XV. „Egyszer minden véget ér”

Csend van. Farkas Húga Írnek mellett térdel, s nézi, amint a két bika teste elhalványodik. Mire a bűbáj végleg szétoszlik, már csupán a táltosok emberi alakja hever a sáros talajon. S ekkor valahol fenn, mérhetetlen meszszeségben roppan egyet a mindenség. A halk hang, vagy talán csak érzés végighullámzik az egész Világfán, s mire eléri a Gyökérszint legalsó nyúlványát...

...az idő újra tovább szökkent. Farkas Húga megrázta fejét. Ez lett az első mozdulat, mióta a táltosviadal véget ért. A légből hangos suhogás kelt, a lány felnézett. Még éppen látta, amint a Sárkány elrugaszkodott a Gyémánt Jurta tetejéről. A hatalmas bőrszárnyak nem csupán az irdatlan testet emelték magasba, de a sík fölötti levegőt is felkavarták. A szürke viharfelhők percek alatt eltakarodtak, szétoszlottak. Szemes ragyogó fénye hamarosan betöltötte a tájat.

A százezernyi révülő szinte egyszerre ugrott talpra, lendítette magasba a karját és kezdett teli torokból harsogni. Farkas Húga nem értette, mit kiabálnak, de cseppet sem tűntek szomorúnak. A tanonclány ettől még inkább összezavarodott. Hiszen Kende táltos mozdulatlanul fekszik a síkon, életjelet sem ad! Mi ez azőrület? Hát nem látnak a szemükkel? Nem értik, mi történt?

- Menj - súgta váratlanul Írnek, aki ugyan még mindig bágyadtan hevert, de már kezdte összeszedni az erejét. Menj, nézd meg, mi történt a táltossal!

Farkas Húga gyorsan biccentett, majd Kendéhez rohant. Mielőtt letérdelt mellé, még vetett egy óvatos pillantást a fekete varázstudó felé. A sötét fickó köpönyege széthasadt, ruháját mélyvörös vér itatta át. Csuklyája hátra csúszott, most először tárva fel szabadon az arcát. Farkas Húgának görcsbe rándult a gyomra, mikor látta, hogy az ében mágus sápadt vonásai a fiatal Barboncás Dömét idézik. Éppen így nézhetett ki az egykori házmester, mikor még csupán álmodozott arról, hogy egykor táltossá avatják. Tele tűzzel, vágyakozással, heves érzelmekkel, felelőtlenséggel és... igen, őszinte, tiszta, jó reményekkel is.

A révülők népének harsány kiáltozása sem tudta elnyomni azt a halk nyögést, amit eztán Farkas Húga meghallott. A lány elszakította tekintetét a fekete táltos holtában is fiatal arcáról, s leguggolt Kende mellé. A vén varázstudó fehér sámánruhája szinténőrizte a viadal rettenetes nyomait. A vér vöröse, a föld barnája, és a villámcsapások perzselte foltok kormos feketéje tarkította a nem is oly régen még ragyogóan szép öltözéket.

- Jó segédem voltál, Farkas Húga - rebegték az öreg ajkak. A lány szemét könny futotta el, pedig minden erejével arra próbált ügyelni, hogy segítsen a táltosnak. Óvatosan az ölébe emelte azősz fejet, eligazította a félig szétbomlott varkocsokat, majd dühtől rekedten ordítozni kezdett a nézőközönség felé.

- Vajákosokat! Seborvost, boszorkányt ide! Nem hallja senki? Eszelős banda, mit ünnepeltek? Hol vannak a ráolvasok, rontásűzők? Hódfarok néne, kérlek...

Kende felemelte reszketeg jobbját, s ujjait a lány ajkára simította.

- Sss, csendesebben, Farkas Húga! - suttogta a táltos és mosolygott. Ettől a lánynak valóban el kellett hallgatnia, de úgy érezte, megdermed benne minden könnycsepp.

- Vajákosra van szükséged - mondta. - Nagyon súlyos a sebed.

- A sebem éppen annyira komoly amennyire kell - szólt Kende. - Ne tégy úgy, mintha nem tudtad volna, már a viadal első pillanatában, hogy egyszer minden véget ér.

Farkas Húga hirtelen levegőt vett, hogy tovább vitatkozzon öreg barátjával, de mire az első szó elhagyhatta volna a torkát, már belátta: Kendének igaza van. Igenis tudta, érezte, hogy az Égi Atyácska által küldött istennyila elrendeltetés volt.

- Olyan ez, mint az éberek világában a nyugdíjazás - beszélt tovább a varázstudó, s hangjába némi kuncogás keveredett, hogy ilyen remek hasonlatot talált. - Még a legjobb házmester kezéből is kihullik egyszer a seprű.

- Te nem házmester vagy! - éledt fel Farkas Húgában az elkeseredett harag.

- Már hogyne volnék az! - ráncolta a homlokát mókás bosszankodással a táltos. - Becsületes éber nevem Barboncás Döme, a Csipetke utca legöregebb bérházának nyugalmazott házmestere. El ne vedd tőlem ezt a dicsőséget!

- Úgy értettem, hogy te... - a lány nagyot nyelt, nehogy könnyek buggyanjanak ki a szeméből. - Te vagy a Hét Sárkányőr első varázstudója, a Kilenc Jurta Szövetségének legfőbb révülője. Te táltos vagy!

- S úgy gondoltad, a táltosok sosem halnak meg? - Kende fektében megbillegtette a fejét, mintha azt mondaná: „Ej, ej, te gyerek, miket nem beszélsz!".

- Még annyi mindent kéne tanítanod nekem - bökte ld Farkas Húga, bár érezte, hogy ez ldssé önzőén hangzik. - És a révülők világának is szüksége van az erődre. Ki vigyázza a Sárkányt, ha te már nem leszel?

Erre Kende csupán a szemét szűkítette, hiszen a lány is pontosan tudta, hogy az érvei gyengék, mint a sokat ütött sámándob bőre. Farkas Húga azonban sokkal dacosabb teremtés volt, semhogy ilyen könnyen beletörődjön a rossz sorsba. Ismét mély levegőt vett, miközben keze a bűbájostora után kutatott. Fel akarta erősíteni a hangját, hogy végre túlkiabálja a révülők ordítozását, és segítséget hívjon Kendéhez. Mikor azonban fel akarta emelni a fejét, a nézőtér hirtelen még vadabb ujjongásba fogott. Hangjukhoz pedig távoli, de gyorsan közeledő robaj csatlakozott, mintha lovasok serege trappolna a síkon.

Kende táltos szemében boldog fény rikkant, s erőlködve úgy fordította a fejét, hogy lássa az érkezőket. Farkas Húga követte a pillantását, és elakadt a lélegzete.

Messze a Gyémánt Jurta világának peremét óvó erdőség fölött meghasadni látszott az égbolt. Mivel a távozó Sárkány szárnya minden felhőt, sőt, még a súlyos párákat is elsöpörte, így távolabb lehetett teldnteni a kristályos levegőben, mint eddig bármikor. Farkas Húga eleinte mégis csupán egy sötét foltot látott, ami azonban hihetetlen sebességgel nőtt, sőt, lassan sok apró, fekete „bogárrá" vált szét.

A paták robaja immár úgy hasogatta a fület, mint a táltosviadal közben, mikor a két bika egymásnak rontott. Farkas Húgának szívébe visszaköltözött a félelem, bár maga sem tudta, miféle veszély törhetne rájuk az égből. Ha csupán egyetlen pillantást vetett volna Kendére, bizonyára megnyugtatja a vén táltos arcán sugárzó öröm. A lány azonban most minden porcikájával a közeledőkre ügyelt.

A révülők népe lenyűgözve, megittasulva harsogta örömét. Farkas Húga először a tájon elömlő sárga, meleg fényre csodálkozott rá, majd arra a két, nyomasztóan hatalmas állatra, ami egyenesen feléjük robogott. A négy égbe döfő, hajlított szarv, a két ezüstszürke szőrrel borított, csupa izom test, és a nyolc irdatlan pata, melyek a levegőből is képesek voltak szikrákat csiholni, ismerősnek tűnt számára.

- Táltosökrök! - sóhajtott, bár maga sem tudta, hogy beszél, míg Kende rá nem bólintott a szavára.

- Mégis eljött hát, feladva önkéntes száműzetését - mondta a táltos elhaló hangon, amit senki meg nem hallhatott volna, ha Farkas Húga nincs oly közel hozzá. - Nem tudtam biztosan, hogy megteszi-e a kedvemért. Most már szégyellem, amiért kételkedtem benne.

A lánynak fogalma sem volt róla, kiről beszél Kende. A táltosökrök közben szakadatlanul vágtáztak feléjük. Immár az is tisztán kivehető volt, hogy egy aranysárga fényben tündöldő, fenséges szekeret húznak inuk szakadtáig. Az égben futó járgány erősen billegett, kacsázott, mivel az egyik hátsó kereke már-már teljesen összeroppant. A bakon ezüstszőke legény ült, vadul ostorozta a hatalmas állatokat, s olykor hátra-hátrafordult, mintha üldöznék.

A szekér mögött, az égbolt hasadékából valóban további alakok bukkantak fel. S nem pusztán békés kísérők voltak, mivel még ilyen rettenetes - bár gyorsan fogyó - távolságból is ki lehetett venni a harci varázslatok kék, lila és zöld villanásait. Az ökrök vontatta alkalmatosságot nem is kevesen üldözték. A nézőtéren örömködő révülők közül egyre többen hallgattak el, amint ráismertek a hajlított csőrű, kéklő tollú turulmadarakra. Az óriási szárnyasok le-lecsaptak a szekérre, hol a saroglyában ülő utasok közül akartak kicsippenteni egyet, hol a kerekeket törvék-zúzták.

Az égbolt hasadéka azonban még mindig nem zárult be. Ujabb üldözők tűntek fel. Azok olyan kicsik voltak, hogy sokáig csak fekete pöttyökként mutatkoztak a vakítóan kék háttér előtt. A szekér átsuhant a Kendének korábban felállított fehér jurta fölött. Olyan alacsonyan járt, hogy az egyik táltosökör patája beroppantotta a tetejét, s a szépséges épület összerogyott.

- Nem tud megállni! - kiáltotta túl a paták robaját Farkas Húga. - Eltapos minket!

-_ű Csituljon a szíved - Kende ráfektette ráncos kezét a lány kezére. Zsófi érezte, hogy a táltosban ragyogó der egy része átárad belé. Nem értette ugyan, miért volna oka örülni, de elfogadta az ajándékot.

A táltosökrök már egészen közel száguldottak hozzájuk, Írnek talpra ugrott, majd félrehengeredett a levegőt taposó varázspaták útjából. Farkas Húga behúzta a nyakát, s megbűvölten bámulta, amint az irgalmatlan méretű lények átrobognak fölötte. Rögvest ezután a szekér szikrákat hányó kerekei, lapos alja következett. A kocsis elképesztő ügyességgel hajtotta az égi járgányt. Épp csak átszámyaltak a két táltos és Farkas Húga fölött, mikor az ökrök lábai földet rengetve talajt fogtak, s fújtatva, szelet kavarva nyomban fékezni kezdték a szekeret. Latyak-és göröngyeső hullott szerte, amint az aranyívet húzó kerekek kifaroltak, majd tekintélyes kört leírva, visszafordultak a Gyémánt Jurta felé. A földetérést ismét hatalmas örömujjongás kísérte.

Farkas Húga ekkor megpillantotta a turulmadarakat, s kissé mögöttük, felettük egy csapatnyi más szerzetet.

Lovasok voltak, akik szőrén ülték meg a takikat, erős combjukkal szorítva a fürge kis hátasok oldalát. Kezük sem tartotta a gyeplőt, mivel visszacsapó íjakat feszítettek. Nyílvesszőik mind a turulmadarakat célozták, majd pendülve, sikkantva útra keltek. Koppanva ütötték át a kemény tollakat, de egy sem ejtett halálos sebet, csupán elijesztette a szárnyasokat a szekér közeléből.

- Szabír-magyarok - szólt Kende táltos, hangjában forró büszkeséggel. - A Hadak Útjánőrjáratoznak, s ha nagy a vész, ott teremnek apró lovaikon.

Farkas Húga éppen úgy ámulva leste az égen viharsebesen vágtató, nemes harcosokat, miként a révülők a nézőtéren állva. A takik font sörénye lángnyelvként csapkodott, nyíratlan farkuk barna, fehér csóvaként lobogott a szélben. A vad turulmadarak vijjogva elemelkedtek a talaj közeléből, hogy újra lecsapjanak az időközben egyre lassuló szekérre, de a szab írok szorosan a nyomukban maradtak. így végül feladták a küzdelmet, hiszen az égbolt hasadéka is bezárult, s több madár már nem jött a segítségükre.

Az a néhány turul, mely több kellemetlen nyílvesszőt is cipelt a testében, előre döfte görbe csőrét, s általbukott a világ szélén álló erdőség fölött. A szabírok vágtázó lovaikon odáig követtékőket, s mikor meggyőződtek róla, hogy nem térnek többé vissza, még utoljára átdübörögtek a révülők fölött. Azután vezérük leereszkedett a sártengerré gyúrt mezőre. Nyomában sorra érkeztek a társai, s lassuló ügetéssel Farkas Húgához léptettek.

- Agmánd fia Ursuru karja erejét, íja zenéjét hozza eléd, táltos! - zengte az élen lovagló, csúcsos sapkát, farkaskacagányt viselő férfi. Amint lován ülve meghajolt, jobbjával leemelte süvegét, napbarnított arca azonban komor maradt. - íme, a Göncölnek szekere, amit nem nélkülözhetsz. Bogi fia Farkas hozta el neked. Mi csupán segítettünk neki áttörni a turulmadarak bűbájcsapdáján, miután a nyakában függő, sámánunktól kapott nyaklánc bűvös erejével szólított minket.

- S hol van Farkas? - Kende táltos, mint aki megfeledkezett halálos sebéről, fél könyökére támaszkodva kémlelte az eget.

- A saroglyába fektettük, mertő és Toportyán sebet kaptak a harcban - felelt Ursuru, mire Zsófi felkiáltott:

- Gergő megsebesült?

- Csitulj, Farkas Húga! - fordult felé a szabír vezér. - Igaz harcosnak azok csupán karcolások. S ahogy láttam, könnyű kezek ápolják a segítő szellemet és a sámánfit egyaránt, így nincs ok ijedelemre.

Zsófit kissé már kezdte dühíteni, hogy mindenki őt csitítja, mintha valami hisztis csitri volna. Azonban nem maradt ideje visszavágni, mert a Göncöl irtózatos méretű kereke recsegve megállt tőlük néhány lépésre. A bakról nyomban lemászott az a szőke, vidám képű legény, aki leginkább egy svéd fogkrémreklám eltúlzott figurájára emlékeztette Zsófit. Megfigyelte azonban, hogy a kocsis előbb a kimerülten fujtató táltosökrökkel foglalkozott, megveregetve combjukat, hasuk alját, majd azonnal a sérült kereket kezdte zord ábrázattal vizsgálgatni. Szőke, szép és mosolygós, de mégsem ficsúr, mint azt az első pillantásra valaki gondolhatná.

A saroglya magas oldalát tartó vaskapcsok váratlanul kinyíltak, mire az aranyozott rudak döngve lecsapódtak, hogy szabad bejárást nyújtsanak a kocsi belsejébe. Zsófi megkönnyebbülve látta, hogy Gergő maszatos képpel, néhány csúnya zúzódással, de épen ugrik le a földre. Toportyán suhanva követte. A szekérről még többen is leszálltak, de Farkas Húgának nem volt érkezése törődni velük.

Gergő Kendéhez rohant és úgy vágódott térdre mellette, hogy nadrágja feltúrta a ragacsos sarat. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a táltos oldalán tátongó hatalmas sebre, az öreg szétszaggatott ruhájára, és a sötétvörös foltokra, hogy tudja, mi történt.

