1.

MORTUOS PLANGO

(A HOLTAKAT ELSIRATOM)

Róma, 1520

X. Leó pápa 1519-ben elrendelte a Giovanni da Capistrano obszerváns ferences atya által állítólagosan végbevitt csodatételek kivizsgálását. Nagy tekintélyű egyházi személyekből bizottságot nevezett ki, hogy annak tagjai tanulmányozzák a harcos szerzetes ámulatba ejtő cselekedeteiről feljegyzett dokumentumokat, s hogy mielőbb tegyenek javaslatot Giovanni da Capistrano szentté avatásával kapcsolatban.

A bizottság Rómában, a Vatikán falai között látott munkához.

– Láttad a halottat?

– Láttam, eminenciás uram.

– A kriptában?

– Még a kápolnában, a koporsóban feküdt. Éppen készültek, hogy kivigyék a régi temetőbe…

– Láttál mindent?

– A saját szememmel, uram. Bejöttek a legények, és rászögezték a koporsóra a fedelét…

– Biztos vagy benne, hogy akkor még halott volt az az ember?

– Ambrosio volt a neve, eminenciás uram, és soha nem láttam olyan visszataszító hullát, ha szabad így mondanom… A koponyája kettényílt, ahol az istentelen rablók belevágták a fejszét… Látni lehetett az agyvelejét, uram…

Az inkvizítor elfintorodott, és intett, hogy nem érdeklik az ilyesfajta részletek.

– És azután mi történt?

– Ahogy már mondtam, rászögezték a koporsó fedelét, és kivitték a ház előtt várakozó halottaskocsira. Egyszerű fogat volt, amolyan szegényes, vidéki tákolmány, ha érti, mire gondolok, eminenciás uram. Arrafelé nyomorult népek laktak akkoriban… No, nem mintha azóta…

– A lényegre!

– Máris, eminenciás uram! Máris! Szóval, odakinn várt a rokonság. Annak rendje s módja szerint kikísértük a kriptához a halottaskocsit a régi temetőbe.

– Te magad részt vettél a temetésen?

– Gabriele atyának, a falunk plébánosának segítkeztem. Nagyon öreg volt már szegény, tartani kellett a szertartás alatt, hogy el ne essék…

– A saját szemeddel láttad, ahogy leeresztik a koporsót a kriptába?

– A saját szememmel, uram.

– És aztán?

Az inkvizítor izgatottan előrehajolt székében, érezte, hogy most következik az, amit olyannyira hallani vágyott. A fogatlan vénember egy ideig a szavakat keresgélte, aztán megeredt a nyelve:

– Lezárták a kriptát annak rendje s módja szerint, uram, és mindannyian hazamentünk. Hazakísértem Gabriele atyát, nagyon kimerítette szegényt a tűző nap. Másnap egész nap ágyban maradt, sőt harmadnap is, és csak…

– A lényegre!

– Hogyne, hogyne, eminenciás uram! Szóval, ami a lényeget illeti: néhány nappal a temetés után érkezett a faluba Capistrano atya…

– Pontosan mikor?

– Tíz, tizenegy nappal később. Lehet, volt az tizenkét nap is… Nem emlékszem már pontosan, uram.

– Mondd tovább!

– Szokatlanul hűvös reggel volt, erre viszont határozottan emlékszem. Nem sokkal napkelte után ébresztett a szomszédom, Bernardino, hogy a fél falu kint van a temetőben, jöjjek én is, ha csodát akarok látni. Megérkezett Capistrano atya, aki feltámasztja a holtakat! Azért jött, hogy életre keltse szerencsétlen Ambrosiót, aki három árvát és jóravaló özvegyet hagyott hátra…

– És te is kimentél akkor a temetőbe, igaz?

– Rohantam, eminenciás uram, ahogy csak a lábam bírta! Alig tudtam keresztülverekedni magam a tömegen… Amikor végre sikerült, láttam ám, hogy ki van bontva a kripta. A kövek félrehajigálva, a föld félrehányva. Undorító bűz áradt onnét… Jaj, még most is felkavarodik a gyomrom, ha rágondolok… Az atya segítői… mert mindig kísérték őt fiatal szerzetesek… alig győzték a kíváncsiskodó tömeget hátrataszigálni, hogy Capistrano atya némi levegőhöz jusson odalenn…

A bíboros helyeslőn bólogatni kezdett, s ez nem kerülte el az inkvizítor figyelmét.

– Ezek szerint Capistrano atya lement a kriptába?

– Lement, de nem látott semmit, ezért kérte a falusiakat, hogy inkább emeljék ki a koporsót a napfényre. Utóbb jutott eszembe, hogy nem csak arról lehetett szó, hogy ő nem látott, hanem hogy a tömeg láthassa a csodatételt… Mert ha nem látja, úgysem hisz a szemének a sok ostoba falusi népség, nem igaz, eminenciás uram?

– És azután mi történt?

– Azután kiemelték a koporsót, ahogy az atya kérte. Ott álltam a legelső sorban, de megvallom, uram, igencsak erőlködnöm kellett, hogy bele ne lökjenek azok a barmok a kriptába. Borzongtam, mert akkor Capistrano atya felfeszíttette tanítványaival a koporsó fedelét.

A bíboros lehunyt szemmel bólogatott, de nem szólt egy szót sem. Az inkvizítor futó pillantást vetett rá. Észrevette, hogy egy könnycsepp gyűlt a szeme sarkában.

– És azután?

– Iszonytató bűz áradt a koporsóból, uram… Végtére is régóta halott volt már akkor szegény Ambrosio. Napokig hevert az erdőben, ahol a haramiák végeztek vele, mielőtt…

– A lényegre! – sóhajtotta türelmetlenül az inkvizítor. – Mi történt azután, hogy Capistrano atya kibontatta a koporsót?

– Hát… – az öregember vizenyős tekintetét végigfutatta a bizottság tagjain. Igyekezett vigyázni minden szavára. Veszedelmes időket éltek, egy rosszul megválasztott kifejezés beláthatatlan következményekkel járhatott. Ugyan Őszentsége, a pápa nem állott kegyetlen inkvizítor hírében, de hát ki tudhatja, meddig terjed a Szentszék türelme mostanság?

– Nos, a tanítványok felfeszítették a koporsót, uram. Ott feküdt szegény Ambrosio… A népek szörnyülködve hátrahőköltek. Néhányan öklendezni kezdtek, jó uram. Én magam edzett ember voltam, zsenge ifjúkorom ellenére is, hisz a Milánó környéki harcokban láttam éppen elég rothadó hullát. Azt hittem, nem érhet engem újabb meglepetés, de ez a szerencsétlen Ambrosio túltett mindegyiken. Az arcában nyüzsögtek a férgek. A szétnyílt fejében, az agyvelejében…

– A lényegre… – az inkvizítor feszülten intett, de tekintete elárulta, hogy nehezen tudja kivonni magát az elbeszélő szavainak hatása alól.

– Akkor Capistrano atya arra kért mindenkit, hogy lépjen hátrább, és imádkozzon együtt vele. Imádkoztunk… Emlékszem, Gabriele atya a vállamra támaszkodott, és egyre csak potyogtak a könnyei. Éreztük, hogy isteni csoda részesei lehetünk hamarosan…

– És aztán?

– Aztán Capistrano atya lehunyta a szemét. Szél támadt a temető fölött, s az égbolt elborult néhány percre. Aztán a szél felerősödött, belekapott az atya csuhájába. Úgy állt ott a nyitott koporsó fölött, mint valami földöntúli jelenség… Szikár, csontos ember volt… Arca beesett, maradék haja torzonborz, mint valami őrülté. De a tekintete… A tekintete, eminenciás uram! Amikor kinyitotta a szemét az ima végeztével, és az égboltra függesztette, csak úgy ragyogtak azok a szénfekete szemek! Nem egy vénember szemei voltak azok, szavamra! Isten küldöttének szemei ragyogtak a mennyboltozatra!

– És aztán?

– És aztán… – mosolyodott el talányos kifejezéssel az arcán az öregember. – A koporsóból halk mormolás hallatszott. Szürcsögés… Mintha valaki levegő után kapkodott volna… Az asszonyok felsikoltottak, s megvallom, az én térdeim is megremegtek, mert… Ambrosio felébredt a koporsóban! Kinyitotta a szemét, s értetlenül bámulta a haragvó égboltot. Aztán felült. Élt…

A tanács tagjai izgatottan felmorajlottak, néhányan egymáshoz hajolva suttogtak.

– Feltámadt tehát az az ember? Bizonyos vagy ebben?

– Feltámadott haló poraiból, eminenciás uram! – tárta szét karjait az öregember. – Egyebet nem mondhatok. Isteni csoda történt! Káprázatos, visszavonhatatlan, isteni csoda!

– Tanúsíthatom: így történt – bólogatott a bíboros. – Pontosan így történt!

Az öregember folytatta:

– Akkor aztán kiemeltük Ambrosiót a koporsóból és lesöpörtük róla a férgeket. A koponyája akkorra már begyógyult egészen. Csak szédelgett, értetlenül bámult ránk, meg Capistrano atyára.

– És aztán?

– A tanítványai odagyűltek mind az atyához, mert nagyon kimerítette őt a csodatétel. Aztán nagy nehezen kihúzta magát, megölelte Ambrosiót.

– „Menj, fiam… Élj istenfélő életet!” – Csak ennyit mondott, aztán a tanítványai meg a kísérő szerzetesek eltámogatták a nyitott sír mellől.

– Meg kell esküdnöd rá, hogy igazat beszéltél – figyelmeztette hűvösen az inkvizítor. – Ugye, tisztában vagy vele, hogy eskü alatt vallasz?

– Bármire megesküszöm, ami szent, eminenciás uram! Minden, amit elbeszéltem, megtörtént, és pontosan úgy történt, ahogy elbeszéltem. Ambrosio még tizenkét esztendeig élt közöttünk. Néha panaszkodott, hogy belül a fejében viszket valami… Gondolom, a férgek rágták az agyvelejét, eminenciás uram… De élt, sőt még gyermeket is nemzett azután…

– Jól van. Most elmehetsz – sóhajtotta az inkvizítor, és intett az írnoknak, hogy zárja le az aktuális szakaszt. – Jegyzőkönyvbe vettük a vallomásodat.

Az öregember kivánszorgott a folyosóra. Egy boltív alatt jelentéktelen külsejű ember várt rá, s minden különösebb feltűnés nélkül a markába csúsztatott két aranyat.

A bíboros gondterhelt arccal vonult végig a vatikáni palota folyosóján. Mélyen ülő malacszemeinek aggodalmas hunyorgása alapján az alabárdosok úgy vélhették, a világ minden gondja a bíboros urat nyomasztja. Csakhogy őeminenciáját a bőséges ebéd terhein kívül bajosan nyomasztotta bármi is, különösképpen nem magvas gondolatok, netán erkölcsi teher. Ilyesmikkel nem fárasztotta magát. Ahhoz túlontúl öreg és kényelmes természetű volt.

A délelőtt folyamán figyelmesen hallgatta a bizottság elé beidézett szemtanúkat. A legutóbbi különösen szórakoztató elbeszélőnek bizonyult. A bíboros azon törte a fejét, hogy vajon hány tucatnyi ehhez hasonló szenilis idiótát kell még meghallgatniuk? Feltámasztott halottak, csodás gyógyulások, újra látó vakok, járni képes bénák… A bíboros úr kívülről ismerte az összes ehhez hasonló történetet.

Mire eljött az ebédidő, tagjai egészen elgémberedtek. Szerencsére a kaszás lében tálalt kappan, a tormával kent borjúpecsenye, az ecetes káposztasaláta, a faolajjal, borssal fűszerezett csíkszeletek, a vajban forgatott fogolyszárnyak, a borban áztatott aszú meggy ismét az elvárható és üdvös mértékű életkedvvel töltötték el.

