondta a bíboros –, hogy ez itt nem a Capistrano bűneit feltáró bizottság, hanem a Szent Kongregáció bírósága. Azt vizsgáljuk, méltó-e Capistrano atya a szentté avatásra, vagy nem. Bármennyire is szeretnéd…

Az öregember megtörölte szeme sarkát.

– Te is bocsáss meg nekem, Füstös. Bármit követtél is el, mentségedre szolgáljon, hogy fiatal voltál akkoriban… Ahogy mindannyian azok voltunk: fiatalok és naivak. Ne haragudj. Megígérem, nem is szólítlak többé ezen a rég elfeledett gúnynéven. Bocsáss meg, bíboros uram!

A bíboros értetlenül bámult rá, nem volt felkészülve erre a pálfordulásra.

– Most pedig hadd beszéljek néktek arról a Capistranóról, aki élete utolsó hónapjaiban oly nagyszerű tetteket vitt végbe. Hadd beszéljek a lelkesítő, a szervező Capistranóról, ki korát és betegségét feledve, fáradságot nem kímélve járta Magyarország útjait, hogy fegyverbe szólítsa a parasztokat…

Ott prédikált ő, nem messze Péterváradtól, egy tágas mezőn. Készen a halálra, készen a szent mártíromságra.

„Akik minket a török ellen segíteni akarnak, azok a barátaink. Szívesen fogadjuk a szerbeket, a szakadárokat, a havasalföldieket, a zsidókat, az eretnekeket, vagy akár a pogányokat, ha e nehéz időkben velünk együtt akarnak harcolni…”

Mindezt a nagy változást Hunyadi türelme érte el nála… Hunyadi ezerszer faképnél hagyhatta volna, elkergethette volna… Minden oka meglett volna rá. Mégsem tette. Kitartóan győzködte az atyát, míg az meg nem változtatta véleményét. Capistrano jobb belátásra tért, talán csak a mártíromság lehetősége miatt, talán más okból…

Másnap hajnalban megindultunk Nándorfehérvár felé…

– Az atya hol Újlakon, hol Péterváradon tartózkodott, és éjt nappallá téve szervezkedett, szónokolt, prédikált, lelkesített. Úgy tűnt, talán újabb ezrek érkezése lesz várható néhány héten belül…

Június legelső napjaiban aztán csodás dolog történt, isteni jelenség, amely Capistrano atyán kívül mindenkit meglepett s megdöbbentett. Az égen ragyogó csillag úszott végig, méltóságteljes dicsfénnyel világítva meg az éjszaka kárpitját.

Ez volt a jel! Térdre hullottak a keresztesek, és hálát rebegve imádkoztak. Ez volt a jel, amit Capistrano már évtizedekkel azelőtt látott álmában, s mely egyértelmű üzenet volt. Az üstökös évében ő és Hunyadi a mennyország kapuját védelmezve útját állják a sátán seregeinek! S ím, a prófécia beteljesedett! Az üstökös megjelent az égbolton!

Jómagam akkor az atya utasítására Hunyadi úr társaságában tartózkodtam, és épp Kecskemét városának határában jártunk, amikor megpillantottuk a ragyogó üstököst.

Hunyadi elmosolyodott és lelkesen mutatta fiainak az égi jelenséget.

– Mátyás! László! Látjátok? Capistrano csillaga! Nézzétek, drága gyermekeim! A fénye elhomályosítja a félholdat!

Szívünkbe szelíd reménység költözött.

Az atya június közepén kapta meg a parancsot Hunyaditól, hogy szedett-vedett rongyosaival induljon azonnal Nándorfehérvár alá, mert a török sereg már a közelben jár. Nem maradt vesztegetni való időnk… Capistrano Újlakról megindította a paraszt keresztesek oszlopait az erőd irányába. Már azokat, akik akkor még vele voltak. A többség ugyanis elszéledt. Nem volt mit enni… Az atya öt hajót szereltetett fel, és legfanatikusabb híveivel azokon indult lefelé a folyón. Giacomo testvér elbeszélése alapján úgy gondolom, talán ötszáz híve utazhatott vele, nem több. Egész úton buzgón imádkoztak, s arról fantáziáltak, hogy puszta kézzel, fegyver nélkül rontanak a szultán seregének, s mivel velük lesz az Úr, semmi sem állhat győzelmük útjába.

Giacomót iszonyattal töltötték el ezek a szavak, s lelke mélyén bizonyos volt benne, hogy a küldetés felettébb szomorú véget ér majd. Lelki szemei előtt már látta, amint a fegyvertelen, rongyos emberek sokaságával megindulnak a török ellen, mire azok kíméletlenül lemészárolják valamenynyiüket, Capistranóval az élen. De az atyát akkor már semmi más nem érdekelte, csak a mártírhalál és a reménység, hogy a kereszténység vértanújaként helyet kaphat a katolikus egyház szentjeinek közösségében.

A hajók lassan úsztak lefelé a Dunán, s a parton velük együtt menetelt néhány tucatnyi kiéhezett, elcsigázott parasztfiú, öregember. Július másodikán értek Nándorfehérvárra, pontosabban a Száva folyó túlpartján elterülő hatalmas, lapályos területre, Zimony alá. Az erődítményt vagy ötezer magyar és szerb védte Szilágyi Mihály úr vezérletével, s ők maguk is az elkerülhetetlen halálra készültek, amikor Capistranóék megérkeztek. Szilágyi – Hunyadi feleségének bátyja – maga is kiváló vitéz volt, egész életét a déli határok védelmével, a török elleni harccal töltötte. Amikor megpillantotta a szánalmas, gyülevész jövevényeket, nem szólt semmit, csak szomorúan lehajtotta fejét.

– Hát ez lenne ama dicső keresztes sereg, amit a pápa őszentsége ígért? Néhány száz fegyvertelen paraszt? Diákok, céheslegények? Ezekkel állítsam meg Mohamed százötvenezres ármádiáját?

A bajt csak tetézte, hogy Capistrano akkor már nem akart tudomást venni a valóságról, s elragadta őt a vallási fanatizmus. Az öt hajóval meg sem akart állni a vár biztonságot nyújtó belső kikötőjénél, azonnal tovább kívánt vitorlázni, hogy szemtől szemben ütközhessen meg a törökkel. Giacomo testvér szerint ekkor hatalmas vihar keveredett, elsötétült az égbolt, és oly hideg, sűrű eső szakadt a nyakukba, hogy az emberek az orrukig sem láttak. A hajókat kénytelenek voltak hát a kikötőbe kormányozni, s Capistrano csalódottan partra szállt. Abban a pillanatban, amikor elcsitult a vihar, kiderült az ég alja, a Dunán szemből megpillantották közeledni a rettenetes török hajóhadat, amely háromszáz gályából és még ötszáz kisebb egységből állott. Ha az Úr vihart nem küld figyelmeztetésül, akkor Capistrano és hívei alig egy órával később mind halottak lettek volna…

Az atya a vihart követően – ragaszkodva a látványos ceremóniákhoz, melyekhez élete során hozzászokott –, zene- és énekszó kíséretében, ünnepi körmenettel vonult be a várba. Odabent misét celebrált az ostromra készülő védőknek, és lelkesítő prédikációval fokozta harci vágyukat. Giacomo testvér szerint jelenléte valóban ösztönzően hatott az emberekre, s eltökéltsége új reménnyel töltötte el a megkeseredett szíveket.

– Hunyadi lovag hol volt ekkor? – kérdezte álmosan a bíboros.

– Pétervárad környékén ütött tábort abban a reményben, hogy a király mégiscsak küld segédhadakat a vár megvédéséhez. Őket várta, de hiába, mert az ifjú és gyáva király Bécsbe futott, ott meglapult, és az ország mágnásaihoz hasonlóan esze ágában sem volt segítséget nyújtani. Titkon tán ellenlábasa, Hunyadi pusztulásában reménykedett, s fel sem ötlött benne, hogy mekkora katasztrófa szakadna szegény Magyarország és az egész keresztény Nyugat nyakába, ha a török győzelmet arat. Így azonban az egyszerű, szegény magyar emberek jöttek nagy számban Hunyadi táborába: parasztok, városi szabadok, s néhány kisnemes, akik Hunyadi Jánoshoz hasonlóan egész életüket a török elleni harcokban töltötték, s akiknek nem maradt vesztenivalójuk.

