Szilágyi Mihály leverten bámulta a tetemeket. Odalenn a parton a legények épp a harci szekeret próbálták három összeácsolt tutajra rágurítani.

– Menten végeznek! – sóhajtotta Hunyadi. – Hanem a Szávának ezen oldalát holnap biztosítani kell, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő többet!

– Minden Isten akarata szerint történik, János! – ölelte át a vállát Szilágyi fáradtan. – A Mindenható úgy akarta, hogy leckét kapjunk itt és most! Bizonnyal elbizakodottak voltunk! A legokosabb, ha tanulunk a leckéből!

Hunyadi megrázta fejét; szeme sarkában könnycsepp csillant.

– Sokan visszaadták ma a lelküket a teremtőnek, Mihály… nagyon sokan…

Szilágyi a távolabb várakozó Mátyásra és Lászlóra pillantott. Mindketten derekasan vagdalkoztak, a hírek szerint a dunai ütközetből is hősiesen kivették részüket.

– Ne légy elégedetlen! Harmincezer pihent, életerős embert hoztál, nem beszélve Capistrano atyáról! Ha nem értek ma ide, holnapra talán végünk lett volna!

Hunyadi fásultan bólogatott.

– Még nem tudsz mindent, Mihály!

– Miről beszélsz? Miről nem tudok, te?

– Holnap jő Erzsébet is!

– A húgom?

– Ő bizony!

Szilágyi Mihály összerezzent a név hallatán.

– Akkor bizony illene rendbe tenni kissé a Kőles-torony melletti épületben asszonyod régi szállását. Azt tudnám szívem szerint ajánlani, még ha nem is oly kényelmes az a szoba. De oda mégiscsak ritkán téved be török ágyúgolyó…

– Jó lesz! Erzsébet kiváló alvó, nem fogja zavarni holmi ágyúszó!

– Ha jól értem – emelte fel a hangját a bíboros –, megszegted fogadalmadat, és embert öltél!

– Jól érted, bíboros uram! – ismerte el készségesen az öregember. – Nem is egyet… Százat… Nándorfehérvár ostroma alatt magunk is a falakon harcoltunk a magyarokkal és a szerbekkel, vállt vállnak vetve…

– Csakhogy ti szerzetesi fogadalmat tettetek…

– Csakhogy mi a kereszténység bástyáját óvtuk, védelmeztük, eminenciás uram! Amikor melletted sorra elbuknak a nagyszerű hősök, s csak te maradsz, hogy útját álljad tucatnyi üvöltő pogánynak, akkor nem sokat elmélkedsz vallási tilalmakon, hitemre mondom! Élni akarsz, s ölsz, hogy életben maradhass! Harcoltunk, bíboros úr! Elszántan, irtóztató haraggal szívünkben… Ott, Nándorfehérvár falain hamar kiderült, kit milyen fából faragtak… Bátornak hitt, büszke férfiak reszkettek a félelemtől, és addig semmibe vett, nyápic senkiháziakról derült ki, hogy rettenthetetlen hősök…

Harcoltunk… Viaskodtunk nap mint nap…

Vér festette vörösre a kezünket, a ruhánkat… Véresek voltunk tetőtől talpig, lemosni sem volt már erőnk a töméntelen vért… Kiontott belekben tapostunk, kettéhasított koponyákon tiportunk… Néhány nap után már észre sem vettük…

Capistrano úgy rendelkezett, hogy jómagam továbbra is maradjak Hunyadi lovag mellett, és szükség esetén közvetítsek közte és az atya között. Velem maradhattak a magyar ferencesek és néhány önkéntes a keresztesek közül…

A többiek továbbra is a Száva túlpartján táboroztak…

– Le tudnád írni a tábort, Leonardo atya? – kérdezte a bíboros. – Szeretném tudni, hogy milyen munkát végzett Capistrano. Szeretném tudni, a szent hit miképpen fegyelmezte meg ezeket a fegyelmezhetetlen vadállatokat. Mert én úgy tudom, Capistrano igazi csodatételei közé tartozik ez is!

Az öregember motyogott valamit maga elé, aztán megköszörülte torkát.

– Igazad van, bíboros uram! Teljes mértékben igazad van! Amit Capistrano atya az ostrom heteiben végbevitt, az valóban maga a csoda! Vélhetően az egyetlen, bár ennek megítélése, Istennek hála, nem az én feladatom…

Az általa megszervezett keresztes sokaság fáradhatatlanul végezte a feladatokat, melyeket az atya rótt rájuk. Ha kellett, fát vágtak, ha kellett, árkot ástak, ha kellett, élelmet szállítottak a várvédőknek, ha kellett, holtakat temettek. A táborban hangos szót sem lehetett hallani… Ismeretlen volt ott a dorbézolás, az erőszakoskodás, a részegeskedés, a fajtalankodás. Férfiak és asszonyok példás erényességben végezték a munkát, egyházi énekeket zengve. Azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, emelkedett hangulatban. Capistrano megteremtette Isten igaz seregét… Nem láttam sem azelőtt, sem azóta még csak hasonlót sem, eminenciás urak… Az atya mindennap misézett, mindennap jött, ment, fontoskodott, lelkesítette az egyszerű népet. S az emberek tisztelték és szerették őt… Kétségtelen, eminenciás urak, ha minden mástól meg is fosztjuk az atya csodatételeinek lajstromát, eme csodatétele kikezdhetetlen marad, míg világ a világ. Nem csak prédikált nekik, de tanította is őket isteni türelemmel és odaadással. Fáradhatatlan volt, ide-oda cikázott a Száva két partja között, tárgyalt, egyeztetett Szilágyival, Hunyadival, aztán rohant vissza a helyére, ellenőrizte a keresztesek munkáját, itt kiképzést vezényelt, ott őrszemeket állított…

– Nem túlzás ez? – kérdezte higgadtan Woohly. – Ahol húszezer ember együtt van, ott bizonyára történnek összezördülések. Nem tapasztaltatok kisebb bűncselekményeket?

– Igaz, néha a szigorúságra is szükség volt. Egyszer fogtak egy tolvajt: Capistrano levágatta a fülét. Egy környékbeli kalmárt megvesszőztetett, mert pénzt mert kérni az élelemért.

– Ez a húszezres tömeg végtére is felfegyverkezett valamiképpen? – kérdezte Woohly az iratokat lapozgatva. – Erre vonatkozóan is igen ellentmondásosak az adatok…

– Mivel ők a Hunyadi lovag által körbehordott véres kard hívására érkeztek, nem épp galamblelkű, gyámoltalan emberek voltak. Fegyverzetük szegényes maradt. Kiegyenesített kaszák, cséphadarók, töröktől zsákmányolt szablyák, pajzsok. Mezítlábas, többnyire csak pásztorbotokkal felszerelt tömeg volt ez. Némelyeknél íj, nyíl, puska, horgas csákány, erdőirtó fejsze… A legtöbbnél semmi.

– Mikor vetette be Capistrano ezt a húszezres tömeget? – kérdezte a bíboros. – Hiszen nyugodtan feltételezhetjük, hogy az ő bevetésük fordította meg az ostrom kimenetelét…

Az öregember szelíden mosolygott.

– Nem egészen, eminenciás uram. Nem egészen…

Hunyadi korán kelt, hagyta az előző napi utazástól fáradt feleségét aludni. Megmosakodott a Mátyás által kikészített dézsában, aztán sebesen felöltözködött. Bőrvértet vett és hófehér keresztes köpenyt kanyarított magára, oldalára kétkezes lovagi pallost kötött.

– Széjjelnézünk a városban, Mátyás fiam! Reggelizni ráérünk azután is!

Szilágyi ragaszkodott hozzá, hogy sógorát és húgát a legbiztonságosabb helyen, a Kőles-torony melletti lakószárnyban szállásolják el. A Fellegvárat valaha még bizánci mesterek emelték, s azóta megszámlálhatatlan ostromot, csatát láttak a kopott kövek. Volt, hogy a bolgárok rombolták földig, volt, hogy a görögök, hol meg éppen a magyarok attól függően, ki uralta a Lándor-hegyre emelt erősséget.

– Nézzed csak, Mátyás fiam! – mutatott szerteszét a Kőles-torony magasából Hunyadi. – Milyen pompázatos erőd ez! Magas falak! Roppant tornyok!

A fiú aggodalmasan nyújtogatta a nyakát a falakon túlra, ahol a szultán seregének tarkállottak ezer és ezer sátrai.

A Fellegvárból az északkeleti falhoz simuló Szent György térre értek ki: itt piacoztak a felsővárosi magyarok és az alsóvárosi rácok.

A házak közt meglepően békés élet zajlott annak ellenére, hogy az épületek egy részét már rommá tarolták a török ágyúgolyók. Kereskedők siettek a piactér felé, kovácsok püfölték a patkókat, fegyverpengéket, szénásszekerek zörögtek a Despota kapu felé, kupecek alkudoztak a lovakra, melyeket nagy számban hoztak az újonnan érkezett zsoldosok. Asszonyok söprögettek a házak között, gyermekek játszadoztak a porban. A házak előtt katonák ücsörögtek.

Néhány lépés után észrevették Hunyadit a helybéliek, és nagy lelkesen körébe gyűltek.

– Isten hozta, kormányzó úr! Ha kegyelmed velünk van, ki lehetne ellenünk?

A nagyúrnak szemmel láthatóan jólesett a fogadtatás.

– Jöjjön, jöjjön, vajda uraság! Legyen vendégünk egy kupa borra!

– Fogadjon el pár falatot, Hunyadi uram! Biztosan éhes!

– Nem enni-inni jöttem én ide! Perceken belül rázendítenek megint a szultán ostromágyúi! Legalább a gyerekeket vigyétek biztonságba, fel a Fellegvárba, az Isten szerelmére!

De a felsővárosiak csak legyintettek.

– Hozzászoktak már azok az ágyúdörgéshez! Meg aztán sehol sincsenek szegények biztonságban… Idelenn se, odafönn se…

– Hallgassatok rám! – intette le őket Hunyadi. – Amint újra kezdődik ma az ostrom, itt sorra kapnak lángra a házak! Birkabőrökről, dézsákról gondoskodjatok!

A Szent György tértől jobbra fordulva egy szűkös utcácskán az erőd roppant délkeleti falához vezetett útjuk. Erre a kettős falra voltak oly büszkék a nándorfehérvári magyarok.

Lehettek is.

Hunyadi már messziről látta, milyen szilárdak azok a falak.

– Az út menti házakat le kell bontani még ma! – mutatta Hunyadi az ifjú Mátyásnak. – Ha lezúdulunk a lovasokkal a Fellegvárból, itt ötös sorban kell vágtatnunk, neki a kapunak, s rajta ki!

Mátyás a fejét csóválta. Házakat lebontani? Ennek nem fognak örülni a helybéliek!

– Hogy hívják a külső kaput?

– Szent Kristóf-kapunak – felelte Hunyadi. – Jöjjél, nézzük meg a csapóhidat!

A kaput őrző két torony árnyékában vacogni lehetett. Hunyadi felhágott az egyik toronyra – a strázsák képe felderült, ahogy megpillantották a lépcsőn közeledni.

– Hozta Isten, kormányzó úr! Megnézni jöttél a törököt?

– Nem nézegetem én a törököt fiam, hanem pusztítom! Inkább a hídra volnék kíváncsi!

Mutatták neki rögvest a kettős falat, köztük a mély árkot és a vízzel teli még mélyebbet odakünn.

– A híd is keskeny lesz! – vakargatta üstökét Hunyadi. Ezen csak három lovas fér el egymás mellett!

A városfalakon túl a török csaknem minden házat a földdel tett egyenlővé, hogy megfelelő felvonulási területet nyerjen az ostromhoz. Amott, két-három nyíllövésnyi távolságban sötétlettek az ostromágyúk állásai.

– Nézzük meg az Alsóvárost is! – sóhajtott a nagyúr. – Aztán irány a haditanács!

– És a reggelivel mi lesz, apám?

Jó nagyot kerülve, a Despota kapun át, a Vidini kapunál léptek be az Alsóvárosba, mely csaknem kétszer akkora területen terpeszkedett – igaz, jóval mélyebben –, mint a Felsőváros. Itt az utcákon, a házakba beszállásolva jóval több katonát találtak, mint odafönn: Hunyadi saját vértes lovasai is itt kaptak kvártélyt, közvetlenül a kalmár-kikötő melletti házakban.

Hunyadi először a ferencesek templomába sietett, hogy gyors imát mormoljon a győzelemért. A papot nem találta ott, mert ahogy a templomszolga elmondta, odafönn segítkezett a Víziváros falának erősítésében.

Innen az illendőség kedvéért a Szűzanya Mennybemenetele székesegyházába is betért. A rácok temploma szorosan a hegyoldalhoz simult, az északkeleti fal árnyékában. Amikor a szomszédos házból Leontije metropolita álmos szemekkel előtotyogott, Hunyadi meghajolva, s illendőn szerbül köszöntötte.

A metropolita arcán büszke öröm terült szét.

– Hát nem felejtetted el a nyelvünket, Magyar Jankó?

– Hogy felejtettem volna? Évekig éltem itt köztetek, mikor Lazarevics despota apródja voltam.

A metropolita megveregette Hunyadi vállát.

– Tudom, tudom, fiam! Lazarevics udvarában… Amikor Belgrád még szerb kézen volt! Bozse moj!

– Atya! Azt akarom, hogy ha odafönn, a Kőles-toronyban megkondul a harang, te is meg a ferences pap is kongassatok, ahogy csak bírtok!

– Úgy lesz, kormányzó uraság!

– Mondd meg az asszonyoknak, hogy a török bizonnyal a megmaradt gályáiról is lőni fogja a várost, úgyhogy lángra kapnak majd az Alsóváros házai is. Minden portánál birkabőröket, marhabőröket tartsanak készen, melléjük dézsa vizet, azzal oltsátok a tetőket! A Szent Mihály térre gyűjtsetek fegyvereket: ha a török be találna törni a Kalmár-kikötőn keresztül, fogadjátok őket illendően!

Hunyadi a fiaival, Szilágyival napnyugtáig vitatkozott arról, hogy mit is lehetne, mit kellene tenni szorongatott helyzetükben. A szultáni hajók jelentős részét ugyan megsemmisítették, így bármikor átkelhettek a túlpartra az éjszaka leple alatt, élelmet is behozhattak, hogy kiegészítsék készleteiket. Ám úgy tűnt, az erősítésről le kell mondaniuk: egyetlen segélykérő levélre sem érkezett válasz egyik bárótól, nemes úrtól sem. Egyedül Carvajal bíboros hitegette még őket egy kisebb segélyhad összeszedésével.

Pedig a török ezúttal már felvonultatta teljes haderejét. Mohamed szultánnak válogatott ruméliai és anatóliai hadtestei csaknem két hete ostromolták az erődöt. Százötvenezer hitharcos! Hozzájuk csatlakozott útközben vagy húszezer fosztogató akindzsi, aszab, jórészt balkáni haramia, s persze Ahmed bég öt-hatezer szendrői katonája.

– A török ugyanazt a taktikát alkalmazza, amit mi alkalmaztunk rendre őellenük – vélte Hunyadi, jelentőségteljes pillantást vetve Szilágyira és Dengelegi Pongrácz Györgyre, két sógorára az asztal túloldalán. – Ellenséges területre vezeti hadát, és hol itt csap le, hol ott. Nehéz kiszámítani, mit támad legközelebb. Felperzselte megint a Szerémséget, felhatolt Titelrévig.