Sajnos az ebéd végeztével ezúttal is erőt vett rajta a kimerültség. Vénember volt maga is, mozgalmas korok tanúja. Nehezen, akadozva vette a levegőt, gyomra morogva, fortyogva emésztgette a kiváló étkeket, s szemhéjai ólmos súllyal készültek lecsukódni. Őeminenciája úgy vélte, valóságos emberkínzás ilyen lukulluszi lakoma után munkával fecsérelni e gyönyörű délutánt.

De nem volt mit tenni: őszentsége, X. Leó pápa mihamarabb eredményt várt a bizottságtól.

Amikor a bíboros gondterhelt arccal, vonásain a világ majd valamennyi fájdalmával, lelkében önnön sanyarú sorsa felett érzett sajnálattal visszatámolygott a kihallgatásoknak helyet adó teremhez, arra gondolt, voltaképpen merő időfecsérlés ez az egész.

Hisz a soktucatnyi szemtanúval ellentétben ő élesen emlékezett Giovanni da Capistrano csodatételeire. Hogyne emlékezett volna, merthogy a saját szemével láthatott közülük nem is egyet. Akkoriban egyszerű, mezítlábas fiúcska volt, ki vakon követte volna a csodatevő szerzetest akár a világ végére is.

A terem ajtajához érve a bíboros megtorpant. Újabb aggastyán állt a folyosón: ráncoktól barázdált arcát a szelíd napsütésbe tartotta.

Ki ez?

Ismerősnek tűnt az arca.

Egy újabb szemtanú…

Édes Istenem… Mikor lesz ennek vége?

A bíboros zordan biccentett az öregember felé, de az nem figyelt rá. Az arcát simogató szelíd napsugarak aranyló maszkot feszítettek vonásaira.

Hónapok óta zajlottak a tanúmeghallgatások. A csaknem hatvanöt esztendeje halott Giovanni da Capistrano atya cselekedeteit vizsgáló bizottság munkájának vezetésével őszentsége a pápa egy, a Vatikánban jószerivel ismeretlennek számító inkvizítort bízott meg. Bernard Francis Woohly a távoli Anglia szülötte volt. Ifjú kora ellenére másfél évtizedet töltött titkos pápai megbízások teljesítésével. Távoli földrészeken, vad, veszedelmes országokban, olyan küldetéseken kockáztatta életét, melyek részleteiről a megbízások titkos természete miatt nem maradhatott fenn egyetlen okirat sem.

Woohly atya szigorú tekintetű, de módfelett józan értékítéletű férfiú volt, aki teljes mértékben bírta X. Leó bizalmát. Őszentségén kívül csak kevesen rendelkeztek ismeretekkel azon szolgálatokat illetően, amelyeket Woohly végbevitt a Szentszék érdekében. Kinevezése a vizsgálóbizottság élére éppen ezért meglepetést keltett. A jól értesültek úgy számítottak, valamely tekintélyes bíboros nyeri majd e tisztséget, talán Lorenzo Campeggio, esetleg Giambattista Pallavichini, vagy a pápa unokaöccse, Giulio Medici bíboros.

A szikár, mindig mogorva angolt a bizottság tagjai óvatos tartózkodással fogadták: nem tudták mire vélni az inkvizítor puritán viselkedését. Rómában mindenki a művészetek élvezetének, az élet újonnan felfedezett gyönyöreinek élt, ezzel szemben Bernard Francis Woohly atya egy pillantásra sem méltatta az évről évre szépülő, újjászülető Szent Péter-bazilikát, a csodálatos freskókat, Michelangelo Buonarroti mester káprázatos szobrait, Raffaello mester gyönyörű festményeit. Mint ahogy a bőséges ebédeken, esti lakomákon is hiába keresték volna társaságát.

Woohly egy félreeső, csöndes cellát kért magának Silvestro Mazzolini pápai palotamestertől, aki vállvonogatva engedett kérésének. Ha ennyire kerüli a társaságot az angol, akkor bizonyos lehet benne, hogy nem is látják szívesen magasabb körökben.

A mogorva Woohly leginkább annak a vén bíborosnak volt a bögyében, aki a legelismertebb Capistrano-szakértőnek számított Vatikán-szerte. Az inkvizítor ugyanis a várakozásokkal ellentétben komolyan vette megbízását. Mind többet és többet kérdezett, sőt újabban kétségbe merte vonni egyes szemtanúk vallomásainak hitelességét.

A bíborost mindez fokozódó aggodalommal töltötte el. Amikor a bőséges ebéd után ismét elfoglalták helyüket a terem közepét uraló hosszú asztal mögött, Woohly megállt előtte, és kissé hátradőlve, mint aki nyársat nyelt, így szólt:

– Volna itt egy szemtanú, aki gyermekkorától mindenhová elkísérte Capistrano atyát. Bizonyára nem lesz ellenedre, bíboros uram, hogy az elkövetkező napokban részletekbe menően kifaggassuk őt. A neve Leonardo Lampanessa. Ott volt Capistrano atya kíséretében a husziták között, ott volt, amikor az atya Breslauban sorra égette meg a zsidókat, és ott volt a nagy ostrom alatt is, Belgrád falainál… Látta, hogy mi történt, ezért úgy vélem, a vallomása perdöntő lehet Capistrano atya szentté avatásának kérdésében.

A bíboros elsápadt.

– Meggyőződtem róla, hogy Leonardo Lampanessa atya igazat beszél – tette hozzá Woohly hidegen.

– Nos – tette össze kövér ujjait a bíboros. – A magam részéről mindig különösnek tartottam, amikor egyik napról a másikra, csak úgy, a semmiből előkerülnek addig nem ismert szemtanúk… Te nem így gondolod, Woohly atya?

Az inkvizítor ajka megrándult.

– Leonardo atya visszavonultan élt, sokáig nem is tartózkodott Itáliában, ezért nem szerepelt a vallomása eddig egyetlen aktában sem.

– Ó! Micsoda véletlen!

– Tekinthetjük véletlennek is.

– Leonardo Lampanessa… – A bíboros lassan ejtette ki a nevet. – Milyen különös, egyáltalán nem ismerős a neve, holott jómagam is ott tartózkodtam Capistrano atya társaságában. Szóval, ez a Lampanessa miért állt most elő a történetével, ha szabad kérdeznem?

Az inkvizítor vállat vont.

– Őszentsége, a pápa azzal bízott meg, hogy körültekintően járjak el az ügyben, vizsgáljam meg annak minden aspektusát. Úgy vélem, az a legkevesebb, hogy meghallgatjuk ezt az embert.

– Ahogy óhajtod…

– Mellesleg – tette hozzá Woohly cinikus mosollyal ajkán. – Ő sem emlékszik eminenciás uramra.

A bíboros bosszúsan ingatta fejét:

– Sokan voltunk a mester követői. Azóta eltelt több mint hatvan esztendő… Az ember sokat felejt ennyi idő alatt…

Az inkvizítor talányos arckifejezéssel sétált a helyére, és intett az ajtónállónak, hogy eressze be a következő tanút.

A vénember az obszerváns ferencesek régente használt barna csuháját viselte. Fáradt léptekkel közeledett az asztal felé: az ívelt ablakokon beáradó napfény sugarain úgy hatolt keresztül, mintha valami keleti selyemfüggöny szalagjai közt törne utat magának.

– Mi a neved? – kérdezte Woohly.

Az öreg megtorpant. Oldalt fordította fejét, amitől az asztal túloldalán ülő egyházi tekintélyeknek az a benyomása támadt, hogy a terem magasába réved, ahol az aranyozott gerincű kötetek ezrei sorakoztak a galéria polcain.

– Ez süket! – fintorgott a bíboros. – És vak is! Remek tanú, mondhatom!

Az öreg elmosolyodott.

– A látásom valóban fabatkát sem ér, eminenciás uram. – A hangja mintha valami kripta mélyéből tört volna fel. – De afelől biztosíthatlak, a hallásom a régi!

Woohly felvette okuláréját, s csontos orrnyergére tolva az előtte heverő okiratba pillantott.

– Te volnál tehát Leonardo Lampanessa atya Firenzéből…

– Én vagyok.

– Ugye, tudod, miért rendeltünk a bizottság színe elé?

– Tudom. – Az öregember kihúzta magát, szálfaegyenes termetét nem törte meg a Firenzétől Rómáig tartó gyalogút. Nyolcvanhét esztendős volt, valóságos aggastyán, mégis, a kor megkönyörült rajta, és gyűrött arca szinte gyermeki szépségűnek tűnt.

– Ama néhai Giovanni da Capistrano atya viselt dolgai felől tudakolóztok. Azt vizsgáljátok, érdemes-e a szentté avatási eljárás megindítására vagy sem.

Woohly bólintott.

– Ma délelőtt egy tanú saját élményei alapján beszélte el egy halott feltámasztásának történetét. Sajnálatos módon kevesen voltak személyesen tanúi ehhez hasonló eseteknek. Te azt állítod, Leonardo atya, hogy ott voltál Capistrano bizonyos csodatételeinél?

Az öregember szelíden mosolygott.

– Félek, hogy csalódást kell okoznom, uram. Noha ifjú éveimben látásom éles volt, akár a sasmadáré, kevés igazi csodatételt láttam. A szentség árát ti még mindig abban méritek, hány holtat támasztott fel, hány vaknak adta vissza látását, hány bénát tanított meg járni az érintett…

– Ami azt illeti, én nem egészen így gondolkodom – pillantott a vénemberre okuláréja fölött az inkvizítor. – Áttanulmányoztam valamennyi okiratot, és arra a következtetésre jutottam, Leonardo atya, hogy mindez eltörpül Giovanni da Capistrano valódi csodatétele mellett!

Az öreg csodálkozva emelte fel fejét.

– Nocsak! Te vagy az első, jó uram, aki így vélekedik. Az igazi csodatétel Európa megmentése volt, de az embereket mégis csak a hókuszpókusz érdekli…

– Azt akarod mondani, hogy a holtak feltámasztása nem egyéb vásári mutatványnál? – hördült fel a bíboros. – Vigyázz, hogy mit beszélsz!

Az öreg csöndesen nevetett.

– Nincs már nekem mire vigyáznom, eminenciás uram! Nyolcvanhetedik esztendőmet taposom. Egész életemet az egyház szolgálatában töltöttem, s nem vagyok én sem Luther, sem ama zürichi Zwingli… Csak egy egyszerű ferences pap, aki utolsó napjait számlálja…

– Azt majd mi megmondjuk, mennyire ítéltetik veszedelmesnek a mondandód. – A bíboros a fejét ingatta, aztán valamivel enyhültebb hangon folytatta: – Tisztázzunk valamit! Miként vélekedsz Capistrano atyáról? Tagadod tán, hogy Isten rendkívüli erővel és hatalommal ruházta fel, hogy visszahozzon a halálból arra érdemes földi halandókat? Tagadod tán, hogy Isten képessé tette őt arra, hogy visszaadja a vakok látását? Tagadod talán, hogy Giovanni da Capistrano méltó helyet foglalhatna el az anyaszentegyház szentjeinek közösségében?

Woohly maga is kíváncsian fordult az öregember felé.

– Felelj a bíboros úrnak, kérlek!

– Gyermekként – kezdte Leonardo atya – eleven szentként tiszteltem. Tizenhat esztendős voltam, amikor melléje szegődtem, és attól kezdve követtem mindenhová, ahová csak útja vezetett. Mezítláb vándoroltunk országról országra. Te azt szeretnéd hallani, eminenciás uram, hogyan vélekedem Capistrano atyáról… Talán abban reménykedsz, megtagadom őt… Hogy rosszat mondok felőle… Tévedsz, ha ebben reménykedsz, ámbár lehet, te rossznak véled majd, amit elmondok. Szerettem őt, tiszteltem, ahogy fiú szereti és tiszteli atyját. Nem volt hiba nélküli ember. Gyakorta indulatosnak mutatkozott, bosszúálló természete is hírhedett volt, mint ahogy az is, hogy kedvelte a személye körüli felhajtást. Nem volt idegen tőle a hiúságnak bűne sem… De mindezek a hibák jelentéktelenek a lángoló akarat mellett, mely benne lobogott. Igen, eminenciás uram… Mi, tanítványok, követtük, bárhová ment. Ha úgy kívánta volna, a pokolba is követjük, zokszó nélkül… Mindazonáltal egyetlen alkalmat sem tudok felidézni, amikor holtakat támasztott volna fel… Sokan jöttek hozzá, akik vakságra és bénaságra panaszkodtak, s akiknek minden baja elmúlt azután, hogy Capistrano atya megérintette őket… Ez csodás tettnek számít? Nem hiszem, eminenciás uram…

– Akárhogy is csűröd, csavarod a szót, úgy tetszik, tagadod Capistrano csodatételeit!