- Elkéstem - nyögte a sámánfi. Egész teste megremegett, s bár nagyon vigyázott, hogy a szabírok előtt ne csorduljon a könnye, mégis gyanúsan csillogott a szeme. - Mindent elrontottam. Nem találtam meg időben Rúzspirost, s mikor rábukkantam, előbb Göncölhöz kellett vinnem, hogy megjavítsa. Azután a madarak... Pedig mindent megtettem, mégis... Mégis elkéstem.

Zsófi értetlenül nézett a testvérére. Miért emlegeti éppen most a család bűvös autóját? És ld az a Göncöl? Eddig úgy tudta, ezen a néven csupán egy szekérforma csillagképet emlegetnek, s nem egy személyt.

Kérdéseidre azonban nem volt idő. A szabír lovasok vezére csendesen intett embereinek, mire a takik megfordultak, s távolabb poroszkáltak, hogy ott sorakozzanak fel. A nézőtéren álló révülők százezrei most pisszenést sem hallattak, s ettől Zsófinak az az érzése támadt, hogy valami nagyon fontos következik. Magyarázatot várva nézett körül, de semmit nem látott, ami feleletet adhatott volna. Tekintete megakadt a Göncöl szekere mellett álló magas, karcsú asszonyon, aki szinte tündökölt a napfényben, bár a ruhája meglehetősen gyűrött, s néhol szakadt is volt. A nő feje mellett apró, szitakötő szárnyakon röppenő lányka lebegett, ald egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Farkasról. A szépséges asszony balján, kissé hátrébb tőle, mézszőke hajú, nemes tartású tündeharcos támaszkodott könnyed ívű íjára. Figyelmes tekintetét semmi nem kerülhette el, s bár heves csatán esett át, a fáradtságnak nyoma sem volt rajta. Valamivel távolabb Toportyán hasalt a ragacsos talajon. A bundája tisztaságára máskor mindig szerfölött kényes állat szemében most szomorúság csillant.

Ekkor Kende táltos olyat tett, amire Zsófi egyáltalán nem számított.

- Segítsetek! - szólt Gergőnek és a lánynak, majd a fájdalomtól meg-megránduló arccal felállt. Farkas Húga érezte, hogy Kende igyekszik minél kevésbé rájuk támaszkodni. El sem tudta képzelni, honnan vesz ilyen mérhetetlen erőt a táltos. - Ott hever a bűbájostorom. Kérlek, hozd ide!

Gergő elengedte Kendét, felkapta a míves varázsfegyvert, s miután lerázta róla a sár nagy részét, átadta neki. A Hetek vezére felemelte azt, mire a nézőtérrőlőt figyelő révülők, mintha csak karmester jelét látnák, halk énekbe kezdtek. A dal szomorú volt, mégis erőt és reményt sugárzó. Zsófi és Gergő nem értették a szövegét, mert valamilyenősi nyelven szólt, amibe a szabírok is nyomban bekapcsolódtak. Kende gyönyörű ívben lendítette a bűbájostort, aminek bőrszíja olyan hurkokat, formákat vetett, amilyeneket Farkas Húga még soha nem látott. A kicsapó, aranyfényű bűbáj lágyan körbefolyta a szekér törött kerekét, s mire eloszlott, a küllők, és az abroncs sértetlenül ragyogott Szemes pillantásától. Podóka Fájint hátrahőkölt, s ámulva vakargatta a feje búbját.

- Indulnom kell - mondta csendesen a vén táltos, majd hosszan Farkasra nézett. - Magadtól is megértenéd, de azt akarom, hogy tőlem halld; egyetlen percet sem késtél, épp időben hoztad el nekem a Göncöl szekerét.

- Szóval nem a győzelmedhez kellett - Gergő ezt nem kérdezte, inkább megállapította. Kende pedig bólintott.

- Égi Atyácska megüzente nekem az istennyilával, hogy lejárt az időm. A viadalnak azonban mégis komoly tétje volt. Ezen a mezőn dőlt el, hogy képes vagyok-e még egyszer, végleg legyőzni a bennem rejlő gonoszt.

- Benned nem volt semmi, ami rossz! - tiltakozott Zsófi.

- Tévedsz, Büvellő - szólt lassan, hangsúlyosan Kende, miközben mélyen Zsófi szemébe nézett.

- Hogyan szólítottál? - hökkent meg a lány.

- Büvellő - ismételte a táltos a különös szót. - Mielőtt végleg távozom, új nevet lopsz tőlem. Nem vagy többé Farkas Húga, hiszen kiérdemelted, hogy a révülők ne csupán a bátyád révén emlegessenek. Büvellő, vagyis bűvös erőkkel könnyeden játszó leány. A tündenép szava ez, becsüld hát meg.

Zsófi hangtalan mozgó ajakkal ismételte új nevét, s érezte, hogy az melegséggel tölti fel. Kende a két gyerekre támaszkodva megtette első lépését a Göncöl szekere felé. A révülők népének kórusa még hangosabban, lágyabban zengte a szépséges dalt. A háttérben négy szabír leugrott a lováról, s csendesen, szinte lopakodva a fekete táltos testéhez mentek. Óvatosan a vállukra emelték Kende valaha elválasztott, rossz felét, s a szekér hátuljához vitték, ahol azután felfektették a saroglyára. Podóka Fájint megértette, hogy eljött az indulás perce. Felhajtotta az oldalfalat, és gondosan rögzítette azt. Majd nagyot sóhajtva indult, hogy felmásszon a bakra, de a vén táltos rekedt hangja megállította.

- Köszönöm a szíves segítségedet, tündérek fia, de immár nem lesz szükség kocsisra.

Podóka Fájint meglepve fordult a Gergőékre támaszkodó öregember felé, majd bizonytalanul megvonta a vállát, félreállt, és utat engedett neldk. Mangó és Tanarilla szintén a háttérbe húzódtak, ahogy a tünde testőr is. A szabír harcosok gyanakvó tekintettel mérték végig az elf íjászt, aki hasonlóan szúrós pillantást vetett feléjük. Valaha ellenségek voltak, és ezt nem volt egyszerű elfeledni.

- A Göncöl szekere magától is tudja az utat Égi Atyácska trónusához - mondta Kende táltos, amint nagy nehezen sikerült felmásznia a bakra. Intésére a kezébe lebbent a gyeplő, a táltosökrök pedig türelmetlenül szusszantak néhányat. A révülők eget-földet simogató kórusa immár a titokzatos búcsúdal utolsó strófájához ért.

- Senki nem juthat Atyácska mellé, ha nem a Göncöl szekere szállítja oda - szólalt meg ismét Kende, és lemosolygott Farkasra és Büvellőre. - Mindenld teljesítette a feladatát. Én végképp legyőztem a bennem rejtező rosszat, ti pedig elhoztátok nekem a Göncölt. Amikor áz égre néztek nyári éjszakákon, jusson eszetekbe, hogy egy vén házmester hálával emlékezik rátok.

Gergő szeretett volna felelni valamit, de a torkában ülő gombóctól képtelen volt megszólalni. Zsófi hasonlóan érzett, s a könnyeit sem tudta többé feltartóztatni.

Kende megrezzentette a kezét, mire a táltosökrök egyre gyorsulva húzni kezdték a szekeret. Recsegettropogott minden csap, ereszték és tengely, amint az égi járgány nekilódult a mezőn, majd hamarosan elemelkedett a talajtól. A Gyémánt Jurta világán valamennyi szem addig követte a Göncöl szekerét, míg az apró csillag-lobbanássá nem zsugorodott, eltűnve a messzi távolban.

Kende táltos, akit az éberek Barboncás Dömeként ismertek, így távozott el örökre. *

A révülők éneke elhallgatott. Akkora csend telepedett a Gyémánt Jurta világára, hogy még Tanarilla finom szárnyának rezgését is hallani lehetett. Farkas a húgára nézett, majd lassan körbefordult. Senki nem mozdult, nem szólt perceken át. Ez a hallgatás eleinte talán tiszteletadás volt Kende táltos emlékének, de minél tovább tartott, annál több keserű feszültség gyűlt benne.

- Mire vár mindenld? - súgta Zsófi, s hangja elcsuklott az izgalomtól. Gergő megrázta a fejét, jelezve, hogyő sem tudja, de szemében éppen úgy félelem felhője jelent meg, mint a húgáéban.

- Itt valami nagy grimbusz lesz - lehelte a sámánfi. - Talán nekünk kellene beszélnünk?

Zsófi, aki új nevét felvéve valahogy bátrabbnak és határozottabbnak érezte magát, mint korábban, figyelmesen vizslatta az arcokat. Illangó királynő, s az aprónép többi, jelenlévő tagja közelebb húzódott egymáshoz. Az elf harcos finom ujjai ráfeszültek a kecses íjra, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne a háború. Agmánd fia Ursuru és a mögötte sorakozó szabír lovasok mind a tündérkirálynőt nézték. Szemükben szilaj harag villogott, hátasaik feszülő izmokkal parancsra vártak.

A messzi mellvéden túl a révülők szintén mozdulatlanul várakoztak. A boszorkányok, vajákosok, vadászok, s mind a többi jurta tagjai egyként a tündéreidre bámultak. A százezernyi arcon egyre sötétebb árnyék terjedt, bár a garabonciások által hívott, és a Gyémánt Jurta fölé igézett Szemes változatlanul derűs fényt árasztott mindenkire. Egyedül a díszpáholyban kelt némi mocorgás. A nyugati varázslók, s egyéb bűvös tájak küldöttségei nem értették, mi történik. De sejtették, hogy most bárhol másutt jobb volna nekik, mint a Kilenc Jurta Szövetségének legfőbb világán.

Zsófi hirtelen megérezte, hogy Gergő könnyedén érinti a kezét. Alig valamivel később Farkas suttogó szava érte el, oly halkan, mint a nád között rezzenő szúnyog zümmögése.

- Azt hiszem, tudom már! A tündéreiddel van baj. Büvellő összevont szemöldökkel nézett a bátyjára, s kicsit megrázta a fejét.

- Nincs időm elmagyarázni az egész történetet - folytatta sietve a sámánfi. - De ha most gyorsan nem teszek valamit, ezek képesek egymásnak esni.

Habár Zsófi továbbra sem értett egyetlen mukkot sem abból, amire Gergő utalt, elfogadta a fiú döntését. így mikor Farkas határozott léptekidei elindult Illangó királynő felé, ő követte a sámánfit. Elegendő volt Gergőnek megmozdulnia, nyomban felé fordult minden szempár.

A legtöbb révülő arcára értetlenség, másokéra harag és elutasítás, vagy éppen megkönnyebbült, tétova mosoly ült ki.

Farkas megállt Tündehon uralkodónője előtt, s tisztelettel fejet hajtott. Ez a mozdulat azután háborgó morajt váltott ki a révülők legtöbbjéből. Agmánd fia Ursuru hirtelen a kardja után kapott, s - alig késve - minden szabír harcos követte a példáját. A sámánfi a szeme sarkából látta ugyan, de nem törődött vele. Tisztán csengő, hangos szóval beszélt Mangó királynőhöz, amit még a legtávolabb várakozó révülő is érthetett.

- Tündérnép felséges asszonya, kérlek, add kezembe legféltettebb kincsedet, hogy felmutathassam azt a révülőknek.

Mangó csupán egyetlen szemvillanás idejére tétovázott. Azután benyúlt ruhája rejtett zsebébe, s onnan tenyerére fektetve előhúzta az aprónép ereklyéjét. Farkas óvatosan átvette a gyönyörűségesen megmunkált, apró pilletündér szobrocskáját, majd megkerülve az egy csoportban álló szépeket, kiállt a síkra. Mindkét karját felemelte, tenyerébe zárva a szobrot, hogy az egyelőre láthatatlan legyen.

- Figyelmezzetek szavamra, révülők! Bogi fia Farkas vagyok, a sámánfi, aki immár harmadszor tette meg az utat a Világfa gyökerétől annak lombjáig.

Halk, elismerő moraj futott végig a nézőtéren, hisz sokan már eddig is hallottak a fiúról, de még nem láttákőt a saját szemükkel.

- Tudjátok, ez mit jelent! - folytatta Farkas. - Azősi törvény szerint a tanoncnak háromszor kell a Gyökérszintre lépnie, majd felfelé indulva a Törzsszinten át a Lombszintig jutnia, hogy a révülők népéhez tartozzon. Én ezt megtettem, hát mondja ki közületek az egyik azt, ami ilyenkor engem megillet!

A díszpáholyban ismét mozgás támadt, s a korláthoz szikár, sasorrú alak lépett. Gergő nyomban felismerte Suhanó Botondot, a totemrepülés rettegett tanárát.

- Kimondom minden révülő nevében: te, Bogi fia Farkas, immár sámánná lettél!

A hagyomány szerint ez volt az a pillanat, mikor Gergőt befogadta a varázstudók közössége. A fiú soha nem gondolta volna, hogy ez ilyen nyomasztó, vészterhes körülmények között történik majd. Arra azonban, hogy elismerjék sámánnak, most mindennél nagyobb szüksége volt, hiszen elkövetkező szavai életet, vagy halált hozhatnak.

- Immár tehát Bogi fia Farkas, a sámán szól hozzátok, révülők! - emelte fel a hangját, s érezte, hogy tisztelet árad felé. - Emlékezzetek az ősi időkre, mikor Csaba királyfi maradék népével kelet felé indult. Gondoljatok a székelyekre, akikőrizőkként maradtak hátra. Idézzétek Imola ldrálynőt, mertő árulta el a révülők és tündérek szövetségét, ölt meg számos sámánt, vajákost, garaboncot, s vonta saját népe fejére az átkot. Jusson eszetekbe Torda táltos, aki akkoriban a Hetek legfőbb varázstudója volt.

Farkas néhány pillanatra elhallgatott. Látta, hogy a révülők és tündérek arcán a régmúlt idők borús árnyai vonulnak át. Habár sokan közülük ismerték Csaba királyfi bús regéjét, Imola tündérkirálynőt azonban pusztán a mesék szereplőjének hitték. E pillanatokban Gergő szájából tudták meg a lelkük rejtett zugaiban lappangó igazságot.

- Halljatok immár a Tizedik Jurtáról, mely megszűnt létezni, mikor Imola lidércserege rátámadt Csaba királyfi táborára. Gondoljatok a büntetésre, amivel a révülők az aprónépet sújtották: rejtezve és kitaszítva, elfeledve és kinevetve kell élniük a Valóságon, és a Világfán is kívül, felszabdalt birodalmukba zárva. Jusson eszetekbe Torda táltos átka, mely így szólt: ne változzék a tündérek nyomorúsága, míg királynőjük fiút nem szül, s azt trónra nem ülteti. Lehetetlen feltétel, hiszen a Hetek mindig elvették a tündekirálynők fiait, amint azok betöltötték a kétéves kort. Éberek közé vittékőket, hogy ott varázstalanul éljék le az életüket. S most halljátok Torda táltos titkát, mellyel mégis esélyt adott a tündérek népének. íme a Tizedik Jurta jelképe, az Ereklye, amit Torda három darabra tört, szétszórva azokat a Világfán. Ennek titkát megüzente a tündérkirálynőnek, mely pediglen eleként szólt: ha felleli, és érintésével egybeforrasztja a csonkokat, akkor mégis lehull az átok, bár Tündehon királytalan.

Ezzel Farkas végre megnyitotta a tenyerét. Szorongása Idült az arcára, hiszen nem volt egészen biztos a dolgában. Hosszú pillanatokig semmi nem történt. Már-már le akarta engedni a karját, mikor a kezében tartott pilletündér szobra hirtelen átmelegedett. A révülők tömege döbbenten felhördült, többen kiabálni kezdtek, növelve a zűrzavart.

Farkas felemelte a fejét, hogy lássa, mi történt. A szobor valdtó fénnyel világított a tenyerén, elveszítve korábbi, tompa szürkeségét. A fénypászmák vad kavargással söpörték végig a Gyémánt Jurta síkját, s közben halk, csengő dallam áradt, mint valami láthatatlan, égi kórus zengzete.