– Tehát leszögezhetjük, hogy míg Capistrano atya bátran az ostromra készülő várba sietett, addig Hunyadi nem tette ezt, sőt szándékosan attól távolabb ütötte fel táborát, arra hivatkozva, hogy további erősítésre vár. Úgy vélem, mindebből nyilvánvalóan kitűnik, melyikük hozzáállása volt bátor és hősies, és melyiküké súrolta a gyávaság határát…

– Tévedsz, bíboros uram! Hunyadi abban a pillanatban elszánta magát a halálra, amikor visszafordíttatta fogatát azon a menekültekkel zsúfolt úton! Ebben nem maradt el Capistrano mögött… Csakhogy az atyával ellentétben őt nem érdekelte a vértanúság, sem a szentek közösségéhez tartozás reménye… Csak az foglalkoztatta, hogyan lehetne megállítani Mohamed rettenetes seregét, melynek Konstantinápoly falai sem tudtak ellenállni. Vérbeli katonaember volt, uram, éjjel és nappal vakmerő haditerveket forgatott elméjében. Készen állott a halálra, de nem óhajtotta maga, gyermekei és hívei életét olcsón odadobni az ellenségnek, s főképp nem hiábavaló módon. Azon kevesek közé tartozott Hunyadi lovag, akik tisztában voltak az élet értékével. Higgadt vezér maradt, de a lelke tűzben égett, hisz tudta, hogy az egész keresztény világ sorsa az ő kezében van…

– Talán bizony Capistrano atya kezében, nem?

– Ha a keresztény világ sorsa Capistrano kezében lett volna, bíboros úr, akkor már nem létezne keresztény világ. Ugyanis az atyát olyannyira elragadta a fanatikus hév, hogy érkezése másnapján, a vár előtti sík területen megpillantotta a végtelen sokaságban felsorakozó török hadakat, szent révületbe esvén felkiáltott:

– Menjünk, drága testvéreim! Ki követ engem? Vértanúhalál vár reánk, nagyszerű mártíromság! Támadjunk rájuk, vonuljunk ellenük felemelt keresztekkel, Krisztus nevével ajkunkon! Ki követ engem, hogy elnyerje vélem a nagyszerű halált?

Woohly az előtte heverő iratokat tanulmányozta.

– Egy pillanat! Azt akarod mondani, Leonardo atya, hogy Capistrano nem a védelem érdekében vitte magával a hozzá csatlakozott kereszteseket, hanem hogy tömeges vértanúhalált haljon velük?

– Nehéz lenne utólag rekonstruálni a szándékait, eminenciás uram. Lehet, hogy lelke mélyén valóban hitt a krisztusi csodában. Lehet, hogy úgy képzelte, a pogányok hada térdre borul majd fegyvertelen, szánalmas csapata előtt, és megadja magát nékik… Valahol a lelke mélyén tán abban bízott, hogy meghasad az égbolt, és villám hasítja a fellegeket, sújtja halálra a szultánt. Nem tudom, mit hitt, nem tudom, miben bízott. De tartok attól, hogy ő, ki valójában jól ismerte a csodák nem oly csodálatos természetrajzát, tisztában volt azzal, hogy semmi esélyük sincs. Ahogy néhány száz évvel azelőtt az eszelős Etienne atya a Szentföldre indult sok tízezer elbolondított gyermek élén azzal a nyilvánvalóan háborodott eszmével, hogy amit a fegyveres keresztes lovagok nem tudtak elérni, azt majd fegyvertelen, ártatlan gyermekek sokaságával egyedül végbeviszi… Nos, eminenciás uram, attól tartok, a mi Capistrano atyánkat hasonló lázálmok motiválták… De nem tagadhatjuk, hogy a maga csodákkal teli álomvilágából kiindulva voltaképpen jót akart! Szíve telve volt lelkesedéssel s mindent elárasztó boldogsággal, mert úgy hitte, megtalálta élete végső célját.

Szerencsére követői közül senkinek nem akaródzott azonnal a másvilágra költözni. Szilágyi Mihály nagyúr pedig egy óvatlan pillanatban leütötte Capistranót, ki eszméletét vesztve elterült a földön.

Odakünn, a falakon túl felcsendültek a százötvenezres török had barbár dobjai, kürtjei, cirkalmas, barbár üzenetet fogalmazva meg:

Végetek van, keresztények!

Még azon az éjszakán eldördültek a török ostromágyúk.

– Tulajdonképpen hány főből állott ekkor Capistrano atya keresztes serege? – kérdezte elgondolkodva Woohly. – Hiszen az iratok tizenötezer-húszezer emberről tanúskodnak, te pedig alig öt-hatszázról beszéltél, Leonardo atya… Itt nyilvánvaló ellentmondással állunk szemben…

– Nincs itt semmiféle ellentmondás. A Capistrano által összegyűjtött, tízezer főre szaporodott tömeget június elején kénytelenek voltunk hazaküldeni, mert nem tudtuk élelmezni őket. A kalocsai érsek is azt kérte tőlünk, hogy így cselekedjünk, mert rossz volt a termés, és félő volt, hogy a derék keresztesek éhen vesznek, mielőtt a török ellen vonulhatnának…

– Azt akarod mondani, hogy minden addigi erőfeszítés a keresztes sereg egybentartására hiábavalónak bizonyult?

– Sajnos, igen, ezt kell mondanom. Ahogy a német és lengyel önkénteseket is szélnek kellett ereszteni még saját hazájukban, így Magyarországon is éppen ezt kellett cselekednünk. Nem tehettünk mást! Megeskettük a parasztokat, hogy ha az atya szólítja őket, haladéktalanul Nándorfehérvárra igyekeznek valamennyien…

Amikor Capistrano öt hajón a várba érkezett, alig több mint ötszázan voltak vele. Szilágyi kapitány ezért fogadta oly csalódottan, alig leplezett elkeseredettséggel. De eminenciás uraim, ne feledjék, hogy mi, a tanítványai ezalatt is éjt nappallá téve szorgoskodtunk, hogy azonnal újra összeterelhessük az önkénteseket, amint annak elérkezik az ideje. Veronai Gábor testvér, Giovanni da Tagliacozzo atya, Konrád és Onorfio testvérek a vidéket járták, tartották a kapcsolatot a környékbeli parasztokkal, és folyamatosan tüzelték őket, hogy közel immár a perc…

Nem sokkal azután, hogy Capistrano atyát Szilágyi kapitány közönségesen, ámde bölcs módon leütötte, hogy ki ne rontson fegyvertelenül a feltüzelt török sokaság ellen, megérkezett Péterváradról Hunyadi János levele. Szegény lovag keserűen írta, hogy bizonyosan senki nem küld immár segédcsapatokat, így csak azokra számíthatunk, akik önként felvették a keresztet. A haza és az egész keresztény Nyugat sorsa néhány ezer rongyos paraszt, ifjú városlakó, magyar nemesember és szerb harcos kezében vagyon…

Hunyadi megírta azt is, hogy Capistrano azonnal menjen őhozzá, és hogy hívei lássanak a szétszéledt nyáj sietős összetereléséhez, mert nem lehet tovább késlekedni: Nándorfehérvárat bekeríti a török, és az armageddoni csata küszöbön áll.

Capistrano és Giacomo sietősen engedelmeskedtek Hunyadi úr parancsának, és felkeresték őt a táborban.

– Atyám! – kezdte Hunyadi gondterhelten. – Magunk maradtunk. A világ sorsa a kezünkben van. Nincsenek seregeink, nincsenek fegyvereink, de van hitünk, és bírjuk Isten áldását. Láss munkához, mert mostantól két napra megindulunk mindazokkal, akiket összeterelsz erre a mezőre.