– Hogy is mondtad az elébb, eminenciás uram? Vásári mutatványok? Nem az én szavaim…

A bíboros – tekintélyes súlya ellenére – felpattant székéből.

– Úgy! Ezek szerint méltatlannak tartod őt a szentté avatáshoz!?

Az öreg megbocsátó mosollyal a fejét csóválta.

– Ki vagyok én, hogy méltónak vagy méltatlannak tekintsek bárkit is? V. Miklós pápa őszentsége hat esztendővel Belgrád erődjének rettenetes ostroma előtt kijelentette, hogy ha Capistrano még az ő életében meg találna halni, gondolkodás nélkül szentté avatja! Márpedig V. Miklós sem látott egyetlen esetet sem, amikor Capistrano holtakat támasztott volna fel! Angelo di Capranica, Ascoli püspöke tíz hónapig tartott Capistranóval a Sziénai Bernardin-féle zarándoklaton, s ő is azt mondta: Giovanni százszorosan kiérdemli, hogy szentté avassák! Pedig ő sem láthatta egyetlen halott feltámasztását sem…

A bíboros dühödten fújtatott.

– Ha szemed világa megmaradt volna, Leonardo testvér, láthatnád az asztalon tornyosuló számolatlan aktahalmot! Itt a legújabb! Alig két esztendeje egy aquilai férfiú kigyógyult halálos betegségéből pusztán azáltal, hogy megfogadta: tizenkét misét mondat Giovanni da Capistrano sírjánál, a távoli Magyarországon… Itt fekszik előttem további százhetvenkilenc csodatétel tételes jegyzőkönyve! Harminchat feltámasztott halott! Itt vannak a Magyarországon elvégzett vizsgálat eredményei! Mind azt igazolják, hogy Capistrano atya csodás tetteket hajtott végre! Itt vannak Belgrád, Bács, Várad, Zalánkemén, Buda városainak kérvényei a szentté avatás érdekében! Itt van a magyar király, a lengyel király, az esztergomi érsek és megannyi magyar főúr kérelme ugyanezen okból! Ez itt Szilágyi Erzsébet asszony kérelme Capistrano szentté avatása ügyében. Tudod, ki volt ő? Mathias Corvinus király édesanyja…

– Emlékszem rá – bólogatott Leonardo atya.

Woohly felkapta fejét.

– Hogyan emlékezhetnél? Már Corvinus király is rég halott!

– Én ott voltam Belgrád ostrománál, eminenciás urak! Ott voltam Capistrano mellett, amikor mezítláb, fegyver nélkül megindultunk a hatalmas török sereg ellen! Ott voltam, amikor Magyarország Fehér Lovagja, Hunyadi János kirontott a falak mögül, hogy megütközzön a sátán seregeivel!

Az inkvizítor érdeklődve előrehajolt az asztalon.

– Végre első kézből kaphatjuk meg a válaszokat a kérdéseinkre. Magam is úgy vélem, a Belgrádnál történt események igazolhatják, hogy Giovanni da Capistrano érdemes-e az anyaszentegyház szentjeinek közösségére. Európa és a kereszténység megmentése az az isteni érdem, ami erre méltóvá teheti őt, nem egyéb. Ha te ott voltál, akkor el tudod beszélni nekünk azoknak a napoknak a históriáját… Engem ez érdekel leginkább.

– Ugyan! – csóválta a fejét a bíboros. – Capistrano atya életének majd nyolcvan esztendejéből alig másfelet töltött azon a barbár vidéken… Magyarország! Ugyan, mit számít, mi történt ott sok évtizeddel ezelőtt?

– Nagyon is sokat, eminenciás uram! – nézett rá jelentőségteljesen Woohly. – Nagyon is sokat! Ami ott és akkor történt, egy csapásra megváltoztatta a világ menetét.

– Ne túlozz, kérlek!

– Egy cseppet sem túloz – hajtotta le a fejét Leonardo atya. – Isteni csoda történt 1456 forró nyarán, az üstökös esztendejében, amikor Európa a halálra készült. Nándor Alba fehér falainál, a sátán seregivel szemközt bekövetkezett a csoda…

– Van-e bármi valóságtartama annak a híresztelésnek, miszerint Capistrano atya holtteste a mai napig nincs keresztényi módra eltemetve? – kérdezte egy szikkadt arcú német püspök, ki eleddig jobbára hallgatott.

Woohly bólogatott.

– Ezzel kapcsolatban ellentmondásosak az adataink. Te mit tudsz erről, Leonardo atya?

Az öreg lábai remegtek a fáradtságtól.

– Leülhetek, eminenciás uram? Hosszú utat tettem meg, hogy felelhessek kérdéseitekre. Fáradt vagyok…

– Hozzatok egy széket! – intette az őröket az inkvizítor, de a bíboros hevesen tiltakozott.

– Maradjon csak állva! A kényelem még eltompítja emlékezetét!

Woohly a fejét csóválta, de nem akadékoskodott. Az öregember kihúzta magát, és így folytatta.

– Emlékezetem felfrissítéséhez semmi szükségem arra, hogy ácsorogjak, mint egy oktalan barom, de legyen meg az örömöd, bíboros úr! Capistrano mellett megtanultam, hogy a test fáradalmait és szenvedéseit belső békével és lelki erővel kell viselni. Belgrád ostroma után neki is bőséggel kijutott a szenvedésekből. Addig megszállottként jött, ment, szervezkedett, fáradhatatlanul teljesítve küldetését, gyűjtve a keresztes sereget. De ahogy a veszedelem elmúlt, egyszeriben összeroppant. A sok nélkülözés, éhezés, a szenvedések egyszerre vettek erőt törődött testén.

– Beteg volt tehát?

– Évek óta kínozta a veséje. Aranyere a nagy ostrom után csillapíthatatlanul vérzett. A hűvös hajnalok következtében tüdőbaj vett erőt rajta, s minden köhögése további gyötrelmet okozott altestében. Maga Hunyadi is elismerőn szólt róla, mily derekasan viselte a fájdalmakat.

– Hol érte a halál Capistrano atyát?

– Nem messze Belgrád várától, melyet a magyarok Nándor Albának, avagy Nándorfehérvárnak neveznek. Hunyadi úr elkapta a pestist, őt hívei Zimonyba vitték, s Capistrano atya oda is követte őt…

– Ez a magyar… ez a Hunyadi – pörgette a jegyzőkönyvek pergamenlapjait ujjai között a bíboros – úgy tűnik, nem szívlelte Capistranót…

Az öreg elcsukló hangon nevetett.

– Ez nem ilyen egyszerű, eminenciás uram… Hisz éppen ezt akarom elbeszélni kegyelmeteknek: Capistrano és Hunyadi… Két titán… Tisztelték, szerették, s egyszerre gyűlölték egymást… Ha nem látom a saját szememmel, magam sem hiszem, hogy létezik ily ellentmondásos viszony két ember közt. Titánok… Krisztus igaz bajnokai… Isten katonái…

– Számos tanúvallomás szól Capistrano atya életének jeles cselekedeteiről – mondta Woohly –, de meg kell vallanunk, rendkívül hiányosak az ismereteink a Magyarországon töltött sorsfordító hónapokról. Bízom benne, Leonardo atya, hogy segítségünkre leszel a homály eloszlatásában.

– Megteszem, ami tőlem telik, eminenciás uram! El fogom beszélni részletesen, hogyan búcsúzott el egymástól ez a két kiváló férfiú… Ott voltam, hallottam szavaikat… A haldokló nagyúr előtt térdepelt két szép fia, László és Mátyás, a későbbi Corvinus király… Ott volt Hunyadi büszke asszonya, Szilágyi Erzsébet, s mind a család hű barátai, hívei… Capistrano, ügyet sem vetve saját fájdalmára, odavitette magát, hogy méltóképp búcsúzhasson a hőstől…

– Ennek az egésznek az égvilágon semmi jelentősége… – vetette közbe a bíboros.

– Ellenkezőleg – vélte az inkvizítor. – Annak a csodának, ami Belgrádnál bekövetkezett, s melynek jelentősége össze sem mérhető a holtak feltámasztásával, nagyon is sok köze van Capistrano atya és Johannes Hunyadi viszonyához. Végtére is a csodát ketten vitték végbe…

– Blaszfémia! – kiáltotta a bíboros. – A csoda egyedül Capistrano atya nevéhez kötődik!

– Megtennéd, hogy válaszolsz a kérdésre? – kérte Woohly az öregembert, tudomást sem véve a bíboros dühöngéséről.

– Azokban a napokban, amikor Hunyadi lovag végleg lehunyta a szemét, már mindannyian tudtuk, hogy Capistrano atya is a halálán van… Talán ő maga volt az egyetlen, aki nem akart tudomást venni a vég közeledtéről. Lázas tervet forgatott elméjében a keresztes hadjárat folytatásáról. Átkelni a határokon, üldözőbe venni a vert török sereget… Hunyadi testálta rá ezen eszmét. A pápának még Zimonyból írt levelet, hogy sürgesse a keresztény országok fejedelmeit… „Most kell újra ösztönözni a királyokat és keresztény fejedelmeket. Míg az olvasztókemence buzog, míg az arany olvadt állapotban van, míg az ellenség gyönge és a kereszténységben forr a buzgalom, addig kell a fegyveres erőket ösztökélni az ádáz hitetlenek ellen…” Ezt írta a pápának…

– Hihetetlennek találom, hogy ily pontosan emlékszel több mint hatvan esztendő távlatából e szavakra – vélte a bíboros. Ajka gúnyosan megrándult, ahogy végigmérte az öregembert.

– Nincs ebben semmi csoda, eminenciás uram. Capistrano nekem diktálta e levelet, ahogy az utolsó leveleit is mind én vetettem pergamenre… A tegnap eseményei elmosódnak elmémben, való igaz, de a régmúlt dolgokat oly elevenen látom magam előtt, mintha csak tegnap történtek volna…

– Feltételezem, a sürgető levélnek nem lett foganatja – hajolt előre Woohly.

– Szokás szerint semmi. A magyarok magukra maradtak. A rettenetes ostrom után oly gyengék voltak, hogy egyedül nem gondolhattak a háború folytatására. Ennek ellenére Capistrano nem akarta belátni, hogy vége… Betegen, vérző altesttel, vesekőtől gyötörten nekivágott az útnak, hogy új vezért keressen az elárvult kereszteseknek Hunyadi helyett.

– És megtalálta?

– Bár ne találta volna meg… Hunyadi vajdatársát, Újlaki Miklós bánt akarta felkérni, hogy álljon a megtépázott sereg élére, mielőtt az szétszéledne… Újlaki azokban a napokban a közelben várakozott: a boszniai határt őrizte, hogy onnét ne támadhassák hátba a törökök az országot. Capistrano már haldoklott, amikor nekivágott a négynapos útnak… Minden tanítványa elkísérte, köztük én is. A híre megelőzte! Még a szakadár szerbek is szentként tisztelték, szeretettel látták falvaikban. Újlaki úgy fogadta, mintha maga a pápa jött volna el hozzá, s nem csupán egy rongyos ferences szerzetes… Capistrano nem kérhetett olyasmit, amit a báró ne teljesített volna azonnal. Cserébe egyetlen kérése volt csupán: az atya haladéktalanul induljon a Duna mellett fekvő várába, Újlakra, hogy kipihenje magát a nagy hadjárat előtt…

Woohly elgondolkodva forgatta az asztalon heverő pergameneket.