A jelenés csupán néhány percig tartott, majd a szobor ragyogása szépséges derengéssé szelídült. Farkas leengedte a karját, s maga is kissé csodálkozva bámult a szinte elevenné lett tökéletes műalkotásra.

- Megtört az átok - mondta végül csendesen, de ezt már senki nem hallotta, mivel a révülők népén általános „egyszerre beszélhetnék" tört ki. Farkas nem törődött a hangzavarral. Mangó ldrálynőhöz ment, ismét meghajtotta a fejét, majd átadta a tündefénnyel ragyogó ereldyét. - A néped szabad, felség.

Az aprónép uralkodónője óvatosan kézbe vette a szobrot, s tán mondott volna valamit, de az ajka túlságosan remegett ahhoz, hogy szavakat formálhasson.

Ekkor - egyik pillanatról a másikra - ismét süket csend ülte meg a Gyémánt Jurta világát. Farkas rosszat sejtve előbb a szabír lovasok felé fordult, de Ursuru és harcosai épp azon a helyen álltak, mint az imént. Ezután az ifjú sámán teldntete a díszpáholyra rebbent, ahol hat alak sorakozott fel a korláthoz. Suhanó Botond udvariasan helyet adott az egykori Hét Sárkányőr megmaradt tagjainak. Röpke várakozás után Anja Nisan, a mongol sámánnő tiszta, határozott hangja csendült fel.

- Torda táltos átka legyen a múlt emléke. Béküljön meg a révülők és a tündérek szíve, s halljátok a keleti varázstudók legfőbb bűvölőinek döntését: e szent pillanattól kezdve ismét él a Tíz Jurta Szövetsége!

Ólomsúlyú, rettenettel teli csend nehezedett a tájra. S ekkor a Gyémánt Jurta fölött Szemes Úr tekintetének sugara egyenest az Illangó királynő kezében tartott szoborra vetült. Megcsillant az ezüstös pilleszárnyakon, szívderítő bongást hallatva, hogy azután szétáradjon a fény az egész Világfán.

A révülők és tündérek egyszerre lendítették karjukat a levegőbe, köszöntve Szemes áldását. Örömujjongásuk a Gyökérszintig elhallatszott, boldogsággal itatva át a Tetejetlen Fát.

*

Az újra egyesült Tíz Jurta Szövetségének mámoros üdvrivalgása sokáig eltartott, de azért annak is vége szakadt egyszer. A Hetek eltávolították a nézőteret elválasztó, bűverőből emelt védfalat, mire szerte özönlöttek a révülők. Hódfarok néne sütőlapátra kapott, felröppent a Gyémánt Jurta tetejére, s onnan osztogatta mennydörg utasításait.

- A garabonciások éneke bírja rá a sárba fúlt füveket, hogy újra zöldelljenek. ... A vajákosok és boszorkányok teremtsenek elő minden üstöt, edényt, bográcsot, ami csak az ünnepi lakomához kell. ... A tisztelt varázslókat megkérem, ne tátsák azt a bölcsességtől csücsöri szájukat, hanem bájoljanak ide sátrakat, jurtákat, pavilonokat, tele padokkal, asztalokkal. ... Adobolok és énekmondók pendítsék, üssék, fújják csalafinta szerszámaikat, mert nóta kell a vígassághoz. ... Nyugathonból ideruccant vendégeink se legyenek restek. Akármilyen kényes talár is van rajtuk, a mulatságért nem szégyen megdolgozni!

Zsófi, ldnek neve a Tetejetlen Fán alig fertály órája Büvellő lett, kábultan téblábolt azőrült forgatagban. Olykor egy-egy termetes néne, boldogságtól túlhevült garabonc, vagy vigyorgó sámántanonc ugrott hozzá, hogy megölelje. A lány egyre távolabb igyekezett húzódni az ünnepi előkészületektől. Lába alatt a garabonciások varázséneke nyomán szikkadni kezdett a mező, elsimultak a ragacsos göröngyök, feltöltődtek a bikák patái által ütött gödrök. Friss fű szökkent szárba, bokrok hajtottak ki, és a viadal elől az erdőbe menekült pillangók szintén visszatértek.

Hamarosan itt is, ott is színes, szalagokkal díszített sátrak, jurták jelentek meg. Egymással rikácsoló, csapatnyi boszorkány húzott el Büvellő fölött, seprűik végén veszélyesen ingó bográcsokkal. A sertepertélő tömegben néhol fel-felbukkantak a nyugati varázslók is, akik kissé megzavarodva, de azért a maguk módján lelkesen lengették varázspálcáikat, hogy a kellő tárgyakat, élelmiszereket hoppintsák a helyszínre.

Zsófi hirtelen megpillantotta Mangó királynőt és Irneket, akik szintén a rajcsúr szélére igyekeztek húzódni. Láthatóan komoly beszélgetésbe merültek, majd a tündérek fejedelemasszonya váratlanul kitárta karjait, s magához ölelte az ezüstszőke fiút. Ekkor bukkant fel valahonnan Tanarilla, csiklandó csillanással röppenve átlátszó szárnyain, s a mező egy távoli pontjára mutogatott. Mangó követte tekintetével a jelzett irányt, ahol néhány varázsló - az elf íjász utasításait követve - éppen megidézte Egybetanya palotájának sátorlapokból rótt, pontos mását.

Zsófi látta, amint Mangó kacagva elsiet Tanarillával. Írnek nem követte őket. A fiú a boldogság rejtett mosolyával az arcán még távolabb lépkedett a nyüzsgéstől, s egyszer csak észrevette a lányt. Büvellő ettől valahogy elpirult, bár maga sem értette, hogy miért, s meglehetősen bosszantotta a dolog. Hátat fordított a tündédnek, de az utána futott, hogy azután elébe toppanjon.

- Valami bánt, igaz? - kérdezte Írnek komolyan. - Remélni is alig merem, hogy válaszolsz. Viszont annyira gyáva sem lehetek, hogy kérdezetlen hagyjalak eltűnni.

- Hoppá! - játszotta meg kissé gunyorosan a csodálkozót Zsófi. - Ahhoz képest, hogy éberek között nőttél fel, elég volt Mangó egyetlen ölelése, és mindjárt tündérként csavarintod a szót.

Írnek hátravetett fejjel kacagott, de szinte azonnal el is fojtotta a nevetését. Ismét komolyan nézett a lányra, majd így szólt:

- Nem magyarázkodom, csupán szeretném, ha tudnád: Mangó királynő azt mondta, hogy éppen egy idős vagyok az eltűnt fiával. S mivel így akár azonos is lehetnék vele, hát a fiává fogad, hogy ismét legyen tündérhercege Egybetanyának.

Zsófit elöntötte a csodálkozás. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, hirtelen valami egészen más jutott eszébe, s ettől a szemébe visszatértek a sötét árnyak. Írnek látta, hogy Büvellőt bánat gyötri. Esze ágában sem volt úgy tovább engedni a lányt, hogy legalább ne próbálja megtudni annak okát.

- Kende meghalt - bökte ki végül Zsófi. Válla dacosan rándult, keze dühösen ökölbe szorult, amint az ünnepi készülődés felé intett. - A révülők pedig, akiket megvédett, vezetett és szeretett annyi éven át, néhány bűvös ostorcsapással percek alatt eltűntetik viadala nyomait. Mintha nem Kende véréből nőne ez a pázsit, amin mindjárt táncolni, lakomázni kezdenek. Én ezt... Ezt nem értem, és gyűlölöm!

Büvellő elkeseredett kiáltását néhány közelben sertepertélő révülő is meghallotta. Csodálkozva fordultak felé, bár azt nem tudták, miért is haragszik ennyire. Írnek sietve belekarolt a lányba, hogy gyors léptekkel még távolabb vigyeőt a tömegtől. Egészen a mezőt szegélyező erdőig mentek, ahol árnyas ligetre találtak. A tündefi helyet mutatott Zsófinak a puha pázsiton, majd maga is leült mellé.

Mikor azután megszólalt, a hangja már a bölcs elf hercegé volt, nem az éberek között nevelkedett fiúé.

- Figyelj rám, Botlik lánya, Büvellő!

- Még soha nem szólított senld a révülő nevemen - súgta Zsófi.

- Akkor most épp itt az ideje - biccentett szigorúan Írnek. - Emlékszel még Boglárka álmára, amit én fejtettem meg? Abban Kende táltos előtt két út nyílt meg. Az egyik a mélybe, sárba, sötétbe vitt, ahol a Gyökérszint borzalmai vártak rá. A másik viszont fel a hegytetőre, aranyos fényben ragyogó ösvényen, eleven virágok sorfala között, egyenesen Égi Atyácska trónusáig.

- Azt akarod bemagyarázni nekem, hogy Kende nem is halt meg? - Zsófi érezte, hogy a hangjába ismét maró dac vegyül, de nem tehetett róla. - Lesznek még elegen, akik majd különböző mesékkel akarnak traktálni, amik mind arról szólnak, hogy „Kende csak elköltözött, s ha nem is láthatod többé, azért a szívedben él, amíg csak emlékszel rá".

- És ezzel mi a baj?

- Az, hogy ennyi nekem kevés! - kiáltotta könnybe lábadt szemmel a lány. - Az én barátaim ne csak a szívemben éljenek! Úgy csupán elképzelni tudomőket, meg emlékeket idézhetek fel, de nem beszélgethetünk, s nem érinthetem meg a kezüket! Nekem nincs szükségem vigasztaló tündérmesékre! Én a valóságos Kendét akarom. Azt, aki varázsdalokat tanított nekem, és nyakon legyintett a Csipetke utcai ház udvarán, mikor pimaszkodtam vele. És ha valaki meghal, akkor... Akkor nincs! Hiába a sok édes szó, a merengő gügyögés, hogy „ő most valahol másutt vár rád", meg hasonlók, mert az mind ócska hazugság!

Az utolsó szavakat Zsófi már zokogva, kiabálva ejtette ki a száján. Azután karjára ejtve a fejét, a gyepre borult. Azt hitte, hogy Írnek most hagyja, amíg alaposan kisírja magát. Csakhogy óriásit tévedett, mert a tündefi hirtelen megragadta a vállát, méghozzá olyan erővel, hogy az már fájt, és felrántva Zsófit, annak könnyes arcába kiáltott.

- Most ölödőt meg, Büvellő!

A lány annyira megdöbbent, hogy sírni is elfelejtett, Írnek pedig halkabban, de azért kemény hangon folytatta.

- Itt vagy, a Világfa csúcsán, de láttad már a Gyökérszint sötétségét is. És még mindig nem érted, hogy a testünk, amit oly nagyon szeretünk a Valóságban, csak létezésünk egyetlen pici darabja? Kende táltos levetette azt az elnyűtt, ráncokkal rótt, ősz hajjal díszített holmit, amiben eddig a szabad lelkét hordozta, s most elköltözött Égi Atyácska birodalmába. De ha te ezt elkezded tagadni... Ha azt hiszed inkább, hogy meghalt, és a kukacok hasában végzi, akkor megölödőt. Hiszen így a számodra Kende végső elmúlása lesz a Valóság!

Zsófi meredt szemmel bámult Írnek szép, nemes arcába. A tündérherceg elengedte a vállát, de továbbra is állta a lány tekintetét. Szigor és erő áradt a fiú vonásaiból, s valami tiszta fény, amit nem lehetett másként nevezni, csakőszinteségnek.

Zsófi hirtelen megértette, hogy Irneknek igaza van. Oly sokszor emlegették már azoknak, akik elveszítették a szeretteiket, hogy csupán emlékezniük kell, és akkor valahol majd újra találkoznak velük, hogy végül az igazság megkopott, mint egy túl gyakran pörgetett dobókocka. De attól még a mélyén rejlő, tündefénnyel ragyogó Valóság nem változott. Csak épp néha kell egy dühös elf herceg, hogy kirázza a kétkedést abból, akit szeret.

Mert Zsófi hirtelen valami mást is leolvasott Írnek arcáról. Egy érzést, amit a fiú bár rejtegetni akart, most mégis feltárt, bár maga sem tudott róla. Botlik lánya Büvellő pedig mást nem tehetett ebben a varázslatos pillanatban, mint, hogy elmosolyodott, s válaszul így felelt a ki nem mondott kérdésre:

- Igen, én is szeretlek téged.

*

Nem mindenki vette ki a részét a Tizedik Jurta visszatértét köszöntő általános ujjongásból. Cseperke megszeppenve téblábolt a zajongó, sürgő-forgó révülők között. Nem igen tudta, mihez kezdhetne, s mivel Zsófit sem látta sehol, inkább meghúzódott az üresen maradt padok árnyékában. Kezdetét vette az ünnepi készülődés. A boszorkák vaslábadéra állították az üstöket, bográcsokat, a varázslók díszes sátrakat bűvöltek a frissen zöld mezőre, és a sámánok tábortüzeket lobbantottak szerte a síkon.

Cseperke aggódva pillantott le az ölében halkan, fájdalmasan csipogó Settenkére. Azőrdenevér nagyon rossz bőrben volt. Egyik szárnya biztosan eltörött, szőre kifakult, apró gombszemének fényét homály kezdte borítani.

- Segítséget kell szereznem - suttogta Cseperke. Bár körötte számos vajákos, doboló és garabonciás nyüzsgött, egyikhez sem mert szólni. Ébernek számított a révülők között, s nem sokat értett az eltelt órákban történt, nagy horderejű ügyekből. Úgy gondolta, jobb lesz meghúzódnia, de azőrdenevér gyorsan romló állapota mégis cselekvésre ösztönözte.

Hirtelen megpillantotta Hódfarok nénét, ald éppen leereszkedett a Gyémánt Jurta tetejéről, egészen közel a nézőtér korlátjához. Cseperke felállt, s elindult a vajákos asszony felé, de a kavargó tömeg minduntalan másfelé sodorta. Közben óvón magához kellett ölelnie Settenkét, így hamarosan elvesztette szem elől a nénét. Felállt hát a padsorok egyikére, onnan kémlelt körbe. Végre ismét megpillantotta Hódfarok néne csörgő-zörgő szoknyájának színes villanását. A vajákos asszony felfelé hágott a padok közötti lépcsőkön, egyenest a díszpáholy irányába.

- Biztosan a rejtett jurtába siet - motyogta Settenkének a wicca boszorkány, s maga szintén arra vette az irányt. Nem is tévedett, mivel újra láthatta Hódfarok nénét, amint az lopva körülnéz, majd lehajolva eltűnik a faépítmény alatti árnyékban. Cseperke ldssé csodálkozva ráncolta homlokát: minek bujkál ez az asszony a saját népe elől? A viadal alatt még érthető volt, hogy nem akarták felfedni a díszpáholy alá rejtett „irodajurta" helyét, de immár ennek semmi értelme sem maradt.

Cseperke megszaporázta a lépteit, buzgón kerülgetve a dobolok zajos csoportját. A zenészek képtelenek voltak eldönteni, hol helyezkedjenek el, hogy muzsikájuk a legtöbb fülhöz szabadon szálljon. A wicca boszorkány bosszankodva utat tört magának, ismét felhágott a padokra, s már látta azt a sötét nyílást, ami a rejtett jurtához vezetett.

Ekkor azonban kifinomult ösztönei megállásra intették. Habár Settenke egyre fájdalmasabb füttyöket hallatott, Cseperke mégsem rohant Hódfarok néne után. Türelmesen figyelt, s alig kellett hozzá néhány pillanat, már tudta, hogy helyesen cselekedett.