– Ezzel azt a képtelenséget akarod állítani, hogy két nap alatt gyűjtöttétek össze újra a korábban szétszéledt keresztes sereget? – kérdezte gúnyosan a bíboros. – Ugye, tisztában vagy vele, hogy történeted mind nevetségesebb fordulatokat vesz?

– Márpedig így történt, bíboros uram. Hihetnétek akár azt is, tán ez volt Capistrano egyetlen, igaz, s világraszóló csodája. Hisz két napra rá Pétervárad mezején húszezer magyar állt hadrendben kiegyenesített kaszákkal, cséphadarókkal, töröktől elragadott szablyákkal, ósdi pajzsokkal. Honnét jöttek? Kik voltak ezek az emberek? Azt bizton állíthatom, eminenciás uram, hogy nem a mi testvéreink szavára jöttek, még ha Capistrano atya szentül hitte is ezt. Ferences rendünk ottani jelesei, bizonyos György és Ferenc atyák, kik Hunyadi úr szolgálatában álltak, ők végezték a verbuválás oroszlánrészét. Akik a semmiből előbukkantak, nem ugyanaz a szedett-vedett társaság voltak, mint akiket néhány héttel korábban kényszerűségből szélnek eresztettünk. Ezeket nem a kereszt jele hívta egybe, hanem a véres kard, amit Hunyadi úr körbeküldött az elárvult vidéken.

– Véres kard? – csodálkozott Woohly. – Miféle véres kard?

– A magyarok ősi szokása szerint, ha a hadak ura véres kardot küld szét az országban, mindenkinek jönnie kell, mert a haza végveszedelemben forog. Mint megtudtam, e szokást még a pogány magyarok honosították meg, és sok évszázad kereszténysége sem tudta kiölni emlékezetükből.

– Nevetséges! – legyintett a bíboros. – Valóban arról van szó, Leonardo atya, hogy megpróbálod semmivé tenni Capistrano egyik legnagyszerűbb csodatételét. A húszezer keresztes összegyűjtése egyedül az ő érdeme…

Az öregember fáradtan ingatta a fejét.

– Hunyadi cselekedte ezt a csodát, eminenciás urak. Egyedül ő. Capistranót tisztelte, félte, sőt talán szerette is a tömeg. De egyetlen szavát sem értették. Prédikációin tolmácsok próbálták fordítani a magyaroknak a szöveget, de a magyarok senkinek a szavát el nem fogadják, aki nem a maguk barbár nyelvén szól hozzájuk… Nem, eminenciás urak… Hunyadi János hívta egybe két nap alatt a húszezer kérges tenyerű, inas, izmos parasztot, céheslegényt. Egy leánytól később megtudtam, e csodát nem először cselekedte meg a nagyúr… Sok-sok évvel korábban, midőn Erdély földjén pusztított egy török sereg, és Hunyadi Erdély vajdájaként igyekezett kiverni őket a tartományból, súlyos vereséget szenvedett a Maros folyó mellett. Minden katonája odaveszett, s úgy tűnt, mindennek vége. Ám ő akkor is körbeküldte a véres kardot, és a magyarok, oláhok, szászok egy emberként özönlöttek hollós zászlai alá. Így történt, hogy sereg nélkül, önkéntes parasztjaival szétzúzta a szultán egyik legrettegettebb seregét. S most újra megcselekedte e csodát. A véres kardot lovas futárok hordták körbe a vidéken, s két nap múlva ott állott a húszezer ember gyengén felfegyverezve, de harcra készen. Halni készen…

Capistrano térdre rogyott, és hálát rebegett a csodáért.

Mi, tanítványok, ott álltunk mögötte, és egymásra pillantottunk.

Tudtuk, hogy mi volt az igazság.

De ki merte volna ezt megmondani az atyának?

– Mintha azt említetted volna, Leonardo atya, hogy a török addigra bekerítette a várat. Te, Capistrano, Hunyadi, és valamennyi összeverbuvált keresztes azonban odakint tartózkodtatok, nem is oly közel Nándorfehérvárhoz… Akkor viszont hogyan voltatok képesek a védők segítségére lenni?

– Capistrano nem is értette, mit lehet itt még tenni egyáltalán. De szerencsére Hunyadi tudta. Összegyűjtetett valamennyi hajót, dereglyét, csónakot, amit csak tudott. Ez lett az ő flottája: vagy kétszáz szedett-vedett vízi alkalmatosság, javarészt egyszerű halászcsónakok. Ő maga az egyetlen valódi gályán indult harcba.

– Harcba?

– Vízi ütközetet vívott, eminenciás uram. Ez volt az ő titka: mindig képes volt meglepni az ellenséget. A várat, mint említettem, bekerítette a török. Egyedül a Száva túlsó partját hagyta szabadon. A Dunán rettenetes flottájuk állta el az utat: háromszáz összeláncolt hadigálya ágyúkkal, kiválóan kiképzett harcosok ezrével! Hunyadi ezt a gályákból álló védvonalat kívánta áttörni.

– Ez már rosszabb, mint egy gyermekmese – legyintett a bíboros. – Ugye, nem akarod, hogy ezt el is higgyük, Leonardo atya?

– Márpedig pontosan ez történt, eminenciás uram. Jómagam szerettem volna a nagyúrral tartani, de Capistrano parancsba adta, hogy a Duna partján előretörő keresztesekkel kell maradnom. Annyit sikerült elérnem, hogy az élen haladó harci szekerek egyikére osszanak be.

– Tudomásom szerint néktek meg volt tiltva mindennemű harci cselekedet, mint ahogy az is, hogy embert öljetek…

– Valóban meg volt tiltva… Nem is állt szándékomban embert ölni, bíboros uram! Egyszerűen csak be akartunk jutni az ostromlott erődítménybe.

– Akkor már megindultak a harcok?

– A szultán tíz napja lövette a falakat, amikor Hunyadi elrendelte a támadást. Éjjel s nappal dörögtek a hatalmas ostromágyúk. Messziről hallottuk hátborzongató dübörgésüket, s láttuk az ég alján felvillanó fényeket. Mintha vihar tombolt volna Belgrád falainál, eminenciás urak…

Mielőtt megindultunk, híreket kaptunk a várból, Szilágyi Mihály kapitánytól: a romok alatt, a nyári hőségben oszlásnak indult hullák miatt a várban kitört a pestis…

Emlékszem jól. Ahogy a kétszáz szánalmas bárka csöndesen úszott lefelé a Dunán, elszorult a szívünk. Mire megyünk mi a hatalmas török sereg ellenében? Százötvenezer ellenséges harcosra jutott három-, négyezer védő, s mi, húszezren, kiképzetlen parasztok, papok, céheslegények Hunyadi tízezer zsoldoskatonájával…

De csak mentünk tovább… Mind közelebb végzetünkhöz… A Duna két partján lépdeltünk némán: a bal oldalon Hunyadi katonái, a jobb parton a keresztesek, a harci szekerek mögött… Kísértük a lefelé csorgó csónakokat.

Az ég alján, túl a folyó kanyarulatain egyfolytában dübörögtek a török ágyúk.

Jómagam a menet élén, egy huszita szekéren ücsörögtem, és szívszorongva vártam, mi lesz most… Közel jártunk…

Hunyadi gondterhelten állt az úszó bástyává alakított gálya orrában. Forró júliusi meleg volt, a Duna fölött a levegő sem rezdült. A szedett-vedett keresztény flotta kínos lassúsággal haladt sodorirányban. Szerb csónakosok vezették őket.

– Messze vagyunk még? – kérdezte izgatottan a mellette feszengő László. Ő is, öccse is tetőtől talpig páncélban várták az ütközetet.