– Csakhogy erre a hadjáratra már soha nem került sor, igaz?

Az öregember keserűen ingatta fejét.

– Újlaki bárónak esze ágában sem volt fegyverre kelni, s különösen nem óhajtott a török sereg üldözésébe fogni. Más terveket dédelgetett… Üzleti lehetőséget látott Capistrano atya haldoklásában.

– Micsoda? – értetlenkedett a bíboros. – Ezt hogy érted?

– Félre ne értsétek, eminenciás urak, nem ítélem én el Újlaki bárót… Végtére is nem tesz ő egyebet, mint a mi anyaszentegyházunk, amikor a bűnök megbocsátásáért súlyos aranyakat kér… Az üzlet az üzlet…

– Ó, látom már! – emelkedett fel székéből a bíboros, önelégült kifejezést öltve. – Mégiscsak egy lutheránus eretnekkel van dolgunk!

– Luther eretnek volna?

A bíboros dühöngve legyintett.

– Szavaiddal végkép elárultad magad, Leonardo testvér! Bírálatoddal a pápai hatalmat megkérdőjelező lázadók nótáját fújod!

– Csak azt mondom, hogy üzleti érdekek mozgatták már akkor is sokak tetteit… Amikor Újlaki báró látta, hogy Capistrano a halálán van, tudta, hogy az atyának ott kell nyugodnia, a birtokán. Előre látta a tízezreket, százezreket, amint a sírhoz zarándokolnak, hogy holta után is részesülhessenek Capistrano csodatételeiben… Nem volt ostoba ember Újlaki Miklós bán… A vérző, láztól legyengült atyában ő már a fénylő aranyak áradását látta… Talán véletlen, eminenciás uram, hogy az Újlaki család azóta több ezer aranyat költött, hogy siettesse és elősegítse Capistrano szentté avatásának folyamatát? Vagy talán rosszul tudom, eminenciás uram, hogy te magad is ezer aranyat kaptál a báró fiától néhány hónappal ezelőtt, hogy döntésedben bizonyos lehessen?

– Rágalom! – hebegte a bíboros. – Ezért máglyára kerülsz!

– Nyugalom! – intette őket Woohly. – A híreszteléseket mindannyian hallottuk Rómában, de semmi okunk rá, Leonardo atya, hogy hitelt adjunk nekik.

– Ó, értem… híresztelések… Bocsánatodat kérem, eminenciás uram. Talán valóban oktalanul emlegettem ezeket a… híreszteléseket. Azt azonban magad sem tagadhatod, hogy amikor Capistrano atya nem kevés nehézség árán elvánszorgott Újlakra, az ottani várnagy Újlaki báró parancsára házi őrizetbe vetette? Mi, a kísérői sem tehettük ki a lábunkat a ferences kolostorból. Pedig az atya indult volna tovább, hogy jelentsen Carvajal pápai nunciusnak… De már nem tehette. Vérzése erősödött, veseköve pedig oly rettenetes fájdalommal kínozta, hogy megszakadt a szívünk nyöszörgése hallatán… Az imát is mi mondtuk helyette…

– Mindvégig ott maradtatok mellette? Vele voltatok, amikor meghalt?

– Az atya sokakat elküldött a keresztesekhez, hogy szét ne széledjen a nyáj… Csak Giovanni da Tagliacozzo és jómagam maradtunk mellette…

– Igaz-e a híresztelés, miszerint a környékbeli nép tízezrével tódult Újlakra, hogy megérinthessék az atya testét? – kérdezte elgondolkodva Woohly. – Mindannyian tudjuk, hogy az anyaszentegyház szigorúan tiltja, hogy élőket szenteknek kijáró tisztelettel vegyenek körül…

– A magyarok nem ismerhették az egyházi regulát, eminenciás uram… Bárók, nagyurak és kereskedők, zsoldosok és egyszerű parasztok adták egymásnak a kilincset… Messze földekről hordták a haldokló lábai elé az ajándékokat, melyekre néki már semmi szüksége nem volt. A kolostor előtt tízezrek virrasztottak abban a reményben, hogy megérinthetik az atya köpenyét. Bénák, vakok, haldoklók… Csaknem betörtek a templomba, hogy megérinthessék Capistrano testét…

– Mikor halt meg az atya?

– 1556. október 23-án, este kilenc óra tájban… Előtte maga a király is meglátogatta két alkalommal… Az ifjú Ladislaus messzire futott korábban a török had közeledtének hírére, és magára hagyta a derék Hunyadit. De ahogy a Fehér Lovag fegyverei győzelmet arattak a szultán felett, azonnal visszasietett, hogy megfürödhessen a diadal fényében. Ahogy sokan mások, ő is Capistrano csodatételének vélte a győzelmet. Saját orvosait hagyta ott a kolostorban, hogy segítsenek az atyának, de mindhiába… Capistrano már felkészült a halálra, megíratta velünk végrendeletét, felvette Tagliacozzo atyától az utolsó kenetet, meggyónt, és Krisztus rendelése szerint lehunyta szemét.

– Térjünk rá a halála után történt rettenetes eseményekre – vetette közbe Woohly. – Szeretném, ha egyszer s mindenkorra tisztáznánk, valóban keresztényi temetést kapott-e!

Az öreg lába remegett a fáradtságtól, de ahogy a bíborosra pillantott, megemberelte magát, és kihúzott derékkal folytatta.

– Annyit mondhatok, hogy az Újlakiaknak esze ágában sem volt eltemetni őt. A kolostor templomában ravatalozták fel szegény testét, majd megnyitották a kapukat. Újlaki báró lándzsásai megkezdték a pénzesládák feltöltését: a kint várakozó tízezrek fejenként egy dukátért léphették át a küszöböt.

A bíboros bosszúsan legyintett.

– Az iratokból félreérthetetlenül kitetszik, hogy a ravatalnál is számos csodatétel történt…

– Ha ez áll az iratokban, akkor bizonyosan így történt…

– Egy Boldizsár nevű helybéli tímár odavitte a felravatalozott holttesthez három esztendeje félig béna és vak leányát, Erzsébet nevezetűt, aki a kihűlt atya kezét megcsókolta, és azon pillanatban meggyógyult… Aztán itt a többi is… Lázas betegek, fekélyesek, vérfolyásosak, kelevényesek, elgyengültek… Jöttek, megérintették Capistrano atya testét, és azonnal meggyógyultak… Ha valóban ott voltál, ahogy állítod, akkor tudnod kellene, hogy így történt…

Az öreg hirtelen megszédült, és a fáradtságtól elgyengülve térdre rogyott a hideg kőpadlón. Woohly hallani vélte csontjának reccsenését is.

– Nem, nem kell szék! – hárította el Woohlyt, aki azonnal odarohant hozzá, hogy felsegítse. – Ennél sokkal többet is szenvedtem már némelyek ostobasága miatt! Ez meg sem kottyan egy magamfajtának…

A bíboros alig leplezett elégedettséggel mosolygott.

– Elismered tehát, hogy igazam van?

– Ha eminenciás uram jobban beleturkál azokba a pergamenekbe – nyögte Leonardo atya –, bizonnyal megtalálja annak a két feltámadt halottnak a nevét is, akik ott nyertek újra életet. S hogy mit láttam én? Őrjöngő, vallási tébolyban szenvedő tízezreket, s olyan szerencsétleneket, akik vaknak és bénának hitték magukat, csak hogy meggyógyulhassanak a halott érintése által…

– Kétség sem fér hozzá: te tagadod Capistrano csodatételeit!

– Ellenkezőleg! Felhívom a figyelmet az igazi csodatételekre!

– Öt halott akkor kelt életre, amikor e szent életű férfiú sírját meglátogatták a hozzátartozóik, vagy fogadalmat tettek erre…

– Meglátogatták? Ugyan hol, bíboros uram? Hisz Capistrano atyát titokban temették el, nem nyilvános helyen! Egyedül Tagliacozzo és én tudtunk róla, hol fekszik szegény… No meg persze az újlaki plébános…

– Ezek szerint mégis illő módon temettétek el – pillantott az öregemberre Woohly az okuláréja fölött.

– Sokáig hiába könyörögtünk, de Újlaki báró várnagya nem engedte… Csak a Futakon tartózkodó Carvajal bíboros kiközösítéssel való fenyegetésére volt hajlandó beleegyezni a temetésbe. Addigra Capistrano atya hat napja hevert a ravatalon. A teste oszlásnak indult, de a kolostor körül a tömeg mind csak szaporodott, ötvenezren tolongtak a városban, hogy megérinthessék… A helyzet kezdett veszedelmessé válni.

– Beszélj a csodákról!

– Minek? Ott van minden a pergamenekben! Igaz, ezeket olyanok írták, mint te, eminenciás uram! Akik ott sem voltak… Én, aki ott voltam, eszement fanatikusokon kívül másról nem tudok beszámolni…

Woohly szaggatottan felsóhajtott.

– Tisztázzuk végre! Hol temettétek el az atyát?

– A kolostor kertjében, egy sűrű bokor tövében…

– Felháborító! – kiáltott fel a bíboros. – Megtudhatnám, miért nem kapott tisztes temetést? Hiszen Újlak temetőjében díszes sírhelyet jelöltek ki számára. Miért nem ott hantoltátok el a testet?

– Nem mertük, eminenciás uram… Attól féltünk, ha a koporsóval kilépünk az utcára, az emberek ízekre tépik a holttestet. Egymást ölték, taposták volna, hogy a tetem egy-egy cafatjához hozzájussanak…

A bizottság tagjai felhördültek.

– Ott van tehát az atya teste most is, a bokor alatt…

– Nem, eminenciás uram.

– De hisz azt mondtad…

– Csak néhány napig nyugodhatott az atya a földben. Azután hazaérkezett Újlaki báró… Első parancsa az volt, hogy ássuk ki a koporsót. Giovanni da Capistrano azóta is temetetlenül hever a templom egyik kápolnájában, vaskoporsóban…

A bizottság néhány perc szünet után folytatta munkáját, de az öregembert ezúttal sem engedték leülni.

– Eskü alatt vallod tehát, Leonardo Lampanessa atya, hogy Giovanni da Capistrano teste mind a mai napig temetetlenül hever egy nyomorúságos vaskoporsóban?

– Eskü alatt vallom, eminenciás uram! Újlaki báró pontosan tudta, hogy Újlak városa csak akkor válik zarándokhellyé, ha van mit mutogatni az embereknek… Ehhez szüksége volt a tetemre… Hiába tiltakozott Carvajal bíboros, s adott ki egy évvel később pápai brévét, mely utasította Újlakit a test azonnali elhantolására, de a báró csak nevetett az egészen. Addigra majd százezer ember zarándokolt el a vaskoporsóhoz… Újlaki pénzesládái pedig csak teltek, teltek…

– Te továbbra is aranyról, pénzesládákról fecsegsz – intette a bíboros –, miközben az iratokból kitűnik, hogy csupán 1460 áprilisáig több száz csodatétel történt Újlak környékén.

– Itt van ez az okirat, eminenciás uram – vetette közbe Woohly. – Ebből kiolvashatod, hogy Újlaki Miklós báró már 1450-ben a pápa őszentsége támogatását kérte Capistrano szentté avatásának meggyorsítása érdekében… Matthias Doering egyháztudós egyenesen azzal vádolta meg a bárót, hogy a nagyobb haszon érdekében titokban levágatta a holttest fejét, és minden zarándoknak egy-egy aranyért engedte annak imádását.

– Hazugság! Újlaki bárót, és a fiát pusztán a keresztényi kötelesség vezérelte Capistrano testvér mielőbbi szentté avatásának gyorsításában! Ahogy a mi szándékunknak is éppen ennek kell lennie!

Woohly elnézően mosolygott.

– Ebben tévedsz, eminenciás uram. E per tárgya az igazság kiderítése. Őszentsége, a pápa rendelkezése szerint meg kell tisztítanunk a sötét babonáktól az atya valódi csodatételeit. Őszentsége töretlenül hisz a humanista eszmékben, mi pedig ezen eszmék jegyében csak akkor végezhetjük megfelelően a munkánkat, ha kigyomláljuk a valóság kertjéből a babona vadhajtásait és a vallási fanatizmus hitvány gaz bokrait.