A révülők népének legfőbb vezetői készültek valamire. A rejtett jurtához vezető egyetlen, szűk nyíláson át gyors egymásutánban tűntek el a varázstudók. Mielőtt beléptek volna a sötétségbe, valamennyien körbekémleltek, toporogva várakoztak, majd - mikor azt hitték, senld nem figyeliőket - fürgén meghajolva bújtak be a díszpáholy alatti homályba. Cseperke személyesen egyiküket sem ismerte, kivéve természetesen az elsőként érkező Hódfarok nénét, s azőt követő Böffeg sámánt. A nevüket mégis tudta, mivel a viadal előtt Zsófi sorra megmutogattaőket a távolból, miközben elfoglalták helyüket a díszpáholyban.

- „Az a nyaldgláb, tolldíszes férfi Gyorsláb Jimmy, az odzsibve indiánok sámánja. Az ébenbőrű fickó, hófehér Idepetusban VVugu Wataturu, ald Afrikában bűvöli a krokodilokat. Mellette láthatod legkedvesebb barátját, azt a pici, göndör hajú sámánt;ő Waru Dalong, és Ausztráliából érkezett. Az a mandulaszemű hölgy, ald nem hajlandó egyetlen lépés távolságnál többre eltávolodni sólyom díszítésű dobjától, Anja Nisan sámánnő. A durva szövésű nadrágban, színes ponchóban épp helyet foglaló indián Gama fia Csihua, dél-Amerikából. Jaguár sámán, népe utolsó varázstudója, és az esőerdők védelmezője. S végül ott van az a kedves, lapátfogú sámánnő a messzi északról, a finn tavak vidékéről. A neve Vela Nemi, toteme pedig mókus. Ok a Hét Sárkányőrök, persze Barboncás Dömével együtt."

Cseperke szerencsére tisztán emlékezett Zsófi minden szavára, így most, mikor a varázstudók sorra eltűntek a díszpáholy alatt, ráismert valamennyiükre. Ezután már csak néhány pillanatig tétovázott, majd maga is árnyékba húzódott, s gyorsan magára olvasta a tündérgomoly-varázst.

- Ne kérdezd, miért teszem - lehelte a csodálkozva csippantó Settenkének. - Anyám tündérboszorkány, s én örököltem tőle a megérzés képességét. Tudom, hogy fáj a szárnyad, de kérlek, tűrd még kicsit. Egészen biztos vagyok benne, hogy rendkívüli dolgokat tudhatunk meg, ha sikerül a rejtett jurta közelébe jutnunk.

Azőrdenevér bíztatóan füttyentett, jelezve Cseperkének, hogy egyetért vele, bár vannak kétségei a sikert illetően.

- Tudom, a révülők számára könnyedén felfedezhető a tündérgomolyvarázs álcája, így aligha téveszthetném megőket - magyarázta a wicca boszorkány. - Csakhogy most senki nem számít rám, s így nem is meresztgetik a szemüket, bűbájt lesve. Ráadásul eszem ágában sincs a bejáraton át közéjük surranni. Jó lesz nekem a jurta tetejének füstnyílása is, hogy hallgatózhassam.

Cseperke nem vesztegetett több időt. A tündérgomoly takarásában maga is bebújt a padsorok alá, meggörnyedve kúszott az árnyak között, majd felkapaszkodott a díszpáholy padlózatát tartó állványzatra. A széles gerendák kényelmesebb leshelyet biztosítottak számára, mint az remélni merte. Ráhasalt az egyikre, aztán lassan kúszott a jurta fölé, s mikor elérte a füstnyílást, és letekintett még az ott gyülekezők legtöbbjét is láthatta.

A rejtett jurta nemezajtaját Hódfarok néne zárta be, majd a biztonság kedvéért bűbájt olvasott rá, ami távol tartotta a hallgatózni vágyókat. Azonban szerencsére megfeledkezett a tanácskozók feje fölött tátongó füstnyílásról. Pedig elegendő lett volna egyetlen pillantást vetnie rá, hogy Cseperke ámuló tekintetével találkozzék.

- Köszönöm, hogy valamennyien megjelentetek - szólt elsőként Böffeg sámán, aki most rekedten, komoran formálta mondandóját. - Nincs sok időnk, hiszen odakinn hamarosan kezdetét veszi az örömünnep. Gyanús volna, ha távol maradnánk.

- És meglehetősen kellemetlen is, mivel rendkívül sok finomságot készítenek a boszik! - kotyogott közbe Gyorsláb Jimmy vidám vigyorral. Mivel többen lesújtó pillantást vetettek a bölénysámánra, inkább gyorsan elhallgatott.

- Borzongató szavakat kell most kimondanunk és rettenetes döntéseket hoznunk - folytatta Böffeg sámán, aki - úgy tűnt - önként vállalkozott a titkos tárgyalás vezetésére. - A Gyémánt Jurta szépséges mezején csupa boldog, repeső szívű révülő készül a nótára, táncra, lakomára.

- Úgy vélem, a Tizedik Jurta visszatérte meg is érdemli az ünneplést - vetette közbe Waru Dalong. - Az én országomban ugyan nem ismerjük a tündéreket, de az csak jó lehet, ha bővül a Szövetség.

- Az aprónép kiszámíthatatlan, különös és oly sokféle, amit elképzelni sem lehet - szólalt meg most Vela.

Nemi. - Az északi erdők egykor nyüzsögtek tőlük. A bölcsek közül sokan úgy hiszik, hogy a tündérek onnan származnak, s még ma is sokan élnek közülük a finn, svéd, angol és skót vadonban, hegyekben és barlangokban.

- Erről bizonyára többet tudnának mondani a nyugati varázslók, akik nálunk vendégeskednek, de jobb, ha őket kihagyjuk a megbeszélésből - Hódfarok néne pirospozsgás arcán bizalmatlan fintor jelent meg. - Rátarti népség a talárosok küldöttsége. Mindent lefitymálnak, amit csak a révülők között látnak, s bár itt vannak a Világfa tetején, az egészről azt hiszik, hogy szemfényvesztés.

- Feledjük a nyugati varázslókat, nincs velük dolgunk.

- Böffeg sámán hangja keményen reccsent. - Beszéljünk a vészről, ami a nyakunkba szakadt. Elvégre Kende táltos, a Hetek vezetője, s a révülök világának legfőbb varázstudója örökre eltávozott. Új főtáltosunk pedig nincs!

Cseperke meglepetésében majdnem felsikkantott. Bár ő csupán wicca boszorkány volt, a Zsófival töltött idő alatt azért megtudott egyet-mást a révülők világáról. így annak jelentőségével is nyomban tisztában volt, mit jelent, ha nincs főtáltosa a Tíz Jurta Szövetségének. A Tetejetlen Fa rendjét és biztonságát egyedül a Hét Sárkányőr volt képes fenntartani, hiszenők ügyelték és osztották szét igazságosan a Sárkányból áradó varázserőt. Ha nincs főtáltos, megroppan a hagyomány gerince, a Jurták egymás ellen fordulhatnak, a sötét mágusok pedig sikerrel törhetnek uralomra.

- Nem szabad ldtudódnia, hogy Kendének nincs utódja jelentette ki Gama fia, Csihua. Az indián szeme úgy villogott a félhomályban, mintha mindjárt lángra akarná lobbantani az asztalon heverő kéregtfekercseket.

- Igazad van, jaguár - biccentett Anja Nisan, magához ölelve sólymos sámándobját. - Szerencse a szerencsétlenségben, hogy azősi törvények kimondják: az új főtáltosnak, elődje halála után, egy esztendeig rejteznie kell. Nem mutatkozhat sem éberek, sem révülők között, hanem csak a Sárkány közelében élhet, hogy lelke feltöltődjön tiszta, zavartalan varázserővel. így van még tizenkét holdfordulónk, amíg titkolni tudjuk a hiányát.

- Ez igaz, csakhogy a főtáltos máris oly alaposan rejtezik, hogy valójában nem is létezik! - jegyezte meg, nem minden gúny nélkül, Waru Dalong.

- Nincs teljesen igazad, gyíksámán! - a társaság kíváncsian fordult a sarokban ücsörgő Wugu Wataturu felé. A hófehér ruhába bújt, ébenfekete bőrű afrikai sámán két hatalmas keze a levegőt kavarta, miközben magyarázott. - Kende ugyan nem nevezte meg az utódját, de annyit tudunk, hogy valahol van. Rabságban, bujdosva vagy elveszve. Az is lehetséges, hogyő maga sem tudja, kicsoda valójában.

- Fel kell tehát kutatnunk - szólt ismét Böffeg sámán. - Az Álomfelügyelet ügynökei természetesen Kende utasítására már korábban bejárták az egész Világfát. Sajnos azonban a nyomát sem lelték a jövendő főtáltosnak.

- Létezik egyáltalán? - Gyorsláb Jimmy váratian kérdése szentségtörésként zuhant a társaságra. A bölénysámán érezte, hogy haragosan, sőt, némelyek iszonyodva néznek rá, hát zavartan nevetgélve széttárta két karját. - Most miért bámultok így? Talán nincs arra esély, hogy egyszerűen nem született új főtáltosnak való? Gondoljatok csak arra, hogy az én népemnek egykor milyen hatalmas varázslói voltak, most pedig... Örülök, ha olykor rábukkanok egy-egy tehetséges kölyökre, akiből közepes gyógyító vagy esőtáncos válhat.

- Ha igazad van, akkor a révülők világának vége - mondta Hódfarok néne keserűen. - A mondák ki fognak halni, a regéket, bűvigéket, varázsdalokat a feledés pora takarja be. A Jurták tagjai szerteszaladnak, és az éberek többé sem meséket, sem álmokat nem kaphatnak a Világfáról, hiszen az is Idszárad. Végül a puszta Valóság marad, ami önmagában sivárabb és kegyetlenebb, mint a teljes pusztulás.

- Randa ügy volna - ismerte el Gyorsláb Jimmy. - Úgyhogy én is azt mondom: kutassuk fel azt a főtáltost mihamarabb.

- Mi, akik megmaradtunk a Hetekből, egy esztendőn át képesek leszünk kordában tartani a Sárkányt, szétosztani az erejét, és eltitkolni a révülők és éberek előtt az igazságot - Böffeg sámán ráncos arcára árnyék ült, miközben beszélt. - Nem lesz könnyű, de összetartjuk a Tíz Jurta Szövetségét. Amint jobban megismerjük Mangó királynőt, vele is megosztjuk ezt a terhet. Talán az aprónépnek van sejtelme arról, hogy ki lehet az új főtáltos, és hol rejtezik..

- Addig sem maradhatunk tétlenek - Hódfarok néne sorra a varázstudók arcába nézett. - Ki kell állítanunk egy csapatot, ami téren és időn átrévülve megkísérli felkutatniőt.

- Olyan révülők kellenek, akik egyaránt elboldogulnak az éberek Valóságában, és a Tetejetlen Fa mindhárom szintjének lényei között-szólt Waru Dalong. - A bűvigék és rontások mesterei, kiváló fegyverés szóforgatók.

- Az sem árthat, ha konyít közülük valaki a gyógyításhoz, ráolvasáshoz - mondta Vela Nemi.

- S ne feledkezzünk meg a regék, mondák, hagyományok ismeretéről sem! - emelte fel figyelmeztetőn mutatóujját Wugu Wataturu. - Hisz könnyen lehet, hogy a múltban, vagy a jövőben kell kutatniuk, ha rá akarnak bukkanni a főtáltos nyomára.

- A csapat tagjairól később döntünk - Böffeg sámán néhány kéregtekercset húzott elő köpönyege alól, és gondosan kisimította azokat a térdén. A sárga lapokonősi rovásjelek izzottak a félhomályban, jelezve, hogy rettenetes erejű bűvigét írnak le. - Mind tudjuk: most nincs fontosabb, mint a titoktartás. Gondolom, megértitek, hogy ennek érdekében óvintézkedéseket kell tennünk. Amit itt láthattok, az nem más, mint Torda táltos egyikősi átka.

A sámánok közül többen riadtan, gyanakodva figyelték, mire készül Böffeg.

- Úgy látom, nagy átokgyártó volt az öreg! - jegyezte meg a bölénysámán, ismét begyűjtve néhány rosszalló pillantást.

- Csaba királyfi legfőbb varázstudója akkor alkotta meg ezt a rontást, mikor Etele kardját losérték a tengerhez - folytatta az Alomfelügyelet vezetője komoran. - Arról is tudtok, hogy a bűverejű fegyver eltűnt, és Csaba királyfi soha nem tért vissza. Helyette a magyarok, a hun nép testvérei foglalták el Etele hajdani birodalmának legszentebb területeit, megalapítva saját országukat. Ha birtokukban lett volna a varázskard, egész másként alakul a történelmük, de ezt most hagyjuk. Etele kardja elveszett, legalábbis így mondják a regék. Valójában viszont Torda táltos, és az akkori Hetek rejtették el, mikor látták, hogy Csaba királyfinak már nincs esélye visszatérni apja országába. A szent fegyver rejtekhelye azóta is ismeretlen, s ez pusztán ennek az átoknak köszönhető.

Böffeg felemelte a legfelső kéregtekercset, melynek rovásjelei halkan zúgtak, mintha méhek rejteznének bennük. A vonalak folyton változtatták a színüket, s olykor mintha helyet is cseréltek volna egymással.

- Ez tehát a Nyelvpecsét-átok, amit Torda alkotott. Miután közösen elrejtették Etele kardját, a táltos magára, és hat társára olvasta azt.

- Miféle erővel bír? - hajolt közelebb kíváncsian Gyorsláb Jimmy. - Az én népem soha nem teremtett ehhez hasonló, írott varázslatokat.

Böffeg sámán visszafektette térdére a kéregtekercset, majd tovább beszélt.

- A Nyelvpecsét-átok hatása első hallásra talán nem túl ijesztő. Magunkra olvassuk, így egyikünk sem lesz képes a következő egy esztendőben bárki kívülállónak elmondani a főtáltos titkát. Ha valamelyikünk mégis megkísérli, az első hat alkalommal csupán egyszerű nyelvcsomózó-bűbáj keríti hatalmába. Dadogni, hebegni, harákolni kezd, amíg más témára nem tér.

- S ha több esze van netán? - faggatózott ismét Gyorsláb.

- Mire gondolsz?

- Mondjuk, nem szavakkal, hanem írással próbál árulkodni.

- Akár rovást, betűket, vagy képeket próbál formálni a titokból, azonnal rettenetes görcs áll a végtagjaiba, ami nem múlik, míg a szándékáról le nem mond - felelte Böffeg. - Mint mondtam: ez az első hat próbálkozás büntetése. Ha azonban hetedjére is kísérletezni kezd, az már megátalkodottság. Ezért a Nyelvpecsét-rontás nyomban átpattintjaőt a Gyökérszint legborzalmasabb világába, a Rémálmok Birodalmának közepébe, ahonnan többé nem jut ki élve.

Csend ülte meg a jurtát. A varázstudók kerülték egymás tekintetét, kivéve Böffeg sámánt, aki nyíltan igyekezett leolvasni arcukról a gondolataikat.

- Ebben nem lehet vita közöttünk - szólalt meg végre Hódfarok néne. - Olvasd ránk a rontást, hogy biztosak lehessünk egymásban.

Mivel senki nem tiltakozott, bár többen igencsak szorongva pislogtak a veszélyes tekercsre, Böffeg sámán rábólintott a dologra. Cseperkén, ald továbbra is a gerendán hasalt, átvillant a gondolat, hogy gyorsan iszkolnia kellene. Attól azonban mindennél jobban rettegett, hogy felfedezik. Ezért tágra nyílt szemmel tovább figyelte, mi történik a jurtában.

Böffeg előhúzta bűbájostorát, megcserdítette a szíjat, mire a kéregtekercs a levegőbe emelkedett. Ott függött a semmin, lassan forogva, miközben a vén sámán lehajtotta a fejét, s énekelni kezdett. A varázsdal erővel telt rigmusa egyre nyugtalanabbá, lüktetőbbé vált. A tekercs forgása is gyorsult, míg végül már surrogott a levegőben, akkora léghuzatot kavarva, hogy a körben ülő varázstudók haja megmozdult.