– Följebb már nem mernek csatangolni – jegyezte meg László.

– Na és mi? Csak kuksolunk itt bezárva a falak mögött. Én a védekezéshez nem értek! Miért nem támadunk?

Szilágyi fáradtan megdörzsölte szemét.

– Hacsak azért nem, sógor uram, mert jelen pillanatban alig tízezer hadra fogható páncélos lovasunk van, nem számítva a kereszteseket. Odakünn meg mindössze százötven, kétszázezer pogány táborozik. Ildomos volna-e maroknyi katonával rájuk rontani?

Hunyadi fojtogatónak érezte a bezártságot. Ahogy kitekintett a Kőles-torony magasából, a Nándor Alba előtti fennsíkon a török tábortüzek tízezreit látta lobogni. Amott, a Vracsár-hegy lábánál a szabad ég alatt a török ágyúöntő műhelyekben izzott a forró, olvasztott fém.

– Ide hallgass, Mihály! Én azt mondom, előbb vágjuk le őket, csak aztán számolgassuk, hányan voltak! Lepjük meg őket most, hogy mind a szultán jöttével van elfoglalva! Hajnalban kiviszem a megmaradt lovasaimat!

– Aztán hová?

– Megvan nekünk a jól bevált utunk Vidinbe!

Szilágyi felcsuklott meglepetésében.

– Miért nem mindjárt Drinápolyba? Legyen már eszed, Jankó!

– Hát hiszen van! – felelte Hunyadi. Mióta megérkezett, máson se járt az esze, mint egy váratlan ellencsapáson.

– Aztán hogy képzelnéd? Van-e valami terved?

– Hajnal előtt átkelünk a Dunán, elvágtatunk Kevére, onnét Orsovába, és a sajkásaimmal visszahozatjuk magunkat a déli partra. Néhány nap az út oda, néhány nap vissza. Felperzseljük Vidint, elpusztítjuk a szultáni sereg utánpótlását. Kötve hinném, hogy számítanak rá!

– Kötve hinném, hogy tudod, mit beszélsz!

Az ifjú Mátyás csöndesen göcögött. Szilágyi végül megadta magát.

– Bolond vagy te, sógor! Igaz, bolond a szerencséd is! Néha már úgy hiszem, nem fog a fegyver!

Hunyadi a testét borító kéttucatnyi sebre gondolt, s csak legyintett.

– Mégis azt mondom, sógor – folytatta Szilágyi –, verd ki a fejedből ezt a tervet! Most itt kell minden ember, nem Vidin alatt! Maradjunk idebenn!

Már csaknem Hunyadi száján volt a csípős válasz, de aztán meggondolta magát.

– Jól van, Mihály! Akkor hát nem megyek Vidinre! Hanem van nekem más ötletem is!

– Éppen ettől féltem!

– Rontsunk ki mindannyian!

Szilágyi odalépett Hunyadi mellé, és átölelte a vállát.

– Kölyökkorod óta ismerlek, Jankó! Tudom, hogy a szíved aranyból van, s a karod acélból! De ez akkor is eszement ötlet!

Indulatosan kimutatott az ablakon.

– Te adtál parancsot a házak lebontására a Szent Kristóf kapuig vivő út mentén?

– Én.

– Már Lazarevics despota idején is ebben a városban éltem. Ismerem minden kövét, minden szikláját! Ezzel nem érünk el semmit, sógor!

– Azt akarom, hogy a kitörésnél ne legyen útban semmi…

– Meglátszik, hogy nyílt, mezei csatához vagy szokva! Lebontattad a szélső házakat, de a csapóhídon akkor is csak három lovas fér el egymás mellett! Nekizúdulnak majd a vértesek a kapunak, ott meg egymásba torlódnak…

A várkapitány csóválta a fejét.

– Mindazonáltal, sógor, úgy lesz minden, ahogy parancsolod. De azért tudjad: azok a házak komoly szolgálatot tehettek volna, mikor betör a falak közé a török!

– Akadályozzuk meg, hogy betörjön!

– Persze, persze… – mosolygott megbocsátón Szilágyi. – Ha olyan egyszerű volna az!

Kórógyi, Dengelegi, László, Mátyás jobbnak látták másfelé nézelődni. Még Stipe Obranovics, a rác sajkások parancsnoka is zavartan pislogott maga elé az asztallapra. Feszült csend ereszkedett közéjük, aztán Hunyadi hirtelen megrázta magát, mint ahogy a kutya rázza ki a vízcseppeket bundájából.

– Már döntöttem, Mihály! Kirontunk, még ma éjjel!

Szilágyi fáradtan ingatta a fejét, mintha csak azt mondaná: ennek aztán hiába beszél az ember!

– Rohanjunk neki az egész anatóliai hadtestnek? Az megfelelne a bolond tévelygéseidnek?

– Éppen erre gondoltam, sógor! Nézzed a földabroszt! Itt a Duna, itt a Száva! Emitt a török állások! Az anatóliai hadtest, a ruméliai lovasság! Itt, ni, az újonnan öntött ágyúik! Ha most kitekintesz az ablakon, mit látsz vajon? Azt, hogy ügyet sem vetnek ránk. Hátul rendezgetik a sátrakat, a díszegységeket a Vracsár-hegy lábánál, készülnek az újabb ostromra. A kémeink szerint ma éjjel a szultán megérkezik a gályáján, és szemlét tart serege felett.

– Hála a Jóistennek! Addig se velünk foglalkoznak!

– Nem addig az! Ahmed bég majd valamennyi lovasát felküldte a Szerémségbe fosztogatni, rabolni! Vele ment legalább tízezer aszab, akindzsi! Ennyivel kevesebben vigyázzák a török tábort! Éppen most kell kitörni!

Szilágyi szaggatottan teleszívta tüdejét levegővel.

– Tartottam tőle, hogy valami ilyesmin jár az eszed!

– Egy óra múlva megnyittatod a Szent Kristóf kaput, hogy kicsaphassunk pár ezer lovassal! Többre nincs is szükség, a gyalogosok benn maradnának a várban, tartaléknak.

Szilágyi göcsörtös ujjaival megérintette kardja markolatát.

– Látom a szemeden, komolyan gondolod!

– Egyetlen lökéssel visszatoljuk őket idáig! – mutatta a kézzel rajzolt térképen Jankó. – Ide ásták be az új ágyúikat! Foglaljuk el az ütegeket!

– Hogy lerohanjanak és a földbe tapossanak minket?

– Inkább, hogy a saját ágyúikkal lődözzük széjjel őket! Ha egy órán át tartani tudjuk a vár alatti síkot, olyan vérontást viszünk végbe a soraik közt, hogy arról koldulnak! Akkor aztán tönkretesszük az ágyúkat, és visszahúzódunk a várba!

Szilágyinak égnek meredt mind a maradék haja.

– Nyílt csatába vigyük a lovasainkat? A tízszeres, hússzoros, ki tudja, hányszoros túlerő ellen?

– Éppen ez az, amire a török nem számít! A meglepetés ereje mindennél többet ér!

A várkapitány visszalépett az ablakhoz. A Kőles-torony magasából a Felsőváros sűrűn beépített síkjára látott. A háztetők felett a roppant déli erődfal választotta el őket az ellenségtől. A dimbes-dombos fennsíkon török tábortüzek miriádjai. A Száva partjától fel, egész a Dunáig a roppant földnyelv nyüzsgött a megszálló hadsereg sok tízezer katonájától. Beleborzadt a látványba.

– Nem véletlen rettegi a török a neved, Hunyadi Jankó! – sóhajtotta. – Ördög vagy, sógorom!

– Akkor hát áll az alku? Rájuk rontunk?

– Neked már a híredre is megfut a török – nyújtotta a kezét Szilágyi. – Éppen elég őrültségnek tűnik a terved ahhoz, hogy sikerüljön!

– Meglásd, Mihály, jó móka lesz!

A Szent Kristóf kapuhoz vezető úton gyülekeztek Hunyadi nehézlovasai és Szilágyi bandériumának vértesei. A lebontott szélső házak helyén, a még el nem takarított kőhalmokon egyensúlyoztak a szélső sorok, s így a csapat eleje valóban összetorlódott a roppant kapuszárnyak előtt, ahogy Szilágyi megjósolta.

– Vissza! Vissza! – kiáltozta Hunyadi, fel s alá vágtázva a sorok mentén. – Majd akkor nyomakodjatok, ha kitárták a kaput!

A falakon fáklyák százai lobogtak, fényük olvadt fémként csorgott végig a vértesek vasán. A kis utcácskákból kíváncsiskodók merészkedtek elő, és a katonákat bámulták, különösen a huszita harci szekereket, melyeket Hunyadi közvetlenül vértesei után sorolt be.

– Nézzétek! Ágyúk vannak rajta!

– No, ha ezekből odapörkölnek a pogánynak, meg sem állanak majd Drinápolyig!

Leonardo Lampanessa testvér kikönyörögte, hogy ismét azon a harci szekéren szolgálhasson, melyen az idevezető út java részét megtette. Most némi aggodalommal figyelte, ahogy a parancsnok a fejét csóválja. E szekereket védekezésre találták ki, főképp vértes lovasok támadásai ellen. Erényeik is csak akkor domborodtak ki igazán, ha a lovakat kifogták előlük, s wagenburgot alkottak a szekerekből. Na de két szekérből nem lehet wagenburgot kanyarítani! Ráadásul nyílt támadáskor a török szemből fogja lőni őket! A lovak és a bakon ülő kocsis ki lesznek téve az ellenséges sortüzeknek…

– Csapóablakokat fel! Számszeríjakat feszíts! Az ágyúk rendben? Szaporán! Szaporán!

A legények serényen tették a dolgukat: a szekér padlóján ládákban, kosarakban álltak az ágyúgolyók. Ettől az egész alkotmány jócskán elnehezült.

– Minden rendben, fiúk? – pillantott be az egyik lőrésen Hunyadi. – Amint kirobogunk a hídon, középre állotok, aztán neki az ellenségnek! Csapj oda a lovaknak rendesen, Ioan! Ne kíméld őket! Az árkoknál oldalra fordultok és lőttök, amíg el nem fogy a muníciótok! Visszafelé sebesülteket visztek a várba! Értettétek?

– Úgy lesz, uram! – morogta a parancsnok. – Már ha eljutunk egyáltalán az árkokig!

– Eljuttok, ne aggódj! – vigyorgott Hunyadi, s már ügetett is tovább a sorok mentén. Látni akarta még egyszer, utoljára, minden a megbeszéltek szerint halad-e.

Katonái gyakorlott mozdulattal igazgatták a pajzsokat, húzták a bőrszíjakat, öveiket, ellenőrizték pallosukat a hüvelyben, lándzsáikat a lábtartóban, a csatabárdokat, buzogányokat a nyeregkápán.

A szekerek mögé Hunyadi besorolta Szilágyi és Kórógyi saját bandériumának nehézlovasait, és még kétszáz könnyűlovast. Aztán a környékbeli rác és magyar vitézek következtek, míg a sort az utolsó pillanatban mégis összeterelt gyalogosok zárták. Az ő dolguk lesz az elfoglalt török ágyúkat megfordítani és azokkal az ellenséget lőni. A százhatvan ölnyi hosszú délkeleti falra Hunyadi felsorakoztatta a várbeli íjászokat: nekik kell majd nyílzáport zúdítani az üldöző törökök soraira, amikor a portya végén a lovasok visszahúzódnak a várba.

– Hallod, Mihály? A török túl van már az esti imán! – táncoltatta oda Jankó a lovát Szilágyié mellé. – Várják a szultánt!

– Már nem sokáig kell várniuk! Most hozták a hírt a rác legények: fönn, Kulics romjainál száll partra menten Mohamed! Megy már szemlélni a sereget a Vracsár-hegynél.

– Nagyszerű! – dörzsölte páncélkesztyűs kezét Hunyadi. – Akkor tán a tüzéreik is hátraoldalognak, hogy láthassák őt!

Minden készen állt.

A hadnagyok, a kapitányok mind parancsra vártak: Szilágyi Mihály, az ifjú Hunyadi László (Mátyást nem engedte rohamra menni Erzsébet nagyasszony), Dengelegi Pongrácz György, Vingárti Geréb János. Lesték Hunyadi minden mozdulatát.

Hunyadi nagy levegőt vett.

Eljött az igazság pillanata!

A nyeregből felhúzta magát a Szent Kristóf kapu belső mellvédjére. Egy pillantás kifelé: amíg a szem ellátott, török tábortüzek lobogtak egész a Vracsár lábáig.

Egy pillantás befelé: a Felsőváros girbegurba utcáin tenger sok nép. Mind az ő parancsát várja. Rácok, magyarok, keménykötésű, harcokban edzett férfiak, köztük Nándorfehérvár lakói, kiknek esze ágában sem volt elmenekülni az ellenség jöttének hírére. A határvidék népe. Itt maradtak inkább, semmint földönfutók, szolgák legyenek idegen földön!

Hunyadi szíve megtelt büszkeséggel.

Felemelte tekintetét: a Lándor-hegy csúcsán, a Kőles-torony rézborítású ormán büszkén lengett az Árpádok veres-fehér sávos harci zászlaja.

– Édes országunkért!

– Magyarországért!

– Krisztusért!

– Keresztényi hitünkért!

Kivonta lándzsányi pallosát és megcsókolta a széles pengét. Mintha eleven láng lett volna az a penge a fáklyák fényében!

A zsibongás egyszeriben elhalt, a városra mély csend borult, mintha még a lovak is megérezték volna, hogy illő mostan csitulniuk. Aztán a katonák a város lakóival együtt mormolni kezdték a miatyánkot.

Magyarul, szerbül.

Mikor újra elhalt a moraj, Hunyadi keresztet vetett és felcsatolta sisakját.

Csillagfényes nyári éjszaka borult a világra, a Duna felől forró szél fújt.

– Készen álltok? – kérdezte Jankó a kapitányaitól.

Szilágyi és Dengelegi Pongrácz kevélyen visszavigyorogtak rá.

– Készen, uram!

– Akkor hát Isten velünk! Kaput kinyitni!

A két roppant szárny nyikorogva, csikorogva széttárult előttük, s ezzel egy időben a mellvéden álló lándzsások leeresztették a felvonóhidat. A palló döngve, porfelhőt kavarva zúdult a várárok túlsó végére.

Hunyadi megfordította lovát.

A szeme elé tárult a várfalon túli világ. Az enyhe lejtő, rajta az elszórt parasztházak, halászkunyhók romjai egész a Száváig, s szemben a dombok a hegyek láncáig. Két-három nyíllövésnyi távolságra a török ágyúk sora fűzfa pajzsok, kasok mögé beásva. Alig néhány katona lézengett csak a közelükben.

Bezzeg hátrébb, a Vracsár-hegynél! Ott népes janicsárnégyszögek fehérlettek, szpáhioszlopok vöröslöttek már. Felsorakoztak, hogy fogadják szultánjukat.

Lesz itt menten meglepetés!

Hunyadi és Szilágyi egyszerre emelte fel pallosát.

– Rajta, legények! Hajrá!

Egy bősz kiáltás. Sarkantyújukat lovaik véknyába vágták.