– Harmincnál több feltámasztott halott! – sziszegte a bíboros, és tokája megrándult, malacszemei ijesztően kidülledtek. – Háromszázhetven életbe visszahozott haldokló, százhuszonhárom meggyógyított vak, kilencszázhúsz meggyógyított béna, sánta, köszvényes… Ezeket tartja eminenciás uram puszta babonának? Ezeket tartja vadhajtásoknak?

– Az iratokból kétséget kizáróan kitetszik, hogy legalább annyian ellenezték a korábbi évtizedekben Capistrano atya szentté avatását, amennyien támogatták. Itt van, eminenciás uram, II. Pius pápa levele… Személyesen ismerte az atyát, és nem volt róla hízelgő véleménye. Ez pedig itt Carvajal bíboros vallomása: gőgös, ingerlékeny, durva és önhitt embernek ismerte Capistranót.

– Hazugság! Ne feledd, Woohly, hogy magam is szemtanúja lehettem jó néhány csodatételnek!

– Csakhogy eminenciás uram nem volt ott Magyarországon, amikor ama nevezetes, legnagyobb csodatétel megtörtént!

A bíboros zavarodottan lesütötte szemét.

– Nem lehettem ott… megbetegedtem… Haza kellett utaznom Velencébe…

– Így azonban Leonardo atya vallomása perdöntő az ügy kimenetelét illetően…

– Elegem volt ebből! – A bíboros vörös képpel vergődött talpra. – Túlontúl messzire merészkedsz, oly ingoványos talajra, amely az eretnekség bűzét árasztja magából.

Woohly hidegen végigmérte a bíborost.

– Mára elég. A kihallgatást holnap folytatjuk. Leonardo atya, jöjj velem. Gondoskodom elszállásolásodról…

A lovasok épp egy csöndes falucskán, Cittaducalén haladtak keresztül. Az út mentén lányok, asszonyok sereglettek össze, hogy megbámulják a messziről jött, csillogó szablyákat viselő barbár lovasokat, köztük is leginkább a deli páncélos lovagot, aki vezette őket. A fekete bajszú, izzó tekintetű, szikár arcú férfiú csillogó vértjében, fekete hollós sisakjában, éjsötét köpönyegében a mesék tündérlovagjához volt hasonlatos.

Ő volt Johannes Hunyadi, őfelsége Zsigmond magyar, német, cseh király hadnagya, Visconti milánói herceg condottierije.

Apám Róma felé igyekezett, az apát úr kérésének eleget téve. Épp a városka szélén járt, amikor észrevette a csődületet: nem messze tőle ezek a díszes öltözetű magyar lovasok várakoztak, mert nem tudtak a tömeg miatt továbbvergődni.

Hunyadi János bosszúsan előreugrasztotta deákját, nézné már meg, haladhatnak-e arra tovább, vagy várakozniuk kell, míg a tömeg eloszlik. A deák sápadtan tért vissza, s olaszul felelt urának:

– Valami verekedés, csetepaté volt itt nemrég, uram!

– Miféle verekedés?

– A környékbeliek háborúskodnak egymással a legelőkért. Ha jól értettem, Rieti és Cantalice városkák veszekednek…

Hunyadi bosszúsan fújtatott.

– Áthaladhatunk-e?

– Jöjj, uram, nézd meg magad is! Valami csodatevő van ott, s egy halottat akar feltámasztani!

A lovag intett vitézeinek, hogy kövessék, majd előreugratott. Ahogy a templom sarkánál bekanyarodtak, borzadva hőköltek hátra. A csődület fölött ólomszínbe hajlott az égbolt, ám a templom fala fényben fehérlett a fellegek alól kisejlő napsugaraktól. A levegőben közelgő eső illatát lehetett érezni.

A csődület szétnyílt a lovasok láttán. Hófehér köpenyes alak térdepelt egy holttest mellett. Imádkozott. A tetem kiterítve, koponyáján tátongó seb. A földön ott hevert az összevérezett szekerce, amivel kiloccsantották agyvelejét.

Apám a magyarok mellett sodródva jutott közelebb. Úgy mesélte, a térdeplő pap rémisztő figura volt: apró, aszott öregember, kopasz fejbőrét barnára égette a nap. Csak akkor eszmélt imájából, mikor a tömeg moraja elhalt körülötte.

Felnézett, csorba, barnálló fogai még előrölték az ima utolsó szavait.

Nem fordult meg.

– Eljöttél hát hozzám… – mondta.

Hunyadi lovag értetlenül fészkelődött nyergében.

– Nem tudtam, mikor küld el hozzám az Úr… – mondta szinte nevetve, áradó örömmel a pap. – Már vártalak, Krisztus lovagja…

Hunyadi elsápadt. A tömeg összesugdosott körülötte. Babonás áhítattal bámulták őt.

– Te vagy a jel, Johannes… – nevetett fel eszelősen a fehér köpenyes, és szemét lehunyva megszorította a halott véres kezét. – A bizonyosság… Köszönöm, Uram!

Torz teste megfeszült, mintha tőrt döftek volna belé. A következő pillanatban a rángás átragadt a halott kezére is, aztán a vállára, az egész testére…

Nem a szerzetes rángatta. Maga rángott, a földön hánykolódott. Levegő után kapkodva köhögni kezdett. Fuldokolt, vér bugyborékolt fel torkából. A szeme egyszeriben kipattant… És csak bámult a szürke égboltra, ahonnét az első kósza esőcsepp homloka közepére hullott keresztelővízként, az életbe visszatért köszöntéseként…

Végül panaszosan felkiáltott, mire a pap rekedt hangon válaszolt neki:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, megváltója a világnak, aki nem hagyja el azokat, akik benne hisznek…

A pap remegve feltápászkodott a test mellől. A szétnyílt koponyájú férfi öklendezve felkönyökölt.

A tömeg csak zúgott, morajlott. Egy asszony odaugrott az életre kelt férfihoz, gyorsan bekötözte koponyáját, de az csak nézett körbe értetlenül, bámulta a tömeget, aztán tekintete megakadt a csuhás papon. Lassan megragadta az aszott kezet, s csókot lehelt rá.

A tömeg ujjongott.

A szerzetes fáradtan lehorgasztotta fejét. Minden ereje elszállhatott az iménti mutatvánnyal. Aztán megszólalt, hangja mintha a síron túlról jött volna.

Apám hátán a hideg futkározott.

– Feketét hordasz. Miért? – kérdezte a szerzetes, még mindig háttal az érkező lovasoknak.

– De hisz nem is látsz engem… – hebegte Hunyadi lovag. – Honnan tudod, hogy…?

– Sok minden van, amit nem a szemünkkel látunk… – A pap lassan megfordult, és mosolyogva megindult Hunyadi felé. Kósza hajtincsei összevissza hajladoztak a szelíd szélben. Az arcában volt valami kellemetlen, ijesztő: csak nagy, fényes szemei csillogtak barátságosan.

– Te Krisztus harcosa vagy, Johannes… Nem való tehozzád a fekete. Tessék… Ez méltó a küldetésedhez!

Azzal leoldotta fehér köpenyét, és felnyújtotta a lovasnak. Hunyadi tétován elvette a köpenyt: a fehér vászonra vörös keresztet festett a pap véres keze.

– Krisztus Fehér Lovagja… – mosolygott a szerzetes. – Most már tudom, te vagy az. Megadatott nékem a jel. Az utad messzire vezet innen, de ne feledd, fehér bajnok, egy napon az útjaink találkoznak… akkor végbevisszük, aminek teljesítését ránk mérte az Úr.

Hunyadi értetlenül ráncolta homlokát.

– Egy napon…

– A te fényed üstökös lángolása, Johannes… Reményt ad majd a csüggedőknek. Aki látja az éjszakába hasító lángot, tudni fogja, hogy Isten elküldte bajnokát, hogy elűzze a fenyegető sötétséget. Amikor az üstökös fénye veresre festi az eget, Johannes… amikor a sátán seregei felsorakoznak kapuink előtt… amikor a félhold árnyéka kioltani készül a nap fényét… Akkor… Krisztus Fehér Lovagja… találkozunk…

Megveregette Hunyadi lovának nyakát.

– Az Úr lesz teveled, Fehér Lovag.

Reszketeg léptekkel elindult a templom felé. A holtából feltámasztott férfi sajgó koponyáját fogva botorkált utána, a tömeg pedig Hunyadit bámulta dermedten.

A lovag még mindig a kezében szorította a fehér köpenyt. Az ragyogott a gyorsan tompuló napsütésben. Amikor a ritkásan hulló esőből zápor kerekedett, egyik vitéze kivette kezéből, s a gyűrött, vérfoltoktól sötétlő fekete helyébe kanyarította ura vállára.

– Ki volt ez az ember? – kérdezte Hunyadi.

– Capistrano – hebegte a deákja. – Csodatévő pap…

Gyorsan gyűlt a víz a főtér kövezetének horpadásaiban. Az emberek szerteszaladtak, menedéket keresve a sűrűsödő zápor elől. Apám is behúzódott egy tető alá.

Hunyadi tekintete a földre tévedt, s hirtelen megpillantotta esőtől csapkodott tükörképét egy tócsában.

– Tudta a nevem… – suttogta maga elé.

Ahogy újra az országúton lépdeltek, az eső hirtelen abbamaradt, s egyik pillanatról a másikra verőfényes nap ragyogott fel.

Arany sugarai mintha Hunyadi lovag alakját ölelték volna körül. Legalábbis apám így látta akkor.

– Összevissza beszélsz! Ezek szerint magad sem tagadod, hogy Capistrano holtakat támasztott fel!

– Én csupán azt állítottam, hogy személyesen nem voltam ilyesminek a tanúja. Apám látta ezt az egy esetet Cittaducale főterén, és sokszor elbeszélte, amikor még kisgyermek voltam. Azóta a nap óta, hogy Cittaducale főterén szemtanúja volt a fent leírt esetnek, sóvárgott, vágyakozott arra az idegen, barbár földre…

– Magyarországra?

– Oda, eminenciás uram. Mióta az eszemet tudom, szegény jó atyám folyton arról a távoli országról beszélt. Isten rendelését emlegette, s a jövendölést, miszerint Magyarország kapujában állíttatnak meg a sátán hadai. Apám mélyen hitt ebben. Amikor pedig lehetősége kínálkozott rá, szó nélkül csatlakozott Cesarini bíboroshoz, akit őszentsége küldött Magyarország ifjú királyához.

– Úgy vélem – somolygott a bíboros elégedetten –, jó atyád bölcsebb ember volt nálad, Leonardo testvér.

– Ez kétségtelen. Bár anyám másként vélekedett, eminenciás uram. Ő néhanap fajankónak, javíthatatlan álmodozónak nevezte apámat. Ugyanis soha nem tért vissza Magyarországról… Ott veszett Várna mezején, ahol szegény Cesarini bíboros is halálát lelte.

– Hagyjuk ezeket a régi meséket… Minket most Capistrano atya tettei érdekelnek…

– Pedig el kell mondanom valamit erről a tragikus történetről, eminenciás uram. A Fekete-tenger partján, Várna bús mezején történt valami, ami megkerülhetetlen előzménye volt a belgrádi csodatételnek.

– Kétlem, hogy bármi összefüggés létezne a két eset között…

– Pedig van, eminenciás uram! Mindjárt meg fogod érteni, miért. Hosszú esztendőkbe telt, mire átláttam az összefüggések pókhálószerű rendszerét, s mire megértettem, milyen súlyos bűnt követtünk el a magyarok ellen. Őket küldtük, hogy harcoljanak helyettünk, s ők elvéreztek a rettenetes ütközetben, míg mi…

– Kik azok a mi?