– A folyókanyaron túl már látni fogjuk a gályáikat – morogta Hunyadi. – Aztán, Lackó fiam, Mátyás fiam, vigyázzatok nagyon, drága gyermekeim! Ha talpig vasban a vízbe zuhannátok a harc hevében, nem sok esélyetek marad, hogy kiússzatok a partra. A sodrás erős, a páncél nehéz… Maradjatok mellettem! Ahogy egy-egy török gálya közelébe érünk, kötelet vetünk rá és felmászunk a fedélzetére. Egyenként foglaljuk el őket, és végzünk mindenkivel, akit a fedélzeten találunk! Értettétek? Csak az evezős rabszolgáknak kegyelmezünk…

A két fiú sápadtan bólogatott. László harcolt már atyja oldalán, de Mátyásnak ez lesz az első csatája…

A ladikok, csónakok sokaságában kérges képű, marcona magyar és szerb harcosok lapultak. Kezükben fejszék, lándzsák, szablyák, buzogányok.

A Duna bal partján vértes lovasok, gyalogosok százai meneteltek egykedvűen. A jobb parton a gyülevész paraszti sereg a szekerek és a páncélos lovasság mögött. Legelöl, a szekerek mellett Capistrano lépkedett a ferences szerzetesekkel.

Hunyadi elérkezettnek látta az időt:

– Imádkozzunk, fiaim!

A három Hunyadi térdre ereszkedett.

– Mi atyánk, ki a mennyekben vagy…

A Duna jobb partján, a keresztesek előtt két harci szekér zötyögött néhány páncélos lovas kíséretében. A menet haladását fedezték.

Az egyik szekéren az ifjú Lampanessa testvér szorgoskodott, tehetségéhez mérten próbált Hunyadi katonáinak hasznára lenni.

– Ne tátsd a szádat, Leonardo! Járjon a kezed! Húzzad csak szaporán azokat a köteleket!

A fiú verejtékezve felkapta a szalmával felszórt szekéraljból a csapóablakok köteleit. Útközben alaposan a fejébe verték, hogy nem rángathatja azokat eszelősként, bármennyire is hajtja az igyekezet, mert akkor bizonyosan megakadnak, az ablakok nem húzódnak fel kellőképpen, s a kisöblű houfnicék csövét nem tudják egészen kitolni. Márpedig Isten óvja a harci szekér belsejében gubbasztókat, ha úgy sül el valamelyik kézipuska vagy ágyú, hogy a csőbe töltött vasmag egy része odabentre szóródik.

– Lovasok balról! Tölts! Támadásra készülj!

Leonardo ügyetlen mozdulattal húzta fel az utolsó lőrést fedő fatáblát, s már penderült is félre, nehogy a lábára tiporjanak a nagy igyekezetben. A szekér parancsnoka – korábban Itáliában szolgált magyar legény – azt leste, miféle lovasok bukkannak fel a dombok karéjában.

– Az arbalestert! – Egy vállas cseh fiú engedelmesen felkapta a belső állványra illesztett számszeríjhoz hasonlatos fegyvert, hogy nyögve a hatalmas szekér hátuljához cipelje.

Leonardo testvér szíve a torkában dobogott. Hallotta, ahogy a vértesek elrobognak a szekér mellett, hogy felsorakozzanak az országút szélénél, előreszegezett lándzsákkal várva az esetleges török támadást.

A szekér parancsnoka ezerszer és ezerszer elismételte a legényeknek, hogy összecsapáskor minden azon múlik, mennyire összecsiszolódott a csapat, mennyire fegyelmezetten hajtják végre az utasításokat. A négy harci szekérnek halálos pontossággal kellett manővereznie, s külön-külön, az egyes szekereken is úgy kellett mennie mindennek, mint a karikacsapás.

– Ágyúk megtöltve?

– Megtöltve!

– Az arbalester készen áll?

– Készen!

Lihegve lesték a parancsnok arcát.

A fiú elmosolyodott a bajsza alatt.

– Alakul, alakul… De még lassúak vagytok! Ennyi idő alatt kétszer lekaszabolnak bennünket!

Leonardo elvörösödött, számára inkább úgy tűnt, ezúttal túlszárnyalták önmagukat. A többiekre pillantott: társai kipirulva, levegő után kapkodva dőltek a szekér belsejének.

– Elég volt a lazsálásból! Mindenki vissza a helyére! – bődült fel odakünn egy lovas hadnagy. – Szaporábban, ti csálé fogú, lőcslábú pokolfajzatok, hogy a hatcsöcsű, szőrös torkú edirnei szajhák dajkálnának meg benneteket csorba jatagánnal! Mi az istennyilát bámészkodtok? Vissza a helyetekre rögvest!

Leonardo kifújta a levegőt.

Csak egy újabb gyakorlat!

Nyoma sincs sehol a töröknek!

Dühében jókorát húzott az arbalester rögzítőhevederére, hogy az csaknem átszakadt. A harci szekér parancsnoka szemrehányó pillantást vetett rá, de már osztogatta is újabb parancsait:

– Csapóablakokat visszaereszteni! Számszeríjakat kiereszteni! Íjakat lehúrozni! Ti ketten az ágyúkhoz! Szaporán! Szaporán! Mindjárt ránk sötétedik!

Leonardo Lampanessa keze alatt égett a munka. Sorban visszaeresztette a csapóablakokat, azzal sem törődve, hogy véresre dörzsöli kezét a kötél, s már ugrott is a számszeríjakhoz. Amikor végzett, kihúzta magát a parancsnok előtt.

– Kész vagyok!

A fiú egy szót sem szólt, de pelyhedző bajsza alatt elvigyorodott.

– A végén még vitéz lesz belőled, te olasz!

A távolban felbukkantak Nándorfehérvár tornyai. A lovasok fáradtak voltak, szívesen megpihentek volna, de a parancs értelmében nem táborozhattak le, menetből kellett folytatniuk útjukat, míg csak ellenséges erőkbe nem ütköznek.

– Mindjárt ott vagyunk, fiaim! Még egy kis kitartás! A várban majd megpihentek, ha áttörtük a török gályák vonalát!

Erre sem kellett sokáig várniuk…

Egyik pillanatról a másikra feltünedeztek a Dunát elzáró török hadihajók. Hatalmas jószágok voltak, magas építésű, erődített tatfedélzetű hadigályák, orrukban öblös ágyúkkal. Irdatlan vastagságú láncokkal erősítették őket egymáshoz, gonosz szörnyetegekként lebegtek a vízen, elzárva az utat Nándorfehérvár biztonságot nyújtó kikötőjéig.

Leonardo testvér kilesett a harci szekér deszkái közül.

– Isten legyen velünk!

Capistrano atya felkiáltott a menet élén:

– Krisztus! Krisztus!

A következő pillanatban elszabadult a pokol…

A Duna erős sodra a támadókat segítette. Az aprócska naszádok, csónakok nekirontottak a jócskán fölibük magasodó gályáknak. A partról megdöbbentő látványt nyújtott az ütközet első néhány perce, az egymásnak ütköző vízi járművek százai, a felröppenő nyílvesszők fellegei. Eszelős bátorság kellett ehhez a hadművelethez. Az oszmán gályák fedélzetén tisztán hallatszott a gúnyos röhögés, de csak rövid ideig. A magyarok és szerbek eget rengető üvöltése hamar elnyomta őket…

Megdördültek az ágyúk a gályák orrában. De ugyan mire célozhattak? A Duna haragvó vizét beterítő csónakok sokaságára? Ha el is találtak egyet-egyet, sok kárt nem tettek a keresztényekben. Éppen ezért az élen törtető királyi gályát vették célba.

– Krisztus! Krisztus!

– Allah! Allah!

Az apró csónakok, csekterek úgy cikáztak a hatalmas oszmán gályák közt, mint a szúnyogok az álmos gödölyék között. S hiába csapkodja a gödölye farkával a szúnyogot, ha az gyorsabb nála. Gyorsabb és csípősebb…

– Támadni, legények! Támadni! – kiáltotta bőszen Hunyadi, és korát meghazudtoló lendülettel szökkent fel a gálya mellvédjére! – Át kell törni a láncokat!

Csakhogy az első, eszelős roham nem érte el célját. A karvastagságú láncokat nem tudták átszakítani, és természetesen a török gályákban sem tudtak sok kárt okozni. Egyedül a csónakok orrában lapuló íjászok tizedelték meg a muszlim fegyvereseket. Nyílvesszők kopogtak a gályák oldalán, a pajzsokon, s még mindig szakadatlanul dörögtek az ágyúk. A víz fölött fojtogató füst terjengett, s a két parton menetelők immár semmit sem láttak a csatából.