Mikor Torda átka kiszabadult a rovás jelekből, csupán egyetlen, vakítóan éles, méregzöld villanás látszott. A fény beterítette a jelenlévőket, viharos orkánt kavart, majd a tekercs halk dörrenéssel lehullott Böffeg ölébe.

- Ennyi? - kérdezte kissé csalódottan Gyorsláb. - Semmi fájdalom, mennydörgés, földrengés?

A többiek rosszallóan csóválták a fejüket.

- Jó, csak épp többre számítottam - vonogatta a vállát a bölénysámán. - Akkor ezek szerint, ha most beszélni próbálok arról hogy nem tudjuk, merre található a főtáltos... Hé, hiszen nem történt semmi, pedig kimondtam a titkot! Lehet, hogy Torda-átka... Hogy is mondjam? Megromlott?

- Ne beszélj ostobaságokat, bölényke! - szólt rá szigorúan Hódfarok néne. - A rontás természetesen csak akkor csomózza össze a nyelved, ha olyannak akarod elmondani a titkot, aki még nem tud róla. Egymás között nyugodtan szólhatunk, másként a jövőben képtelenek lennénk megbeszélni a teendőket.

- No, és Mangó! - kötekedett tovább Gyorsláb. - Amint meggyőződünk róla, hogy lehet benne bízni, neki is el akarjuk mondani! Csakhogy nem leszünk rá képesek. Fogadjunk, hogy erről Böffeg megfeledkezett!

Az öreg, apró termetű sámán épp összehajtogatta a kéregtekercset, most azonban a szeme dühösen az indiánra villant.

- Illangóra később is kiterjeszthetem Torda-átkát - szűrte a szavakat ritkás fogai között. - S miután megtettem, elmondhatjuk neki, kit keresünk.

- Cseles! - vigyorodott el ismét Gyorsláb Jimmy. - Akkor végre mehetünk enni?

Cseperke megvárta, míg az összes varázstudó távozik a rejtett jurtából, s csak azután mászott le a gerendázatról.

- Settenke, ugye kicsit még képes vagy kitartani? - súgta a karjában heverő őrdenevérnek. Az apró segítő állat bágyadtan füttyentett. - Köszönöm, te igazi hős vagy. Azonnal elviszlek a totemgyógyítókhoz, de előbb még beszélnem kell Zsófival.

A wicca boszorkány átverekedte magát a tömegen, egyenest a Gyémánt Jurta felé. Úgy sejtette, a lány valahol ott lehet, hiszen a lakoma fő sátrát is arra feszítették ki. Farkas bizonyára a Hetek mellett kap majd helyet, s mivel Büvellő volt Kende segédje a viadal során, ő sem kaphat rosszabb széket.

Végül Cseperke kissé elcsodálkozott, mikor Zsófit mégsem a díszsátorban pillantotta meg. A lány Irnekkel épp az erdőből lépett elő, méghozzá kéz a kézben. A wicca boszorkány megtorpant, majd kizárta fejéből a zavaró gondolatokat, és egyenesen a barátnője elé futott.

- Beszélnünk kell! - kiáltott rá a meglepett Zsófira, aki azonban váratlanul elsápadt.

- Hogy lehetek ilyen ostoba? - kiáltotta. - A segítő állatom megsebesült, miközben engem védett, én meg teljesen elfeledkeztem róla.

Zsófi átvette Settenkét, aki hálásan füttyögött.

- Azonnal a gyógyítókhoz viszem! - mondta, s már rohanni is akart, de ekkor Írnek mosolyogva elébe állt.

- Bízd inkább rám - szólt a tündefi. - Hidd el, hogy az érintésem ér annyit, mint a vajákosok ráolvasása. Elvégre tündeherceg vagyok.

Zsófi néhány pillanatig tétovázott, majd Írnek tenyerére fektette Settenkét. Cseperke csak eddig bírta türtőztetni magát. Most megragadta barátnője karját, s néhány lépéssel távolabbra vonszoltaőt, hogy senki más ne hallhassa a suttogását.

- Nagyon figyelj arra, amit most mondok! - kezdte. - Az imént kihallgattam egy tanácskozást, ahol artl...

A wicca boszorkány döbbenten a szájához kapott.

- Neked meg mi bajod? - bámult rá Zsófi értetlenül.

- Artlblöbo... - próbálkozott újra Cseperke, teljes kudarcot vallva. Ekkor elhatározta, hogy félreteszi a titkot, és mást igyekszik mondani: - Engem is ért az átok!

Sikerült. Abban azonban már cseppet sem kételkedett, hogy a jövendő főtáltos felkutatásáról egyetlen szót sem ejthet ki. Kétszer máris megpróbálta. Hirtelen émelygő rettegés fogta el, mikor arra gondolt, hogy hetedik kísérletre egyenesen a Rémálmok Birodalmába fog kerülni.

- Mit akartál mondani? - kérdezte Zsófi, aki közben nyugtalanul Írnek és Settenke felé pislogott.

- Semmit! - jelentette ki nagyon is határozottan Cseperke. - Tudod, úgy izgultam, hogy időben rád találjak, és Settenkének ne essen baja. Most meg idétlenkedem itt, de hát ez a koromból fakad. Bocsi! Ezzel sarkon fordult, s hagyta, hogy a még mindig csodálkozó Zsófi a sebesültőrdenevérhez menjen.

Arról azonban fogalma sem volt, merre vezet aző sorsa. A wicca sors, ami immár egy rettenetes révülő-titokkal volt terhes.

*

Réti Gergő, akit a Tetejetlen Fán Farkasként ismertek, úgy hitte, nincs menekvés. Miután felmutatta a tündérek ősi ereklyéjét és Böffeg sámán szilaj szóval ismét a révülők közé fogadta az elveszett Tizedik Jurtát, az ifjú sámánt rajongó varázstudók tömege vette körül. A legtöbben csupán egyetlen szót, érintést szerettek volna, hiszen Farkas volt a nap hőse. Kende táltos eltávozott, de megkerült a Göncöl szekere, s a legtöbb révülő tudta, vagy legalább is sejtette, hogy ez óriási jelentőséggel bír. A táltosok szabad népeőseik erejéből táplálkozik. Ha azonban a regék és mondák elhalványodnak, számukra sem maradna remény a fennmaradásra. A Göncöl szekere pedig az egyik olyan, múltból jött, jelenben létező dolog, ami kitaposhatja a holnap ösvényét a révülők részére.

Gergőnek azonban hamar elege lett az ünneplésből. Ahogyan Zsófi, úgyő sem értette igazán, hol marad a csendes gyász, ami Kende táltos emlékét megilletné. Túl gyorsan, viharosan követték egymást az utóbbi napok eseményei. Az ifjú sámán szinte beleszédült, ha csak megpróbálta végig gondolni azokat.

Bezzeg Tanarilla és Podóka Fájint élvezte a mezőre beáradó nézőközönség figyelmét. A révülők legtöbbje úgy nőtt fel, hogy azt hitte; tündérek csupán a tündérmesékben léteznek. így természetesen most ámulva vették körül a pilleszárnyú, pucér lánykát, meg a víg kedélyű, aranyszőke bokorugrót. Ok hamar rátaláltak egy-egy magasabb pontra a síkon, ahová aztán leülhettek, s a köréjük gyülekező, főleg fiatalabb, s így fogékonyabb korosztályból származó révülőket elámíthatták a Tündehonról, Egybetanyáról és Csallókapuról szóló, színes beszámolókkal.

Farkas szintén kénytelen volt ezer kérdésre felelni, miközben tehetetlenül hagyta, hogy ide-oda sodorja a tömeg. Szerencsére Hódfarok néne hamar kezébe vette az irányítást, s mikor elsorolta utasításait, megszervezve az ünnepséget, számos révülő inkább a dolga után eredt.

Az ifjú sámán előbb a mező szélét ölelő erdőség felé vette az irányt. Gondolta, a fák között talán lel némi nyugalmat. Toportyán hűségesen, lógó nyelvvel kocogott mellette. A tekintélyes méretű szürke bundás ordast épp úgy bosszantotta a gazdája körül egymást taszigáló, gyakran bugyuta kérdéseket kiabáló sokaság, mint Gergőt. Ráadásul az oldala is sajgott még, bár Mangó érintése összeforrasztotta törött bordáit. Toportyán már előre örült, hogy a ligetek árnyékában csend és puha pázsit várja.

Gergő már-már megkerülte a Gyémánt Jurtát, mikor szemből porfelhőt kavarva, süvítve egy ördögszekér suhant elé, s éppen csak sikerült lefékeznie Toportyán előtt.

- Hogy az a mócsingos tálból faló, ragyaszarvú hétszertekert szoknyaráncon ücsörgő bolhaivadékkal teli légynevelgető manóvakarta sertésherceg tapodjon füled harmatos likának szőrpamacsain, mikor a születésnapod hajnali derűjében kergetőző szúnyogfelhő-zümmögtette vigyorgásod nyomán kelt kacajkacagányos alkatodra Szemes mosolyog le, te ahol béke ott bajt kavarsz sámánfi! - káromkodta az ördögszekérről lepattanva Borzalag.

Gergő hátra hőkölt a dühös éppencsaknem-táltos elől, majd türelemmel várta, mi a harag oka. Meg is tudta mindjárt, amint Borzalag eligazította a szakállán átdöfött sastollat, s villámló tekintettel felnézett rá.

- Mit műveltél szegény turuljaimmal? Százhuszonhárom nyílvesszőt kellett kibájolnom a legkülönbözőbb testrészeikből! Az én édes madárkáim csőre be sem áll a panasztól, s minden rikácsolásuk téged szid, Farkas.

- Hőkölj kicsit barátom! - szólt az ifjú sámán. - Nagyon sajnálom, ha fájdalmat okoztam a turulok népének, de valahogy át kellett jutnom a bűbájcsapdádon.

- A bűbájcsapda arra való, hogy NE jussanak át rajta!

A majdnem-táltos akkorát ugrott, hogy szakálla megcsiklandozta Farkas állát. - Az a szerencséd, hogy egyik turul sem sérült végzetesen. Kemény tollú, szívós csőrű népség. Csakhogy most jó darabig nem tudom majd segítségre bírniőket.

- Megbékülnek majd, hiszen veled nem is lehet haragot tartani - mosolygott le Gergő Borzalagra.

- Hát jó, kifújtam a mérgem - vont vállat az éppencsaknem-táltos. Mikor visszaült bűbájos ördögszekerére, azért még odaszólt a fiúnak. - Jössz nekem egy új sámándobbal! Mikor a legvénebb turul kifejezte nemtetszését, azzal voltam kénytelen eltéríteni a csőrét.

- Megkapod! - ígérte Farkas. Borzalag mordulva biccentett, majd elfelhőzött a tömegen át.

Toportyán ismét csatlakozott a gazdájához, s már éppen folytatták volna útjukat az erdő felé, mikor csapatnyi tanonclány bukkant elő, s olyat tett, amitől a fiúnak földbe gyökerezett a lába. A boszorkányok, vajákosok és dobolok tanoncjelvényeit nyakukban hordozó csitrik hirtelen megtorpantak, szép szemük csészealj nagyságúra kerekedett. Az elől haladó szőkeség ajka remegni kezdett, majd úgy lökte ki a keresett szót, mint valami épp csak félre nem nyelt csirkecsontot:

- Ő az!

Erre a húszfős lánycsapat fülsiketítő sikoltozásba fogott, s égre lendített, vagy ölelésre tárt karokkal Gergő felé rohant.Őrjítő révületbe esett, tökéletesen kótyagos siserehadként vetették magukat az ifjú sámánra. Illetve vetették volna, ha Toportyán úgy nem ítéli meg a váratlan helyzetet, hogy gazdája élete veszélyben forog. A hatalmas ordas előre szökkent, s vicsorogva útját állta a lánycsapatnak. S bár feltartóztatni nem tudtaőket, legalább jó néhányat lefékezett azzal, hogy hagyta magát simogatni.

- A farkasa! Milyen szép! Epp, mintő! Jaj, ha egy suliba járhatnánk!

Gergő hálás pillantást vetett Toportyánra, aki halkan nyüszítve tűrte a tucatnyi leánykéz lapogatását, majd élve a segítő szelleme adta váratlan lehetőséggel - gyorsan elsurrant.

Más út nem kínálkozott számára, mint a Gyémánt Jurta irdatlan kapuja. Amint belépett rajta, egy csapásra megnyugtató csend és hűs levegő vette körül. A füstnyíláson, valamint a fekete bika teste által beroppantott oldalfalak résein át éles fénypászmák vetültek a nagycsarnokba. Ahova nem jutott Szemes vakító pillantásából, ott különös árnyékok lapultak, gomolyogtak, s formáltak olykor ijesztő alakokat. A porszemek lágy táncot lejtettek a fénycsíkok sávjában, különösen az Eleven Tűz most fekete, néma és mozdulatlan kőkóre fölött.

Gergő lassan lépkedett a néma csarnokban. Emlékek rohanták meg, rég elhalt szavak sustorogtak a fülébe. Tenyerével megérintette a tartóoszlopokat, s érezni vélte, hogy a Gyémánt Jurta még így, elhagyatottan is a régmúlt események visszhangjától nyüzsög. Ahol valaha a Hetek asztala, karszékei álltak, most meztelen volt a keményre taposott föld. Két oldalt, a falak mentén látszott a tanácsra gyülekező révülőknek épített, emeletes padsorok nyoma. Hátul az egyik nemezajtót halkan lökdöste a léghuzat, mintha szellemek játszanának bújócskát. Gergő tudta, hogy néhány napon belül a Gyémánt Jurtát ismét belakják a révülők. A hivatalok visszaköltöznek a mezőre, a konyhákban edéyek csörömpölnek, a tanácsteremben meggyújtják az Eleven Tüzet.

Mégsem lesz már minden olyan, mint rég. Kende táltos érintésének láthatatlan nyomát majd más kezek törlik le anélkül, hogy tudnának róla. A szobáját ott hátul, mélyen a Gyémánt Jurta titkos folyosórendszerének rejtekén, az újfőtáltos foglalja el. A láda, amiben Barboncás Döme az éber ruhatárát tartotta, talán egy raktárba kerül, hogy azután majd rábukkanjanak ismét, bár akkor már senki sem fogja tudni, kié volt az a molyrágta gönc.

Gergő elérte az Eleven Tűz köré rakott sziklatömböket, amiknek belső fele feketére kormozódott, külsejük viszont zöld moharuhát viselt. Leült az egyikre, s már éppen a tenyerébe akarta hajtani a fejét, mikor a hátsó fertály sötét árnyai között csillanni látott valamit. Felállt hát újra, keze a bűbájostor után kutatott, bár semmi félelmet nem érzett. A vastag nemezfalakon túlról behallatszott az ünnepi készülődés víg ricsaja, s néha még egy-egy boszorkány árnyéka is elsuhant a füstnyílás fölött.

- Ki van ott? - kiáltott Gergő. Mikor nem kapott választ, kilépett a fénykörből, és sűrű pislogással szoktatta szemét a félhomályhoz.

A tartóoszlopok között gyöngyházfényű derengést árasztó alak állt. Gergő előbb azt hitte, talán az egyik ősszellem, aki éppen annyira utálja a kinti nyüzsgést, mintő, és ezért behúzódott a Gyémánt Jurtába. Az alak azonban végre megmozdult, s mivel a két lábán járt, ahelyett, hogy a levegőben suhant volna, az ifjú sámán megértette, hogy más szerzettel van dolga.

Talán tíz lépésre voltak egymástól, mikor a szórt fényben Gergő kibontakozni látta az idegen vonásait. Férfi volt, erőteljes és vállas fickó. Bokáig érő, libbenő sámánruhát viselt, rajta csodás varrással, ami a Világfát és a rajta élő lényeket ábrázolta. Elő-elővillanó lábfején könnyű saru, fején csúcsos sapka, derekán a bő anyagot vékony bőrszíj fogta össze. Ami igazán feltűnő volt rajta, azőszbe vegyülő, fekete és felettébb kusza szakálla, ami nem érte el a melle közepét, s láthatóan a maga kedve szerint növekedett.