Végigdübörögtek a felvonóhídon.

A páncélosok üvöltve követték őket, aztán nyomukban a huszita harci szekerek zötykölődtek át a farönkökön. Kiérve a várfal túloldalára, legyezőszerűen szétterülve vágtára sarkallták a paripákat.

Így özönlöttek lefelé, egyenest a törökök mit sem sejtő őrállásainak.

Varázsvilág tárult a szultán szeme elé, ahogy lelépett a gálya pallójáról. Onnét egész a török táborig, a Vracsár-hegy lábáig fáklyaerdő festett fényfolyosót az éjszakában. A roppant tűzkígyó két oldalán sátrak tarkállottak. Az emberfolyosón túl a szultáni zenekar harsogott: kürtökön, rézcsimpolyon, sípon, gyomorrengető üstdobon nyenyergett, dübörgött, kacskaringózott egyre az ázsiai dallam.

– Kegyes szultán! Erre! Erre!

– Allahini Ühmüd Allaháj! Allaháju Ühmüd Allahini! – bömbölték fejhangon a müezzinek.

Mohamedet kétszáz hajlongó csausz, száz udvari hatalmasság és a teljes díváni hümajun kísérte az ideiglenes hadikikötőtől a már felállított szultáni sátorpalotáig. Oldalán az anatóliai és a ruméliai beglerbégek lépkedtek dölyfösen, lekicsinylő megjegyzéseket téve a szendrői bég felsorakozott lovasságára.

A szultán bosszús volt. Nemrég vette hírét, hogy a hitetlenek egyetlen vakmerő rohammal megsemmisítették flottája nagyobbik részét.

– Ki volt a vezérük? – kérdezte feszülten.

– Hunyadi, fényes tekintetű szultán.

– Hunyadi… Már megint Hunyadi… Mindig Hunyadi…

Mohamed a nyakát nyújtogatta, hogy pillantást vethessen a tömeg feje felett az erődre.

– Holnap az újonnan öntetett falbontó zarbuzánjaim is munkához látnak! Meglássátok, egy hét, és Belgrád falaiból semmi sem marad!

A felsorakozott harcosok lelkes odaadással bámulták a padisahot. Tekintetükből sugárzott a vérszomjas vágy, hogy végre bizonyíthassák rátermettségüket.

Tetszettek Mohamednek ezek a katonák.

Amikor a tömeg szétnyílt előtte, s megpillantotta a középütt, szőnyegen térdeplő Ahmed basát, szigorú kifejezést erőltetett arcára.

– Kelj fel!

Ahmed hajlongva, tekintetét a földre szegezve közelebb jött, leborult, még egy lépést tett, s újra leborult.

– Hatalmas szultán, alázatos szolgád könyörögve kéri, hogy megcsókolhassa köntösöd szegélyét!

Az előírások szerint a szultánnak engedékenysége jeléül a kezét kellett volna csókra nyújtania, de ő valóban csak a köntöse szegélyét lebbentette Ahmednek, jelezve, hogy elégedetlen az ostrom előremenetelével.

– Azt ígérted nekem, hogy mire megérkezem, Allah diadalmas zászlait láthatom lebegni Belgrád ormain! – harsogta Mohamed. – De ha jól látom, még mindig a hitetlen engürúszok királyi zászlaját lobogtatja a szél! Mivel magyarázod ezt?

Ahmed halálra váltan térdepelt előtte, szemét a szőnyeg mintázatára szegezve. Körülötte a százötvenezres hadsereg várta lélegzet-visszafojtva, mi fog történni…

– Nemes padisah, csak egyetlen roham maradt hátra… Hiszen már végleg legyengítettük őket… Félelmet plántáltunk a szívükbe… Reszketve várják, hogy megfúvasd a szent hit győzedelmes harsonáit, s a dzsihád hősei felhágjanak azokra a falakra! Holnap, uram!

Ahmed megragadta a szultán gyémántgyűrűs kezét, és elhalmozta csókjaival.

– Holnap magam vezénylem végső támadásra harcosaidat!

Ebben a pillanatban valaki valóban megfútta a harsonákat. Csakhogy azok nem a szent hit harsonái voltak, sokkal inkább a magyarok harci kürtjei, odaát, Nándorfehérvár falain.

– Mi ez? – kapta fel fejét a szultán.

Mindenki az erőd irányába tekingetett, a vigyázzállásba feszülő janicsár falanxok katonái is.

– Mi ez?

Csak azok látták, mi történik, akik eddig leghátul álltak. Az erőd külső, roppant falán kitárult a kapu, s páncélos lovasok robogtak ki rajta. Kiáltozás támadt, a törökök hitetlenkedve bámulták, hogyan száguld elő a vértesek mögül a két harci szekér, s nyomukban páncélosok, magyar és rác könnyűlovasok.

– Mi ez? – nyújtogatta a nyakát egyre Mohamed. – Mi ez a zaj?

– Támadnak, hatalmas szultán!

– Támadnaaaaaak?

A tisztek dühödten üvöltöztek, próbáltak rendet teremteni az összevisszaságban. Itt is, ott is ostor csattogott, s a fegyelem néhány pillanat múlva helyreállt, csak valami tompa moraj hullámzott a katonák közt tovább.

– Hadd lássam! – parancsolta a szultán, és a sereg felsorakozott egységei engedelmesen nyíltak szét előtte.

Amikor az utolsó janicsárnégyszög is kettévált az útjából, a szeme elé tárult a Lándor-hegyig terjedő dimbes-dombos vidék, melyen a török had sátrai, hadieszközei tarkállottak.

És persze a szeme elé tárult a várból kiözönlő másfél ezer fős magyar csapat is.

– Nézzétek! – kiáltotta izgatottan valaki a szultán kíséretéből. – A Hadak Villáma vezeti őket!

A messzeségben egy aprónak tűnő, aranyozott páncélú harcos tört előre. Pallosa megvillant a fáklyák fényében.

Leonardo Lampanessa testvér abban a pillanatban megbánta, hogy felkéredzkedett a vezéri szekérre, amikor az meglódult alattuk. Hallgatnia kellett volna Giacomo testvérre!

– Közelről akarnék látni egy igazi ütközetet! – vallotta be röstellkedve Leonardo. – Egy igazi, jelentős ütközetet!

Giacomo idegesen legyintett.

– Te is vértanúhalált akarsz talán halni, ahogy Capistrano atya?

Most meg, hogy a lovasok sorban kidübörögtek a felvonóhídon, előreszegett dárdákkal, s lassan meglódultak nyomukban a harci szekerek is, Leonardo gyomra görcsbe rándult a rémülettől.

Minek jött ide? Miért kellett kitennie magát a halálos veszedelemnek?

– Kapaszkodjatok! – süvöltötte a parancsnok.

A harci szekér fülsiketítő robajjal végigzörgött a felvonóhíd deszkáin, aztán a köveken billegve nekilódult a vár előtt elterülő síknak.

Leonardo nagy levegőt vett.

Bátorság! Bátorság!

Kihajolt a lőrésen, és arcát a szélbe tartva szemügyre vette a sebesen közeledő ellenséges sorokat.

A látvány még jobban megrémisztette. A török táborból ugyan semmit sem látott a sötétben, de annál többet a támadó lovasokból. A magyar és rác vitézek rendezetlenül, vékonyka sorokban törtek előre. Akik átértek a hídon, nyomban megsarkantyúzták paripáikat.

Leonardo levegő után kapkodva kereste a lovasok élén Hunyadit.

Sötét volt. Nem látta.

A fekete porfelhő mindent elnyelt.

Hunyadi pallosa pillanatokon belül vért fakaszt, emberhúst szabdal, csontot aprít. E tudat mámoros boldogsággal tölti el. Száguld. Vágtat kis csapata élén, egyenest bele az éjszakába. Aranyozott vértje megcsillan az elszórt tábortüzecskék fényében. Hófehér köpenye angyalszárnyként lobog megette.

Szemében tűz.

Ötvenhat esztendős. Más ebben a korban már nyavalyáival, köszvényével küszködik, sebeit nyalogatja házacskájában, várában.

De ő bivalyerős. Harcolni akar. Ölni akar.

Itt érzi otthon magát igazán. Itt, a harcmezőn… Ahogy száguld paripáján, negyvenfontos pallosát a magasba emelve, torkán vérfagyasztó csataüvöltéssel, megittasodva a vágta és a harc örömétől, ereiben perzselve iramlik a vér.

Arca piroslik, orrlikai kitágulnak, s tudata szárnyaló sasmadárként emelkedik a magasba, hogy onnét fogadja be a harcmező minden részéről érkező neszeket, villanásokat.

Egyszerre hall, egyszerre lát mindent.

Hallja a mögötte vágtató csapat dübörgését, a magyar és rác csatakiáltásokat, a fegyvercsörgést, hallja a becsukódó várkapu döngését és az elöl felharsanó rémült török kiáltásokat.

Látja a rájuk meredő ágyúk torkát, s látja mögöttük a kavargó, rémülten futkosó embertömeget. Látja az ezer és ezer fáklya fényében a Vracsár-hegy lábánál felsorakozott török hadat. Látja a millió hófehér turbánt, a janicsárok jellegzetes, hátracsapott üszküfjét, az akindzsik piros süvegének tengerét.

Megrészegülten vágtat, nem is érzi a pallos súlyát vaskesztyűs kezében. Bősz üvöltése megremegteti a levegőt. Most haragvó istenség, Hadak Villáma valóban: száguld, egyenest neki az ellenségnek. Ki csak megpillantja, fejvesztve menekül előle.

Zászlóvásznát csattogtatta a szél a háta mögött. Az ifjú zászlótartó lándzsaként rázza a fekete hollós harci lobogót: hadd lássa mindenki! Hadd rettegjék a Hunyadiak címerét!

Jankó oldalán Szilágyi Mihály és az ifjú László nyargal, felágaskodva a kengyelben. A várkapitány irdatlan láncos buzogányát forgatja markában, de az arca komor, vészjós, nyoma sincsen rajta Hunyadi mámorának. Néhány pillanatig fej fej mellett úsznak a levegőben, aztán a hadúr még gyorsabb vágtára készteti lovát.

Ő akarja elérni először a török vonalakat.

Ötvenhat esztendős. Telve tenni akarással, telve kirobbanó erővel. Nagy dolgokra hivatott. Néki kell megmentenie Nándorfehérvár várát, s tán az egész keresztény világot!

Egyetlen rohammal!

Bőszült vágtában éri el az ellenség első sorait.

A törökök az ágyúk elé nem ástak árkokat, nem vertek karókat. Meg sem fordult a fejükben, hogy bárkitől védeni kellene az ütegeket. Hát most futhatnak!

A vár felől sűrű rajokban, rendezetlen hullámokban törnek rájuk a vértes lovasok. A fáklyafényben vasba öltözött ördögök suhannak feléjük.

– Jézus! Jézus!

A frissen felállított ágyúkasok mellől csauszsereg pattan fel, s rohan fejvesztve hátrafelé. Néhol itáliai, német káromkodások röppennek a sötétben: a szultán keresztény pattantyúsai részegen dülöngélnek az árnyak között.

Elszabadul a pokol.

Az éjszakában pallosok, szablyák suhogása. Mintha denevérszárnyak verdesnének a sötétben…

Hunyadi átugratja lovát az első fűzfából font kasakadályon, s egy pillanatra még látja is maga alatt a vaskos ágyút, s két rémült, éjfekete arcot az öblös cső mellett. A ló patája élesen csattan az egyik topcsi homlokán.

– Tovább! Tovább, legények!

Az ostromágyúkat félkarélyban állították fel, több száz ölnyi hosszú láncban, homokkal töltött fűzfavessző kasok védelmében. Közülük négy hatalmas bronzlöveg emelkedik ki, akár törpék közül a földrengető óriások. Ha bömbölni kezdenek dühödt berber oroszlánok módjára, lesz nemulass! Egyetlen ágyúgolyó, mi azoknak a szörnyetegeknek a feneketlen torkát táplálja, négy bécsi mázsát nyom. Ötvenokkás kiránok, s kétoldalt faltörő zarbuzánok sorakoznak: néhány napja öntötték őket az olasz és német ágyúöntő mesterek. Az ütegek mellett földbe ásott gödrökben puskaporos bőrzsákok, salétromos hordók. A topcsik és lagumdzsik faggyúval vastagon bekent tevebőrrel borították őket, meg vízzel locsolt birkabőrrel, nehogy egy kipattanó szikra meg találja gyújtani őket. No, épp ezeket kell a végső visszavonuláskor a gyalogosoknak meggyújtania!

– Arra! Arra, legények!

Hunyadi vágta közben méri fel, merre érdemes a támadás ékét előrevinnie. A sötétben az elszórtan felvert sátrak meglepően hézagosan állnak egymástól, köztük ott lobognak az elhagyatott tábortüzek. A sátrakon ugyan könnyedén végigsöpörhetnének, de Hunyadi ennél jóval nagyobb pusztítást kíván végbevinni.

– Arra! Arra gyülekszenek az átkozottak! – kiáltja a háta mögött Szilágyi, s szablyáját a Vracsár-hegy irányába villantja.

Ez már tetszik Hunyadinak.

– Akkor hát nekik! A sűrejébe!

A szultán és teljes udvartartása ott várakozik valahol a sok tízezer török harcos sorain túl. Csakhogy a terepnek az a része, ahol sűrűsödni kezdenek a sátrak, s ahol már bőséggel arathatnának a szpáhik és janicsárok közt, elérhetetlenül távolinak tűnik. Nem érik el őket anélkül, hogy a törökök időközben fel ne sorakozzanak előttük! Ráadásul nem az a céljuk, hogy vakon nekirohanjanak a túlerőnek, hanem az, hogy épp a törököt csalogassák a saját ágyúik tüzébe.

Váratlanul egy zarbuzán bömböl fel oldalt, s az ágyúgolyó véres sávot vág a magyar lovasok soraiba.

– Balra! Vágjunk oldalt nekik! – int pallosával Hunyadi, és lovát húzni kezdi a Batinya-hegy felé, melynek tetején a Szent Magdolna-templom megfeketedett falai árválkodnak. László követi, s velük robognak Hunyadi vértesei is.

Csakhogy Szilágyi Mihály a maga vitézeivel nem hallja, vagy nem akarja hallani a parancsot, és tovább száguld a szétszórva felállított sátrak között, egyenest neki a Vracsárnak.

Hunyadi szentségel, de reménykedik, hogy az első ellenlökés majd észhez téríti a derék harcost.

– Oda! Hajtsátok a szekereket abba a táborba! – kiáltja a vezérszekér felé, melynek bakjáról talpig vasba bújtatott vitéz integet vissza hevesen.

A sátrak színe alapján tudni lehet, hogy a szpáhik körzete felé vágtatnak. Egész a Batinya-hegy lábáig elnyúlik a tábornak ez a része az erdő vonaláig húzódó lapályon. Onnét lőttek bele a magyar lovasokba az elébb. Átrobogva egy félig már romos rác falu kunyhói között, Hunyadi agyán átvillan a kétségbeesett gondolat: mi lesz, ha a szekerek kerekei nem bírják majd a göröngyös utat?

Késő bánat, eb gondolat!