A füstgomolyagból üvöltések visszhangoztak, s kisvártatva acélcsengés, csontrecsegés hangjai szűrődtek ki. Elkeseredett állóharc alakult ki, a magyarok és szerbek igyekeztek felkapaszkodni a magas palánkú török gályák fedélzetére. A füst leple alatt ez mind többüknek sikerült, és immár a hajók fedélzetén tombolt a küzdelem.

– Krisztus! Krisztus!

– Allah! Allah!

– Öljétek őket! Öljétek a kutya pogányt!

– Tovább! Tovább! Ne meresztgessétek a szemeteket, átkozottak! Hajtsatok!

A harci szekerek parancsnokai gyorsabb haladásra nógatták a vontatólovakat. Már jócskán maguk mögött hagyták a folyami csata helyszínét, és nagy meglepetésükre a szárazföldön nem ütköztek komolyabb ellenállásba. Úgy tűnt, igazak a felderítők hírei, s a hatalmas török sereg nem szállta meg a Száva partját. Villámgyorsan törhettek előre tovább, egész a folyóig.

– Fedezzétek a gyalogságot! Ágyúkat tölts!

Leonardo Lampanessa szíve a torkában dobogott. A harci szekér majd kirázta lelkét, kénytelen volt megkapaszkodni egy rúdban.

A Száva partjánál már vártak rájuk Szilágyi Mihály kapitány eléjük menesztett vértesei.

– Igyekezzünk, emberek! Igyekezzünk! Táborozzatok le, alakítsatok védvonalakat!

A gyalogosok egy része kíváncsian ereszkedett le a partra, ahol többtucatnyi sajka, mégannyi tutaj ringott a vízen. A túloldalon, a hegytetőn roppant várfalak szalagja derengett fel a füstben, az égbe nyúló tornyokon őrtüzek sokasága lobogott, rubinszín izzással festve meg az eget.

Leonardo teleszívta tüdejét.

Itt vannak hát…

A mennyország kapujában…

Nándorfehérvár falai előtt…

A mezítlábas keresztesek népes csapata komótosan letáborozott a Duna és a Száva összefolyásánál, ám a vértes gyalogosok és lovasok átevezését azonnal megkezdték. Rác sajkások nyüzsögtek ott, dereglyék, csekterek, csónakok százai gyűltek a deszkákhoz, hogy sorban átvigyék az érkezetteket lovastul, fegyverestül, szekerestül.

Hunyadi egyik hadnagya leszállt a nyeregből, és felvezette lovát a parthoz simuló tutaj pallójára.

– Úgy látom, a tavaly lerontott falakat megerősítettétek! – vetette oda Szilágyi egyik legényének.

– Csak amit nagyon kellett! A Malomtorony mellett magasítottuk kissé a mellvédet, s a Dunai kapu mellé bástyát építettünk. Amott, a felsőváros falaihoz cölöpsort veretett Szilágyi Mihály kapitány! Azon kecmeregjen keresztül a török, ha tud!

Kurta parancsszavak harsantak: a ladikok, tutajok lassan előresiklottak a Száva vizén. Valahol hátrébb, a Dunánál még mindig dühödten robajlottak a török hajóágyúk.

– Kemény küzdelem lehet amott – borzongott meg Szilágyi hadnagya. – Bajosan fogja Hunyadi uram áttörni azt a folyami zárat…

– Hunyadi úr csodákra képes, ne aggódj!

– Csapóablakokat felhúzni! Tetőpalánkot fel! Számszeríjakat feszíteni! Íjakat húrozni! Az arbalesterhez! A többiek az ágyúkhoz! Ágyúkat tölts!

A harci szekér parancsnoka kihúzott derékkal állt az „árboc” mellett, amihez szíjakkal és láncokkal az öblös tarackot erősítették. Hangja éppolyan higgadtnak tűnt, mint útközben valamennyi gyakorlat alatt. Csakhogy most mindannyian tudták: ez nem gyakorlat.

– Leonardo testvér! Látsz-e valamit?

A szerzetes kilesett a szekér palánkjai között.

– Az égvilágon semmit!

A parancsnok intett, hogy senki ne mocorogjon. Szeretett volna hallgatózni, hátha megüti a fülét valami a Száva mocsarai felől, de a folyó partján a vértesek szentségelve, rikoltozva terelték paripáikat a sajkákra, tutajokra, elnyomva minden más hangot.

– Mi kelünk át utoljára – jelentette ki a parancsnok feszülten. – Fedezzük a vértesek hátát!

Leonardo Lampanessa szíve úgy dobogott, hogy majd kiszakadt a helyéből. Rohant, segítkezett a két houfnice és az öblös ágyú megtöltésénél, aztán az egyik magyar legény mellé ugrott, hogy az arbalester szíjait és csörlőjét feszítse meg.

– Felmászok a palánkra! – megtermett harcos kapta baljába szekercéjét, és fürgén felkapaszkodott a sarokpóznánál a szekér tetejére. – Aztán nagyon remélem, odabenn a várban finom vacsorával várnak minket! Két hete félig sült vadhúson élek!

A Száva partján folyamatosan vezették fel a lovakat a tutajokra a legények. Hunyadi ezen a parton menetelő seregének harmada ekkor már vízen volt.

Amott, a Dunán dühödt közelharc tombolt. A csónakokból, ladikokból egymás után kapaszkodtak a török gályákra a magyar és szerb legények. Ott aztán nem volt kegyelem! A fojtogató lőporfüstben a muszlimok sokáig nem is érzékelték, mekkora veszély fenyegeti őket, pedig egyik gályájukat a másik után foglalták el a támadók. Ezeknek az ágyúit most már könnyedén a többi hajó ellen fordították, és közvetlen közelről eresztettek beléjük ágyúgolyókat. Némelyik török gálya oldalára dőlt, a víz bugyborékolva ömlött befelé a lékeken keresztül.

A törökök üvöltöttek magatehetetlen dühükben.

A hatalmas erőd látványa egészen felderítette Hunyadi katonáinak szívét. Égbe nyúló hegycsúcson trónolt a fellegvár, aláeresztve kőfal karjait a Víziváros és az Alsóváros oltalmára, ahogy harcias anya óvja védtelen gyermekeit. Százhúsz öl magas kopár sziklafal: nincsen ember, ki felhághatna azon. Zömök tornyaira támaszkodott a sötétlő égbolt, áthatolhatatlannak tűnő falai már holdfényben fürödtek. Tündérvár a Lándor-hegy csúcsán, csipkés bástyái, toronykupolái ezüstös derengésben úsztak, a falakat veresre festette a lobogó tüzek sora.

– Hogyan állunk katonákkal? – kérdezte Hunyadi tisztje a sebes képű hadnagyot, amikor a tutaj már egészen közel siklott a hadikikötő mólójához. A Malomtoronyról és a nyugati Alsóvárost védő Demeter-toronyról két ágyú vigyázta a Száva feketén csillogó tükrét és az öbölbe egymás után besikló sajkákat, tutajokat.

– Szilágyi uram a várőrség négyszáz gyalogosához verbuvált még ezret a Délvidékről, aztán van még ezer lovas is a városban – felelte a hadnagy. – A Temes megyei nemesek küldtek ötszáz vértes lovast. A környékről a várba menekült vagy öt-hatszáz sajkás: magyarok, rácok vegyesen.

– Nagyon kevés. Több lovas kellene, hogy kitörve zaklassák a törököt.

– Kegyelmetek jöttek most vagy tízezren. Capistrano atya mezítlábas parasztjai meg kétannyian vannak, ha jól számolom… Ennyi ember soha nem védte a kapukat…

– Ágyúk? Fegyverek?