– Mi, napnyugati népek, eminenciás uram. Az úr 1444. évében a keresztény Európa fellélegezhetett, mert Magyarország feláldozta magát helyette és őérette. Úgy tűnt, a pápa biztatására és a nyugati királyok, fejedelmek fegyveres segítségének ígéretével felvértezve Magyarország Fehér Lovagja győztes hadjáratot indít a török kiűzésére…

Hunyadi betartotta a szavát.

Mi nem…

A világ akkoriban kezdte megismerni Hunyadi nevét. Senki sem találta meg a török hódítás ellenszerét, úgy tűnt, a félhold terjeszkedésének semmi sem állhatja útját… Ám akkor a semmiből kiemelkedett a Fehér Lovag…

Tíz évvel azután, hogy Cittaducale főterén Capistrano atya Hunyadiban felismerte Jézus Krisztus bajnokát, a Fehér Lovag csillaga immár bevilágította Európa elsötétülő égboltját. Hatalmas török hadseregeket semmisített meg elenyészően csekély számú lovasa élén.

Az Úr 1443. esztendejének első napján hírét vettük Hunyadi legújabb, mindent elsöprő győzelmének. IV. Jenő pápa ünnepi bullát adott ki, melyben Isten csodatételének minősítette Magyarország Fehér Lovagjának győzelmét. A bulla megtalálható valahol a könyvtárban, ha óhajtjátok, eminenciás urak, kerestessék meg! Jenő pápa őszintén hitt a végső győzelemben, felszólította a keresztény királyokat, hogy haladéktalanul békéljenek meg egymással, s forduljanak egyesült erővel a török ellen. Szép tervek voltak, gyönyörű álmok. Atyám nap mint nap friss hírekkel tért haza a kancelláriáról. Reggeltől estig leveleket körmölt, a kancellár urak követségeket szerveztek, futárokat láttak el instrukciókkal.

Európa ujjongott! Őszentsége szent esküt tett, hogy hajóhadat szerel fel, s e célra rögvest le is kötötte a pápai kamara jövedelmének ötödét. Ó, Istenem, ha annak a rengeteg aranynak csak a töredéke a hadicélokat szolgálhatta volna! Már rég nem lenne török Európában!

Ahogy közeledett a tavasz, híre jött, hogy messze keleten a karamán emír felkelése súlyos gondokat okoz a szultánnak. A kémek jelentése szerint Murád nem csak hogy vereséget szenvedett a karamánoktól, de tán meg is halt a harcok során. Mindenki tudta, hogy eljött az idő a végső csapásra! A török sereg java odaát Ázsiában, a szultán sorsa bizonytalan, hatalma megrendült!

Őszentsége követet küldött Velencébe, hogy tíz hajót felszereltessen a keresztes hadjárat céljaira. A költségek fedezése végett a velencei és firenzei egyházi tizedet jelölte meg. De hisz eminenciás uram velencei, így feltételezem, hallott e nevezetes követjárásról!

A bíboros nem szólt, csak bosszúsan legyintett, mintha kerülni kívánná a témát. Woohly ellenben nagyon is érdeklődőnek tűnt. Intett, hogy az öreg folytassa.

– A kezdeti lelkesedés azonban tovaszállt, ahogy a szél sodorja el a kutyatej pihéit. Jó apám nap mint nap mind kiábrándultabban tért haza a kancelláriáról. A levelek, melyeket néki diktáltak, egyre kevésbé tűntek bizakodónak, s a dicsőségről, a kereszténység egységéről szóló cirádák helyett mind gyakrabban szerepeltek bennük elszámolások, kamatok, pénzösszegek, követelések meg fenyegetések. A signoria, amint tehette, alkudozni kezdett. A pápai hajóhad nem készült el, noha az itáliai városok követei, s maga a burgundiai fejedelem is esküdöztek, hogy kiveszik részüket a hajók felszereléséből. Velence dúsgazdag kereskedő urait és szenátorait azonban nem hatotta meg a szent cél. Aranyakat követeltek, a pápa őszentsége pedig nem küldött egy vasat sem.

– Remek! – csattant fel a bíboros. – Ezek szerint már őszentségét is kárhoztatni merészeled!

– Ugyan, dehogy – mosolygott Leonardo atya. – Soha nem vetemednék ilyesmire, eminenciás uram! Csupán bátorkodtam megjegyezni, hogy a pápát akkor már jobban foglalkoztatta Firenze támadása Bologna ellen, jobban érdekelte az aragón–milánói szövetség fenyegetése, a ferrarai herceg állásfoglalása, mindezek viszonya a bázeli zsinathoz, és természetesen mondanom sem kell, az ellenpápához. A kereszténység egysége, a szent hadjárat, az elnyomott keleti népek felszabadítása a muszlim uralom alól… nos, ezek már nem tűntek oly érdekesnek. Gyakran feledkezünk meg ígéreteinkről, eminenciás urak. Túlságosan is gyakran…

– Végtelenül boldog lennék, ha valaki elmagyarázná végre, mi köze van ennek a sok sületlenségnek Capistrano atya csodatételeihez – motyogta a bíboros.

– Éppen most mondom, eminenciás uram. Hunyadi és a magyarok… szokás szerint magukra maradtak. Magukra hagytuk őket. Míg mi jelentéktelen háborúcskáinkat vívtuk, és éjt nappallá téve az aranyainkat számláltuk jól fűtött szobáink mélyén, ők a Balkán fagyos szurdokaiban értünk is harcoltak. Magyarország Fehér Lovagja, Jézus Krisztus bajnoka érettünk ontotta vérét a szerbekkel, oláhokkal egyetemben… S mindezért még köszönetet sem kapott…

– Térj a lényegre!

– De hisz éppen azt teszem, eminenciás uram! Hát nem érted? Apám személyesen olvasta fel a pápának a raguzaiak levelét, amiben elkeseredésüknek adtak hangot, amiért őszentsége cserbenhagyta a magyarokat. Ha az ígért flotta elzárta volna a szorosokat, Murád soha nem tudott volna átkelni Európába! S akkor mostanra az egész kontinens szabad lenne a törököktől. Így azonban… Hunyadinak vissza kellett fordulnia segítség, támogatás nélkül… De még visszavonulás közben is háromszor verte tönkre a török seregeket…

– Isten útjai kifürkészhetetlenek! Nem őszentsége hibája volt, hogy…

– Ó, hát persze hogy nem, eminenciás uram! – mondta remegő hangon az öregember. – Mi több! Őszentsége körlevelet intézett a fényes és gazdag nyugati fejedelmekhez, melyben saját érdemének tekintette a magyarok keserves, magányos győzelmeit, mondván, három évvel korábban ő küldte Magyarországra Cesarinit, és egyedül ennek a bölcs előrelátásnak volt köszönhető, hogy Hunyadi mélyen behatolt az ellenség területére, és ott több győzelmet aratott.

– Azt el kell ismerned, Leonardo atya, hogy őszentségének jelentős szerepe volt az összefogás létrejöttében…

– Miféle összefogásban, eminenciás uram? Ó, persze, igaz! Csaknem megfeledkeztem róla… Apám sírva mutatta a sorra beérkező laudációkat a királyi udvarokból: a spanyol, az angol, a francia, az aragon, a burgundi követek egymást túllicitálva hajlongtak és bókoltak őszentsége trónusa előtt, hogy megköszönjék a pápa kegyességét és tántoríthatatlan bátorságát.

– Azt mondtad, apád maga is Magyarországra ment – vágott közbe Woohly. – Ez mikor történt pontosan?

– Amikor őszentsége látta, hogy valamit tennie kell, különben elvész az utolsó esély is, küldöttséget menesztett a magyarok királyához, az ifjú Ulászlóhoz, hogy felszólítsa, minden körülmények között folytassa a háborút a török ellen. Ezt a küldöttséget ismét Cesarini bíboros vezette. És a kíséretében ott volt az én apám is…

Mindent megígértünk a magyaroknak. Megígértük, hogy a pápai, a velencei és a genovai flották ezúttal egyesült erővel zárják el a tengerszorost Gallipolinál, hogy a szultán ne kelhessen át seregével Európába! Megígértük, hogy Bizánc császára teljes hadseregével és hajóhadával csatlakozik a hadjárathoz. Megígértük, hogy Magyarország Fehér Lovagja minden anyagi segítséget megkap a hadjárathoz…

Ő csak induljon el bátran, ne tépázzák hitét kétségek, rúgja fel nyugodt szívvel a békét a törökökkel, amire Magyarországnak oly nagy szüksége lett volna, hogy kiheverhesse súlyos vérveszteségeit…

Hunyadi és Ulászló király a nyár elején megindította seregét, noha az előző esztendőben már tapasztalták csalárdságunkat. Ők ezúttal is betartották ígéretüket…

Mi ezúttal sem…

Ulászló magyar király a katonáihoz intézett szózata 1440. szeptember 22-én:

– Mi – úgymond – ma Isten segedelmével átlépjük szent hazánk határait, hogy Krisztus rendelése szerint végbevigyük küldetésünket. A Dunán átkelve Bolgárországba hatolunk, és Görögország legszélső határáig nyomulunk előre, feltartóztathatatlanul. Isten segítségével kísérletet teszünk, hogy a keresztény népeket a török járom alól felszabadítsuk, és a törököket Európából kiűzzük. Reméljük, fegyvereinket szerencse kíséri, hisz a pogányok kiűzésére számos keresztény király és fejedelem tetemes segítséget ajánlott föl. Nem vagyunk egyedül, testvéreim! A nyugat ezúttal velünk harcol! Hajóik nem engedik átkelni Ázsiából a szultán főhadait! Itt és most, ez a vissza nem térő alkalom! Harcoljatok bátran, ne csak magyar hazánkért, de valamennyi keresztény nemzet becsületéért! S ne feledjétek imádságaitokkal kérnetek Istent, hogy nevének dicsőségére és a kereszténység vigasztalására nékünk diadalt engedjen.”

A magyar sereg Hunyadi lovag vezetésével sebesen tört előre a Balkán úttalan útjain. A kisebb török erők fejvesztve menekültek előlük, s miután a keresztények szeptember 25-én átkeltek a Tinok folyón, majd néhány nappal később elérték Vidin várát, világossá vált, hogy hamarosan elérik a Fekete-tengert. A szultán csapatainak színe-java Ázsiában állomásozott a karamán felkelés leverése ürügyén. A keresztény hadak végső győzelméhez már csak néhány hétre volt szükség, és persze arra, hogy Genova, Velence és a pápa betartsák korábban tett ígéretüket, és elzárják a tengerszorosnál a törökök útját…

Paolo Lampanessa ezerszer megbánta már, hogy követte Cesarini bíborost erre a lehetetlen hadjáratra. Kezdetben minden szépnek, ígéretesnek tűnt. A szent cél, a végső keresztes hadjárat azzal kecsegtetett, hogy Paolo valami magasztos cselekedetnek lehet részese. Nemes eszméi vezérelték erre a nehéz útra, s minden riasztó előjel ellenére is bizonyos volt benne, hogy a keresztény seregek soha nem látott diadalt aratnak.

De a valóság egészen más volt: rút és fölöttébb kiábrándító. A tábori élet a maga kegyetlen törvényeivel megviselték a kancellária csöndes biztonságához szokott írnokot. A saras utak, a szinte legyűrhetetlen hegyi kaptatók, a szekerek örökös rázkódása, a katonák faragatlansága, a helybéliek gyanakvó gyűlölködése, a sok nélkülözés, éhezés semmiben sem emlékeztetett arra a dicsőséges hadjáratra, amit Paolo odahaza maga elé képzelt.

Hiába próbálta jótevője és mentora, Cesarini bíboros vigasztalni, az ifjú írnok immár bizonyos volt benne, hogy hibát követett el. A feleségére kellett volna hallgatnia és otthon maradni Rómában asszonya és a kis Leonardo mellett… Mi lesz, ha valami baja esik itt, az Isten háta mögött? Ki neveli fel akkor kisfiát?