Vagy kétszáz ölnyire a falu romjaitól elérik a szpáhik sűrű sátorvárosát, és üvöltve lecsapnak a tábortüzek közt fejvesztve rohangáló láncinges tisztekre, az álmukból felvert katonákra. A harci szekerek berobognak a sátrak közé, a legények villámgyorsan felhajtják az ágyúcsövek elől a falemezeket. A következő pillanatban mind a három szekéren feldöremlenek a houfnicék, eleven, vörös szikraköpeteket hányva a menekülő törökök közé. Hunyadi vasszegekkel és acélmorzsalékkal töltette meg a kivésett kőgolyóbisokat – ezek a lövedékek most iszonyú pusztítást visznek végbe a pogányok közt, széles ösvényeket aratnak a nyüzsgő embertömegben.

– A Duna felé kergessétek őket! – harsogja Hunyadi, s könnyed kézmozdulattal kettéhasít egy veres süveges törököt. Mint kés a vajban, a pallos széles pengéje süvítve hasítja a koponyát, a nyakcsigolyákat, aztán csikorogva megáll valahol a gerincben. Jankó fémkesztyűs ujjai megremegnek, alig bírja kirántani fegyverét az emberi testből.

Suhogás… Akár a denevérszárnyak az éjszakában. Csakhogy ezt a suhogást fülsiketítő csontrecsegés kíséri. Pokoli muzsika: patadübörgés és fegyvercsörgés, dermedt kiáltások, fájdalomüvöltés, könyörgés, káromkodás. Árnyak száguldanak a tábortüzek körül.

Acélt zúzó karok emelkednek a sötétben, hogy lecsapjanak. Csákányok, pörölyök, szablyák szakadatlan záporában hullanak az emberek.

Hunyadi lerázza pallosáról a vért, s belevicsorog az éjszakába.

Oldalról váratlanul török ágyúk lőnek megint bele a lovasok elszórt, széthúzódó soraiba. Az éjszaka leple alatt néhány topcsinak sikerült megtöltenie a beásott zarbuzánokat.

– Oda! Oda! – harsogja Hunyadi. – Öljétek meg a topcsikat!

László fia és Dengelegi Pongrácz György be sem várva vérteseiket, már vágtatnak is abba az irányba. Bárcsak a székelyek itt volnának, gondolja Hunyadi, látva a levegőben úszó paripákat. Bárcsak a kunok itt lennének! Bárcsak nyílzáporukkal megritkíthatnák az átkozottak sorait!

A topcsik néhány szempillantás múltán a földbe taposva, kicsavarodott tagokkal hevernek ágyúik mellett.

A szpáhi tábor egyszeriben kiürült: a törökök közül, kinek egy csepp esze is volt, a Duna felé futott.

Hunyadi visszarántja lovát. Tekintetével Szilágyi lovasait keresi, s elhűlve látja, hogy azok már megtették a Vracsár-hegyig az út felét. Az elébük szédelgő törököt mind levágták, de a többi kétoldalt kanyarodva, futva menekül. A magyarok nem fordítottak sok gondot az üldözésükre, a szultán körül tömörülő mintegy húsz-harmincezer török felé rohantak teljes lendülettel.

– Végük van! – zihálja az ifjú Hunyadi László. – Menten végük van, apám!

A hadúr cifrán káromkodik egyet.

– Oldalról kerülünk! Gyerünk, legények! Talán még nem késő!

A harci szekér lőrésén át az ütközet valahogy egészen más képet mutatott, mint az előreszáguldó lovasok szemszögéből.

– Megindultak a szpáhik! – nyögte a parancsnok. – Nézzétek! Vagy húszezer lovas!

A bakon ülő vitéz ereiben is meghűlhetett a vér a látványra, mert azon nyomban visszarántotta a szekeret húzó hátasokat. Egy magaslaton torpantak meg, a sötétben a másik szekér elrobogott mellettük.

Amott elöl nyilvánvalóvá vált, hogy a vakmerő magyar kirohanást menten vérbe fojtja a fegyelmezetten felfejlődő török sereg. A szpáhik a Vracsár-hegy felől széles hullámokban zúdultak előre. Felrobajlott a láthatár, de hogy miért, azt Hunyadi nem láthatta oldalról, a sátrak tengerétől. Ő csak azt vette észre, hogy Szilágyi és lovasai előrerontanak.

– A várkapitány a visszavonulást próbálja fedezni! – hörögte Leonardo Lampanessa. – Megpróbálja feltartóztatni őket!

Valaki a houfnicékhez ugrott.

– Újratölteni, legények! Figyelmeztetni kell Hunyadi urunkat!

A következő pillanatban valami úgy megrázta a szekeret, hogy a vastag deszkapalánkok megcsikordultak kétoldalt. Az egész alkalmatosság vészesen megdőlt, aztán nagyot zökkenve zuhant vissza, a kerekeire. Az ellenséges ágyúgolyó szerencsére elfáradt már röptében, s csak az oldalát taszajtotta meg az alkotmánynak.

Vakító fény villant az éjszakában, nem sokkal előttük. Az imént mellettük elhúzó szekér kereke megugrott egy fűben lapuló kövön, s a tengely kettéhasadt. Ezzel egy időben felrobbant a hordókban tárolt puskapor – tán egy fáklya zuhant bele a szekér faláról. Mire a többiek észbe kaphattak volna, a sötétségből szpáhik ugrottak oda, és levagdalták a feltápászkodó cseh szekereseket.

– Tűz! – üvöltötte a parancsnok kétségbeesetten.

A legények sorban elsütötték a houfnicéket, aztán az öblös ágyút is. Az éjszakában süvítő lövedékek eleven húsba csapódtak, de nem lehetett látni, hányan maradnak ott a találatok nyomán.

Leonardo testvér sápadtan hátrált a lőréstől.

A szekér felé minden oldalról török lovasok száguldottak.

– Édes Istenem! Nézzétek!

Elöl a húszezer szpáhi megállíthatatlanul rohant Szilágyi jelentéktelennek tűnő csapata felé.

Immár Hunyadi is látja a szemből dübörgő sereget.

– Jézus nevére! – kiáltja, s igyekszik uralkodni hangja remegésén. – Összegyűlnek a hátunk megett! Körbevesznek minket!

László fia felcsapja sisakrostélyát.

– Vissza kell hívni Mihály bátyát!

Nem kell azt visszahívni. Jön az magától! A szpáhik oly fegyelmezetten, oly eltökélten vágtatnak feléjük, hogy látni már, ezeket nem lehet feltartóztatni. Futni innét, amíg nem késő…

Szilágyi egy pillanatig hideg fejjel mérlegel. Ha embereivel mégis nekirohanna a végtelennek tűnő török soroknak, azzal időt nyerne-e Hunyadi lovasai számára?

Nem…

Egy percet sem…

Eltaposnák őket is, mielőtt nyikkanni tudnának!

– Megállj! Vissza mindenki! – süvölti, s bőszen int a harsonásnak. – Fújj visszavonulót!

Egyszeriben nyílvesszőfelhő szökken a fekete égboltra, s mint megannyi megveszekedett, gyilkos méh, zizegve, süvöltve csapódik be a könnyűlovas magyarok sorai közé. Aztán felbömböltek a Vracsár-hegy lábánál felállított oszmán ágyúk is, és a már amúgy is fékező rohamnak megtörik minden lendülete. Szilágyi felágaskodik a nyeregben.

– Vissza! Vissza az ostromágyúk elé!

Vagy tucatnyi rácnak már annyit ér a parancs, mint halottnak a csók. Ők maguk is halottak perceken belül, mert fittyet hányva minden parancsra, eszeveszett száguldással törnek a török sorok felé.

– Őrültek! – sziszegi Szilágyi lemondóan.

Még néhány nyílvesszőraj megtizedeli a rácok sorait, de aztán, ahogy belecsapódnak a nekik rohanó szpáhikba, azok fegyelmezetten összezárulnak mögöttük, és kintről már csak a sikolyokat, fülsiketítő üvöltéseket lehet hallani, no meg a jatagánok, szablyák suhogását, s a csontok recsegését.

A többség azonban még időben visszafordítja lovát, és a Száva felé kanyarodva végiggázol az anatóliai hadtest csaknem üres sátrai közt, eltaposva a rémülten menekülni próbáló őröket, felborogatva a tábortüzek fölött rotyogó bográcsokat, fáklyákat hajítva a sátorrengetegre.

– Vissza! Vissza az ostromágyúk elé!

Hunyadi vértesei közül vagy tucatnyian szétugrasztják a szekérroncs körül rajzó törököket. Már senkin nem segíthetnek, a cseh zsoldosokat egytől egyig felkoncolták. Elődübörög a sötétből Hunyadi többi lovasa. Parancsára abbahagyták a sátrak közti vagdalkozást, hogy még időben elillanjanak a szűkülő csapdából.

A vezéri szekér lövi a közeledő török tömeget. Minden pillanatok alatt történik: Hunyadi vértesei és Szilágyi lovasai csaknem egyszerre érnek a már elfoglalt ütegek elé, lekaszabolva néhány száz akindzsit, szpáhit, akik későn próbáltak kitörni szorításukból.

– Már azt hittem, elragadott a hév, sógor! – zihálja Hunyadi.

– Ragadott a nyavalyás mennykő! A ti bőrötöket akartam menteni! – dühöng a várkapitány, vért törölgetve szeméből. – Gyorsan! Az ágyúk mögé!

– Támadnak! – hördül fel László.

Szemközt a szpáhik vérszomjas üvöltéssel dübörögnek feléjük.

– Felsorakozni! Az ágyúk elébe! Megtöltöttétek őket?

Valaki rikolt hátulról, hogy még nincsenek készen.

– Mi az úristent piszmogtok ott, hogy szakadna rátok az ég!

Hunyadi izgatottan széttekint a harcmezőn.

A kirohanás nem úgy alakult, ahogy eltervezte. Sokkal kevesebb törököt találtak a tábornak ezen oldalán, s az ellencsapás is jóval hamarabb és keményebben szakadt a nyakukba, mint várták. Jézus Krisztus! Már kivenni a feléjük robogó szpáhik eltorzult képét! Mind feléjük száguldnak előreszegezett lándzsákkal, vérszomjas üvöltéssel ajkukon.

– Tartani a vonalat! – kiáltja Hunyadi.

– Allah! Allah! Allah akbar!

– Jézus szent sebeire! – Szilágyi úgy emeli pajzsát, mintha esélye sem lenne megállítani ezt a morajló áradatot. Csak Hunyadi tűnik higgadtnak, ahogy kirázza láncos buzogánya összetekeredett göbjeit.

– Pajzsokat fel!

A gyalogosok ott nyüzsögnek a zarbuzánok közt, de nem találják fel magukat a topcsik eszközei közt. Hol vannak a kócok? A fojtórudak? Miért amoda gyűjtik ezek az ágyúgolyókat, mikor itt volna helye! Hát a lőport ebből a vederből kell önteni?

S közben egyre dübörög a föld. Nyílvesszők csapódnak be, először csak mint mikor eleredni készül az eső. Egy ide, egy oda. Suhogva, rezegve áll meg egy-egy vessző a földben, az ágyúk fatalpában, nyeregkápában, de aztán mind több zúdul a nyakukba, s talál eleven embert.

Aztán már valósággal szakad. Süvít az éjszakai égbolt, nyüszítnek a csillagok. Hullik, záporoz a halál a fekete fellegekből.

– Felkészülni! – kiáltja Szilágyi. – Pajzsokat fel! Fel, a keserves édesanyátokat, ha nem akartok mind itt dögleni!

Egyszerre, fémes zörrenéssel emelkednek a pajzsok.

Kopognak bennük a nyílvesszők.

Felnyögnek a vitézek.

Remeg a föld.

– No, Hunyadi! Most mutasd meg, mit tudsz! – dörmögi sógora, mikor odatáncoltatja deresét a nagyúr lova mellé. – Másfél ezerrel a százötvenezer ellen?

Hunyadi kelletlenül kihúzza magát a nyeregben.

– Ha megfúvatom a harsonákat, félre mindenki!

Oly erővel szorítja pallosa markolatát, hogy megsajdultak ujjai a fémkesztyű alatt.

Ebben a pillanatban beléjük zúdul a török had. Dühödten, bosszúszomjasan, acélhengerként söpör végig a páncélosok sorain.

Most álld a sarat, magyar!

Emeld a pajzsot!

Tartsd a vonalat!

Elemi erővel feszül a roham a kicsiny csapatnak. Acsarkodva, üvöltve csapnak egymásnak a férfiak, nyeregből emelkedve, bőszen a másiknak feszülve. Fémcsörgés, csikordulás, sikolyok… Kopják fája törik, hasad, lándzsák erdeje csattan a vaslemezeknek, döf förtelmes recsegéssel lóhúsba, emberi húsba a vértek eresztékei közt. Nyílvesszők suhognak, porfelleg kél, ahol a szpáhik behorpasztották a vékonyka védelmi vonalat. Az első sorban a vértesek testét lándzsák járják át, szablyák, jatagánok aprítják, a koponyáikat buzogányok vasa szakasztja be, harci szekercék éle hasítja ketté.

A borzasztó, fémes sikoly erősödik. Lovasok forgolódnak összegabalyodva, s a fejszék, a buzogányok minden oldalról záporoznak: honnan jő a halál, melyik oldalról, ki tudta azt?

Hunyadi elkeseredetten igyekszik tartani magát, s csak reméli, hogy hű kapitányait nem sodorja el mellőle az embervihar. Csatapallosát pihe játékszerként forgatja feje felett. Suhog, rezeg a levegőben a jó acél, beretvaként metszve ketté mindent, ami csak az útjába került: inakat, húst, csontot, arcot. Van elég lendülete hozzá. Páncélba szorított teste verejtékezik, vérzik. Még a fájdalmat sem érzi. Most megszállottként harcol, üvölt, de tudja, ha túléli ezt az ütközetet, holnapra moccanni sem tud majd a kíntól. Már ha túléli, persze…

Most ősi istenségként osztja csapásait, meginog, de tartja magát. A szpáhik már tágítják körötte a kört. Futnak előle, hanyatt-homlok. Megismerik. Megismerik cifra vértjéről. Megismerik, ahogy lova nyergében felágaskodva osztja a halált.

– Ordular Yildirim! A Hadak Villáma! A Hadak Villáma! Meneküljetek, igazhitű harcosok! A Hadak Villáma!

S Hunyadi bőszült üvöltéssel tör tovább, átgázol mindenen, mi útjába kerül.

Tovább! Tovább!

Újra felemelni a negyvenfontos pallost, fellökni a csillagoknak, aztán újra és újra… Vértől nehezül a vas, vériszamós a markolat, a vér befolyik a vaskesztyű láncai közt, szemébe fröccsen, haja is csuromvér már a sisak alatt, s nem tudhatja, saját vére az, vagy a soktucatnyi töröké, kit a balszerencse útjába sodort…

Tovább! Tovább!

Ádáz haraggal tovább az élő, emberi falban…

Mikor tisztul körülötte annyi hely, Hunyadi zihálva hátrapillant.

Amott, messze, a lándzsaerdőn és zuhogó szablyaerdőn túl vagdalkozik Vingárti Geréb János meg a fia, László! Amott meg Szilágyi küzd vitézül a rácokkal meg a várbéli magyarokkal az oldalán. A szpáhik lendülete megtört a magyar páncélosok fogcsikorgató, makacs ellenállásán. De sorra hullanak a jó vitézek, hullanak százával… nem sokáig tarthatnak ki.