– Tíz öblös mozsár, két seregbontó löveg, néhány tarack, s egy régi bombarda. Aztán van még tucatnyi kőhajító gépünk is, mind a délkeleti falra állítva meg a Despota-kapu mögé! – onnan várjuk a nagyobb rohamokat. Van aztán vagy harminc szakállas puskánk, húsz kisebb kézipuskánk, négyszáz íjunk, harminc számszeríjunk, kétszáz lándzsánk, kétszáztíz nagy pajzsunk, de ezeknek csak kisebb része fém, a többi vasalt fa. Meg fokos, fejsze, szablya, buzogány, csatacsép, cséphadaró, pöröly, amennyi kell.

– Lőszer?

– Abból szűkösen vagyunk. Alig két tartály lőpor, három hordó salétrom, másfél tartály kén. Ezenfelül akad még két tömb ólom, hatszáz kisebb-nagyobb kőgolyó az ágyúkba, de ezeket nem számolta pontosan senki.

Hunyadi hadnagya figyelte, hogyan emelkednek és süllyednek az evezőlapátok a Száva fekete vizében. A tutaj mögött csöndesen csobogtak a sajkások evezői.

Szilágyi Mihály odafönn állt a vár legmagasabb tornyában, a Kőles mellvédjén, és a szemét erőltetve fürkészte a láthatárt. A Duna fölött lőporfüst gomolygott, de a sűrűsödő sötétség miatt egyre bajosabb volt kivenni, mi folyik arrafelé.

Egy biztos: ott csatázik most sógora a török flottával.

Emitt, a Száva túlpartján széles területen letáboroztak Capistrano keresztesei. A vértes lovasok, gyalogosok már megkezdték az átkelést a várba. A műveletet harci szekerek fedezték, eddig minden a megbeszéltek szerint haladt.

– Készen állnak a legények? – kérdezte Szilágyi Markótól, a szerb sajkások kapitányától.

– Készen állunk, uram!

– Akkor rajta! Támadjátok hátba a török hajókat!

Negyven naszád rajzott ki Nándorfehérvár védett kikötőjéből, és sebesen megindultak a muszlim flotta felé. Erre senki sem számított: sikerült hátba támadni őket. A negyven hajó sorban beúszott a füstfelhőbe, és közvetlen közelről sütötte el ágyúit.

Üvöltés, fegyvercsörgés…

A törökök két tűz közé kerültek.

Öt órán át tombolt a harc a Dunán. Öt órán keresztül gyilkolták egymást a gályák fedélzetén a magyarok és törökök. Puskaropogás törte meg az egyhangú dübörgést, nyíl- és számszeríjvesszők suhogtak a füstön át. Szablyapengék, handzsárok villogtak, egymásnak feszülő emberalakok dülöngéltek a hajók palánkjain. Elkeseredett összecsapás volt, mely minden korábbi esély ellenére is fényes keresztény győzelemmel végződött.

Hunyadi és Szilágyi egyesült erővel áttörte az ellenséges zárat és megsemmisítette a török flottát.

Véresen hömpölygött a Duna, hullákat úsztatott kelet felé. A széjjeltört láncról leszakadó gályákat lassan elsodorta a víz, már persze csak azokat, melyeket nem süllyesztettek el a diadalittas magyar katonák.

A Dunából a partra vergődő törökökkel Szilágyi legényei végeztek: zuhogtak a fejszék, csépeltek a szablyák. Mire végképp beesteledett, a magyar és szerb naszádok kikötöttek Nándorfehérvár öblében. Capistrano atya húszezres keresztes serege háborítatlanul elfoglalta táborát a Száva lapályán, Hunyadi vérteseinek átkelése azonban még nem fejeződött be…

A tisztek vörös képpel nyargalásztak fel s alá a Száva partján. Egyszerűen nem fért a fejükbe, miért tart ily sokáig az átkelés. Összetorlódtak az emberek a parton: a hátul jövők nyomakodtak volna közelebb, de nem volt elegendő csónak. A rác sajkásoknak újra és újra fordulni kellett. A lovasok kimerültek voltak, és a hátasok is prüszköltek, amikor a tutajokra terelték őket. De hát végtére is mégsem úsztathattak át éjnek évadján a folyón!

Amikor az ötszáz ember több mint fele a túlparton volt, avagy éppen a vízen, Szilágyi magához hívatta egyik apródját.

– Eriggy, István, hátra, a harci szekerekhez, mondd meg nekik, hogy lassan ereszkedhetnek ők is lefelé a partra!

Kisvártatva azok visszaüzentek, hogy addig meg nem bontják a szekerek vonalát, amíg az utolsó lovas meg nem kezdi az átkelést.

Hunyadi a hadikikötő zsúfolt mólójánál várta be sógorát, aztán együtt kapaszkodtak fel a várfal mentén a Nyugati kapuhoz. Már a mólónál tömeg várta őket: izgatott várvédők és az erődöt körülvevő városrészek lakói, akik napok óta a felmentő sereg jövetelében reménykedtek. Hunyadit és két fiát örömujjongás fogadta.

Szilágyi Mihály megveregette a hátukat.

– Ti aztán derekasan küzdöttetek! Nem sok maradt a török flottából! No, jöjjetek! Odafönn a Kőles-toronyban már megterítették az asztalt!

Felkapaszkodtak a Fellegvár falaira, ahonnét kápráztató látvány tárult a szemük elé. Odalenn, túl a messze elnyúló városon, a sötét mezőkön a török sereg tábortüzei lobogtak mindenfelé: tízezernyi szentjánosbogár az éjszakában. Hunyadit megdöbbentette a tábor szabályos, rendezett alakzata és a környékre telepedő csend. A síkról nem hallatszott dínomdánom, nem harsantak kurjongatások az éjszakában. Az ellenség pihent.

– Uramisten! – sóhajtotta Hunyadi. – De hisz ezek jóval többen vannak, mint aminek hírét vettük!

– És ez még csak a kezdet – mormolta Szilágyi. – Mindennap ezrek és ezrek érkeznek a vidini országúton. Bivaly vontatta szekerek megrakva fegyverekkel. Segédcsapatok Bolgárföldről, Bosnyából… A legkiválóbb janicsárezredek Edirnéből… A szultán gályái is egyre csak jönnek a Dunán felfelé. Amott, a Vracsár-hegy lábánál már öntik az újabb ágyúkat. Ha azok is elkészülnek, itt kő kövön nem marad! Mi meg – mutatott a lábaik alatt elterülő városra – alig vagyunk néhány ezren… Veletek együtt tizenötezren…

– Capistrano hozott húszezer keresztest.

– Kiképzetlen parasztok!

Hunyadi teleszívta tüdejét a kora nyári éjszaka balzsamos illatával. A Nagy-Hadiszigeten kabócák muzsikáltak, valahol az Alsóvárosban felsírt egy tárogató, mintha ez a nyár is csak egy volna a megannyi gondtalan nyarak közül. Mintha a várat s a várost nem vette volna körül másfél százezer ellenséges harcos.

Szilágyi végigmérte Jankót.

– Úgy látom, sógor, téged nem zavar ez a kontyos sokaság odalenn!

Hunyadi elmosolyodott. Maga sem tudta mire vélni saját derűs nyugalmát.

– Nem tudtam igazi sereget hozni – mondta. – Capistrano sem hozta el a pápa által ígért nyugati hadakat. De mégiscsak összesereglett húszezer derék magyar első szavamra!

– Mit érnek azok, te Jankó? Csupa paraszt meg céheslegény!

– Elfeledted már a vaskapui ütközet, Mihály? Ott úgy verekedtek, akár az oroszlánok! Négy harci szekeret is hoztunk, huszita fajtát ágyúkkal, szerszámokkal. Jól jönnek majd a kitöréseknél, meglásd! De jön még több is!

Felhágtak a Kőles-torony lépcsőin a legfelső szintre, a Fellegvár, s egyben az erődítmény legmagasabb pontjára. Egy harangláb árválkodott itt, a bástya közepén.

– Kongassátok meg! – rendelkezett Szilágyi. – Hadd tudja mindenki Nándor Alba falai közt, s azon is túl, hogy megjött a nagy Hunyadi János! És megjöttek a derék keresztesek is, Capistrano atyával az élen!