Csak a kéznyújtásnyi közelségben lévő győzelem táplálta még kihunyni készülő lelkesedését. Hogy szenvedéseit megsokszorozza, az ősz szokatlanul hideg és nedves volt. Amikor a magyar sereg elérte Nikápolyt, már egyfolytában zuhogott az eső, Paolo megbetegedett, láz kínozta, kénytelen volt a bíboros utazóbatárjának padlóján rázkódni tovább.

Aznap este az ifjú király haditanácsot tartott a sátrában. A bíboros kezét tördelve nyitott Paolóra.

– Drága fiam! Velem kell jönnöd! Szeretném, hogy feljegyzéseket készíts mindarról, ami a haditanácsban elhangzik! Utólag ne legyen vita, ki milyen álláspontot képviselt…

– Miért kell haditanácsot tartani, eminenciás uram? – kérdezte Paolo láztól elcsukló hangon. – Messze még ide a tengerpart… Adrianapolis még messzebb…

– Néhány órája csatlakozott a sereghez Vlad Dracula herceg, Wallachia fejedelme – motyogta gondterhelten Cesarini. – Attól tartok, fiam, rossz híreket hozott…

Vlad Dracula baljós jelenség volt. Apró, mélyen ülő szemeiből bizalmatlanság és gonoszság sugárzott. Bár Wallachia a Magyar Királyság hűbérese volt, az oláh fejedelmek mind gyakrabban kényszerültek engedelmeskedni a török szultán akaratának, ha meg akarták őrizni hatalmuk szánalmas maradékát. Cesarini tudta, hogy nem bízhatnak Draculában.

– Azonnal vissza kell fordulnotok, magyarok! – jelentette ki csikorgó latinsággal a fejedelem, és ravaszul Ulászló királyra hunyorgott.

A király elsápadt.

– Visszafordulni? De hát miért, kedves barátom? Seregeink akadály nélkül értek el idáig… Előttünk már csak néhány heti út, és…

– Sereg? – nevetett harsányan Dracula. – Ezt nevezed seregnek, uram? A szultán vadászni is nagyobb kísérettel indul, mint amekkora a te egész sereged! Néhány ezer lovaggal akarod lebírni minden oszmánok urát?

Hunyadi János, ki szokása szerint pallosának markolatára támaszkodva állott a király mellett, dühödten a fejedelemre rivallt:

– Mit merészelsz, Vlad? Kétségbe vonod fegyvereink erejét? Hát nem tudod, hogy a török mindig kétszeres, háromszoros túlerőben volt velünk szemben, mégis sorra győzelmet arattunk felette? Vagy tán már új gazdád, a szultán érdekében emelsz itt szót?

Dracula szemében gyűlölet izzott fel: Paolo és a bíboros tudták, hogy Hunyadi és Dracula családját évszázados vérbosszú fordította egymás ellen.

– Fegyvereitek győzhetetlenek, nemes Hunyadi! De ezúttal alábecsültétek a szultán képességeit! A halálotokba futtok!

Cesarini futó pillantást vetett a sátor sarkában szorgosan körmölő Paolóra, aki lázáról is megfeledkezett izgatottságában.

– Csillapodj, kedves fejedelem! Tegnap érkezett a pápa személyes követe: a genovai, velencei és pápai gályák sikeresen elzárták a tengerszorosokat. A szultán nem tud átkelni Európába. Szabad az út előttünk egész Konstantinápolyig!

– Ó, valóban?

– Kételkedsz a pápai követ szavában? – kérdezte csodálkozva a király.

– Térj észhez, uram! – tárta szét karját Dracula. – Hol vannak a megígért szerb hadak? Brankovics elbujdosott. Nem mer a szultánnal ujjat húzni. Hol vannak a megígért bizánci seregek? A császár gyáván Konstantinápoly falai mögé zárkózott, és addig ki sem fogja dugni az orrát, amíg el nem ül körülötte a vihar!

– A lényeg, hogy a szultán ne kelhessen át a tengerszorosokon!

– Ebben bízol? – nézett rá szánakozón Dracula. – A nyugatiakban, felség? Megint? Hát nem volt elég a lecke? Tudomásom van róla, hogy a szultán rohamtempóban megindította hadait, és néhány napon belül eléri a Boszporuszt!

– Hiába éri el – jelentette ki Hunyadi türelmetlenül –, ha nem tud átkelni a tengeren…

– Mit gondolsz, Johannes – hajolt aggodalmasan a király Hunyadi füléhez. – Bízhatunk a pápa szavában?

Magyarország Fehér Lovagja néhány pillanatig hallgatott.

– Mi mást tehetnénk, uram? Ha most nem járunk sikerrel, soha nem tudjuk kiverni a törököt Európából…

Ulászló hátradőlt székében.

– Folytatjuk előrenyomulásunkat, urak!

Dracula gúnyosan elvigyorodott.

– Remélem, felség, nem ez lesz utolsó döntésed. Krisztus sebeire remélem, nem ez lesz!

Cesarini békítőleg kitárta felé karját.

– Őszentsége szavában kételkedni eretnekség, kedves fejedelem! Ugye, nem akarsz eretnekség gyanújába keveredni?

Dracula a földre köpött és kiviharzott a sátorból.

De Wawrin admirális, az egyesített keresztény flotta parancsnoka mindössze tizenkilenc gályának parancsnokolt. A többi hajó soha nem készült el, márpedig ígéretekkel nem lehetett elzárni a tengerszorost. A flottának legkevesebb ötven hajót kellett volna számlálnia, hogy sikerrel állják el a szultán útját Hellészpontosznál.

A genovai kapitányok először elkeseredtek, látva, hogy tervük kudarcot vallott. Hetekig, hónapokig készültek a tengeri hadműveletekre, melyektől az egész keresztes hadjárat sikere függött. Ám látva erőik csekélységét, letettek eredeti tervükről, s hogy befektetett pénzük ne menjen veszendőbe, követet menesztettek a szultánhoz, s maguk ajánlották fel neki, hogy átszállítják csapatait Európába. A szultán először csapdát szimatolt, de aztán ráébredt, hogy a genovaiak valóban hajlandóak elárulni a magyarokat. Boldogan elfogadta hát az ajánlatot, mely voltaképpen megmentette birodalmát. Amikor a velenceiek ezt megtudták, hogy le ne maradjanak a várható busás haszonról, maguk is csatlakoztak a genovaiakhoz. A keresztény zászló alatt hajózó gályák fejenként egy aranyért vitték át a török sereget a túlpartra.

A pápa szavában még mindig bízó magyar sereg ezalatt rendületlenül nyomult tovább: elfoglalta Jenibazart, Sistrovot, Razgradot, Sumlát. Petrec várát rohammal vették be, s ezrével szabadították fel útközben a szerb, bolgár és magyar foglyokat a török járom alól.

Hunyadi követeket küldött az előttük fekvő területek oszmán helyőrségeihez. Felszólította őket, hogy békében térjenek haza Ázsiába, adják fel harc nélkül a megszállt keresztény területeket. Ha így tesznek, nem esik bántódásuk. Ha ellenállnak, végük van! Hunyadi rettegett híre megtette a hatását: a törökök fejvesztve menekültek Kayarna, Makropolisz, Galata, Várna erődjeiből, és futottak a tengerparti kikötők irányába.

Ezalatt Murád szultán immár teljes, rettentő seregével európai területen menetelt, hogy elzárja a magyar sereg útját mindkét irányban. A magyar felderítők csak Várna mellett szembesültek azzal a ténnyel, hogy nem a maradék helyőrség erői sorakoznak fel velük szemben. Hanem a teljes oszmán hadsereg…

Éjszaka a magyar király sátrában haditanácsot tartottak. A lovagok elkeseredetten kérték számon a bíborost. Cesarini maga sem értette az egészet, napok óta nem kapott híreket Konstantinápolyból, sem De Wawrin admirálistól. Csak az tűnt bizonyosnak, hogy a pápa terve kudarcot vallott. Kitört a pánik.

Előttük, mögöttük ötszörös török túlerő…

Egyedül Hunyadi őrizte meg higgadtságát. Hová jutna a világ, ha a magyar az ellenségeit számlálná folyton-folyvást! Nem számolgatni kell őket, hanem irtani!

A király nem hitt a fülének.

– Ezek szerint meg akarsz velük ütközni, Johannes?

– Azért jöttünk ilyen messzire otthonról, nem? – nevetett Magyarország Fehér Lovagja. – Isten velünk van, fenség! Holnap rájuk támadunk!

Ulászló elborzadt.

– Magyarok! Mind őrültek!

Cesarini maga is így vélte, de a haditanácsban hamar megadta magát, s átadta a hadjárat hivatalos vezetését Hunyadinak. Amikor azonban kettesben maradt írnokával, minden ízében remegett.

– Mi lesz most, eminenciás uram? – kérdezte sápadtan Paolo Lampanessa.

– Legjobb lesz, ha készülsz te is a halálra… Elárultuk a magyarokat… Nincsen esélyük…

Éjszaka a keresztény táborban minden vitéz imádkozott. A tábori papok megáldották őket és bűnbocsánatot ígértek mindenki számára, ki a másnapi ütközetben életét adja Jézus Krisztusért.

Cesarini bíboros gondoskodott róla, hogy Paolo a sereg vonalai mögött felsorakoztatott harci szekerek egyikén kapjon helyet. Ha menekülni kell, azon tán lesz esélye…

A kiküldött kémlelők jelentették, hogy Murád serege megindult Várna felé. Negyven-ötvenezer török! Hunyadi hada alig számlált kilenc-tízezer főt.

A lovag a városfaltól nyugatra elterülő hosszúkás síkságon sorakoztatta fel embereit. A mezőt északról magas, erdőkkel borított hegyek, délen a Devna-tó mocsaras partjai határolták.

A szemből közeledő oszmán hadak sorai a végtelenségbe nyúltak…

A váratlanul feltámadó szél leszaggatta a keresztény zászlókat. Rossz előjel, baljós előjel, vélte hátul a harci szekerek egyikén kuporgó Paolo Lampanessa. Hát még ha tudta volna, hogy a király sisakját egy ügyetlen apród leejtette a földre, és Ulászló lova makrancoskodott a szokatlan szagok miatt… Az egész seregen ideges rángás hullámzott végig.

A török oly gyorsan közeledett, hogy Hunyadinak nem maradt ideje támadni. A jobbszárnyon akindzsik rohamozták meg a páncélos magyar lovasok tömött sorait. Thallóczi Frank tette, amit Hunyadi elrendelt, fegyelmezetten megállította a hömpölygő török áradatot, és dacolva a nyomasztó túlerővel, visszaverte őket.

A váradi püspök megmámorosodott ennek láttán. Úgy hitte, verve a török lovasság. Elrendelte a szpáhik üldözését, s ezzel meggondolatlanul megbontotta a magyar csatarendet…

Mint kés a vajban…

A páncélos magyar lovagok úgy zúdulnak keresztül az akindzsik falain, mintha meg sem éreznék a ménjeik patái alá darálódó hústömeget. Itt-ott pallos villan a tompa napsütésben, néhány kopja fülsiketítő csattanással ütközik pajzsnak, de az egész csak szemvillanásnyi ideig tart. Az akindzsik többsége még idejében kitér az útjukból, s most fejvesztve vágtat vissza, a domb tetejének. A kósza aszab gyalogosoknak, akik mindeddig esztelen bátorsággal várták a rohamot, már esélye sincs a menekvésre. A vasba öltöztetett paripák patái forró húscafatokként tapossák a földbe őket: koponyák loccsannak, elfojtott, hörgő sikolyok hallatszanak ki a robajból.

Dübörög tovább a roham, iszonytató, csörtető morajlása hullámzik a domboldalon. A magaslat tetején a tömött janicsársorfalak meg sem rezdülnek. A hófehér süvegeken most vakítón csillognak az aranykanalak, a hadtest különös jelvényei. Fanatikus harcosok. Rezzenéstelen arccal figyelik a feléjük özönlő vasszörnyetegeket. Nem félnek semmitől, a haláltól a legkevésbé. Fegyelmezetten, összeszokott mozdulatokkal emelik maguk elé kis, kerek pajzsaikat.