- Újra kérdezem: ki vagy te? - szólt Gergő. Sokszor révült már a Világfa legkülönbözőbb tájain, s számtalan találkozott különös figurával. Ösztönei eddig nem hagyták cserben, így most is rájuk hagyatkozott. Csakhogy amit érzett, az egészen megzavarta. A lassan közeledő férfi vonzotta, mint a mágnes, és semmiféle veszélyt nem sugárzott magából.

Öt lépésre voltak egymástól, mikor az idegen megszólalt.

- Búcsúzni jöttem.

Gergő úgy érezte, hogy a tüdejéből szemvillanás alatt kiszorítottak minden levegőt. A térde megroggyant, keze lehullott, eleresztve a bűbájostor faragott nyelét. Tekintetét elszakította a haloványan derengő alak ruhájáról, átsuhant furcsa szakállának gubancán. A szemét kereste, s mikor rátalált a békét és nyugalmat árasztó pillantásra, kiszakadt belőle a kiáltás:

- Apa!

Futásnak eredt. A férfi kitárta karjait és mosolyogva ölelte magához Gergőt, akinek nyomban könnyek borították el az arcát.

- Szervusz, kisfiam - zengett a mély, békés hang. Gergő szorosan átkarolta a gyöngyházfényben ragyogó férfit.

- Azt hiszem, nem volna jó ötlet, ha az ölembe ültetnélek. Alaposan megnőttél.

A fiú önkéntelenül felnevetett, majd kissé eltolta magától az apját, hogy alaposabban megnézze magának.

- Miért növesztettél szakállat? - csodálkozott. - Soha nem viseltél ilyesmit.

- Akadt némi dolgom a Valóságban, és jobbnak láttam, ha nem ismer fel senki - felelt a férfi, majd az Eleven Tűz sziklái felé intett. - Gyere, üljünk le néhány percre. Nincs sok időm, várnak.

Gergő apjába karolva ballagott a sima tetejű kövekhez, majd helyet foglalt, vigyázva, nehogy túl messze kerüljenek egymástól.

- Hol várnak? - kérdezte aztán. - Olyan rég nem találkoztunk, s velem rengeteg dolog történt. Szeretném elmesélni mindet, s akad néhány dolog, amiben jól jönne a tanácsod.

- Mindenről tudok, ami fontos - a férfi, bár továbbra is szilárd testben maradt, a beáradó napfényben valahogy áttetszőbbé vált. Jó néhány éve költözött át a Gyökérszintre, a szellemek birodalmába, miután legyőzte testét a borzalmas betegség, így maradt Gergő félárva. Ráadásul a fiút sokáig rémálmok gyötörték, mert nem búcsúzott el az apjától. Első révülése alkalmával azonban újra találkozhattak, s azóta apja szelleme időnként meglátogatta, ha szükség volt a segítségére.

- Mit kerestél a Valóságban? Majd hanyatt vágódtam, mikor megláttalak annak a tanonclánynak a szemében - mondta hirtelen Gergő. - Lehetséges ez? Olthetsz valós alakot, s járkálhatsz az éberek között, annak ellenére, hogy...

Nem merte kimondani a komor szót, de az apja megtette helyette.

- Hogy meghaltam? Igen, különleges esetekben előfordul, hogy a Gyökérszint szabadságra enged minket, de nagyon-nagyon ritkán. Számomra ez volt az első és egyben utolsó ilyen lehetőség. Kende táltos végső viadala, és a tündérek készülődő lázadása azonban arra kényszerítette azősök Jurtáját, hogy visszaküldjön néhány holdforduló idejére. Az éberek között jártam, hogy összegyűjtsem azokat a tanoncokat, akik képesek megfékezni a Vad Hajszára készülődő apró nép elvadult tagjait.

- Te voltál azőrző.

- Igen, én voltam - bólintott a férfi mosolyogva. - A küldetésem lejárt, az éber gyerekek mostantól maguk is elboldogulnak. Remélem, sokuk szíve elég tiszta hozzá, hogy csatlakozzanak a bűbájosképző tanoncaihoz. Soha nem lehet tudni, mikor lesz rájuk ismét szükség, s addig sem árt, ha ismerikőseik varázserejét.

- Miért nem szóltál, hogy segítsünk? - Gergő nyelve összeakadt, annyi szót igyekezett egyszerre kimondani.

- Zsófi és én szívesen tettük volna.

- Más dolgotok volt - nyugtatta az apja, majd a tekintete váratlanul elkomorult, bár közben továbbra is megmaradt benne az a büszke csillogás, amivel a fiára nézett. - Alaposan megnőttél. Vagy ezt már mondtam?

- Sámán lettem, apa - mondta Gergő. - Háromszor révültem fel a Világfa csúcsára, ahogy a hagyomány előírja. Pedig valaha csak nevettem, mikor táltosokról, boszorkányokról és bűbájról hallottam.

- A Valóság, ahol felnőttél, továbbra is igyekszik majd kitörölni belőled azőseid emlékezetét - a férfi hangja bronzkemény, sima és bíztató volt. - Sámán lettél, de meg is kellőrizned a tudást. Magad mögött hagytad a gyermekkort, amikor még egyszerűbb befogadni a bűbájt, és helyesen olvasni az Alomvilág képeit. Hidd el, fiam, csak most jön a neheze. A Valóságban töltött életed minden szürke, nyomasztó, gondterhes pillanata azon lesz, hogy elfeledkezz a révülőkről.

- Ki van csukva, hogy sikerüljön - nevetett Gergő, bár érezte, hogy a lelkének egy rejtett, apró zugában mégis ott rejtezik a dermesztő lehetőség.

Apja ekkor felállt a szikláról, kezét azonban továbbra is fia vállán nyugtatta.

- Egyszer minden véget ér - mondta csendesen. - Valaha rég, mikor a Csipetke utcai bérház fölött rettenetes vihar tombolt, te álmot láttál. Emlékszel még rá?

Gergő a homlokát ráncolta, majd bólintott.

- Igen, tudom, mire gondolsz. Abban az álmomban megjelent egy bosszantó, csapzott kölyökfarkas, akit én csak bolhásnak szólítottam.

- Így kezdődött három csodálatos révülésed, és sámánná válásod története - folytatta a férfi. - Ennek azonban vége, fiam. Most valami egészen más veszi kezdetét. Új kalandok várnak rád, és új érzések ölelnek körbe. Vigyázz a szabad lelkedre!

- Apa! - Gergő hirtelen felugrott, de a férfi máris eltávolodott tőle, s alakja gyorsan halványulni kezdett. - Apa, mikor látlak újra?

- El kell mennem, várnak - felelt a gyöngyházfényben derengő szellem, aki immár nem rendelkezett szilárd testtel. - Felnőttél, fiam, így nincs szükséged többre, mint az emlékemre. Értsd meg, velünk sem kivételezhet örökké azősök Jurtája. Es tudd: ha többé nem is találkozhatunk, a szeretetem elkísér!

A férfi alakja utolsót lobbant, hogy azután végleg szétporladjon Szemes vakító pillantásának fénysugarában.

Gergő, akit a Világfán Farkasként ismernek, percekig állt az Eleven Tűz sziklaköre mellett. Végtelen, szaggató, gyilkos fájdalmat kellett volna éreznie, de a lelkében béke és bizakodó derű áradt szét. Tudta: ez édesapja utolsó ajándéka.

Azután a távolból sípok, sámándobok, kobzok vidám lármája jutott el hozzá. Megtette az első, majd a második lépést. Olyanok voltak azok, mintha sűrű levegőben járna, ami nem akarja, hogy maga mögött hagyja a múltat. Gergő azonban megrázta magát, édesapja mosolyára gondolt, és egyre gyorsabban, végül már futva igyekezett a Gyémánt Jurta kapujához. Kilépett a ragyogó napfénybe, tekintetét elárasztotta a révülők ünnepi seregének színkavalkádja, fülét a kavargó zene vérpezsdítő vihara.

És Farkas, a sámán, akit az éberek világában Réti Gergőnek neveztek, zsebre dugta két kezét, majd fütyörészve elindult, hogy megkeresse Toportyánt...

Végjáték

Szürke, ködös, októberi reggel virradt a Csipetke utcai vén bérházra. A macskaköves udvar közepén ácsingózó szőnyegporoló vaskorlátjáról víz csöpögött, bár hó még nem esett az idén. Az első emelet négyes számú lakásából halk, rekedt ének szüremlett a gangra. A nappaliban szólt a rádió; a bűverejű Armstrong fekete hangja barátságos meleggel töltötte be a lakást.

Réti Boglárka, halkan dúdolva a trombita adta dallamot, a konyhába lépett. Zsófi álmosan pislogott rá, s egy kéregtekercset tartott a kezében.

- Írnek megint írt - mondta, mintha bárki kérdezte volna. - Bors néni tündetanodájába jár, de hamarosan a Valóságba érkezik, hogy meglátogassa éber nevelőszüleit.

- Találkoztok? - Bogi igyekezett nem mutatni valódi kíváncsiságát, Zsófi mégis elnevette magát.

- Remélem, igen - mondta. - Helyes srác.

- Elvégre tündér! - kacsintott rá Boglárka, miközben tojást vett elő a hűtőszekrényből, hogy elkészítse a reggelit. A mozdulata hirtelen mégis megtorpant, és komolyan Zsófira nézett. - Azért légy észnél, kisasszony! Hallottam én már szívdermesztően helyes tündefiúkról, akik csak önmagukat szerették igazán.

- Ő nem olyan - rázta a fejét a lány.

- Kicsoda másmilyen? - az ajtón Gergő lépett be, talpig pizsamában. Kérdése után rögvest hatalmas ásítást mutatott be, s bal kezével a mellét dörzsölgette.

- Irnekről beszélgettünk - felelt Boglárka, felütve a tojásokat.

- Örülök, hogy az idén minden hétvégén haza révülhetek az Árnyjurtából - szólt sietve Zsófi, mielőtt a bátyja tovább faggatózik a tündefiről. - Rosszfű Róna valahogy sokkal engedékenyebb, mióta tudja, hogy Lúdvérc visszatért a révülők világába.

- Hiszenő maga is rontó boszorkány volt! - Gergő újabb ásítás kíséretében az asztalhoz ült. - Tudom, hogy most a sulid felügyelő banyája, de Lúdvérc, a legfőbb fekete boszorkány felbukkanása biztosan megdobogtatta a szívét.

- Annyit mondtam, hogy engedékenyebb - fintorgott Zsófi. - Azt nem, hogy van szíve!

Nyílt a bejárati ajtó, s miután tekintélyes mennyiségű hideg levegő zúdult a lakásba, megjelent a boldogan mosolygó Botlik Dénes is.

- Soha nem találjátok ki, hogy mi történt! - kiáltotta.

- Hoztál tejet? - tette fel a jelenleg legizgalmasabb kérdést Boglárka.

- Természetesen - legyintett két csöpögő zacskóval a kezében az okleveles cipőpucoló, majd kabátja zsebéből gyűrött borítékot dobott az asztalra. - A hajnali koboldpostával érkezhetett, mert még ragad a kukapiszoktól.

- Szólnunk kell a Révülő Hírterjesztők Hivatalában, hogy fegyelmezzék meg végre a koboldjaikat - csóválta fejét Bogi, óvatosan bontogatva a szutykos levelet. - Mégsem járja, hogy a postásaik előbb feltúrják a kapualjak összes szemetét, s csak azután dobják ládába a küldeményeket. Nahát!

A végső kiáltásra még Gergő is felkapta a fejét, pedig az ifjú sámán az imént újra teljesen elmerült mellkasa dörzsölgetésében.

- Mi történt? - vonta össze a szemöldökét Zsófi.

- „Ezúton értesítelek benneteket, hogy én, nevezett Kobzos Kajtárka szüleim, Apollónia és Béla nagy örömére a Valóságba költöztem." - olvasta fel hangosan az üzenetet Boglárka.

- Kajtárka? - ámult Zsófi. - Ez meg miféle név?

- A Kajtár becézve - vélte Dénes.

- Pontosan! - bólintott határozottan Bogi. - A Kajtár pedigősi nyelven annyit tesz, hogy keresgélő.

Botlik Dénes, aki rendkívül boldog volt, hogy ilyen remek hírrel lepte meg a családot, levette kabátját, majd visszatért a konyhába.

- Fura dolgot láttam az imént - intett állával az udvar felé. - A Nemcsókék ablakán be van húzva a sötétítő függöny.

A család minden tagja felkapta a fejét, sokkal inkább meglepve, mint az imént.

- Az nem lehet! - mondta Boglárka. - Amióta ebben a házban lakunk, soha elő nem fordult, hogy Nemcsókék kibírtak volna egyetlen percet is leskelődés nélkül.

- Pedig apunak igaza lehet - bólogatott Zsófi. - Nekem már tegnap, mikor hazaértem, feltűnt a dolog.

A család tagjai Gergőre néztek, várva, mit gondolő a dologról. Az ifjú sámán azonban újra csak a mellét dörzsölgette.

- Mi van veled, fiam? - szólt rá Boglárka, aki egy ideje már észrevette ezt a fura, új szokást. - Valami kiütés?

- Nem, dehogy! - Gergő gyorsan leeresztette a kezét. Mikor azonban látta, hogy mindenki várakozva bámul rá, megadta magát. - A tündérkötés. Tudjátok, ami Tanarilla és közöttem volt.

- Még mindig húzza a bőröd? - aggodalmaskodott Bogi.

- Hát épp ez az! - szólt Gergő. - Megszakítás nélkül éreztem, mióta én haza jöttem, Tanarilla pedig Egybetanyára költözött. Tegnap viszont megszűnt és...

Újra dörzsölni kezdte a szíve tájékát.

- Hiányzik? - mosolyodott el kissé kötekedve Zsófi. Gergő csak a vállán rántott, Bogi viszont a fia mellé lépett, és sajnálkozva megkócolta a haját.

- Tudod, néha még a két szívet összekapcsoló tündérkötés is elpattanhat - mondta csendesen. - Ne izgulj, fogsz még hasonlót érezni. Tán túl sokszor is.

- De én soha többé nem akarok ilyesmit érezni! - siránkozott egy emelettel lejjebb Nemcsók úr. Az elkínzott férfi szeme könnyfátyolban úszott, de terebélyes felesége nem engedett az elhatározásából.

- Azt mondtam, fogod ezt a légycsapót, és kilapítod! - bömbölte Lujza asszony. Kázmér apró termete remegett, mint a kocsonya, de azért mégis a kezébe vette a tévéshopból rendelt gyilkos szerszámot. Alig tett azonban két lépést a nappalin át, mikor az ablak irányából zöld fénysugár röppent felé. Telibe is találta, mire Nemcsók úr a feje tetejére állt, s talpával letéphetetlenül a plafonra tapadt.

- Megmondtam, hogy ez lesz! - sírta el magát. - Az utóbbi huszonnégy órában megpróbáltam már lefújni légyölővel, agyoncsapni merőkanállal, szemeteslapáttal, és felszippantani a Rakettya Húszmillió porszívócsodával. De akármivel közelítettem felé, elkábított, besuvasztott a heverő ágyneműtartójába, vagy lepörzsölte a hajamat. Drága poszátamadaram, elhiszed végre, hogy nem közönséges szúnyog került a lakásunkba?

- Szúnyog az, csak te egy tehetetlen, kétbalkezes... - rikácsolta Lujza asszony, míg az ablak irányából rá nem szólt az édesen csengő hangocska, amitől az utóbbi egy napban a házaspár már megtanult rettegni.

- Azt ajánlom, éberkéim, hogy maradjatok végre csendben! Képtelenség ilyen zajban azon merengeni, hogy mit csinálhat éppen az én daliás szerelmem.