Capistrano alig állt már a lábán. A nap eseményei mindennél izgalmasabbnak és elképesztőbbnek bizonyultak számára. Az a csata a Dunán! Az üvöltések! A halálhörgések… A fegyvervasak csilingelése, a csontok ropogása…

Az atyát meglepte, sőt megrettentette a harc vadsága. Sokat prédikált már korábban a vérontás szükségességéről, a pogányok elleni küzdelem kérlelhetetlen törvényéről, de most, hogy a saját szemével látta, hogy megy ez, minden ízében remegni kezdett. Nem mintha irtózott volna az erőszaktól: százakat küldött máglyára. Nőket, gyermekeket is megkínzott, ha a cél megkövetelte, de test test elleni, ádáz küzdelmet ilyen hevességgel még sehol sem tapasztalt.

Tanítványai aggodalmasan sereglettek körébe, és faggatták, mi baja van. Capistrano sápadtan felelgetett, s közben egyre a Száva túloldalán magasodó erődöt bámulta, melynek tornyain a szél büszkén lobogtatta a magyarok fehér-veres sávos zászlait s a keresztes lobogókat.

– Itt vagyunk… gyermekeim. Itt vagyunk, ahová Isten rendelt bennünket…

A túloldalon, a fennsíkon százötvenezer török táborozott. Az ágyúk most hallgattak, csak a sebesültek jajongtak a falak alatt, a törmelékhalmok közt.

Capistrano borzadva bámult maga elé.

Leonardo Lampanessa álmosan bóbiskolt a harci szekér belsejében a magyar és cseh legények között. Forró nyári éjszaka volt, s most, hogy a Száva partján is csitulni kezdett a vértesek óbégatása, s tennivaló sem igen akadt már, kezdte elnyomni a buzgóság.

Félálomban mintha tompa harangzúgást hallott volna. Arra eszmélt, hogy zuhogni kezd az eső. Az esőcseppek legalábbis fülsértőn kopogtak a szekér falán.

– Ébredj, olasz! – süvöltötte a szekér parancsnoka. – Törökök! Itt vannak a törökök!

Leonardo talpra szökkent. Egy csapásra kiröppent az álom a szeméből, ereiben sebesen kezdett áramlani a vér.

– Törökök? Hol?

Az esőcseppek most már jégesőként záporoztak a szekér falán. Csakhogy nem esőcseppek voltak azok, hanem nyílvesszők! Az egyik beszisszent az árbochoz legközelebbi lőrésen, és alig hüvelyknyire suhant el Leonardo feje mellett.

– Az ágyúkhoz! – kiáltotta a parancsnok. – Rögzítsd azt a kötelet! A tetőpalánkot!

– Rajtunk ütöttek!

– Csöndet! Hallani akarom, merről jönnek!

A nyílvesszők kopogása hamarosan alábbhagyott. Néhány szívszorító pillanatra csend ereszkedett a Száva partjára, de aztán a közelben feldübörgött a föld.

– Jönnek! – csuklott fel a parancsnok. – Délről! Legalább ötszáz lovas!

Az éjszakában szélvészként rontottak a magyarokra az ellenség portyázói.

– És a németek? Ők sem küldenek csapatokat? És a franciák? A genovaiak? A velenceiek? A pápa? – Szilágyi Mihály értetlenül bámult sógorára, ki jóízűen falatozott az asztalnál. – Senki sem segít nekünk?

Hunyadi tört az elébe tett cipóból, s alaposan megmártogatta a sáfrányos, szarvashúsos mártásban, mielőtt válaszolt volna.

– Senki, Mihály. Magunk maradtunk… Egyedül Capistrano és a tanítványai vannak itt velünk…

– No, azokkal aztán sokra megyünk!

– Nem baj, hogy itt vannak… Lelkesítik a népet! Nem nekünk kell vesződni a parasztokkal… Ha ismernéd, Mihály, tudnád, hogy izgága kis ember ez a Capistrano… Jön, megy, nyüzsög, szervezkedik… Ha lenne még öt ilyen tábori papom, sokkal nyugodtabb lennék.

Szilágyi bosszúsan legyintett, s elmesélte Hunyadinak, hogyan kellett leütnie az atyát, mielőtt az kirontott volna a török seregre nagy felbuzdulásában.

Hunyadi meg a két fia harsányan nevettek.

– No, ezért bizonyosan kiátkoztat majd tégedet! – csapkodta térdét a lovag.

Ebben a pillanatban kormos képű vitéz rontott be a terembe, s jelentette, hogy az ellenség rácsapott a Száva túloldaláról átkelni készülő maradék Hunyadi-csapatokra. Még vagy kétszázan lehettek amott a húszezres keresztes tömeg nyugalmát biztosítandó, amikor szpáhik száguldottak elő az éjszakából, és nyílzáport zúdítottak rájuk.

Hunyadi és Szilágyi már rohantak is lefelé a lépcsőkön.

A harci szekér belseje néhány pillanat alatt megtelt sűrű, fojtogató füsttel, amint két fáklya hullott a magasból a lábuk elé. Egy kötélköteg rögvest lángra kapott, de a legények eltaposták a tüzet. Leonardo hétrét görnyedt, fulladozott, szeme kiguvadt az erőlködéstől, hogy levegőt kapjon. Sikerült a legközelebbi lőrésig elvánszorognia, s ott nagyot szippantott az éjszakai levegőből.

Odakünn akindzsik dübörögtek mindenfelé, a közeli erdőből aszab harcosok rohantak a part irányába. Némelyikük fáklyát lóbált futtában. A túlvilági fényben az elsuhanó lovasok rémisztő látványt nyújtottak.

– Tűz! – bömbölte a parancsnok. Az egyik magyar vitéz hatalmas fejszéjét lóbálva hágott fel a szekér palánkjára, egy másik a legöblösebb houfnicét irányozta vérfagyasztó nyugalommal az akindzsikre.

A következő pillanatban felbömbölt az ágyú, s Leonardo testvér úgy érezte, beszakadt a dobhártyája: a dörej sokszorosára erősödött a palánkfalak közt.

– Tölts! Lődd az aszabokat!

Megint nyílvesszők záporoztak a sötétből, s kopogtak a külső falon, de a támadás maga nem ellenük irányult. Az akindzsik elvágtattak a félkörben felállított négy szekér előtt, megkerülték őket, és oldalról zúdultak a Száva töltésére, s le a partra. A gyalogosok követték őket.

– A vérteseinket támadják! – kiáltotta az egyik legény. – Uramisten! Beleszorítják őket a Szávába!

Leonardo pontosan értette, milyen veszedelem fenyegeti a legényeket odakünn: az innenső parton maradt kétszáz lovasra legalább három-négyszeres túlerő zúdult. Az arrébb táborozó húszezres tömeget nyilvánvalóan nem fenyegette veszély, de a fedezetükre hátrahagyott csapatokat annál inkább. A nyílzápor immár a tutajokra, csajkákra várakozókra irányult, s felharsantak az első fájdalmas kiáltások, halálüvöltések.

– Lőjétek őket! – kiáltotta a parancsnok. – Minél kevesebb éri el a partot, annál jobb!

Leonardót nem kellett biztatni, odaugrott az ágyúhoz, villámgyorsan kezére tekert egy nedves rongyszövetet, úgy segített újra megtölteni az átforrósodott csövet.

Nem volt ideje félni. Fel sem fogta, hogy a szekereket immár minden oldalról bekerítették, s csak akkor eszmélt rá, hogy életveszélyben vannak, amikor a belső oldalon kipányvázott lovak fájdalmasan felnyerítettek. A törökök gondolkodás nélkül kettéhasították koponyáikat.

– Tűz! – bődült fel megint a parancsnok. – Lőjétek őket!