– Még! Tartsatok ki még! – üvölti felé Szilágyi a sisakok, turbánok hullámzó tengere felett. Az ő teste is tele már sebekkel. Veres a köpenye is, csuromvér. Nincs oly kristálytiszta patakvíz, mi valaha kimossa belőle a ráfröccsent agyvelőt, a belsőségek sármocskát.

– Tartsatok ki!

Hirtelen oldalról merész lendülettel Hunyadinak csapódik vagy tucatnyi szpáhi. Dühödten egyenest nekiszaladtak: a fejét akarják. Reá vadásznak.

Záporoznak a milánói vérten a jatagáncsapások.

A vasbordát lándzsadöfések horpasztják.

Fülsiketítő a fémcsikordulás, ahogy a sisak oldalán csúszik meg egy-egy szablyaél.

– Az anyátok úristenit! De már elég legyen!

Hunyadi körbesuhintja a csatapallost, s a kicsorbult penge egy ló nyakában akad el, kirántja vaskesztyűs kezéből a markolatot. A szegény pára panaszos nyerítéssel oldalra veti magát, a földön vonagló hústengerbe lökve lovasát. Hunyadi nagy nehezen kivonja övéből harci bárdját.

– Tartsatok ki!

Nyílvesszők zuhognak a vérten, az egyik valahogy utat talál magának, és rezegve megáll lábában. Azt sem érzi. Most nem… Most csak egyetlen gondolat izzik elméjében:

Túlélni!

Csak innét kikeveredni valahogy!

Megszédül a nyeregben. Mi volt ez? Valami jókora csattanással sújt fejére. A sisak majd behasad, a behorpadt fémlemez – úgy érzi legalábbis – belecsikordul koponyacsontjába.

Istenem…

Hörögve körbepillant, de nem lát már szinte semmit a vértől. Minden vörös. Az éjszaka vörös… Az égbolt vörös. A körülötte pokolfigurákként vonagló, táncoló, őrjöngő emberalakok is mind vörösek. Melyik magyar? Melyik török? Melyik rác? Vörös szörnyetegek, vicsorgó szörnyetegek, öldöklő szörnyetegek… Sátánmaszkok…

Hunyadi hányingerrel küszködve kapaszkodik meg lova nyergében. Te jó Isten, eddig kiket ölt? Hát meg lehet itt különböztetni embert az embertől?

Gondolatai lassulnak, végképp összekuszálódnak. Körülötte száz és száz török nyomul, tolakszik, s üvölt. Lándzsákat hajítanak felé. Mellkasának csapódik egy, lélegzetét szegi.

Most már vastag patakokban csorog a vér homlokából a szemébe. Csípi. Fáj. Karja majd leszakad. Feje iszonyú kíntól sajog. Egy hatalmas harci fejsze éle a combjába csap, átüti a páncéllemezt.

– Hó! Ide! László fiam! Ide, hozzám!

Kigyúl az éjszaka.

Lángok nyaldossák az eget, a sebből felfröccsenő vér cseppjei mozdulatlanná dermednek a vörös égbolt kárpitján, s ott ragyognak, fénylő rubintok a pokol kapujában.

A kín tűéles fogakkal zabálja elméjét.

Bőszen felemeli még bárdját, de azonnal kiütik kezéből.

Valami a hátának csapódik.

Lova nyerít.

A vörös ködön át hosszú, csillagporos leplét maga után vonszolva vágtat felé a halál.

Koponyapofájából egyenest rávicsorog.

A következő pillanatban felbömbölnek a török ágyúk, de ezúttal a törökökre okádnak lángokat.

Kinyitotta a szemét: a veres fellegekből véreső hullott. Égett hús és megszenesedett bőr bűze terjengett a forró levegőben.

Hunyadi nem értette, miért ring oly ütemesen a horizont, s miért hallja minden irányból az angyalok zihálását. Nyílvessző zizegett el az arca fölött alig egy hüvelykkel, s beleveszett az éjszakába.

Nem…

Ez nem angyalok zihálása. Négy megtermett legény tartotta kezét, lábát, és görnyedten rohant vele a göröngyök, földhányások között.

– Mi a…

Ágyúk bömböltek a közelben, s Hunyadi hallotta az égbolton keresztülzuhogó kőgolyóbisok robaját, amint becsapódnak a kőfalba.

Nándorfehérvár falai…

A várat lövik.

Lassan ébredtek gondolatai.

Hol vagyok? Mi történt velem?

De aztán mégis inkább azt kérdezte:

– Hol a lovam?

Nagyot nyekkent: az izmos karok felhajították valami kemény deszkára. Itt még erősebben érezte az égett hús bűzét, de valami mást is: salétrom- és lőporszagot.

– Ioan! Hajts, az Isten áldjon meg!

A szekérparancsnok hangja…

Hunyadi szemhéjába lángoló fájdalom mart belülről. Hirtelen megrendült alatta a föld, s a levegőt fülsiketítő robaj töltötte be.

Felszisszent.

De hisz ez…

A szekéren hevert, a padlóján. Nyögve kinyitotta szemét. Csizmás lábak dobogtak körülötte.

– Tölts! Lőjetek! Lőjetek!

Felbömbölt a feje felett egy houfnice. A szekér vészesen megdőlt.

– Hajts, Ioan! Hajts!

Hunyadi minden erejét összeszedve nekitámasztotta hátát a szekér árbocának, és felült. Beletellett néhány pillanatba, míg a kavargó homályból valamiféle kép öltött körvonalat.

– Jól vagy, nagyuram?

Az itáliai szerzetes hajolt le hozzá. Hogy is hívják? Megvan! Leonardo!

– Hallod-e, amit mondok?

Hunyadi lassan bólintott.

A szekér hátsó részét leszakította egy ágyúgolyó, a szétroncsolt deszkák csonkjai fenyegetőn meredeztek az éjszakában. A lovak inuk szakadtából vágtattak, de a kerekek köveken, házromok maradványain és hullákon gázoltak át. Vészesen megdőltek, amikor egy-egy nagyobb akadályon zöttyentek keresztül. A kocsi mögött gyalogosok, lovasok rohantak, s nyomukban sok ezer szpáhi vágtatott.

– Lőjetek, az Istenért!

A houfnicék újra eldördültek, s az éjszakát máris sziszegve hasították a lövedékek. Hunyadi ájulással küszködött. Hirtelen megváltozott a szekér kerekeinek zörgése: mély, tompa puffogás…

A nagyúr feje félrebillent, az elsuhanó fáklyák fényében látta a magasban a Szent Kristóf kapu szárnyait.

– Kaput becsukni! Kaput becsukni!

Valahol a magasban ágyúk dörögtek. A levegőt megremegtette a hangrobbanások sora. A belső csapóhídon több száz lovas és gyalogos tülekedett egymást taposva, hogy mielőbb a belső falak mögé jusson.

– Szilágyi úr vezette a hadat! – kiáltotta oda a szekérparancsnok a sebesült nagyúrnak. – Feltartóztatta a szpáhikat! Nagyszerűen csinálta, uram! Megmentett minket! Megmentett!

Lovasok zúgtak el mellettük, s azonnal beletorlódtak a csapóhídnál tolongó tömegbe. A paták dobogásának ütemére a távolban egyszeriben felbömböltek a török zarbuzánok. Süvítés. A roppant kőgolyók zuhogva hasították az égboltot és becsapódtak a hídnál tömörülőkbe. A katonáknak most már letépett végtagok, alaktalanná roncsolt testek halmain kellett átgázolnia.

– Uramisten! Visszafoglalták az ágyúikat? – nyögte Hunyadi.

– Vissza, uram! De előtte még rendesen megtizedeltük őket. A maradék lőporuk java részét felrobbantottuk… Jó néhány ágyút használhatatlanná tettünk!

– Félre, fiúk! Hunyadi urunkat hozzuk! Utat! Utat Hunyadi urunknak!

A katonák szó nélkül engedelmeskedtek. A hadúr fölött vérző, kormos képű férfiarcok suhantak el. S bárhogy lőtték is a törökök a kapu környékét, a magyarok bárhogy igyekeztek egymás hegyén-hátán bejutni a várba, a sebesült Hunyadi láttán mind fegyverüket felemelve tisztelegtek.

– Sikerült, jó uram!

– Tisztességes vérengzést vittünk végbe közöttük! Vagy húszezren vesztek oda, uram! Sok ágyújuk használhatatlanná vált!

– Isten vigyázott ma ránk!

Hunyadi bágyadtan tűrte, hogy a szekér átzötyögjön vele a hídon.

Odabenn, a kapu előtti terecskén óvatosan leemelték a földre. Nemsokára megérkezett egy olasz seborvos: a fejét csóválta, amikor látta, hány sebből vérzik a nagyúr.

A falakon sorra felbömböltek megint a magyar ágyúk, sortüzük végigsöpört a falak felé száguldó török seregen. A szpáhik, akindzsik jobbnak látták visszafordulni.

– Minden rendben lesz, uram! Minden rendben lesz! – ismételgette lázasan Leonardo Lampanessa. Hunyadi meglepetésére egy agg szerzetes is a közelébe furakodott.

– Capistrano! Te itt?

A szerzetes rámosolygott, a kezét szorongatta.

– Való igaz, uram! Jézus Krisztus bajnoka vagy te! Isten oltalmazott! Láttalak idefentről… vagy száz török között vagdalkoztál egyes-egyedül… Csoda, hogy életben maradtál…

– Csoda…

A seborvos komoran nézett maga elé, de nem szólt semmit.

– Jól vagy, te ördög?

Szilágyi szinte repült a levegőben, ahogy levetette magát derese nyergéből. Akkora vágás éktelenedett az arcán, hogy Hunyadi azt sem csodálta volna, ha fél orcája leszakad a csontról.

– Sikerült! – hörögte alig hallhatóan Hunyadi. – A végén csak sikerült a közepükbe pörkölni!

– Te aztán alaposan beköszöntél a szultánnak máma, sógor! – harsogta Szilágyi. – A Duna mélyére süllyesztetted a flottáját, felrobbantottad a lőpora java részét, kiirtottad vagy húszezer harcosát, és akkora galibát okoztál a táborában, hogy hetekig emlegeti! Még ha a legbátrabb török lennék is, kezdeném rettegni a neved!

Hunyadi feje felett, a magasban a veres felhők lassan széthasadtak: rubinszín csöppek hullottak a földre. De aztán, ahogy csodálkozva tágra nyitotta szemét, csak akkor látta, hogy nem rubintok azok, hanem vércseppek.

– Sokan… sokan ottmaradtak a mieink közül?

Capistrano megszorította Hunyadi kezét.

– Sokan, fiam. És rengeteg a sebesültünk.

De ezt Hunyadi már nem hallotta.

Az égbolt hirtelen leszakadt, s recsegve-ropogva ráhullott meggyötört testére. A lángok a következő pillanatban belemartak húsába.

Hunyadi János felüvöltött a fájdalomtól – legalábbis azt hitte, hogy üvölt. Szilágyi Mihály, László, Leonardo Lampanessa és Capistrano atya csak annyit láttak, hogy a nagyúr szeme fennakad, feje hátrahanyatlik.

– Uramisten! – A seborvos intett a legényeknek. – Vigyétek az ispotályba! Gyorsan, míg nem késő!

A falakon egyfolytában bömböltek az ágyúk, köpték kőlövedékeiket kifelé, a sötétségbe.

S a sötétségből tízannyi ágyúgolyó zuhogott válaszként, megremegtetve a falakat, kő- és faforgács záport fakasztva minden falszakaszon.

Remegett a föld.

Remegett az égbolt.

Nándorfehérvár ostroma folytatódott.

– Tiltakozom! – kiáltotta a bíboros, de hangja nem volt túl meggyőző, sokkal inkább tűnt fáradtnak, beletörődőnek, mintsem okvetetlenkedőnek. Mintha az utóbbi órák lenyűgöző történeteinek hatása alól ő maga sem tudta volna kivonni magát.

– Miért is tiltakozik pontosan, eminenciás uram? – pillantott rá Woohly a szemüvege fölött.

– A tanú eme katonai cselekedetek túlontúl részletes taglalásával semmi mást nem óhajt elérni, minthogy tovább jelentéktelenítse Capistrano atya csodatételeit! Csakhogy nem tévesztesz meg minket, Leonardo Lampanessa! Ennek a bíróságnak nem az a feladata, hogy a magyarok hősiességéről vagy Hunyadi János önfeláldozó bátorságáról megemlékezzen, vagy ítéletet alkosson. Ezekhez a dolgokhoz semmi közünk! Minden mondatod, állíts bármi egyebet, arról tanúskodik, mennyire nem tartod méltónak a szentek közösségébe Giovanni da Capistranót! Minden szavad a tetteit becsmérlik, és egymás után kioltják dicsőségének összes fénysugarát, hogy azokból illetéktelenek feje köré fonhass glóriát…

– Te mondtad, bíboros uram, nem én – vont vállat az öregember. – Nem sokkal vagy fiatalabb nálam, noha a jólét, a kényelmes élet megkímélt azon viharoktól, melyek engem alaposan megtépáztak. De azért ismerheted annyira az emberi természetet, eminenciás uram, hogy tudd: egy ilyen öreg embernek már valóban nincs vesztenivalója. Semmi más célom nincs, és nem is lehet, minthogy elmondjam az igazat, a teljes igazságot, és csakis az igazságot. Csodákról kérdeztetek, bíboros úr. Én sokféle csodát ismerek, sokféle csodát láttam, néhányat magam is megcselekedtem. Elbeszélésemben óvakodtam a csalás, a szemfényvesztés kifejezéseket használni. Ugyanakkor nem hazudhatok Capistranót illetően. Igyekeztem felmutatni érdemeit, erényeit még akkor is, ha véleményem szerint ezek nem voltak oly számosak.

– Ne kerülgessük a forró kását! – villant indulatosan a bíboros szeme. – Azt akarod mondani, Leonardo Lampanessa, hogy nem tartod méltónak Giovanni da Capistranót arra, hogy anyaszentegyházunk törvényei szerint kanonizációs eljárást indítsunk ügyében?

– Nem, eltekintve zsenge ifjúkorom néhány évéről, nem tartottam szent embernek őt. Ahogy megismertem, úgy vált egyértelművé, milyen személyiség is valójában. Kegyetlen ember volt, korlátolt és önimádó. De nem hiszem, eminenciás uram, hogy ezek oly ritka tulajdonságok lennének itt, a Vatikánban…

A bíboros gúnyosan elvigyorodott.

– Megkímélhettél volna minket hosszas okfejtéseidtől, ha ezzel kezded, Leonardo atya!

– Még nem tudtok mindent – felelte az öregember. – Ismeritek persze ama rettenetes ostrom végkimenetelét, s ez elvakulttá tehet benneteket, eminenciás urak. Csakhogy ott, akkor, 1456 júliusának forró napjaiban mindannyian a biztos halálra készültünk, s nem diadalra…

– Itt az áll – vette át a szót Woohly –, hogy Capistrano atya vezette ama végső rohamot, mely végül eldöntötte a csata sorsát. A korábbi tanúvallomásokból kétséget kizáróan kitűnik, hogy ő volt a győzelem kovácsa, és hogy Hunyadi János csak az események után kullogott. Ha Capistrano atya nem szegi meg Hunyadi parancsát, az ostrom valószínűleg sikerrel jár… Te hogyan vélekedsz minderről, Leonardo atya?