S a „szúnyog" - aki közelebbről nézve szitakötőszárnyú, pucér lányka volt - elnyúlt az ablakpárkányon, csillámló tündeport sóhajtott a párás üvegre, miközben álmodozva bámulta az első emelet négyes számú lakásának zárt ajtaját.

Epilógus

Titkos ösvényen tapos a láb, jobb és bal váltja egymást szép rendben, s tán' néha úgy érezhető, soha véget nem ér a vándorlás. Pedig minden ösvénynek vége szakad egyszer, akár szeretnénk, akár örökre elodáznánk.

A RétiBotlik család történetének ezennel lezárult első, nagyon fontos szakasza. Ha azonban komolyan vesszük, hogy a mesék, regények, mondák és regék hősei köztünk élnek, s bármikor megtalálhatóak a Világfán (s mi bizony komolyan vesszük!), akkor Gergő, Zsófi, Borzalag, Toportyán és Monyákos Tuba mind élik tovább az életüket. Néhány szerencsés, révülő lélekkel bíró „éber" bizonyára olykor majd látni véliőket a metrón, a Váci utcában, a Bagoly-bükki-völgyben, vagy bárhol másutt a Valóságban. Talán még a könyvesboltokban is!

Maradt azonban néhány kérdés, amit az írónak, Gergő hű krónikásának illik megválaszolnia a történet eme fordulópontján. Itt motoszkálnak, surrognak, berregnek, mint az aprónép nyughatatlan teremtményei, nem szabad hát figyelmen kívül hagyniőket. Ezeket a kérdéseket tették fel ugyanis a legsűrűbben író-olvasó találkozókon, művelődési házakban, könyvtárakban, iskolákban, interneten a gyerekek, tanárok, olvasók, könyvtárosok és újságírók. Ok ott, akkor választ kaptak, de úgy érzem, érdemes elismételni azokat itt, a harmadik Gergő-regény végén is. Soroljuk tehát a hét legfontosabb kérdést, s azokra a feleletet, hiszen a táltosok bűvös erejű száma is a hetes!

1. Miért határoztam úgy, hogy gyerekeknek írok?

Aki netán utána járt, az tudja, hogy a Gergő és az álomfogók a tizenharmadik megjelent kötetem volt. Előtte íróként bejártam számos műfajt, mintha csak azt kutatnám, melyik álomvilágban érzem magam leginkább otthon, írtam komoly, felnőtteknek szóló szépirodalmat (Kucó, Villamostangó, Dávid király asszonya), tizenéveseknek fantasyt (Arnyéktalanok, Rúvel hegyi legenda, A bolhedor lovagjai), romantikus történeteket (A szerelem hatalma, Hullámok hátán, Adjátok vissza a gyermeket), krimit (Aids kommandó), thrillert (Kárhozottak háza), szocióesszét (Fiókszavak), filmsorozatot (Urgammák, Barátok közt), és Kucó című regényemből hangjátékot, valamint monodrámát.

Felvirradt azonban 2002-ben egy különösen varázslatos nap, mikor meglátogatott régi, kedves barátom, Müller Péter Sziámi. Örömteli hírt hozott: aznap tudta meg, hogy (ismét) apuka lesz, s ez valóban olyan csoda, ami képes kivirágoztatni egyéb dolgokat a környezetében. Sokat beszélgettünk, s Sziámi végül azt kérdezte: „Miért nem írsz te soha gyerekeknek?". Vállamat vonogatva ismertem be, hogy gondoltam már rá, de mindig úgy éreztem, ekkora felelősséget félnék magamra vállalni. A gyerekek ugyanis tanulják a világot: ízlelik, érintik, szimatolják a dolgokat. Például a könyveket is (jó esetben) - s ha rossz történet kerül a kezükbe, tán' örökre elmegy a kedvük az olvasástól. En pedig cseppet sem voltam biztos benne, hogy elég tehetség, fantázia, álom szorult belém a meseíráshoz. Sziámit azonban a Fangorn-erdő szívós, kemény, kitartó fáinak egyikéből faraghatták, mert végül bizony meggyőzött: „Adjunk valamit a gyerekeknek!" - mondta -„Te megírod, én kerítek hozzá kiadót."

A következő hetekben aztán kezdett kialakulni Gergő története (ennek részleteit, az első vázlatokat bárki olvashatja honlapunkon!), s én hirtelen rácsodálkozhattam az új felismerésre: számtalan álom, mese, bűbájos utazás és kaland rejtezik körülöttem. Már nem féltem a gyere kéktől, sem attól, hogy valami rosszat, károsat, ijesztőt adok a kezükbe. Hogy miért nem? Tudom, ez kissé misztikusan hangzik, de valóban így történt: amint Gergő történetén kezdtem dolgozni, hirtelen minden napfényessé vált. S nem csupán a történet „rakta össze" magát, már-már saját akaratából, mintha a Világfa Lombszintjéről súgnák a részleteket, de a magánéletem is kivirult. Mikor Gergő eljövendő tettein törtem a fejem, minden sikerült és jól ment - amikor rövid időre félretettem, nyomban csetleni-botlani kezdtek a leghétköznapibb dolgok is. Áldás volt, és van tehát Gergő történetein. Ez mára bizonyossággá lett, nem csupán a számomra, de a barátaim, a kiadó, és az egész Álomfogócsapat számára egyaránt.

S megtudhattam azt is, hogy gyerekeknek írni minden másnál (még a rózsaszínű, ólomcipős tündérelefántoknál is!) nehezebb. Viszont hálásabb, szebb feladat sincs semmi, amit író találhat magának.

 

2. Miért éppen a magyar mondavilághoz folyamodtam a Gergő-regények megírásakor?

Mert ilyen még nem volt - felelhetném kapásból. Csakhogy ez a válasz elhamarkodott, s így hamis volna. Az igazság valamivel bonyolultabb. Mikor mesén, kitalált történeten kezdtem törni a fejem, első lépésként azt kellett eldöntenem, hol játszódjék, mi legyen a helyszín. Gondolatban sorra vettem a lehetőségeket. „Teremthetnék" egy ismeretlen, távoli bolygót, rég elsüllyedt kontinenst. Helyezhetném hőseimet más dimenzióba, alternatív világmindenségbe, ahol a Földön varázslók, csodalények élnek. Mondhatnám (Tolkien mester nyomán), hogy az én szereplőim néhányezer esztendővel az ismert történelem előtt éltek, vagy azt (Rowling asszony példáját követve), hogy rejtőző, titkos varázslóvilágba vezetem el olvasóimat. A lehetőségek végtelen sora állt rendelkezésemre, de végül egy hétköznapi, s nem túl vidám esemény szabta meg a Gergőtörténetek „irányát".

Megesett ugyanis, hogy segédrendezőnek hívtak egy augusztus 20-ra tervezett bemutató próbájára. A gyerekek néma, zenével aláfestett, mozgó élőképeket szándékoztak előadni, ami István király és Koppány vezér küzdelmét, az akkori eseményeket mutatta be. Megnéztem, mire jutottak az érkezésem előtt, s azt kellett látnom: bizony, baj van. A gyerekek esetlen, száraz, üres gesztusai arra utaltak, hogy nem értik, s főleg nem érzik a lényeget. István ldrály tündöklő, bár meglehetősen „unalmas lovag", Koppány vezér „bugris bunkó", a táltos „elmebeteg módon rángatózó szerencsétlen" volt a szemükben. Ekkor magam köré gyűjtöttem a srácokat, hogy elbeszélgessünk arról, mit vélnek tudni, mit gondolnak államalapításunkról. Néhány perc alatt nyilvánvalóvá vált, hogy a mai, átlag 6., 7. és 8. osztályosok szinte semmit nem tudnak az akkori események hátteréről. Amit pedig mégis sejtenek, az sajnos hátborzongatóan hamis.

„István és a magyar nép mindig is keresztény volt, csak a bevándorlók ezt nem akarták." - tudtam meg egy aranyszőke kislánytól. „Koppány tudatlan, vérszomjas rablóvezér volt, valahonnan Szibériából tört be az országba a tatárjaival és mészárolta a magyarokat." - így a mellette ülő, égő szemű fiú. „A táltosok folyton részegen táncoltak, meg marhaságokat beszéltek, olvasni sem tudtak, embert ettek, és bíztatták Koppányt, hogy öljön meg minden magyart." - bizonygatta hévvel a következő. - „De aztán István segítséget kért a hős német lovagoktól, akik elintézték a rablóvezér Koppányt, meg a büdös bandáját!".

Hát, így. Ősi hitvilágunknak, táltosaink bölcsességének, a magyarság önmagával vívott (az idegen isten elfogadása, vagy pusztulás) harcának nyoma sem maradt. Hallgatva a gyerekeket megértettem: lassan elveszítjük saját, történelmi múltunkat. Soha nem dúlt bennem hőzöngő, forrongó, szemellenzős „nemzeti tudat", soha nem akartam a határon kívül tudni az „idegeneket", és nem állhatom azokat, akik politikává aljasítják a hazaszeretetet -, de a mesék, mondák, s történelmi emlékezetünk elvesztése értékes kincseink esztelen herdálásával egyenlő.

Mikor azonban kutatni kezdtem azősi regék, a honfoglalást megelőző történelmi emlékek után, döbbenten kellett látnom, hogy teljes a káosz. A tudósok, régészek és nyelvészek egymásnak homlokegyenest ellentmondó elméletei úgy duruzsoltak a fejemben, mint a mérges darazsak. Az egyik állította, hogy a finnekkel vagyunk rokonok, a másik a perzsa, török, indiai és szibériai kapcsolatot hirdették. Olyan tudományos értekezés is akadt a kezembe, miszerint a magyarok valójában nagy hatalmú mágusok törzse volt, a méd mágusok nyomdokain járt, és szolgálatait a harcos népeknek (pl. hunok) „adta bérbe". Az egyik professzortól megtudtam, hogy a besenyők elől menekültünk a Kárpát-medencébe, míg a másik azt állította, hogy bármikor legyőzhettük volna a besenyőket, s valójában a hunok által ránk hagyományozott örökséget jöttünk birtokba venni.

Végül olyan „egyszerű" kérdésekre sem kaptam egyértelmű választ, mint pl. arra, hogy hány istenben hittek őseink, kik voltak azok, s egyáltalán, léteztek-e, vagy csupán természeti szellemeket féltek eleink? Nem csoda, hogy ekkora a felfordulás, hiszenőseink ugyan saját rovásírást használtak, de feljegyzéseiket könnyen porladó állatbőrökre, hántolt gallyakra rótták. A szájhagyomány semőrizhetett meg túl sokat regéinkből István királyunk győzelme után. A sámánokat, garabonciásokat, harsányokat és táltosokat, akiknek (egyik) fontos feladata volt a hagyományok, ősi törvények, emlékek, regék és mondák továbbadása, javarészt elfogták és megölték. Aki túlélte az új vallási rend tűzzel-vassal végrehajtott „babonairtását", az elbujdokolt a hegyekbe. Alig kétszáz évvel Koppány halála után már szinte senki nem ismerte azősi hit valós lényegét. S aki csak említeni merészelte azokat, azt eretneknek mondták, majd (ha nem volt hajlandó elhallgatni) „boszorkányos gonoszként" kivégezték.

Sokan kérdezték: ha ilyen nehéz, sőt, valójában lehetetlen felderíteni a teljes igazságot, akkor miért ragaszkodtam a kutatáshoz? Hiszen csak egy meseregényt, szórakoztató ifjúsági irodalmat szerettem volna papírra vetni! Miért kellene annak a legcsekélyebb mértékben is autentikusnak lennie?

Nos, korábban már említettem, hogy szerintem gyerekeiének írni hatalmas felelősség. Haők megkedvelnek egy történetet, abból nem pusztán szórakozást nyernek, de általa tanulják a világot. Aki kedveli Fekete István regényeit, az felnőttként nagyobb valószínűséggel fogja szeretni, óvni az állatokat, a természetet. Aki azonban a Xéna, vagy a Trója című „szuperprodukció" jóvoltából találkozik először az ógörög mitológiával, az hihetetlen mennyiségű zagyva ostobasággal lesz „gazdagabb". így fordulhatott elő, hogy borzadva hallhattam két budapesti tini beszélgetését, melyben az egyikük állította, hogy Athéntől kb. 150 km-re kell legyen Kína, mivel Xéna a filmsorozatban három napi élelemmel indult útnak!

A Gergő-történetekben minden bűbáj, néphagyomány, varázslat, ráolvasás, népszokás valódi. Azokat egykor valóban alkalmazták, hittek az erejükben, hétköznapi tényként kezelték. Épp így ügyeltem arra is, hogy a varázs, vagy álomlények, valamint a használati eszközök, ruhák, felszerelések és lakhelyek (pl. a jurták) szintén az egykori valóságot tárják az olvasók elé. Több pedagógustól hallottam már, hogy a Gergőtörténetek segítségével végre sikerült a nebulók fejébe csepegtetni ezeket az egyébként száraz, unalmas régészeti és hagyományőrző kincseket.

Legtöbbet a Világfa leírásával, az ősmagyar hitvilág panteonjával bajmolódtam (s nem is merészeltem túl mélyre hatolni benne). A révülés meghatározása sem ment könnyen, valamint a Tetejetlen Fa három szintjének, s azon belül (de mégis kívül!) a Valóság elhelyezésének módja is sok fejtörést okozott. Ezért tapasztalbató, hogy a szakértők és „önjelölt hozzáértők" éppen eme kérdésekbe tudnak a legkönnyebben vitát kezdeményezni. Ez azonban kifejezetten jó: ha kérdeznek, boncolgatnak, ellentmondanak, akkor legalább foglalkozunk saját kulturális örökségünkkel!

Az első kötet megjelenése után akadt néhány aggodalmaskodó, sőt, ellenséges hang. Egy részük vallási alapon tiltakozott, vagy saját, babonás félelmeitől hajtva tiltotta volna be a Gergő-könyveket. Mások (nem kevesen) pusztán azért, mert regényemben sokszor fordulnak elő a táltos, szittya, révülő, Világfa, sámán, bűbáj, vajákos stb. kifejezések, dühöngve a fejemre olvasták, hogy bizonyos, erősen jobboldali politikai irányzat híve lehetek, „magyarkodok", s hasonlók. Szomorú, hogy manapság nem nyúlhatunk saját mondavilágunkhoz anélkül, hogy egyesek ne szimatoljanak benne politikát. Az elvakultsággal, paranoiával és ostobasággal vitázni nehéz; én nem is teszem. Pusztán sajnálni tudom azokat, akik „fekete mágiát", „boszorkányságot", „nacionalizmust" kiáltanak egy ifjúsági regény varázslatos világa láttán - rettenetesen szürke, kősivataghoz hasonlatos lehet az életük.

A Gergőtörténetek elsődleges célja, hogy bebizonyítsa: nem kell mindenképpen angolszász nyelvterületről érkezni, írói álnevet ölteni, és az ír-kelta mitológiára építeni ahhoz, hogy a gyerekek (és a náluk gyakran jóval nyugat-imádóbb felnőttek!) élvezzék, szeressék a mesét. A magyar hagyomány és mondavilág, valamint a hajdan volt sámánok, garabonciások, táltosok „varázstudománya" épp oly színes, izgalmas tud lenni.

 

3. Adtak-e ihletet a közismert, manapság divatos regények és filmek, mint pl. a Potter-történetek vagy A Gyűrűk Ura a Gergőkönyvek megírásához?

Először is: bár a sajtó szereti úgy emlegetni a Gergőtörténeteket, mint a „magyar Harry Potter", én soha nem akartam HP-klónt, másolatot írni. Az első gondolattól kezdve azon igyekeztem, hogy Gergő más legyen; elevenebb, hihetőbb, akiről tudni lehet, hogy valóban itt él (-het) közöttünk. Hiszen (hitem szerint) a mesék épp oly valóságosak, mint a kettes metró felújítása. Egykor - nem is annyira rég - az emberek hétköznapi kalandjai közé tartozott, ha az erdőben koboldot, a patak partján tündért láttak. S ahhoz, hogy boldogabban, derűsebben élhessünk, szürke bérházainkba, hidegen csillogó bevásárlóközpontjainkba igenis vissza kell csalogatni e csodálatos lényeket. Itt az ideje, hogy - megfogadva Békés Pál tanácsát - ügyeletes varázsló nyisson irodát a lakótelepeinken!