A nap bántó szurkálással villan a sisakok rostélyán át.

Tovább! Tovább!

Ebben a pillanatban a janicsárok két oldalán felsorakozott török íjászok megfeszítik íjaikat. Suhogás. A nyílzápor elsötétíti az égboltot. A páncélos paripák zihálva, habzó pofával vergődnek tovább felfelé, amikor az első sortűz jégesőként zuhogva becsapódik a lovagok sorai közé. A vesszők java része suhogva félrecsúszik ugyan a vértekről, pajzsokról, de még így is ijesztően sok talál utat a páncélok eresztékei közt. Néhány ló vérző szüggyel, kilőtt szemmel bukik fel, hús sercen, s máris egymásnak rohan néhány lovag, bukfencezve, üvöltve terülve el a porban.

Az íjászok útjukra röppentik második és harmadik sortüzüket. Most már közvetlen közelről csapódnak be a tömött acélsorokba a nyílvesszők: kiloccsant szemű, átlőtt inú lovagok zuhannak le nyergeikből.

– Jézus! Jézus!

Üvöltés, szitkozódás.

Vérfagyasztó hirtelenséggel harsonaszó süvölt a domb mögül: a török zenekar jelt ad az ellentámadásra. Sípok, dobok, kürtök őrült ricsaja kél oly dermesztő hangerővel, hogy a ziháló, levegő után kapkodó lovagok megtorpannak. Nyílzápor, újabb fullánkfelhő csapkod közéjük. Vér fröccsen a vasak közül. Már csak száz lépés: kiröppennek a borotvaéles jatagánok, és a fehér gyalogos sereg eget rengető Allah-kiáltással rohanni kezd lefelé.

Acél csendül acélnak, harci üvöltés és fájdalmas kiáltások mindenünnen.

És a török sípok, dobok ricsaja.

Zihálás.

Csapások.

Fröccsenő, forró vér…

Paolo Lampanessa reszket, mint a nyárfalevél. Sem ő, sem a harci szekéren szorongó magyar pattantyúsok nem látnak semmit abból, ami a csatamező távolabbi fertályában történik. Csak az üvöltéseket hallják és a porfelhőt látják. Fegyveracélok csattogása, harci mének horkanása, nyerítés, sikolyok hátborzongató összevisszasága…

A magyarok sápadtan meresztgetik szemüket.

Egy vértes lovas vágtat el a szekerek mellett, és lihegve parancsot ad az ágyúk megtöltésére…

Hamarosan kiviláglik, hogy a váradi püspök lovasdandárját a törökök szétverték, a dombok mögül előtörve, lesből rontva az elbizakodott lovagokra. A vérontásból szabadulni próbáló vitézek fejvesztve menekülnek hátra, oda, ahol a harci szekerek várakoznak…

– Tűz! Tűz! – üvöltik a pattantyúsok.

Felbömbölnek a mozsarak, a szekerek megrázkódnak. A távolban a porfelhőből előbukkannak az akindzsik…

Hunyadi az utolsó pillanatban tűnik fel, és vadul a támadók közé vágtat. Aki csak megpillantja hollós pajzsát, zászlaját, fejvesztve menekül előle.

– Hunyadi! Hunyadi! Jön Hunyadi!

Babonásan hisznek benne, hogy nem fogja fegyver a magyar vezért. Senki sem mer ellenállni a Fehér Lovagnak…

Paolo Lampanessa dermedten bámulja a harci szekér biztonságos belsejéből, ahogy Hunyadi keresztültör a török sorokon, s kétfelé osztogatja palloscsapásait. A jobbszárnyon egyszeriben megfordul a harci szerencse: a török menekül, amerre lát…

Órák óta tombolt a csata Várna mellett. Vlad Dracula oláhjai már biztosak a keresztény győzelemben, fosztogatni kezdik a török tábort, majd zsákmánnyal megrakodva, mint az aljas tolvajok, eloldalognak a hadszíntér közeléből.

Pedig az ütközetnek még nincs vége…

A nyílvesszőktől elsötétlő égboltra az iszlám hatalmas, zöld zászlaja röppen. Gyomorremegtető robajjal száguld az immár álló magyar seregnek szemből és két irányból a teljes anatóliai és ruméliai hadtest. Villogó jatagánok, török üvöltés. Sípok, dobok őrült kakofóniája…

A keresztények szívébe félelem költözik e pillanatban, olyasfajta félelem, ami megbéklyózza a kart és csapongó gondolatokat szabadít el az elmében.

Ulászló pej paripáját most már két lovászfiú fogja vissza, hogy el ne ragadja az uralkodót. A király arcán leplezetlen rémület, tekintete ide-oda röppen a harcmezőn. Hunyadi megjelenése ugyan megmenti a magyar balszárnyat, újra megszilárdítva az arcvonalat, de immár tisztán kitetszik: a török dermesztő túlerejét szinte lehetetlen lebírni.

– Vitézek! – üvölti a Fehér Lovag. – Ne adjátok fel! Mindig a túlerő ellen harcoltunk! Mindig magunk! Hát mutassuk meg, kik vagyunk! Mindenki ellen is! Ha kell, az egész világ ellen is! Magyarok! Előre!

Mintha egy csapásra fagyos kéregként hullna le a rémület a szívekről. A fellobbant vér perzselése elönti az agyakat, és a következő pillanatban a teljes megmaradt magyar hadsereg lelkes üvöltéssel lendül előre. Még az elébb menekülő, futó lovasok is visszarántják hátasaikat, és szitkozódva véreset sarkantyúznak, hogy aztán eszeveszett sebességgel iramodjanak a had nyomába.

A magasba röppen Krisztus hófehér lobogója, rajta a veres kereszt, s közvetlen mellette az Árpádok vörös-fehér sávos harci zászlaja. A királyon is erőt vesz az őrült, eszeveszett lelkesedés.

– Előre!

– Neki!

– Üssed, magyar!

A két szárnyon legyező alakban nyomul előre a sok-sok lovas, mögöttük leszakadozva a könnyű bőrvértet viselő nemesi bandériumok tarka foltjaival. Amikor az elöl vágtatók teljes lendülettel nekiütköznek a szpáhi vonalaknak, egyszerre sikolt fel ezer és ezer acél. Dühödt csapások záporoznak végig az egymásnak feszülők között: zuhognak, suhognak a pengék, lándzsák döfnek, öklelnek bele az eleven húsba, törnek pozdorjává a nekik feszített pajzsokon. Csont reccsen csontnak, hús sercen, belek omlanak förtelmes lotyogással, beszakított, összetört koponyákból loccsan a forró embervér szerteszét.

Dühödt fúriaként tombol a harc mindenütt.

Amikor Hunyadi már csaknem eldönti a csata sorsát, amikor a török lovasságot már mindkét szárnyon szétverte, megfutamította, középen Ulászló meggondolatlan cselekedetre ragadtatja magát.

Cesarini bíboros vágtat mellé, és biztatja a felséges urat:

– Miénk a győzelem, fenség! Rajta hát! Ne hagyjuk, hogy Hunyadi lovag egyedül arassa le a babérokat!

S Ulászló rohamra indul, feledve Hunyadi szigorú tilalmát, hogy el ne hagyja a csata centrumát…

Néhány lovagja tiltakozik, csillapítaná a királyt, de Cesarini mindenkit kiátkozással fenyeget meg, aki ellenkezni mer. A keresztet magasba tartva rohan előre. Ulászló és testőrsége egy tömbben rohamozza a domb tetején ácsorgó janicsár tömeget.

Néhány perc múlva a magyar király halott, feje egy török lándzsa hegyén táncol.

Rémület…

Az előbb még tántoríthatatlanul rohamozó lovasok fejvesztve menekülnek.

Mindenki fut, aki lát…

Hunyadi elkeseredetten rántja vissza lovát.

– Hová futtok, az istenért? Hisz már kezünkben a győzelem!

De már ő is látja, mi történt.

Cesarini bíborost ebben a pillanatban ölik meg a törökök. A szultáni zenekar harsogó győzelmi indulót játszik, s a dombok mögül nagy nehezen visszafordul a Hunyadi által már kétszer megfutamított szpáhi lovasság…

A csata elveszett. A mezőn sok tízezer halott és sebesült. Jajgatás… Üvöltés…

A török nem meri még elhinni, hogy győzött. A csatában harmincezer embert veszített: az átkozott Hunyadi kis híján így is megszégyenítette őket… A szultán csak másnap reggel kezdi felfogni, hogy övé a diadal. Parancsot ad a szekértábor megrohanására.

Paolo Lampanessa, a pápa írnoka néhány perc múlva halott: levágott feje magasba emelve bámulja a holtak mezejét.

– Jól, van, értem… Az atyád ott veszett Várnánál, vélhetően végeztek vele is a törökök! A magyar hadat megsemmisítette a szultán, és ezért természetesen mi, itáliaiak, franciák, németek vagyunk felelősek… Értem én, nem kell többet mondanod, Leonardo atya! Én vagyok a kötöznivaló bolond, hogy kezdetben alábecsültem képességeidet… Most már tisztán látom, mi a szándékod ezzel az egésszel. Fel kell azonban hívjam a figyelmedet néhány apróságra. Ez a bizottság itt nem másért ült össze, minthogy ítéletet alkosson Capistrano atya szentté avatásának ügyében. Végtelenül boldog lennék, ha megmagyaráznád nekem, mi köze az általad oly lebilincselően elbeszélt eseményeknek Capistranóhoz és a csodatételekhez!

A bíboros hunyorogva végigmérte Leonardo atyát. Az öregember immár egy kényelmes széken ült, kezében kupával, melyben friss forrásvíz csillogott.

– Nagyon egyszerű, eminenciás uram. Mindazt, amit apám haláláról, a szerencsétlen sorsú Cesarini bíboros vesztéről és a várnai ütközetről sikerült megtudnom, egy napon elmeséltem Capistrano atyának, ahogy most elbeszéltem néktek. Ő kért meg rá. Tizenöt esztendős voltam akkor, és úgy tekintettem fel rá, mintha már életében szentté avatták volna…

– Igen, igen – bólogatott a bíboros megenyhülten. – Ezt tökéletesen megértem, magam is abban a szerencsében részesültem, hogy zarándokként követhettem a nagy Capistranót számos útján. Őt mindig is rendkívüli módon érdekelte minden, ami a török terjeszkedéssel és a magyarok ügyes-bajos dolgaival volt kapcsolatos…

– Annál is inkább, eminenciás uram, mert Capistrano tisztában volt küldetése igazi céljával. Isten üzenete kétséget sem hagyott benne afelől, hogy szent küldetése Magyarországon fog beteljesedni egy napon… Készült erre a küldetésre. Minden ide vonatkozó hírt meghallgatott, kifaggatta a Magyarföldről érkezett zarándokokat, egyházfiakat, s rendszeresen tájékozódott a pápai udvarban is.

Woohly fáradtan levette okuláréját és megdörzsölte véreres szemeit.

– Azt hiszem, mára befejezhetjük a munkát, eminenciás urak. Talán egyetértetek velem, ha azt mondom: Leonardo Lampanessa atya vallomásának elkövetkező fejezetei mindezek fényében sok mindenre magyarázatul szolgálhatnak. Capistrano atya tehát megismerte a történetet, amely a keresztény seregek megsemmisítéséről szóltak, és tudomása volt Hunyadi lovag rendkívüli hőstetteiről. Holnap bizonnyal megértjük a további összefüggéseket, és Leonardo atya elbeszélése révén tisztábban fogunk látni Capistrano legjelesebb csodatételével kapcsolatban is.

– A magam részéről óvatosan bánnék az ilyen sommás kijelentésekkel – vetette közbe a bíboros. – Még ha félre is teszem Leonardo atya mondandójának mellékzöngéit, akkor is kétségbe kell vonnom a magyarországi eseményeknek mint mellékszálnak a jelentőségét.

– Ezt, Istennek legyen hála, nem mi döntjük el – mosolygott rá Woohly, s e mosoly leginkább egy farkas vicsorgására emlékeztette a bíborost.