Az öregember beletartotta az arcát a napsugarak özönébe.

– Jól van hát… Vegyétek jegyzőkönyvbe vallomásom utolsó fragmentumait is. Elmondom néktek ama utolsó napok történetét. Elmondom, de előrebocsátom, nem azzal a céllal vágok bele, hogy tovább csorbítsam Capistrano atya tetteinek jelentőségét…

– Hallgatunk!

– Ez az utolsó vallomásom – sóhajtotta az öregember. – És talán a legfontosabb is mind közül…

Az ostrom pokoli napjai után rendre csillagos, tiszta éjszakák köszöntöttek ránk… De micsoda éjszakák voltak azok… A szinte földig rombolt falakon álltunk őrséget, újabb és újabb támadásra várva…

A romok alatt oszló tetemek rothadtak… pestis pusztított, sorra hullottak a még harcképes embereink…

Minden nap, melyet túléltünk, minden nap, mely nem hozta a végső pusztulást, önmagában is egy-egy csodának számított. Nem értettük, hogyan lehetséges, de megéltük, és megéltük a következő napot is. A törökök borzasztó túlereje elviselhetetlenül nyomasztott mindőnket… Rohamaik alatt utolsó erőnkkel próbáltuk tartani a ránk bízott falszakaszokat…

Az a néhány nap megváltoztatta az életemet, eminenciás urak… Egyszerű szerzetes voltam addig, ismerője az emberi erényeknek, gyarlóságnak… De ott, Magyarország kapujában… Nándorfehérvár ostromlott várában lettem igaz ember. Ember, s férfi…

– Ezt hogy érted, Leonardo atya?

– Hogy értem? – mosolygott az öregember. – A szó szoros értelmében… Volt ott egy leány…

A bíboros a tenyerébe temette az arcát.

– Gondolhattam volna…

– Igen, volt ott egy leány… Szilágyi Erzsébet úrnő udvarhölgye volt, tizenhat esztendős… A szeme, akár a legszebben ragyogó csillag… Haja fekete, akár az ében, pillantása tüzes, alakja igéző, akár a legtökéletesebb szobroké, amiket Michelangelo mester alkotott… Ez a lány, hasonlóan megannyi hős leányhoz, asszonyhoz, velünk, férfiakkal együtt harcolt a falakon…

– Úgy érted, fegyverrel? – kérdezte csodálkozva Woohly. – Részt vettek a támadások visszaverésében?

– Az itáliai asszonyok is tudnak vérmesek lenni, mi tagadás. De a magyar nők, eminenciás uram, egyszerre angyalok és ördögök! Érintésük bársonyos, de csapásuk pokoli! Ez a lány mellettem harcolt, egy hatalmas fejszével küzdött a falakra felkúszó törökök ellen… Gyenge volt, de erejét megszázszorozta az elszántság és az igaz hazaszeretet. Lássátok, eminenciás urak, ez is olyasmi, amit mi nem ismerünk… Egy velencei számára Velence, az isteni Serenissima jelenti a hazát. Egy genovai számára maga a csodálatos Genova. Egy rómainak csak Róma szent falai jelentik az otthont, a védelmezendő földet, eszmét.

A magyar – szülessen bármely részében az országnak – mindenekelőtt hazafi. Ott, Nándorfehérvár falain a védőknek csak elenyésző része volt helybéli. Sokan az ország távolabbi részeiről jöttek, hogy kivegyék részüket a harcból, vagy ha kell, a dicső halálból…

– Szóval, az a lány…

– Mi tagadás, a halál árnyékában belébolondultam, eminenciás urak… De ne csodáljátok, bizonyosak voltunk benne, hogy néhány napon belül mind meghalunk. Fiatalok voltunk, bolondok, és szenvedélyesek… S miféle szerelem lehet az, a halálnak árnyékában, oszló tetemek bűzében, holtak és jajongó sebesültek között? Nem afféle eszményi, föld felett lebegő szerelem, sokkal inkább az apokalipszisben fogant, időn és téren kívüli őrült szenvedély…

Ez a lány sok mindenre megtanított engem… Általa értettem meg valamit, ami azóta sem megy ki a fejemből, s amely, azt hiszem, néktek is fontos lehet, eminenciás urak…

– S mi lenne az?

– Egy igen egyszerű alapvetés: Ha nem harcolsz magadért, ha nem harcolsz azért, amiben hiszel, akkor nem is vagy méltó arra, hogy élj. Aki feladja, halott. Vivere militare est. Az élet maga a harc. S a harc maga az élet…

Az ifjú itáliai szerzetes hamar népszerű figurája lett a védőseregnek. Mindenki tudta róla, hogy Capistrano atya bizalmasa, aki közvetlenül Hunyadi mellett teljesít szolgálatot, s önmagában már ez is elegendő lett volna ahhoz, hogy becsüljék, tiszteljék. De Leonardo ennél jóval többet tett. A harcokból alaposan kivette részét, nem húzódott hátra, mint jó néhány szerzetes társa, amikor a török újra meg újra megrohamozta a falakat, sőt az első sorokba verekedte magát, és kíméletlenül osztogatta csapásait a létrákon felfelé kúszó oszmánokra.

A délkeleti falszakaszon, ahol néhány ifjú magyar vitézzel és leánnyal együtt harcolt, naponta százával hullottak az emberek. Mindannyian érezték, hogy eljött a végső roham ideje.

Amikor mindannyiuk sorsa beteljesedik…

Hajnalban Hunyadi kapaszkodott fel a megroggyant falakra.

– Csöndes a török tábor? – kérdezte.

Leonardo egy kőrakásnak dőlve szendergett, karjaiban a sebektől borított ifjú leánnyal. A vezér hangjára felriadt.

– Nagyuram! – megpróbált talpra vergődni, de Hunyadi leintette.

– Maradj csak, drága fiam! Pihenj, amíg pihenhetsz.

Leonardo gyöngéden magához húzta a leányt, aki ébredezni kezdett.

– Attól tartok, nemsokára újabb roham várható, nagyuram!

Hunyadi komoran bólogatott.

– Magam is úgy vélem. Nézd meg őket, fiú! A világ legerősebb hadserege!

A szerzetes fáradtan kipillantott. Odalenn, amíg a szem ellátott, Mohamed hadai sorakoztak.

– Egyetlen katonát sem látsz kötekedni, civódni, vitatkozni. Igaz, részeg embert sem láthatsz, mert a törökök csak vizet iszik.

– Akárcsak a mi kereszteseink, uram! – vigyorodott el Leonardo.

– A világ legerősebb hadserege. Harcosai fanatikusak, halált vágynak, hogy a paradicsomba kerüljenek… Százötvenezer fanatikus hitharcos, Leonardo… S velük szemben mi mit mutathatunk fel vajon?

– Nekünk is erős a hitünk, uram – felelte a szerzetes.

A nagyúr a fejét rázta, halkan nevetett.

– Mi bolondok vagyunk, fiú! Eszement bolondok, hogy egyáltalán harcolunk ellenük! Tudod, mit kellett volna tennem? Békét ajánlani Mohamednek… Azonnali, feltétel nélküli békét.

– De uram…

– Ezt kellett volna tennem, fiú. De képtelen voltam rá. Nem… Még akkor sem, ha megérdemelnék mind a nyugati urak, fejedelmek s királyok… Itt a becsületről van szó. S az, hogy a tieidnek nincsen becsülete, még nem jelenti azt, hogy nekünk nem kell, hogy legyen!

Kürtszó harsant a Kőles-torony magasában.

– Kezdődik! – sóhajtotta Hunyadi.

A leány is ébredezett Leonardo karjaiban.

– Eriggy, fiú! Izenem Capistrano atyának, hogy küldjön át a várba legalább négyezer keresztest… Kellenek az emberek a falakra! Aztán térj vissza ide… Szükség lesz rád!

Leonardo megcsókolta a lányt, és már rohant is…

– Ne higgyetek, eminenciás urak, azoknak a tanúvallomásoknak, melyeket olyan emberek tettek, kik életükben nem jártak Magyarországon. Akik nem voltak ott Nándorfehérvár ostrománál az úr 1456. esztendejében. Az igazság ugyanis az, hogy a harcot csaknem elveszítettük. S ennek az oka Capistrano atya volt… Egyedül ő…

– Mit merészelsz? – sziszegte a bíboros, de az öregember már folytatta is:

– Folyton-folyvást bajt okozott. Rendre megszegte Hunyadi és Szilágyi utasításait, rendre a saját feje után ment, holott fogalma sem volt arról, hogyan lehet megvívni egy ilyen gigászi küzdelmet…

– Isten embere volt!

– Hunyadi volt Isten embere! – emelte fel a hangját Leonardo atya. – Hunyadi János volt Jézus Krisztus bajnoka! Egyedül ő! Elegem van a szépítésből, a hímes-hámos megfogalmazásokból, eminenciás urak! Hadd mondjam ki az igazságot: a mi Capistranónk csak bajt okozott! Amikor Hunyadi elért bármi eredményt, Capistrano rendre lerombolta elhamarkodottságával és hozzá nem értésével…

Szilágyi kapitány tombolt dühében, mert igen sok derék várvédő halálát okozta az atya. De Hunyadi mindig leintette őt. Szükségünk van Capistranóra, mondogatta szelíden…

Eljött a végső ostrom napja. Július 20-át írtunk. Hunyadi úr parancsának engedelmeskedve átvezettem a Száva túlsó partjáról négyezer pihent keresztest, és elosztottam őket a megroggyant falszakaszokon… Capistrano is velünk óhajtott maradni, de Hunyadi visszakergette, hogy ne legyen láb alatt.

Reggel felbömböltek az ágyúk, és szakadatlanul szórták ránk a halált, egészen délig. A tájra akkor egyszeriben nyomasztó csend telepedett. A török sereg mozdulatlanul nézett velünk farkasszemet, egészen estig.

Mindannyian a falakon álltunk, akik még mozdulni bírtunk, és vártuk a végső rohamot.

De a török nem moccant egész éjjel, csak álltak és bámulták a falakat… Félelmetes volt… Másnap ugyanez ismétlődött meg. Egész nap csak álltak, és némán bámultak minket… Fáradtak voltunk, idegeink a végét járták…

Aztán huszonegyedikén este, naplementekor Mohamed szultán kiadta a parancsot.

Összedoboltatták a túlélőket a piactérre, a Fellegvár falai alá, ahol a török ágyúgolyók már csaknem sík mezővé tisztogatták a belgrádi Felsővárost. A zegzugos utcácskáknak, a takaros házaknak nyoma sem volt, a terep egyetlen füstölgő romhalmaznak tűnt. Ahogy a csapóhídon Hunyadi, két fia és felesége végighaladtak, szívük elszorult a látványtól. Odalenn, a megfeketedett falcsonkok közt legyengült, üveges tekintetű férfiak és nők várták őket türelmesen. Közöttük, a romokon elszórva temetetlen holtak rothadtak szétvetett tagokkal: senkinek sem maradt ereje eltemetni őket. A híd lábától nem messze Hunyadi felkapaszkodott egy derékmagasságú falszakaszra. Megszenesedett török katonák hevertek ott sorban: a rájuk zuhant gerenda kettétörve, egyik vége vádlón meredt az égbe.

Amikor Hunyadi megállt az összegyűltek előtt, mintegy varázsütésre elhallgattak a török ágyúk odakünn, a külső falakon túl.

Csend támadt.

A várvédők közelebb húzódtak. Most látszott csak, milyen elkeserítően kevesen maradtak. Mindenki kezében fegyver: kicsorbult szablyák, fokosok, fejszék, buzogányok. Még álmukban is azt szorongatták, soha nem lehetett tudni, mikor intéz újabb támadást a török a falak ellen.

– Testvéreim! – kiáltotta mély, férfias hangján Hunyadi, s körültekintett a megfáradt vitézeken. – A török végső rohamra készül. Minden erejét be fogja vetni, hogy legyőzzön bennünket. Eddig hősiesen harcoltatok, nem kíméltétek életeteket! Isten igaz csodájaként minden eddigi támadást visszavertetek! Tízezerszám küldtétek a másvilágra a pogányokat! Az ő táborukban is, a miénkben is pestisjárvány dühöng. Már nem tarthat sokáig az ostrom, testvéreim! Szedjétek össze maradék erőtöket, hogy ezt az utolsó rohamot együtt feltartóztassuk! Velünk van Capistrano atya, és velünk vannak keresztes testvéreink a Száva túlpartján! Készen állanak arra, hogy segítségünkre siessenek, ha válságosra fordul helyzetünk! Teljen el szívetek reménykedéssel, és a hittel, mert itt és most megállítjuk az oszmán fenevadat! Itt és most megvédelmezzük sokat szenvedett magyar hazánkat! Megvédelmezzük a családjainkat, otthonainkat és keresztény hitünket! Itt és most pajzsként védelmezzük Európa minden népeit a pogány veszedelemtől!

Harcra, testvéreim!

Harcra!

A szultán fenséges tartással üli meg hófehér arabs paripáját, ezüstveretes iszfaháni nyergéből vadászó sólyomként tekinget széjjel a síkon. Fekete csúcsú zöld turbánja elején öklömnyi topáz szikráz. Köntösébe az oszmán uralkodóház dicsőségét hirdető perzsa mondatokat hímeztek. Oldalán damaszkuszi acél villan, ahogy a romos erőd felé fordítja lovát.

Mohamed felkészült a diadalra.

Mosolyogva tekint a Vracsár-hegy lábától lassú menetben felsorakozó ruméliai hadtest lovassoraira. Veres turbános szpáhik rézpajzsain csillog a napfény, lándzsáik erdeje fenyegetőn hullámzik a porfelhőn keresztül. Középütt a janicsárok zászlait lobogtatja a szél, hófehér, csúcsos fejfedőik ugyanazon ütemben hullámoznak a vár felé, ahogy nehéz, csizmás lábuk dobban a keményre taposott, szikkadt földön.

Oldalt akindzsik száguldoznak a szárnyakon, a Szávától egész a Despota kapuig húzva szét a török ostromsereg sorait. Legelöl a rohamzászlóaljak, a dalkelecsik, a kivont kardúak, az iszlám tartományokból összeválogatott századok üvöltenek harcra készen. Soraik közepén a legfanatikusabb hitharcosok, a szerdengecstik, a halál katonái csapkodják szablyáikkal pajzsaikat.

Amerre csak néz, az ifjú Mohamed oszmán, perzsa, tatár, kipcsak, kalmük, karamán arcéleket lát, s elszánt, vérszomjas tekinteteket. A fejek felett vörösréz holdsarlók, lófarkas zászlók hullámzanak. A sorok szélein megszállottan forgó, pörgő dervisek, rufajik kántálnak, önkívületi állapotba hevítve a rohamra készülő tízezreket. Lábak dobbantanak: rohannának már, futnának neki a falaknak, hogy elsöpörjék őket. De még nem mehetnek. Még nem kapták meg a parancsot.

A sorok közt fel s alá hodzsák százai járkálnak, fennhangon kárálva a Korán igéit. A sereg előtt maga a főmufti áll, kezében aranyozott gerincű Koránnal.

– Allahu akbar! Ashádu anna la ilaha ill Allah! Ashádu anna Mohammed arrászulu Allah!