A harc odalenn tombolt, a Száva partján. Az éjszakában minden irányból előrontottak a lesben álló törökök, és a keskeny földsávon összetorlódott, összekeveredett magyarokra vetették magukat. Fülsiketítő fémcsilingelés, ordítás, bősz üvöltések, káromkodások… Néhány pillanattal később felbömbölt egy ágyú Nándorfehérvár ormain, de a lövedék ártalmatlanul beleveszett az erdő fái közé: a magyar tüzérek nem kockáztatták, hogy a sajátjaikat találják el.

Immár nem volt kire lőni a szekérből sem. Az akindzsik mind eltűntek a lőrések túloldaláról, s lezúdultak a parthoz. Nem törődtek egyelőre velük, a négy harci szekér kénytelen lesz megadni magát, ha a lovasokat egytől egyig lemészárolták.

– Elég! – sóhajtotta a parancsnok. – Toljátok át az ágyút a belső oldalra!

A legények engedelmeskedtek. A csövek a Száva felé céloztak, de legfeljebb csak az egymásba gabalyodott tömeg közepébe lőhettek volna.

Az akindzsik és az aszabok sátáni üvöltéssel kaszabolták a magyarokat. Csontrecsegés, fegyvercsörgés, hörgések és fájdalomkiáltások zaja visszhangzott a Száva felett.

Leonardo leemelt a szekér belső faláról egy méretes alabárdot. A fegyver súlya lehúzta karját, mégis bőszen szorongatta a markolatot.

A parancsnok és a többiek is fegyvert ragadtak: a félhomályban szablyák, fejszék vasán csillant a fáklyafény.

– Készüljetek! Mindjárt visszajönnek!

Leonardo szeme megtelt könnyel, de nem a félsz, csupán a burjánzó füst miatt.

Várta, hogy a lőrésen túl felbukkanjon az első török.

Szilágyi Mihály naszádja sebesen szelte a Száva vizét. Mellette sajkák rajzottak az éjszakában, dugig megrakva magyar és szerb harcosokkal.

– Elkéstünk! – kiáltotta Szilágyi.

Sem Hunyadi, sem a hadnagyok nem feleltek. Maguk is látták, hogy a lovasokon már nem segíthetnek: a törökök majd valamennyiükkel végeztek. Néhányan viaskodtak már csak, térdig a vörösen hömpölygő Szávában gázolva. Az akindzsik lóhátról kaszabolták őket, az aszabok lándzsákkal döfködték a még talpon maradt legényeket.

– Lőjetek! – sziszegte Szilágyi, mire néhány íjász gondosan célzott. A nyílvesszők sziszegve csapódtak a töltés közelében a hullákat fosztogató törökök hátába.

– Biztosítanom kellett volna a partot! – suttogta maga elé Hunyadi sápadtan. – Védelmezni az átkelést!

– De hisz védelmezték a szekerek! – dohogott Szilágyi.

A szekerek…

Hunyadi csontos arcán megfeszült a bőr.

A négy harci szekérből kettő már lángolt a töltés tetején. Egy nagyobb csapat akindzsi vágtatott arra, hogy a másik kettőt kifosszák, mielőtt a felmentő sereg partra száll.

– Igyekezzetek, a keservit! – bömbölte Hunyadi. – Húzzátok azokat az evezőket!

Ám a gálya, nyomában a sajkákkal, tutajokkal még csupán a folyó közepén bukdácsolt, amikor az akindzsik lecsaptak a szekerekre.

Csak akkor sütötték el az ágyút és a houfnicéket, amikor a törökök már közvetlen közelbe jutottak. A kőlövedékek emberhúst és csontot masszává zúzva vágtak rendet a lovasok falában, de ez csak néhány szívdobbanásnyi időre vetette vissza őket. A következő pillanatban néhány akindzsi felhúzta magát nyergéből a szekér falára, és próbált átlendülni a palánkon.

Elkeseredett közelharc bontakozott ki: a szekér falára felhágó magyar vitéz bőszen osztogatta fejszecsapásait. A többiek a lőréseken döfködtek kifelé az éjszakába, s minden döfés sikerét egy-egy fájdalmas üvöltés jelezte. A legválságosabb pillanatban félmeztelen török ugrott le közéjük. Szerencsére a parancsnok szablyája is veszett gyorsasággal villant: a török feje Leonardo testvér lábai elé zuhant. A fiú belebámult a török még mindig értetlenül rámeredő szemébe, aztán undorodva félrerúgta a koponyát.

A palánkon egyszerre legalább öt akindzsi bukkant fel. Az odafenn hadakozó vitéz csak az egyikkel tudott végezni, mielőtt a többi bemászhatott volna.

Egy kis termetű gagauz toppant a deszkákra, közvetlenül Leonardo Lampanessa mellett, fogai közt ívelt tőrt szorongatott. Leonardo gondolkodás nélkül felfelé suhintott az alabárd hegyes végével, s a fémhegy recsegve fúrta át a gagauz állkapcsát, fogakat, szájpadlást, nyelvet döfve keresztül. Vér bugyborékolt fel a férfi szájából, miközben térdre rogyott, de Leonardo hiába próbálta kirántani állkapcsából az alabárdot, az elzuhanó gagauz súlya kitépte kezéből a markolatot.

– Vigyázz! – süvöltötte a parancsnok, miközben megpróbálta átverekedni magát az egymással viaskodókon, földön heverő sebesülteken, holtakon, kötélcsomókon, fellökött ágyúcsövön.

– Vigyázz!

Egy nyílvessző suhant be az egyik lőrésen, és a palánkon egyensúlyozó magyar combjába fúródott. Az rá se hederített, hófehér fogait az aszabokra vicsorította, s megsuhintotta erdőirtó fejszéjét. A fegyver recsegve szelte ketté az egyik török koponyáját, aztán megakadt a másik kulcscsontjában.

Leonardo félreugrott egy suhintó handzsár útjából, de nyomban meg is csúszott a padlón tócsába gyűlő sűrű véren. Elzuhant.

Ketten, hárman tiportak rá, s közvetlenül a feje fölött egy szablya és egy handzsár csókolóztak össze fémes csendüléssel. Vér záporozott a magasból, s Leonardo a padlóra szorította fejét, karjaival védve magát.

Valaki fülsiketítően üvöltött, s a sötétből felharsant a partra szálló magyarok dühödt csatakiáltása.

A szekér megrázkódott, mintha megpróbálták volna felborítani, de az akindzsik már kifelé törekedtek a belsejéből.

– Öljétek őket! – harsogta a magyar vitéz a magasból.

Hunyadi és Szilágyi vállt vállnak vetve csörtetett felfelé a Száva partján. Pallosaik villanásait vérpermet fröccsenése kísérte. Mögöttük csaknem egyszerre ugrott partra vagy három-négyszáz magyar vitéz, s elkeseredett dühvel vetették magukat az aszabokra. Igaz, odafönn, a töltésen már csak azok maradtak közülük, akiket elragadott a kapzsiság, s még akkor is a lekaszabolt vitézek ruhájában turkáltak, amikor az újonnan érkezők rájuk csaptak.

– A sebesülteket! – kiáltotta Szilágyi. – Őket vigyétek legelébb! Az ispotályba velük!

Hunyadi és sógora átrobogott a töltés aljához szorult vinnyogó aszabok sorain, futni hagyva őket a lángoló szekerekhez igyekeztek. A tűzfalon túl menekülő akindzsik vágtattak vissza a Bezsányi-sziget irányába.

– Itt vagyunk, Hunyadi uram! Itt vagyunk! – bődült fel egy dús szakállú, csupa vér, csupa korom emberhegy a harci szekér palánkjának tetején.

A közeli erdősávból néhány, lovára hanyatló vértes robogott elő: a tűzfényben vörösen csillogott vériszamós páncélzatuk. Mögöttük a felriadt keresztesek loholtak, kiegyenesített kaszáikon megcsillant a fáklyafény.

A Száva partján sorban kiterítve ott hevertek a lekaszabolt magyar harcosok. Több százan vesztek oda, s vagy nyolcvanan szereztek súlyos sebeket az akindzsik és az aszabok rajtaütésekor: Hunyadi seregének ez a kisebb része harcképtelenné vált, mielőtt elérhette volna Nándorfehérvár falait.