De vissza az eredeti kérdéshez: természetesen hatott rám A Gyűrűk Ura, a Potter-sorozat, és még számos történet, regény, film. Utánozni, másolni, sikerüket lekoppintani azonban nem akartam, s ez egyébként is eleve kudarcra volna ítélve. A Potter-könyvek után szinte minden országban megjelent legalább egy, sok helyen több HP-klón. A legtöbb közülük silány utánérzés. Nálunk is boltokba került számos rosszabbnál vacakabb fércmű, amivel a kiadók újra felfedezték maguknak a már rég nem létezőnek kikiáltott Olvasó Gyereket.

A Gergőtörténetek soha nem születtek volna meg, ha egyetlen pillanatig is úgy érzem, hogy képtelen vagyok valami újat, egyedit létrehozni. Jómagam és a Magyar Könyvklub csapata az első kötet előtt leginkább két dologtól tartottunk. Az első: az olvasókat elriasztja a szerző magyar neve. Sajnos ezt más művek kapcsán sokszor megtapasztalhattuk; „ha magyar írta, csak rossz lehet". A második: az olvasók túlságosan is a Harry Potter-történetekhez hasonlót szeretnének kapni, s így törvényszerűen csalódnak majd.

A Gergő-köteteken azonban áldás van. Sem az, hogy nyíltan felvállaltam a nevemet, sem a könyvek vastagsága nem riasztotta a gyerekeket (érdekes módon az utóbbi mindig a felnőtteknek jelentettgondotl). A törvényszerű összehasonlítás a nagy elődökkel pedig kifejezetten pozitív irányba dőlt el. Soha nem gondoltam volna, de bizony megtörtént, hogy 2003 tavaszán, az Ünnepi Könyvhéten tucatnyi gyerek vonult elém a Vörösmarty téren, s a választott szóvivőjük közölte velem: „Azért jöttünk az író bácsihoz, hogy megmondjuk: a Gergőkönyvek ezerszer jobbak, mint a Potterek!". Ugyanezt a véleményt azóta számos iskolában, könyvtárban, s az interneten is újra, meg újra hallhattam, méghozzá gyerekektől. Arathat-e manapság komolyabb elismerést ifjúsági író?

 

4. Miért vágtunk bele az Álomfogó-varázslat elnevezésű „ távbűbájosképző" programba?

Az első Gergőkönyv váratlan, a magyar könyvkiadásban rég nem tapasztalt sikerének természetesen híre ment. Számos rajongói levél és személyes kérés érkezett, melyben a gyerekek folytatást „követeltek", s ezernyi kérdést tettek fel. Többek között azt is, miért nincs a könyveken kívül „valami más is", ami színesíti, gazdagítja az Alomfogók világát? Cséplő Noémivel (aki középiskolai tanárnő, így gyerek-és oktatás-ismerő) nekiláttunk, és 2003 szeptemberére kiötlöttünk egy országos levelező versenyt és tanulmányi programot, melynek az Alomfogóvarázslat nevet adtuk. Akkoriban társnak ajánlkozott egy országos terjesztésű diákmagazin is, melynek csapata rendkívül sok segítséget nyújtott ahhoz, hogy egyáltalán el tudjunk indulni. Később ugyan elveszítették lelkesedésüket, s inkább létrehozták saját „táv-tanodájukat", de tény, hogy az indulásnál ott voltak.

Reményeink szerint egy olyan „távbűbájosképző" alapjait tettük le, ami az Alomfogó-mesevilág felhasználásával igazi, értékes tudást ad tanoncainak. A szülők, pedagógusok, könyvtárosok, klubvezetők kezébe pedig „varázspálcát" adtunk, aminek segítségével játékosan, szórakoztatva vehetik rá az olvasásra, tanulásra a srácokat.

Az Álomfogó-varázslat levelező verseny. A jelentkező gyerekek (és számos felnőtt, bár erre eredetileg nem is számítottunk!) kilenc bűbájos szakág (ún. Jurta) közül választhatnak, érdeklődési körüknek megfelelően. A tanoncok (valóban csekély tandíj ellenében) a tanév elején megkapják saját varázskönyvüket, ami egy igen szép, igényes kidolgozású gyűjtőmappa. Ebbe fűzhetik azután bele az általunk havonta postázott küldeményt, mely mindig a következőkből áll:

- Az adott hónap feladatlapjai, ábrákkal és kérdésekkel dúsan, melyek könyvtári és személyes kutatásra ösztönzik a gyerekeket; - a Révülő Krónika érdekes, hasznos és humoros írásokat tartalmazó számából; - valamint egy új Alomfogó-regény egy-egy fejezetéből, mely egyelőre nem jelenik meg könyv alakban, így egyedül csak a tanoncok olvashatják azt.

2004 júniusában, a Gyerekszigeten tartottuk első ünnepélyes évzárónkat, sok lelkes tanonc és tudó jelenlétében. Létrejött az Alomfogó Alapítvány, mely biztosítja az Alom fogóvarázslat működéséhez szükséges feltételeket. Működik honlapunk (Horváth Zoltán webmester áldozatos munkáját dicsérve), melynek legsikeresebb rovatai az Álomfejtő (Vajákos Piri szakavatott közreműködésével, a Fórum (ahol tanoncaink cserélnek eszmét), és a Kamra, melyben megtalálhatóak a gyerekek könyvajánlói és kritikái. Természetesen havonta postázzuk a feladatlapokat, a Révülő Krónika lapszámait és a legújabb folytatásos Alomfogó-regény fejezeteit. Jelentkezni bármikor lehet, akár év közben is - ebben az esetben visszamenőleg, egyszerre postázzuk ki a korábbi tananyagokat. (További információk a kötet végén és a www.alomfogok.hu címen!)

 

5. Lesz-e film, vagy egyéb „melléktermék" a Gergő-történetekből?

Tagadhatatlan tény, hogy korunk gyermekeinek elsődleges szórakozása és időtöltése a mozgókép. Videón, moziban, DVD-n, televízióban vagy számítógépen - mindegy, csak látványos, fordulatos, felkavaró, meghökkentő szuperprodukció legyen. Ennek biztosításához pedig a gyártóknak folyton újabb és újabb ötletekre, történetekre van szükségük.

A Gergő-regények elsöprő sikere meghozta azt a percet is, mikor különböző produceri irodák kerestek fel. A legtöbben ezzel kezdték: „Magyarországon nincs annyi pénz a filmiparban, ami elegendő volna a Gergőtörténetek filmvászonra viteléhez". Ezután következtek az alternatív javaslatok, melyek lényege mind ugyanaz volt: bontsuk le Gergő és családja történetéről mindazt, ami drága trükköt, sok szereplőt, díszletet igényel.

Ami ezután marad, az nem lett volna több, mint unalmas, élvezhetetlen, kisköltségvetésű mozifilm, ami biztos csalódást okoz a nézőknek.

Felmerült az animációs vagy rajzfilm ötlete is, hiszen a magyar alkotók világszerte ismertek ezekben a műfajokban. Csakhogy ez épp olyan, ha nem drágább és nehezebb produceri bázist igényelt volna. Köztudott, hogy a hazai rajzfilmstúdiók rendkívül tehetséges alkotói immár évek óta kizárólag külföldi megrendelésre dolgoznak, reklámfilmeket, s egyéb „bedolgozói" munkát látnak el, mivel nincs elégséges tőke ahhoz, hogy a saját ötleteiket valósítsák meg.

Így tehát egyelőre biztosan nem készül semmiféle film a Gergőtörténetek alapján. Én mégis reménykedem benne, hogy egyszer eljön a nap (tőkeerős producer, értő rendező), mikor filmvászonra kerülhetnek a könyvek jelenetei. Igazán itt volna az ideje, hogy újra életre keltsük a magyar gyermekfilmgyártást, ami korábban csodálatos alkotásokkal ajándékozta meg a hazai közönséget.

Egyéb tervünk viszont akad szép számmal, s ezek mindmind színesíthetik Gergő-világát. Máris készen van (bár egyelőre nem jelentetjük meg) a Zsófi és az elnévtelenedett falu című kisregény, mely kifejezetten az Álomfogó-varázslat tanoncainak készült, s került kipostázásra. Jelenleg ennek hangjátékváltozatát fontolgatjuk. Készül az újabb Zsófikisregény is, amit a „távbűbájosképző" 2004-2005-ös tanéve során postázunk tanoncainknak, fejezetenként.

Hamarosan döntés születik egy Alomfogó-naptár megjelentetéséről, számos szép képpel, s az év minden napjára egy-egy táltostanáccsal, bölcsességgel. Ehhez (és sok más elképzelésünk) létrehozásához előbb azonban össze kellene végre akadnunk az Alomfogó-világ állandó grafikusával. Számos tehetséges rajzművésszel próbálkoztunk eddig, de valami sajnos mindig hibázott. Vagy túlságosan elfoglaltak voltak, vagy a kitartásuk, lelkesedésük fogyott el túl hamar, esetleg a rajzstílusuk nem felelt meg a Gergőkönyvek hangulatának.

Távlati terveink között szerepel családi társasjáték és gyűjtögetős kártyacsomagok megjelentetése is. E két program lényege nem pusztán a szórakozás volna: úgy szeretnénk megalkotni, kitalálni az Alomfogó-játékokat, hogy azok az oktatásba is komoly segédeszközökként kapcsolódhassanak be.

Tudjuk: minden nagy sikerhez, legyen az film vagy könyv, manapság szinte kötelezően kapcsolódnak a műanyag figurák, a szereplők fényképes kártyái, s hasonlók. Nos, mi ilyeneket nem akarunk megjelentetni. Ezek ugyanis másra nem jók, mint a szülők pénztárcájának kirablására, miközben pillanatnyi örömön túl semmit nem nyújtanak. Ha az Álomfogó-világhoz valaha is kiegészítők jelennek meg, azok mind olyanok lesznek, melyek önmagukban is értékes tudást, ismeretanyagot és hosszan tartó szórakozást hordoznak.

 

6. Mi volt a célom a Gergő-történetekkel?

Elsősorban a szórakoztatás, a mesemondás, abban a szellemben, ahogy a régi korok emberei a tűz körül ülve regéltek valaha egymásnak. Másodszor: bizonyosságot akartam arra, hogy a gyerekek igenis szeretnek olvasni. Ahhoz azonban, hogy könyvet vegyenek a kezükbe, olyan történeteket kell írni, melyek hozzájuk szólnak, mai érzéseket, gondolatokat érintenek.

Ezek voltak „előzetes" indokaim. Jóval az első kötet megjelenése után azonban történt valami, amit most szeretnék megosztani mindenkivel.

Miskolcon jártam 2003 telén, mivel a kiadóm boltjába hívtak dedikálni. Már közeledett az esemény vége, mikor feltűnt, hogy egy hölgy az első perctől fogva - majd' két órája! - a fal mellett ácsorogva vár, mindenldt maga elé engedve. Mikor az utolsó érdeldődő is távozott, ő hozzám lépett, s a következőt mesélte: van egy 17 éves lánya, kettesben élnek régóta, a viszonyuk azonban megromlott, s immár két éve alig szólnak egymáshoz. Egyik este találkoztak a konyhában, s mindketten a Gergő és az álomfogók kötetét tartották a kezükben. Ez a meghökkentő „véletlen" először bátortalan, majd egyre lelkesebb párbeszédet szült, s végül azon vették észre magukat, hogy átfecsegték az egész éjszakát Botlik Dénesről, a Hollóról, Borzalagról, meg a többi szereplőről. Attól kezdve újra szót, gondolatot, sőt, érzelmeket, mosolyt tudtak váltani egymással - ezt köszönni jött a boltba az a hölgy. Pedig köszönettel én tartozom neldk. A legpontosabb választ ugyanisők adták arra a kérdésre, hogy miért kellett megírnom a Gergőtörténeteket!

 

7. Folytatódnak-e a Gergőtörténetek?

A harmadik Gergő-kötettel véget ért a történet első szakasza, mely azt mesélte el, hogyan vált az átlagos budapesti srácból és húgából révülő. Gergő immár avatott sámán, Zsófi pedig az Arnyjurta rontásűzői közé jár, így életük mától kicsit más lesz, mint eddig. Más, de ez nem azt jelenti, hogy véget érne! Tudom, most sokan meglepve és talán örömmel olvassák e sorokat: a RétiBotlik család története ugyanis itt nem ér véget! Sokan kérdezték - már jóval a harmadik kötet megjelenése előtt -, hogy lesz-e folytatás, vagyis negyedik Gergőkönyv?

A testvérpár elérte a felnőttkor küszöbét, az Álomfogók-világa azonban nem zárja be a kapuit (az Ébredés Ajtajait). így - terveink szerint - a jövőben találkozhatunk még a Gergőtörténetek szereplőivel, hogy újabb kalandok, álmok ösvényein vezessék az olvasni szerető révülőket. Az egyelőre viszont legyen titok, hogy az elkövetkező történetekben Gergő, Zsófi és mások hogyan, miként bukkannak fel. Ez nem pusztán az írón, de az olvasókon is múlik!

Köszönet mindazoknak (nevüket felsorolni pótkötetre volna szükség, elnézést!), akik nélkül nem születhettek volna meg a Gergőtörténetek!

Boldog, kalandos, merész révülést minden olvasónak, koboldnak, könyvkiadónak, félszerzetnek, barátnak, álomlénynek és kritikusnak!

a Szerző 2004. augusztus 17. Tiszakécske

 

ÁLOMFOGÓ-VARÁZSLAT!

A Révülők Világának legfőbb (megbízott) varázstudója, Böffeg sámán szól most hozzátok!

Barátaim, ifjú révülők, figyelmezzetek szavamra!

Második esztendejébe lépett az Álomfogó-varázslat „távbűbájosképző", s immár te is jelentkezhetsz tanoncai közé. A tavalyi elsősök idén Jurtájuk második évfolyamában, az új tanoncok pedig friss osztályban kezdik tanulmányaikat.

Ha szeretnél doboló-, garabonciás-vagy varázslótanonccá válni, van rá lehetőséged. Tudást, szórakozást, az élet minden területén hasznos ismereteket kaphatsz, ha nem félsz attól, hogy meg kell mozdítanod az agyad, felemelned a feneked, és belevágni a Nagy Révülésbe, melynek célja, hogy elérd a Bölcsesség Mezejét a Tetejetlen Fa csúcsán.

Az Álomfogó-varázslat komoly tudományokra oktat, miközben - titokzatos csomagjait kézhez kapva összeállíthatod saját meseregényedet (olyan álomfogó-történetet, mely könyv alakban nem jelenik meg, így csak a tanoncaink olvashatják azt!), és varázsalbumodat, amiben új tudásod kincsei rejlenek. Ráadásul pontszámokat gyűjtve esélyessé válsz, hogy a tanév végén te légy az ország legjobb varázstudója, s ezért értékes nyereményeket is kapsz. Ha jelentkezel, postán érkezik hozzád a Szabálykönyv, melyből megtudhatod, hogyan csatlakozbatsz a Kilenc Jurta valamelyikéhez, kiválasztva azt, amelyik érdeklődésednek leginkább megfelel. íme a bűbájosképzők, melyek közül választhatsz:

Vajákosok Jurtája: gyógy-és veszélyes növények élete, őseink által ismert növények, tárgyak, furmányok (biológia)

Vadászok Jurtája: állatok, vadászeszközök, őseink vadásztudománya, szokásai, harmónia a természettel, állatok nyelve (környezetvédelem)