– Allah a legmagasztosabb! Bizony, nincs isten Allahon kívül! Bizony, Mohamed az ő prófétája!

– Meded Allah! Allah hatalmas! Győzelem az iszlám katonáinak! Allah hatalmas! Győzelem vár ma rátok, hitharcosok! Győzelem!

Annak dacára hallani mély hangját, hogy a Vracsár-hegy lábánál a szultáni zenekar sípjai, kürtjei, rézcsimpolyái harsognak, kacskaringós ázsiai harci dallamot árasztva a harcmező felett. A távolabbi, a Száva mellett és a Batyina-hegy felől felsorakozó négyszögekhez, embertömbökhöz csak az üstdobok szívremegtető dübörgése jut el mindebből, de az is elég, hogy sebesebben kezdjen áramolni a vér a katonák ereiben.

Amott közelednek a beglerbégek, az agák, szerdárok.

A szultán felemeli kardját.

A zenekar egyszeriben elnémul. A dobok elhallgatnak. A dervisek abbahagyják őrült pörgésüket, s zihálva térdre omlanak. Minden szem a hegyre szegeződik. A hevült ragyogás minden eddiginél forróbb napot ígér. Dögszag párállik a harcmező felett.

A szultán fenséges tartással üli meg hófehér arabs paripáját. A Vracsár-hegy lábához vágtat, végig a felsorakozott, fegyverét rázó harcosok sorai közt, a magasba emelve baljával az iszlám zöld zászlaját. A próféta ollós kardját és a szent feliratokat ábrázoló selyem haragosan csattog a szélben.

Mohamed a romos erőd felé fordítja lovát.

Felkészült a diadalra.

Kiált valamit seregének, de a messzeségből a tízezrek nem hallják. Ám hallják az újra megpördülő üstdobokat, hallják az újult erővel felharsanó kürtöket, őrült harci indulót sivító sípokat. Eszelős hangzavar, fülsiketítő kakofónia remegteti meg a levegőt. Felüvölt a síkon Mohamed még élő száztízezer hitharcosa.

Allah!

Padisah!

Allah!

Allahu akbar!

Allah hatalmas!

Allahu akbar! Ja kerim! Ja fettáh!

Üvölt, fegyverét rázza mind.

Előttük, a dimbes-dombos mező túlsó végén a kereszténység kapuja. Kapu? Nándorfehérvár immár puszta rom. Falait megszaggatták, szitává lyuggatták a török ágyúgolyók. A Szent Kristóf kaput védő tornyok alaktalan kőhalmazok csupán, maga a kapu csoda, hogy áll még egyáltalán. A délkeleti fal rozzant kőkupac, egyes szakaszai kidőltek, másutt beszakadtak. A toldozás-foldozásként, földből, fadeszkákból, trágyából emelt halmok szánalmas pótlásként jelzik a pusztítás mértékét. A leomlott falak előtt a valaha oly mély árokból szinte semmi sem maradt, feltöltve, rőzsével megpúpozva várják az utolsó rohamot.

A Száva felé eső oldalon a déli fal viszonylag épen áll, de a Nyugati kapuból és a Demeter-toronyból jószerivel semmi sem látszik. A Felsőváros valaha oly takaros palotái, polgárházai romhalmazzá lőtt pusztaság képét mutatják, csak a Fellegvár falai magasodnak még mindig rendíthetetlenül. A Bojsza-torony, s a Ne Bojsza, más néven a Kőles-torony dacol a mélyben gyülekvő hetvenezres, vérszomjú sokasággal.

Emitt a Despota-torony környéke látszólag ép, belülről látni csak, hogy alig tartja valami a falak vázát: elég egyetlen jól irányzott ágyúgolyó, s húszöles szakaszon omlik össze a fal, mint valami kártyavár. Az Ozorai-tornyot és a Vidini kaput védő falszorost viszont alig érte találat. Ide egyelőre nem lőtt a török.

A falakon fáradt, erejük végén járó férfiak, asszonyok támolyognak. Megvetik lábukat a romok tetején, immár ki tudja, hányadszor, és szembenéznek az ellenséggel. Ahogy végighullámzik fejük felett a török had irtóztató üvöltése, ereikben megfagy a vér. Nincs már köztük egy sem, aki ne vérezne több sebből. Nincs már köztük egy sem, ki ne számolt volna le életével.

Odafönn, a Szent Kristóf kapu kínkeservesen újjáépített mellvédjén Hunyadi áll szétvetett lábakkal. Ő még reménykedéssel készül az utolsó felvonásra. Ő még nem adta fel.

Felpillant a felhőket megolvasztó napkorongra. Izzó kalapácsként dobol halántékán a miriád napsugár.

Lepillant a falak belső oldalára: hű emberei és Szilágyi megmaradt katonái állnak készen. Ott áll két fia is: László és Mátyás. Lesz-e még jövőjük?

Hunyadi János keresztet vet.

– Jézus Krisztus nevében! A hazáért!

A megmaradt ezer mormolja utána:

– Jézus Krisztus nevében! A hazáért!

– Készüljetek, fiaim!

Mohamed szikrázó napfényben vágtat végig az első vonalak előtt. Az anatóliai hadtest, a válogatott janicsárezredek, a ruméliai hadtest katonái mind feszes vigyázzban tisztelegnek a hősnek, ki a próféta zászlaját emeli a magasba. A fény glóriába vonja alakját.

Nándorfehérvár, vagy ahogy immár ők nevezik: Dar ul Jihad lesz az iszlám előretolt bástyája a keresztények földjén! És a következő állomás Buda! Aztán Bécs! És az ősz végén Róma!

– Támadás! – üvöltik a török tisztek.

És a roppant sereg meglódul a falak felé.

Üvöltve rohamoznak. Egyfolytában bömbölnek a faltörő zarbuzánok, a sokmázsás kőgolyók süvítve szelik a levegőt, és roppant morajlással csapódnak be a várfal megroggyant szakaszaiba. A levegő megtelik füsttel, korommal, lőporbűzzel és a frissen omló falak mészporával.

– Allah akbar! Ja kerim! Ja fettáh! Ja rahim!

A gondosan kiválogatott janicsárszázadok halálmegvető bátorsággal rohannak a romok közt.

Még száz öl…

Még ötven…

Mohamed lova szinte úszik a levegőben. A szultán kezében a próféta zöld zászlaja, jobbjában kivont szablyáján villog a napfény.

– Ileri! Ileri! Előre, igazhitű harcosok! Ileri!

Nyomában a végtelen török sereg.

Kezükben csákányok, fejszék, lándzsák. Sokan létrákat, csáklyákat cipelnek. Az elöl rohanók jókora pajzsokat emelnek maguk elé, azokon csattogjanak majd a nyílvesszők… Mások faltörő kosokkal botladoznak a rothadó hullák közt. Tovább, tovább… Még húsz öl…

De a falakon még mindig csend.

A magyarok nem sütik el ágyúikat. Csak állnak az ingatag romok tetején, és bámulják a feléjük hömpölygő sokaságot, mintha máris feladták volna a harcot. Máskor ez óvatosságra inthette volna a támadókat. De most csak tovább tüzeli őket.

A lovasok elérik a betemetett, gallyakkal, náddal, szeméttel, hullákkal borított árkot, és megpróbálnak átvágtatni rajta. Nem sikerül: az arabs mének lábai minduntalan beleakadnak az ágakba, a puffadó, hőségtől bomló emberi húsba. Valami furcsa, fekete réteg borítja a holtakat, a nádfonatokat, de a szpáhik ügyet sem vetnek rá. A nyomukban rohanó gyalogosok elérik az árok peremét.

A várfalakon még mindig halálos csend.

A magyarok egyetlen nyíltvesszőt sem lőttek ki rájuk. Csak várják, hogy az első hullám elérje a falakat.

A falakon Leonardo testvér zihálva a leányra pillant.

– Szeretlek!

– Én is szeretlek! Isten veled!

Egy pillanatra megragadják egymás kezét.

Az utolsó csók…

Aztán minden figyelmüket a felfelé kapaszkodó ellenségre összpontosítják…

Eljött az idő…

Egyszerre százak kapaszkodnak felfelé, a legvakmerőbb, legelszántabb harcosok, akiket elvakít a magyarok látszólagos tétlensége. Foguk közt jatagánjaikat, szablyáikat szorongatják, karjukra fűzött kerek pajzsaik vadul villognak a napsütésben, ahogy fokonként mind magasabbra hágnak.

Úgy tűnik, senki nem állítja meg őket.

Odafönn, a romok tetején a férfiak, asszonyok csak akkor moccannak, amikor az első török katonák elérik a létrák tetejét. Már csak egy vakmerő ugrás, és az ellenség benn terem a falakon! Néhány végzetes pillanatra úgy tűnik, az emberhullám átcsap és eláraszt mindent.

Ám ekkor…

Hátulról vitézek lépnek előre, leemelik a tüzekről az üstöket. Egy billentés, és az olvasztott szurkot és lángoló ként mind lezúdítják a zsúfolt létrákra. Végig, a délkeleti fal teljes hosszában fortyogó, tüzes eső hull a félmeztelen harcosokra.

Üvöltés…

Fülsiketítő visnyákolás…

Halálsikolyok…

Az izzó szurok csontig marja a húst az emberekről. Az alaktalan tömegből olvadt vér s égett bőr bűze csap fel. A leforrázottak füstölgő roncsként zuhannak a mélybe, magukkal rántva a mögöttük nyomakodókat. Akire csak egy cseppnyi is hull a forró masszából, az sikoltva, dermesztő halálüvöltéssel engedi el a létrát: végig, a délkeleti fal teljes hosszában százak zuhannak az összezsúfolódott tömegbe.

A török sereg dühödten felmorajlik. A harci láz esztelen őrjöngésbe csap, és a gyalogosok haldokló, sebesült társaikon taposnak, hogy előrébb, feljebb jussanak. Ha felérnek, elevenen tépik szét a megmaradt védőket.

Odafenn a magyarok áthajolnak a falakon, és szakállas puskáik utolsó golyóit lövik ki. A lövedékek csattogva, csontot tépve, húsba puffadva tépázzák a janicsárok sorait. De mit számít az a néhány tucat a sok tízezerhez képest!

Fel, fel!

Eltaposni őket!

A tömegre átragad a harc eszelős őrülete, és a janicsárok dühödten nyomakodnak tovább. A létrák megint megtelnek emberekkel, s hiába suhognak feléjük nyílvesszők, már semmi nem tartóztathatja fel őket.

Odalenn, a támadók mögött ekkor sorakoznak fel a szultán íjászai: ötezer anatóliai harcos. Akár a tengeren hánykódó gálya eresztékeinek recsegése… Ötezer sóhaj… megfeszítik íjaikat, s máris ötezer nyílvessző feketíti az égboltot. Néhány pillanatra a napkorong is elsötétül, ahogy a fullánkraj lomhán átsuhan az égen.

Aztán már amott, a falak tetején hull, sziszeg, csapkod a sok nyílvessző: a védők riadtan kapják fejük fölé pajzsaikat. Haláleső záporoz mindenfelé, még a létrákon felfelé kapaszkodóknak is jut belőle bőven.

De mit számít az!

A védők tucatjával bucskáznak holtan a mélybe. Csak ez számít…

Amíg az anatóliai íjászok újra megfeszítik íjaikat, a falakon felemelkednek a magyar vitézek és munkához látnak a buzogányok, csáklyák, fejszék, szablyák, dárdák.

Zuhog, suhog a halál, faforgács és vércseppek árja záporoz a magasban.

A két tömeg egymásnak feszül.

A létrák tetején a török harcosok igyekeznek átnyomakodni a vékony védőfalon, a magyarok végső erejüket megfeszítve próbálják feltartóztatni őket.

Néhány pillanatig odafönn hullámzik az egymásnak feszülő erő, akarat.

A falakon hús feszül a húsnak. Vasak villannak, vér festi veresre a fegyveracélt. Buzogányok csapkodnak, kerregő csatacsépek zúzzák masszává az emberarcokat. Szablyapengék sziszegnek, szelnek karokat, lábakat vágnak, hasítnak.

Ezerkarú féregként egyensúlyoz a romhalmaz tetején az egymásba kapaszkodó megannyi izzadt test. Üvöltés harsan, ádáz tusa tombol…

A védők a kibírhatatlan nyomásnak nem tudtak sokáig ellenállni, a törékeny védelmi vonal összeroppant. A török sereg diadalittas rohammal hatolt be a felsőváros falai közé. Aki még tehette, aki még lépni bírt, visszavonult a Fellegvárba.

Leonardo és a leány botladozva futottak, holtakat, sebesülteket kerülgetve a felvonóhíd irányába. Körülöttük nyílvesszők suhogtak.

– Vissza! Vissza!

– Pokoli egy csata volt – hajtotta le a fejét az öregember. – A leány ott hullott alá a mélybe, a Fellegvár roppant falairól… Már szinte semmi reményünk nem maradt. A török horda egyre csak nyomakodott, egyre feljebb, létráik erdeje beborított mindent…

Hunyadi úr hős fiaival, Szilágyival, és a még életben maradt magyarokkal utolsó csepp véréig küzdött, de minden remény veszni látszott, amikor a legmagasabb bástya ormán egy megtermett török harcos bukkant fel, és kitűzte az iszlám zöld selyemzászlaját.

A védők karja csüggedten hanyatlott alá.

Vége volt mindennek!

A vár immár a töröké…

Láttam, hogy Szilágyi úr eliramodik, és Hunyadi parancsának engedelmeskedve siet, hogy Erzsébet asszonyt és a két fiút kimenekítse a Vízivár hátsó kapuján. Sokan menekülőre fogták, s elég volt egy pillantást vetni a bástya magasán lobogó török zászlóra, hogy a maradék reménység is elhagyjon bennünket…

Odaát, a Száván túlról hiába próbáltak átkelni a derék keresztesek, csak nagyon lassan közeledtek. Ekkor végső kétségbeesésemben térdre rogytam a holtak között, és felkiáltottam:

– Ó, Istenem, ó, Jézusom, jöjj a segítségünkre, ne késlekedj! Jöjj, szabadíts meg minket, akiket drága véreddel megváltottál!

A vár népei közül sokan azt hitték, Capistrano atya kiált, hisz ő is vékony ember volt, akárcsak én…

Futótűzként terjed a hír, hogy Capistrano száraz lábbal átkelt a Száván, ahogy Jézus Krisztus járt a vízen, a magasba emelkedett, hogy a védők segítségére legyen. Ez a hit újult erővel és lelkesedéssel töltötte el a harcosokat, összeszedték maradék erejüket, és nekifeszültek a roppant túlerőben lévő ellenségnek.

Akkor történt, hogy egy magyar vitéz felhágott ama legmagasabb bástyára, ahol a török harcos kitűzte az iszlám zászlaját. Megragadta a törököt, átnyalábolta, s gondolkodás nélkül a mélybe rántotta magával, lófarkas zászlójával egyetemben…

Ez a pillanat fordította meg a csata sorsát…

A magyarok dühödt lelkesedéssel éledtek újra önfeláldozása láttán, és vetették magukat az ellenségre. S mintha Isten úgy döntött volna, mégis csodát tesz, néhány perccel később a kereszteseknek sikerült átkelni a Száván, és habozás nélkül hátba támadták a törököket…

A rohamot végül egyesült erővel megfordítottuk, és reggelre öldöklő viadalban kiszorítottuk a törököt a várból.

Mire felkelt a nap, harmincezer muszlim teteme borította a mezőt és a romokat…

A szultán nem mozdult sátra elől, remegve kapaszkodott a tartókötelekbe, s egyre csak bámulta a síkságot. Bámulta az égen kunkorodó zsíros füstfellegeket, mintha abból akarná kiolvasni, mit tartogat még számára a jövendő.

A hőhullám elenyészett már. Csend telepedett a tájra, senki sem mert a szultán színe elé járulni. Csauszai fülüket-farkukat behúzva lapultak.

Mohamed ott állt akkor is, amikor virradni kezdett, s a derengés jótékony leplet terített a megperzselt földre. A török táborban szomorú tüzek lobogtak. A Vracsár-hegy lábától a Batyináig sebesültek ezrei jajongtak mindenütt: a dzserrahok azt sem tudták, hová ugráljanak. Ennyi sebesültre nem készültek fel. Mire dél lett, a legtöbb nyomorult el is vérzett.

A következő éjszaka Nándorfehérvár felett a csillagok fénykárpitját füstfelhő fátyolozta. Gigászi halotti lepel borult a tájra, befedve a megroggyant falakat, a megperzselt mezőket, a folyókba omlott tornyok széjjelhajigált köveit, a vériszamós sáncokat…

A Duna és a Száva gyászos csobogással zokogta a vidék fájdalmát. Temetetlen holtak bámultak üveges szemmel, tágra nyílt szájjal a Holdra. Az éj férgei és bogarai mohón másztak a hideg szájüregekbe, s csusszantak az üveggömb szemgolyókra.

Nem mozdult az se, ki élt. Megkülönböztetni alig lehetett őket a holtaktól: kormos képű férfiak és nők ültek kábultan a romok tetején, de ők nem a vicsorgó Holdat, hanem az alant elterülő síkot bámulták. Ott hevertek mind a holtak kicsavarodott tagokkal, megtépázva, mintha valami beteges játékmester parancsára merevedtek volna mozdulatlanságba, hogy majdan, a túlvilági harsonák hangjára folytassák iszonytató harcukat. Holtak a falak előtt, a falakon és a falakon belül… Holtak mindenütt…

Túl a krátereken a török tábor maradéka.

Csend.

Néma tüzek az éjszakában.

Odafönn, a Kőles-torony szobájának magányában Hunyadi János imádkozott. A falon függő feszület csodával határos módon nem zuhant le a szakadatlan mennydörgés közepette, s Jézus meggyötört tekintete most is a mennyeket fürkészte, mint az ostrom előtt.

A nagyúr azért fohászkodott, hogy Isten ismételje meg előző napi csodáját, és hozzon szabadulást a megmaradt védőkre.

– Boldogasszony Anyánk, könyörülj érettünk! A te szent fiad kínszenvedéseiért! Az ő drága vérének hullatásáért! Mindenható Isten, szánd meg pusztulásunkat és fogyásunkat, és ne töröld el a mi hazánkat, ne vedd el a mi életünket! Krisztus dicsőségére és dicséretére… Ámen!

Még összekulcsolt kézzel térdepelt a sötétben, amikor kiáltozásra lett figyelmes. Messziről jött, de kétségtelenül a várból. Talán a Kristóf kapu felől. Nehézkesen az ablakhoz támolygott, hogy lássa, mi történt.

Döbbenten látta, hogy odaátról, a Száva túlsó partjáról Capistrano megindul a keresztesekkel, hogy megtámadja a török tábort.

– Megtámadja? – kérdezte Woohly értetlenül. – De hiszen alig éltétek túl a nagy rohamot. Hogyan gondolhatta Capistrano, hogy…

– Éppen erről van szó, eminenciás uram! Carvajal bíboros levelet küldött a várba, miszerint sikerült vagy tízezer magyar fegyverest összegyűjtenie, és már meg is indult velük a vár felmentésére. Semmi mást nem kellett volna tennünk, mint megvárni őket… Hunyadi úr határozottan parancsba adta Capistrano atyának, hogy eszébe ne jusson könnyelműséget elkövetni…

Tudta: annyi áldozat árán, annyi kiontott vér árán most akár győzhetünk is… Most akár térdre kényszeríthetjük az ellenséget…

– És akkor Capistrano…

– És akkor Capistrano megsejtette, hogy közel a győzelem. De tudta: az teljes egészében Hunyadi győzelme lesz, ráadásul az áhított vértanúságból sem marad semmi… Elhatározta hát, hogy a saját kezébe veszi a kezdeményezést… Órákon át bujtogatta a fáradt parasztokat, hogy kövessék őt a Száva túlsó partjára és támadják meg a még mindig ötszörös túlerőben lévő török sereget… Dicsőséget akart szerezni magának, örök dicsőséget, méltó belépőt a szentek közösségébe. Akár azon az áron is, hogy a biztos halálba vezeti a majd húszezer jobb sorsra érdemes keresztest…

– De hát…

– Ez volt a legostobább dolog, amit tehetett, eminenciás uram. A legostobább… De megtette, mégis megtette. Amíg a várban Szilágyi kapitány a túlélőket állította talpra, amíg az utolsó élelmiszeradagokat osztotta szét, amíg az utolsó őrségeket helyezte el a földdel egyenlővé tett falakon, addig Capistrano megindította felesleges és végveszéllyel fenyegető „támadását” a török ellen.

Hunyadi karnyújtásnyi közelségben lévő győzelme egy pillanat alatt szertefoszlott…

Capistrano atya a magasba emelte a keresztet, és így kiáltott:

– Nem kellenek fegyverek, testvéreim! Nem kellenek kardok, szablyák, fejszék! Krisztus védelmez! Krisztus védelmez bennünket! Kövessetek! Miénk a győzelem! Krisztus védelmez!

Azzal csónakra szállt és megindult a Száva túlsó partja felé, ahol a fennsíkon az előző napi csata sebeit nyalogató roppant török sereg táborozott. Ezt látta néhány íjász a várfalon, s azt hitték, Hunyadi úr elrendelte az általános támadást, ezért átvergődtek a romhalmazon, és lőni kezdték a török lovasságot.

Ezt viszont a túlparton bizonytalankodó keresztesek ezrei látták, s úgy vélték, Hunyadi úr mégiscsak engedélyezte az atyának a támadást, ezért mindannyian talpra szökkentek, és követték Capistranót.

Néhány percig zűrzavaros volt a helyzet: a törököket olyannyira megdöbbentették a történtek, hogy hirtelenjében nem is tudták, mitévők legyenek. Mert az valóban dermesztő látványt nyújtott, hogy alig fél tucat íjász kimerészkedik a várból, és közvetlen közelről kezdi lődözni a szpáhikat… Mintha az alvó oroszlán bajszát cibálták volna… De még ez sem volt elég, a fegyvertelen, kiképzetlen paraszti tömeg rendületlenül folytatta az átkelést a Száván, mintha puszta kézzel akarta volna a földbe taposni a százezres török sereget…

– Jézus! Jézus! Jézus!

A tömeg üvöltve közeledett sok száz csónakon, úszva, vízben gázolva.

– Jézus! Jézus! Jézus!

Szemmel láthatóan nem féltek semmitől, s ez a babonás törökökben páni félelmet keltett.

Mi üthetett ezekbe a magyarokba? A halálukba rohannak? Vagy talán védelmezi őket valami túlvilági szellem? Különben hogyan merészelnének ilyesmit cselekedni?

– Jézus! Jézus! Jézus!

Délután négy órára már két-háromezren álltak a vár előtti, dögletes bűzt árasztó síkon, csatlakozva az íjászokhoz. Így közösen meghátrálásra késztették az előretolt török lovasságot.

Szilágyi kapitány a vár faláról kiáltozott rémülten:

– Ne menjetek, atyám! Ne menjetek, mindannyian odavesztek!

De Capistrano csak idvezült mosollyal válaszolt, még magasabbra emelte a keresztet, és födetlen fővel megindult a török sorok felé.

Fülében már a mennyek muzsikája dalolt.

– Itt a győzelem napja, keresztény testvéreim! – harsogta boldogságtól ragyogó arccal Capistrano. – Menjünk rájuk! Tapossuk el őket! Rohanjuk meg a kereszt ellenségeit! Ne féljetek azoktól, akik csak a testet ölik meg, mert halhatatlan lelkünknek nem képesek ártani!

Ebben a pillanatban ott termett mellette Leonardo atya, és belecsimpaszkodott a csuhájába.

– Atyám! Atyám! Ne menj! Hunyadi úr megtiltotta! A pusztulásba vezeted az embereket! A török eltipor mindőtöket, s ha ezt látják a várvédők, oda lesz minden lelkesedésük, bátorságuk! Könyörgöm, atyám, állj meg, míg nem késő!

Capistrano ellökte magától a fiút.

– Maradj, ha akarsz, nyomorult! De mi ma már a mennyországban leszünk mindannyian, a vértanúk között!

Néhány parasztot elbizonytalanítottak Leonardo szavai, de Capistrano rájuk rivallt:

– Aki fél, az fusson, aki fél, az meneküljön! Mióta élek, szomjúhozom erre az alkalomra, ezt vártam, ezt kerestem! Kövessetek, Krisztus vértanúi! Vár ránk a dicső halál!

A törökök döbbenten figyelték a néhány ezer fős mezítlábas csoportot, akik megindultak feléjük, s felhágtak egy kisebb dombra, szinte szemben az ágyúikkal.

– Felséges szultán! Ébredj! Allah a kezünkbe adta az elveszettnek hitt győzelmet!

Mohamed kábán felült sátrában.

– Hogyan? Mit beszélsz?

A csausz eszelősen hebegett a boldogságtól.

– Valami eszelős pap átjött a Száván, és maga után bolondított néhány ezer parasztot. Fegyvert is alig hoztak, csak jönnek, egyenest a csapataink felé!

Mohamed nem hitt a szemének, amikor megpillantotta a távolban közeledő kereszteseket.

Önkéntelenül is elmosolyodott.

– Hála néked, hatalmas Allah! Hát mégsem hagyod el híveidet! Fegyverbe! Fegyverbe mindenki!

– És azután mi történt? – kérdezte izgatottságtól elfúló hangon Woohly.

Az öregember elgondolkodva bámult maga elé.

– Nem tudom, eminenciás uram! Képtelen vagyok magyarázatot találni arra, ami azután következett. Minden összekeveredett, minden mintha egyszerre történt volna… Én magam Capistrano után vetettem magam, hogy ne maradjon magára, ha a török lovasok nekik rontanak. Útközben belebotlottam a sápadtan menekülő Tagliacozzo atyába, aki meg sem állt a vár falaiig…

De Capistrano csak menetelt tovább a magasba emelt kereszttel, Jézus nevével ajkán.

Mögötte immár négyezer mezítlábas keresztes.

És ekkor…

Elértük a török ágyúk első vonalait. Azt hittem, végünk van, azt hittem, közvetlen közelről lőnek majd belénk, és darabokra szaggatnak minket… de egyvalamivel nem számoltunk… A török ágyúk tüzérsége jórészt német és itáliai mesterekből állottak, akik maguk is keresztények voltak, még ha el is adták lelküket a sátánnak. S íme, megpillantották az Európa-szerte szent emberként tisztelt Capistrano atyát, amint fegyvertelen népét a törökök ellen vezeti… Megpillantották a magasba emelt keresztet, s megrémültek, valósággal megbénultak. Capistrano elérte az ágyúk vonalát, mire a tüzérek fejvesztve menekültek az útjából.

Hunyadiék a várból észrevették, hogy a Vracsár-hegy oldalából a szultán megindította mintegy tízezer szpáhi lovasát, hogy eltiportassa szegény kereszteseket.

Ekkor minden elveszettnek tűnt…

Minden…

Capistrano és követői a balszárnyon, az anatóliai tábornál érték el az ellenséges vonalakat. A törökök babonás félelemmel menekültek az útjukból, pedig látták, hogy a magyarok nem fegyverrel közelednek… Vagy tán épp azért…

A helyzet pillanatokon belül megváltozott. A szpáhik rohama dübörögve száguldott Capistranóék felé, azzal fenyegetve, hogy percek alatt elsöprik, a földbe tapossák őket.

Ez volt az a pillanat, amikor Hunyadi felfigyelt a váratlanul kínálkozó lehetőségre.

A török lovasság ugyanis őrizetlenül hagyta a várfalakkal szemben felállított ostromágyúk fővonalát.

Azonnal kellett döntenie, s Hunyadi született katona volt. Azonnal döntött.

Néhány perc múlva vértes lovassága s minden maradék hadinépe kirontott a várból.

Hunyadi szélvészként száguldott végig a romos fennsíkon, és egyetlen rohammal elfoglalta a török tüzérség állásait. A magyar pattantyúsok megfordították az ütegeket, és megcélozták vele a szultáni állásokat a Vracsár-hegy lábánál.

Ezt érzékelve a Capistranék felé rontó szpáhik rémülten megtorpantak, de már elkéstek azzal, hogy visszavágtassanak az ágyúk védelmére. Azokat Hunyadi és Szilágyi emberei szilárdan tartották, és éppen akkor sütötték el, amikor a szpáhik már közvetlen közel vágtattak előttük.

Gyilkos mészárlás vette kezdetét.

Capistrano megmenekült keresztesei újult erővel rohamoztak, de most már nyomukban voltak a Száva túloldaláról késve érkező ezrek és ezrek. Minden magyar, ki még járni bírt, ki még emelni tudta a karját, követte vezérét, és a megrémült törökökre vetette magát.

A harcmezőn elszabadult a pokol.

Az oszmánok vonalait széttörte, egymás után megsemmisítette Hunyadi lovassága. A török tisztek reggel óta hitegették katonáikat, hogy nem maradt élő ember a várban, így a muszlimok most joggal hihették, hogy Capistrano a feltámasztott holtak seregével támadta meg őket. Márpedig a holtakkal ugyan hogyan harcolhatnának élők?

Néhány óra alatt elesett Hasszán, a janicsárok agája, Turakhán bég, a görög félsziget meghódítója. Mohamed szultán azonban nem adta fel, újabb és újabb rohamokat rendelt el. Nándorfehérvár falai előtt véres közelharc tombolt napnyugtáig. Akkorra sikerült végleg megtörni a törökök ellenállását. A szultánt súlyos sebbel szállították hátra, a sátra felé.

Hunyadi elrendelte a fegyelmezett visszavonulást a várba, de előtte valamennyi török ágyút felrobbantatta.

Mire leszállt az éjszaka, a harcmezőt újabb negyvenezer török teteme borította. Nándorfehérvár ormain pedig még mindig büszkén lengett a keresztes és a magyar lobogó.

Másnap hajnalban Mohamed kiadta a parancsot a táborbontásra. Mindenki kerülte a tekintetét. A vezír, a beglerbégek, a tisztek maguk elé meredve, halk utasításokat osztogatva készültek az indulásra. A török táborra az értetlenség és a szégyen fellege borult.

Szemközt Nándorfehérvár erődje is némaságba burkolózott. Nem gyúltak örömtüzek, nem harsant diadalkiáltás a falak maradékán.

Gyász ülte meg a világot.

Délben az Európa meghódítására indult rettenetes muszlim hadsereg szánalmas maradéka megkezdte elvonulását a magyar határról.